Cikkek

Germuska Pál: A magyarországi szocialista városok 1945 és 1990 közötti történetével kapcsolatos kutatási problémák

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 14.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2003.

ISSN 1219 4077

Szerkesztette: Vonyó József

161–170. p.


Germuska Pál

A magyarországi szocialista városok 1945 és 1990 közötti történetével kapcsolatos kutatási problémák


Die methodologische Probleme der geschichtlichen Untersuchung der sozialistischen Städte Ungarns zwischen 1945 und 1990

The Methodological Problems of Researching Hungarian Socialist Cities in the Period 1945–1990





Az alábbiakban a magyar városállomány egy speciális csoportja, az ún. szocialista városok története kutatása kapcsán kívánok néhány olyan általános nehézségre, illetve tapasztalatra rámutatni, amelyekkel más magyarországi városok 1945 utáni történetének megírásakor is szembesülhetnek a kutatók.

Magyarországon a szocialista város elnevezést az első ötéves terv (1950–54) kapcsán vezette be a kommunista propaganda, amely az újonnan alapított ipari városokra ragasztotta e jelzőt. A fogalmat ekkor, és a következő évtizedekben is következetlenül alkalmazták a köz- és sajtónyelvben egyaránt, s néha még a szakirodalomban is: időnként minden bányászvárosra értették, esetenként csak az új városokra, máskor az ipari és/vagy munkásváros szinonimájaként használták. Az alábbiakban szocialista városoknak egy jól körülhatárolható, 11 tagú városcsoportot tekintek: Ajkát, Dunapentele/Sztálinváros/Dunaújvárost, Kazincbarcikát, Komlót, Oroszlányt, Ózdot, Salgótarjánt, Százhalombattát, Tatabányát, Tiszaszederkény/Leninváros/Tiszaújvárost és Várpalotát. Salgótarján kivételével (amelyet 1922-ben nyilvánítottak rendezett tanácsú várossá) valamennyien a második világháború után nyertek városi rangot, s gyorsan lépkedtek felfelé a közigazgatási hierarchiában (Tatabánya községből egyből megyei jogú város lett). Lakosságuk 10–20 év alatt többszörösére növekedett (Ózd, Salgótarján és Tatabánya népességének növekedési üteme mérsékeltebb volt), gazdasági szerkezetüket az egyoldalúan domináló ásvány-, energia- és nehézipar, foglalkoztatási struktúrájukat az ipari szektorban foglalkoztatottak túlsúlya, illetve a tercier szektorban foglalkoztatottak csekély aránya jellemezte.[1]

Annak ellenére, hogy a magyarországi településpolitika évtizedekig kiemelten kezelte a szocialista városokat, átfogóan egyetlen tudományág sem vizsgálta e településcsoportot. Az egyes városok közel 30 különféle helytörténeti kiadványán túl számos szakmunka érinti a kérdést a településfejlesztés, a regionális, illetve gazdaság- és iparpolitika, a közigazgatás, az építészet és urbanisztika, a településföldrajz, vagy a szociológia szemszögéből.[2] E művek azonban, itt nem részletezendő szemléleti és forrásadottsági okokból, nem vizsgálták a következő fontos kérdéseket:

1)      Milyen volt a szocialista városokat létrehozó és felvirágoztató település- és beruházás-politika, mi célból és milyen argumentációval történt várossá emelésük?

2)      A klasszikus szocialista rendszer által létrehozott, illetve felnövesztett városok miben hasonlítottak a korszak nyugat-európai új városaihoz, a szocialista urbanizáció mennyiben tért el az európai városfejlődési trendektől?

3)      A szocialista városok mikortól voltak képesek városi, központi helyi funkcióik ellátására, és hogyan illeszkedtek be a vizsgált korszakban a magyar városhálózatba?

Jelen esetben nem célom e kérdések megválaszolása, csupán a kutatás számára igyekszem felvázolni a lehetséges utakat. Ezen belül is két fő területről fogok szólni: a vonatkozó szakirodalom problémáiról, illetve a rendelkezésre álló forráscsoportokról, és azok használhatóságáról.

Szakirodalom

Az egész kelet-közép-európai régió jelenkor-történetírásának egyik legfőbb gondja, hogy hiányoznak, illetve idejétmúltak a köz- és szaktörténeti összefoglaló művek. A kommunista agitációs- és propaganda politika kezdettől kiemelt figyelmet szentelt a történetírásnak, különösképpen az összegző munkáknak, amelyek akár évtizedekre meghatározzák egy-egy szakterület gondolkodását. Ugyanakkor még a leglojálisabbnak tartott tudósok sem férhettek hozzá a források legbelső, legfontosabb köréhez, s ez eleve megszabta munkájuk korlátjait. Másfél évtizeddel a rendszerváltás után kettős, antagonisztikus nyomás nehezedik a jelenkor-történész szakmára: egyszerre kell alapkutatásokat folytatnia, feltárnia, feldolgoznia az eddig ismeretlen, hatalmas forrásmennyiséget, és új, friss szemléletű, széles forrásbázisra alapozott összefoglalásokat készíteni. A nap mind nap felszínre kerülő újabb és újabb dokumentumok fényében számtalan kérdést kell újragondolni, újra megvitatni a magyar közelmúltból.

Témánkat illetően az alábbiakban kiemelnék néhány ilyen kérdést. A rendszerváltásig váratott magára a pártállam működési mechanizmusának pontos leírása,[3] melynek beható ismerete nélkül bele sem lehet kezdeni a kutatásba. Míg az állami szervek (minisztériumok, főhatóságok, hivatalok stb.) felépítéséről és működéséről már kézikönyv is készült,[4] és az államvédelmi és állambiztonsági szervek hasonló feldolgozása a Történeti Hivatal 1997. évi felállításával új lendületet vett,[5] addig az állampárt szervezetének bemutatására eddig nemigen akadt vállalkozó. A magyarországi gazdaság második világháború utáni történetéről – Ránki Györgyöt és Berend T. Ivánt meghaladva – Pető Iván és Szakács Sándor még 1985-ben adták közre nagyszabású munkájukat,[6] ezt azonban újabbak nem követték. Sőt azóta sem vizsgálta senki az Országos Tervhivatal, az ágazati minisztériumok és a mindenkori (MDP/MSZMP) pártközpont közötti hatalom- és feladatmegosztás rendszerét és módszereit a magyar gazdaság- és iparfejlesztés stratégiai döntéseinek előkészítésében és meghozatalában. A klasszikus szocialista rendszer működésének mindennapjairól Belényi Gyula és Erdmann Gyula írtak kitűnő könyvet.[7] A centralizáció és részpolitikák viszonyát Belényi Gyula vizsgálta behatóan.[8]

Az 1945–48 közötti átmeneti, majd a klasszikus szocialista korszak kezdetének egyik legfontosabb, s források hiányában eddig legelhanyagoltabb kérdése volt a békeszerződések által előírt, a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának fizetendő magyar jóvátétel, illetve a szovjet befolyás és beleszólás valódi mértéke. Előbbiről nemrég látott napvilágot egy dokumentum-gyűjtemény,[9] utóbbiról egyelőre Borhi László könyve[10] és néhány résztanulmány áll rendelkezésre – közvetlenül a háború utáni időre vonatkozóan.[11] Máig tisztázatlan, hogy a szovjet érdekek milyen mértékben és hogyan befolyásolták a magyar gazdaságfejlesztést és iparosítást, erről csak mozaikszerű információink vannak Vas Zoltán vagy Gerő Ernő visszaemlékezéseiből.[12] Hasonlóan keveset tudunk az 1956 előtt és után egyaránt köztudottan itt tartózkodott szovjet tanácsadóknak a magyar gazdaság prioritásainak meghatározásában, illetve irányításában betöltött szerepéről.[13] Jobb a helyzet a hidegháborúnak és a szovjet fegyverkezésnek a magyar haderő- és hadi-iparfejlesztésre (közvetetten az egész nemzetgazdaságra) gyakorolt hatása tekintetében, amelyről Okváth Imre írt monográfiát.[14]

A korszak településpolitikájának új szempontú feltárása megkezdődött,[15] Belényi Gyula az alföldi városokkal kapcsolatban megírta e témában az első összegzést is.[16] A szocialista városokkal kapcsolatos településpolitika feldolgozása ugyan megkezdődött,[17] de a település-földrajzi irodalom inkább a posztszo-cialista átmenetre koncentrál.[18] A beruházások diszlokációjáról, az ezzel kapcsolatos területi egyenlőtlenségekről szintén csak a jelenlegi állapot előzményeként esik szó röviden.[19] A szocialista és az európai urbanizációs trendek összehasonlítására történtek már összefoglalási kísérletek,[20] sőt nagyszabású nemzetközi komparatív vizsgálatok is folynak (például angol–francia–magyar–lengyel együttműködésben).[21] A szocialista városokra vonatkozóan funkcionális vizsgálatokat nemigen végeztek, néhány érdekes könyv ezzel kapcsolatban még jóval 1990 előtt jelent meg.[22]

Források

A szocialista városoké, mint azt a vázlatosan áttekintett szakirodalom is mutatta, érdekes, kiaknázatlan lehetőségekben bővelkedő téma. Ehhez hasonlóan igen szerteágazó a forrásanyag is. A levéltári és múzeumi irattári dokumentumok, interjúk, visszaemlékezések, fényképek és filmfelvételek olyan tömege áll rendelkezésre, amely szinte már-már áttekinthetetlen. A legelső nehézséget tehát a megfelelő, érdemi információval bíró forrásanyag kiválasztása jelenti. Az alábbiakban tehát megpróbálom röviden számba venni az egyes forráscsoportokat, illetve forrástípusokat és értékelni használhatóságukat.

Az 1945–48 közötti átmeneti időszak dokumentumai közül az MKP, SZDP, Nemzeti Parasztpárt iratait a Politikatörténeti Intézet Levéltárában, az FKGP iratait pedig az FKGP Tudománypolitikai Intézetében őrzik. A pártok közül az MKP rendelkezett a legszervezettebb és a legtöbb iratot termelő központi apparátussal, azonban mindegyik nagy pártnak megvoltak a gazdaság- és pénzügy-politikai kérdésekkel foglalkozó osztályai, bizottságai. A korszak gazdaság- és településfejlesztési elképzeléseinek feltárásához feltétlenül fontos e szaktestületek iratainak megismerése.

Az 1948 után keletkezett pártiratok 1989-ig terjedően mind a Magyar Országos Levéltár tulajdonában vannak. Az állampárt iratanyaga szakszerűen rendezett, részletesen mutatózott, napirendi jegyzékekkel ellátott, ami az állami szervek iratai esetében kevéssé jellemző. Az MDP, majd az MSZPM központi apparátusa is a minisztériumokhoz és főhatóságokhoz hasonlóan tagozódott. Az MDP/MSZMP központi osztályai egy-egy (néha több) minisztérium, főhatóság munkáját felügyelték, a párt vezető testületei és osztályai utasíthatták az államigazgatás beosztottait is. Így a szocialista városok történetének feltárását is e testületek és osztályok iratainak tanulmányozásával kell kezdeni.

Az állampárt legfőbb vezető testületei az egész 1948–1989 közötti időszakban teljhatalommal intézkedtek az országot érintő fő kérdésekben, s az állami apparátus inkább döntés-előkészítő, illetve végrehajtó feladatot látott el. Tehát esetünkben az MDP/MSZMP Politikai Bizottsága (PB), vagy az MDP Központi Vezetősége (KV) Titkársága döntött elsődlegesen az alábbi kérdésekben (az Elnöki Tanács, az Országgyűlés, a Minisztertanács, a minisztériumok csak ezt követően „erősítették meg” a döntést):

         a népgazdaság fejlesztésének prioritásai; a fejlesztendő gazdasági ágak, illetve iparágak; az egyes ágazatok részesedése az állami újraelosztásból; az éves állami költségvetés;

         az erőszakszervezetek létszáma, tagozódása, szervezete, költségvetése, diszlokációja; a védelmi iparágak fejlesztése, forrásai;

         a középtávú (3 vagy 5 éves) és az éves – termelési, beruházási, pénzügyi stb. – tervek; a szükséges beruházások, létesítendő új üzemek, intézmények; az ipartelepítés elvei és konkrét helyszínei; a megépítendő infrastrukturális beruházások és lakások;

         a terület- és településfejlesztés fő iránya, forrásai;

         a minisztériumok és főhatóságok szervezete, feladata;

         a közigazgatási egységek s azok határai; a települések jogállása; a közigazgatás felépítése és szervezete;

         a minisztériumok, nagyvállalatok, nagyüzemek, fontos közintézmények vezetőinek kinevezése.

A párt vezető testületei döntéseinek előkészítésért, illetve végrehajt(at)ásáért a pártközpont illetékes osztályai feleltek: többek között az MDP KV Adminisztratív Osztálya (erőszakszervezetek, sport- és egészségügy, igazságügy, külügy, közigazgatás), Párt- és Tömegszervezeti Osztálya (a nevében jelzett szervezeteken kívül a helyi tanácsok tömegkapcsolati munkája), Állampolitikai Osztálya (1948–1949), Államgazdasági Osztálya (1949–1952), Terv- Pénzügyi és Kereskedelmi Osztálya (1952–1956), Ipari és Közlekedési Osztálya (1952–1956), önálló Káder Osztálya (1952-ig); illetve az MSZMP Központi Bizottsága (KB) Közigazgatási és Adminisztratív Osztálya, Párt- és Tömegszervezeti Osztálya, Államgazdasági Osztálya, Gazdaságpolitikai Osztálya, Ipari (és Közlekedési) Osztálya.[23] Ezen osztályok egyrészről közvetlen kapcsolatot tartottak a minisztériumokkal és főhatóságokkal, az iparigazgatóságokkal, az ipari trösztökkel és egyes kiemelt nagyvállalatokkal (utasították, ellenőrizték, beszámoltatták őket; javaslatokat, adatokat, terve(zete)ket kérhettek tőlük), másrészről a párt vezető testületei számára előkészítették a megfelelő jelentéseket, statisztikákat, adatokat. A legfelsőbb szint elé felterjesztett jelentések természetesen már többé-kevésbé „kozmetikázottak” voltak, az osztályok alá rendelt szervekkel való kapcsolattartás során keletkezett iratok azonban azok érdemi és mindennapi működésébe engednek betekintést. A pártközpont osztályainak iratai között a feljelentéstől a rendőrségi, ÁVH-, határőrségi jelentéseken át a helyszíni vizsgálati anyagokig és üzemi pártbizottsági jelentésekig; illetve a felterjesztendő összefoglaló jelentések piszkozataiig és tervezeteiig szinte minden típusú irat megtalálható. Éppen ezért ezek a legérdekesebb és leghasznosabb iratanyagok közé tartoznak.

Az állami szervek, minisztériumok és főhatóságok iratait szintén a Magyar Országos Levéltár őrzi. Nehézséget okozhat ugyan a tájékozódásban, hogy különösen az 1950-es években megszaporodott a minisztériumok, főhatóságok és hivatalok száma, s azok feladatkörét szinte évente átszervezték (egyesítették vagy újra szétválasztották őket), a segédletek azonban alapvetően eligazítanak az iratok között. Témánk szempontjából a következő intézmények iratai fontosak.

A helyi és megyei önkormányzatok működését 1950-es megszüntetésükig a Belügyminisztérium (BM) felügyelte. Az 1950-es első tanácstörvény a helyi és megyei tanácsokat a Minisztertanács alá rendelte, azonban 1953 nyaráig a BM gyakorolta a felügyeleti jogot. 1953-tól a Minisztertanács Tanácsszervek Osztálya vette át ezt a feladatot. A BM, majd a Minisztertanács illetékes (fő)osztálya a tanácsok közigazgatási munkáját irányította, ezért az itt keletkezett iratok főként a közigazgatás napi ügymenetének vizsgálatára alkalmasak.

Az állami szervek iratainak kutathatóságát illetően a legtöbb gond a BM-mel kapcsolatban merül fel. E minisztérium – semmibe véve minden, levéltárakkal kapcsolatos jogszabályt – a legutóbbi évekig 50 évre visszamenően magánál tartotta iratanyagát. Az 1948 előtti iratok átadása az 1990-es évek elején történt meg, majd 1995–96-ban újabb jelentős mennyiségű iratot adtak át a levéltárnak. Ezek azonban időnként csak „dobozszintig” vannak feltárva (például 1950-es titkos ügykezelésű, ún. „tük” iratok, 10 doboznyi!), mutatózva alig vannak (ami ez esetben nem a levéltár hibája). Ráadásul az iratok legfontosabb részét a mai napig visszatartja a BM: a miniszteri parancsok, utasítások stb., valamint az ún. miniszteri kollégium (8–10 fős vezető testület) iratai most is a Roosevelt téren pihennek. Kutatni szerencsére ezek között is lehet.

A BM iratanyagából 1956-ban teljes egységek semmisültek meg, ami ugyancsak komoly nehézségek elé állítja a kutatót. A városokkal és vármegyékkel 1945–50 között foglalkozó BM Közigazgatási Főosztály irataiból sajnos mindössze 4 doboznyi (!) maradt ránk, és többek között teljesen hiányoznak ebből a várossá nyilvánítások, a közigazgatás átszervezésének és a tanácsrendszer bevezetésének dokumentumai. Az 1950–53 között a tanácsokat felügyelő BM Helyi Tanácsok Főosztálya főként az operatív igazgatási munka irányításával foglalkozott, így iratai legfeljebb a közigazgatás-történethez szolgálhatnak adalékul. A városokkal, területszervezési ügyekkel, közigazgatási reformtervezetekkel foglalkozó osztályok iratai minden bizonnyal megsemmisültek, mert működésüknek csak töredékes nyomát találni a „tük” iratok között.

A tanácsok szakigazgatási szerveinek, osztályainak szakmai irányítását az illetékes minisztériumok és főhatóságok végezték. A tanácsoknak a terület- és település-, illetve iparfejlesztés kérdéseibe szinte semmilyen beleszólása nem volt, erről felsőbb szinten, a pártvezetés által megszabott főiránynak megfelelően az Országos Tervhivatal (OT) döntött. 1947-es megalakulásától az OT Vas Zoltán vezetése alatt gazdasági csúcsminisztériumként irányította a magyar gazdaság átalakítását, majd tervgazdaságként való működését. Az OT viszonylag nagy önállósággal dolgozta ki a fő irányvonalon belüli hangsúlyokat, fejlesztési elképzeléseket. 1953-ban éppen ez a pártvezetés által túlzottnak tartott önállóság vezetett Vas Zoltán leváltásához. Utódai alatt az OT szerepe csökkent ugyan, de a korszakban mindvégig meghatározó maradt a gazdaság- és településfejlesztés terén. A helytörténettel foglalkozóknak tehát rendkívül fontos megismerni a tervhivatal beruházási, területfejlesztési stb. főosztályainak iratait. Ez komoly feladat, mert az OT általános és „tük” irata összesen 3.000 doboznyi!

Az egyes ágazati minisztériumok lényegében csak a pártvezetés és az OT által kiszabott feladatokat bontották le az alsóbb irányítási szintek részére, a fejlesztési kérdésekben szűk mozgástérrel rendelkeztek. Azonban az – itt most hely hiányában részletesen fel nem sorolható – ipari, közlekedési és építési minisztériumok a tanácsokhoz viszonyítva jelentős jogkörökkel bírtak. Az adott településen – akár a tanács megkérdezése nélkül – gyárkomplexumokat, üzemeket, lakótelepeket, kiszolgáló és infrastrukturális létesítményeket építettek, sőt aktívan beleszóltak a település mindennapi életébe – saját „népgazdasági fontosságú” érdekeiknek megfelelően.

A szocialista városok egy-egy országos jelentőségű nagyüzem vagy bányaüzem (Dunai Vasmű, Borsodi Vegyi Kombinát, Inotai Erőmű, Komlói Szénbányák Vállalat stb.) mellett létesültek, s ezek működése, sorsa döntően befolyásolta az adott település életét. Fontos megismerni e vállalatok iratanyagát, ez azonban inkább csak adalékokkal szolgálhat a település történetéhez, mivel elsősorban a gazdálkodó szervezet operatív működését dokumentálja. Az 1970–80-as években a nagyvállalatok a napi ügymenethez szükségtelen rég(ebb)i irataikat selejtezést követően átadták a Magyar Országos Levéltárnak, amely rendezte, rendszerezte, részben mutatózta azokat. 1990 után a jogutód cégek is adtak át további dokumentumokat, a jogutód nélkül megszűnő vállalatok esetében pedig teljes iratanyaguk a Magyar Országos Levéltárba került.

A kommunista rendszer állambiztonsági szolgálata kezdettől kiemelt figyelmet tanúsított a szocialista városok és a nagyvállalatok iránt. Az államvédelmi-állambiztonsági szervek 1990 előtt keletkezett dokumentumai közül sajnos csak a belső elhárítás iratait adta át a BM, a Nemzetbiztonsági Hivatal és a Honvédelmi Minisztérium (HM) Katonai Elhárítása az újonnan létesült Történeti Hivatalnak, amely még így is igen értékes dokumentumok birtokába került. Az 1950-es évek első feléből inkább csak „szabotázs” vagy „kémkedés” miatt indított perek iratai állnak rendelkezésre, az 1956 utáni időszaktól (főként 1962-től, amikor miniszteri utasítás rendelkezett a fontos népgazdasági objektumok operatív védelméről) viszont számos ún. objektum dosszié is ránk maradt. Utóbbiaknak többfajta változatával is találkoztam: az egész város életével foglalkozó dossziéval (például: Sztálinváros), ágazati dossziéval (például: Veszprém megyei szénbányavállalatok), vagy nagyüzemek dossziéival (például: Oroszlányi Szénbányák Vállalat, Salgótarjáni Acélárugyár stb.). Mindegyik rendkívül érdekes, bár az állambiztonsági szervezetnek az 1960-as évekbeli működéséről és módszereiről többet lehet megtudni belőlük, mint maguknak a városoknak az életéről, illetve az üzemekről.[24] Mindazonáltal e források sok apró adalékkal szolgálhatnak egy-egy tanulmánynál. A politikai perek iratai szintén a Történeti Hivatalba kerültek át. Ez az irattípus nemcsak egyes események (sztrájk, lázadás, fogolykitörés stb.) feltárására alkalmas, hanem nagyobb tömegben való feldolgozása esetén társadalmi folyamatok, jelenségek vizsgálatára is (például bűnözés és deviáns viselkedés az új városokban, nagyépítkezéseken). Sajnálatos módon nem adták át az új hivatalnak a katonai és kémelhárítással foglalkozó szervek iratait, amelyek jelenleg is a HM-nél, illetve a nemzetbiztonsági szolgálatoknál találhatóak (de nem hozzáférhetőek).

A megyei levéltárak őrzik az államigazgatás (valamint bíróság, ügyészség stb.) megyei és alsóbb szintű szervei iratai mellett a megyei és helyi pártszervek, pártszervezetek és a Munkásőrség helyi (al)egységeinek iratait (1957–1989).[25] A kutatást ez esetben is a pártiratokkal érdemes kezdeni. A megyei pártbizottságokat – a tanácsokhoz hasonlóan – végrehajtó-bizottságok (vb) irányították, amelynek pártfunkcionáriusokon kívül rendszerint tagjai voltak a megye közigazgatási, honvédelmi, államvédelmi és rendőri vezetői, egyes nagyvállalatok (vezér)igazgatói is. A vb rendszeresen ülésezett, és a párt legfelsőbb vezető testületeihez hasonló módon irányított, beszámoltatott, ellenőrzött – helyi szinten. A megyei pártbizottság – a budapesti pártközponthoz hasonlóan – az egyes szakterületekért felelős osztályokra tagolódott (adminisztratív, párt- és tömegszervezeti, ipari stb.), amelyek közvetlenül, operatívan beavatkoztak a hozzájuk tartozó szakterületek ügyeibe. (A nagyüzemek, országos jelentőségű létesítmények működését az ottani pártbizottságokon keresztül befolyásolták.) A városi pártbizottságok ehhez hasonlóan működtek, csak szűkebb jogkörrel és szerényebb létszámmal. A megyei és városi párt-vb-k üléseinek jegyzőkönyvei és a napirendi pontokhoz készült beszámolók, jelentések kitűnően használható helytörténeti források, a pártbizottságok osztályainak dokumentációja azonban elég esetleges és töredékes. Az elvi döntések e szinten is a pártszerveknél születtek, tehát a konkrét városfejlesztési, középítkezési, lakásépítési elképzelésekről e fórumok határoztak. A megyei és városi tanácsok vb-i (amelyekben részben ugyanazok foglaltak helyet, mint a párt-vb-kben) irányították a települések napi működ(tet)ését. A mindennapi élet gondjai, helyi problémái leginkább a tanácsi osztályok irataiból ismerhetőek meg.

Továbbra is az írott forrásoknál maradva szeretném felhívni a figyelmet a városi és megyei múzeumok irattáraira. E közgyűjtemények a közelmúlt tárgyi emlékei (fénykép, kisnyomtatvány stb.) mellett számtalan helytörténeti, honismereti témájú dolgozatot, kéziratot, valamint levéltárak által át nem vett vegyes iratanyagot (igazolványokat, lakótömb-nyilvántartásokat, naplókat stb.) őriznek, amelyek fontos forrásai lehetnek egy-egy város történetének. Érdemtelenül mellőzött, és kihasználatlanul elfeledett gyűjtemények ezek, s – tatabányai tapasztalataim alapján is – felhasználásukra bíztatok mindenkit.

Még egy forráscsoportot szeretnék itt kiemelni: a visszaemlékezéseket. Ezek két okból fontosak: egyrészt az állampárt, illetve a hatalom működésének írásban ritkán dokumentált működési mechanizmusai, a háttértárgyalások, a személyes konfliktusok és élmények ismerhetők meg belőlük, másrészt a hétköznapi emberek visszaemlékezései – a korabeli sajtó mellett – a legjobb források a mindennapi élet és a helyi társadalom mikrokörnyezetének megismeréséhez. Természetesen a könyvként kiadott, vagy folyóiratban közölt naplók, memoárok egy része széles körben ismert, azonban több olyan speciális gyűjtemény van, amelyek anyagait még ma is kevesen használják. Több száz darabos visszaemlékezés-gyűjteménnyel rendelkezik a Politikatörténeti Intézet Levéltára: partizánoknak, a kommunista mozgalom tagjainak, illetve az MKP/MDP/MSZMP vezetőinek és más funkcionáriusainak interjúit, emlékiratait őrzik itt. Hasonló gyűjtemények találhatóak minden megyei levéltárban, a volt megyei pártarchívumok részeként. Egyedülálló életútinterjú gyűjteménnyel rendelkezik az 1956-os Intézet részeként működő Budapesti Oral History Archívum:[26] közel ezer hosszabb-rövidebb, a teljes életutat, illetve csak az 1956-os cselekményt tartalmazó interjút őriz. Az interjúk gépelt formában olvashatóak, és számítógépes adatbázisban feldolgozottak. A gyűjtemény több mint harminc interjút három tematikus 1956-os válogatásban (munkástanácsok, fegyveres felkelők, pártok újjászervezői) adott közre.[27] Hasonló céllal, ám némileg szélesebb gyűjtőkörrel működik az Országos Széchényi Könyvtár Történelmi Interjúk Tára, amely videoszalagra rögzíti a közelmúlt magyar történelmének legfontosabb szereplőivel készült több órás, teljes életpályát felölelő interjúkat. Az Oral History Archívumban és az interjútárban is részletes mutatók segítik a keresést.


*


A fentiekben néhány kiragadott gyakorlati tapasztalatot igyekeztem megosztani az olvasóval. Zárásként csak annyit fűzhetek hozzá az elmondottakhoz, hogy rengeteg feladat vár még a magyar települések jelenkori történetének feldolgozásán fáradozókra, foglalkozzanak akár a szocialista városokkal, akár más városokkal, községekkel. A levéltáros kollégák minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a jogszabályok által végre nyilvánossá, kutathatóvá tett iratokat mielőbb rendszerezetten, megfelelően előkészítve hozzáférhetővé tegyék a szakmai közönség számára. Ugyanakkor a politikusok részéről nem feltétlenül tapasztalható hasonló buzgalom arra, hogy a jelenleg érvényes jogi szabályozás ellentmondásait feloldják, hiányosságait megszüntessék. De talán egyszer ők is meghallgatják a szakma kívánságait, tanácsait, hiszen az egész magyar társadalom érdeke közelmúltunk feltárása.

Jegyzetek


[1] A szocialista városok fogalmáról lsd részletesen: Germuska Pál: Ipari város, új város, szocialista város. Korall, 2003. május (11–12.) 239–259.

[2] Lásd ezekről részletesen: Germuska Pál: Tradíció nélkül. In: A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Szerk. Bódy Zsombor, Mátay Mónika, Tóth Árpád. Osiris, Budapest, 2000. 479–499.

[3] Legátfogóbban lásd: Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. HVG Rt. Budapest, 1993.

[4] Lásd: A magyar állam szervei, 1944–1950. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985; A magyar állam szervei, 1950–1970. Központi szervek. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993.

[5] Lásd: Cseh Gergő Bendegúz: A magyarországi állambiztonsági szervek intézménytörténeti vázlata, 1945–1990. In: A Történeti Hivatal évkönyve 1999. Szerk.: Gyarmati György. Történeti Hivatal, Budapest, 1999, 73–90; Boreczky Beatrix: Az Államvédelmi Hatóság szervezete, 1950–1953. Uo. 91–114.

[6] Pető Iván — Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945–1985. 1. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985.

[7] Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945–1956. Tevan, Békéscsaba, 1992; Belényi Gyula: A sztálini iparosítás emberi ára. Foglalkozási átrétegződés és belső vándorlás Magyarországon 1948–1956. Szeged, 1993.

[8] Belényi Gyula: A hatalom centralizációja és a részpolitikák a szocialista rendszerben (1949–1963). Valóság 1998/7. sz. 49–60.

[9] A magyar jóvátétel és ami mögötte van... 1945–1949. Válogatott dokumentumok. Vál., bev. és jegyz.: Balogh Sándor és Földesi Margit. Napvilág Kiadó, Budapest, 1998.

[10] Borhi László: Megalkuvás és erőszak. Az Egyesült Államok és a szovjet térhódítás Magyarországon, 1944–1949. Kossuth Egyetemi Kiadó — MTA Történettudományi Intézete, Debrecen, 1997.

[11] Lásd: Baráth Magdolna — Cseh Gergő Bendegúz: A SZEB első három hónapja 1945 tavaszán. Dokumentumok. Társadalmi Szemle 1995/11. sz. 83–94; Uők: A SZEB és Magyarország 1945 nyarán. Társadalmi Szemle 1996/5. sz. 80–93; Szakács Sándor — Zinner Tibor: A háború “megváltozott természete”. Adatok és adalékok 1944–1948. Budapest, 1997.

[12] Vas Zoltán: Betiltott könyvem. Életem III. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1990; Gerő Ernő értékelése az 1956. októberi eseményekről (Közzéteszi: Baráth Magdolna). Múltunk 1999/1. 138–169.

[13] Eddig csak az erőszakszervezeteknél dolgozó szovjet tanácsadókról írtak: A magyar Belügyminisztérium szovjet tanácsadói. Dokumentumok. Közli: Kajári Erzsébet. Múltunk 1999/3. sz. 220–232. A szovjet katonai tanácsadókról lásd részletesen: Okváth Imre: Bástya a béke frontján. Magyar haderő és katonapolitika 1945–1956. Aquila Könyvkiadó, Budapest, 1998 (Okváth 1998).

[14] Okváth 1998

[15] Lásd például: Hajdú Zoltán: A településpolitika “szocialista” modelljének kialakítása Magyarországon (1949–1951) In: Tér – idő – társadalom. Huszonegy tanulmány Enyedi Györgynek. Szerk.: Tóth József. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, 1990. 157–166.

[16] Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika (1945–1963). Csongrád Megyei Levéltár Szeged, JATE Újkori Magyar Történeti Tanszék (Dél-alföldi Évszázadok). Szeged, 1996, 

[17] Lásd Germuska Pál: A szocialista városok létrehozása. Századvég, 2002/2. sz. 49–73.

[18] Kazincbarcika — zsákutca vagy útelágazás. Szerk.: Sikos T. Tamás, Budapest, 1995.

[19] Pálné Kovács Ilona: Az érdekérvényesítés területi egyenlőtlenségei Magyarországon. In: Társadalmi és területi egyenlőtlenségek Magyarországon. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1993.

[20] Lásd például: Enyedi György: Városok a közép-európai átmenetben. Társadalmi Szemle 1997/8–9. sz. 42–56.

[21] Szirmai Viktória: Közép-európai új városok az átmenetben. In: Társadalmi és területi folyamatok az 1990-es évek Magyarországán. Szerk. és bev. Kárpáti Zoltán. MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Központja. Budapest, 1997. 96–118.

[22] Lásd: Markos György: Ajka, a bauxitváros. Gazdasági és település-földrajzi tanulmány. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967; Vonzáskörzetek — agglomerációk. I. [Pécs–Komló] Szerk.: Rechnitzer János. Akadémiai Kiadó (MTA Dunántúli Tudományos Intézete. Értekezések), Budapest, 1982.

[23] Az MDP szervezeti felépítéséről lásd részletesen: Rákosi Sándor: Az MKP és az MDP szervezeti felépítése, 1944–1956. MSZMP KB Párttörténeti Intézete. (Segédanyag a párttörténet tanulmányozásához. Bizalmas). Budapest, 1964.

[24] Lásd Germuska Pál: Az állambiztonsági szervek ipari elhárító tevékenysége a szocialista nagyüzemekben az 1960-as években. In: Évkönyv 2000, VIII. Szerk. Kőrösi Zsuzsanna, Rainer M. János, Standeisky Éva. 1956-os Intézet, Budapest, 2000.

[25] 1990 után a megyei jogú és nagyobb lélekszámú városok önálló városi (fiók)levéltárakat hoztak létre, s ezek vették át a megyei levéltáraktól az adott településre vonatkozó közigazgatási iratanyagot.

[26] Az interjúk annotált jegyzékét lásd: Budapesti Oral History Archívum. Oral History Archive Budapest, 1981–1996. Írta és szerk. Kozák Gyula, Kőrösi Zsuzsanna, Molnár Adrienne. 1956-os Intézet, Budapest, 1996.

[27] “Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni!” Válogatás 1956-os munkástanács-vezetők visszaemlékezéseiből. Szerk. Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Századvég – 1956-os Intézet, Budapest, 1993.

Pesti utca – 1956. Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből. Főszerk., bev. Kozák Gyula, szerk. Bindorffer Györgyi, Gyenes Pál. Századvég – 1956-os Intézet, Budapest, 1994.

Pártok – 1956. Válogatás 1956-os pártvezetők visszaemlékezéseiből. Szerk. Kőrösi Zsuzsanna és Tóth Pál Péter. 1956-os Intézet, Budapest, 1997.