Cikkek

Márkus Annamária: A pécsi németség asszimilációja és a sajtó (1860–1890)

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 18.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2006.

ISSN 1219 4077

ISBN 963 85 2129 5

Szerkesztette: Pilkhoffer Mónika és Vonyó József

113–152. p.

Márkus Annamária

A pécsi németség asszimilációja és a sajtó (1860–1890)

Assimilation und Presse des Deutschtums in Pécs (1860-1890)

The Assimilation of German Minority in Pécs and the Press (1860-1890)

A nemzetiségi kérdés a magyar történelem egyik legfontosabb kérdése, sokáig megoldatlan problémája volt. Célunk a pécsi sajtó gazdag forrásanyagán keresztül a pécsi német polgársággal, s a német nyelv használatával kapcsolatos cikkek feldolgozása, s ezen keresztül a különböző pécsi lapok eltérő véleményének, eltérő hozzáállásának bemutatása. Azokra a kérdésekre kerestünk választ, hogy milyen viszonyban volt egymással a magyarosodó város német nyelvű lapja a magyar lapokkal, s hogyan jelenik meg a német nyelvű oktatás, színház, istentisztelet stb. kérdése a pécsi sajtóban, és mennyiben segítették, siettették az asszimilációt a város magyar lapjai. Vitáik mennyiben adódtak az eltérő nemzetiségből, mennyire komoly nézetkülönbségekre került sor, s ezek milyen módon nyertek megoldást. Hogyan vélekedtek Pécs német nyelvű polgárairól, s mennyire adtak lehetőséget számukra anyanyelvük megőrzésére, milyen pozitív illetve negatív értékelések figyelhetőek meg a lapok hasábjain. Milyen arányban találhatóak meg ezek az írások az egyes újságokban s milyen különböző véleményeket ütköztettek ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban.

A felmerülő kérdések megválaszolásához elsődleges forrásul az 1860 és 1890 között Pécsett megjelent sajtótermékek szolgáltak – bár sajnos az újságok egy része az idők folyamán eltűnt, megrongálódott, így a dolgozatban alkotott kép nem lehet teljes. A tanulmány töredékessége, mozaikszerűsége egyrészt az esetleges forráshiány, másrészt a tanulmány terjedelmi korlátai miatt történő erőteljes szelektálás következménye. Az idézett cikkek kiválasztásánál a legjellemzőbb epizódok kiemelésére törekedtünk.

A reformkorban megélénkült magyarosodásnak köszönhetően 1850-ben Pécs német ajkú polgárai a város lakosságának 21,1%-át adták.[1] Tíz év múlva azonban a németség újra Pécs lakosságának 30,5%-a,[2] ez az önkényuralmi rendszerben betelepedő német anyanyelvű hivatalnokrétegre utal. Az 1880-as népszámlálásig eltelt több mint húsz év alatt a pécsi németség – a korábban bevándorolt hagyományos városi német polgárság magyarosodásával – jelentősen, kb. 13%-kal csökkent.[3] Az 1890-es népszámlálás[4] idejére az egyes nemzetiségek abszolút száma is és aránya is emelkedett kissé a fellendülő iparnak köszönhető folyamatos bevándorlások következtében, de a 18. illetve a 19. század elején bevándorolt családok erre az időre már részben teljesen beolvadtak a magyarságba, részben pedig a „kettős kötődés” állapotában voltak.[5] 1890 körül a németség még mindig majdnem 20%-át alkotta a város lakosságának, így bár összetétele változott, számarányát megőrizte.

1860 és 1890 között összesen kilenc[6] hírlap jelent meg Pécsett, közülük a Pécs-Baranyai Lapok, a Pécs-Baranyai Hírlap egyetlen évfolyamot élt, a Pécsi Közlöny hasonlóképpen rövid ideig állt fenn, bár megszűnésének dátuma bizonytalan. A Pécsi Lapok három újraindítási kísérlet után végleg megszűnt, a Pécsi Hírlap pedig fennállásának negyedik évfolyamában egyesült egy nála életképesebbnek s erősebbnek bizonyult laptárssal. A leghosszabb, folyamatos megjelenési időszakkal a Fünfkirchner Zeitung, a Pécsi Figyelő, a Pécs és a Veréb Jankó rendelkezett.[7]

A helyi lapokon kívül országos illetve külföldi sajtótermékek is eljutottak a pécsi olvasókhoz.[8] A városban olvasott német nyelvű hírlapok, képes folyóiratok nagy száma miatt a magyar nyelvű lapok gyakran panaszkodtak,[9] főleg azért, mert véleményük szerint öndicsőítéseik közepette nyegle modorban tudósítottak a barbár Magyarországról.[10] Ezeket az elmarasztalt, ámde divatos német újságokat[11] főként a város kávéházaiban olvasták, melyek „mind a csömörületességig tömve vannak magyarfaló sváb lapokkal”.[12] Házaló könyvkereskedők is foglalkoztak a német irodalom terjesztésével, a terjesztett műveket a magyar sajtó „erkölcsrontó silányság”-nak, „irodalmi szemét”-nek nevezte.[13]

A pécsi magyar lapok és a Fünfkirchner Zeitung polémiái

Az elsőként megjelent Pécsi Lapok 1870 tavaszán egy erős versenytárssal szállhatott ringbe.[14] Nem rejtették véka alá véleményüket arról, hogy egy német nyelvű lap indítása helyett inkább a már meglevő magyar nyelvű lap fenntartására kellene egyesíteni erőiket, ezzel „még nyelvünk és irodalmunknak is szolgálatot tehetnénk”.[15] Persze a Pécsi Lapoknak is, amely így versenytárs nélkül maradhatna.

Hogy a két lap viszonya nem volt mindig felhőtlen, arra az első utalások már 1870 nyarán megjelentek[16], majd kölcsönös vádaskodások követték egymást.[17] Megállapítható azonban, hogy ezekben a sajtópolémiákban nem németsége miatt támadták a Fünfkirchner Zeitung -ot. A magyarkodó álláspontok mögött többnyire nem rejlik konkrét magyarosító szándék ill. német-ellenes érzület, egyszerű rivalizálásról van szó laptársak között, presztízskérdésről, arról, melyik lap a jobban értesült[18], a megbízhatóbb, pontosabb, s így melyik lap örvend nagyobb közkedveltségnek az olvasóknál. Ezért figyelhető meg a Pécsi Lapok esetében, hogy hangos támadásaival próbálta meg elérni azt, hogy a Fünfkirchner Zeitung német nyelve miatt veszítsen a közönség érdeklődéséből.

A sajtópolémia nemcsak újságírók között zajlott, a közönség köréből névtelenül beküldött levelek között is találhatók olyanok, amelyek egyik vagy másik újságot elmarasztalták.[19] Egyúttal a szerkesztők közötti retorikai küzdelmek is tovább folytatódtak. 1871 júniusában a Pécsi Lapok tudósított csípős nyelvezettel laptársa közgyűléséről, „kívánatosnak” tartva megszűnését.[20] Az 1871-es év a Pécsi Lapok számára hozott gyökeres átalakulást, ugyanis ezután hamarosan megszűnt, s a Fünfkirchner Zeitung maradt versenytárs nélkül 1873-ig.

A sajtóviták nélküli, csendes időszak folytatódott a Pécsi Figyelő első két évfolyama idején is. A Fünfkirchner Zeitung egy 1875. évi vezércikke ezt a német és a magyar lapok közötti harc második szakaszának, a „felfegyverzett béke” periódusának nevezte. A Pécsi Figyelő szerkesztője ekkor Simonfay János, a Függetlenségi Párt későbbi országgyűlési képviselője volt. Ebben az időben a sajtópolémia megváltozott mind tartalmában, mind stílusában. „Presztízsháború” helyett ekkortól politikai nézetkülönbségek zavarták meg a két újság békés egymás mellett élését, s szintén nem a nemzetiségi kérdés okozta az összezördüléseket. A Fünfkirchner Zeitung a kormánypárt mellett foglalt állást, s az 1874-es polgármester-választás kapcsán a politikai véleménykülönbség miatt robbant ki újra a sajtóháború. A német nyelvű lap ugyanis a Deák-párti Tarai Ede jelöltsége mellett állt ki, akinek megválasztását az ellenzéki laptárs minden erővel megakadályozni szándékozott. A német lap szerkesztője ekkortól számítja a harc harmadik szakaszát, vezércikkének célja „a helyi magyar lap brutális szemtelenségének elhárítása”. Elpanaszolja, hogy újsága hatesztendős fennállása alatt szinte szakadatlanul ki volt téve a magyar lapok támadásainak. Pécs számos polgára fiatal korában nem volt abban a szerencsés helyzetben, hogy oly mértékben elsajátíthatta volna a magyar nyelvet, hogy most idős korában magyar nyelvű újságot olvashatna. Amíg a lakosságnak ez a része él, addig egy német nyelven megjelenő lap létjogosultsága nem vonható kétségbe.[21] Kijelentésével a pécsi németség valódi érdekére is utalt: sokak számára lapja jelentősen hozzájárul anyanyelvük, kultúrájuk, identitásuk megőrzéséhez, amely célt, ha hangosan nem is mondták ki, az újság szerkesztősége minden bizonnyal szem előtt tartott.

Az 1880-as évek elejének-közepének lapindításai a sajtóviták élénkülésében is éreztették hatásukat.[22] Az új hírlapok új kihívást, új konkurenciát jelentettek, s nemzetiségpolitikai szempontból is türelmetlenebb álláspontot képviseltek, főként az 1882-ben megjelent Pécs-Baranyai Hírlap. A magyar nyelvű lapok többnyire csatasorba álltak a Fünfkirchner Zeitung ellenében, de az is előfordult, hogy a magyar laptárs baráti együttérzéssel állt ki német társa mellett. Ezt bizonyította 1883 májusának botrányos eseményei alkalmával, amelynek során a német lap szerkesztőjét fényes nappal megtámadták[23], valamint 1888 novemberében, amikor a német lap 2000. számának megjelenésekor a jubileumot baráti hangulatban ünnepelték meg.[24]

A vitatkozók sorából kilógott a Veréb Jankó. Csendesen figyelt, magában mosolygott a polemizáló feleken, és egy-egy találó megjegyzéssel, viccel s néha versben[25] festette le az egymással versengő, tusakodó lapokat – amelyből az is kiderül, hogy a feleknek igazából nagyobb ok sem szükséges a vitához, inkább a „részvétel” a fontos.[26] Jankó – kifejezést adva nem túlságosan hízelgő véleményének – arra is ötletet adott, mi mindenre használható a Fünfkirchner Zeitung:

„Ebéd. Harangláb Gusztáv orgonaszijhuzónál tegnap fényes ebéd volt, melyre csak a pécsi hathatós hatóságok merészen kimagasló meredek csucsai voltak hivatalosak. Toaszt toasztot ért. Végül a meghatottság miatt könyező házigazda önkezüleg dörzsölt minden vendégnek külön-külön egy Fünfkirchner Zeitung darabot, melylyel elodázhatatlanul sürgős ügy miatt nagy gyorsasággal távoztak.”[27]

A hírlapok közötti viták egyik igen kényes kérdése az egyes újságok példányszámával kapcsolatos. Mendlik Ágoston Pécs belvárosi plébános az 1886. év végének utolsó városi közgyűlésén kijelentette, hogy a Fünfkirchner Zeitung háromszor annyi előfizetővel rendelkezik, mint a város magyar lapjai.[28] Erről az esetről először a Pécs tudósított[29], és felháborodva jegyezte meg, hogy a pécsi politikai lapok „egyenlő számban nyomatnak”.[30] A Fünfkirchner Zeitung válasza szerint a Pécs soraiból irigységére derült fény, hiszen kisebb példányszámban jelenik meg, mint a legutolsó vidéki lap, most ez „a halállal küszködő lap (...) felüvölt a fájdalomtól”, bizonyítva, hogy fáj a kapott seb.[31] A Figyelő saját lapjának tulajdonítja a legnagyobb példányszámot, és a Pécs szerintük is haldoklófélben van.[32] Sajnos ezt ma már nem lehet kideríteni, mivel a laptulajdonosok nem voltak kötelesek bejelenteni újságuk példányszámát.[33]

A pécsi német polgárok asszimilációjával kapcsolatos viták

A pécsi magyar nyelvű lapok egyik kedves és visszatérő témája a németek ironikus jellemzése. A tárcarovatban írtak a német táncról és a német viseletről,[34] s gyakran mulattak olyan félreértéseken, melyek a felek hiányos nyelvtudásából adódtak.[35] Sokszor kigúnyolták a felemás, pécsi „német-magyarságot”[36], amely bár érzelmében magyar, német anyanyelvét az élet sok területén, főleg a magánszférában megőrizte.[37]

1882-ben a Pécs-Baranyai Hírlap arról a „kétségbeejtő” helyzetről írt, hogy milyen „kedvező menedéke” volt a város a német ajkú polgároknak, akik „még ma is egészen indiferensek a magyarság iránt”, és ez a bosszantó körülmény „már nagyon is szükségessé teszi, hogy a társadalom minden megengedett eszközzel érvényesítse a magyar nemzetiséget.”[38] A kérdés csak az, mit értett megengedhető eszköz alatt? Az idézett cikk írója felsorolta az élet azon területeit, ahol a német nyelv túlsúlya érvényesül, és nem tesz ellene senki semmit: az üzletek cégtáblája, számláik, a gyárosok által használt címkék, a levelezés nagy része német, az istentiszteletek németül folynak, és a kávéházakban, vendéglőkben[39] is német a társalgás nyelve.[40] A német nyelvű társalgás a hölgyekre is jellemző volt. P. Eleonóra a Pécsi Lapok egyik levelében örömmel tudósított, hogy a „pécsi lelkes nők felkarolták nemzeti öltözetünket”, de hozzáfűzte, hogy a magyar ruha csak külsőség, amely nem ér semmit, ha viselője németül társalog.[41] Sokan az előkelő hangzás miatt beszéltek németül: „(…) a kaszinóban egyes urak magyarul erőltetik a társalgást (…) az elegánt frakkban nem megy a magyar beszéd, mikor a német pontosan és előkelően hangzik.”[42]

A Pécsi Lapok kezdettől fogva lángoló lelkesedéssel cikkezett „édes hazai nyelvünk megkedveltetése”[43] érdekében, és mindent elkövetett, hogy siettesse a német nyelv mielőbbi kiküszöbölését.[44] Kezdettől fogva állandó témája volt a germanizációtól való félelem, a nemzet halálának víziója, melyet az ország különböző nemzetiségei okoznak majd.[45] 1871-es kiadásai közül hét szám foglalkozott a németesedés rémével.[46] A fő veszélyforrást a Fünfkirchner Zeitungban látták, és kijelentették, hogy „nagy ideje már, hogy concentrált támadást indítson az összes magyar sajtó a rohamosan terjedő elnémetesedés ellen” hiszen „majmolni (…) a Bécsből átszivárgó német álculturát, elfogadni társalgási nyelvül a lerchenfeldi jargont (...) merénylet a magyar nyelv és a nemzeti szellem ellen”.[47]

A germanizálással vádolt Fünfkirchner Zeitung hangsúlyozta szándékát egy német nyelven megjelenő, de magyar szellemiségű lap kiadására. Válaszolt a vádakra is, kijelentve, hogy a németesítés „csak azon kevesek fantáziájában létezik, akik egoista érdekeiket e vészjelzés mögött akarták elrejteni”,  és nem a Pécsi Lapok olvasása tesz valakit jó hazafivá.[48] A Pécsi Lapok durva támadásaira válaszul egy néhány helyi polgár által beküldött levél jelent meg, amelyben tiltakoztak a Pécsi Lapok rossz ízlésű személyeskedései ellen.[49] A támadások ezután is folytatódtak. A Pécsi Figyelő szerint a germanizá-ciót támogatják mindazok, akik a német újságot olvassák, főként azok, akik elő is fizetnek rá, s ezzel anyagilag támogatják a németesítést.[50] A Fünfkirchner Zeitung szerkesztője válaszul a „Mese a németesítésről” c. vezércikkében arra utalt, hogy amint egy magyar lap kifogy a témákból, vagy hősies tettet akar végrehajtani, előveszi „a germanizáció kísértetét”, és arra vadászik. Emellett hangsúlyozta, hogy lapja egyetlen magyar nyelven írt újság mögött sem marad el hazafiságban, legkevésbé pécsi kollégája mögött.[51]

A magyar hírlapok cikkeit olvasva a német sajtó ilyen irányú tendenciózus megítélése többnyire légből kapottnak tűnik, hiszen soha nem törekedtek nyíltan a városi németség érdekeinek védelmére, és nagyon visszafogottan nyilatkoztak a kényesebb kérdésekről, kerülve minden esetleges konfrontációt.

A germanizáció réme ellen a hetvenes évek utolsó szakaszában is buzgón hadakozott a Pécsi Figyelő, kritizálva a Pécs-budapesti vasút által használt „Fünfkirchen” bélyegzőt,[52] vagy a tűzoltóparancsnokok német-magyar vezényszavait,[53] de hírt adott a magyarosodás ügyének örvendetes előrehaladásáról is.[54]

A nyolcvanas évek elejének lapjai a nagy vezércikkek mellett apró epizódokat is tartalmaznak a város magyar ill. német ajkú polgárainak életéből. A Pécsi Figyelő 1881. évi szilveszteri számában egy „hét sváb” nevű egylet megalakulásáról tudósított, melynek tagjai a Scholz-féle sörcsarnokban „sörrel öntözik a barátság összetartó fonalát”.[55]

A rövid ideig fennállt Pécs-Baranyai Hírlap szabadelvű munkatársai Tisza Kálmán nemzetiségpolitikáját helyeselve[56] szívesen ostorozták a magyarosodásban nem éppen elöljáró polgárokat.[57] A vendéglői étlapok is állandó panaszforrásul szolgáltak[58], valamint azok a cégek és egyesületek, amelyek német nyelven írt leveleket küldözgettek[59], és természetesen nem kerülhették el a támadást a német nyelvű cégtáblával rendelkező iparosok, kereskedők sem. A Pécs-Baranyai Hírlap a magyar érdekek bajnokaként felszólította olvasóközönségét, hogy „mind az, ki magyarnak tartja magát, éreztesse az ilyen firmákkal hazafiui megvetését minden megengedett módon”.[60] Két hónappal később az üzlettulajdonosokat figyelmeztették, hogy „Magyar országban, magyar emberek pénzéből élnek”, ezért „nem lehet zugolódniuk azon kivánságunk ellen sem, hogy cseréljék föl azokat a német feliratokat magyarral”.[61]

A rövid időre újra feltámadt, és az ekkor már a Szabadelvű Párt irányvonalát követő Pécsi Lapok is sürgette a magyar nyelv és irodalom pártolását, és annak más anyanyelvűekkel való megkedveltetését. Ezúton látták a magyarosodást sikeresen és biztos alapon véghezvihetőnek.[62] Pécsett még igen sok a tennivaló, hiszen a polgárság nagy része nyilvános helyeken még mindig szívesebben beszél németül, és az üzleti tárgyalások is többnyire ezen a nyelven folynak. Felszólítottak név- és cégmagyarosító egyesületek létrehozására, valamint arra, hogy csak magyar nyelvű számlát, hirdetést fogadjanak el, illetve csak olyan egyesületet támogassanak, amelynek hivatalos nyelve a magyar.[63]

A pécsi ifjúság magyarosodásáról is eltérő vélemények olvashatók. Hol a „lelkes fiatalság” szemére vetették, hogy a hazafias szellemet feledve „czilindert nyom a fejébe (…), betér a kávéházba schwarz-ra, cigarette- re, blatt-ra, no meg egy kis német tracs-ra”[64], máskor pedig kitörő örömmel tudósítottak egy magyarosodást célul tűző egyesület megalakításáról, amelynek tagjai ha németül szólalnak meg,  pénzbírságot fizetnek.[65]

A magyarosodás eredményéről, eredménytelenségéről a Veréb Jankó is gyakran megemlékezett tréfáiban. Míg a múlt század latin hivatalos nyelve rengeteg latin-magyar keverék nyelven írt szöveget eredményezett, ez a 19. században már nem fordulhatott elő: „Ma már hivatalból sem írnánk ilyen zagyvalékot, mikor az utcán is oly tisztán beszélnek –  németül.”[66] Ezért bolond, aki elhiszi a következő hírt: „Pécs egy évtized mulva tiszta magyar város lesz.”[67] Mulatságos epizódok olvashatók a vasúti restiben megtörtént esetekről[68], és a város magyarosodási „sikereiről”, amelynek következtében például a postaigazgatóság hivatalnokai „gyönyörüen beszélnek – németül”.[69]

Az 1885. évben a magyarosodási mozgalom fellendülésével jelentősen megnövekedett a pécsi magyar nyelvű lapokban a magyarosodást népszerűsítő cikkek száma. A Pécsi Figyelő írásaiban már az ezt megelőző évtől megfigyelhető a változás, hiszen a lap számára irányt mutató, ellenzéki Függetlenségi és 48-as Pártban a türelmetlenebb nemzetiségpolitika képviselői lettek a hangadók. Így írtak ifjúságunk nemzeti és hazafias képzésének szükségességéről[70], a magyar társadalom feladatáról: „Magyarországból művelt és jogállamot teremteni s azt minden ízében magyarrá tenni”[71], magyarságunk demonstrálásáról[72], a magyar nyelv védelméről[73], terjesztéséről, amellyel a társadalom jóváteheti „mindazt, amit az elődök elrontottak”[74], de előfordult olyan hangvételű írás is, amelynek szerzője a magyarosítás hátrányait fejtegette,[75] vagy amely arra szólított fel, hogy a „magyar nemzeti eszmék terjesztése - óvatosan történjen.”[76] Az általános tendencia azonban a magyarosodás sürgetése volt.[77]

A sorra alakuló közművelődési egyesületek is a magyarosodás ügyének fellendülését mutatják. A FEMKE és az EMKE után hozzáfogtak a Dunántúli Közművelődési Egyesület megalapításához. Az 1885. év pécsi sajtójának kedvenc témája ezután a közművelődés ügye.[78] Az egyesület központjául Pécs városát szemelték ki. A Pécsi Figyelő véleménye szerint a magyarosítást először itthon kellene kezdeniük.[79] A közművelődési egylet megszervezésének érdekében Beksics Gusztáv Pécsre érkezett, hogy 1885. június 6-i előadásában hallgatóságát tettekre ösztönözze.[80] A hölgyközönséget elmarasztalta azért, mert ez idáig még nem igazán vett részt a magyarosításban: „a magyar nőknek az a hibájuk, hogy (...) mindenkivel saját nyelvén beszélnek, a mi nagy finomság; de nem valami magyarositó cselekedet.”[81] De annyit már sikerült elérni, hogy a magyar nyelv „bár még nem a szalónok nyelve, de legalább szalonképes már”.[82] A Pécs egy későbbi vezércikke szintén a hölgyek fontos szerepét hangsúlyozta. Arra szólította fel őket, hogy gyermekeikkel, férjeikkel kizárólag magyarul beszéljenek, akkor biztos az ügy győzelme.[83] A Veréb Jankó egyik állandó figurája, Kápritz Juszti válaszából nemcsak az derült ki, hogy mennyire „megaprehendizált a Beksics Gusztira” a hölgyek elmarasztalása miatt, hanem az is, hogy mennyire nem tudott magyarul. Arra is fény derült, hogy mi mindent tanult az apácáknál a magyar nyelv helyett.[84] A lelkesedés az őszi hónapokra kissé alábbhagyott, ekkorra már mind a vicclap[85], mind pedig a politikai lapok az egylet téli álmáról s esetleges örök álomra szenderüléséről írtak.[86]

A következő évben a magyarosodást sürgető cikkek egész sora jelent meg, főként a Pécsi Figyelő hasábjain.[87] Közölték a Dunántúli Magyar Közművelődési Egyesület alapszabály-tervezetét[88], majd az ideiglenes alakuló-közgyűlésről tudósítottak.[89] A későbbi években hol az egylet halálhírét keltették, mint tette ezt a Veréb Jankó[90], hol elsatnyulásán siránkoztak[91], majd pedig a Pécsi Hírlap megállapította, hogy az ügy elbukott a szomszédos megyék közömbösségén.[92] Végül 1890. november 20-án mégiscsak sor került a Dunántúli Közművelődési Egyesület alakuló ülésére.[93] A magyarosodás ügyében, s a német szó ellenében az 1887. év sajtótermékeiben is szép számmal jelentek meg írások. A Pécs régi szokás szerint német kollégáját támadta, kijelentve, hogy a magyarosodás szempontjából „Pécsett nincs létjogosultsága”.[94] Az ellenzéki Pécsi Figyelő egy vezércikke pedig megállapította, hogy „a kiegyezés talán egyedüli valóságos haszna a magyarosodás”, bár még sok tennivaló akad e téren, mert sok száz éves mulasztást kell jóvá tenni.[95] Ezt a hibát a Pécsi Hírlap szerint az államnyelv megfelelő oktatásával lehetne kijavítani.[96]

Míg a Pécs sajnálkozott, hogy „Pécs társadalmában rendkívül sok a német elem[97], a Fünfkirchner Zeitung az ellenkezőjét állapította meg: a németség „amalgamizálódott” a magyarsággal, átvette szokásait, nyelvét, gyermekeit magyarul neveli, és sok szülő a nyelvkülönbség miatt alig tudja megértetni magát gyermekeivel.[98]

A Pécsi Figyelő a magyarság érdekeinek hű védelmezőjeként a germanizáció legkisebb gyanús jelére is megkongatta a vészharangot. Tette ezt olyan ügyekben, mint amikor a vármegye alispánja filoxéra elleni védekezés ügyében hozott rendeletét németül is kiadta,[99] vagy amikor a kultuszminiszter rendeletére megszigorították a középiskolákban a német nyelv oktatását.[100] Ez ellen pedig mindent meg kell tenni, hiszen „hogyan lehetne elvárni a magyarosodást, ha az állam nyíltan germanizál?”[101]

A magyarosodás ügyének haladása nyomon követhető a névváltoztatásokban, névmagyarosításokban, valamint az ezekkel kapcsolatos tudósításokban. 1882-től évente szerepel a névmagyarosítási statisztika a lapok hasábjain[102], és a napi hírek között gyakran olvashatóak a névmagyarosításról szóló híradások[103], melyek a nyolcvanas évek második felétől egyre gyakrabban fordulnak elő.[104] A reklámként szolgáló hírek mellett vezércikkek is buzdítottak magyar nevek felvételére, amely „minden valódi magyar polgár”[105] kötelessége. A Fünfkirchner Zeitung egy vezércikkének szerzője szerint a város magyarosodásából már csak ez a feladat van hátra. A nevek magyarrá tételével elkerülhető lenne minden olyan feltételezés, hogy a német csengésű név mögött esetleg egy „pángermán” rejtőzik.[106] Egy évvel később a Pécsi Lapok felsorolt néhány névmagyarosítási javaslatot, és felvetette a kérdést: nincs senki Pécsett, aki megalakítaná a névmagyarosító egyletet?[107] 1886-ban körülbelül egy hónapon keresztül volt napirenden a kérdés a Pécsi Figyelőben. Egy cikk mellékesnek nevezte a név magyarrá tételét, mert ennél fontosabb „nyelvben és lélekben” magyarnak lenni és magyaros öltözetet viselni.[108] A körülbelül két héttel később megjelent válasz hangsúlyozta, hogy „mindent de mindent, még azon levegőt is, melyet belélegzünk, magyarrá kellene tennünk, hogy azt beszívván a bennünk keringő vért a haza legfőbb érdeke: az egységes magyar szellem iránt minél inkább hevitené!”[109] A lap egy következő száma köztes álláspontot foglalt el a két fenti vélemény között: ugyan lehet valaki magyar magyar név nélkül is, de „a névmagyarosítás oly kívánalom, melyet kárhoztatni vagy elítélni nem lehet”.[110] Természetesen Veréb Jankó is foglalkozott a névváltoztatás kérdésével a humor oldaláról közelítve.[111]

A sajtóvisszhang ellenére a vizsgált időszakban az összes pécsi névmagyarosítás száma elég alacsony.[112] A pécsi németség részarányát vizsgálva megállapítható, hogy körükben a legtöbb névmagyarosítás – 7 eset– 1870-ben történt, és ezután nem fordul elő kiugróan magas érték. A következő legmagasabb szám – 4 névmagyarosítás – 1887-ből való. Az 1881 után kezdődő emelkedés és a kiugró értékek összefüggésben vannak a névmagyarosítási mozgalom megindulásával. Ebben az évben alakult meg Telkes Simon kezdeményezésére a Központi Névmagyarosító Társaság, melynek célja széles körű névmagyarosító mozgalom beindítása volt,[113] és ebben az évben csökkentették a névmagyarosítási illetéket 5 forintról 50 krajcárra. 1881 előtt a pécsi névmagyarosítók kétharmada német, 1881-től arányuk 34,5%-ra csökken. Ezután a nyolcvanas évek második felében figyelhetünk meg újra magas névmagyarosítási értékeket, amely a fellendülő közművelődési mozgalommal lehet kapcsolatban. Ezek azok az évek, amelyekben a lapok is erőteljes akcióba kezdtek. A névmagyarosítások kis számát tekintetbe véve érthető, ha a sajtó egyre inkább sürgetett, de az is jól látható, hogy a hírlapirodalom bárhogy is próbálta a közvéleményt meggyőzni, nem tett szert akkora jelentőségre, hogy nagyobb nyomást tudott volna gyakorolni a társadalomra.

A német nyelvű kultúra megítélése

Valamennyi pécsi hírlap egyetértett abban, hogy az iskola és a kulturális élet magyar nyelve kiemelkedő fontosságú a magyar nemzet szempontjából. Bár ez sem jelent garanciát, a Pécsi Hírlap egy 1888-as vezércikke szerint a tanítók fáradozásai a magyar nyelv elsajátíttatására a gyermekek otthonaiban „buktak meg”. Ezért a szülőket kell megnyerni a magyarosodás ügyének, és „magyarositson a tanitó akárhogy is, a hogy tud, csak magyarositson.”[114]

A város iskoláiban 1860-tól kezdve a magyar tannyelv kizárólagosan érvényesült,[115] így a magyar nyelv elsősége felett őrködő újságíróknak nem kellett a németesítés rémétől tartaniuk. Ellenben más volt a helyzet a Pécsi Kereskedelmi Tanodában, melynek tárgyait a diákok német nyelven tanulták. Az 1861/62-es tanévtől már több tantárgyat tanultak magyarul, és a Pécsi Lapok szerint a következő év feladata lesz a tanodát „tiszta magyar kereskedelmi tanodává” átalakítani.[116]

Ugyanezen év őszén felhívták az elemi iskolák tanítóinak figyelmét a magyar tannyelv szem előtt tartására,[117] valamint arra, hogy a zenetanodában megürült tanári állás betöltésénél a magyar nyelvben való jártasság fontos feltétel,[118] és a zenetanoda feladata a magyar nemzeti dallamok megkedveltetése.[119] Ugyanezt megkövetelték a főreáltanodába kinevezendő rajzprofesszortól is. A városi közgyűlésen heves viták előzték meg a négy jelölt közül való választást, végül egy magyar nyelvben jártas jelöltet terjesztettek első helyen a minisztérium elé.[120]

A Miasszonyunk zárdát sokszor németesítéssel vádolták, majd a kiegyezés évében örömmel tudósított a Pécsi Lapok az intézet megváltozott programjáról, amelyben ezután a magyar nemzeti nevelés fontos szerepet kap, és a német és francia nyelv tanulása mellett a tan- és társalgási nyelv kizárólag a magyar lesz.[121]

A felnőttoktatás tanfolyamainak keretében nemcsak magyar ill. német nyelvű előadásokat hallgathattak a tanulni vágyók,[122] de az érdeklődésre való tekintettel 1871-ben felvették a magyar nyelvet is az oktatandó tárgyak sorába.[123]

Az újságok az oktatás mellett a tankönyvek ügyének is figyelmet szenteltek. A Pécsi Lapok 1871-ben a nőzárda elemi iskolájában használt elavult, német mintára írt „Magyar Irálytan” tankönyvet ostorozta.[124] Hasonló problémát vetett fel a Pécsi Figyelő 1880-ban, szintén a zárda iskolájával kapcsolatban, ahol német nyelvű francia tankönyvből oktattak.[125] A szülőföldismeret tantárgy könyveként az 1888-ban német nyelven megjelentet „Heimatkunde” c. tankönyv a Pécsi Figyelő szerint „arculcsapása a magyarosodás előrehaladásának”, és botrányos, hogy németül adták ki.[126] A szerző, Schultz Imre érvelése szerint könyve nélkülözött honismereti népkönyv, mely hozzájárul a hazaszeretet fejlesztéséhez.[127] Az újság következő száma a tankönyvet alkalmatlannak ítélte nehézkes fogalmazása, tévedései és a magyar nevek német írásmódja miatt.[128] Egy későbbi cikk szerint a könyv germanizálni akar, ezért nincs rá szükség.[129]

A sajtó éberen őrködött a város egyesületeinek magyarsága felett is. Nemzetiségi alapon nem szerveződött egyesület a városban. Ez a tény is arra utal, hogy a város német ajkú polgársága nagy lépésekkel haladt az asszimiláció felé. Már nem őrizték oly módon kultúrájukat, hagyományaikat és anyanyelvüket, hogy ezek ápolására különálló egyesületeket hoztak volna létre, így a város kulturális életében – a társadalmi, gazdasági és kulturális egyesületekban – nem különálló nemzetiségként, hanem pécsi polgárokként vettek részt. Az Első Pécsi Consumegylet alapszabálya például kettős nyelven készült,[130] a Pécsi Nyomdászegyletnek magyar és német jegyzője is volt,[131] de a németek megtalálhatók voltak a Pécsi Dalárda, a Pécsi Katolikus Legényegylet, a Pécsi Polgári Casino, a Liederkranz (Pécsi Polgári Daloskör) vagy a különféle munkás- és betegsegélyező egyesületek tagjainak sorában.

A különböző egyletek megalakulásáról, alapszabályaikról valamint kulturális tevékenységükről a pécsi sajtó nem mulasztott el soha tudósítani. A német nyelvű rendezvényekről eleinte tárgyilagos hangon emlékeztek meg, később egyre ironikusabb majd türelmetlenebb hangvétel jellemezte az egyes lapok nyelvezetét. A Pécsi Katolikus Legényegylet német nyelvű színielőadásairól,[132] jótékony célú előadásairól[133] valamint egyéb ünnepélyeinek német és magyar nyelven elhangzott műsoráról[134] a helyi sajtó tárgyilagos hangnemben tudósított. Ugyanígy nem rótták fel a Pécsi Jótékony Nőegyletnek sem, amikor német és magyar nyelvű színielőadás rendezését tervezte a Rudolfineum javára.[135] S bár a nőegylet hivatalos nyelveként a magyar nyelvet jelölte meg[136], 1871. január 29-én az alakuló közgyűlésen az alapszabályokat németül is felolvasták, és azzal a záradékkal fogadták el, hogy a hivatalos magyar nyelv „a tanácskozásokban egyéb nyelvet ki nem zár”.[137] Jeskó Lajos evangélikus lelkész, az egyesület első titkára, lemondása után az egylet néhány tagját a magyar nyelv elnyomásával vádolta. Erre a vádra Kaufmann József válaszolt, s kijelentette, hogy számára teljesen mindegy, hogy a rászorulók felé magyar vagy német nyelven gyakorolják-e a jótékonyságot.[138] Ettől az incidenstől eltekintve a pécsi sajtóban nem található semmiféle elmarasztaló utalás a jótékony nőegyletben előforduló német nyelvhasználat miatt.

A máskor csípős nyelvű Pécsi Lapok megjegyzés nélkül hagyta azt a hírt is, mely szerint a pécsi könyvnyomdászok 1871-ben megalakult önképző köre a magyar ajkúak számára német, a német ajkúak számára pedig a magyar nyelv tanulására ad lehetőséget.[139]

A hetvenes évek végétől és a nyolcvanas évek elejétől azonban itt is jelentkezett a türelmetlenebb nemzetiségpolitikai irányvonal hatása, így az egyesületekkel kapcsolatban is felszólaltak a magyar nyelv használata érdekében. Amikor 1884-ben az 1. Pécsi Munkás- Betegsegélyező Egylet gyűlésén az alapszabályok megvitatásáról és német illetve magyar nyelven való magyarázatáról írt a Pécsi Figyelő, nem felejtették el a hírhez csatolni azt a figyelmeztetést, mely szerint ajánlatos volna, ha a tagok igyekeznének megtanulni magyarul.[140] Az egyesületek német nyelvhasználata ellen is főként a türelmetlenebb, harcosabb szellemiségű Pécsi Figyelő cikkezett.

A jótékonysági bálokon felhangzó német szó ellen is felszólaltak, például az 1881-es báli szezonban, a Rudolfineum javára rendezett estély kapcsán.[141] Örömmel tudósítottak viszont olyan indítványokról, melyek az egyesületi életben a német szó háttérbe szorítását szorgalmazták. A Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara 1888. januári közgyűlésén Littke József indítványozta, hogy a kamara csak magyar beadványokat fogadjon el. Végül hosszas vita eredményeként az a határozat született, hogy Magyarország területéről csak magyar nyelvű beadványt fogadnak el, de a jegyzőkönyveket ezentúl is kiadják németül, a sok német kamarával való kapcsolat miatt.[142]

Pécs kulturális életében meghatározó jelentőséggel bírt a Pécsi Dalárda. Az első dalárda 1847-ben alakult főként a város német ajkú polgárai köréből,[143] majd 1861. november 8-án alakult újjá Wachauer Károly lakásán,[144] és hamarosan nekiláttak a tagtoborzásnak német illetve magyar nyelvű belépési ívekkel,[145] amelyek az egyesület alapszabályát is tartalmazták. Az alapszabály 1.§-a megjelölte a dalárda célját, amely „a dal müvelése és ezáltal a társas életnek magyar és német dalok általi előmozditása mindenkori tekintettel az egyházi ének ápolására is”.[146] Az alapszabályokat német és magyar nyelven szerkesztették, és mindkét nyelven ki is nyomatták.[147] A szíves meghívást aláíró nevekből látszik, hogy mind a működő, mind a pártoló tagságban a német polgárság számaránya jelentős volt.[148]

Magyar dalok mellett – főként kezdetben – német dalok is szerepeltek a dalárda műsorán. A német és magyar nyelven énekelt férfikarok aránya kezdetben körülbelül megegyezett.[149] Később egyre nagyobb gondot fordítottak a német darabok magyarra fordítására, és ezzel „utat törtek a magyarságnak a német dalműirodalom remekeihez”.[150] 1866-ban javaslatot terjesztettek be az alapszabály módosítására a magyar dalok előadásának nagyobb aránya céljából.[151]

Az 1867-ben újrainduló Pécsi Lapok fő vádpontja is a magyar dal elhanyagolása. Amikor 1868 elején egy újabb dalosegylet alakult – Pécsi Dalkör néven[152] –, remélték, hogy nemzetibb irányt fog követni, mint a Pécsi Dalárda. Sajnos csalódniuk kellett reményeikben, mivel az új egyesület is ugyanolyan arányban énekelt német dalokat, és ugyanúgy magyarul nem értő, „a magyar dal szellemébe be nem ható karmester” tanította be a magyar dalokat, így a dalárda előnye művészi képességei miatt megkérdőjelezhetetlen maradt.[153]

A Pécsi Lapok lelkiismeretesen tudósított a dalárda zeneestjeinek programjáról. A hetvenes évek elején a műsorokat úgy állították össze, hogy a német illetve magyar dalok aránya körülbelül egyezzen, vagy a magyar dalok kis többséget élvezzenek (3:3 ill. 4:3 volt a magyar és a német dalok aránya).[154] De amikor a hírlap arról értesült, hogy a műsor csupa német zeneművekből áll, így tudósított: „Die »Pécsi dalárda« jelenti, hogy február 15-én tartandja meg »Kränzchen«-jét. A műsorozatba azonban die »Pécsi dalárda« egyetlenegy magyar dalt sem vett föl német annonzaira.”[155] A következő számban azonban helyesbítettek és közölték, hogy érzékenyen megsértették a dalárdát, hiszen magyar dalt is tűztek műsorukra, és magyar programot is adtak ki.[156]

1877 első feléig az elhangzó német dalok száma változatlanul három, a magyar dalok száma azonban megnövekedett,[157] majd 1877 második felétől kezdve folyamatosan már csak két-két német kardalt tűztek műsorra.[158] Az 1873-ban a Jótékony Nőegylet tagjaiból alakult női dalárdával adott közös koncerten is felcsendült a német nyelvű énekszó, de a német dalok itt is már csak a műsor egyharmadát tették ki.[159]

Az 1880-as évek elején a sajtó megítélésében éles fordulat következett be, egyre gyakrabban találkozhatunk a dalárda német nyelvűségét kárhoztató, és az egyletet germanizációval vádoló tudósításokkal.[160] A Pécs-Baranyai Hírlap is hosszú cikket szentelt a dalárda németesedésének. A műsorban egyetlen magyar dal szerepelt, a Himnusz, „azontul egyetlen magyar szó nem hallatszott”. Ami még felháborítóbb, hogy „egy magyar alapszabálylyal biró egylet német nyelvű hirdetéseket bocsátott ki”, minek kapcsán a lap „már-már botrányossá fajuló germaizmus” -ról írt.[161] Az 1882. évi február 18-i IV. alapszabályszerű dalestély műsorába a dalárda már csak egyetlen német dalt – a „Studentengruss” c. férfikart – vette fel, de A Pécsi Lapok rövid kommentárja szerint helyette „valami érdekesebbet” is felvehettek volna programjukba,[162] a Pécsi Figyelő viszont egyenesen „német silányság”-nak nevezte az említett darabot.[163]

1883-ban a Pécsi Dalárda ausztriai, svájci és németországi körutat tervezett. Elsőként a Pécsi Figyelő tudósított a hírről a tőle megszokott csípős hangnemben: „Miért éppen Németországba? Ezt nem értjük, vagy ha értjük is, éppen nem helyeselhetjük.”[164] A Pécs és a Fünfkirchner Zeitung viszont lelkesedéssel telve írt a Pécsi Dalárda kultúrmissziójáról,[165] melynek során „a magyar dalt és magyar dalkultúrát Németországba és Svájcba viszi”.[166]

Az 1883-as év pozitív hangvételű tudósításai után a következő évtől kezdve újra szép számmal olvashatóak a kritikák, leginkább a Pécsi Figyelő részéről: „A magyar dalárda hivatása, hogy a magyar dalt művelje és terjessze.”[167]  A következő év farsangi estélye után is elmarasztalásban részesültek, mivel hangversenyükön a „németség … oly túlnyomólag nyilvánult, hogy biz nagyon élesen sértette mindazokat, kik hazafiasan éreznek és gondolkodnak”.[168] Ugyanebben az évben a Veréb Jankó „Bolond a ki hiszi” címmel a következő hírt közli: „A »Pécsi Dalárda« elhatározta, hogy német nótát soha se fog énekelni.”[169]

A dalárda karnagyának, Wachauer Károlynak németségét is többször szóvá tették. Az 1860-as és 1870-es években énekiskolájának egyedül német nyelven való meghirdetése miatt marasztalták el,[170] majd a Pécsi Figyelő „magyarfaló német”-nek nevezte.[171] Wachauer Károly válasza szerint ha benne látják a legnagyobb „magyarfaló” ellenfelet, akkor nyugodtan alhatnak, és a Pécsi Figyelő kritikájának és saját tevékenységének megítélését a pécsi közönség elé terjeszti.[172] A Pécsi Figyelő véleményét továbbra is fenntartotta: Wachauer Károlynak „kár a multra hivatkoznia, mert biz az nagyon nélkülözi a hazafias emlékeket, hanem annál inkább bővelkedik – germanizmusra valló reminiszczencziákkal”.[173]

Pécs zenei életének színfoltjaként gyakran feltűnt egy-egy német vendég dalegyüttes. Ellenük hol ironikus-szatirikus,[174] hol élesen kritikus hangon szólalt fel a pécsi sajtó. Az utóbbira példa egy négytagú zenetársulat vendégszereplése, mely „zängeráj” műsorát a Pécsi Hírlap „közönséges bordélyházbeli trivialitások válogatott kotyvalékának” nevezte.[175] A magyarosodásban nem éppen élen járó Pécsi Dalárdát is többször figyelmeztették, nehogy a „zängerájok” színvonalára süllyedjen.[176] Veréb Jankó csípős modorában így hangzott a hasonló tárgyú figyelmeztetés: „A »Pécsi dalárda« oly nagyszerü bohóczestélyt adott hushagyó kedden, hogy mindenki azt hitte, miszerint a budapesti »Blaue Katz« Volksängerei énekeltek.”[177]

A „németesedő dalárda” konkurenciájaként örömmel közölték a Dalkoszorú 1884-es megalakulását. Dicsérettel említették, „hogy az uj egylet németajku tagjai is magyarul énekelnek. Szívből üdvözöljük a derék egyletet, mely kétségkivül üdvös szolgálatot tesz a magyarosodás szent ügyének”.[178]

Kevésbé volt elégedett a pécsi sajtó a városi zenekarral. Már 1872-ben arra hívták fel a karmester figyelmét, hogy nem ártana betaníttatni a zenekarral néhány magyar darabot is. A hallgatóság ugyanis szívesen lemond néhány Walzerről, hiszen a magyar népdalok is legalább akkora értéket képviselnek, mint a már unalomig hallgatott tánczenék.[179] A következő évben azért rótták meg Reisner karmestert, mert a hallgatóságot német nyelven hívta meg egy zenés összejövetelre.[180] 1875 decemberében a Pécsi Figyelő marasztalta el a városi zenekart, véleményük szerint a magyar darabok előadásakor a zenekar rosszul játszik, ennek oka szerintük a tagok német származásában keresendő. A zenekar vezetősége visszautasította a vádat, hogy készakarva rosszul játszanának.[181] 1884-ben ismét a „nemzeti irány” figyelembe nem vételét és a magyar zeneművek elhanyagolását vetették a városi zenekar szemére, és felszólították a közönséget, hogy ne menjen el olyan hangversenyre, melynek műsorán nem szerepelnek magyar művek.[182] De bármennyire is támadták a pécsi újságok a városi zenekart lassú magyarosodása miatt, mindig kiálltak mellette a konkurencia, a katonazenekar ellenében.[183]

Pécs kulturális életének meghatározó intézménye volt a színház. A reformkortól kezdve magyar illetve német társulatok váltották egymást a nyári-téli szezonban. Kezdetben a német társulatok a téli idényre kapták meg a színházat, majd az 1862/63-as szezon után a német színigazgatók már csak a rövidebb, nyári idényre bérelhették ki a színházat. Az 1858. november 8-tól 1871. szeptember 21-ig tartó időszakban a német polgárság folyamatos asszimilációjával párhuzamosan a német társulatok elveszítették addigi előnyeiket.[184]

A pécsi sajtó a színészetet hazafias ügynek tekintette. Már a hatvanas években mindent elkövettek a magyar társulatok támogatása érdekében. A későbbi cikkek állandó témái már ekkor megjelentek a Pécsi Lapok hasábjain. Felszólaltak a színház gyér látogatottsága és az „olcsó hazafiság” ellen, amely csupán magyarkodó frázisokban merül ki tettek helyett,[185] máskor megróttak egy magyar színésznőt, mert a német társulat tagja lett, melyet a német civilizáció „undorító botránykövének” nevezték.[186]

A német társulatok elleni támadások száma 1870-1871-ben növekedett meg. Az újságírók a germanizmus terjesztőit látták bennük, és arra hívták fel a figyelmet, hogy a színészet közvetlen befolyást gyakorol „a nemzetiség és a nyelv szilárditására”.[187] Főként az a tény okozott fájdalmat a hazafias hírlapíróknak, hogy a német előadások „brilliáns részvételnek”[188] örvendtek, minden páholy és zártszék elkelt,[189] míg a magyar színészet „nyomorult állapotban tengett”[190], és csak nagyon ritkán játszott „oly fényes közönség előtt”[191] mint Lössl úr társulata 1870 húsvétja után.[192]

A városi közgyűlésen is felszólaltak a magyar színészet támogatása érdekében. A közgyűlés „hazafias kötelmének tartván minden a magyar nemzetiség felvirágoztatását előmozdító tényezőket teljes erejéből pártolni”, 500 forint segélyt szavazott meg.[193]

1871-ben folytatódott a német társulatok támadása és a magyar színészet támogatása a pécsi sajtó részéről.[194] Áprilisban már az új német színtársulat érkezéséről adtak hírt,[195] Dorn színigazgató társulatának előadásain zsúfolásig megtelt a színház.[196]

A Fünfkirchner Zeitung ez évi színházi hírei között vitába szállt a Pécsi Lapokkal, kijelentve, hogy bár ők is sajnálják, hogy Pécsett a magyar társulatok csak vegetálnak, véleményük szerint azonban a hazafiságnak nem a német nyelv támadásában kellene megnyilvánulnia.[197] A következőkben megnyugtatták a kollégákat, hogy a „múzsák templomának nemzetietlensége már nem fog sokáig tartani”[198], hiszen május közepén megérkezett Follinus direktor magyar társulata Aradról. Ők sem kerülhették el a korábban itt járt magyar színészek végzetét – üres ház előtt játszottak. A Fünfkirchner Zeitung „Színház, zene, hazafiság” című cikkében felszólította a minden második szavukban „nemzeti”-t és „hazafi”-t emlegető szájhősöket arra, hogy ez alkalommal hazafiságukat mutatva megjelenhetnének a színházban,[199] bár ehelyett még a színügyi bizottság tagjai is csak távollétükkel hívták fel magukra a figyelmet.[200]

A magyar színészet ügyét ismét felkarolta a városi közgyűlés, amely az 1871. június 16-i ülésén 1000 forintos támogatást szavazott meg a következő évre a magyar színház javára.[201]

A következő évekből nem maradt fenn olyan cikk, amely a német teátristákat kritizálta volna. A Pécsi Lapok megszűnt, a következő magyar nyelvű lap, a Pécsi Figyelő pedig csak 1873-ban indult. A Fünfkirchner Zeitung megismételte a már korábban kimondott véleményét: azok a hibásak, akik minden lehetséges alkalommal patrióta frázisokkal dobálóznak, mindenütt a németesítés kísértetét vélik felfedezni, de ha arról van szó, hogy hazafiságukat egy kis áldozattal bizonyítsák, visszabújnak gyáván csigaházukba.[202]

Az 1874-es színi évadokban már a Fünfkirchner Zeitung is átvette a korábbi magyar lapok panaszos hangvételét. A magyar társulat működése ismét teljes csőd volt.[203] A színügyi bizottság tagjai azon fáradoztak, hogy a magyar színészet helyzetét erősítsék, őket anyagilag támogassák, kijelentve, hogy ha ebben az évben [1874] is bukás lesz a magyar szezon, többet nem fog egy magyar társulat sem idejönni. Ezért elhatározták, hogy kényelmesebbé teszik a színházat, az operettre helyezik a fő hangsúlyt, és hogy mindenki megteszi a tőle telhető legtöbbet saját köreiben.[204]

A hetvenes évek végéig csend honolt az újságok lapjain, a német társulatok működéséről tárgyilagosan tudósítottak, és tovább folyt a magyar színészek támogatása is, melynek következtében pozíciójuk egyre erősödött. 1878 tavaszi évadjának német társulatáról azonban már az a hír járta, hogy nehéz helyzetben van, deficittel küzd. A Pécsi Figyelő reményét fejezte ki, hogy ebből belátják a német társulatok, hogy „Pécs már hátat fordít a német Tháliának s hogy visszahódítására hasztalan minden cancan és couplet”.[205]

1879-ben játszott utoljára német társulat Pécsett.[206] 1880-ban a város határozatot hozott, mely szerint csak magyar nyelvű előadások tartását fogják engedélyezni,[207] de a német színészet kizárása nem töltötte be a hozzá fűzött reményeket, hiszen a magyar társulat továbbra is csak tengődött.[208] A következő években történt még néhány kísérlet német direktorok részéről a színház kibérlésére, de ezt a színügyi bizottság mindig megvétózta. A Pécsi Lapok szerint „mindaddig míg a magyar színészet nem biztosíttatik, idegen nyelvű társulatnak a város engedélyt nem fog adni”.[209]

A színház esetleges átengedése egy német társulatnak még 1884-ben is napirenden volt. A Pécsi Figyelő egyik írása szerint nem szabad még csak mérlegelni sem a kérést, gondolkodás nélkül el kell vetni.[210] A Fünfkirchner Zeitung is úgy vélekedett, hogy a színügyi bizottság nem fog engedélyt adni a budapesti német színészeknek, bár már nem kellene félteni a magyar színházat a konkurenciától.[211] A színügyi bizottság 1884 januári közgyűlésén kijelentették, hogy az elmúlt három évben a nehézségek dacára meggyökeresedett a magyar színészet, és már senki sem kívánja vissza a németeket.[212] Azért sem támogatják a német társulatokat, mert a magyar nyelv ügye még nem gyökeresedett meg teljesen, ezért nagy szükség van a magyar színházra, hogy a pécsiek állandóan magyar szót halljanak.[213]

1885-ben a Fünfkirchner Zeitung egyik számában ismét felvetődött az az ötlet, hogy a hol magyar, hol német nyelvű előadásokat esetleg Pécsett is meg lehetne honosítani, hiszen a színházlátogató közönség jelentős része még nem sajátította el annyira a hazai nyelvet, hogy magyar előadásokra járhasson.[214] Az ellenvélemény szerint aki még nem tanult meg magyarul, járjon a magyar színházba s „a magyar-német szinielőadások eszméje pedig, mely egy germanizmus gőzkörében fetrengő idiótának esetleg dicsőségére szolgálhat ugyan, nem-német nemzetiségű magyar állampolgárra nézve (…) a nemzeti ügy elárulásával azonos”.[215]

Így bár felmerült néha 1879 után is egy-egy német társulat vendégszereplésének ügye – még 1896-ban is érkezett folyamodvány egy bécsi társulattól[216] –, ennél tovább nem jutott, és így ez a probléma lekerült a hírlapok napirendjéről is.

A német nyelvű istentiszteletek kérdése

Az 1860-tól 1890-ig tartó időszak folyamán a német színészeket sikerült „kiküszöbölni”, de nem sikerült hasonló eredményre jutni a belvárosi templom német istentiszteleteinek ügyében. A vizsgált harminc év hírlapjaiban végig napirenden voltak a német nyelvű misék elleni felszólalások és az elért eredményekről való tudósítások. Az újságok főleg a katolikus egyház templomaiban felhangzó német szó ellen szónokoltak, az evangélikusok német istentiszteleteiről csak elvétve emlékeztek meg, és ugyanez volt a helyzet az izraelitákkal kapcsolatban is.

Az istentiszteletek magyar nyelvét roppant fontosnak tartották, hangsúlyozva, hogy az iskola és a templom az a két intézmény, amely a magyarosítás terén a legtöbbet teheti és a legnagyobb eredményt érheti el.

Az 1860. évi Canonica Visitatio megerősítette az 1845-ös látogatás[217] rendelkezését a belvárosi templom német nyelvű istentiszteleteiről, és elrendelte, hogy a reggel hat órakor tartott misék ezentúl felváltva magyar illetve német nyelven tartassanak.[218]

1861-ben megindult a küzdelem a belvárosi templom német nyelvű miséi ellen. A városi közgyűlések visszatérő témájává vált ez a kérdés, megkezdődött a hosszadalmas levelezés a püspöki hatóság és a városi közgyűlés ill. városi tanács között. A pécsi sajtó lelkiismeretesen beszámolt a fejleményekről – nem hallgatva el saját véleményét. Az 1861-es húsvéti feltámadási körmenet német nyelvű szertartása után határozta el a város tanácsa,[219] hogy felkéri[220] a pécsi egyházmegyei hatóságot, hogy a város főegyházában magyar nyelvű istentiszteleteket tartsanak. A püspöki hivatal elutasító átiratban válaszolt,[221] melyet az 1861. június 19-i közgyűlésen olvastak fel.[222] A vitákat a Pécsi Lapok is közölte.[223] Az itt megjelentekre Dobszay Antal Pécs-belvárosi plébános válaszolt, cáfolva a magyar nyelv teljes mellőzésének vádját.[224]

Ezután csak 1878 októberének végén tudósított a Fünfkirchner Zeitung, hogy a városi közgyűlés elhatározta a Canonica Visitatio megváltoztatását, és ennek hatására meg fog szűnni a német prédikáció.[225] A Pécsi Figyelő a következő év őszén szentelt figyelmet az ügynek, idézve a város polgármesterének összefoglaló jelentését az 1878-as évről: megtették a kellő lépéseket az egyházmegyei hatóságnál a német nyelv eltávolítására, mivel a német nyelv használatában „a hazai és nemzeti magyar nyelv lealacsonyítása és jogtalan mellőztetése tűnik elő”.[226] A szerkesztő feltételezése szerint a polgármester nem sietett kellőképpen ennek elérésére, nem volt azonban igaza, hiszen Aidinger János polgármester már 1878. október 11-én javasolta a városi közgyűlésnek, hogy kérjék fel a pécsi püspököt a Canonica Visitatio reformjára.[227] Az október 28-i közgyűlésen meg is született a püspök úrhoz intézett átirat, és a polgármester elnöklete alatt háromfős bizottságot küldtek ki, melynek tagjai Förster Béla, Bubregh Antal és Hölbling Miksa voltak.[228] Bár az újságírók számára lassúnak és nem mindig nyomon követhetőnek tűnt az ügyintézés, valamint a püspöki válasz is késett, elkezdődtek a tárgyalások, melyre a város közönségének képviselőit Dulánszky Nándor püspök hívta meg 1879 februárjában.[229] A felek 1879. február 21-én a Városháza nagytermében ütköztették a véleményüket. A püspöki leirat szerint nem szabad senkit megfosztani az anyanyelv megszokott használatától az imádságban. Főleg a nők lelki üdvét veszélyeztetné az ilyen intézkedés. Még nincs itt a teljes asszimiláció ideje, amely 20-40 éves folyamat során érhető el. Azt elismerte, hogy megilleti az elsőbbség a magyar nyelvű istentiszteleteket, ezért azt javasolta, hogy a vasár- és ünnepnapi hatórás, tízes és féltizenkettes misék alatti ének és prédikáció magyarul tartasson. A városi küldöttség szerint mivel a nemzetiségi viszonyok megváltoztak – 1000 megkérdezettből alig 10 vallja magát németnek –, és mivel a német ajkúak nincsenek a belvárosi plébániához kötve, ne a főtemplomban gondoskodjanak lelki üdvükről, itt küszöböljék ki teljesen a német nyelvet.[230] Dulánszky püspök átmeneti intézkedéseket javasolt, melyek 1880. január 1-től léptek életbe. A püspöki választ október 16-án keltezték, sorai szerint a februári tárgyalások jegyzőkönyvét csak augusztusban kapta kézhez.[231] A hosszú ügykezelési idő alatt nem csoda, ha a sajtó már arra gyanakodott, hogy esetleg nem is történt semmiféle lépés a város részéről. A püspök válaszát a város törvényhatóságának 1879. október 27-i bizottsági gyűlésén tárgyalták,[232] és a püspök aggodalmaira való tekintettel egyelőre megnyugvással fogadták.[233] Erről a bizottsági gyűlésről tudósított a Pécsi Figyelő 1879. november 1-i számában.[234]

Az átmeneti intézkedések tudomásul vétele után ez a kérdés csak a ’80-as évek közepén merült fel újra a helyi sajtóban. A Pécsi Figyelő 1885. május 16-i számának vezércikkében megemlékezett arról a „visszatetsző” jelenségről, hogy a belváros templomában még mindig német nyelv uralkodik, holott Mendlik Ágoston apát-plébános már 1880-ban kimondta, hogy nincs szükség a német nyelvre.[235] Mégis minden változatlanul maradt, hiszen az Ausztriából és a közeli német falvakból történő bevándorlások növelik a magyarul nem tudók számát. Számukra azonban egy másik templomot kellene kijelölni, például az apácák templomát, amely amúgy is német.[236] A következő hónapban türelmesebb hangon megszólalt a Pécs című lap is. Írása szerint nem szabad erőltetni az istentiszteletek magyarrá tételét, hiszen mindenkinek joga van olyan nyelven imádkozni, amilyenen akar. A misék nyelvének megváltoztatására a kezdeményezésnek a néptől kellene kiindulni, csak így érhetne el sikereket.[237]

1886-ban a város képviselői megelégelték a már elég régóta tartó átmeneti időszakot, és újra kezdődött a levelezés a közgyűlés és az egyházmegyei hivatal között. Az 1886. július végén tartott köztörvényhatósági ülésen elhangzottakról[238] a Pécsi Figyelő tudósított. Örömmel üdvözölte Repics Vince bizottsági tag felszólalását, melyben „igaz hazafiúi érzelemtől áthatva” indítványozta, hogy a városi hatóság kérelmezze a belvárosi templomban a német nyelvű istentiszteletek elhagyását.[239] A közgyűlés 1886. VII. 26-i keltezéssel megfogalmazott kérelmét azzal indokolta, hogy most már tényleg elérkezett az az idő, amikor alig van olyan lakos, aki ne tudna megfelelően magyarul.[240] A Veréb Jankó címlapverse „Végre-valahára!” felkiáltással és kitörő lelkesedéssel üdvözölte az elhatározást.[241] Ezután a várakozás hosszú hónapjai következtek a püspöki válaszirat november 24-i érkezéséig, amely nem töltötte be a hozzá fűzött reményeket.[242] Leghamarabb a szemfüles Pécsi Figyelő tudósított „Dulánszky Nándor karácsonyi ajándékáról”[243], majd a Pécs következett.[244] A válasziratot először a december 27-i tanácsülésen tárgyalták. A püspök, bár elismerte a magyarosodás örvendetes terjedését, az érintett plébánosok jelentésére hivatkozva még mindig nem látta bevezethetőnek a magyar nyelv kizárólagos használatát.[245] Ez a válasz a képviselők véleménye szerint helytelen információn alapul, ezért a december 29-i közgyűlés újabb kérelemmel fordult a püspökhöz,[246] mondván, hogy a város vezetőiként legalább olyan jól ismerik a nyelvi viszonyokat, mint a plébánosok, és nem ismerték el, hogy a belváros egyharmada nem tud magyarul.[247]

Az újév első napján Pécsett megjelent valamennyi politikai lapban hosszú tudósítás jelent meg, elsőként a Fünfkirchner Zeitung-ban, mely inkább moralizált: vajon ki merészelhetett volna akár csak álmodni is arról, hogy a képviselői ülésteremben a nyelvkérdés ügye felmerül, amikor Pécs teljesen magyar, magyarul gondolkozik és beszél? Ezután Aidinger polgármester „kiválóan kidolgozott beszédével aratott győzelméről” írtak, amelyben a város magyarságát védte meg.[248] A Pécs szintén egyenként közölte a képviselők nézeteit: a hozzászólók egy része (Aidinger János, Pap József, Repics Vince) ragaszkodott a város kéréséhez, és fenntartotta a kijelentést, mely szerint elenyészően kevés a magyarul nem értők száma, mások (Mendlik Ágoston, Troll Ferenc, Ráth Mátyás, Szeredy József) pedig azt hangsúlyozták, hogy sokan nem tudnak még magyarul, főleg az idősebbek és a nők. Mendlik Ágoston kijelentette, hogy ő sem szereti a német nyelvet, nem beszéli olyan jól, mint a magyart, de a német hívek lelki üdve megköveteli ezt.[249] A Pécsi Figyelő főleg azokat a véleményeket idézte, amelyek a magyarul nem értők csekély számát hangsúlyozták azzal a megjegyzéssel, hogy „egyszer már a magyar is úr legyen a saját otthonában", és Aidinger polgármesternek tulajdonították a következő kijelentést: „Az az egy-két német vagy bosnyák banya ne akadályozzon meg minket hazafias törekvéseink körösztülvitelében.”[250]A levéltárban fellelhető tanácsülési iraton viszont az idézett kijelentés Pap József hozzászólásaként került lejegyzésre.[251]

A következő hónap elején a Pécsi Figyelőben néhány pécsi polgár is felszólalt. Véleményük szerint a magyarosodás mindenki közös ügye, és „határozottan bün volt a betelepített nemzetiségek nyelvének kímélése”.[252] Április elején a Fünfkirchner Zeitung a tőle már korábban tapasztalt stílusban tudósított arról, hogy a nézeteltérések a városi közgyűlés és a püspökség között sajnálatos ellentétekhez vezettek. Arra szólították fel a város vezetőségét, hogy ne akarják erőszakkal megváltoztatni a helyzetet, ne szennyezzék be a templomokat a nemzetiségi kérdéssel, várják meg azt az időt, amikor már nem lesz szükség háromnyelvű istentiszteletre. Addig is mindenkinek joga van arra, hogy olyan nyelvű prédikációt hallgasson, amilyent a legjobban megért. Egy következő hírben közölték, hogy a püspök a város újabb megkeresését is elutasította, mivel a plébánosoktól nevekkel ellátott listát kapott azokról, akik még nem teljesen járatosak a magyar nyelvben.[253] Ezt az átiratot a következő közgyűlésen olvasták fel, és „sajnálattal tudomásul véve” utasították a tanácsot, hogy alkalmasabb időben hozzák elő újra a kérdést.[254] A lapok ismét gondosan tudósítottak a közgyűlésen elhangzottakról.[255] Mendlik plébános az 1900. évet javasolta arra, hogy akkor változtassák teljesen magyarrá az istentiszteletek nyelvét.[256]

Bár a közgyűlés napirendjén ezentúl már nem szerepelt a német prédikációk ügye, a sajtóban még feltűnik egy-egy ilyen tárgyú írás. A Pécsi Figyelő 1887 májusában például megjegyezte, hogy mióta a püspök megbízta a plébánosokat, hogy törekedjenek a német misék számát csökkenteni, azóta az eddigi kéthetenkénti helyett hetente lehet német misét hallgatni.[257] Ugyanez a lap szeptemberben német nyelvű körmenetről számolt be így vélekedve: „Ha egy két asszony akar német szó mellett bucsura menni, hát csak menjen, de hivatalosan ne menjenek végig a városon mindnyájunk szégyenére.”[258]

A következő év egyik vezércikkében a Pécsi Hírlap szerkesztője arra a visszás esetre hívta fel a közönség figyelmét, hogy a bükkösdi svábok kérésére a püspök hajlandó volt a német nyelvű istentiszteletek számának növelésére, ellenkező esetben Pécs város közönségének kéréséhez viszont nem járult hozzá.[259] A Veréb Jankó is megemlékezett tréfáiban a német nyelvű prédikációkról.[260]

1890-ig már nem érkezett el az az alkalmasnak nevezett időpont, amikor újra elő lehetett volna hozni a német istentiszteletek ügyét. Az eltelt évek alatt a német szó mindinkább kiszorult a belvárosi templomból, míg a Millennium előtti hazafias lelkesedés időszakában, 1895. III. 20-i dátummal megérkezett Dulánszky püspök levele, melyben a belvárosi templom istentiszteletein a magyar nyelv kizárólagos használatához elvi hozzájárulását adta. Kijelölte küldötteit a Canonica Visitatio módosítására létrehozandó bizottságba, és ugyanerre kérte a városi közgyűlést is.[261]

A belvárosi templomon kívül a Miasszonyunkról elnevezett zárda templomában lehetett német nyelvű prédikációkat hallani. A '60-as évek közepére már egyre több panasz hangzott el a zárdának és iskolájának német nyelve ellen. A bajok orvoslására Virág Mihály kanonok 1866-ban reformokat vezetett be, melyek erősítették a magyar nyelv oktatását, és kimondták, hogy csak magyar tanítónőket alkalmazhatnak, valamint a növendékek és az apácák beszélgetéseiben is a magyar nyelv használandó.[262]

A Pécsi Lapok többször is felhívta a figyelmet a nőzárdában uralkodó német befolyásra. Híradása szerint egy pécsi polgár apáca leánya ki akar lépni a zárda kötelékéből annak német szellemisége miatt.[263] A későbbiekben a német kultúra ápolásáról, német szellemiségről a zárdanőkkel kapcsolatban már nem találkozhatunk újságírói dörgedelmekkel, a német istentiszteletek kapcsán azonban a nyolcvanas évek végén is megemlékeztek róluk, általában azzal a kijelentéssel, hogy a belváros temploma helyett inkább oda menjenek a német ajkú hívek, hiszen ott amúgy is németül hallgathatják a szentbeszédeket.[264]

Német nyelvű istentiszteleteket tartottak az evangélikusok templomában is, hiszen a gyülekezet tagjai többnyire Németország különböző vidékeiről telepedtek Pécsre.[265] Az ötvenes években csak minden harmadik vasárnapon volt magyar az istentisztelet nyelve,[266] ezt 1867-ben a pécsi evangélikusság anyagyülekezetté alakulásakor úgy módosították, hogy csak minden negyedik vasárnap tartottak magyar nyelvű alkalmat.[267] A Pécsi Lapok 1860-ban – ettől eltérően – arról adott hírt, hogy ezentúl az istentiszteletek nyelve felváltva egyik vasárnap magyar, a másikon német lesz. Ezt azonban csak tíz évvel később, 1871-ben határozták el.[268] A katolikus belvárosi templom német prédikációinak ostorozása idején néhányan rámutattak arra, hogy nem csupán az ő istentiszteleteik között fordul elő német nyelvű, ne csak őket támadják emiatt.[269] Míg a belvárosi templommal kapcsolatban a hazafias lelkületű polgárok sikerrel jártak és elérték a magyar nyelv kizárólagos használatát, az evangélikus templomban egy 1902. évi határozat szerint minden harmadik héten tartottak német nyelvű istentiszteleteket.[270] De mivel templomuk nem állott a város kegyurasága alatt, az ott zajló német istentiszteletek nem foglalkoztatták sem a város vezetőségét, sem a közvélemény formálásában fontos szereppel bíró hírlapokat.

Összegzés

Valamennyi pécsi magyar nyelvű hírlap a korszakban élénken foglalkozott az asszimiláció kérdésével, és mindannyian nagyon hamar bekapcsolódtak a magyarosodást gyorsítani, elősegíteni kívánók mozgalmába. A magyarosodás programját azonban nem egyenlő arányban vállalták fel, hiszen más-más politikai nézetet, illetve más-más nemzetiségpolitikai irányvonalat követtek. Különböző szempontokat hangsúlyoztak, és az egyes években nem egyforma intenzitással foglalkoztak a kérdéssel, követve az országos nemzetiségpolitikai események alakulását.

Az egyes lapok összehasonlítását megnehezíti, hogy rövid ideig működtek párhuzamosan. 1862-tól 1866-ig a Pécsi Lapok megszűnése miatt nem áll rendelkezésre adat, ugyanígy 1871-től. A következő vizsgált év 1877, mivel a korábbi évekből a Pécsi Figyelő számai csak roppant töredékesen illetve egyáltalán nem maradtak fenn.

A vizsgált újságok – bár ez az eredmény az elveszett lapok miatt pontatlan – 255 számában található egy-egy (néha több) írás, amely a pécsi németség magyarosodását, a magyar lapok németesítéstől és a német nyelvű kultúra túlsúlyától való félelmét taglalja.

A legtöbb ilyen számot a Pécsi Figyelő jelentette meg, de ennek egyik oka az lehet, hogy ez a lap állt fenn a leghosszabb ideig. Éves átlagban a fent említett kérdésekkel a legtöbb számban foglalkozó lap a Pécs-Baranyai Hírlap volt – bár csupán egyetlen évfolyama jelent meg –, ezt követi a Pécsi Lapok. Százalékos arányuk azonban (7,7% illetve 7,2%) alacsonyabb a Pécsi Figyelő-énél (11,9%), amely hetente egyszer jelent meg. A Veréb Jankóban megjelenő asszimilációval foglalkozó írások aránya éves átlagban csak négy század százalékkal marad el a Figyelő mögött. Legalacsonyabb (kb. 4%) az arány a Pécsben és a Pécsi Hírlapban.

A legtöbb lap esetében a nyolcvanas évek közepén tapasztalható kiugróan magas érték. Az egyértelmű csúcspont az 1885/86-os években tapasztalható. 1885-ben a Pécsi Figyelő példányainak 25%-ában, a Pécs és a Veréb Jankó számainak pedig valamivel több, mint 15%-ában találhatóak meg ezek az írások. A Pécsi Figyelő esetében ez az arány a következő évben majdnem elérte a 27%-ot, de 20% körüli érték jellemezte az 1887. évet is, amikor a Veréb Jankó esetében ismét körülbelül 15%-os arány tapasztalható. Ez a közművelődési mozgalom nagyarányú fellendülésével magyarázható, amelybe Pécs városa is bekapcsolódott, így főként a magyarosodás meggyorsításáról, az asszimiláció fontosságáról írtak. A Pécsi Figyelő esetében a markáns választóvonalat már 1884-ben meghúzhatjuk. Az ezt követő években jelent meg az asszimilációval és a németséggel foglalkozó lapszámainak túlnyomó többsége, kb. 65,5%-a. Ez összefügg a baloldali ellenzéki párt nemzetiségpolitikájának megváltozásával – az 1884-es pártfúziót követően a Függetlenségi és 48-as Párt már nem törekedett megegyezésre a nemzetiségekkel a kormánnyal szemben, és Mocsáry Lajos nézetei egyre inkább háttérbe szorultak. Ezzel párhuzamosan figyelhető meg az asszimilációt keményen sürgető írások számának növekedése a Pécsi Figyelő hasábjain.

1889-1890-re jelentősen csökkent a magyarosodással foglalkozó írások száma, 1890-ben már csak a Pécsi Figyelő és a Pécs című lapokban található egy-egy hasonló témájú cikk. A kezdeti lelkesedés az évtized vége felé elapadt, és már sokkal kevesebb a germanizáció ellen hadakozó írás is. Az újságírók lassacskán a német polgárok asszimilációjával párhuzamosan belátták, hogy nem kell többé németesítéstől tartaniuk. A kérdést legtovább a Pécsi Figyelő és a Veréb Jankó tartotta napirendjén.

A Pécsi Lapok esetében a kiugróan magas érték (kb. 26%) 1871-ből való. A kormánypárt nemzetiségpolitikájában 1870-1871 fordulópontot jelent, hiszen a nemzetiségi törvény megalkotói helyett új, türelmetlenebb liberális nemzedék kapott szót. Ezekben az írásokban azonban nem konkrétan az asszimiláció kérdése dominált, ekkor még nem számított mindennapos témának, úgy ahogyan a nyolcvanas évek elején/közepén. Inkább a német nyelvű kultúra további terjedésének akartak gátat vetni: például megrótták a Dalárdát német dalaiért, és küzdöttek a német színtársulat ellen. Mindez közvetve természetesen a város magyarosodását mozdította elő, de ekkor még nem hívtak fel az asszimiláció minden lehetséges eszközzel való előmozdítására. A nyolcvanas években megjelent cikkek legnagyobb arányban az asszimilációt próbálják meg siettetni: névmagyarosításra, a magyar nyelvhasználatra szólítanak fel, s mindenütt a németesítés veszélyét látják. Ezek az írások főként a Pécs és a Pécs-Baranyai Hírlap című újságokban fordultak elő.

A német nyelvű lappal szembeni csatározásokat a magyar lapok közül leginkább a Pécsi Lapok vezette, mint láttuk, többnyire rivalizálás húzódott a polémiák hátterében. Utóda a harcias magyar lapok sorában a Pécs és a Pécsi Figyelő. A Pécs esetében főleg a nemzetiségi kérdés leplébe bújtatott presztízskérdésről, eladhatóságról, népszerűségről lehetett szó, a másik lap esetében pedig eleinte főként az eltérő politikai pártállás okozta a nézeteltéréseket, de itt később, a nyolcvanas évek közepétől az asszimilációs politika élénkülésével szerepet kapott a nemzetiségi kérdés is. A német lap elleni támadásokban legkevésbé a Pécs-Baranyai Hírlap, a Veréb Jankó és a Pécsi Hírlap vettek részt.

A magyarosítás érdekében és a németesítés ellenében született cikkek legnagyobb arányban a Pécs (1882-ben) és a Pécs-Baranyai Hírlap (1885-ben) számaiban jelentek meg. Az ilyen tárgyú írások legnagyobb száma a Pécsi Figyelőben található – bár ezek arányát tekintve csak a harmadik a sorban. A legkevesebb magyarosítással-németesítéssel foglalkozó írás a Pécsi Lapokban látott napvilágot. Az adatok összesítéséből kiderül, hogy a Pécsi Figyelő volt az a fórum, amely a pécsi sajtóban leginkább képviselte az asszimiláció programját, de eltérő intenzitással szerepelt a vizsgált téma a lapban. Megjelenésének ideje alatt – főként 1884-től – újra és újra felemelte szavát a német nyelvű kultúra és istentiszteletek ellen, felszólított a nevek magyarrá változtatására, a testben-lélekben való magyarosodás elengedhetetlen voltára.

A különböző újságok más szempontok figyelembe vételével foglalkoztak a magyarosodás és német nyelv kérdéseivel, és nem egyenlő arányban vettek részt a német nyelvű lappal folytatott polémiákban sem, és ezekben a vitákban hangvételük, kritikájuk erőssége sem volt egyforma.

A 255 e tárgyban megjelent lapszám majdnem fele a magyarosodás mellett és a németesítés ellen fellépő írásokat tartalmaz. A lapok valamivel kevesebb, mint egy ötöde intézett támadást a német nyelvű kultúra ellen, egy tizedük bocsátkozott vitába a Fünfkirchner Zeitunggal, és támadta azt német nyelve miatt. 9% emelte fel szavát az istentiszteletek német nyelve ellen, 8% pedig egyéb, a pécsi német polgársággal kapcsolatos, általában negatív hangvételű írást tartalmazott.

Feltűnő a német nyelv használatáról, a német anyanyelvű polgárokról szóló írások negatív, elmarasztaló véleménye. Ennek egyik oka a köztudatban még mindig elevenen élő Bach-rendszer németesítő tevékenysége lehetett, valamint a magyar kultúra féltése a fejlettebb német kultúra elnyomó hatásától. A másik ok a korszellem nacionalizmusában rejlett.

Összeadva a vizsgált kérdésekkel foglalkozó lapok számát, 255 ilyen újságot találhatunk az adott 22 évben. Ez éves átlagban 36,4 ilyen számot jelent, ami az egy év alatt Pécsett megjelent lapoknak mindössze 7%-a. Ez az alacsony szám arra enged következtetni, hogy bár az újságírók igyekeztek az olvasóközönség figyelmét felhívni a magyarosodás ügyére, és igyekeztek meggyőzni a nem magyar anyanyelvűeket a magyar nyelv használatának és a magyar nevek felvételének előnyeiről, a kérdés köztudatban tartásán kívül gyakorlati eredményt tevékenységük nem igazán érhetett el. Az asszimilációs folyamatot csak támogathatták, segíthették, mintsem tartósan befolyásolhatták. Szerepük mégis fontos volt, írásaikban valamennyi korabeli nézet megjelent, melyek helyességéről igyekeztek olvasóközönségüket meggyőzni. A helyi történések leírásán kívül pontos képet adtak az országban zajló folyamatokról is, így a helyi sajtó hasábjain a korszak magyar nemzetiségpolitikájának valamennyi gondolata szerepelt a szelíd, liberális megközelítéstől a minden lehetséges eszközzel való magyarosítás gondolatáig.

A Fünfkirchner Zeitung írásait vizsgálva arra következtethetünk, hogy bár a pécsi németség anyanyelvének, kultúrájának megőrzése érdekében működött, az asszimiláció folyamatát megállítani nem volt képes, és határozott ellenállást sem tapasztaltunk részéről. Álláspontjuk leginkább a felvilágosodás kori hungarus-tudat, a „kettős kötődés” ápolása volt: a szellemiségében magyar, bár nyelvében német polgár identitását képviselték akkor is, amikor ez már elavultnak számított. A legtöbb esetben megfigyelhető, hogy létjogosultságuk megkérdőjelezésére ezt az álláspontot képviselik, és kerülnek minden konfrontációt. Az 1870 és 1890 közötti időszakban létjogosultságuk legfőbb bizonyítéka a lap még majdnem két évtizedes fennállása: míg magyar laptársai sorra szűntek meg, a Fünfkirchner Zeitung 1906-ig fennállt.

Források, rövidítések

Pécsi sajtótermékek

Pécsi Lapok 1860-1862, 1867-1871, 1881-1882,       PL

Fünfkirchner Zeitung 1870-1890        FZ

Pécsi Figyelő 1873-1890         PF

Pécs-Baranyai Hírlap 1882     PBH

Pécs 1882-1890           PÉCS

Veréb Jankó 1885-1890          VJ

Pécsi Hírlap 1886-1890           PH

Baranya Megyei Levéltár

Canonica Visita iratgyűjtemény I. doboz, II. doboz  CV/I; CV/2.

Pécsi Dalárda Irattára PDI

Pécsi Jótékony Nőegylet alapszabálya            PJNe

Pécs Város Tanácsa iratai        PVT ir.

Pécs Város Tanácsa – közgyűlési jegyzőkönyvek      PVT kgy. Jkv.

Pécs Város Mutatókönyvei     PVM

Polgármesteri elnöki iratok     Polg. m. eln. ir.

Egyéb rövidítések

BML — Baranya Megyei Levéltár

jkv. kiv. –  jegyzőkönyvi kivonat

kgy. jkv. – közgyűlési jegyzőkönyv

sz. kir. v. – szabad királyi város

Irodalom

BALDAUF 1926 = Baldauf G., A pécsi ág. hitv. evangélikus egyházközség története keletkezésétől – 1917-ig. Pécs, 1926.

FÉNYES 1866 = Fényes E., Magyarország ismertetése statisticai, földirati, s történelmi szempontból. I. kötet. Dunántúli kerület, 1. szakasz. Pest, 1866.

HAKSCH 1902 = Haksch L., A negyvenéves Pécsi dalárda története (1862-1902). Pécs, 1902.

HUBER 1983/84 = Huber K., Pécsi humorisztikus lapok (1872-1921). In: Baranyai Helytörténetírás, 1983/84. 277-329.

KATUS 1995 = Katus L., Pécs népessége 1848 és 1920 között. In: Vonyó J. (szerk.), Tanulmányok Pécs történetéből 1. Pécs, 1995. 37-93.

MÁRFI 1989 = Márfi A., Pécs Szabad Kir. város dualizmus kori egyesületeinek vizsgálata 1867-1918. I. Rész. In: Baranyai Helytörténetírás, 1989. 133-161.

MÁRFI 1993 = Márfi A., Pécs szabad királyi város német és magyar színjátszásának forrásai a Baranya Megyei Levéltárban (1849-1886). Budapest, 1993.

NAGY 1990/91 = Nagy I. G., Névmagyarosítási törekvések a dualizmuskori Pécsett és Baranyában 1867-1895. In: Baranyai Helytörténetírás 1990/91. 275-309.

NAGY 1992/93 = Nagy I. G., A névmagyarosítások történetéhez. In: Baranya 1992-1993/1-2. 63-79.

NÉPSZÁMLÁLÁS 1880 = A Magyar Korona Országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei megyék és községek szerint részletezve. Budapest, 1882.

NÉPSZÁMLÁLÁS 1890 = A Magyar Korona Országaiban az 1891. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. Budapest, 1893.

SURJÁN 1992 = Surján M. (szerk.), Baranya megye sajtóbibliográfiája 1832-1984. Pécs, 1992.

SZENTKIRÁLYI 1908 = Szentkirályi I., A pécsi Notre-Dame nőzárda és iskolái. Pécs, 1908.

SZITA 1982 = Szita L., Nemzetiségi kérdés a Délkelet-Dunántúlon a kiegyezés és a századforduló közötti időszakban 1867-1900. In: Dunántúli Településtörténeti Konferencia 4. Veszprém, 1982. 329-335.

Jegyzetek:



[1] KATUS 1995. 52.

[2] Magyar 53,3%, német 30,5%, horvát 16,16%. FÉNYES 1866. 21.

[3] NÉPSZÁMLÁLÁS 1880. 39. Pécs lakossága 28 702 fő, német 5212 fő, 17,84%. Ettől eltérő adat jelent meg a Pécsi Figyelőben: Pécs lakossága 28 789 fő, német 5182 fő, 17,99%. PF IX. 7. 1881.II.12.

[4] NÉPSZÁMLÁLÁS 1890. 106. 1890-ben Pécs lakossága 34 067 fő, német 6805 fő, 19,97%.

[5] A magukat magyarnak vallók körülbelül 40%-a beszélt németül (főleg a 20-40 év közötti nők). Népszámlálás 1890. 314-315. A német anyanyelvűeknek pedig több mint fele beszélt magyarul, főleg a 30-40  éves korosztály, ők azok, akik a hatvanas évek újjáéledő hazafias mozgalmainak idején kezdtek iskolába járni. NÉPSZÁMLÁLÁS 1890. 362-363.

[6] A két legrövidebb ideig fennálló lap, a Súgó és a Pécsi Ezóp nélkül.

[7]  SURJÁN 1992. 119.; 247-248.; 251.; 263.; 270.; 278.; 282-284.; 342.

[8] FZ III. 43. 1872.V.30.

[9] PL V. 23. 1871.III.19. 103.

[10] PL V. 98. 1871.XII.7. 446.

[11] PF VIII. 9. 1880.II.28.

[12] PF X. 27. 1882.VII.8.

[13] PF XI. 12. 1883.III.24.

[14] PL IV. 08. 1870.I.27.  37.

[15] PL IV. 26. 1870.III.31. 123.

[16] FZ I. 15. 1870.VI.19.

[17] FZ I. 18. 1870.VI.29. és PL IV. 60. 1870.VII.28. 287-288. A PL szerint a német lap minden egyes alkalommal „erősen hangsulyozza és érezteti a város német ajku lakosságának (...) elsőbbségét.” Később egy plágium a vita tárgya: PL IV. 98. 1870.XII.18.; PL IV. 97. 1870.XII.4. 453. A csipkelődések folytatódtak a következő évben is: FZ I. 12. 1871.II.08.; FZ II. 18. 1871.III.01.

[18] PL IV. 96. 1870.XII.1.

[19] PL V. 40. 1871V.18.; FZ II. 41. 1871.V.21.; PL V. 42. 1871.V.25. 191.

[20] PL V. 57. 1871.VI.16. 263.

[21] FZ VI. 75. 1875.IX.19.

[22] PF VI. 29-32. 1878.VII.21-VIII.10.; PF VIII. 31. 1880.VII.31.; PF IX. 31. 1881.VII.31.

[23] FZ XIV. 35. 1883.IV.23.; Pécs II. 35. 1883.V.02.; Pécs II. 36. 1883.V.05.; FZ XIV. 38. 1883.V.13.; Pécs II. 39.1883.V.16.; PF XI. 20. 1883.V.19.; PF XI. 19. 1883.V.12.; FZ XIV. 39. 1883.V.17.; Pécs II. 86. 1883.V.27.

[24] Pécs VII. 48. 1888.XI.24.

[25] VJ IV. 19. 1888.V.06.

[26] VJ IV. 31. 1888.VII.29. 243.

[27] VJ IV. 51. 1888.XII.16. 406. és egy hasonló vicc: VJ III. 48. 1887.XI.27. 385.

[28] BML CV/I. 12251/1886. Pécs sz. kir. v. tanácsülése; Pécs VI. 1. 1887.I.01.

[29] Pécs VI. 2. 1887.I.08.

[30] Pécs VI. 2. 1887.I.08.

[31] FZ XVIII. 3. 1887.I.09.

[32] PF XV. 3. 1887.I.15.

[33] HUBER 1983/4. 281.

[34] PL I. 47. 1860.XII.13. 187.

[35] PL I. 23. 1860. XII.20. 91.; PL I. 30. 1867.VII.11. 119.; PF IX. 1. 1881.I.01.

[36] PL I.38. 1860. XI.11. 151.

[37] „hanem hiába, én is magyar vagyok (…) én sem tagadhatom meg nemzeti sajátságomat. Vannak esetek midőn felforr keblemben de csak ugy szeliden valami borongó megmagyarázhatatlan és magamban elgondolom – néha hangosan is pécsi magyarsággal: Herrgott, wenn ich jetzt Stadthauptmann wär.” PL II. 66. 1868. VIII. 16.; PL V. 34. 1871.IV.27. 153.

[38] PBH I. 16. 1882.II.25.

[39] PL V. 53. 1871.VII.01. 242-243.; PL V. 55. 1871.VII.09. 253.; FZ III. 72. 1872.IX.08.

[40] PBH I. 16. 1882.II.25.

[41] PL I. 11. 1860.VIII.09.

[42] SZITA 1982. 330.

[43] PL II. 62. 1861.VIII.04. 248.

[44] PL III. 25. 1862.III.27. 98; PL II. 9. 1868.I.30.

[45] PL II. 68. 1868.VIII.23.; PL III. 34. 1869.IV.29. 142.; PL IV. 63. 1870.VIII.07. 297.

[46] PL V. 41. 1871.V.21.; PL V. 46. 1871.VI.08.; PL V. 52. 1871.VI.29.; PL V. 53. 1871.VII.01.; PL V. 54. 1871.VII.06.; PL V. 55. 1871.VII.09.; PL V. 80. 1871.X.05.

[47] PL V. 41. 1871.V.21. 186-187.

[48] FZ II. 45. 1871.VI.04.

[49] FZ II. 47. 1871.VI.11.

[50] A PF-nek ez a száma nem maradt fenn, az említett cikket a FZ alapján idéztem.

[51] FZ V. 85. 1874.X.22.

[52] PF VII. 28. 1879.VII.12.

[53] PF V. 28. 1877.VII.14.

[54] PF VI. 15. 1878.IV.13.

[55] PF IX. 53. 1881.XII.31.

[56] PBH I. 36. 1882.V.6.

[57] PBH I. 14. 1882.II.18.

[58] Pécs II. 23. 1883.III.21.

[59] PF XI. 39. 1883.IX.29. és PF XIII. 7. 1885.II.14.

[60] PBH I. 16. 1882.II.25. Illetve: „J. G. Baumlers Gasthaus zum grünen Baum”. „Valóban megrovást érdemel, de még többet is – meszet.Pécs III. 52. 1884.VI.28.

[61] PBH I. 33. 1882.IV.26.

[62] PL I. 30. 1882.III.10.

[63] PL I. 7. 1882.I.15.

[64] PF XI. 12. 1883.III. 24.

[65] PF XII. 29. 1884.VII.12.

[66] VJ I. 6. 1885.V.10.

[67] VJ I. 3. 1885.IV.19.

[68] VJ III. 1. 1887.I.02. 5. és VJ III. 11. 1887.III.13. 84.

[69] VJ IV. 8. 1888.II.19. 60.

[70] PF XIII. 14. 1885.IV.04.

[71] PF XIII. 16. 1885.IV.27.

[72] PF XIII. 15. 1885.IV.11.

[73] PF XIII. 26. 1885.VI.27.

[74] Pécs IV. 52. 1885.VI.27.

[75] PF XIII. 32. 1885.VIII.08.

[76] PF XIII. 37. 1885.IX.12.

[77] PF XIII. 36. 1885.IX.05.; PF XIII. 36. 1885.IX.05.

[78] Pécs IV. 21. 1885.III.11.

[79] PF XIII. 20. 1885.V.16.

[80] FZ XVI. 47. 1885.VI.11.; PF XIII. 24. 1885.VI.13. és Pécs IV. 48. 1885.VI.13.

[81] Pécs V. 48. 1885.VI.13.

[82] Pécs IV. 49. 1885.VI.17.; PF XIII. 25. 1885.VI.20.

[83] Pécs IV. 69. 1885.IX.05.

[84] „az apáczák-iskolába minket minden másokra tanitották, csak nem a nyelvre, magyarra. Tudom jól németül, olvasom franczőzis, meg egy kevés angolos, tudom klavírozni, fiakker hajtani, csináklizni, uszni etcetera” VJ I. 11. 1885.VI.15. 86.

[85] VJ I. 29. 1885.X.18. „Meghaltam, mielőtt megszülettem. Dunántúli Közművelődési Egyesület” VJ I. 32. 1885. XI. 08. 255.

[86] FZ XVI. 85. 1885.X.25.

[87] PF XIV. 3. 1886.I.16.; PF XIV. 5. 1886.I.30.; PF XIV. 7. 1886.II.13.; PF XIV. 15. 1886.IV.10.; PF XIV. 45. 1886.XI.06.

[88] PF XIV. 5. 1886.I.30.; PF XIV. 6. 1886.II.06.

[89] PF XIV. 13. 1886.III.27.

[90] VJ II. 47. 1886.X.31.

[91] PF XV. 38. 1887.IX.17.

[92] PH I. 16. 1887.II.24.

[93] Pécs IX. 47. 1890.XI.22.

[94] Pécs VI. 3. 1887.I.15.

[95] PF XV. 34. 1887.VII.20.

[96] PH I. 64. 1887.VIII.11.

[97] Pécs IV. 44. 1888.V.30.

[98] FZ XVIII. 57. 1887.VII.07.

[99] PF XVI. 7. 1888.II.18.

[100] PF XVII. 2. 1889.I.12.

[101] PF XVII. 4. 1889.I.26.; Pécs VIII. 2. 1889.I.12.

[102] PL I. 34. 1882.III.19.; FZ XIV. 50. 1883.VI.24.; FZ XVII. 21. 1886.III.14.; PH III. 74. 1889.IX.13.

[103] PL I. 22. 1882.I.9; Pécs III. 104. 1884.XII.28.

[104] PF XIV. 4. 1886. I. 23.; PF XIV. 5. 1886. I. 30.; PF XIV. 39. 1886. IX. 25.; PF XIV. 42. 1886. X. 16.; PF XV. 21. 1887. V. 21.; PF XV. 26. 1887. VI. 25.

[105] PL I. 5. 1882.II.03.

[106] FZ XII. 19. 1881.III.06.

[107] PL I. 5. 1882.II.03.

[108] PF XIV.  3. 1886.I.16.

[109] PF XIV. 5. 1886.I.30.

[110] PF XIV. 7. 1886.II.13.

[111] VJ IV. 16. 1888.IV.15. 126.

[112] NAGY 1990/91. 275-309.

[113] NAGY 1992/93. 66.

[114] PH II. 71. 1888.IX.02.

[115] PL I. 12. 1860.VIII.12. 47.; BML PVM PVT 6629. XVI. 6. sz. határozat

[116] PL II. 85. 1861.X.24.  338.

[117] PL II. 81. 1861.X.10.  323.

[118] PL II. 80. 1861.X.06.  320.

[119] PL II. 81. 1861.X.10.  323.

[120] FZ IV. 70. 1873.VIII.31.

[121] PL I. 49. 1867.IX.15. 194.

[122] PL V. 3. 1871.I.08. 12.

[123] FZ II. 6. 1871.I.18.; FZ III. 53. 1872.VII.04.

[124] PL V. 25. 1871.III.25. 111.

[125] PF VIII. 42. 1880.X.16.

[126] PF XVI. 16. 1888.IV.21.

[127] PF XVI. 17. 1888.IV.28.

[128] PF XVI. 19. 1888.V.10.; PH II. 35. 1888.IV.29. 5.

[129] PF XVI. 21. 1888.V.26.

[130] MÁRFI 1989. 135.

[131] MÁRFI 1989. 156.

[132] PL I. 18. 1867.V.30. 71.

[133] PL V. 26. 1871.III.30. 115.; PL V. 31. 1871.IV.16. 138.

[134] PF XI. 43. 1883.IX.27.

[135] PF VI. 11. 1878.III.16.

[136] PL V. 29. 1871.IV.09. 128. és BML PJNe (204) 1082-871. 327/tan.

[137] PL V. 19. 1871.III.05.  84-85.

[138] FZ II. 39. 1871.V.14.

[139] PL V. 26. 1871.III.30. 115.

[140] PF XII. 48. 1884.XI.22.

[141] PF IX. 7. 1881.II.12.

[142] PF XVI. 6. 1888.II.11.; PH II. 12. 1888.II.09.4.

[143] HAKSCH 1902. 3.

[144] HAKSCH 1902. 5-7.

[145] BML PDI 1. doboz 1862.  64.111.2.1; németül: BML PDI 1. doboz 1862.64.111.2.6.

[146] BML PDI 1. doboz 1862.  64. 111. 2. 1.

[147] BML PDI 1. doboz 1862.  64. 111. 2. 1.

[148] BML PDI 1. doboz 64. 111. 2. 1; 64. 111. 2. 6; 64. 111. 2. 7; 64. 111. 2. 7; 64. 111. 2. 8; 64. 111.22.

[149] Az énekelt 50 férfikari műből 26-ot magyarul adtak elő. BML PDI 1. doboz 64. 113. 3. 2.

[150] HAKSCH 1902. 12.

[151] BML polgm. eln.ir. 1866. 9. doboz 142-690.  358/eln. 1866

[152] HAKSCH 1902. 47.

[153] PL II. 33. 1868.IV.23. 137.; PL III. 32. 1869.IV.22. 130.; PL V. 78. 1871.IX.28. 350.

[154] PL IV. 18. 1870.III.03. 87.; PL V. 73. 1871.X.10. 330-331.

[155] PL V. 13. 1871.II.12. 59.

[156] PL V. 14. 1871.II.16. 63.

[157] PF V. 4. 1877.I.27.

[158] PF V. 47. 1877.XI.24.; PF VI. 23. 1878.VI.08.; PF VII. 24. 1879.VI.14.; PF IX. 29. 1881.VII.16.

[159] PF V. 8. 1877.II.24.

[160] PF X. 1. 1882.I.07.

[161] PBH I. 1. 1882.I.04.

[162] PL I. 21. 1882.II.17.

[163] PF X. 8. 1882.II.25.

[164] PF XI. 22. 1883.VI.02.

[165] FZ XIV. 58. 1883.VII.22.

[166] Pécs II. 45. 1883.VI.06; cikkek a dalárda külföldi útjáról: PF XI. 29-34.; Pécs II. 46-47. és FZ XIV. 59-62.

[167] PF XII. 9. 1884.III.01.

[168] PF XIII. 8. 1885.II.21.

[169] VJ I. 2. 1885. IV.12. 11.

[170] PL I. 23. 1860.IX.20. 92.; PL II. 76. 1861.IX.22.  304.; PL V. 80. 1871.X.05. 359.

[171] PF XIV. 24. 1886.VI.12.

[172] FZ XVII. 48. 1886.VI.17.

[173] PF XIV. 25. 1886.VI.19.

[174] PL V. 34. 1871.IV.27. 154.

[175] PH I. 26. 1887.III.31. 3.

[176] PF XII. 9. 1884.III.01.

[177] VJ IV. 8. 1888.II.19. 60.

[178] PF XII. 53. 1884.XII.25.

[179] FZ III. 67. 1872.VIII.22.

[180] FZ IV. 41. 1873.V.22.

[181] A PF-nek ez a száma egy közgyűjteményben sem található meg. A zenekar válasza tartalmazza az ellenük felhozott vádat. FZ VI. 98. 1875.XII. 22.

[182] PF XII. 46. 1884.XI.08.

[183] Pécs IV. 14. 1885.II.14.

[184] MÁRFI 1993. 11-12.

[185] PL I. 32. 1860.X. 21. 127.

[186] PL I. 3. 1867.IV.07. 2.

[187] PL IV. 31. 1870.IV.17. 146.

[188] PL IV. 33. 1870.IV.24. 156.

[189] PL IV. 31. 1870.IV.17. 146.

[190] PL IV. 33. 1870.IV.24. 156.

[191] PL IV. 33. 1870.IV.24. 157.

[192] PL IV. 44. 1870.VI.02. 215.

[193] BML PVT kgy. jkv. 1870.VI.13. 1041/4085.

[194] PL V. 13. 1871.II.12. 57.

[195] PL V. 28. 1871.IV.06. 124.

[196] PL V. 30. 1871.IV.13. 135.; PL V. 31. 1871.IV.16. 138.

[197] FZ II. 24. 1871.III.22.

[198] FZ II. 25. 1871.III.26.

[199] FZ II. 40. 1871.V.17.

[200] FZ II. 82. 1871.X.12.

[201] BML PVT kgy. jkv. 1871. VI. 16. 1181/4608. és FZ II. 49. 1871.VI.18.

[202] FZ IV. 90. 1873.XI.09.

[203] FZ V. 8. 1874. I. 25.; FZ V. 21. 1874.III.12.; FZ V. 29. 1874.IV.09.

[204] FZ V. 75. 1874.IX.17.

[205] PF VI. 19. 1878.V.11.

[206] PF VII. 16. 1879.IV.19.; és PF VII. 20. 1879.V.17.

[207] PF VIII. 15. 1880.IV.10.

[208] PF VIII. 47. 1880.XI.20.

[209] PL I. 24. 1882.II.24. és PBH I. 16. 1882.II.25.

[210] PF XII. 15. 1884.IV.12.

[211] FZ XIV. 28. 1884.IV.10.

[212] Pécs III. 30. 1884.IV.12.

[213] Pécs III. 31. 1884.IV.16.

[214] FZ XVI. 101. 1885.XII.17.

[215] Pécs IV. 84. 1885.XII.19.

[216] BML polgm. eln. ir. 1896 181/eln.

[217] BML Pécs sz. kir. v. Canonica Visitatio 1845.VIII.27. V./B.

[218] BML CV/II. 1860. VI. 19. II. 1- 2. §.

[219] BML PVT ir. 2517/1861. 1861. IV. 22. kgy. jkv. kiv. 1028. sz.

[220] BML PVT ir. 1028/tan./2517. 1861.

[221] BML PVT ir. 3075/1861. 1010. sz.

[222] BML Pécs sz. kir. v. kgy. jkv. 1861. VI. 19. 1951/3075.

[223] PL II. 50. 1861.VI.23. 197-198.

[224] PL II. 53. 1861.VII.02. 211.

[225] FZ IX. 87. 1878.X.31.

[226] PF VII. 39. 1879.IX.27.

[227] BML CV /I. 9464/78. sz. irat, 1878.X.10.

[228] BML CV/I. 10435/878. 168/9464. sz.

[229] BML CV/I. 1671/79. sz; Dulánszky püspök  313/1879. sz. levele

[230] BML CV/I. 1879.II.21-i tárgyalás jegyzőkönyve. Tárgya az 1860-as Visita Canonica (II.1-2.§§) revíziója

[231] BML CV/I. 10852/79. sz; Dulánszky püspök 1954/1879. sz. válasza

[232] BML PVT ir. kgy. jkv. 1879.X.27. 181/10152. és BML CV/I. Pécs sz. kir. v. kgy. jkv. kiv. 1879.X.27.

[233] BML CV/I. 181/10152. sz. Pécs sz. kir. v. válaszirata

[234] PF VII. 44. 1879.XI.01.

[235] Az újságíró tévedett, hiszen a plébános még a későbbiekben is azon az állásponton volt, hogy korai lenne még a német nyelvű prédikációk elhagyása.

[236] PF XIII. 20. 1885.V.16.

[237] Pécs IV. 47. 1885.VI.10.

[238] BML PVT ir. kgy. jkv. 1886.VII. 26. 92/7848.

[239] PF XIV. 31. 1886.VII.31.

[240] BML CV/I. 92/7848/1886.

[241] VJ II. 31. 1886.VIII.01.

[242] BML CV/I. 12251/86. Dulánszky püspök 2251/1886. sz. átirata

[243] PF XIV. 52. 1886.XII.24.

[244] Pécs V. 52. 1886.XII.25.

[245] BML CV/I. 12251/1886. 1886.XII.27. tanácsülési jkv. kiv.

[246] BML PVT ir. kgy. jkv. 1886.XII.29. 163/12251. sz.

[247] BML CV/I. 163/12251/1886. Pécs sz. kir. v. folyamodványa

[248] FZ XVII. 105. 1886.XII.30.  és FZ XVIII. 1. 1887.I.01.

[249] Pécs VI. 1. 1887.I.01.

[250] PF XV. 1. 1887.I.01.

[251] BML CV/I. 12251/1886. sz. irat. 1886.XII.27-i tanácsülés

[252] PF XV. 6. 1887.II.05.

[253] FZ XVIII. 29. 1887.IV.07.

[254] BML PVT ir. kgy. jkv. 1887. IV. 25. 73/3125. sz.

[255] FZ XVIII. 35. 1887.IV.28.

[256] PH I. 34. 1887.IV.28.

[257] PF XV. 21. 1887.V.21.

[258] PF XV. 37. 1887.IX.10.

[259] PH II. 39. 1888.V.13.

[260] VJ III. 5. 1887.I.30. 38. és VJ IV. 14. 1888.IV.01. 109.

[261] BML CV/I. 5256/95. sz. alatt Dulánszky püspök 1417/1895. sz. átirata

[262] SZENTKIRÁLYI 1908. 106-108.

[263] PL V. 98. 1871.XII.07. 446.

[264] PF XIV. 31. 1886.VII.31. és PH I. 34. 1887.IV.28.

[265] BALDAUF 1926. 26.

[266] BALDAUF 1926. 15.

[267] BALDAUF 1926. 21.

[268] BALDAUF 1926. 33.

[269] Pécs VI. 1. 1887.I.01.

[270] BALDAUF 1926. 33.