Cikkek

Petrovics István: Módszertani problémák a középkori Temesvár történetének kutatása kapcsán

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 14.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2003.

ISSN 1219 4077

Szerkesztette: Vonyó József

143–160. p.


Petrovics István

 

Módszertani problémák a középkori Temesvár történetének kutatása kapcsán


Methodologische Probleme bei der Erforschung der Geschichte des mittelalterlichen Temesvár (Temeschburg)

Methodological Problems in Connection with Researching the History of Temesvár in the Middle Ages




I. A temesi régió (a Duna–Tisza–Maros-köz)

A 14. század eleje és a 16. század közepe közötti időszakban Temesvár volt az egyik legjelentősebb városa és vára annak a vidéknek, amelyet az Alföld délkeleti része, a Maros, a Tisza, valamint a Duna, továbbá a történelmi Erdély határolt. Ezt a területet az oszmán törökök 1716–1718 között lezajlott kiűzését követően Temesi Bánság (banatus Temesiensis, Temescher Banat) néven határőrvidékké szervezte a bécsi udvar. A szóban forgó régiót a 18. század elejétől – német nyelvi elnevezéséből adódóan – magyarul Bánátnak is nevezték. Az újkori Bánát „fővárosának” tekintett Temesvár középkori elődje a 18. század elejéig a Temes egyik ágának számító és a középkorban ugyancsak Temesnek nevezett mai Béga folyó árterében alakult ki. A középkori Temesvár az önálló Magyar Királyság bukását megelőző időszakban, pontosabban a vár és a város 1552. évi török kézre kerülése előtt Temes megye székhelye volt, ám politikai, igazgatási, gazdasági és katonai szerepe nemcsak a megyére, hanem a fent vázolt régió egészére kisugárzott.[1]

Fontos hangsúlyozni, hogy a középkorban nem létezett olyan politikai képződmény, amit Temesi Bánságnak neveztek, dacára annak, hogy a Magyar Királyság déli határvidékén valóban ott találjuk a 12–13. század során kialakult különkormányzati egységeknek számító bánságok láncolatát, amelyet Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Bosznia, Ozora, Só, Macsó, Barancs, Kucsó és Szörény alkotott.[2] Temesvár és Temes megye szempontjából a Déli-Kárpátoknak a Dunával érintkező szakaszán a 13. század elején IV. Béla által alapított, majd a későbbiek során I. Károly által 1335-ben, illetve Zsigmond által 1427-ben újjászervezett Szörényi bánság bír különös jelentőséggel. A Szörényi bánság eredetileg Olténiát foglalta magába, ám hamarosan a Temes felső folyása mentén, valamint a Hátszeg vidékén levő román határőrterületekre is kiterjedt. A hátszegi tartomány azonban még 1276-ban levált a Szörényi bánságról, s magyar várnagy vezetésével önálló román kerületté alakult. A Szörényi bánság maradék területe pedig azzal, hogy I. Lajos király 1369-ben formálisan elismerte a havasalföldi vajda szörényi báni címét, véglegesen kettévált. A Temes felső folyása mentén levő kiváltságolt román kerületek ettől kezdve egyértelműen a Magyar Királysághoz tartoztak, s lényegében két megye területén feküdtek. Temes megyéhez, amelynek területe a 15. századra jelentősen megnövekedett, öt kerület tartozott: a karánsebesi, a lugosi, a miháldi, az almási (halmasi), és a komjáti, míg a 16. század elejére megyeként megszűnő Krassóhoz a borzafői, a krassófői (kövesdi) és illyédi kerületek kapcsolódtak.[3] Így egy igen sajátságos helyzet alakult ki ebben a régióban. Nem csupán arról van szó tudniillik, hogy ezen a területen lényegében a tatárjárást követően egy új etnikum, a románság jelent meg, amelynek létszáma a 14. és 15. század során folyamatosan és rohamosan gyarapodott, hanem jogi–igazgatási szempontból is egy speciális helyzet fejlődött ki: a kiváltságolt román kerületek lakói ugyanis a ius valachicum („oláh/román jog”) szerint éltek. Az egyes kerületekben erdőirtás és telepítés révén román lakosságú ún. szabad falvak jöttek létre. A telepítés során szerzett „kenézi jog” azonban a kenéz számára önmagában még nem biztosította a birtokjogot is, azaz nem ment ritkaságszámba, hogy a király eladományozta a falut, s akkor a kenéz az új földesúrral szemben alárendelt helyzetbe került. Ugyanakkor gyakran találunk példát arra is, hogy a magukat kitüntető kenézeket a király élethossziglan megerősítette a szabad falu birtoklásában, esetleg annak öröklését is lehetővé tette. Ennek révén pedig a román kenézek bekerültek a magyar nemességbe: így példának okáért a Mutnokiak, a Macskásiak, a Bizereiek, az örményesi Fiáthok, a Temes(h)eli Désiek Temes megyében, a malomvízi Kenderesiek és Kendeffyak, a Nádasdi Ungorok, valamint a Csulaiak Hunyad megyében. A szabad falu közrománjai azonban ilyen esetekben is megőrizték szabadságukat – másként fogalmazva: nem váltak jobbággyá —, mert felettük nem a kenéz, hanem továbbra is a kerület bírói széke ítélkezett, amelynek tagjai között magukat a közrománokat is ott találjuk. A személyesen katonáskodó székelyekkel ellentétben viszont a románok közül csupán a kenézek teljesítettek hadi szolgálatot az uralkodónak, akiknek szerepe az oszmánok előrenyomulása következtében jelentősen megnőtt. Nem véletlen, hogy a 15. század első felében került sor nagyobb számban a kenézek nemesítésére. E tekintetben külön kiemelendő Hunyadi János kormányzó szerepe, aki maga is kenéz család sarja volt, s igen jól ismerte ezt a feltörekvő réteget.[4] Bonyolította azonban a helyzetet, hogy az „oláh” kerületek kiváltságai ellenére a szörényi bánok és a temesi ispánok a gyakorlatban gyakran beavatkoztak ezen districtusok ügyeibe, mégpedig teljesen törvényes úton.[5] Ez annál inkább bekövetkezhetett, mivel a Szörényi bánság, amely területileg szervesen illeszkedett Temes megyéhez, inkább állandó bírói hatalommal összekapcsolódott katonai méltóságot jelentett, semmint egy konkrét határokkal rendelkező területet. Az 1335 és 1435 közötti 100 évből csupán 34-ben töltötték be a szörényi báni méltóságot. Az üresedés időszakában a bánság birtokait leginkább Temesvárhoz kapcsolva kormányozták. Ez összefügg azzal, hogy a 14. század végétől a fenyegető török veszély miatt jelentősen megnőtt a Temesvárott székelő temesi ispán szerepe. A 15. század elejére a temesi ispán az ország egyik főméltóságává vált. Ozorai Pipó például temesi ispánként fennhatóságot gyakorolt Csanád, Arad, Keve, Krassó, Zaránd és Csongrád megyék felett is, s hozzávetőleg 15–20 királyi vár tartozott a fennhatósága alá. Ozorai halálakor Zsigmond, valószínűleg hatalmi–politikai okok miatt, megszüntette a temesi ispán kivételes hatáskörét, s az egykori domíniumot alkotó megyék élére önálló tisztségviselőket állított. Az állandósuló török támadások miatt azonban ez nem bizonyult jó megoldásnak, s így újból szükségessé vált a hatalmi koncentráció. 1441-ben végre ismét megvalósult a Temesköz egységes kormányzása, tudniillik Hunyadi János és Újlaki Miklós, egyéb tisztségeiket megtartva, ekkor került a temesi végek élére.[6]

Itt kell ismételten és nyomatékosan utalnunk arra a tényre, hogy a középkorban nem használták a Bánát vagy a Temesi Bánság elnevezést. A Bánáttal ellentétben a Temesköz elnevezés viszont valóban szerepel a középkori forrásokban. Első előfordulása az 1332–37. évi pápai tizedjegyzékben található, ám ez a később Bánát névvel illetett régiónak csupáncsak a síksági részét jelölte. A Temesköz elnevezés a Temes folyónévből és a ’vizekkel határolt terület’ jelentésű köz szó összetételéből származik, s pusztán földrajzi megjelölésként használták.[7] Az a régió tehát, amelyet a Maros, a Tisza, az Al-Duna valamint az erdélyi havasok határolnak, előbb királyi, utóbb pedig nemesi megyékre tagolódva képezte a Magyar Királyság részét. Ebben a régióban helyezkedett el a valószínűleg 11–12. századi eredetű Keve, Krassó és Temes megye, valamint a 14. században kialakult Torontál megye, továbbá Csanád és Arad megye Marostól délre eső része.[8] Ezek a megyék a török hódítással megszűntek. A 18. század eleji felszabadító harcokat követően a szóban forgó terület az 1718 és 1778 közötti időszakban Temesvár központtal a bécsi hadikamarától függő, közvetlen irányítású koronagyarmat lett. Az 1716–38 között lezajlott első nagyobb betelepítési hullám, majd az alapvetően Mária Terézia, valamint II. József uralkodásának idejére eső, lényegében az 1760-as évektől lebonyolított újabb, immár kimondottan szervezettnek tekinthető betelepítés jelentősen megváltoztatta a török hódoltság végére kialakult etnikai és demográfiai helyzetet. Ez utóbbi pedig már óriási mértékben különbözött attól is, ami ebben a régióban az önálló Magyar Királyság megszűntekor (1526) fennállt. A betelepítések eredményeként az erősen megfogyatkozott magyarokkal, továbbá a régióban a 13–14. század óta jelen levő románokkal és szerbekkel szemben nagymértékben megnőtt a németek száma. Rajtuk kívül – ekkor, illetve a későbbiek során – még franciák, olaszok, spanyolok, csehek, szlovákok, bolgárok, örmények és zsidók is letelepedtek itt. Az 1770-es évekig magyarok azonban csak kivételesen kerülhettek a telepesek közé. A fenti körülményekből adódóan a 18. század végén, miként ezt a II. József-féle népszámlálás adatai bizonyítják, a Bánát összlakosságának abszolút többségét a románok és a szerbek adták. Krassó megyében 92,4%, Temes megyében 77,3%, Torontál megyében 67,7% volt az arányuk, s magában Temesvár városában pedig csaknem a felét (46,5%) alkották a lakosságnak. A népesség összetételének fenti aránya a későbbiek során azonban még jelentősen változott. Igaz ugyan, hogy II. József halálával véget ért a Bánátba irányuló szervezett, kimondottan a német etnikumot preferáló, a bécsi udvar által irányított telepítés, de a visszakebelezést (1778) követően az újonnan felállított vármegyék, illetve maguk a földesurak is végeztek ilyen jellegű tevékenységet. Ez pedig már a magyarokra is kiterjedt. (Itt jegyezzük meg, hogy a bánáti magyar etnikum számának gyarapodása szempontjából az 1867. évi kiegyezés teremtett új feltételeket.)

Dacára annak, hogy a Bánát reinkorporációját már az 1741. évi XVIII. törvénycikk kimondta, s a szóban forgó régió jelentős részét 1768-ban polgári kamarai igazgatás alá helyezték, magának a polgári igazgatású területre korlátozott Temesi Bánságnak a megszüntetésére és a Magyar Királysághoz rendelettel történő visszacsatolására csak 1778 júniusában került sor. Az új megyeszervezet ünnepélyes megnyitását Temes megyében 1779. június 22-én, Torontál megyében július 13-án, Krassó megyében pedig augusztus 5-én tartották. Ezek a megyék azonban nem területükben, hanem csupáncsak nevükben feleltek meg középkori elődeiknek, hiszen határaikat az egykori állapotok figyelmen kívül hagyásával, önkényesen állapították meg. A fenti jelentős változással összefüggésben a hajdani Temesi Bánság déli–délkeleti részén, a Duna mellett, egybefüggő határőrvidéket állítottak fel, amelyet az itt elhelyezett ezredek szerinti zónákra osztottak fel. Eredetileg csak két ezred védte a bánsági katonai határőrvidéket: a német és a román–illír. Az illír–szerb valamint a román ezredek területét azonban 1838-ban elkülönítették egymástól, s ettől kezdve Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes központtal három ezred teljesített szolgálatot ebben a régióban.

Újabb változást az 1848/49-évi forradalom és szabadságharc leverését követő neoabszolutista berendezkedés hozott. Az 1849 novemberében kiadott császári nyílt parancs ugyanis Bács, Torontál, Temes és Krassó megyék területéből, valamint Szerém megye rumai és iloki járásaiból – ideiglenes jelleggel – létrehozta a Szerb Vajdaságot és Temesi Bánságot. Ennek felszámolására és új közigazgatás bevezetésére az 1867. évi kiegyezés után került sor. A kiegyezést követő országos közigazgatási átszervezés, amely a szóban forgó területen együtt járt a bánsági határőrvidék polgárosításával, az egykori Bánát területén 1880-ra három, a Marostól a Dunáig észak-déli irányban húzódó nagy kiterjedésű megyét alakított ki: Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyéket. Ezek magukba olvasztották a középkori Keve megye területét, továbbá Csanád és Arad megyék Marostól délre fekvő részét.[9]

Gyökeresen új helyzetet teremtett a régióban az 1920. évi trianoni békeszerződés, amely az egykori Bánát területét elcsatolta Magyarországtól, és Románia, illetve a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság között osztotta meg. A Bánát nagyobbik, északi és keleti felét Románia, kisebbik, nyugati és déli részét pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kapta meg. Magyarország mindössze a hajdani Bánátnak a Tisza és a Maros összefolyásánál levő északnyugati csücskét, az ún. Torontáli háromszöget tarthatta meg.[10]

A fentiekből adódóan Temesvár, valamint az egykori Bánát történetének megírásában a magyar, a német, a román és a szerb történetírás egyaránt érintett, s érdekelt is kell, hogy legyen. A sajátos történelmi fejlődésből adódóan azonban az egyes nemzetek historiográfiája eltérő történelmi korszakokat, kérdésköröket és vizsgálati nézőpontokat részesített előnyben, aminek egyenes következménye, hogy sem a régió, sem az itt található jelentősebb városok múltjának egészéről mind a mai napig nem készült modern, minden igényt kielégítő feldolgozás. Másrészt a 20. századi impériumváltás igen nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy a magyar történetírás a kezdeti látványos eredmények után, sajnálatos módon, szinte teljesen kiszorult a szóban forgó tájegység közeli és távoli múltjának vizsgálatából.[11]

II. Temesvár városa

1. A forrásadottság kérdése

Temesvár városának és várának 1552-ben, a vár és a város török kézre kerülésével záruló középkori történetét lényegében a 12. század közepétől követhetjük nyomon az írott kútfők segítségével. A rendelkezésre álló írott forrásanyag „természete” és időbeli megoszlása azonban messze nem minősíthető ideálisnak. Az önálló Magyar Királyság bukását megelőző időszakban keletkezett krónikák közül például Thuróczy János, Petrus Ransanus, illetve Antonio Bonfini munkája tartalmaz néhány megjegyzést Temesvárról, ám Bonfini beszámolóján kívül ezekben a művekben gyakorlatilag alig találunk kézzelfogható információt magáról a városról.[12] Az ország három részre szakadása után született krónikák viszont, a korábbiakkal ellentétben, nagyon fontos adatokat közölnek – egyebek mellett – magának a városnak a külső megjelenéséről, annak szerkezetéről, s az egyes topográfiai elemekről. A legfontosabbnak Istvánffy Miklós munkáját tekinthetjük. Istvánffy elsősorban az 1552. évi ostrom kapcsán ad rendkívül részletes beszámolót a várról és a városról. Istvánffy munkájának értékét nagymértékben növeli, hogy a rendkívül jól képzett szerző csaknem kortársként számolt be Temesvár elestéről.[13] Érdemes utalni arra is, hogy Szerémi Györgynek az utókor történetkutatói által szigorú kritikával illetett visszaemlékezései viszont Temesvár szempontjából, Istvánffy munkájához hasonlóan, rendkívül becsesek. Szerémi ugyanis II. Lajos halála után Szapolyai János szolgálatába állt, s annak udvari káplánjaként nem sokkal a mohácsi csatát követően személyesen is megfordult Temesváron. Itt, többek között, – egy közelebbről nehezen meghatározható évben, talán 1532-ben – a Temesvárott tartózkodó király parancsára Szerémi celebrálta az ünnepi főmisét, mégpedig a domonkos szerzeteseknél.[14] Ez az információ rendkívüli értékkel bír, hiszen cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy az 1323-ban oklevél által említett, ám a későbbiek során az írott kútfőkben nem szereplő domonkos rendház még a 16. század első harmadában is fennállt Temesvárott. A középkori viszonyok szempontjából hasonlóan értékes, bár nem kortárs, s nem is közel egykorú az a leírás, ami az 1663-ban Budáról Belgrádba utazó Ottendorf Henriktől származik. Ottendorf beszámolójával kapcsolatosan most csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy az általa Rácvárosként említett egyik külváros neve már önmagában is szemléletesen bizonyítja, hogy 1552 után milyen mélyreható változás következett be a város etnikai összetételében. Ottendorf több olyan eseményt is felsorol, amely a városképet is jelentősen átalakíthatta. Ezek közé tartozik az 1577. évi lőportorony-robbanás, az 1597. évi sikertelen visszafoglalási kísérlet, amikor az egyik külváros leégett, valamint az a katonai akció, amelynek során, valószínűleg 1604-ben, (Ottendorf szerint 1603-ban) a hajdúk kétszer is felperzselték a külvárosokat. Feltűnő viszont, hogy Ottendorf nem említi az 1596 júniusában lezajlott ostromot.[15]

Az írott források vonatkozásában komoly problémát jelent, hogy az 1552 előtti időszakból Temesvárral kapcsolatosan nem maradt fenn olyan összeírás, mint például Szeged esetében az 1522-ből származó dézsmajegyzék.[16] Egy ilyen tizedlajstromból ugyanis viszonylag nagy biztonsággal lehetne következtetni az adott város demográfiai és etnikai viszonyaira, utcahálózatára, a lakosság vagyoni rétegződésére, sőt az ottani kézműipar fejlettségi szintjére is.[17] S bár az 1552 előtti időszakból ilyen típusú kútfő nem maradt fenn a Béga-parti városról, némileg enyhíthetik ezt a kínzó hiányosságot a Temesvár török kézre kerülése után keletkezett ún. tahrir defterek. Ezek a tizedjegyzékekhez hasonló információkat tartalmaznak, hiszen a tahrir defterek is adózás céljából készültek. Segítségükkel a vilajet népeitől behajtható kincstári jövedelmeket vették számba. Temesvár első török összeírása 1554-ben keletkezett. A defter készítője városrészenként írta össze az ott élő keresztényeket és azokat a muzulmánokat – független attól, hogy katonák vagy kézművesek voltak —, akik házat kaptak vagy vásároltak Temesvárott. A közeljövő egyik legfontosabb feladata ennek az 1554-ben keletkezett defternek a részletes elemzése, hiszen ennek az adataiból következtethetünk vissza leginkább a keresztény Temesvár késő középkori viszonyaira. A temesvári vilajetben egyébként 1554-et követően még két alkalommal készült a fenti a célból összeírás: 1566/69-ben, illetve 1579-ben. Itt jegyezzük meg, hogy a szóban forgó deftereket a vidék 16. század eleji – illetőleg középkori – történeti földrajzának rekonstruálására Engel Pál hasznosította.[18]

Temesvárral kapcsolatosan az 1552 előtti időszakból lényegében két összeírás jellegű forrás maradt fenn. Az egyik az 1332–1337 között készült pápai tizedjegyzék.[19] Adatai nemcsak azért értékesek, mert segítségükkel képet kaphatunk Temesvár egyházi viszonyairól és a város fejlettségi szintjéről, hanem azért is, mert a pápai tizedjegyzék a Magyar Királyság területének csaknem egészét felöleli, s ebből adódóan országos jellegű összehasonlítást tesz lehetővé. A másik kútfő a temesvári királyi uradalom 1372. évi számadása.[20] Ennek szövegét Engel Pál tette közzé, s ugyancsak ő vállalkozott a számadás rövid értékelésére is. A szóban forgó kútfő, amely tehát a temesvári királyi uradalom bevételeit és kiadásait tünteti fel, fontos, részben közvetlen, részben közvetett információkat tartalmaz. Megtudjuk belőle, hogy az uradalom jövedelmei között a legnagyobb tételt Temesvár és (Mező)Somlyó városok (civitates) 400 forintnyi adója (collecta) jelentette, amiből azonban mindössze 86 forint jutott el a számvevő kezéhez. Engel szerint nem kizárt, hogy a temesvári országos vásár vámját fedezhetjük fel abban a „Szent László-napi” 40 forintban, amelynek forrását a feljegyzés, sajnos, nem nevezi meg. Ide kívánkozik annak leszögezése, hogy a középkori Temesvárról nem maradt fenn olyan dokumentum, amely közvetlen módon tesz említést országos vásárról. Ilyen létére tehát csak a fenti számadás, illetve az 1400. október 25-én engedélyezett templombúcsú alapján következtethetünk.[21] Visszatérve az 1372. évi számadásra, fontos utalni arra, hogy a kútfő egyik tételéből kiindulva feltehető: Temesvárott az 1370-es években már céhbe szerveződtek az ácsok.

Az írott források között – számukat tekintve – az oklevelek a legjelentősebbek. Ez az anyag azonban rendkívül szórt és igen hézagos, ráadásul a temesvári levéltárban is csak elvétve található középkori oklevél, ám közöttük sincs 15. századinál korábbi. Az anyag összegyűjtése tehát igen nehéz feladatot jelent, dacára annak, hogy Pesty Frigyes erőfeszítéseinek eredményeként a Temesvárra vonatkozó oklevelek egy része nyomtatásban is megjelent. Az Oklevelek Temesvármegye és Temesvárváros történetéhez című okmánytár II. kötetének közzétételét azonban Pesty Frigyes, majd Ortvay Tivadar halála, illetőleg az I. világháború kirobbanása és a történelmi Magyarország széthullása megakadályozta. A napvilágot látott I. kötettel, de számos más okmánytárral is az a baj, hogy nem készült hozzájuk mutató, így csak komoly nehézségek árán lehet megtalálni bennük a Temesvárra vonatkozó adatokat. Temesvár múltjának feltárása szempontjából hallatlanul értékes Fekete Nagy Antal kéziratban maradt A Temesi Bánság Oklevéltára 1093–1590. című munkája. Ebben olyan becses oklevélmásolat is található – hogy csak egy példát említsünk —, amely megőrizte az első név szerint is ismert temesvári polgárok emlékét, ám maga az eredeti dokumentum a másolat elkészülte után, feltehetőleg a II. világháború alatt megsemmisült.[22] Az okleveles anyag összegyűjtésében komoly előrelépést hozott az Országos Levéltár számítógépes adatbázisának „munkába állítása”.[23] Csodákat azonban ettől az adatbázistól sem várhat a kutató. Igaz, segítségével viszonylag gyorsan kideríthető az, hogy a Mohács előtti időszakból mindössze két olyan oklevél található az Országos Levéltárban, pontosabban szólva annak Diplomatikai fénykép-gyűjteményében, amelyeket a temesvári városi hatóság adott ki. A számítógépes adatbázis készítői azonban ez ideig a Mohács előtti teljes okleveles anyagnak csak egy töredékéhez tudtak oklevélszöveg-analitikát illeszteni. Így előfordulhat az is, hogy a 15. század néhány évtizedét leszámítva, önmagán kívül csak a vakszerencsére és a kollégák szívességére számíthat az a kutató, aki a jelen esetben a Temesvárra vonatkozó középkori okleveleket kívánja összegyűjteni.

Az alábbiakban az okleveles anyaggal kapcsolatosan kívánunk még néhány további gondolatot közzétenni. A 14. század elején, főleg 1315 és 1323 között, amikor is Temesvárott található a királyi udvar, ugrásszerűen megnőtt a Temesvárt említő oklevelek száma. A probléma azonban az, hogy ezeknek az okleveleknek a döntő többsége érdemi információt nem közöl magáról a városról, hiszen bennük Temesvár leginkább csak keltezési helyként szerepel. Gyűjtésünket az Anjou-kori oklevéltár eddig megjelent köteteinek anyagával ellenőrizhetjük. Az oklevéltár első három kötete az 1301–1314 közötti időszakból összesen 2727 oklevél regesztáját tartalmazza.[24] Ezek között azonban egyetlen Temesvárra vonatkozó adat sem található. A IV. és V. kötet az 1315 és 1320 közti periódust öleli fel, s 1687 oklevél regesztáját közli.[25] Temesvár szempontjából ezekben a kötetekben két igazán fontos adatot tartalmazó oklevelet találhatunk. Az egyik 1315-ben kelt, s a villa minősítéssel illeti Temesvárt, a másik valószínűleg 1317-ben keletkezett, s arról tájékoztat, hogy Petenye fia Péter I. Károlyt akkor, amikor az uralkodó Temesváron tartózkodott, felbérelt orgyilkos által akarta láb alól eltenni.[26] Saját gyűjtésünk, illetve az Anjou-kori oklevéltár időközben megjelent, 916 regesztát tartalmazó VI. kötete alapján elmondható: az 1321–1322. évekből sem maradt fenn olyan oklevél, amely fontos információt őrzött volna meg Temesvár városáról. Az 1323. évből az Anjou-kori oklevéltár VII. kötete szerint 733 darab oklevél maradt fenn. Közülük – szempontunkból – mindössze egy érdemel figyelmet: az 1323. január 23-ai. Ez az oklevél tesz ugyanis említést Temesvár Szent György egyházáról, s az itteni domonkosok Szent László oltalma alatt álló kolostoráról.[27] Különösen feltűnő, hogy az 1315 és 1323 közötti periódusból egyetlen olyan oklevélről sincs tudomásunk, amely temesvári polgároknak adományozott kiváltságokról ír. Elgondolkodtató az is, hogy nemcsak a 14. század elejéről, de Temesvár egész középkori történetéből nem ismerünk olyan oklevelet, amely kiváltságokat tartalmaz. Ezzel kapcsolatosan még egy további érdekes körülményre kívánjuk felhívni a figyelmet. III. Károly 1719. május 21-én visszaállította Szeged korábbi jogállását, azaz szabad királyi városi rangra emelte Szegedet.[28] Temesvár jóval később érte el ugyanezt: II. József 1781. december 21-én írta alá a város adomány- és kiváltságlevelét.[29] Szeged esetében III. Károly király nyolc uralkodó 13 korábbi kiváltságlevelét erősítette meg, amelyeknek teljes szövegét bemásolták az 1719. május 21-én kiadott oklevélbe.[30] Temesvár 1781. évi kiváltságlevele azonban egy szót sem ejt a középkori kiváltságokról. Ez a körülmény nemcsak arra hívja fel a figyelmet, hogy Temesvár egykori privilégiumait még a 18. századi kiváltságlevél segítségével sem tudjuk rekonstruálni, hanem arra is, hogy a középkori és a 18. században újjászülető Temesvár között csupán településkontinuitás mutatható ki, népességkontinuitásról azonban nem beszélhetünk. Ezt a város középkori és 18. századi pecsétje közti különbség is egyértelműen szemlélteti.[31] Akárcsak a Szent Eligius patrocínium eltűnése.[32] Igaz, a szintén középkori eredetű Szent György patrocínium átörökítődött az újkorra, ám ez részben azzal magyarázható, hogy a csanádi püspökség székhelye a 18. században Temesvárra került.

Az 1396-ban elszenvedett nikápolyi vereség után Temesvárt és környékét egyre jobban fenyegették a török betörések. A hatékony védelem megszervezésében komoly feladat hárult a mindenkori temesi ispánra. Ezt a tényt a temesi ispánok által kibocsátott oklevelek nagy száma is alátámasztja. A törökellenes támadó- és védekező harcok megindulása, a déli végvárrendszer kiépítése és fenntartása, továbbá az egyre aktívabbá váló balkáni politika szintén azt eredményezte, hogy újfent megnövekedett a kiváló stratégiai fekvésű Temesvárra vonatkozó írott források száma. Ez a forrásanyag azután az 1552 nyarától kiépülő török hódoltság idején, valamint a vár és a város 1716-ban bekövetkezett visszafoglalásakor – nem beszélve a természeti katasztrófák és tűzvészek okozta károkról – igen nagy pusztulást szenvedett.

A fentiek ismeretében tehát korántsem meglepő, hogy a középkori Temesvárról tudósító, napjainkig megőrződött oklevelek tekintélyes hányada a 14. század vége és az 1552 közé eső időszakból származik, és valamilyen formában a törökellenes küzdelmekkel kapcsolatos.

A középkori Temesvár történetének tanulmányozását lehetővé tevő írott kútfők egy másik, számra nézve ugyancsak jelentős csoportja a város egyházi viszonyairól tájékoztat. A csanádi püspökségen keresztül a bács-kalocsai érsekség alá tartozó Temesvárról a régió két kiemelkedő fontosságú hiteleshelyének, a Szent György oltalma alatt álló csanádi székes-, valamint a Szent Márton védelmét élvező aradi társaskáptalannak a kiadványai őriztek meg fontos információkat.[33] Sajnos a legkorábbi időszakról a káptalani oklevelek is hallgatnak, hiszen az említett egyházi intézmények csak a 13. század első harmada, közepe tájától folytattak hiteleshelyi tevékenységet. Arról sem szabad megfeledkeznünk továbbá, hogy számos egyházi jellegű ügyről csak a vatikáni levéltár iratanyaga tájékoztat. Ez részben abból adódik, hogy bizonyos problémákkal eleve a pápai kúriához kellett fordulni, illetve bizonyos ügyek intézése eredendően a pápai legátusok személyéhez kötődött, másrészt pedig abból, hogy az egyházi ügyekben idehaza kiállított iratok tekintélyes része ugyan a történelem viharai során megsemmisült, ám a pápai adminisztráció jóvoltából emlékük mégis megőrződött.

Összegzésül elmondható: Temesvár középkori történetét illetően a legnagyobb gondot az okozza, hogy magáról a városról, annak szerkezetéről, topográfiájáról, igazgatásáról, jogi helyzetéről, lakóinak nevéről, számáról, foglalkozásáról csupán töredékes, és igencsak szórt adatokat őriztek meg az oklevelek.

Problémát jelent az is, hogy a középkori Temesvárról fennmaradt képi ábrázolások (veduták) közül mindössze egyet tarthatunk hitelesnek, ám ez sem ismert eredeti formájában. Ez az Anjou-kori várat ábrázoló kép valószínűleg a 15. század elején keletkezett, s egy itáliai munkában adták ki. A későbbiek során minden ábrázolás lényegében ezt a 15. századi képet vette alapul. A baj csak az, hogy az említett 15. századi rajzot a későbbiek során számos, gyakran fantázia szülte elemmel (pl. hegyekkel) is kiegészítették. Ezen későbbi ábrázolások közül a legrégibb és legnevezetesebb Hieronymus Ortelius (Ortel Jeromos) személyéhez kötődik, s 1596-ban készült. Ortelius rajzán tehát lényegében csak a várkastély képe hiteles, ám ez is a 14. századi állapotokat tükrözi, hiszen a 15. században, főként a Hunyadiak korában, illetve a török hódoltság idején Temesvár már másképpen nézett ki mint az Ortelius-féle ábrázoláson. A kép többi részét minden bizonnyal egy olyan személy elmondása alapján rajzolták – mégpedig meglehetősen szabadon —, aki részt vett Temesvár 1596. évi ostromában. Már Czímer Károly felhívta a figyelmet arra, hogy az Ortelius-féle ábrázoláson a Sziget külváros (Kis palánk) keleti irányban túl messze fekszik a várkastélytól, a Nagy palánk nevű külváros pedig teljesen hiányzik az ábrázolásról. Ugyanakkor a vár méretei túlságosan nagyok a városhoz viszonyítva, hiszen a vár és a város nagysága csaknem azonos a képen.[34] Temesvárról hiteles képi ábrázolás és helyrajz csak a 18. század elején, a török kiűzésével egy időben, illetve azt követően készült.[35] Ez nem kis problémát vet fel a középkori helyzet rekonstruálása vonatkozásában, hiszen a 18. század eleji viszonyokból csak nagy óvatossággal szabad visszakövetkeztetni az 1552 előtti állapotokra. A magunk részéről pontosan ezért nem tartjuk elfogadhatónak a neves romániai várostörténész, a Román Tudományos Akadémia Nagyszebenben működő Várostörténeti Intézete (Comisia de Istorie a Oraşelor din România) igazgatójának, Paul Niedermaiernek a módszerét, aki a 18. század elejének viszonyaiból kiindulva minden különösebb nehézség nélkül megrajzolta a 9–11. századi (sic!) Temesvár alaprajzát.[36] Még az sem okozott neki problémát, hogy a rekonstrukcióhoz nélkülöznie kellett a régészettudomány eredményeit.

2. A Temesvárról készült munkák

Dacára annak, hogy Temesvár városának múltjáról Johann Nepomuk Preyer jóvoltából – magyarországi viszonylatban meglehetősen korán – már 1853-ban készült monografikus igényű feldolgozás, s a későbbi évtizedek során is számos magyar, német, illetve román szerző foglalkozott a Béga-parti város múltjával, Temesvárról mind ez ideig mégsem született korszerű, napjaink elvárásait is kielégítő, átfogó jellegű történeti–régészeti értekezés. Részben ez az oka, hogy Johann Nepomuk Preyer munkáját, s annak magyarázó jegyzetekkel ellátott román nyelvű fordítását a temesvári Amarcord Kiadó 1995-ben megjelentette.[37] Vitathatatlan, hogy Preyer könyve hiánypótló jellegű, s közzététele abból a szempontból igen hasznos, hogy a két világháború közötti, sőt még az azt követő román történetírás is előszeretettel hivatkozott „forrásként” erre a munkára, ám hozzájutni csak kevesen tudtak. Preyer, aki 1844 és 1855 között Temesvár polgármestereként tevékenykedett, azonban nem szakképzett történész, hanem írói vénával megáldott ügyvéd volt, aki drámákat és verseket is írt.[38] Ehelyütt nem tekinthetjük feladatunknak monográfiájának részletekbe bocsátkozó értékelését, hanem csak a középkorral foglalkozó fejezettel összefüggésben kívánunk néhány megjegyzést tenni.

Preyer 1853-ban kiadott munkájában – a mellékleteket nem számítva – 156 oldalon tárgyalta Temesvár történetét a kezdetektől a 19. század közepéig. Az 1000 és 1552 közötti periódussal 26 oldalon foglalkozott, amihez hozzászámíthatjuk még az államalapítást megelőző időszakot tárgyaló 4 oldalas bevezetést is. Ez nem túlzottan sok, s a fenti terjedelem már önmagában felhívja a figyelmet arra a körülményre, hogy nyilván a rendelkezésre álló írott források csekély száma is szerepet játszik a meglehetősen ösztövérre sikeredett középkori áttekintésben. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy Preyer nem végzett – akkor még nem is végezhetett – szisztematikus forrásfeltárást. Okleveles adatokat ugyan felhasznált, ám ezeket utólag ellenőrizni a pontos forrásmegjelölés hiányában – a legtöbbször – szinte teljesen lehetetlen. Preyer ugyanakkor erőteljesen támaszkodott – az esetek zömében külön hivatkozás nélkül – a Bánát első átfogó leírását és történeti áttekintését adó Francesco Griselini adataira, amelyeknek túlnyomó többségét kritika nélkül átvette. Ez az eljárás a 16. század közepe előtti időszak vonatkozásában komoly fenntartásokba ütközik, hiszen a 18. században alkotó Griselini ide vonható információinak zömét a középkori – elsősorban – humanista történetíróktól „kölcsönözte”, ráadásul szinte mindenben hitelt is adott nekik. Így cseppet sem csodálkozhatunk példának okáért azon, hogy Preyer is a római telepesek leszármazottainak tartja saját korának románjait. Ebből a felfogásból fakadóan Preyer szerint a románok már a kezdetektől fogva Temesvár lakói voltak. A szerbekkel kapcsolatosan viszont egyértelműen leszögezi a szerző, hogy ők a későbbi századok során vándoroltak be. Történeti kútfőt azonban sem ezekben az esetekben, de még akkor sem nevez meg, amikor azt állítja, hogy a 15. század első felében a „görög nem egyesült”, azaz az ortodox egyháznak templomai és iskolái voltak Temesváron. Azt azonban egyértelmű tényként közli Preyer, hogy a középkorban a város lakosságának nagyobb részét a magyarok alkották.[39]

Módszertanilag hasonló, hitelt érdemlő forrásokkal kellőképpen nem támogatott nézetnek megfellebbezhetetlen tényként való közlésével és „továbbadásával” más szerzők esetében is találkozhatunk. Itt csak egy konkrét példára kívánjuk felhívni a figyelmet. Szentkláray Jenő azt állította, hogy „Károly Róbert templomot és zárdát építtetett nekik [ti. a ferences szerzeteseknek], délkeletre a várpalotától”. Bár forrásmegjelölést Szentkláray nem ad, azt azonban elmondja, hogy „… a királyi család gyóntatói s az Anjouk nápolyi követei szintén olasz minoriták” voltak. Ezt az állítást az oklevelek valóban megerősítik, s tény továbbá az is, hogy I. Károly 1325-ben Lippán nagybátyja, Toulouse-i Szent Lajos tiszteletére ferences kolostort alapított. I. Károly tehát igencsak kedvelte a ferenceseket, ám ebből a tényből még nem következik egyenesen az, hogy a ferenceseknek rendháza volt Temesváron, s az a várpalotától délkeletre állt.[40] Az általunk összegyűjtött oklevelek mindössze arról tanúskodnak, hogy Temesvárott 1323-ban a domonkosoknak már működött egy kolostoruk, s ez Szent László oltalmát élvezte. 1405-ben felbukkan egy másik kolostor is, ám ennek rendi hovatartozásáról az oklevél hallgat. Csupán annyit tudunk róla, hogy védőszentje Szűz Mária volt. A patrocínium alapján azonban valószínűsíthető, hogy a kolostor a ferencesekhez tartozott. A rendház létrejöttének és megszűnésének időpontja, sajnos, ismeretlen, említése pedig meglehetősen késői.[41] Így megfelelő bizonyítékok hiányában a Szűz Mária kolostor történetét – legalábbis egyelőre – még nem vezethetjük vissza I. Károly korába.

Szentkláray Jenő munkájának említésével eljutottunk a másik olyan monográfiához, melynek használata ma is megkerülhetetlen. A Magyarország vármegyéi és városai sorozatban valószínűleg 1914-ben jelent meg az a kötet, amely Temes megye és Temesvár város históriáját tárgyalja. A Borovszky Samu szerkesztette kötetben Szentkláray Jenő írta meg a megye és a város 19. század közepe előtti történetét. Az aracsi születésű, egyházi pályán is tevékenykedő Szentkláray Jenő – Johann Nepomuk Preyerrel ellentétben – jól képzett történész volt. Szentkláray munkáinak jelentős része szűkebb pátriájának, Dél-Magyarországnak a történetével foglalkozik, miként ezt számos régészeti és történeti feldolgozása bizonyítja. Szentkláray rendkívül alapos, nemzeti előítéletektől mentes történész volt. Temes megyéről és Temesvárról szóló feldolgozásának is ez adja egyik legnagyobb értékét. Túlzás nélkül állítjuk: óriási vesztesége a magyar tudománynak, hogy a 20. század elején sem ő, sem Ortvay Tivadar nem tudta megírni Temesvár középkori történetét egy akkor tervezett, a szó igazi értelmében vett monográfia számára. E monográfiából Ortvaynak csak az első kötet elkészítésére futotta az erejéből. 1916-ban bekövetkezett váratlan halála miatt a nagyszabású vállalkozás, sajnos, torzóban maradt. Folytatását – előrehaladott korukra és elfoglaltságukra hivatkozva – sem Szentkláray Jenő, sem Berkeszi István nem tudta vállalni.[42] Pedig mindketten alaposan ismerték Temesvárt, és annak tágabb értelemben vett vidékét. Berkeszi Temesvárról szóló kismonográfiája 1900-ban jelent meg, Szenkláray pedig – miként fentebb említettük – a Magyarország vármegyéi és városai sorozat számára írta meg Temesvár 1850 előtti történetét. A Magyarország vármegyéi és városai sorozat azonban nem a szó igazi értelmében vett tudományos vállalkozás, hiszen kötetei elsősorban nem a szakembereknek, hanem a művelt nagyközönségnek készültek. Az ilyen jellegű munka – magától értetődően – nem tűri a forrásokat is feltüntető lábjegyzetek sokaságát, pontosan azt, amit Szentkláray Jenő Temesvárról szóló feldolgozásával kapcsolatosan gyakran hiányolunk.

Ide kívánkozik még az a megjegyzés, hogy számos helyen – főleg a romániai szakirodalomban – Borovszky neve alatt tüntetik fel azt a munkát, amelynek Borovszky valójában nem a szerzője, hanem a szerkesztője volt. Kétség nem fér hozzá: mindketten olyan formátumú történészek voltak, akik feltétlen megérdemlik, hogy az utókor tisztában legyen a munkásságukkal.

Végezetül szeretnénk utalni arra, hogy a fentiekben távolról sem érintettük az összes olyan módszertani problémát, amely Temesvár középkori történetének feldolgozása során felmerülhet. Inkább csak arra vállalkoztunk, hogy néhány kérdés felvillantásával érzékeltessük azt a nem éppen könnyű helyzetet, amellyel a Temesvár középkori históriájának feltárásán fáradozó történetbúvár szembesülni kényszerül.

Rövidítés- és irodalomjegyzék

A. Oklt.

Anjou-kori oklevéltár (Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia). Szerk.: Kristó Gyula: I–VI. (1301–1322); Blazovich László – Géczi Lajos: VII. (1323). Almási Tibor: XI. (1327). Budapest – Szeged, 1990–2000.

AUSz

Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica. Szeged

Bak 1997

Bak Borbála: Magyarország történeti topográfiája. A honfoglalástól 1950-ig. História Könyvtár. Monográfiák 9/I. Bp. 1997.

Bálint 1963

Bálint Sándor: Az 1522. évi tizedlajstrom szegedi vezetéknevei. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 105. szám. Budapest, 1963.

Bejan – Ciupe 1996

Bejan, Adrian – Ciupe, Valeria Nicoleta: Organizarea cnezială în Banat în secolul al XIV-lea. Ziridava XIX–XX. Arad, 1996. 109–125.

Berkeszi 1900

Berkeszi István: Temesvár szabad királyi város kis monographiája. Temesvár, 1900.

Bonfini 1995  

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. Fordította: Kulcsár Péter. Budapest, 1995.

Böhm 1867

Böhm Lénárt: Dél-Magyarország vagy az ugynevezett Bánság külön történelme I–II. Pest 1867.

CD

Georgius Fejér: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. I–XI. Budae, 1829–1844.

CIH

Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár. Szerk.: Márkus Dezső stb. Budapest, 1899.

Ciulei – Ciulei 1997

Ciulei, Gheorghe – Ciulei, Gheorghe G.: Dreptul românesc în Banatul medieval. Reşiţa, 1997.

Czímer 1893

Czímer Károly: Temesvár megvétele. 1551–1552. Hadtörténeti Közlemények 6 (1893) 15–71, 196–229, 308–376.

Csánki 1890–1913

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I–III, V. Budapest, 1890–1913.

Df.

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai fényképgyűjtemény

Dl.

Magyar Országos Levéltár. Mohács előtti gyűjtemény

Doc. Valach.

Documenta historiam Valachorum in Hungaria illustrantia usque ad annum 1400 p. Christum. Curante Emerico Lukinich et adiuvante Ladislao Gáldi ed.: Antonius Fekete Nagy et Ladislaus Makkai. Budapest, 1941. Études sur l’Europe Centre-Orientale 29.

Engel 1977

Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387–1437). Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 83. Budapest, 1977.

Engel 1982

Engel Pál: Honor, vár, ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről. Századok 116 (1982) 880–922.

Engel 1996a

Engel Pál: Magyarország világi archontológiája. 1301–1457. I–II. História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 5. Budapest, 1996.

Engel 1996b

Engel Pál: A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései (1554–1579). Dél-alföldi Évszázadok 8. Szeged 1996.

Erdély tört. I.

Makkai László – Mócsy András (szerk.): Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Budapest, 1986.

Feneşan 1981

Feneşan, Costin: Documente medievale Bănăţene (1440–1653). Timişoara, 1981.

Fenyvesi 1993

Fenyvesi László: A temesközi–szörénységi végvárvidék funkcióválto-zásai (1365–1718). In: Petercsák Tivadar – Szabó Jolán: Végvárak és régiók a XVI–XVII. században. Studia Agriensia 14. Eger, 1993.

Gerő  é.n.

Gerő András (szerk.): Sorsdöntések. Kiegyezés – 1867. A trianoni béke – 1920. A párizsi béke – 1947. Budapest, é. n.

Griselini 1780/1982

Griselini, Franz: Versuch einer natürlichen und politischen Geschichte des Temeswarer Banats in Briefen an Standepersonen und Gelehrte I–II. Wien 1780. Griselini munkáját Costin Feneşan fordította románra és látta el magyarázó jegyzetekkel: Încercare de istorie politică şi naturală a Banatului Timişoarei. Timişoara, 1982.

Györffy 1964

Györffy György: Adatok a románok XIII. századi történetéhez és a román állam kezdeteihez. Történelmi Szemle 7 (1964) 1–25, 537–568.

Györffy 1963--1998

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I–IV. Budapest, 1963–1998.

Haţegan 1979

Haţegan, Ioan: Cnezi români în lupta antiotomană. Cnezi bănăţeni şi hunedoreni în luptele lui Iancu de Hunedoara. Atestări documentare (1439–1453). Sargetia 14 (1979) 225–232.

Haţegan 1997

Haţegan, Ioan: Filippo Scolari. Un condotier italian pe meleaguri dunărene. Timişoara, 1997.

Hóvári 1992

Hóvári János: A török Temesvár. Élet és Tudomány 67 (1992) 744–745.

Ilieşiu 1943

Ilieşiu, Nicolae: Timişoara. Monografie istorică. I. Timişoara, 1943.

Istvánffy          1962

Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből. Fordította: Juhász László. Magyar Helikon. Budapest, 1962.

Juhász 1930–1935

Juhász Kálmán: A csanádi püspökség története. I–VII. (1030–1608). Makó, 1930–1935.

Juhász 1941

Juhász Kálmán: A csanádi székeskáptalan a középkorban (1030–1552). Makó, 1941.

Juhász 1962

Juhász Kálmán: Egy dél-alföldi hiteleshely kiadványai. Aradi regeszták. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai. Gyula, 1962.

KMTL

Korai magyar történeti lexikon. (9–14. század). Főszerk.: Kristó Gyula. Szerk.: Engel Pál – Makk Ferenc. Budapest, 1994.

Kósa – Filep 1978

Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 1978.

Kristó 1988

Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest, 1988.

Kristó 1996

Kristó Gyula: Az alföldi megyék kialakulása. In: Rakonczai János –Szabó Ferenc: A mi Alföldünk. Nagyalföld Alapítvány, 1996.

Kovách 1998

Kovách Géza: A Bánság demográfiai és gazdasági fejlődése (1716–1848). Dél-alföldi Évszázadok 11. Szeged, 1998.

Kulcsár 1984

Kulcsár Péter: Az 1522-es szegedi tizedjegyzék mint történeti forrás. In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből. VIII. Szeged 1984. 5–27.

Makkai 1989

Makkai László: Magyar–román közös múlt. Hét torony Könyvkiadó. 1989.

Márki 1892–1895

Márki Sándor: Arad vármegye és Arad szabad királyi város története. Arad, 1892–1895. (Arad vármegye és Arad szabad királyi város monographiája II/1 és 2.)

Medeleţ – Toma 1997

Medeleţ, Florin – Toma, Nicoleta: Muzeul Banatului. File de cronică I. 1872–1918. Timişoara, 1997.

Milleker 1915

Milleker Bódog: Délmagyarország középkori földrajza. Temesvár, 1915.

MOL

Magyar Országos Levéltár

MVV

Magyarország vármegyéi és városai

Niedermaier 1996

Niedermaier, Paul: Der Mittelalterliche Städtebau in Siebenbürgen, im Banat und im Kreischgebiet. Band 1: Die Entwicklung vom Anbeginn bis 1241. Kunstdenkmäler Siebenbürgens, Band 2. Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskunde. Heidelberg, 1996. Ismerteti Benkő Elek: Századok 132 (1998) 264–268.

Oláh 1985

Oláh Miklós: Hungária. Budapest, 1985.

Opriş 1987

Opriş, Mihai: Timişoara. Mică monografie urbanistică. Bukarest, 1987.

Ortvay 1891–1892

Ortavay Tivadar: Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején a pápai tizedjegyzékek alapján feltüntetve. I–II. Budapest, 1891–1892.

Ortvay 1914

Ortvay Tivadar: Temes vármegye és Temesvár város története. A legrégibb időktől a jelenkorig. I. Régibb középkor. A római hódítástól a magyar királyság megalapításáig. Budapest, 1914.

Ottendorf 1943

Budáról Belgrádba 1663-ban. Ottendorf Henrik képes útleírása. Szövegét kiadta, magyarra fordította és bevezetéssel ellátta Hermann Egyed. Tolna vármegye Multjából 7. 1943.

Pesty 1868

Pesty Frigyes: A temesi Bánság elnevezésének jogosulatlansága. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője. 2 (1868) 1. szám 211–219.

Pesty 1876

Pesty Frigyes: A szörény vármegyei hajdani oláh kerületek. Budapest, 1876.

Pesty 1877–78

Pesty Frigyes: A szörényi bánság és Szörény vármegye története. I–III. Budapest, 1877–78.

Pesty 1882–84

Pesty Frigyes: Krassó vármegye története. II–IV. Budapest, 1882–84.

Petri 1992

Petri, Anton Peter: Biographisches Lexicon des Banater Deutschtums. Th. Breit Druck + Verlag GmbH, Marquartstein, 1992.

Petrovics 1991

Petrovics István: Megjegyzések Telegdi Csanád egri püspökké szentelése kapcsán. In: AUSZ XCII. Szeged 1991. 43–49.

Petrovics 1994

Petrovics, István: Was there an ethnic background to the veneration of St. Eligius in Hungary? In: L. Löb – I. Petrovics – GY. E. Szőnyi: Forms of identity. Definitions and changes. Attila József University, Szeged, 1994. 77–87.

Petrovics 1995

Petrovics István: Temesvár és Nagyszeben. Megjegyzések egy oklevéltöredék kapcsán. In: Koszta László (szerk.): Kelet és Nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szeged, 1995. 401–412.

Petrovics 1996

Petrovics István: Egy 14. századi temesvári bíró: Posztós Mihály. In: AUSz CIII. Szeged, 1996. 91–99.

Petrovics 1997a

Petrovics, István: Foreign ethnic groups and urban development in medieval Hungary: the case of Temesvár. In: Analele Banatului. Serie nouă. Archeologie–Istorie. V. Timişoara, 1997. 235–245.

Petrovics 1997b

Petrovics, István: Royal residences and urban development under the reign of the Anjou kings in Hungary. In: Historia Urbana. Editura Academiei Române. Tomul V. 1997/1. 39–65.

Petrovics 1999a

Petrovics, István: The fading glory of a former royal seat: the case of medieval Temesvár. In: Balázs Nagy – Marcell Sebők (eds.): The Man of Many Devices, Who Wandered Full Many Ways. Festschrift in Honor of János M. Bak. CEU Press. Budapest, 1999. 527–538.

Petrovics 1999b

Petrovics István: Adalékok a középkori Temesvár kereskedelmi kapcsolataihoz. In: AUSz CIX. Szeged, 1999. 33–37.

Petrovics 2000

Petrovics István: Orgyilkosok Temesvárott: merénylet I. Károly király ellen. In: Piti Ferenc (szerk.): „Magyarok eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szeged, 2000. 421–434.

Popa-Gorjanu 1999

Popa-Gorjanu, Cosmin Alin: The Formation of the Romanian nobility from the Banat (14–15th centuries). M.A. Thesis in Medieval Studies. The Central European University. Budapest, 1999.

Preyer 1853/1995

Preyer, Johann Nepomuk: Monographie der königlichen Freistadt Temesvár. Temesvár, 1853.[43] 

Reizner 1900

Reizner János: Szeged története IV. Szeged, 1900.

Rusu 1984

Rusu, Adrian Andrei: Cnezi români din Transilvania în epoca lui Iancu de Hunedoara – Cîndeştii din Rîu de Mori. Revista de Istorie. 37 (1984) 556–568.

Rusu 1994

Rusu, Adrian Andrei: A hátszegi kerület középkori templomai 1700-ig. In: Pámer Nóra (szerk.): Tanulmányok Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára. Művészettörténet – Műemlékvédelem 6. Budapest, 1994. 335–347.

Rusu 1999

Rusu, Adrian Andrei: Ioan de Hunedoara şi Românii din vremea sa. Cluj-Napoca, 1999.

Szabó F. 1996

Szabó Ferenc: A megyerendszer az Alföldön a középkortól napjainkig. In: Rakonczai János – Szabó Ferenc: A mi Alföldünk. Nagyalföld Alapítvány, 1996.

Szabó P. Cs. 1999

Szabó Pál Csaba: Krassó és Szörény vármegye egyesítése. In: AUSz. CVIII. Szeged, 1999. 43–62.

Szeged I.

Kristó Gyula (szerk.): Szeged története. I. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, 1983.

Szeged II.

Farkas József (szerk.): Szeged története. II. 1686–1849. Szeged, 1985.

Szentkláray 1879

Szentkláray Jenő: Száz év a Délmagyarország újabb történetéből. Temesvár, 1879.

Szentkláray é.n.

Szentkláray Jenő: Temes vármegye története. In: MVV Temes vármegye. Budapest, é. n. 225–392. Temesvár város története [a vár keletkezésétől 1850-ig]. In: MVV Temes vármegye és Temesvár. Budapest, é. n. 1–110.

Szerémi            1961

Szerémi György: Magyarország romlásáról. Fordította: Juhász László. Magyar Helikon. Bp. 1961.

Ţeicu 1998

Ţeicu, Dumitru: Banatul montan în evul mediu. Timişoara, 1998.

Temes

Oklevelek Temesvármegye és Temesvárváros történetéhez. Másolta és gyűjtötte Pesty Frigyes. A Magyar Tudományos Akadémia Tört. Bizottsága rendeletéből sajtó alá rendezte Ortvay Tivadar. I. 1183–1430. Pozsony 1896. Temesvármegye és Temesvárváros története IV.

Temesi Bánság

A Temesi Bánság Oklevéltára 1093–1590. Kézirat. Fekete Nagy Antal hagyatéka. MOL P szekció 1732.

Timişoara 700

Pascu, Ştefan – Zahiu, Ioan – Ţintă, Aurel: Timişoara. Pagini din trecut şi de azi. Timişoara, 1969.

Tört. Adattár

Történelmi Adattár Csanád egyházmegye hajdana és jelenéhez. Szerkesztik és kiadják Orthmayer [Ortvay] Tivadar és Szentkláray Jenő. I–IV. Temesvár–Budapest, 1871–1874.

TRÉ

Történelmi és Régészeti Értesítő. A Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Muzeumtársulat Közlönye. Temesvár, 1875–1917.

Turchányi 1906

Turchányi Tihamér: Krassó-Szörény megye története az ősidőktől a régi Krassó megye megszűnéséig (1490). Lugos, 1906.

Vadas 1987

Vadas Ferenc (szerk.): Ozorai Pipo emlékezete. Szekszárd, 1987.

Vajay 1975

Vajay Szabolcs: Temesvár középkori címere. Levéltári Közlemények 1975. 223–232.

Vékony 1989

Vékony Gábor: Dákok, rómaiak, románok. Budapest, 1989.

VMO

Vatikáni magyar okirattár. (Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia). Első sorozat. 1–4. Budapest, 1885–1891.

Jegyzetek


[1] A Duna--Tisza--Maros-köz megjelölésére a 18. század elején különböző elnevezéseket használtak: banatus Temesiensis/Temesvariensis; Temescher Banat, Temesvarer Provinz/Region/Banat. V.ö. Szentkláray 1879: 1–2. L. még Kósa – Filep 1978: 63–66; Blazovich László: Bánát. KMTL 78.

[2] Kristó Gyula: Bánság. KMTL 79–80. Az egyes bánságokat lásd a KMTL megfelelő szócikkei alatt.

 [3] Pesty 1877–78; Györffy 1964: 1–25, 537–568; Makkai László: Szörényi bánság. KMTL 657; Engel 1996: 32–34. Vö. még Csánki 1890–1913: II. 1–113; Turchányi 1906: 227–247; Milleker 1913: 46–257; Györffy 1963–1998: III. 469–498; Ţeicu 1998: 427–458.

[4] Kenéznek a vlach, illetve vlach jogon telepített falvak elöljáróját nevezték a 13–18. században. A kenézség olyan örökíthető megbízatás volt, amely egy vagy több település vezetésére, továbbá királyi (földesúri) jövedelmeinek behajtására vonatkozott. A kenézt bizonyos kiváltságok illették meg: pl. helyi bíráskodás, a jövedelmekből való részesedés, malomtartási jog. A középkori Magyar Királyság területén hasonló intézmény volt a németeket telepítő soltészek (Felvidék), illetve gerébek (Erdély) hatásköre. Körmendy Adrienn: Kenéz. KMTL 341; Menasági Sándor: Románok. Uo. 580–581; Haţegan 1979: 225–232; Makkai 1989: 53–68; Erdély tört. I. 301–316, 341–347, 394–408; Rusu 1984: 556–558; Bejan – Ciupe 1996: 109–125; Ciulei – Ciulei 1997; Popa-Gorjanu 1999; Rusu 1999: 197–232.

 [5] Pesty 1876: 23. V. László király 1457. augusztus 29-én kiadott oklevelében erősítette meg az “oláh” kerületek kiváltságait. Az oklevél eredeti példánya valószínűleg megsemmisült, szövege csak 17. századi átiratból ismert. MOL. Dl. 26 615. Az oklevél szövege kiadva: Pesty 1876: 73–75. A bánáti román nemesség 14–15. századi történetére l. Popa-Gorjanu 1996.

[6] Engel 1977: 51–52; Engel 1996: 32–34, 204–205. Ozorai Pipóra lásd Vadas 1987; Haţegan 1997.

[7] Pesty 1868: 211–219; Fenyvesi 1993. 135–140; Blazovich László: Temesköz. KMTL 669; Az 1332–37. évi tizedjegyzékben a Temesköz megjelölés a temesi főesperesség egyik kerületének elnevezéseként de medio Temisy alakban fordul elő. VMO I/1. 149. Családnévben — miként ezt Temeskuz-i Gurke fia: Pál példája mutatja — azonban már 1327-ben találkozunk ezzel a megjelöléssel. A. Oklt. XI. 380. És 579. számú regeszták. I. Lajos király 1374. október 4-én kelt oklevele pedig azt bizonyítja, hogy a magyar nyelvű Temesköz elnevezés a 14. század második felében felbukkan: in comitatu seu districtu de Temeskuz. CD. IX/4. 567.

[8] Györffy 1963–1998: I. 163–188, 835–878, III. 305–321, 469–498; Csánki 1890–1913: I. 688–717, 757–788, II. 1–130; Milleker 1913; Kristó 1988: 459–470.

[9] Szentkláray 1879; Szentkláray é.n.: 348–392; Szabó 1996: 191–202; Bak 1997: 31–35, 111–112, 117–122; Kovách 1998: 23–300; Szabó P. Cs. 1999: 43–62. A Bánát polgárosítására és a területén kialakított megyékre vonatkozó jogszabályokat lásd a Magyar Törvénytár, a CIH megfelelő köteteiben. 1741:XVIII. tc. Lásd CIH 1740–1835. évi törvénycikkek 30–33; 1790:XXVIII. és XXX. tc. Lásd CIH 1740–1780. évi törvénycikkek 180–181; 1873:XXVII. tc. Lásd CIH 1872–1874. évi törvénycikkek 203–209. (Az 1873:XXVII. tc. 3. §-ának értelmében a volt román és szerb bánsági ezredek egy részéből létrehozták az önálló Szörény megyét, amelynek központja Karánsebes lett. Az önálló Szörény megye 1880-ig állt fenn, amikor is az 1880:LV. tc. kimondta Szörény és Krassó vármegyék egyesítését. Az új megye neve Krassó-Szörény, székhelye pedig Lugos lett. CIH 1879–1880. évi törvénycikkek 368–369. Vö. Szabó P. Cs. 1999: 43–62.) A magyarországi és az erdélyi polgári jellegű egységes megyerendszer létrehozásakor végrehajtott területváltozásokról az 1876:XXXIII. tc. I. fejezet 1. § rendelkezik. Lásd CIH 1875–1876. évi törvénycikkek 481–484. Temes és Krassó megyék esetében kölcsönös községátcsatolások révén 1877-ben határmódosítást hajtottak végre. 1877:I. tc. Lásd CIH 1877–1878. évi törvénycikkek 3–9.

[10] A Bánát felosztásával kapcsolatos román–“jugoszláv” vitára lásd Gerő é. n.: 116–134.

[11] Elsősorban Pesty Frigyes, Ortvay Tivadar, Márki Sándor, Szentkláray Jenő, Juhász Kálmán és Milleker Bódog munkásságára gondolunk.

[12] “A király ... útját a töröknek kitett Temesvárra vette, amely egy kies tartományban fekszik a Temes folyásánál, épületei ékesek, erődítése nagy mesterségről tanúskodik.” Bonfini 1995: 3. 8. 205. (684. oldal).

[13] Istvánffy 1962: 197–205.

[14] Szerémi 1961: 221.

[15] Ottendorf 1943: 70–78, 100–106.

[16] Reizner 1900: 97–128. A tizedjegyzék szövegének javított kiadását lásd Bálint 1963: 27–46.

[17] Kulcsár 1984: 5–27. Kulcsár komoly kételyeket is megfogalmaz a tizedjegyzék történeti forrásként való felhasználásával kapcsolatosan.

[18] Hóvári 1992: 744–745; Engel 1996b.

[19] VMO I/1. 145, 151, 157, 160.

[20] Engel 1982: 917–920.

[21] VMO I/4. 238.

[22] Petrovics 1996b: 33–37.

[23] Az adatbázis az Internet segítségével érhető el, de CD-változat is létezik.

[24] A. Oklt. I–III.

[25] A. Oklt. IV–V.

[26] A. Oklt. IV. 122, 676. sz. regeszták. Vö. még Petrovics 2000.

[27] A. Oklt. VII. 23. sz. regeszta

[28] Reizner 1900: 309–318.

[29] Preyer 1853/1995: 159–171 (260–269).

[30] Szeged II: 93–105.

[31] Vajay 1975: 223–232.

[32] Szent Eligius magyarországi tiszteletére lásd Petrovics 1994: 77–87.

[33] Juhász 1941; Juhász 1962.

[34] Szentkláray é. n.: 25-26; Czímer 1893: 56.

[35] Szentkláray é. n.: 77; Czímer 1893: Melléklet.

[36] Niedermaier 1996: 33.

[37] Preyer 1853.

[38] Petri 1992: 1497–1499.

[39] Preyer 1853/1995: 119. (A könyv 1995. évi kiadásában lásd a 117–118. oldalakat.) Opriş 1987: 12, 16, 195–196. Opriş egy lépéssel még tovább megy Preyernél, s azt állítja, hogy Temesváron már 1397-ben ortodox templom állt. A románok római származására lásd pl. Petrus Ransanus Minden idők évkönyvei című, vagy Oláh Miklós Hungaria című munkáját (Oláh 1985: 58). Ransanus munkájának vonatkozó része itt is olvasható: 90–91. V.ö. Még Vékony 1989: 27–32. A szerbeknek a Magyar Királyság déli és keleti határterületeit, elsősorban a Szerémséget és a Temesközt érintő bevándorlásával, illetve betelepítésével már a régebbi történetírás is számolt. Vö. Szentkláray é.n.: 306–309. (Ezt a kérdéskört újabban Szakály Ferenc vizsgálta.) Griselini azt írta, hogy Kinizsi Pál 1481-ben a Kruševac elleni hadjárat alkalmával 50 000, a török iga alól szabadulni akaró szerbet hozott magával, akiket Temesvár környékén telepített le. (Griselini1780/1982: 56.) Szentkláray Jenő ezen túlmenően még azt is megjegyezte, hogy ezekből a szerbekből Kinizsi többet Temesvár Nagy palánknak nevezett külvárosában telepített le (Szentkláray é. n.: 28). Kétségbevonhatatlan tény tehát, hogy a 15. században, főleg annak második felében jelentős számú szerb és román népesség élt a Temesközben. A régió nagyobb városai, elsősorban Temesvár, azonban az eredetileg magyarok lakta vidéken még jó ideig megmaradtak magyar többségű településeknek. Tény továbbá az is, hogy például a Hátszeg vidéki román kenézek már a 13. században igényes kőtemplomokat építtettek, s ez a folyamat a 14–15. században is folytatódott. (Vö. Erdély tört. I: 394–402; Rusu 1994: 335–347.) Az is magától értetődik, hogy a megnövekedett számú ortodox népesség lelki gondozását a latin rítusú környezetben valahogy meg kellett oldani, ám mind ez ideig nem került elő olyan kétségtelenül hitelt érdemlő korabeli vagy közel egykorú kútfő, amely egyértelműen bizonyítaná: Temesvárott a 15. század elején görögkeleti templomok és iskolák működtek volna.

 [40] Szentkláray é. n.: 10; A. Oklt. IV. 223. sz. regeszta. Lippára lásd Györffy 1963–1998: I. 180–181.

 [41] A. Oklt. VII. 23. sz. regeszta. Vö. Petrovics 1991: 43–49.  MOL. Dl 92 246. Vö. Petrovics 1999: 531.

 [42] Temes vármegye és Temesvár szab. kir. város monographiája ügye. TRÉ 33 (1917) I–IV. füzet. 23–27. A Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat tevékenységét áttekintő, s annak kiadványát (TRÉ) is ismertető legfrissebb munka: Mendeleţ – Toma: 1997.

[43] A könyv újabb kiadása változatlan német szöveggel, román fordítással, elő- és utószóval, valamint jegyzetekkel 1995-ben jelent meg az “Amarcord” Kiadónál Temesváron.