Cikkek

Pohánka Éva: Egy kalandos sorsú kódex nyomában

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 18.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2006.

ISSN 1219 4077

ISBN 963 85 2129 5

Szerkesztette: Pilkhoffer Mónika és Vonyó József

61–76. p.

Pohánka Éva

Egy kalandos sorsú kódex nyomában

Magyi János formuláskönyve[1] a Pécsi Püspöki Könyvtárban

Auf den Spuren eines Kodex abenteuerlichen Schicksals. Das Formelbuch von János Magyi in der Episkopatsbibliothek zu Pécs

Tracing an Adventurous Faith of a Codex. János Magyi’s Book of Formulae in the Episcopal Library of Pécs

Az 1475 és 1490 között készült Magyi-kódex rendkívül érdekes darabja a Klimo Könyvtárnak, hiszen „sorsa” könyvtörténeti, könyvtártörténeti és jogi szempontból is elég kalandos. (1. kép)

A középkori magyar királyi kancellárián készült okleveles formuláskönyvekben a formulák megörökítésével a jogi gyakorlatban dolgozó szakemberek egyrészt megkönnyítették maguk számára az újrafogalmazás fáradtságát, másrészt szolgálták a jogi precizitást is. A Pécsi Püspöki Könyvtár kódexét egészen 1912-ig a jogtudomány és a történeti irodalom Nyirkállói–kódex néven ismerte, hiszen az iratmintatár lejegyzőjének Nyirkállói Tamást[2] tartották.

A kézirat első lapjának bejegyzései szerint 1606-ban Mladeso-vits Horváth Miklós tulajdonában volt a kódex. Az 1734. augusztusi bejegyzés már a híres gyűjtő, Dobai Székely Sámuel tulajdonaként tünteti fel.[3] Ex librise ma is megtalálható a kötetben. (2. kép) Ő volt az, aki a formuláskönyvet eladásra felkínálta további kéziratok kíséretében Klimo György pécsi püspöknek (1751–1777) püspöki könyvtára számára.

Klimo püspök szerette volna, hogy Pécs városa ismét egyetemi központ legyen, így püspöki könyvtárát is ennek jegyébe alakította ki, amelyet ezáltal a tudományok sokszínűsége jellemzett. Külön figyelmet szentelt a Magyarországgal és az egyházmegyével kapcsolatos forrásanyagok megszerzésére és kiaknázására, így külön figyelemmel válogatott a Dobai által felajánlott iratok közül. Így kerül a gyűjteményébe a Nyirkállói-kódex is.

A püspök elfogadta Dobai Székely a szerzőre vonatkozó, kissé elhamarkodott megállapítását, így a katalógusokba Nyirkállói-kódex néven kerül bele. A Püspöki Könyvtár katalógusai a Stylus Cancellariae Matthiae Regis Ms 1476– (1778-as katalógus: „de Nyrkallo Thomae Stylus Cancellariae Regiae Majestatis Ann. 1476. M. SS.”) cím alatt jelölték a kötetet.

Nyirkállói Tamás nevét csak egy hatsoros, bejegyzett versike őrizte meg, amelyben szembajából való gyógyulásáért fohászkodott:

„Ars est discenda, postea exercenda, tenenda.

Sensus curando crescit, usus operando

Accipe non multum, sed parce dilige numpmum;

Nummus im exilio comes optimus est peregrino.

Haec per manus huius, aegret cuius ocellus unus.

THOMAE DE NYIRKALO, fac Christe, medetur út illo.”

Ebből Dobai arra a következtetésre jutott, hogy ő írta a formuláskönyvet. Elsőként a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának munkatársa, Jakubovich Emil jutott a kódex szakvéleményezése révén arra a következtetésre 1913-ban, hogy a munka nagyobb része lejegyzőjének az eddigi téves ismeretekkel ellentétben nem Nyirkállói Tamás, hanem Johannes de Magh, azaz Magyi János tekinthető. Magyi 1476-ban Budán császári, majd 1490-ben ugyanott pápai felhatalmazás alapján működő közjegyző volt, aki 1468–1493 között keletkezett oklevelekből állított össze egy oklevélminta-gyűjteményt, mintegy 500 mintával. Több szakaszban is piros betűvel kiemelte a nevét. A szerzőségre vonatkozóan a legfeltűnőbb mégis a 419. lapon a Protestatoris című formula, amelynek záradéka mellé a közjegyző kézjegyét is mellérajzolta: egy piros szívet tartó kelyhet, ahol a szívből három hosszú szárú virág nő ki, és a kehely alján az alábbi felirat található. I[esus] X[ristus] M [aria] – I[oannes] cler[icus]. A mellette álló záradékban pedig a következő szöveg olvasható:

„Et ego Joannes natus Clementis de Magh Clericus Agriensis diocesis Sacra Imperiali auctoritate Notarius publicus.” (3. kép)

A formuláskönyv fontos dokumentuma a diplomatikának, valamint forrásanyag a magyar történelmi, irodalom-, jog- és nyelvtörténeti kutatások számára is, hiszen a valóságos okleveleken kívül történeti jellegű feljegyzéseket, jogi jegyzeteket, verseket és magyar nyelvtöredékeket is tartalmaz a margóján glosszaként.

„Merth mith eghzer megh zerzettel

es thetewled el vetettel,

Ha igazath akarz tenned,

Thewbzer nem kell hozzad venned.”

Kovachich Márton György[4] közölte és ismertette elsőként a kódexet – átvéve a Dobai-féle leírást –, egy II. Ulászló-korabeli formuláskönyvvel egyetemben: Formulae solennis styli in cancellaria curiaque regnum, foris minoribus… Pest, 1799. címmel.[5] A kötet valódi szerzőjének személyére 1913-ban Jakubovich Emil vizsgálata révén derült fény, és ezt a tényt 1928-ban a formuláskönyv megtekintése nélkül R. Kiss István a Századok című szakfolyóiratban megjelent tanulmányában részletesen ki is fejtette.[6]

Kovachich többször is említést tesz az 1799-es munkájában, hogy a Nyirkállói- és a II. Ulászló-féle gróf Eszterházy Pál László pécsi püspök (1780–1799) Vizer Ádám könyvtárossal küldte fel számára Budára. A két formuláskönyvről nem tudjuk, hogy Pestre való kikölcsönzése után visszakerült-e Kovachichtól, de annyi bizonyos, hogy az 1829-es Canonica Visitatioban szó volt róluk, mint a Püspöki Könyvtár értékes köteteiről. (Az 1831 és 1837 között keletkezett katalógusban a Nyirkállói-megkapta az LL.IV.17. jelzetet.) Másik feltételezés szerint Haas Mihály használta a Nyirkállói-kódexet, de bizonyíték nincs rá. Haas 1845-ben ismertette a könyvtár néhány ritkaságát, de a Nyirkállói-féle okleveles formuláskönyvről nem tesz említést.

Ami a konkrét tényeket illeti: a két formuláskönyv 1912-ben Horváth Antal[7] pécsi ügyvéd hagyatékából került elő. Az örökösök értékbecslés céljából felküldték a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának. A kódexeket – mint már azt említettük – itt azonosította Jakubovich Emil.

Gróf Zichy Gyula püspök (1905–1926) 5737/P. 1913. szám alatt 1913. március 26-án perbe hívta az örökösöket a „Stylus Cancellariae sub Mathia Corvino et Uladislao II. Regibus és Nyirkállói Tamásnak Stylus Cancellariae Mathiae Regis c. kéziratos kódexek kiadása tárgyában”. A felperest, a pécsi egyházmegyét Dr. Szuly János ügyvéd képviselte, az alperesek – Caflisch Jenőné született Horváth Irma első-, Horváth Margit másod- és Horváth Erzsébet harmadrendű alperes – képviseletében pedig Dr. Rásky Béla jelent meg a törvényszék előtt.

1913. április 7-én a 6563/P – 1913. számú keresettel a Pécsi Egyházmegye a kódexek kiadását és a perköltségek mielőbbi rendezését kérte. A kódexeket a per idejére – a tulajdonjog eldöntéséig – lepecsételve a törvényszéken tárolták.

A Pécsi Királyi Törvényszék 1915. április 30-án hozott P. 229/4 – 1915. számú ítélete alapján bizonyítottnak találták, hogy a kódexek 1799 előtt a Püspöki Könyvtár állományához tartoztak, azt azonban nem tudták bebizonyítani, hogy azok Kovachichtól valaha is visszakerültek a könyvtárba. Az azonban bizonyítást nyert, hogy Horváth Antal a köteteket jóhiszeműen vásárolta meg, s a padlásán tárolta őket, mivel értéküket nem ismerhette fel. A több mint 32 éves háborítatlan birtoklás okán a könyvtár kódexek kiadása iránti kérelmét a törvényszék elutasította, és a perköltségek (1693 korona 30 fillér) megfizetésére kötelezte.

A könyvtár érvei közt tényként említette meg, hogy Kovachich Márton György a pécsi püspöki könyvtártól megkapta a kódexeket, s ezt munkájában fel is tüntette. A püspöki könyvtár a perhez szükséges bizonyítékokat Dr. Szőnyi Ottó püspöki könyvtárőr segítségével lajstromba szedte. Első kiindulási forrás a különböző időszakok könyvjegyzékei és katalógusai voltak: így az 1778-as Koller-féle leltár, az 1779-es nagy katalógus[8], továbbá az 1829-es Canonica Visitatio, valamint a Gradvohl Eduárd és Vojdás János könyvtárőrök által 1833–34-ben kézzel írott betűrendes és szakkatalógus[9]. Ezek bejegyzései alapján a kötetek a könyvtár állományában voltak. Aztán rejtélyes módon a 19. század második felében eltűntek a könyvtárból. Ami még tudvalevő, hogy a Magyar Könyvszemle 1881-es évének 8. számában a 185. oldalon a Vegyes közleményekben Csontosi János bibliográfus akadémikus lejegyezte, hogy kereste a fent említett köteteket, de nem lelte fel azokat. Bizonyos még, hogy a könyvtár nem adta el a fent említett köteteket, a tulajdonjogról soha nem mondott le, s mégha nem is ismerték fel jelentősségét, az elidegenítési tilalom alatt álló művet kötelesek lennének kiadni.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték, valamint a felperesnek a perköltségben leendő elmarasztalását, hiszen apjuk elbirtoklás révén tulajdonosává vált a kódexeknek.

Az ítélet szerint az bizonyítottá lett, hogy a két kódex 1798 előtt a könyvtár anyagát gazdagította, de hogy Kovachichtól visszakerült volna, az nem. Az 1829-es Visitatioba – Koller kanonok idős kora miatt – valószínűleg csak emlékezetből jegyezhette fel. Gradvohl Eduárd 1834-es bejegyzése szerint ugyanis az 1779-es katalógus állományával összehasonlítva mintegy 400 kötet hiányát jegyezte be, ám hogy melyek voltak azok, azt tételesen nem fejtette ki. A törvényszék szerint a kötetleírások későbbi megjelenései a katalógusokban, visitatiókban még nem bizonyítják, hogy ténylegesen, fizikailag is az állományban voltak a kötetek.

Az özvegy esküvel megerősített vallomásában azt állította, hogy 1880 nyarán látta a kódexeket néhai férje padlásán. Simonyi Zsigmond egyetemi tanár 1890-ben átnézve a könyvtárat, sehol sem találta azokat. Ezeken kívül felmutatták még Horváth Antal 1866-os jegyzékét[10] is, amely a Nemzeti Múzeumnak felajánlott „értékek” között négy darab 15., 16., 17. századi kötetet említett, cím nélkül. Eszerint az elbirtoklás ideje, a 32 év már többszörösen is lejárt, eszerint ők a tulajdonosok. Nem nyert bizonyítást, hogy a két formuláskönyv tiltott módon került volna ki a könyvtárból.

A Pécsi Királyi Ítélőtábla 1915. június 20-án – 1364/8. – 1915. szám alatt kelt ítélete ellen fellebbezést nyújtott be a pécsi egyházmegye, hogy „az ismeretlen szerzőtől származó, korábban Dobai Székely Sámuelnek tulajdonában levő Stylus Cancellariae Mathiae I. Regis címen ismertetett egykori kézirat, folio alakú könyvet és Nyirkállói Tamás által írt Stylus Curiae sub Mathia I. Rege címen ismertetett, quartalakú, 1476. évben készült kéziratos könyvet felperesnek 15 nap alatt adják ki.” A nyilvános ülést 1915. július 28-án tartotta meg a Pécsi Királyi Ítélőtábla.

Kérdés a tulajdonjog vitás elbirtoklásból eredő megszerzése körül folyt. A felmerülő kérdés az volt, hogy kialakult-e az elbirtoklásra alapított erősebb tulajdonjog.

Még mindig vitás volt a könyvtárból való kikerülés dátuma. Egyik fél bizonyítéka sem volt elegendő ahhoz, hogy bebizonyítsák a könyvtárban való meglétének időpontját. Bizonyíték lehetett volna Csontosi János és Simonyi Zsigmond vallomása,[11] de az utóbbi még 32 éven belül történt. Nem volt bizonyíték a kódex 1880-as hollétéről sem.

Az alperesek tényállítása az Ítélőtábla szerint nem volt bizonyított, miszerint Horváth Antal anyai nagybátyja, Juhász Dániel és az ő nővérei birtokában voltak a kódexek, és ők hozták volna 1851-ben magukkal Horváth Antal házába. Az 1866-os jegyzék sem bizonyított semmit, hiszen nem volt leírva a 4 kötet pontos adata. Egyedüli bizonyíték az özvegy vallomása lehetett volna, de sajnos önmagában ez is kevésnek bizonyult.

A Tábla végül Csontosi János és Simonyi Zsigmond vallomása alapján nem látta bebizonyítottnak, hogy a két kódex 32 éven túl lett volna Horváth Antal tulajdonában. Az alperesek védelmére azonban megállapítást nyert, hogy az alpereseket nem lehet rosszhiszemű védekezőknek tekinteni, így a perköltségek kölcsönös megszüntetése mellett döntöttek. Az Ítélőtábla a felperes tulajdonjogát erősebbnek ítélte meg, és a kódexek kiadatására kötelezték az alpereseket.

A végső döntés megszületésére még egy évet kellett várni: 1916. május 3-án a Magyar Királyi Curia az Rp. I. 8299/1915. 14. szám alatt helyben hagyta a Pécsi Királyi Tábla másodbírósági ítéletét.[12] A Curia úgy vette, hogy a kötetek visszakerültek Kovachichtól a püspöki könyvtárba. A tanúk vallomásai csak azt igazolták, hogy a köteteket nem lelték meg, de ettől még ott lehettek a könyvtár valamely másik polcán, hiszen bármikor előfordulhatott, hogy rossz helyre kerültek vissza. A Curia bizonyítottnak látta, hogy a fent említett kötetek Kovachichtól visszakerültek a könyvtárba.

A nyilvános jellegű közkönyvtárak lajstromai, katalógusai az ellenkező bizonyításáig bizonyítékul szolgálnak a könyvtárbéli fellelhetőségről. (Mellesleg az alperesek azzal is érveltek, hogy a kódexek helytelen leírásokkal szerepeltek a katalógusokban.) A katalógus készítés nem az előző lajstromok lemásolását jelentette, hanem a kötetek megtekintését, osztályozását, szakértő számozását. A Vojdás–Gradvohl-féle katalógusok laikus szemmel is láthatóan tökéletesre törekvő, részletes leírásokat tartalmaznak: teljes szerző- és címleírásokat, a nyomdahely(ek), a kiadási év megjelölését, végül a folióméret jelölését is. A következő oszlopban az 1830-as években bekövetkezett átrendezés révén kapott helyrajzi szám található meg.[13] S minthogy a 19. század végéig a kódexek fel voltak sorolva, az elévülés időtartama 1912-re még nem járt le.

Az özvegy vallomása sem volt bizonyított, miszerint 1880-ban a padláson fellelte a kódexeket, éppen az érdekeltség miatt. Az 1867-es lajstrom bizonyítéka kizárható, hiszen a benne említett négy darab 15., 16., 17. századi kötetet Horváth Antal átadta a Nemzeti Múzeumnak, így azok nem lehettek 1880-ban a padláson.

A végső döntés meghozatalában a legnyomósabb érv az volt, hogy nem lehetett megállapítani a két formuláskönyv Horváth Antal birtokába kerülésének kezdő időpontját. Az elhunytat mindenképpen felmentették a rosszhiszeműség vádja alól, hiszen műérzékét és szakértelmét nem vitatták el.[14]

1916-ban 117 év után Dr. Szőnyi Ottó[15] könyvtáros ismét visszatehette őket a helyükre, a Hártyaterem polcaira új helyrajzi számon: a Nyirkállói-kódex kapta a DD.III.18-as, a másik kötet pedig a DD.III. 19-es jelzetet. Szőnyi lelkiismeretes munkájáért és segítségéért 250 korona jutalomba részesült. 1916. június 1-i levelében, a püspöknek a kódexeknek szükséges vasszekrény megvételét helyezte kilátásba.

A per után megjelent tanulmányában a Pécsi Királyi Erzsébet Tudományegyetemhez használatba átkerült Püspöki Könyvtár könyvtárosa, Dr. Asztalos Miklós sorra vette a per érveit és ellenérveit, és arra a következtetésre jutott, hogy döntő bizonyítékokkal nem tudott egyik fél sem előállni.

A tanulmány készítése közben érdekes adatra lettünk figyelmesek, amit a per idején is figyelembe vehettek volna: Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái című művében a Nyirkállai Tamásra[16] vonatkozó tudnivalók között említést tesz a formuláskönyvek rejtélyes eltűnéséről: „A mult század másik felében a codexeket nem találták; 1895-ben azonban Récsey Viktor – aki ekkor a pannonhalmi főapátság könyvtárának igazgatója volt – a nevezett pécsi könyvtárban (ti. a Pécsi Püspöki Könyvtár) azt fölfedezte.”[17]

A Budapesti Hírlap és a Magyar Újság 1895-ös számában[18] hírként hozatta le a Pécsi Püspöki Könyvtárban felfedezett formuláskönyv előkerülését. Valószínűleg Csontosi és Simonyi feljegyzései alapján tisztában voltak a kötet hiányával. Ám még ebből sem tudjuk megállapítani, hogy előtte kutatási célokkal valaki kikölcsönözte, majd ekkorra visszakerülhetett, és ezután egy újabb kölcsönzés révén jutott ki ismételten a könyvtár polcáról.

Érdekes adalékokat szolgáltat Dr. Fitz József, a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Könyvtárának igazgatója által 1931-ben elkészített genetikus leírás is[19] a kódex kötéséről: préselt borjúbőrrel borított fatábla, amelynek kötésháta a 18. században disznóbőrrel lett kijavítva, és már elkopott „Thomae de Nyirkallo…” felirattal volt ellátva. A kötésen látható volt a püspöki könyvtári jelzet cédulájának helye, hiszen itt a bőr az enyvezés folytán sötétebb maradt. Az első bellevél felső bal sarkában is ugyanolyan határozottan látszott, hogy eltávolításra került az egykori jelzetcédula. (4. kép)

Ezek bekerülése pedig bizonyossá teszik, hogy munkája befejeztével Kovachich visszaküldte a kötetet a Pécsi Püspöki Könyvtárba, hiszen az 1833. év során báró Szepesy Ignác pécsi püspök (1828–1838) által bevezettet új elrendezés és katalogizálás révén kaptak a kötetek egy rövidebb oldalára állított téglalapalakú jelzetcédulát, amelyre egy szépírástan tanár piros tintával jegyezte fel a fellelhetőségi számát. Így kerülhetett bele a Vojdás János és Grad-vohl Eduárd által összeállított katalógusba is. Fitz emellett még azt is megállapította, hogy a Dobai Székely ex librise fölé be volt ragasztva Klimo püspök ex librise is, mint ahogy Kovachich is állította.[20]

Ennek ismerete is azt a tényt erősíti, hogy a kötet valószínűleg 1835 körül még a könyvtár állományában volt, és Simonyi, Csontosi és Szilárdy kutatásai időpontjában vagy rossz helyen voltak a püspöki könyvtár polcain, vagy kikölcsönözték őket. 1895-ben Récsey Viktor főkönyvtáros millenniumi kutatásai során fellelte őket, és csak ezután kerülhettek ismét ki a könyvtárépületből. Előfordulhatott az is, hogy Horváth Antal hagyatéki ügyek intézése során kapta meg „tiszteletdíjként”, ismervén gyűjtési szenvedélyét.

* * *

A végső konklúziót levonva: Horváth Antal gimnazista korától fogva folyamatos levelezésben állt a Magyar Nemzeti Múzeum Érme- és Régiségtárával. A fennmaradt jegyzékek tanúsága szerint a kutatómunkájának és a gondos feltárásainak eredményeképpen a budapesti és a pécsi múzeumok is szép számú római kori edényekkel, kőtáblákkal, érmekkel és régi könyvekkel is gazdagodtak. Ha az özvegy emlékezete szerint a kötetek már korábban a birtokukban lettek volna, valószínűleg a jegyzékeiben feltüntetett 15. századi kötetet a Nemzeti Múzeumban felismerték volna. Lelkiismeretes, a teljességre törekvő leírásait nagy haszonnal vették a gyűjtemények munkatársai.

A kódexperben bizonyítást nyert, hogy Dr. Horváth Antal ügyvéd padlásán fellelt köteteket – nem ismerve fel történeti jelentőségüket – sértetlenül megőrizte. Valószínű, hogy a formulás-könyvek könyvtárból való – ma is ismeretlen – kikerülése után, Horváth Antal régiségek iránti szeretete és féltő gondoskodása őrizte meg őket teljes valójukban. Úgy hiszem, köszönettel tartozunk Neki, hogy ezek a páratlan értékű források nem kerültek el Pécs városából és halála után – ha kicsit körülményesen is –, de visszakerülhettek eredeti helyükre, a Pécsi Püspöki Könyvtárba.

Források

Ms 1231 – A Pécsi Tudományegyetem Központi Könyvtárának Irattára – "A Nyirkállói-kódex peranyaga; Horváth Antal iratai"

„Egy humanista magyar író” In: Magyar Újság, 1895. október 22. 289. sz. 7.

„Fölfedezett humanista magyar író”, In: Budapesti Hírlap, 1895. október 22. 289. sz. 4.

Irodalom

ASZTALOS 1929 = Asztalos M., Megkerült az úgynevezett Nyirkállói-kódex. Századok 58, 1929. 112.

BÓNIS 1967 = Bónis GY., Magyi János formuláskönyve és a gyakorlati jogtanítás. In: Csizmadia A. (szerk.), Jubileumi tanulmányok a Pécsi Egyetem történetéből. Kiadja a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Tudományos Bizottsága. Pécs, 1967. 225–260.

CSONTOSI 1880 = Csontosi J., A pécsi, az egri és a gyöngyösi könyvtárak – Vegyes közlemények. Magyar Könyvszemle 1880. 185.

FÉNYES 1965 = Fényes M., A Pécsi Klimó-Könyvtár átrendezése az 1830-as években. Adalékok a Pécsi Egyetemi Könyvtár történetéhez. Egyetemi Könyvtár, Pécs, 1965. 26. 5, 6 mell.

FITZ 1931–32 = Fitz J., A Nyirkálloi-kodex genetikus leírása. (Közlemények a Pécsi Erzsébet-Tudományegyetem Könyvtárából 1931-32, 6–7. szám) 12–28.

MÉL 1967-1969 = Magyar Életrajzi Lexikon. Főszerk.: Kenyeres Ágnes. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967-1969.

RUGONFALVI 1928 = Rugonfalvi Kiss I., Maghi János közjegyző írta a Nyírkállói Tamásnak tulajdonított formulás könyvet. Századok 62, 1928. 946–950.

SZINNYEI 1899 = Szinnyei J., Magyar írók élete és munkái. VI. kötet, Budapest, Kiadja Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése, 1899.

SZINNYEI 1903 = Szinnyei J., Magyar írók élete és munkái. IX. kötet, Budapest, Kiadja Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése, 1903.

SZINNYEI 1909 = Szinnyei J., Magyar írók élete és munkái. XIII. kötet, Budapest, Kiadja Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése, 1909.

Képek

1. kép: A Magyi-kódex első lapja

2. kép: Dobai Székely Sámuel ex librise

3. kép: Magyi János „kézjegye"

4. kép: A Magyi-kódex kötése

Jegyzetek:



[1] Tanulmányunkban – a peranyaghoz híven – többnyire a Nyirkállói-kódex megnevezést használjuk, a Magyi-kódex címet pedig csak a könyvtörténeti méltatás során említjük. A címben való szerepeltetést a tudományos kutatások mai álláspontja szerinti „szerzőségi” megállapításhoz igazítottuk.

[2] Nyirkállói (Nyirkállai) Tamás Mátyás király idejében a királyi kancellária jegyzője volt. A Kállay család őse lehetett. 1427-30 között a bécsi egyetemen tanult, ott baccalaureusi címet szerzett. SZINNYEI 1903. 1177.

[3] Dobai Székely Sámuel (Hunfalva, 1704. április 3. – Eperjes, 1779. január 28.) a császári gyalogezred kapitánya. Történeti forrásgyűjtő jogi tanulmányait Eperjesen és Sárospatakon végezte. Hivatalos munkája mellett oklevelek, könyvek, kéziratok és érmék gyűjtésével foglalkozott. Gyűjteményének egy részét megvásárlásra felkínálta Klimo György pécsi püspöknek, aki élt is a felkínált lehetőséggel, így több kötet azonosítható be a hajdani Püspöki Könyvtár állományában, amely az ő révén került Pécsre.  SZINNYEI 1909. 603–605.

[4] Kovachich Márton György (Senkivic, 1744. november 9. – Buda, 1821. december 1.) jogtörténész. A pesti és a nagyszombati egyetemen, majd Itáliában és Bécsben tanult. 1774-től az Egyetemi Könyvtár tisztviselője, 1784-től a kamarai levéltár munkatársa. Folyamatosan járta az ország levéltárait és könyvtárait és rendszeres kutatásokat végzett a magyar jogtörténeti források körében. Hatalmas kéziratgyűjteményét az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. A magyar jogtörténeti forráskutatás megalapozójának is tekinthetjük. SZINNYEI 1899. 1170-1182.

[5] A kötet szintén fellelhető a Klimo Könyvtárban EE.V.24. szám alatt.

[6] RUGONFALVI 1928. 946–950.

[7] Horváth Antal (Pécs, 1848. szeptember 4. – Pécs, 1912. augusztus 30.) ügyvéd. Jogi tanulmányai befejezése után 1874-ben Pécsett ügyvédi irodát nyitott. Figyelemre méltó a szőlészetben nyújtott eredményes munkája is: az európai szőlőfajták keresztezésével új fajtákat sikerült előállítania, s elsők között hívta fel a figyelmet a filoxéra veszélyeire. Az ügyvédi praxis és a szőlészkedés mellett gyermekkorától fogva lelkes régiséggyűjtő volt. MÉL 1967. 743.

[8] Index librorum Bibliothecae Episcopalis Quinque Ecclesiensis 1779. Több kéz írása, „pro memoria conservatus 1835. die 10. May Eduardus GRADVOHL” 418 fol. 43 cm. Egykorú, sérült bőrkötés QQ.I.14.

[9] Catalogus alphabeticus auctorum episcopalis publicae bibliothecae Quinque-Ecclesiensis. (Studio et opera Joannis VOJDÁS ... ac Eduardi GRADVOHL ... 1833–1835.) 52x37 cm. Egykorú bőrkötés  Sz.R.I.1-3.

[10] P. I. 229/1915. 32/A. – Horváth Antal 1866. november 3-i jegyzéke, a Magyar Nemzeti Múzeumba beküldött tárgyakról.

[11] P. I. 229/1915. 35.; 36. sz. – Kérdőpontok Csontosi János akadémikus és Simonyi Zsigmond egyetemi tanárhoz.

[12] A Dunántúl című napilap 1916. május 5-i számában foglalta össze a közel 4 éves perlekedés menetét.

[13] FÉNYES 1965.

[14] A per iratainak hiteles másolatát Dr. Szuly János elhelyezte a Püspöki Könyvtár irattárában, amelynek természetesen egy példánya a Pécsi Püspöki Levéltárban is megtalálható.

[15] Dr. Szőnyi Ottó (Pécs, 1876. július 13. – Pécs, 1937. március 13.) régész, művészettörténész, építészettörténész, muzeológus, könyvtáros, római katolikus pap, a pécsi jogakadémia tanára. A Pécsi Püspöki Könyvtár és a Kőtár őre. 1921-ben előadója a Magyar Műemlékek Országos Bizottságának. 1934-től az iparművészeti iskola tanára. Érdemes kutatója volt a pécsi ókeresztény kornak, nevéhez fűződik a híres cella trichora feltárása a székesegyház nyugati bejárata előtt. SZINNYEI 1909. 1107–1109.; MÉL 1969. 800.

[16] SZINNYEI 1903. 1177.

[17] Uo.

[18] Budapesti Hírlap és Magyar Újság 1895. 289.

[19] FITZ 1931–32. 27–28.

[20] A kötet 18. századi kötése rossz állapota miatt lekerült a Nyirkállói-kódexről, így az már csak mellékleteként található meg a Püspöki Kincstárban.