Cikkek

Lengyel Tünde: A koraújkori mezővárosok kutatásának problémái Szlovákiában

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 14.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2003.

ISSN 1219 4077

Szerkesztette: Vonyó József

79–85. p.


Tünde Lengyelová

 

A koraújkori mezővárosok kutatásának problémái Szlovákiában


Probleme der frühneuzeitlichen Marktflecken-forschungen in der Slowakei

The Problems in Researching the History of Early New Age Country Towns in Slovakia





A szlovákiai mezőváros-kutatás nem tekint nagy múltra vissza. Természetesen a szisztematikus városkutatás folyamán, amely a hetvenes évek elején ért el kimagasló eredményeket, a szabad királyi városok mellett helyet kaptak a kisebb városok is. A kutatók leginkább a középkorral foglakoztak, aztán – kihagyva majd két és fél évszázadot – az úrbérrendezést és az utána következő időszakot vizsgálták. Így a mezővárosok történetét főként a magyar irodalomból lehet megismerni, szlovák tanulmányra kevésbé lehet támaszkodni.[1]

A mezővárosok az ország településhálózatának igen fontos részét alkották, de Európai viszonylatban is szervesen beleillettek abba településcsoportba, amelyet általában kisvárosnak nevezünk. Hogy mit sorolunk a kisváros fogalmi körébe, az országoktól és régióktól függően változhat. E települések lélekszáma általában csak ritkán haladta meg az ezret, de gyakran nem érte el az ötszázat sem. A 15. század végén Közép-Európában (nyugaton az Elbától számítva az ukrajnai Styr folyóig és északról a Botteni-öböltől az Adriai-tengerig) körülbelül 3000 olyan település volt, amely városi privilégiummal rendelkezett, vagy városnak tekintették. Körülbelül 1 millió 600 ezerre tehető a lakosok száma, ami azt jelenti, hogy több mint 10 százaléka az összlakosságnak, tehát minden tizedik ember, ezekben a kisvárosokban élt. Ez a szám persze minden országban másként alakult, például Csehországban valamivel 20% felett volt, Magyarországon is megközelítette a 20%-ot, Lengyelországban nem egész 15%, Svédországban viszont csak 5–6%-ot tett ki. Míg a nagyvárosokban kb. 90–100 ezer ember élt, a 2500 kisvárosban több mint másfél millió, ami 90%-a az összes városlakónak. Ezekből a számokból az derül ki, hogy kvantitatív értelemben a kisváros dominált a városi településtípusok között.[2]

A közép-európai kisvárosok további hasonlóságokat is mutatnak, annak ellenére, hogy különböző gazdasági hátterük volt. Svédországban például a halászás, Lengyelországban és Magyarországon a mezőgazdaság és állattenyésztés, Csehországban és Szlovákiában a bányászat. A lakosság vagyonát – kevés kivétellel – legfőképpen mégis a föld birtoklása képezte. Annak ellenére, hogy a kisvárosokban kialakult a kézművesség, ez nem lett domináns, csak kevés mesterség honosodott meg, rendszerint azok, amelyek a helyi népesség mindennapi szükségleteit elégítették ki. A kézművesek megélhetésüket többnyire a mezőgazdaságban találták meg, így a kisvárosok lakóira jellemző volt, hogy félig iparosok, félig parasztok voltak.[3]

Amíg a szabad királyi város fogalmát törvényben definiálták,[4] a mezőváros kritériumait – annak ellenére, hogy tíz törvényben szerepelt, és számukat 600-tól 850-ig[5] határozzák meg – konkrétan nem fogalmazták meg. Körülbelül 200 mezőváros a Felvidéken, a mai Szlovákia területén volt. Az 1773-ban kiadott Lexicon universorum regni Hungariae locorum populosorum 191 helységről számol be, de kimaradt az a 16 szepességi város, melyeket csak egy évvel korábban szerzett vissza Mária Terézia a lengyel zálogból. Összesen tehát a mai Szlovákia területén az úrbérrendezés idején 207 úgynevezett „oppidum” volt.[6] Ezek között megtaláljuk azokat a városokat, amelyek még a 13. században kaptak privilégiumot (Jászó és Szepesolaszi 1243, Garamszentkereszt 1246, Nagysáros és Nyitra 1248, Németlipcse 1263, Komárom és Hibe 1265 stb.). Továbbá szerepelnek a jegyzékben olyan települések, amelyek csak részleges privilégiumot kaptak (rendszerint vásártartási jogot), de sok olyan oppidummal is találkozunk, melyeknek semmiféle privilégiumuk nem volt, legfeljebb csak földesuruk ajándékozta meg őket valami kis joggal a saját hatásköréből.

Persze a lexikon azokat a településeket tekintette oppidumnak, melyeket akkor annak tartottak. Kimaradtak azonban a jegyzékből azok, melyek a 18. század hetvenes éveire fejlődésükben annyira visszaestek, hogy már csak régi irataikból lehetett valamikori városi mivoltukat bizonyítani. A mezővárosok kutatása kapcsán számos kérdés vetődik fel. Tekinthető-e mezővárosnak olyan település, amelyik évtizedek, illetve évszázadok során gazdaságilag és jogilag is hanyatlott, valójában elveszítette mezővárosi voltát, de rendelkezett privilégiummal? Vagy mezőváros-e az a település, amelyben például az uradalom lakossága hetenként összejött piacra; vagy a földesúr itt épített magának kastélyt, és itt volt az uradalom adminisztratív központja, beleértve az úriszéket? A város és a mezőváros közötti határt relatíve könnyen meg lehet határozni, nem nehéz eldönteni, meddig város egy település, és mikor nem lehet már városnak tekinteni. De hol van a határ a falu és a mezőváros között? Melyek azok a feltételek, amelyeket egy mezővárosnak be kell tölteni? Lehet-e a városokat valamiféle kategóriákba sorolni, konkrét követelmények alapján, melyek minden mezővárosra illenének? És ezek a kategóriák érvényesek lehetnek-e az egész középkorra, kora újkorra, vagy más kronológiailag meghatározott időszakra?

A szlovák történeti irodalomban többen is megpróbálták a városokat – beleértve a mezővárosokat is – kategóriákba sorolni, és egyben meghatározni, melyek voltak azok a követelmények, amelyeket egy kategórián belül a városnak el kellett érnie. R. Marsina[7] a szabad királyi városokat az első kategóriában két alcsoportra osztotta, míg a többi város a második kategóriába került, ezen belül pedig négy alcsoportba. A kritériumok reálisak és elfogadhatók még a kevés irattal rendelkező kisvárosoknál is, s ami a legfontosabb, vonatkoztathatók nemcsak a középkorra (Marsina ezt a kategorizációt a 14. század feléig tartja érvényesnek), de a koraújkorra is. Egy másik kategorizációt Darina Lehotská[8] javasolt: három csoportot alkalmazott, az elsőbe a 24 szabad királyi és bányaváros került, a másik két csoportba pedig 114 település. Ez a felosztás is a középkorra vonatkozik. A kései feudalizmus időszakára Anton Špiesz tíz kritériumot állapított meg.[9] Sajnos, ezek is csak a 18. század második felére alkalmazhatók, több okból is. Példának csak az első kritérium: „1. A lakosság magasabb száma (legalább a négyszerese az átlagtelepüléseknek a városoknál, kétszerese a kisvárosoknál).” De feltehetjük a kérdést: mit tekinthetünk ebben a korban átlagtelepülésnek? A. Špiesz ezt ugyan nem konkretizálta, de a lakosság számát 2000, illetve 1000 főben állapította meg. Ezt a kritériumot a 16–17. században a felvidéki mezővárosok közül csak nagyon kevés érte el, az átlagos lakosságszám csak 470 körül mozgott, és csak a 18. században érte el a 800 főt.[10] Sajnos, a további kritériumokat is csak a 18. század második felére tudjuk alkalmazni.

Špiesz további munkáiban a mezővárosokat a fent említett tíz kritérium szerint két csoportba osztotta: az egyikbe a városok (mestá), a másikba kisvárosok (mestečká) kerültek. Ezt J. Bartl is teljességgel elfogadta, hozzátéve, hogy fölösleges mindenféle mesterséges kategóriákat kitalálni.[11] Tovább már a szlovákiai történetírás nem foglalkozott a városok és mezővárosok kategorizációjának problémájával.

A magyar mezőváros-kutatást ebből a szempontból erőteljesen előrelendítette Kubinyi András összehasonlító rendszere, mely a külföldi centralitáskutatás eredményeit próbálta meg a Magyarországi viszonyokra átdolgozni.[12] Kubinyi a központi és helyi funkciókat, illetve intézményeket tíz csoportra osztotta, ezeken belül hat lépcsőfokot különböztetett meg. Így egy település centralitási mutatószáma maximálisan 60 lehet. A valódi városok esetében a centralitási mutatószám 40 körül kezdődik, míg a mezővárosok, vásártartó falvak jóval ez alatt foglalnak helyet, zömük a 30-at sem éri el. Kubinyi András ezt a rendszert a középkor végére alkalmazta, de (legfeljebb kisebb igazítással) a koraújkorra is érvényes. Érdekes lenne e rendszer szerint a szlovákiai mezővárosokat is újra megvizsgálni. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy ez – az aprólékos kritériumok betartása mellett és a több mint 200 település esetében – hosszadalmas munkának mutatkozik.

A szlovákiai mezőváros-kutatást továbbá a terminológiai zűrzavar is nehezíti. Zsigmond 1405-ben kiadott dekrétuma megkülönbözteti a városokat (civitas), mezővárosokat (oppidum) és a szabad falvakat (libera villa). A dekrétum bevezető része pedig arról szól, hogy a törvény célja némely várost fallal körülvenni, a szabad falvakat vagy kisebb városokat oppidummá emelni. Itt ugyan észlelhető a városi renden belüli különbség, de csak a királyi birtokban levő településekre vonatkozóan. A földesúri birtokba tartozó településekről nem elékezik meg.

Werbőczi István Tripartituma egy évszázaddal később már világosabban fogalmaz: két kategóriát ismer, a szabad királyi városokat (libera civitas regia) és a földesúri oppidumokat. Ez fedte a kor jogi felfogását is, mert amíg a szabad királyi városok polgárai szabadok voltak, a földesúri joghatóság alatt levő oppidumok lakosai jobbágyok maradtak. De – mivel sehol nem volt meghatározva, hogy mit is foglal magába az oppidum fogalom – egyes települések egészen önkényesen használták nemcsak az oppidum megnevezést, de a civitast is (és természetesen ezeknek a magyar, szlovák vagy német megfelelőjét). Így az 1666-ban összeírt beckói uradalom urbáriuma Beckót mint civitast jegyezte fel, aminek persze semmi alapja nem volt, és más forrásokban sem fordult elő.[13] Jászó lakosai sem voltak sokkal szerényebbek. Az 1595–96 évi urbáriumban Jászó mint oppidum szerepel, lakosai pedig „oppidani”-ként, de kocsmájukat a „városba” helyezték el (Aenopolium in civitate Jazo).[14] Ellenkező példa Gúta (Kolárovo), amely 1573-ban oppidum,[15] de 1673-banmár csak mint possessio szerepel,[16] hasonlóan Udvarnok, amely egész 1714-ig oppidum, de ekkor már csak possessio.[17] Egészen elvétve szerepel a forrásokban az „oppidulum” megnevezés. Ennél már talán szebben nem is lehet kifejezni a valamikor privilégiummal rendelkező Hibe város hanyatlását: a IV. Béla királytól 1265-ben kapott kiváltságokat 1536-ban már csak a bíró és 15 polgár tudta használni, 5 szegénnyel együtt.[18]

 A német forrásokban több terminust használtak, így pontosabban lehetett kifejezni a település funkcióját is. Egészen egyértelmű a Markt, Marktflecken, ami a helységet mint piacközpontot jellemzi. A Mittel elnevezést az 1565-ben a szepesi uradalomban összeírt urbáriumban használták.[19] Értelmezhető mint központ, ami megfelel a valóságnak is, mert az e fogalommal jelölt települések igazán nem voltak városok, még kisvárosok sem. Némelyekben csak 8–9 lakott ház volt, a legnépesebbek sem haladták meg sokkal a 60 házat. A „Stadt” terminussal ritkán találkozunk: az 1565 évi urbáriumban Szomolnok és Gölnicbánya volt „freie Bergkstatt”, de később (1605) már az oppidumok közé sorolták őket.

 A korabeli források egyik terminust sem használták következetesen. Hasonlóképpen volt ez a mezővárosok lakóival is. Leggyakoribb az oppidani fogalom, de használták a polgár, Bürger, mešťan kifejezéseket is, a legtöbb urbáriumban azonban mégiscsak colonus-inquilinus, rusticus, vagy egyszerűen paraszt és zsellér (sedliak, želiar stb.) volt az oppidumok lakója. Az urbáriumok összeírásánál a lakosság tényleges helyzetét vették figyelembe, beleértve azt, hogy a földművelés volt a fő foglalkozása. Ezt talán a legjobban a modern német történetírás elnevezése mutatja: az „Ackerbürgerstadt” a német mezőváros egyik megfelelője.

 A mezővárosokban, akárcsak a falvakban, telek után szedték az adót (cenzust). Az, hogy mennyire nem tekintette a földesúr városnak, vagy legalább a kézművesség központjának a mezővárosokat, abban is kifejezést nyer, hogy kilencedet szedett. Ez együtt az „ajándékkal”, vagyis a különféle élelmiszerrel, sokszor magasabb értékű volt, mint a pénzben szedett cenzus. Számításaim szerint például a galgóci uradalombeli Udvarnok mezőváros lakosai 1617-ben 20 forint 53 dénárt fizettek földesuruknak, Thurzó Szaniszlónak. A gabona (búza és zab) és a konyhára való baromfi, tojás, kalács stb. értéke viszont 65 forint 70 dénár volt, vagyis a cenzus háromszorosa.[20] 1592-ben Nagy Megyer kilencede gabonában és a konyhára való élelmiszerekben kétszer annyit tett ki, mint a cenzus.[21] A mezővárosoknak körülbelül 20%-a viszont nem fizetett kilencedet, de magasabb cenzust szabtak ki rájuk.

Nem a városiasság jele a robotolás sem. Egyes mezővárosokban a robotnak is sokféle formáját találjuk: volt, ahol csak a zsellérek robotoltak, de a legtöbb helyen a telkes gazdák is. A 17. század feléig nem volt gyakori a robot alóli kiváltás, de a század második felében már gyakran a földesúr is szorgalmazta a robotmunka taxára változtatását, teret engedve a kézművességnek és a kereskedőknek. De nem ez volt a célja: a taxára leginkább a földesúr lakhelyétől távolabbra eső birtokokon tértek át, és ott, ahol nem volt kifizetődő saját földjein gazdálkodni. Így jobban hasznát vette a pénznek, mint a robotnak.

A városiasság egyik alapkritériuma az önkormányzat. Ezen a téren is nagyon nagy különbségek mutatkoznak egyes mezővárosok között. Azoknál a mezővárosoknál, amelyek a 15. században még királyi városok voltak, továbbra is megmaradtak a privilégium által biztosított jogok, még akkor is, amikor már nem a király, hanem a földesúr hatáskörébe tartoztak. Más településeknél nagyon erős volt a függőség a földesúrtól, az önkormányzat is többé-kevésbé annak akaratától függött. Ami a mezővárosi önkormányzatokat illeti, formailag nagyon hasonlítottak a szabad királyi városokéra. A különbség a tanácstagok és a választott közösség számában, és persze a jogosítványok körében volt. A kutatásnál ez az egyik igen fontos kritérium a mezőváros tényleges helyzetének megállapításához. A városi polgárok viszonya az önkormányzat függetlenségéhez is sokat mond a polgárok városi öntudatáról. Példa erre Privigye, ahol 1771-ben a mezőváros lakosai kiálltak jogaik mellett, és kiverték a földesúr tisztviselőit a városból. A konfliktus külön érdekessége, hogy az egész rebelliót a nők rendezték, és persze a megtorlás is őket érte.[22]

 Az önkormányzattal szorosan összefügg a bíráskodás is, ami a bíró és a tanács kötelességei közé tartozott. A mezővárosok csak a kisebb, főleg polgári és nem súlyos bűncselekmények elbírálásában intézkedhettek. A többi a földesúr, illetve az általa kinevezett hivatalnokok hatáskörébe tartozott, és nem volt semmivel sem korlátozva. Így nagyon érdekes modell alakult ki több mezővárosban, amelyek valamelyik szabad királyi város privilégiumát kapták meg, és ez az anyaváros volt a fellebbezési fórum is. Például Modor, ahol a földesúr felügyelte a bíráskodást, de a környező szabad királyi városok döntöttek a fellebbezések esetében. Hasonló helyzet volt a Sopron környéki mezővárosokban is, és még sok más példát említhetnénk. Azokban a mezővárosokban, amelyek a 15. század után emelkedtek fel, a függőség a földesúrtól a bíráskodásban is igen erős volt.

Még számos példával lehetne demonstrálni a mezővárosok kutatásának buktatóit. Összefoglalásként csupán néhány tanulság megfogalmazására szorítkozunk. A mezővárosok számbeli sokasága, variabilitása, jogi, gazdasági és társadalmi viszonyaik sokfélesége nagyon leszűkíti azt a teret, ahol általánosítani lehet. Az, ami az egyik mezővárosnál évszázadokon át működött, egy másiknál egészen ismeretlen fogalom lehet. De az is gyakran előfordul, hogy ami az egyik földesúr idején bevett szokás volt, egy másiknál már nem volt lehetséges; az a gazdasági színvonal, ami egy virágzó mezővárost hozott létre, pár év elteltével már mesének tűnt.

A mezővárosokra úgy kell tekinteni, mint egy gyakorta előforduló településtípusra, melynek megvannak a saját specifikumai, vannak közös vonásai a városokkal, és sokban a falvakra hasonlít. Nem kell a mezővárosokból erőnek erejével városokat csinálni. Ez a tendencia rendszerint a monográfiákban fordul elő, melyekben a lokálpatrióta érzület gyakran a valóságtól elrugaszkodott képet fest a település múltjáról. A probléma másik, ellenkező esete, amikor egy mezővárost falunak degradálnak. Ez leginkább az általánosító tanulmányokra érvényes, amikor egy kritériumrendszer szerint igyekszik a kutató egy mezővárost kategorizálni.

A kutatás legfontosabb feladata a mezővárosokat saját, mezővárosi mivoltukban kutatni. Az elért eredményeket a komparatív módszer segítségével össze lehet hasonlítani más országok, régiók hasonló típusú településeivel. Ez a mezővárosok kutatásának egyik fő feladata a közeljövőben, amely kimutathatja a kisvárosi vagy vidéki élet egy nagyon sajátos formáját és színvonalát. A másik fontos feladat követni a történetkutatás legújabb trendjeit: feltárni a mezővárosi lakosság mindennapi életét, szokásaikat, műveltségi színvonalát, szociális helyzetét, mentalitását és még sok más aspektust. Ezeket a célokat csak nagyon sok aprólékos munkával lehet elérni, de múltunk megismerése e nélkül nem lesz teljes.

Jegyzetek


[1] A szlovák mezőváros-irodalmat leginkább a kisebb tanulmányok jellemzik, amelyek egyes mezővárosok történetéhez kapcsolódnak. Rengeteg cikk jelent meg e települések sajátosságairól, kuriozitásokról, de megjelentek komolyabb monográfiák is. A mezővárosokról írt általános és szélesebb tematikájú vagy összehasonlító tanulmányok:  HORVÁTH, Pavel – SEDLÁK, František: Zemepánske mestá a ich prínos pre rozvoj slovenskej národnosti v období neskorého feudalizmu. Historický časopis 29, 1981, 877–896, továbbá e tanulmány szerzőjének az utolsó években megjelent munkái: LENGYELOVÁ, Tünde: Sociálne zloženie obyvateľstva mestečiek v 16–17. storočí na Slovensku [A mezővárosok társadalma a 16-17. században Szlovákiában]. Historcký časopis 43, 1995. 417–436; Uő: Obyvateľstvo v zemepanskýmestách v 15–18. storočí [A mezővárosok lakossága a 15–18. században]. Historcký štúdie 38, 1997. 43–58 (LENGYELOVÁ 1997); Uő: Obrigkeitseingriffe in das Alltagsleben der Marktfleckeneinwohner. In: Städtisches Alltagsleben in Mitteleuropa vom Mittelalter bis zum Ende des 19. Jahrhunderts. (Ed.: V. Čičaj – O. Pickl) Bratislava, 1998. 123–129; Uő: Die Urbarregulierung Maria Theresias und ihr Einfluss auf das Leben in grundherrschaftlichen Städten in der Slowakei. In: Die Maria-Theresianischen und Josephinischen Reformen und ihre Bedeutung für die Entwicklung der Slowakei. Bratislava, 1998. 31–49; Uő: Školy a vzdelanosť v zemepanských mestách [Iskolák és műveltség a mezővárosokban]. In: Obsah a formy vzdelanosti. (Ed.: V. Čičaj) Bratislava, 1999. 56–61; Uő: Hospodárske pomery v zemepanských mestách na Slovensku v 16–17. storočí [A mezővárosok gazdasági helyzete a 16–17. században]. Historcký Časopis 47, 1999. 404–419; Uő: Právne postavenie zemepanských miest v 16–17. storočí [A mezővárosok jogi helyzete a 16–17. században]. In: Rozpravy o dejinách. (Ed.: V. Čičaj) Bratislava, 2001. 167–185; Uő: Malé mesto v ohrezení [Kisváros veszélyben]. In: Armáda, mesto, spoločnosť od 15. Storočia do roku 1918. (Eds.: Dangl, V. – Varga, J. J.) Bratislava, 2002. 81–91; Uő: Das Leben in den Marktflecken in Oberungarn in der frühen Neuzeit. In: The First Millenium of Hungary in Europe. Debrecen, 2002. 317–326.; Uő:  Zdravotníctvo, hygiena a sociálne služby v zemepanských mestách v 16–17. storočí [Egészségügy, higiénia és szociális ellátás a mezővárosokban a 16–17. században]. Historcký štúdie 42, 2002. 145–152. Említést érdemelnek még egyes régiók, vagy egyes problémákhoz fűződő tanulmánykötetek. A következők a szabad királyi városok egyes problémaköreit ölelik fel, de (kisebb mértékben) helyet kapnak bennük a mezővárosok is: Banské mestá na Slovensku [A bányavárosok Szlovákiában] (ed. MARSINA, R.) Martin, 1990; JUCK, Ľ.: Výsady miest a mestečiek na Slovensku (1238–1350) [A városok és mezővárosok privilégiumai Slovákiában 1238–1350]. Bratislava, 1984. (okmánytár); Národnostný vývoj miest na Slovensku do roku 1918 [A városok nemzetiségi fejlődése Szlovákiában 1918-ig]. (Ed.: MARSINA, R.) Martin, 1984; Spišké mestá v stredoveku [A szepességi városok a középkorban]. (Ed.: MARSINA, R.). Košice, 1974; ŠPIESZ, A.: Slobodné kráľovské mestá na Slovensku v rokoch 1680–1780 [A szabad királyi városok Szlovákiában 1680–1780 között]. Košice, 1983; Vývoj správy miest na Slovensku [A városok hatáskörének fejlődése Szlovákiában]. (Ed.: MARSINA, R.) Martin, 1984.

[2] SAMSONOWICZ, H.: Die kleinen Städte im Zentraleuropa des Spätmittelsters. Versuch eines Modells. In: Gründung und Bedeutung kleineren Städte im nördlichen Europa des frühen Neuzeit. (Ed. MACZAK, A. – SMOUT, Ch.) Wiesbaden, 1991. 209.

[3] Uo. 210.

[4] Corpus Juris Hungarici, 1405 – Decretum minus

[5] CSÁNKI Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I–V. Budapest, 1890–1913. A 850 mezővárost több kutató is vitatja. V. ö.: FÜGEDI Erik: Die Ausbreitung der städtischen Lebensform – Ungarns Oppida im 14. Jahrhundert. In: Stadt und Stadtherr im 14. Jahrhundert. Linz/Donau, 1972. 169.

[6] ŽUDEL, Juraj: Tereziánsky lexikón sídel Uhorska z roku 1773. Slovenská archivistika 15. 2. 1980. 74–92.

[7] MARSINA, Richard: O kategóriách a typoch miest na Slovensku do polovice 14. storočia. In: Folia Historica Bohemica 10. 1986. 107–136.

[8] LEHOTSKÁ, Darina: Príspevok k základnému rozdeleniu stredovekých miest na Slovensku. Historické štúdie 19. 1980. 21–32.

[9] ŠPIESZ, Anton: O kritériách mestskosti v období neskorého feudalizmu. Historický časopis 20. 1972. 503–520. Ehhez a tanulmányhoz mint adattár: ŠPIESZ, A.: Hospodársko-spoločenské pomery v zemepanských mestách a mestečkách na Slovensku v čase urbárskej regulácie Márie Terézie. Historický časopis 23. 1975. 567–600.

[10] LENGYELOVÁ1997: 49.

[11] BARTL, Július: Príspevok ku kategorizácii spišských miest a mestečiek v stredoveku. Historický časopis 32. 1984. 101–125.

[12] KUBINYI András: Mezővárosok egy városmentes tájon. A középkori Délnyugat-Magyarország. In: A Tapolcai Városi Múzeum Közleményei I. 1989. Tapolca, 1990. 319–330.

[13] Magyar Országos Levéltár (MOL) Urbaria et Conscriptiones (U et C) Fasc. 2, No. 8

[14] MOL, U et C Fasc. 28 No. 42

[15] MARSINA, R. — KUŠÍK, M.: Urbáre feudálnych panstiev na Slovensku I. Bratislava, 1959. 296–297.

[16] MAKSAY Ferenc: Urbáriumok. Budapest, 1959. (MAKSAY 1959) 306.

[17] MOL, U et C Fasc. 16 No. 1

[18] BARTL, J.: K vývoju miest a mestečiek Liptova v stredoveku. Liptov 8, 1985, 45–68. Az oppidulum fogalmat Szepsi Csombor Márton is használta európai utazásának leírásában (Europica varietas).

[19] MAKSAY 1959: A szepesi uradalom 1565. és 1605. évi urbáriuma.

[20] MOL, U et C Fasc. 16 No. 1

[21] MARSINA, R. — KUŠÍK, M.: Urbáre feudálnych panstiev na Slovensku I. Bratislava, 1959. 505–508.

[22] LENGYELOVÁ, Tünde: Oppida — Marktflecken als Zentren von Gutsherrschaften in Ungarn. Konflikte zwischen Grundherr und Bürgern und der Aufstand der Frauen in Prievidza. In: PETERS, Jan (Hrsg.): Gutsherrschaftsgesellschaften im europäischen Vergleich. Berlin, 1997. 121–133.