Cikkek

Tengely Adrienn A Katolikus Autonómia megszervezésének kísérlete Pécsett a szerb megszállás alatt

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 18.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2006.

ISSN 1219 4077

ISBN 963 85 2129 5

Szerkesztette: Pilkhoffer Mónika és Vonyó József

213–234. p.

Tengely Adrienn

A Katolikus Autonómia megszervezésének kísérlete Pécsett a szerb megszállás alatt

Versuch zur Etablierung der Katholischen Autonomie in Pécs während der serbischen Besatzung

The Attempt of the Organisation of the Catholic Autonomy During the Serbian Occupation of Pécs

A Katolikus Autonómia az egyháznak az állammal szemben való bizonyos mérvű önkormányzata, melyben a világi hívek a klérussal közösen intézik az egyház ügyeit az autonómiai szabályzatban meghatározott jogkörön belül. Magyarországon a Katolikus Autonómia először 1848-ban merült fel, amikor a katolicizmus elveszette államvallás jellegét és a vallási egyenlőség álláspontjára helyezkedett állammal szemben védelemre volt szüksége, azonban a szabadságharc viharai elsodorták ezt a kezdeményezést. A kiegyezés után Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter élesztette fel ismét az eszmét, és ennek eredményeként 1870-1871-ben lezajlott az első autonómiai szervező kongresszus. Azonban megvalósítani a szervezetet ekkor sem sikerült, mivel a kidolgozott szabályzatot a király, mint főkegyúr nem hagyta jóvá és az egymást követő kultuszminiszterek sem szorgalmazták megvalósítását, mivel ezzel az állami kezelésben lévő, hatalmas értékű vallás- és tanulmányi alapokat át kellett volna adniuk az autonómiának. Azonban annyi eredménye mégis lett a szervezkedésnek, hogy sok helyen már ekkor megalakultak az autonómia alapegységei, az egyházközségek, melyek tanácsa az iskolaszéki teendőket is ellátta.

Az 1890-es évek egyházpolitikai harcai és egyházellenes támadásai eredményezték, hogy ismét napirendre került az autonómia megalakításának szükségessége. Ezért 1897-ben megalakult a második autonómiai szervező kongresszus, mely öt éven át, 1902-ig ülésezett. A kongresszus kidolgozta újra az autonómia szabályzatát és felküldte Ferenc Józsefnek jóváhagyásra, aki kiadta azt a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak, ahol azonban a fenti okból ismét meggátolták létrejöttét. A következő jelentős lépés az ügyben Apponyi Albert nevéhez fűződik, aki kultuszminiszterként 1917 végén egy törvényjavaslatot nyújtott be az autonómia életbeléptetéséről. Ő máshogy közelítette meg a kérdést, mint az eddigiek. Először nem a sok vitát kiváltó szabályzatot akarta kidolgoztatni és jóváhagyatni, hanem törvényileg kimondatni az autonómia létesítését, amin belül majd a katolikusok kidolgozzák a megfelelő szabályzatot. Azonban akárcsak 1848-49-ben, ekkor is a háborúvégi bonyodalmak megakasztották ennek érdemi tárgyalását és elintézését.[1]

1918 őszén, az őszirózsás forradalom után a nyíltan antiklerikális eszmeiségű szociáldemokrata és polgári radikális párt került részben hatalomra. Nyilvánvaló volt ismét az egyház veszélyeztetettsége, ezért katolikus egyházi és világi körökben szintén felmerült az autonómia megalkotásának igénye. A püspöki kar is jóváhagyta ezt 1918. november 20-i konferenciáján, így a munkálatok megkezdésének semmi sem állt útjába. Négy nappal később a fővárosban meg is alakult a Katolikus Tanács egyházi és világi tagok részvételével az autonómiai szabályzat kidolgozására és létrejöttének a kormánnyal való elismertetésére. A tanács december folyamán kidolgozta szabályzattervezetét, melyet benyújtott Csernoch János hercegprímásnak és a püspöki karnak véleményezés és jóváhagyás céljából. Azonban ez már nem volt ilyen egyszerű. A püspökök több pontot is kifogásoltak, különösen a 7. és 8. §-t, mely a tervezet szerint minden katolikus egyházi vagyon jogalanyának és tulajdonosának az autonómiát jelölte meg, míg a főpapok csak a vagyon kezelését szerették volna átengedni. Azonban 1919. január folyamán a politikai balratolódás és más okok arra késztették mind a Katolikus Tanács, mind a püspöki kar tagjait, hogy a szabályzattal kapcsolatban gyors megegyezés szülessen, és az autonómia minél hamarabb életbe léphessen. Így január végére sikerült is egy olyan szabályzatot megalkotni, ami már mindkét fél igényeit kielégítette.[2]

Zichy Gyula pécsi püspököt az autonómiai tárgyalások haladásáról Rott Nándor veszprémi püspök tájékoztatta 1919. január legelején, és érdeklődött véleményéről, hogy „lehetőleg egyöntetű állásfoglalást tanúsítsunk mi dunántúli püspökök, kik most első sorban jövünk talán számításba, ha szeretett hazánkat meg találnák csonkítani”. Rott különösen a tervezet fentebb említett, legnagyobb vitákat kiváltó 7. és 8. szakaszával kapcsolatban érdeklődött. Zichy határozottan ellenezte, hogy a javadalmi vagyonnak is az autonómia lenne a tulajdonosa, de a kezelés ellenőrzését készséggel hajlandó volt átengedni. Másnap kelt bizalmas levelében részletesen kifejtette Rottnak álláspontját: „(…) az autonómiai szervezet azon rendelkezését, mellyel az összes egyházi nagyjavadalmak tulajdonjogát az orsz. autonómiára kivánja ruházni, feltétlenül sérelmesnek tartom. Káptalanommal együtt annak kikötését, illetve, hangsúlyozását kívánom, hogy a püspöki illetve káptalani vagyonnak tulajdonjoga ezentúl is a püspökséget illetve a Káptalant illesse. Amennyiben ez semmiféle körülmények közt sem volna keresztül vihető, a javadalmak kezelését az egyházmegyei autonómia szervezetek hatáskörébe kellene utalni, mert enélkül az egyházmegyék érdekei teljesen háttérbe szorulnának. Semmiféle áldozattól sem riadok vissza, ott ahol az egyház érdekeinek valódi védelméről van szó, viszont azonban felesleges módon nem kívánok jogokat feladni, különösen akkor, midőn az újítás a régi állapotnál kedvezőtlenebbnek mutatkozik.

Káptalanommal együtt abban a meggyőződésben élünk, hogy az összes érdekek csak úgy lesznek igazán kielégíthetők, ha a tulajdonjog és az eddigi kezelés (legalább ott, ahol eddig is kifogástalannak bizonyult) érintetlenül maradnak, az autonomiai szervezeteknek pedig megfelelő ellenőrzési jog biztosíttatik. Ha ez nem vihető keresztül, jogfosztás állhat csak be, amelynek káros következményeit az egyház fogja megszenvedni. Ez ellen a végletekig tiltakoznunk és szervezkednünk kell.” [3]

A püspöki kar 1918. november 20-i konferenciáján határozatot hozott arról, hogy az egyes egyházmegyékben haladéktalanul alakuljanak egyházmegyei autonómiai tanácsok. Ennek módját is meghatározták: minden püspök hívja össze az egyházmegyéje területén korábban megválasztott egyházi és világi autonómiai kongresszusi képviselőket, és velük alakítsa meg az ideiglenes egyházmegyei tanácsot 6-12 tag részvételével, kétharmad részben világiakból, egyharmad részben a klérusból. Amennyiben a kongresszusi képviselők nem elegendőek, nem alkalmasak vagy nem vállalkoznak a tanácsi tagságok betöltésére, a tanács önmagát egészítse ki. Az egyházmegyei tanács addig, míg az autonómia szabályszerűen megalakul és szervezeti szabályzata elkészül, olyan hatáskörrel bír, amilyet a püspök ráruház. Az egyöntetűség érdekében azonban a konferencia ajánlja, hogy a püspök tárgyalja meg a tanáccsal a költségvetést és a számadást, a szabad rendelkezésre maradó jövedelmek fölhasználását, valamint azokat a módozatokat, hogy miként lehetne a jövedelmi vagyon egyes részeit egyházi célokra intézményesen lefoglalni és biztosítani, és az egyházi földbirtokok megváltásánál és parcellázásánál az egyház érdekeit megvédeni. Bár megengedik, hogy az egyházi vagyon kezelésénél is kérheti a püspök a tanács segítségét, és kívánatosnak tartják, hogy iskolaigazgatási kérdésekben is hallgassa meg a javaslatait, de ugyanakkor valójában nagyon behatárolták és szűk keretek közé szorították a tanácsok működési körét. Kimondták, hogy az egyházi vagyon teljes kezelését nem lehet a tanácsokra bízni, a püspök vagy helyettese elnököl azok minden ülésén, akinek hozzájárulása nélkül annak határozatai nem emelkedhetnek érvényre, valamint a tanácsok működése nem sértheti a székeskáptalanok jogait, és általában véve mindenben alkalmazkodnia kell az általános és speciális magyar egyházjoghoz.[4]

Ezek után sorra alakultak meg az egyházmegyékben az autonómiai tanácsok,[5] azonban Pécsett nem jött létre ilyen szervezet. Miért? Zichy püspök barátjához, Mikes János szombathelyi püspökhöz írt november 29-i bizalmas levele adja meg erre a választ. Ebben kéri, hogy Mikes tájékoztassa arról, hogy milyen lépéseket tett és még mit szándékozik tenni egyházmegyéjében a helyi autonómia megszervezése terén, és őszintén feltárja saját véleményét erről: szerinte nem érdemes az embereket addig összehívni, míg az autonómia szabályzata nincs kidolgozva, és nem lehet tudni, hogy mi lesz az egyházmegyei szervezet jogköre és teendője.[6]

Mint fentebb említettem, december végére a Katolikus Tanács Intézőbizottsága Budapesten kidolgozott egy szabályzattervezetet, amelyet eljutattak az egyes püspökökhöz véleményezés céljából. Ezt Pécsett is megkapták, és az egyházmegye egyöntetű állásfoglalása érdekében – Zichy személyes véleményét már fenti leveleiből ismerjük – a püspök kiadta Késmárky István c. apátnak, a Joglyceum igazgatójának véleményezésre.[7] Késmárky a munkát megvizsgálva így nyilatkozott: „Maga a tervezet csaknem szóról szóra van átvéve az 1902-diki tervezetből. Lényeges eltérés az egyházmegyei gyülés felállitása, az érseki és püspöki székek betöltésénél, illetőleg a jelölésnél az egyházmegyei tanácsnak és az igazgató tanácsnak nagyobb jogok biztosítása. (…) Részben ujitás a tervezet 7 és 8-dik pontja, de ezek nem is egészen világosak. A 7-dik pont az Autonomiát mondja ki minden katholikus vagyon jogalanyának és tulajdonosának. Azt hiszem az a cél lebegett előttük, hogy az összes katholikusokat nevezvén meg tulajdonosul, azt remélik, hogy a katholikus vagyon szekulárizációja meg lesz nehezitve, de hogy a gyakorlati életben ez mikép fog beválni, ez a jövő titka. (…) Tisztázni kell a 8-dik pontban azt, hogy a javadalmasok személyi ellátására szolgáló vagyon kezelésének ellenörzése milyen mérvben illesse meg az Autonomiát, nehogy tulkapásoknak legyen helye, a javadalmasokat valóságos gyámság alá szoritsák.”

Valószínűnek tartja, hogy mivel a tervezet a már alaposan megvitatott és elfogadott 1902-es kivonata, az a szervező kongresszuson csekély változtatással át fog menni. Ezért javasolja az előkészületek megtételét az autonómia életbeléptetésére alapegységei, az egyházközségek megszervezésével az egyházmegyében. Igaz ugyan, hogy szervezésük módjáról külön szabályrendeletet készültek kiadni, de véleménye szerint az lényegében azonos lesz az 1902-es tervezet választási rendeletével, és így annak alapján lehetségesnek tartja a szervezést megkezdeni legalább Pécsett. Ennek érdekében ajánlja sürgősen elrendelni a választók összeírását az új választójogi néptörvény alapján – szavazati jogot kapna minden katolikus, 21 éven felüli férfi és 24 éven felüli nő, aki az egyházközség területén ingatlannal, vagy legalább 6 hónap óta állandó lakással bír –, majd ennek befejezése után a további lépéseket megtenni az egyházközségi képviselőtestület és egyházközségi tanács megalakítására.[8]

A szabályzattervezetet Késmárky véleményezésével együtt a püspök elküldte a Káptalannak is, melynek tagjai egyenként átvizsgálták azt. Az anyagot átolvasva különösen Döbrőssy Alajos apát-kanonok sérelmezte egyes pontjait, és kifogásolta, hogy a tervezet szinte kizárólag az anyagi természetű ügyekkel foglalkozik, a szellemieket mellőzve. Ő különösen a katolikus tanerők képviseletét keveselte az autonómiában:

„Az egyházmegyei tanácsba a tervezet 61. §-ának d., szerint a katholikus tanítók és tanítónők 2 képviselőt küldhetnek; ami tekintetbe véve a tanácsnak nagyhorderejű hivatását és egyházmegyénk terjedelmét, kevésnek mondható, mert ha akadályoztatás forogna fenn, könnyen megtörténhetik, hogy a tanügy egyes esetekben képviselet nélkül maradna akkor, mikor egyébb szakmákban ez majdnem kivan zárva.

Még elszomoritóbb az országos autonomiai gyűlésen a katholikus tanítók és tanítónők képviselete, mely a tervezet 66. §-ának 2., értelmében egyházmegyénként csak 1–1 tanító vagy tanítónőből állhat, – holott ezzel szemben a fő- és középiskolák 3–10 taggal képviseltetik magukat. Ez a feltünő aránytalanság azonnal kiderül, ha párhuzamot vonunk a 2 fajtáju iskolák tanerőinek számszerinti viszonyai között, — mert míg az egyházmegyei elemi iskolai tanítók és tanítónők száma 800-at is meghaladja; addig a fő és középiskolák tanárai alig érik el a 100-at. Aztán a fő és középiskolákat előtérbe tolva, emezeket amazok hátrányára előnyben részeltetni azért sem tudnám, mert a mai válságos viszonyok között nehéz megállapítani, hogy a fő vagy közép iskolák fontosabbak-e, vagy az elemi iskolák valláserköltsös irányának felkarolásával használhatunk-e többet a közjónak vagy sem.

Legmostohábban bánt a tervezet a katholikus tanítók és tanítónők képviseletével az igazgató tanácsban ugyanyira, hogy érdemben tüzetesen intézkedni nem is tartotta szükségesnek. Pedig az igazgatótanács az autonomia tervezetnek oly lényeges factora, hogy e nélkül a szó igazi értelmében vett önkormányzat nem is képzelhető; ennek a hatáskörébe tartozván a tan és nevelés ügy minden ágazata, a tanulás, és nevelés, a módszer, a fegyelem, a hatóságokkal való érintkezés stb. stb. – majdnem lehetetlennek látszik, hogy e fontos szerve az autonomiának nélkülözve azokat az erőket, amelyek hatáskörébe tartozó teendők mozgató elemei – a tanítókat és a tanítónőket.”

Döbrőssy a 47. §-sal kapcsolatban javasolta, hogy az egyházmegyéket ne osszák be új választási kerületekbe, hanem az eddigi esperesi kerületek képezzék ezeket. Az egyházi vagyon autonómiai kezelésbe adásának tervét bár nem fogadta örömmel, de elkerülhetetlennek tartotta, mert “a történelem megelőzte a megvalósulás felé döczögő önkormányzati törekvéseket”. Késmárkyval ellentétben azonban nem helyeselte a hitközségek rohamos megszervezését, mert úgy vélekedett, hogy egyrészt ebben a pontban egyöntetűségnek kell uralkodnia, másrészt pedig szerinte ez a kísérletezés csak fokozná azt a bizalmatlanságot, mellyel az autonómiai mozgalom iránt a nép viseltetik, félvén a terhektől és a hitközségi adótól. Nem osztja azt a nézetet sem, hogy egyes plébániák tömörítve képezzenek egyházközséget, még akkor sem, ha ez pusztán célszerűségből történik, mert ez által a plébániák önállósága csorbulna.[9]

Más kanonokok is alaposan áttanulmányozták a tervezetet[10] és a Káptalan február 21-i ülésén részletesen megtárgyalták a véleményeket és javaslatokat.[11]

A püspök és a Káptalan végül Rézbányai József kanonok véleményét tette elsősorban magáévá, aki a legfontosabb, az egyházi vagyon tulajdonjogáról szóló 7. §-t kifogásolta, hasonlóan a püspök Rotthoz írt, bizalmas levelében kifejtett véleményéhez.[12] Javasolta, hogy az egyházi vagyon jogalanya és tulajdonosa a tervezettel szemben továbbra is a Magyar Katolikus Egyház, illetve annak kebelében az illetékes egyházi testület vagy hivatal maradjon, azzal a kikötéssel, hogy az egyházi nagyjavadalmak, a vallás- és tanulmányi alapok, valamint az egyházi alapítványok az autonómia kezelésébe és ellenőrzése alá kerüljenek. Véleményét azzal indokolta, hogy a magyar katolikus autonómia szükségessége csak az 1848-as idők következtében állott be, és összes jelentősége és végcélja abban áll, hogy az egyháztól elidegenedett magyar állam szerepét, mint az egyház védője és oltalmazója vegye át, valamint az egyházi szervezet végrehajtó szerve legyen, ezért az autonómia hatáskörét lépné át, ha az egyházi javak tulajdonjogára formálna igényt. A tulajdonjog megváltozásával az egyház feladná összes jogát, ami azonban lehetetlen: „Már pedig az egyház és az egyház szolgái az egyházi javakról ugyan lemondhatnak, de ha isteni hivatásuknak eszményi értelemben akarnak megfelelni, akkor az egyházi javak hovafordítása kérdésével összefüggő szent és elidegeníthetetlen jogról nem mondhatnak le, csak jogfeladás és elvtagadás árán.”[13]

Azt láthatjuk tehát, hogy a pécsi egyházi vezetés – hasonlóan a többi püspökhöz és káptalanhoz[14] – ekkor még mindenképpen ragaszkodott birtokai tulajdonjogához, azt semmilyen formában nem volt hajlandó kezéből kiadni – azonban a néhány hónap múlva bekövetkezett politikai változások hatására ez lényegesen meg fog változni.

A káptalan és Zichy püspök átvette Döbrőssy véleményét is a tanítók képviseletével és az egyházmegyei kerületek beosztásával kapcsolatban. Késmárky elképzelését azonban elvetették, a káptalan egyelőre csak a választók összeírásának elrendelését helyeselte, az egyházközségek szervezéséhez az ígért külön szabályrendelet bevárását tartotta kívánatosnak.[15]

A püspök a véleményezést közölte Rott püspökkel, kérvén, hogy azt illetékes helyen mutassa be. Mivel Pécs a szerb megszállás miatt ekkor már teljesen el volt zárva az anyaországtól, és így az autonómiai szervező munkálatok haladásáról sem Esztergomból, sem Budapestről nem kapott semmilyen értesítést ősz óta, kérte Rottot, hogy informálja őt a szászvári plébániahivatal címén – mely a demarkációs vonal mellett a szabad oldalon feküdt –, ahonnan könnyebben közvetíthették a leveleket Pécsre.[16]

A pécsi keresztény közvélemény örömmel fogadta az autonómia tervét. A Dunántúl – amíg sikerült információkat szereznie az anyaországból – rendszeresen tudósított az országos munkálatokról,[17] maga Késmárky is méltatta egy írásában,[18] csakúgy, mint Martinovich Sándor jezsuita páter Egyház és állam című füzetében a Pius Kollégium Vallásosság és Műveltség sorozatában.[19]

Azonban annak ellenére, hogy a püspöki kar a legtöbb engedményt megtette az országos autonómiának, és végre január végére elkészült az a tervezet, amelyet mind a Katolikus Tanács, mind pedig a püspöki kar elfogadott, február-március folyamán az országos szervezési munkálatok mégis elakadtak, ugyanis a Vallásügyi Minisztérium jóváhagyása ismételten késett, ott gyakorlatilag ráültek a tervezetre véleményezés címén. Hamarosan megérkezett XV. Benedek pápa március 12-i levele is, mely letiltotta az autonómia megszerveződését, mivel sérelmesnek találta az annak megadott jogokat az egyházi hierarchiára és törvényekre, a március 21-én hatalomra jutott Tanácsköztársaság pedig egy egészen más politikai helyzetet és lehetőségeket teremtett.[20]

Pécsett azonban más volt a helyzet. Az anyaországtól és annak „vérvörös” viszonyaitól a szerb megszállás folytán elzárva itt nem volt akadálya a további, helyi autonómiai szervezkedésnek. Mint láttuk, a püspöki kar rendelkezésével szemben Zichy püspök az ősz és tél folyamán nem alakította meg az egyházmegyei autonómiai tanácsot, nem látva annak értelmét az országos szabályzat kidolgozása előtt. Azonban tavaszra megváltoztak a viszonyok, ugyanis április 21-én a Pécsi Keresztényszocialista Egyesület azzal a kérelemmel fordult a püspökhöz, hogy az egyházmegyei és a pécsvárosi egyházközségi autonómia megvalósítása iránt mihamarabb intézkedjen a katolikus egyház érdekeinek megvédelmezése céljából. A keresztényszocialisták az anyaországbeli egyházüldöző viszonyokat látva döntöttek kérésük mellett,[21] valamint a szerbek a nagy sztrájk után egyre nyilvánvalóbb és erőszakosabb annexiós politikája is erre késztethette őket, mivel a megszállt, és esetleg idegen impérium alá kerülő területeken az egyházi autonómia nyújthatta nemcsak a katolikus egyház, de a magyarság nemzeti érdekeinek is a leghathatósabb védelmet. Bizonyára Zichy püspök is így gondolkodott, mivel örömmel felkarolta a kérést. Így „a sürgős cselekvés szükségét sokszorosan átérezve” azonnal, még aznap megtette a lépéseket egy előkészítő bizottság megalakítására.[22] A bizottság 9 tagból állt, melybe a Keresztényszocialista Egyesület öt tagot – Kasza Györgyöt, Légrády Ferencet, Ruzsinszky Bélát, Horváth Boros Gyulát és Wiezer Lajost – delegált. A Káptalan, mely szintén örömét fejezte ki a kezdeményezés felett, egy tagot küldött Mosonyi Dénes kanonok személyében, hármat pedig a püspök hívott a bizottságba: Késmárky István joglyceumi igazgatót, az egyházmegyei papság még 1918 tavaszán megválasztott autonómiai képviselőjét, Komócsy István kanonokot és Gosztonyi Gyula táblabírót.[23]

Az ún. kilences bizottság meg is kezdte rögtön a munkálatokat. A nagy lelkesedést mutatja, hogy már két nappal a Keresztényszocialista Egyesület kezdeményezése után, április 23-án összeült a bizottság első értekezletére, ahol a tagok teljes számban meg is jelentek. Itt először is megválasztották Késmárkyt a bizottság elnökének, Gosztonyit pedig elnökhelyettesnek. Mosonyi ismertette az eddigi országos autonómiai munkálatokat, azok jellegét és eredményeit, valamint a pécsi egyházmegyei autonómia megszervezésének korszakalkotó jelentőségét.

A bizottság az egyházmegyei autonómia megalkotásánál a Katolikus Tanács által Budapesten december végén kidolgozott autonómia szabályzattervezetből indult ki,[24] ugyanis a január végén a püspöki kar által is elfogadott végleges szabályzat valószínűleg már nem jutott el Pécsre. Ennek pontjait kívánták átdolgozni az egyházmegyére és a pécsi egyházközségre vonatkozóan, azonban úgy, hogy azon lényeges változás ne történjen, hogy ha az országos autonómia megvalósul majd, a pécsit abba minden nehézség nélkül bele lehessen kapcsolni.[25] Különös hangsúlyt kívántak fektetni a szabályzat demokratikus jellegére a korszellem elvárásainak megfelelően, valamint fontos szempontnak tekintették, hogy az egyházmegyei vagyon kezelését az autonómia kapja meg, mivel véleményük szerint ez az egyedüli lehetőség arra, hogy az egyházi vagyont a katolikus egyház számára biztosítsák.

A pécsi egyházközséget illetően Mosonyi javasolta, hogy az ügy sürgősségére való tekintettel az egész városra kiterjedő egyházközséget szervezzenek, mert a plébániánként való megszervezés – Pécs ekkor öt (a székesegyházi, a belvárosi, a budai külvárosi, a szigeti külvárosi és a bányatelepi) plébániából állt – könnyen elhúzódhat, ami az egész ügy sikerét veszélyeztetheti.

Három nap múlva, április 26-án tartotta a bizottság a második ülését. Ezen legelőször is az elnök, Késmárky István közölte a tagokkal azokat az alapelveket, melyeket az autonómia megalkotásánál feltétlenül figyelembe kell venniük. Nagyon erős a gyanúnk, hogy a két ülés között Késmárkyt valaki – minden bizonnyal a püspök vagy megbízottja – ellátta „jó tanácsokkal”, vagyis közölte vele, hogy az autonómia meddig mehet el, mely jogokra tarthat igényt és melyekre nem. Ezek az „instrukciók” nagyon hasonlóak Csernoch János hercegprímásnak a Katolikus Tanács Intézőbizottságával közölt észrevételeihez,[26] és alapvetően csak nagyon szűk joghatóságot engedélyez az autonómiának. Ezek szerint először is a legfőbb, hogy bár olyan szabályzatot kell megalkotniuk, mely a világi hívek igényeit kielégíti, és elég beleszólást ad nekik az egyház ügyeibe, de minden modernsége és demokratizmusa ellenére sem ütközhet az egyház elveibe és törvényeibe. Nevezetesen az egyházat megilleti szolgáinak megválasztása, csupán a beneficiumokra jelölés joga engedélyezhető az autonómiának; az egyházat is megilletik a megélhetéséhez szükséges anyagi eszközök, így csupán az egyházi vagyon kezelésének joga adható át a világiaknak, nem pedig a tulajdonjog. A bizottság minden ilyen megszorítás ellenére ezeket az általános alapelveket – melyek gyakorlatilag minden komoly jogot az egyházmegyei hierarchia kezében hagytak – elfogadta, és azok figyelembevételét megígérte.

Késmárky felhívta a bizottság tagjainak figyelmét a pécsi egyházközségi autonómia megvalósításának két nehézségére is. Az egyik az egyház és állam várható, ekkor már igen sokat hangoztatott szétválasztása volt – mely az anyaország területén a Tanácsköztársaságban már meg is történt –, mely egészen új egyházpolitikai helyzetet teremtett volna. A másik az a körülmény volt, hogy a pécsi kegyúr maga a város volt, így gondoskodni kellett arról, hogy az autonómiában képviseltetve legyen.

A bizottság tanácskozott az autonómia megvalósításának gyakorlati módjairól is. Úgy határoztak, hogy megkeresik a pécsi plébánosokat, hogy híveik figyelmét a szószékről hívják fel az autonómiára, és annak mibenlétéről tájékoztassák őket, valamint majd közöljék velük az alakuló közgyűlés helyét és idejét. Bár ennek időpontját még nem lehetett kijelölni, de abban már most megállapodtak, hogy azt a budai külvárosi katolikus kör nagytermében fogják megtartani. A szükséges statisztikai munkálatok elvégzésére Késmárkyt és Légrády Ferencet jelölték ki, akik a következő, április 28-i ülésen sikeres munkáról számoltak be, ugyanis a városi bejelentőhivatallal sikerült a kapcsolatot felvenniük, ahonnan meglehetősen pontos adatokat kaphattak a katolikus lakosságra vonatkozóan. Az április 30-i ülésen el is határozták a katolikus hívők összeírását.[27]

Az említett utolsó három ülésen a szabályzattervezet pontjainak megfogalmazását is elvégezte a bizottság, melynek leglényegesebb része, hogy – szemben a püspöki instrukciókkal – minden egyházi vagyon, alap és alapítvány tulajdonjogát és kezelését az egyházmegyei autonómiára kívánta ruházni (6. §) oly módon, hogy az egyházmegyéhez tartozó mindennemű javadalmi és alapítványi vagyont – a javadalmasok és nem javadalmasok eltartására megállapított személyi illetmény, valamint az alapítók kifejezett szándéka szerint más testületek által kezelt alapítványok kivételével – az egyházmegyei tanács kezelje. Ezen kívül az egyházmegyei tanács hatáskörébe utalta az egyházmegye területén a javadalmasok és nem javadalmasok illetményeinek megállapítását és rendezését a megyéspüspökkel egyetértőleg, az egyházmegyei gyűlés jóváhagyása mellett (84. §).[28] Ezek a vagyonjogi intézkedések nagyon nagy jogkört ruháztak az egyházmegyei autonómiára, illetve annak végrehajtó szervére, az egyházmegyei tanácsra. Ezen rendkívül gyors munkálatok után rögtön el is küldték a tervezetet a püspöknek véleményezésre, aki azt május 14-én a káptalannak is megküldte.[29]

A káptalan május 19-i rendkívüli ülésén foglalkozott a szabályzattervezettel. Itt mindenekelőtt rámutattak arra a javaslatra, amelyet az országos autonómia szabályzattervezete kapcsán még februárban előterjesztettek. Ennek – mint láttuk – leglényegesebb része az volt, hogy a magyar katolikus egyházi vagyon jogalanya és tulajdonosa továbbra is a Magyar Katolikus Egyház maradjon, illetve ennek kebelében az illetékes egyházi testület vagy hivatal, a nagyjavadalmakat, tanulmányi alapokat és egyházi alapítványokat csak az autonómia kezelésébe és ellenőrzése alá adják. Ezzel szemben az egyházmegyei szabályzattervezet követelte az autonómiának a tulajdonjogot is. Azonban tekintettel egyfelől az egyházat fenyegető rendkívüli veszedelmekre, másfelől pedig arra, hogy a káptalan bízott benne, hogy az egyházmegyei autonómia kezében az egyházi vagyon nem megy veszendőbe és az egyházmegye érdekét nagyobb veszteség remélhetőleg nem éri, a tervezet vonatkozó részeit elfogadták. Kijelentették, hogy az egyház és az egész katolikus közügy érdekében meghoznak minden áldozatot, csak azt kívánják, hogy midőn az egyházmegyei tanács a javadalmasok és nem javadalmasok illetményeit megállapítja és arányosítani akarja, ez mindig az érdekeltek bevonásával és esetleges előterjesztéseik mérlegelésével történjék. Azonban azt megjegyezték, hogy az összes vagyonjogi rendelkezés csak abban az esetben bírhat hatállyal, ha a Szentszék azokhoz hozzájárul. Az 534., 1521., 1532. és 2347. kánon értelmében ugyanis kötelesek az érdekelt felek a Szentszék jóváhagyását előzetesen kieszközölni.

Az alapokra és alapítványokra vonatkozóan annak különös hangsúlyozását kívánták, hogy ezek kezelését és hozamaik hovafordítását azon kezekben hagyják, melyekre az alapítók azokat bízták. Aggályosnak tartották a 16. §-t is, mely szerint az egyházmegyei hatóság szerve az autonómiának, és kijelentették, hogy ez nem lehet szerve az egyházmegye bármely testületének sem, hanem éppen fordítva: az autonómia szerve és segítője az egyházmegyei hatóságnak.

Az egyházközségek szervezetéről szóló pontokat illetően kifogásolták, hogy csupán a pécsit tartja szem előtt a szabályzat, ahol a tervezet szerint az egész város alkot egy egyházközséget. Ott azonban, ahol a plébániák külön községekben vannak, a plébánia a saját fiókközségeivel együtt képez egy egyházközséget. Vagyis az átlagos állapot szerint minden plébánia külön egyházközség, kivételt képeznek azon városok vagy nagyobb helyek, melyekben több plébánia közösen alkot egy egyházközséget. A 17. §-t tehát ennek megfelelően kívánták módosíttatni.

A 29. §-ban szintén kifogásolták, hogy ismét csak a pécsi helyzetre vonatkozik a rendelkezés, ezért kérték belevenni, hogy az egy plébániából álló egyházközségekben az egyházközségi képviselőtestület elnöke a plébános. Az egyházközségi tanács tagjainak megállapításánál a 35. §-ban pedig meg kívánták említtetni, hogy ott, ahol csak egy káplán vagy hitoktató működik, ő is tagja a tanácsnak, ahol kettő van, ott az idősebb, választásról pedig csak olyan helyen lehet szó, ahol legalább három káplán vagy hitoktató működik. Az egy plébániából álló egyházközségekben a kegyúr vagy megbízottja szintén a tanács tagjai közé sorolandó.

A szabálytervezet II. fejezetének bevezető részében aggályosnak találták azt a kitételt, hogy az egyházmegyei hatóság hatáskörébe tartozik „mindaz, amit a jelen szabályzat hatáskörébe utal”, mivel ez szerintük csak megfordítva képzelhető el. Az egyházmegyei tanács hatáskörénél kijelentendőnek tartották, hogy a tanács határozatai csak akkor érvényesek, ha azokat a megyéspüspök kifejezetten jóváhagyja, vagy legalábbis tudomásul veszi.[30]

A káptalan a pécsi egyházmegye nemzetközi hírű egyházjo-gászával, Sipos Istvánnal is véleményeztette a tervezetet, aki alapvetően hevenyészett, kiforratlan munkának tartotta azt. Igaz, ez elsősorban nem a pécsiek hibája volt, hanem az alapul vett országos autonómiai szabályzattervezeté, melyet szintén hasonlóan gyors iramban készítettek el 1918. december folyamán a korábbi szabályzattervezet módosításával. Sipos sok helyen rámutatott a szöveg pontatlanságára, homályos, nem kellően körülhatárolt kitételeire és hiányosságaira. Végül megállapította, hogy annyi ügy fog tartozni az egyházmegyei tanács elé, és oly közvetlen szerepet szán neki a tervezet, hogy egy állandó hivatalt lesz kénytelen berendezni, mely az egyházmegyei hatóság mellett párhuzamosan fog működni, azt szinte feleslegessé téve. Igaz, hozzáfűzi, hogy lehet, hogy ez részéről csak „valami maradi félelem”.[31]

Zichy püspök a káptalanhoz hasonlóan szintén elfogadta az autonómia jogalanyi követelését az egyházi vagyont illetően, szemben januári véleményével. A káptalan által javasolt változtatásokat maga is szükségesnek tartotta, valamint ő is kívánt néhány módosítást. Nevezetesen a 4. §-t[32] a saját jogkörének növelésére úgy kívánta bővíteni, hogy az egyházmegyei gyűlés illetve tanács helyett általánosságban az autonómiai szervek szerepeljenek. Az egyházközségi képviselőtestület gyűléseiről szóló 58. §-ban a képviselőtestület határozatképessége megállapítását is bele kívánta venni, pontosítás végett. A 60. §-t[33] úgy kívánta módosítani a Codex Juris Canonici szerint, hogy az egyházmegyei tanács hozzájárulásán kívül az egyházmegyei hatóság jóváhagyása is szükséges az idézett egyházközségi cselekményekhez. Végül még a 94. §-on – mely szerint az egyházmegyei tanács az egyházközségi tanácsok iskolaszéki hatásköréről és az egyházközségi és katolikus népiskolai vagyon kezelésének módjáról szabályzatot készít – kívánt egy apró javítást, nevezetesen azt, hogy a „vagyongondnok” kifejezést – minthogy ilyet a szabályzat nem említ – „egyházközségi gondnokra” cseréljék.

A kívánt módosításokat a püspök elküldte Késmárkynak, hozzáfűzve, hogy ha ezeket megteszik, ő a maga részéről a szabályzatot támogatja, sőt, a szentszéki hozzájárulás kieszközlése céljából minden lehetséges lépést megtesz. De addig is, míg ez a jóváhagyás megtörténik, kívánatosnak tartja az autonómiai szervek megalakítását, azonban annak kikötésével, hogy a Szentszék majdani rendelkezéseinek ezek készségesen alá fogják vetni magukat.[34]

A kilences bizottság módosította az említett pontokat a tervezetben, és június 2-án kérte újra a püspököt, hogy a javított szöveget vizsgálja meg, és ha megfelelőnek találja, hagyja jóvá. Egyben kérik engedélyét ahhoz is, hogy a külön kidolgozott, az egyházközségi tanács és képviselőtestület, valamint az egyházmegyei gyűlés tagjainak választásáról szóló szabályzattervezet[35] alapján a pécsvárosi egyházközségközség megalakítására a szükséges lépéseket megtehessék, és e célból a pécsi plébániahivatalokat felkérhessék a hívők értesítésére és összehívására.[36]

Zichy felkérésére a káptalan június 6-i ülésén ismét átvizsgálta a szabályzatot, és örömmel állapította meg, hogy a bizottság a kért módosításokat nagyrészt megtette a szövegben. Azonban ismét kimaradt a 35. §-ból a káptalannak a hitoktatókra és káplánokra vonatkozó kért kiegészítése, valamint általában a kegyúr, illetve megbízottjának bevétele az egyházközségi tanács tagjai közé. Más, apróbb módosításokat is javasoltak újból, nevezetesen a lelkészválasztásról szóló 63. §-ba bele kívánták venni, hogy az egyházközségi tanács, mely az egyházközségi képviselőtestületnek három jelöltet ajánl a választásra, a jelölést a pályázatnak az egyházmegyei hatóság által történt kiírása és a hozzájutatott kérvények alapján a megyéspüspökkel egyetértőleg eszközli. Kifogásolja továbbá, hogy kimaradt a vagyonjogi intézkedéseknél a Szentszék határozott hozzájárulásának kitétele, ugyanis elengedhetetlennek tartják, hogy ezt a Codex Juris Canonici előírásainak megfelelően kifejezetten megemlítsék, nehogy e hiány később félreértésekre adjon alkalmat. A külön kidolgozott egyházközségi és egyházmegyei választási szabályzattervezet ellen a káptalan nem emelt kifogást.[37]

A püspök június 10-én ismét átküldte a káptalan módosítási javaslatait a kilences bizottságnak a saját apróbb ajánlataival együtt. Eszerint kérte, hogy a 8. §-ban[38] a szöveg végére illesszék be az „és irányítása” kitételt – a püspöki joghatóság nagyobb fokú megőrzése érdekében –, a 9., az egyházmegyei autonómia hatáskörébe tartozó ügyekről szóló §-ba pedig kérte bevenni azt, hogy ezek meghatározása az új egyházi törvénykönyv vonatkozó rendelkezéseinek figyelembevételével történjék. A választási szabályzattervezetet elfogadta, csupán azt ajánlotta, hogy a szöveget osszák fel §-okra, a könnyebb kezelés és hivatkozás végett.[39]

A bizottság másnapi, június 11-i értekezletén tárgyalta és fogadta el a módosítási javaslatokat, melyeket a szabályzat szövegébe beiktattak. Így végül is elkészült a pécsi egyházmegye és a pécsvárosi egyházközség végleges autonómiaszabályzata.[40]

Hogyan is épült fel ez alapján az egyházközségi és egyházmegyei autonómia? Az autonómia alapegysége az egyházközség, melyet általában egy plébánia alkot, de ha egy településen több plébánia is van, akkor azok közösen alkotnak egy egyházközséget. A fíliák alakíthatnak külön egyházközséget, ha kívánják. Az egyházközség tagjai egyházközségi képviselőtestületet választanak, mely tagjainak száma legalább 30, de nagyobb községekben és városokban több, kétezer hívőn túl minden ezer választó után újabb tíz. A tagok választása hat évre szól, azonban úgy, hogy a képviselők felét háromévenként újraválasztják. A képviselőtestületnek két elnöke van, a plébános és egy választott világi elnök. Az ügyek előkészítésére és az egyházközségi gyűlés akaratának végrehajtására egyházközségi tanács létesül. Ennek szintén két elnöke van, a plébános és egy választott világi tag, és tagjai a káplánok, a katolikus iskolák tanárainak, tanítóinak és óvónőinek kiküldöttei és a kegyúr. A vagyoni ügyeket közvetlenül az egyházközségi gondnok intézi.

Az autonómia következő szintje az egyházmegye, melynek szintén megvan a maga önkormányzati szervezete. Természetesen az egész élén és a szervezet felett a püspök áll. A hívők és a papság közös szervezete az egyházmegyei gyűlés és az egyházmegyei tanács. Ezek elnöke a püspök. Az egyházmegyei gyűlésen képviseltetik magukat az egyházközségi küldötteken kívül az alsópapság, a káptalan, a szerzetesrendek és a katolikus iskolák tanárai és tanítói. A tagok száma változó lehet, de a világiak kétharmados arányának mindig érvényesülni kell az egyháziak egyharmadával szemben. Ugyanez a szabály az autonómia összes többi szervében is. A gyűlésnek évente legalább egyszer össze kell ülni, ahol az egyházmegyei tanács beszámol működéséről, megbeszélik a teendőket és megállapítják a költségvetést a következő évre. Az egyházközségi tanácshoz hasonlóan az egyházmegyei tanács az autonómia végrehajtó szerve. Tagjait húsz világi és tíz egyházi személy alkotja, akiket az egyházmegyei gyűlés választ.

Pontosan megszabták a választás szabályait is. Eszerint választó minden katolikus, 21 éven felüli férfi és 24 éven felüli nő, aki valamely egyházközség területén legalább hat hónapja állandó lakással bír. Kivételt képeznek azonban azok, akik házasságukat egyházilag nem kötik meg, gyermeküket egy éven belül nem kereszteltetik meg, gyermekeiket más vallásban neveltetik, vagy akik az egyház által tiltott társulat, például valamelyik szabadkőműves társaság tagjai. Szintén nem választók azok, akik gyámság, gondnokság vagy csőd alatt állnak, vagy akiket valamely nyereségvágyból elkövetett vétség, vagy vallás- és közszemérem ellen elkövetett cselekmény miatt szabadságvesztésre ítéltek, addig, míg a büntetést le nem töltik. A különböző képviselőtestületekbe és tanácsba azonban csak a 24 éven felüli személyek választhatók.[41]

Ezek után a bizottság a hívek közti propagandára irányította figyelmét. Készítettek egy kis brossúrát A Katholikus Autonómia lényege, szervezete és célja címmel, melyben 11 oldalon a híveknek bemutatták az egyházmegyei és egyházközségi önkormányzat előzményeit, tartalmát, szervezeti felépítését és céljait, igyekezvén őket megnyerni a szervezkedésnek: „Sok elhibázott dolog jóra fog fordulni, ami miatt most panaszkodunk és sokat el fogunk érni, ami után eddig hiába sóhajtoztunk. A papság és a nép megérti egymást. A világiak az egyház ügyeit és javait nem fogják papi ügyeknek tekinteni, mert érezni fogják, hogy nekik szavuk, joguk és érdekeik vannak azok intézésében. Nem lesznek nyáj nélküli pásztorok és pásztor nélküli nyájak.” – biztatják a híveket.[42]

A propaganda céljából a pécsi jezsuitákkal is együttműködtek, bizonyára nem véletlen, hogy épp ezekben a napokban, június 17-én kérte a Pius Kollégium a nép széles rétegeinek szánt Szebb Jövő című füzetsorozata a Katolikus Autonómiáról szóló, Sipos István tollából származó füzetének engedélyét a püspöktől.[43] Ebben – az előbbi brossúrához hasonlóan – a rendkívül bonyolult autonómiai kérdést próbálja a szerző egyszerűen és közérthetően a híveknek bemutatni és annak előnyeiről őket felvilágosítani.[44]

A bizottság június 11-i ülésében határozatot hozott arról is, hogy haladéktalanul megkeresi a pécsi plébánosokat azon kérelemmel, hogy híveikkel közöljék, hogy az autonómiaszervező munkálatok befejeződtek, és hassanak oda, hogy minél nagyobb számban megjelenjenek az alakuló közgyűlésen. A propaganda céljaira ajánlják fentebb említett kis füzetüket. Maga a bizottság is közzétett egy felhívást a város katolikusaihoz: „Katolikusok! Testvérek! Egy régóta vajúdó, gyors megoldásokat követelő nagy érdekünket óhajtjuk megvalósítani. (…) A mi egyházunk erős. Változatlan hitében, fejlődőképes külső szervezetében. Ami isteni benne, az érintetlen, de ami emberi, az az idők és a szükségletek szerint alakulhat. Ilyen az egyház és az állam közjogi viszonylata, ilyenek az egyházi vagyonrészek kezelése és hovafordítása, ilyenek püspökeink és papjaink megválasztása, ilyen az egész katholikus iskolaügy, ilyen a világi hívek közvetlen döntő részvétele mindezen ügyekben. Ilyen a papság és a hívők közvetlen együttműködése egy nagy demokratikus szervezetben. És azt akarjuk mi, arra szólítunk fel benneteket, hogy mindezt valósítsátok meg először, a pécsi katholikus egyházközségi autonómia, azután, ha ez meglesz, a pécsegyházmegyei katholikus autonómia keretében.”[45]

A pécsi egyházközséget megalakító közgyűlés időpontját június 22-re tűzték ki a budai külvárosi katolikus kör nagytermébe – ahogy arról még áprilisban megállapodtak. Elhatározták, hogy felkeresik Nendtvich Andor polgármestert a kegyúri kérdések megbeszélése végett, és meghívják a közgyűlésre, valamint érintkezésbe lépnek Pandurovics szerb kormánybiztossal is, kérve a gyűlés engedélyezését.[46]

Azonban a gyűlésre soha nem került sor. Ugyanis a helyi szerb hatóság nem engedélyezte bosszúból, amiért Zichy püspök nem volt hajlandó azon kívánságuknak eleget tenni, hogy a katolikus papságot és tanítóságot felszólítsa a megszállók iránti hűségre.[47] Azonban ezt a szerbek minden bizonnyal titokban akarták tartani, félve a felháborodástól. Erre utal, hogy a kilences bizottság csak arról értesíthette a katolikus közönséget, hogy a gyűlés „rajtunk kívül álló okokból további intézkedésig elhalasztatott”[48] – nem kétséges, hogy ezek után senkinek sem maradt kétsége afelől, hogy a megszállók tiltották meg az összejövetelt. Bizonyára ez a tiltás igen határozott lehetett, mert ezek után az autonómiáról az egész megszállás időszakában nem találunk említést a püspöki és káptalani levéltár iratai között. Az a tény azonban, hogy Késmárky István erről előadást tartott 1919. október elején mégis arra utal, hogy az eszmét életben tartották, és nem vették le a napirendről.[49]

A pécsi egyházmegyei autonómia azonban a megszállás után sem valósult meg, hasonlóan az országoshoz. A felszabadulás után a keresztény kurzus éveiben a katolikus egyház nem tartotta szükségesnek és időszerűnek ismét elővenni a kérdést,[50] és a pápa 1919. március 12-i levele után úgyis csak egy minden lényeges jogtól megfosztott, teljesen megcsonkított autonómiáról lehetett volna szó.[51] Az egyházközségi autonómiaszervezkedést azonban az 1930-as években ismét felújították a még 1919-ben megalakult budapesti egyházközségek sikere láttán.[52] Ekkor alakultak meg végre Pécsett is a katolikus egyházközségek, azonban az 1919-es tervezettel szemben már plébániánként, nem egy nagy közös egyházközséget alkotva.[53]

Irodalom

BEKE 1992 = BEKE M. (szerk.), A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919-1944 között. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae XII-XIII.) München-Budapest, 1992.

GERGELY 1999 = GERGELY J., A Katolikus Egyház története Magyarországon 1919-1945. Pannonica, Budapest, 1999.

MARTINOVICH 1918 = MARTINOVICH S., Egyház és állam. (Vallásosság és Műveltség 11.) Pécsi Jezsuita Pius Kollégium, Pécs, 1918.

SALACZ 1975 = SALACZ G., A Magyar Katolikus Egyház a szomszédos államok uralma alatt. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae III.) München, 1975.

SIPOS 1919 = SIPOS I., Katholikus Autonomia. (Szebb Jövő 3.) Pécsi Jezsuita Pius Kollégium, Pécs, 1919.

TENGELY 2005 = TENGELY A., Egy elfeledett forrás a forradalmak korából. Pécsi Szemle 2005/tél

TENGELY s.a. = Tengely A., A Katolikus Autonómia munkálatai az 1918-as polgári demokrácia idején. In: Egyháztörténeti Tanulmányok II. Pécs [2006] s.a.

Rövidítések

KFL = Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár

PL = Prímási Levéltár

PKL = Pécsi Káptalani Levéltár

PKL Jk. = Pécsi Káptalani Levéltár Káptalan gyűlési jegyzőkönyvek

PPL = Pécsi Püspöki Levéltár

SzPL = Szombathelyi Püspöki Levéltár

Jegyzetek:



[1] A Katolikus Autonómia nagyon bőséges szakirodalommal rendelkezik, ezek közül csak néhányat sorolunk fel tájékozódásul: TÖRÖK K., A kath. Autonómiai mozgalmak története. Katholikus Szemle, 1893, 351-374., 505-538., 710-726.; HANUY F., Hetven éves küzdelem az autonómiáért. Budapest. Szent István Társulat. 1918.; HANUY F:, A Katholikus Autonómia főbb problémái. Budapest. Stephaneum Nyomda Rt., 1918.; LEPOLD A., A Katholikus Autonomia. Az egyház álláspontjának megvilágítása. Budapest. 1920.; GALÁNTAI J., Egyház és politika. Budapest. Kossuth. 1960.; GERGELY J., A történelmi keresztény egyházak autonómia-szervezete a dualizmus éveiben. In: Sarnyai Cs. M. (szerk.) Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon. Budapest. METEM. 2001.; GERGELY J., A politikai katolicizmus Magyarországon. Budapest. Kossuth. 1977.; SALACZ G.: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában 1867-1918. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae II.) München, 1975.

[2] TENGELY s.a.

[3] PPL 215/1919.

[4] KFL I.1.a. Püspökkari jegyzőkönyvek 1918. november 20. 2.

[5] Legelőször november 29-én Rozsnyón, majd december 8-án Székesfehérváron, 9-én Győrben, 10-én Esztergomban, 11-én Veszprémben, 19-én Egerben, 28-án Temesváron, és már az új évben, február 16-án Kalocsán alakult meg az egyházmegyei tanács. Feltehetően valamikor Szombathelyen és Vácott is létrejött. A többi egyházmegyében minden bizonnyal a megszállás miatt nem sikerült megszervezni. TENGELY s.a.

[6] SzPL III. 1. Mikes 6. dob. Levelezés 1918.

[7] PPL 970/1919.

[8] PPL 1796/1919.

[9] PKL 77/1919.

[10] PKL Jk. 1919. január 24. 51., 1919. február 7. 59.

[11] PKL Jk. 1919. február 21. 77.

[12] PPL 215/1919.

[13] PKL 77/1919.

[14] TENGELY s.a.

[15] PKL Jk. 1919. február 21. 77.

[16] PPL 1796/1919.

[17] Dunántúl 1918. november 28. 2., 3.; 1918. december 7. 5.; 1919. január 4. 2.

[18] Dunántúl 1918. december 1. 2.

[19] MARTINOVICH 1918.

[20] TENGELY s.a.

[21] A Katholikus Autonómia lényege, szervezete és célja. PKL Szőnyi Ottó hagyatéka 4. doboz

[22] PPL 1464/1919.

[23] PPL 1464/1919, 970/1919.

[24] PL Csernoch 1919 D/b 1858.

[25] PPL 1464/1919.

[26] TENGELY s.a.

[27] PPL 970/1919.

[28] A pécsi püspöki egyházmegye kath. autonomiájának szervezete az orsz. kath. autonomia megszervezéséig 1919. PKL Szentkirályi-hagyaték IV. 4.

[29] PPL 1464/1919.

[30] PKL Jk. 1919. május 19. 169.

[31] PPL 1693/1919.

[32] “Ha tehát az egyházmegyei katolikus gyűlés vagy az egyházmegyei tanács oly határozatot hozna, melyre nézve a megyéspüspök kimondja, hogy azzal az önkormányzatnak a 3.§-ban megszabott hatáskörét túllépte, az ily határozat érvénytelen.”

[33] “Az egyházközségi képviselőtestület határoz az egyházközségi tanács javaslata alapján az egyházközségi szerzeményből alakult egyházi és iskolai vagyon elidegenítése, elcserélése vagy megterhelése, illetve ingatlanok szerzése iránt. Az egyházközségi képviselőtestület ilyen határozata csak az egyházmegyei tanács hozzájárulása után jogérvényes, mely vélelmeztetik, ha a felterjesztéstől számított 30 napon belül nem kifogásoltatik.”

[34] PPL 1693/1919.

[35] PPL 1796/1919.

[36] PPL 1796/1919.

[37] PKL Jk. 1919. június 6. 194.

[38] „Az autonómiai szervezet mellett épségben tartatnak a megyéspüspök részére mindennemű és fokú katholikus tan- és nevelőintézetben a vallásoktatás intézése, valamint a vallás és hitélet szempontjából az oktatás és nevelés ellenőrzése.”

[39] PPL 1833/1919.

[40] PPL 1796/1919.

[41] A pécsi püspöki egyházmegye kath. autonomiájának szervezete az orsz. kath. autonomia megszervezéséig 1919. PKL Szentkirályi-hagyaték IV. 4.

[42] PKL Szőnyi-hagyaték 4. dob.

[43] TENGELY 2005.

[44] SIPOS 1919.

[45] Dunántúl 1919. június 15. 2.

[46] PPL 1796/1919.

[47] SALACZ 1975. 106.

[48] Dunántúl 1919. június 22. 3.

[49] Dunántúl 1919. október 9. 2.

[50] BEKE 1992. 1935. október 2. 7.

[51] TENGELY s.a.

[52] GERGELY 1999. 104.

[53] PPL 53/1930, 3715/1930, 3895/1930, 3471/1931.