Cikkek

Polgár András: A börtönügyi utógondozás pécsi egyesületei (1887-1944)

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 18.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2006.

ISSN 1219 4077

ISBN 963 85 2129 5

Szerkesztette: Pilkhoffer Mónika és Vonyó József

199–213. p.

Polgár András

A börtönügyi utógondozás pécsi egyesületei (1887-1944)

Vereine für Gefängnisnachfürsorge in Pécs (1887-1944)

The Aftercare of the Prisoners and the Civil Organisations of Pécs (1887-1944)

Az igazságügyi tárca egy 1899-es kiadványa szerint a patronázst „hazánkban az állam és a társadalom karöltve gyakorolja azon elvek alapján, melyek Európa szerte el vannak fogadva”. Az állam és az egyesületek működési területüket nem a feladatok megosztásával, hanem területi alapon különítették el. Ahol az egyesületek képesek voltak funkcióikat betölteni, ott az állami segélyezés szünetelt, ahol nem, ott az állam – a kir. ügyész és a kir. járásbíró – látta el ezt a feladatot.[1]

Az utógondozás (patronage) munkája két szakaszból állt. A fogvatartás idejére esett a fogházmisszió, ami alatt a fogvatartottak erkölcsi támogatását és elhagyott családtagjaiknak segítését értették. A második szakasz a rabsegélyezést, a szabaduló rabokról való gondoskodást (segélyezés, ellenőrzés) jelentette. Ez a szabadulástól a beilleszkedésig, de legfeljebb egy évig tarott.

A Pécsi Rabsegélyező Egylet, 1887-1912

Pauler Tivadar elképzelései alapján, de már halála után két hónappal, 1886-ban jelent meg az igazságügyi minisztérium körrendelete a „rabsegélyező egyletek szükségszerű megalakításáról”. A bajor mintára született rendelet valamennyi törvényszéket kötelezte, hogy lehetőségeihez képest kezdeményezze törvényhatósága területén a rabsegélyező egyletek életre hívását.[2]

A Pécsi Rabsegélyező Egyesület megalakulása Zsolnay György pécsi kir. ügyész nevéhez köthető. Ő azon kevés ügyészek közé tartozott, akik komolyan vették az 1886-os rendeletet.[3] Az alapszabályt kisebb módosításokkal a fővárosi társegylettől vették át. Az alakuló ülésen megválasztott tisztikar az egyesület 1901-ig tartó első korszakában meghatározó maradt. Az elnök Bánffay Simon kir. tanácsos, az egyik alelnök Zsolnay György kir. ügyész lett. A vezetés munkáját egy 12 tagú választmány segítette. Az alapszabályt a belügyminiszter 1887. március 3-án megerősítette, június 18-án pedig az igazságügyi miniszter kiutalta az első államsegélyt.[4]

Az egyesület Zsolnay György alelnök elképzelései alapján működött 1901-ig. A rabok helyzetéről információval csak a kir. ügyész rendelkezett, akinek döntéseit az évi 3-4 választmányi ülés mindig jóváhagyta. A pénztáros az ügyész felügyelete alatt álló mindenkori fogházfelügyelő lett. A segélyeket minimalizálták, hogy az államsegélyből tőkét tudjanak gyűjteni az alapszabályban megálmodott javítóintézet számára. Ezt négy év múlva az 1891-es közgyűlés is megszavazta. Az indoklás szerint a kiszabadultak nagy része megyebeli volt, így útiköltséget nem igényeltek. Az iskolát az állam tartotta fenn, a rabok pedig a fogházban szakmát tanultak.

Az első segélyezett 1887. december 14-én Gregurnics György volt, aki 8 forintot kapott útiköltségre.[5] Egy visszaemlékezés szerint „A helyzet alig volt jobb, mint amikor még az egylet nem létezett”. Ezt alátámasztja, hogy 1888-ban is csak négyen részesültek segélyben, ami nélkül el sem tudtak volna utazni.[6] A folyamatosan csökkentett segélyek összege 1891-ben elérte a 9 forintos mélypontot. Az egyesület ezekben az években a segélyezésre kapott állami keret 5%-át sem használta rendeltetésszerű céljára. A megyebeli rabok kis munkakeresményük mellett gyakran csak a rokoni kölcsönből tudtak hazautazni, és „az sincs kizárva, hogy a nem megyénkbelieket csendőrséggel toloncoltatták haza”[7]. A nyolcvanas évek végén élénk vita folyt erről a választmányban. Néhányan attól tartottak, ha nincs segélyezett, megszüntetik az államsegélyt. Az ügyész szerint azonban „a segélyt nem lehet rátukmálni senkire”. A pécsi Rabsegélyező Egylet számára a rabok segélyezésének egyetlen célja az államsegély biztosítása volt. A viták a választmányra szorítkoztak, a közgyűlés pedig engedelmes szavazógép volt.[8]

Ezen kívül csak a könyvtárfejlesztésre fordítottak némi figyelmet. Könyvekre 1889-ben 25, 1891-ben 30, 1896-ban 40-50 forintot költöttek. A könyvtárfejlesztést azzal indokolták 1890-ben, hogy rabsegélyezésre nem volt szükség.[9] Mivel ez nem lehetett igaz, pótcselekvésnek szánhatták, ami a minisztériumba küldött jelentéseknek adott némi tartalmat.

Az egylet működésének anyagi alapját az évente kiutalt állami segély jelentette. A minisztérium az első, 300 forintos segély kiutalásakor állandó évi segélyt ígért. Az államsegély feltétele az éves jelentés és egy költségelőirányzat felterjesztése volt. Az egylet vezetése erről – bár a leirat tartalmazta – nem tudott. Az 1887-es közgyűlésen az elnök arról tájékoztatta a tagságot, hogy állami támogatásra nem számíthatnak. Mivel nem is igényelték a segélyt, nem is kaptak. A későbbiekben is rendszeresen „elfelejtették” a felterjesztést, a megmaradt iratok tanúsága szerint 1901-ig legalább hatszor. A minisztérium 1890-es figyelmeztetését pedig „bíztatásnak” vélve az államsegély 500 forintra emelését kérték. Valószínűleg ekkor vizsgálták meg először az éves jelentést, mert az éves segélyt 200 forintra csökkentették.[10]

A tagdíjak jelentettek még bevételi forrást, ami az alapszabály szerint a működési költséget fedezte volna. Az ilyen irányú lelkesedés azonban nem volt hosszú életű. Csak az első évben fizették be az egész tagdíjat, a második évben 17-en, a harmadikban már 20-an nem fizettek. A notórius és minden következmény nélküli nemfizetés odáig fajult, hogy az 1890-es esztendőben már csak a pénztáros fizetett tagdíjat.

A szavazógépnek használt tagságban 1892-től mutatkoztak az érdektelenség jelei. A közgyűlésre a választmány tagjain kívül csak véletlenszerűen esett be egy-egy tag. Általában csak a határozatképességhez minimálisan szükséges 15 fő jött össze, a 12 választmányi tagból és az elnökségből. Az 1897-es évtől, már a választmány működéséhez szükséges 8 fő sem ült össze. Ekkor már kaotikus állapotok uralkodtak. Az egyesület elnökének kellett készítenie az éves jelentést is, amiben mint minden évben, elhallgatták a nehézségeket. A nemtörődömség akkora volt, hogy ebben az évben a 12 választmányi tag helyett 13-at, a 3 számviteli tag helyett 2-őt választottak. A „választást” közgyűlés hiányában valószínűleg az elnök és néhány választmányi tag „követte el” a fennmaradásért. Sem közgyűlést, sem választmányi ülést nem tartottak 1898 és 1901 közt.

A változtatás szükségét ekkor már mindenki belátta, amit maga a leköszönő elnök fogalmazott meg utolsó beszédében. Az új cél „az egylet vagyonához mért segélyezés” lett. Az ellátásból eddig teljesen kimaradt járásbírósági fogházak ügyeit is rendezték. A járásbírókat 1902-től felhatalmazták 10 koronáig terjedő előleg kifizetésére. Az egylet fokozottabb igénybevételére buzdítva felkérték őket arra is, hogy a foglyok elhagyott családjainak igényeit továbbítsák az elnökség felé.

Az egyesület fokozatosan, de gyorsan szélesítette a feladatkörét. Az elhagyott rabcsaládok felkutatásába 1905-től kezdtek. Az elöljáróságoktól és a lelkészektől hiába érdeklődtek rászorultakról (évi 1-2 kérvény), ezért az ügyész információira szorultak. Az országos büntetésvégrehajtási intézetekkel is felvették a kapcsolatot, megkezdve az ottani rabok családjainak segélyezését is. Az intézeti igazgatóktól minden segítséget és kért információt megkaptak. A vállalás mértékét szemlélteti, hogy 1905-ben Ilaváról 2, Vácról 3, Sopronból 7, Márianosztráról 1 támogatásra szoruló családról kaptak hírt. A segélyezettek körét tovább szélesítve az egyesület regionális feladatokat is felvállalt, 1903-tól kiterjesztette tevékenységét Somogyra és Zala vármegyére is.[11]

Az egylet mindinkább a rabok elhagyott családtagjainak segítésére összpontosított, „megmenteni igyekszik ami menthető.” A fejlődést nem a szükségletekhez való állandó igazodás határozta meg, hanem előre tervezett célokat követett.[12] Az 1909-es évben 53 rab 367 koronát, és 14 család 832 koronát kapott. A családok közül 3 csak egyszeri, 11 pedig legalább háromhavi, rendszeres támogatásban részesült. [13]

Külföldi példa alapján kísérleteztek még a „kölcsönrendszer” meghonosításával is. A segélyek helyett valamivel nagyobb összegű kölcsönt folyósítottak a szabadulóknak, amit azok kivétel nélkül elfelejtettek visszafizetni.

A volt rabok sorsát és a rabcsaládok helyzetét pártfogókon keresztül kísérték nyomon. Vidéken elsősorban a tanítók, és a lelkészek/plébánosok végezték ezt a munkát. Sokuk nem is volt az egyesület tagja. Pécsett, ahol a tagság nagy része összpontosult, az egyesületi tagok közül kerültek ki a pártfogók.

A 15 300 koronás egyleti vagyon és az igazságügy misztéri-umtól kapott 5 ezer koronás céltámogatás lehetővé tette egy menház „régi magasztos tervének” megvalósítását. A Rákóczi úton megvásároltak egy kisebb házat 1904-ben. Itt az egyleti szolgának egy szolgálati lakást, a szabadulóknak pedig 4 kis szobát alakítottak ki. Az egyleti szolga biztosította a reggelit és a vacsorát, az ebédet pedig a pécsi Jótékony Nőegylettől kapott étkezési jegyekkel oldották meg, amivel a szabadulók általában nem éltek.[14] A menház alacsony kihasználtsággal működött. Kimagasló volt az 1909-es év, amikor 10 férfit és 5 nőt utaltak be. Bebizonyosodott 1911-re, hogy egy törvényszéki fogháznak nincs szüksége önálló menházra. A vasúthálózat már ekkor lehetővé tette a szabadulók azonnali hazautazását. A más célra alkalmatlan épületet az igazságügy minisztériummal közösen tervezett „leányjavító nevelőinté-zet”érdekében 1912-ben eladták.[15]

A munkaközvetítést az utógondozás igen fontos formájának tartották, de a vidéki egyletek ezen a téren nem voltak képesek eredményt felmutatni. Az iparos kézimunkás rabok nem kértek segítséget. Tapasztalat szerint a volt rabok nem mentek sokra az egyesület ajánlólevelével, inkább az utolsó foglalkoztatótól kértek ajánlást. Még az egyesület elnöke is a bűnöző múlt elhallgatását tartotta helyesnek, „mivel az nincs a szabadult homlokára bélyegezve”[16].

Az egyesület új vezetése szerette volna a fogház rabiparát is fellendíteni, jövedelmező módon biztosítva a foglalkozást. Először 1901/02-ben tervezték egy „szőlőtelep létesítését”, amiről az elutasító szakvélemények után letettek. Helyette létesítettek egy fűztelepet, „mivel a helybeli és a szomszéd törvényszéki fogházakban a rabok kosárfonást végeznek, amihez a kellő mennyiségű vesszőt beserezni nagyon nehéz”. A rabok alkalmazását azonbnan a minisztérium nem engedélyezte. A fogház 1910-től átvállalta a telep fenntartását, amiért cserébe a 600 korona értékű termést féláron kapta meg.

A fogházmisszió kezdetei Angyal Pál jogtanár nevéhez köthetőek, valamikor 1901 és 1904 között. A fogházlátogatásokat a kezdés után nem sokkal, 1904-ben Phleps Ferenc kir. főügyész betiltotta, a könyvtár tulajdonjoga fölötti vita következtében. A minisztérium utasítására ugyan meg kellett hátrálnia, de az elnökség és a választmány ennek ellenére beszüntette a látogatást.[17] Ezt a feladatot ettől kezdve az Angyal Pál által szervezett patronage kör vállalta föl.

Az egyesület tagjai között ifj. Angyal Pál volt az, aki elsőként vállalkozott arra, hogy a rabok családjait meglátogassa.[18]Ezt a hivatalnokokból álló vezetés és a választmány nem tudta felvállalni. A másik, ebből az okból eredő hiányosság az volt, hogy nem voltak képesek ‚‚természetbeni segélyt’’ adni. A pénzsegélyt ugyanis sok esetben károsnak és nem a rendeltetés szerint felhasználtnak találták. A megoldást a női tagok jelenthették volna, de a tagtoborzás köztük kudarcot vallott. A széles női tagsággal rendelkező patronage körrel való egyesülés után oldódik csak meg a kérdés, 1912-re.

Ekkor már büszkén mondhatta az egyesület elnöke, hogy „elvitathatatlan az, hogy kevés vidéki város van az országban, ahol a patronage munkához annyi tényező elem áll rendelkezésre, mint minálunk, ahol az egyletek egymással versengve kelnek, hogy minél több jót tegyenek, minél nagyobb eredményt mutassanak fel”[19]. Az országban 1910-ben a pécsi volt az egyetlen ítélőtábla, ahol minden törvényszék területén működött rabsegélyező egylet, jogvédő bizottság (Pécsett még egy Patronage Kör is).[20]

Az egyesületek erejét mutatja, hogy amikor a kassai kir. javítóintézet évente több száz szabaduló fiatal elhelyezéséhez kért segítséget, a pécsi egyesület szervezésében a régió 3 megyéjében 49 megrostált munkaadót – többségében iparost – találtak. A kudarc csak az igazságügy minisztérium hosszú halogatásának volt köszönhető.

A Pécsi Patronage Kör, 1907-1912

A Pécsi Patronage Kör célja „a bűnözésnek kitett személyek, különösen az erkölcsileg romlott gyermekek és fiatalkorúak megmentése” volt. Az egyesületet dr. Angyal Pál, a rabsegélyező egyesület választmányi tagja alapította 1907-ben.

A rabsegélyező egylet 1911-es évkönyve szerint az egyesület 4 évvel azelőtt, tehát 1907-ben született. Ezzel szemben egy, a dél-dunántúli rabsegélyezésről szóló tanulmány szerint 1886-ban alakult.[21] A korábbi alapítást valószerűtlenné teszi több ok is. Az egyesület nevében szereplő patronage kifejezést csak a századfordulóra vette át a magyar szakirodalom a francia példából. Korábban ilyen néven egyesület nem működött Magyarországon, és az igazságügyi tárca éves jelentése sem tesz róla említést.[22]

Az egyesület nem szedett tagdíjat, a segélyezést a társegylettől kapott pénzből finanszírozta. Munkájuk jelentőségét az adta, hogy a legújabb elvárásokhoz igazodva készpénz helyett természetbeni segélyezést végeztek. Amire a hagyományos rabsegélyező egyletek hivatalnok tagjainak nem volt idejük, azt az országban elsők között az egyleti hölgyek vállalták föl. A kör tagjainak munkájához tartozott, hogy „…a segélyezendők szükségleteit kitudakolják”. Felmérték a helyzetet és gondoskodtak a szükséges ruhanemű, élelmiszer, fűtőanyag, iskolai könyvek és úti jegyek beszerzéséről.[23] Sikerült elérniük, „hogy fogházunk vezetőségénél az az örvendetes humánus felfogás honosodjék meg, amely nem akarja többé kitiltani – mint némely helyeken még mindig – a pártfogókat a fogházból”[24].

A patronage kör 1907-ben a pártfogói teendőket is átvállalta a rabsegélyező egyesülettől. A pécsi kir. törvényszék és a kir. járásbíróságok közvetlen megkeresésére a kör a tagjaiból pártfogókat rendelt ki. Ők környezettanulmányokat készítettek és véleményüket előadták a bírósági tárgyaláson. A „próbára bocsátottak párfogására is az egylet tagjai lettek kirendelve”. Ellátták még a javítóintézetből és a fiatalkorúak fogházából elbocsátottak felügyeletét is.[25]

Ez bizonyult az egyetlen sikeres utógondozó egyesületnek a munkaközvetítés terén. Az egyesülés előtti utolsó évben, 1911-ben 36 szabadulónak sikerült „tisztességes” munkát találnia. Közülük 19-et kisebb iparoshoz, 6-ot gyárba, 2-őt nyomdába, 3-at mezőgazdasági, 4-et irodai munkára közvetítettek ki, 2-ből pedig urasági inas lett. A szükséget szenvedő, dolgozó szabadultaknak kamatmentes kölcsönt is adtak.

Az utógondozás mellett a megelőzéssel is foglalkoztak. Gondoskodtak a züllött és elhagyott gyermekekről. Őket részben a pécsi állami gyermekmenhelyen, a közeli püspöknádasdi Julineánumban,[26] illetve munkaadóknál helyezték el. Ahol lehetséges volt, ott a szülőket segítették, mivel „így közvetve mozdítottuk elő ezek gyermekeinek erkölcsi és szociális megerősödését”[27].

A fogházmissziós tevékenységet is a patronage kör vállalta föl megalakulásától kezdve. Ezt részben a hölgytagok teljesíttették „ritka odaadással”. Az elnökség által kijelölt személyek e célra látogatási engedélyt, fogházlátogatási jegyeket kaptak. A rendszer azonban nehézkes és lassú volt. A fogház fiatalkorú elitéltjeit a tagok látogathatták, de a fiatalkorúak fogházának történt kinevezés után ezt a jogot újra igényelni kellett a minisztériumtól. A lassú ügyintézés miatt mire megérkezett volna az engedély, a fiatalkorúak fogháza megszűnt Pécsett. A fogházmisszió ettől kezdve újra kiterjedhetett a fiatalkorúakra is. Vasárnap délutánonként voltak a „látogatások”, amit 1909-ben 32 tag 285 alkalommal végzett.[28]

A Pécsi-Baranyai Patronage Egylet, 1912-1932

A patronázs-mozgalom győztes és mindent elsöprő irányzata alól Pécs sem vonhatta magát ki. A Rabsegélyező és a Patronázs egyesület 1912-ben egyesült. Az új vezetőtestületben a szociális feladatokat ellátó egyesületek vezetői is helyet kaptak. Az új szervezetnek immár 6 szakosztálya működött: a Segélyezési, Pártfogói, Jogvédői, Fogházlátogatói és Leányjavító Nevelőintézeti szakosztály. Valószínűleg a vezetésnek köszönhetően az elsődleges céljuk továbbra is „a szabadultaknak a társadalom munkás tagjává válásának segítése” maradt. Ekkor már egy évig nyomon is követték a szabadulók sorsát.[29]

A világháború elején tovább bővült az egyesület működési köre, katonai pártfogó irodát szerveztek, és a hadirokkantaknak munkaközvetítő irodát tartottak fent. A tagok elhivatottságát mutatja, hogy a háborús években is folytatták a fogházmissziós munkát.[30] (Részben a közel 3000 pártfogoltról készített törzskönyv alapján készítette el később a város Népjóléti Osztálya Pécs „szegénykataszterét”.)

A háborús összeomlás azonban megtörte az egyesület fejlődését is. Működését a szerb megszállás alatt „minimalizálta”. A felsőbb nyomásra hadikölcsön kötvénybe fektetett egyleti vagyon (40 ezer korona) elúszott a vereséggel, a koronajáradékban lévő 1400 koronát meg az infláció vitte el. [31]A felszabadulás után kinevezett új főügyész 1921-ben már egy küszködő, anyagi és társadalmi hátterét elvesztő egyesületet talált.[32]

Az egyesület megszűnését mégsem ezek, hanem a kormánytakarékosság, a „portomentesség” megszűntetése okozta. Egy pártfogó megnyerése 4-5 levélváltást igényelt. Ez 4-5 ezer korona bélyegdíj volt mindkét részről, amit az 5 koronás tagdíjból nem lehetett finanszírozni. A tagdíjat a gazdasági válság mélypontján nem lehetett emelni, de beszedni sem volt érdemes, hiszen nagyobb volt a költsége, mint a befolyt összeg. Így esett szét a megyeszerte még mindig több száz tagot számláló pártfogói hálózat. Ezek után már a tagság összehívására sem volt többé elég az egyleti vagyon. A hadirokkantak is kiváltak, és „önállóan megszervezték magukat” [33].

Az elnök utolsó kísérlete az egyesület újraélesztésére 1924/25-ben volt. A Pécsre helyezett egyetemre szerette volna alapozni a patronage munkát. Rektorával, dr. Irk Albert büntetőjogi tanárral és dr. Vasváry Ferenccel, a fiatalkorúak felügyelő hatósága elnökével összefogva az egyetemi hallgatókat, főleg a jogászokat akarták bevonni a munkába. ,,Ez a munka a külföldön is többfelé a komolyabb, különösen a női hallgatóknak egy kellemes foglalkozása...”.[34] A sajtónyilvánosság ellenére is csak a város polgárainak és pénzintézeteinek egyszeri adakozását tudták elérni, a működésnek azonban továbbra sem volt anyagi alapja.[35]

Az egyedül maradt elnök egy ideig még saját zsebből fizette a pártfogói körrel folytatott levelezést, remélve a döntés felülvizsgálatát. Csalódását követően még néhány évig jogi tanácsokkal és hivatali ügyekben segítette a rászoruló szabadultakat (évi 15-20 esetben). Az egyszemélyesre olvadt egyesület munkájának ez volt az utolsó formája. Az egyesület feloszlása egykori működéséhez képest méltatlanul zajlott, és elhúzódott 1932-ig. A megmaradt tagság összehívásának még a bélyegköltségét sem tudta az egylet kifizetni, de a tagok nem is lettek volna hajlandók megjelenni. Nemcsak azért, mert nagyrészük addigra megöregedett vagy meghalt, de attól is tartottak, hogy megjelenésükkel a már régóta nem fizetett tagdíjat is vállalniuk kellene.

A felekezeti egyesületek fogházmissziói

A húszas évek elejétől, a patronage egylet agonizálásával párhuzamosan annak munkáját a felekezetek szociális egyesületei kezdték átvenni. Varga Nagy István így fogalmazta meg a tanulságot: „Legcélravezetőbb a patronage munkát Pécsett magukra a felekezetekre bízni. Elégedjünk meg hát mi a régi pécsi középosztállyal együtt és nyugodjunk meg abban, hogy van aki a munkát végzi, segítsük az új munkásokat ahol csak tehetjük.”[36]

Munkájukat azonban nagyban nehezítette, hogy a húszas évek nyomora és a gazdasági helyzet következtében a pécsi tehetős társadalom elfordult a kérdéstől. A főügyész szerint ezt a társadalmi érdeklődés „átorientálódása” és a nyomor mindennapossá válása okozta. „A megélhetési nehézség kikapcsolta a más iránt való törődést.”[37] Ezt az is erősíthette, hogy a tehetős rétegek nehezen felejtették el a szerb megszállás alatti baloldali mozgalmakat. Az új „keresztény” Magyarországon a társadalom támogatását sokkal könnyebben szerezhették meg a felekezeti alapon szerveződő karitatív egyesületek. Pécsett ezt a húszas évek közepére el is érték.

A patronage munkát döntően a katolikus Szociális Misszió Társulat (1924-től), kisebb részben a református fogházmisszió osztály és a rövidebb ideig működő zsidó fogházmisszió csoport vette át.[38] Munkájukat megfelelően láthatták el, mert 1931-ben a pécsi ügyészség vezetője már azért nem tanácsolta a patronage egylet újjászervezést, mert „a helybeli charitativ és felekezeti egyesületek nagyon szép tevékenységükkel munkakörét betöltik”[39]. Jellegükből adódóan azonban a patronage munkát alacsonyabb szinten látták el, hiszen munkájuknak és érdeklődésüknek peremterülete volt csupán a fogvatartottak támogatása. Ennek jele lehet, hogy a közvetlen állami segélyezésről megmaradt két dokumentum (1926, 1941) ebből a korszaból származik.

A karitatív szervezetek működési körébe tartoztak: a rászoruló szabadulók számára használtruha gyűjtés, környezettanulmányok készítése, lakásszerzés, állásközvetítés, de még hivatalos ügyekben is eljártak az arra alkalmatlanok helyett. Különös hangsúllyal foglalkoztak a „fiatalkorú bűnösök” környezettanulmányaival és pártfogói teendőivel. A fogházéletet fogházlátogatással, a rabok élelmezését adományok gyűjtésével javították.[40]

Állami támogatásban azonban ezek a szervezetek már nem részesültek, mint egykor a Rabsegélyező Egyesület. Jövedelmük gyűjtésekből és „kegyadományokból” tevődött össze. Még a gazdasági válság éveiben is hiába kértek állami támogatást, amikor feladataik jelentősen megnőttek, és társadalmi támogatásuk csökkent.

A szociális missziótársulat 1917-óta működött Pécsett és több helyütt Baranyában, de a szerb megszállás alatt fogházmisszió nem működhetett.[41] Működéséről az 1930-as jelentés ad átfogó képet: „A fogházmissio kb. 100 gondozottjának nyújtott segélyt, pénzt, ruhaneműt, élelmet osztott ki, 277 pengő értékben.” A 100 gondozottra jutó 277 pengő töredéke a patronage egylet egykori anyagi erejének. (Egy fogházőr három havi fizetését nem tette ki a teljes évi keret.) A segélyezettek száma bár magasnak tűnik, de az utolsó békeéveknek több mint háromszorosa volt a fogház terheltsége (általában 300 fő fölött mozgott). A rászorultság pedig a gazdasági válság miatt sokkal nagyobb lehetett. Az a két munkaalkalom (5 munkahely), amit biztosítani tudtak a szabadulóknak szintén csak csepp volt a tengerben. [42] Működésüket erőteljesen a hitéletre koncentrálták. „A fogházmisszió vezetője Jantsits Lajosné vasárnaponként szentmisére megy a foglyokkal, délután lelkiolvasmányt tart velük.”[43] A második világháborút követően tevékenységük nem szerveződött újjá a fogházban.

Irodalom

ANGYAL-SZABÓ-VARGA NAGY 1907 = Szerk.: Angyal P.-Szabó Gy.-Varga Nagy I., Az 1907. évi szeptember hó 6. és 7. napjain Pécsett megtartott Első Pécsi Rabsegélyező kongresszus iratai és naplója. Pécs, 1907.

I.M. 1899 = A magyar kir. Igazságügy minisztérium működése 1895-1898. Budapest, 1899.

MÁRFI 2000 = Márfi A., Rabsegélyező Egyletek a Dél-Dunántúlon. In: Bana J. (szerk.), Bűn ésBűnhődés. Győr, 2000.

MEGYERY 1905 = Megyery I., A magyar börtönügy. Budapest, 1905.

MEZEY 1996 = Mezey B., A rabgondozás. Börtönügyi Szemle 1996/4.

SZÖLLŐSY 1930 = Szöllősy O., Magyar Börtönügy. Budapest, 1930.

VARGA NAGY 1907 = Varga Nagy I. szerk.: A Pécsi Rabsegélyező Egylet Évkönyve 1906-ról. Pécs, 1907.

VARGA NAGY 1909 = Varga Nagy I. szerk.: A Pécsi Rabsegélyező Egylet Évkönyve 1909-ről. Pécs, 1910.

VARGA NAGY 1911 = Varga Nagy I. szerk.: A Pécsi Rabsegélyező Egylet évkönyve 1911-ről. Pécs, 1912.

Rövidítések

BML = Baranya Megyei Levéltár

Főügy. ir. = Pécsi kir. főügyészi iratok

Ügy. ir. = Pécsi kir. ügyészi iratok

Jegyzetek:



[1] I.M. 1899. 582.

[2] 18 819/1886. sz. Igazságügyminiszteri rendelet

[3] Maga is jó példával járt elől, 6 családtagja volt még alapító tag. VARGA NAGY 1907. 11.

[4] A rendeletben meghatározott főbb célkitűzések: az elítéltek szabadulás utáni beilleszkedésének támogatása, a várható jogi tanácsadás biztosítása, a társadalom széleskörű felvilágosítása az előítéletek leküzdésére, börtönkönyvtárak, iskolák, tanfolyamok szervezése volt. MÁRFI 2001. 157.

[5] VARGA NAGY 1907. 13.

[6] VARGA NAGY 1907. 17.

[7] VARGA NAGY 1907. 26.

[8] Az egylet működése annyira rejtve maradt, hogy amikor 1889-ben megalakították a Dunántúli Rabsegélyező Egyletet, akkor az egész Dunántúlt jelölték meg működési területének. Hasonlóan ismeretlen volt előttük az 1887-ben Győrben és Székesfehérváron, illetve az 1888-ban Szekszárdon alapított társegylet is.

[9] VARGA NAGY 1907. 21.

[10] VARGA NAGY 1907. 27.

[11] VARGA NAGY 1907. 63.

[12] VARGA NAGY 1909. 23.

[13] VARGA NAGY 1909. 24.

[14] VARGA NAGY 1907. 133., 174.

[15] VARGA NAGY 1912. 14. 7.

[16] VARGA NAGY 1906. 72.

[17] VARGA NAGY 1907. 66.

[18] ANGYAL-SZABÓ-VARGA NAGY 1907. 173.

[19] VARGA NAGY 1909. 34.

[20] VARGA NAGY 1910. 26.

[21] VARGA NAGY 1911. 31.; MÁRFI 2000. 159.

[22] I.M. 1899. 586.

[23] VARGA NAGY 1909. 33.

[24] VARGA NAGY 1907. 128.

[25] VARGA NAGY 1912. 32.

[26] A Julianeumot gróf Zichy Gyula dr. megyéspüspök alapította „a fiatalkorú bűnösök nevelése céljából”.

[27] VARGA NAGY 1909. 31.

[28] VARGA NAGY 1909. 33.

[29] BML Főügy. ir. 1913/3013.

[30] BML Ügy. ir. 1915/3003.

[31] BML Főügy. ir. 1932/483.

[32] BML Főügy. ir. 1928/367.

[33] Dunántúl 1924. április 26.

[34] Budapesten már a háború előtt az egyetemi hallgatók közül került ki dr. Balogh Jenő, majd dr. Angyal Pál pártfogói gárdája. Angyal Pál Pécsett és a szomszéd vármegyék székhelyein is megkísérelte külön patronázs körök alapítását, de ezek rövid életűek voltak, és távozása után nem maradt követője. Dunántúl 1925. április 16. 1.

[35] A Dunántúl által szervezett gyűjtésre például a Pécsi Takarékpénztár 200 000, a Dunántúli Bank Rt. 25 000 koronát ajállott fel.

[36] BML Főügy. ir. 1929/63.

[37] BML Főügy. ir. 1928/367.

[38] BML Főügy. ir. 1929/63.

[39] BML Főügy. ir. 1931/67.

[40] Dunántúl 1924. április 26.; Dunántúl 1925. november 17.

[41] Pécsi Katolikus Tudósító 1921. 9-10 sz. 134-138.

[42] Pécsi Katolikus Tudósító 1930. 12. sz. 16.

[43] Pécsi Katolikus Tudósító 1926. 8-9 sz. 8.