Cikkek

Ö. Kovács József: Német városi társadalmak az újkorban

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 14.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2003.

ISSN 1219 4077

Szerkesztette: Vonyó József

31–56. p.


Ö. Kovács József


Német városi társadalmak az újkorban

Az összehasonlító vizsgálatok lehetőségei


Deutsche städtische Gesellschaften in der Neuzeit. Möglichkeiten zu vergleichenden Untersuchungen

German Civil Society in the New Age The Potentials of Comparative Analysis





A történeti valóság sokoldalú értelmezhetősége és a rendelkezésre álló terjedelem miatt mindenekelőtt vázolom, hogy ebben a tanulmányban mit tekintek feladatomnak. Kutatási szempontokat és kérdéseket, módszereket és részben eredményeket válogattam ki, amelyek valamelyest reprezentálják az elmúlt 10–15 év németországi várostörténet-írását. Elsősorban arra törekedtem, hogy a városi társadalmak rétegződését, szerveződését, illetve lehetőleg az összehasonlításon alapuló munkákat mutassam be. Rövid áttekintésemben először fogalomtörténettel, majd konkrét elemzésekkel foglalkozom. Azt már most szeretném leszögezni, hogy a német történeti tanulmányokban a remélt eredményekkel szemben jóval kisebb az összehasonlító vizsgálatok súlya. Az igény lépten-nyomon felfedezhető, azonban ehhez képest annál kevésbé találhatunk konkrét empirikus kutatásokon alapuló műveket. Ennek egyik nyilvánvaló oka az, hogy meg kell találni az összehasonlíthatóság alapjait, amelyek leginkább a népesség- és gazdaságtörténetben vannak meg.

A történeti összehasonlítás elmélete és előzményei

Nyilván nem pusztán a modernkor történészei voltak az elsők, akik az összehasonlító módszert alkalmazták. Leginkább az különböztette meg őket elődeiktől, hogy a 20. században kezdett igazán a történettudományban is fontossá válni az önreflexió igénye, az állandó módszertani megújulás, a tudatos és következetes összevetés. Ennek kapcsán is érdemes Reinhart Kosellecket idézni, aki Diderot nyomán azt írta, hogy „a fiatalok az eseményeket és a tényeket kedvelik, az öregek pedig a reflexiókat. Ha ez igaz, akkor a történésznek igen paradox foglalkozása van, mert egyszerre kell fiatalnak és öregnek lennie”.[1]

Az 1920-as évektől kezdve alapvetően meghatározó a francia Marc Bloch, a német Otto Hintze és a belga Henri Pirenne történeti összehasonlításról vallott véleménye. Bloch szerint itt a történeti megértés és magyarázat megerősítéséről és továbbfejlesztéséről van szó, amelyek alapján hasonlóságokat, különbözőségeket jobban megfigyelhetjük. Otto Hintze a történeti összehasonlítás alkalmazásában esélyt látott arra, hogy megtaláljuk az „általánost”, ami az összehasonlítottnak alapul szolgál, így másoktól elkülönítve élesebben láthatóbbá válik a történeti tárgy a saját individualitásában.[2] Hartmut Kaelble legújabb, diákoknak és a szakterület érdeklődőinek – főként német, francia, angolszász szakirodalom alapján – írt összefoglalásában a következőket írja: a történeti összehasonlítás általában két vagy több történeti társadalom kimondott és rendszeres összevetését jelenti, azzal a szándékkal, hogy az azonosságokat és különbözőségeket, valamint a közeledéseket és az egymástól eltérő fejlődési folyamatokat megismerjük.[3] Az összehasonlításnak a célja tehát a talált különbségek és azonosságok magyarázata vagy tipizálása. A magyarázatnak és tipizálásnak is különböző céljai lehetnek: az első esetben általában egy nagyobb közös összefüggésrendszerben igyekszünk megtalálni a vizsgálati témánkban az azonosságok és különbözőségek okait, míg a második esetben, a tipizáláskor inkább ugyanannak a problémának a belső logikáját keressük egyes társadalmakban. Az összehasonlítás során elméletileg és gyakorlatilag is szükséges, hogy bizonyos megszorításokat alkalmazzunk, illetve tisztázzunk néhány kérdést, amelyek a következők: idő, társadalmi dimenzió, tér, egy meghatározott ok, módszer. A sorból kiemelve például a teret, megemlíthető, hogy a régiók, városok, falvak közötti történeti összehasonlítás igen ritka. Kaelble módszertani kötetében a történeti összehasonlításnak két típusát tartja fontosnak megkülönböztetni: az általánosítót – amely azonban az 1970-es évek óta mindinkább veszített a jelentőségéből —, és az individualizálót (vagy tipizálót), amely utóbbi esetben különböző földrajzi színtereket rekonstruálnak. Ha az irányokat vesszük figyelembe, akkor alapvetően háromféle összehasonlításról lehet beszélni: tematikairól, földrajziról és az oknyomozó elemzésről. Ugyanilyen rendszerességgel sorolja fel a történeti összehasonlítások kiindulópontok, szerzői szándékok szerinti típusait, az analitikust, a felvilágosítót, a megértőt és az identitás-összehasonlítást. A szociológiai és a néprajzi tárgyú összehasonlításokkal szemben a történetinek különböző sajátosságokat tulajdonít, amelyek természetesen absztrakt módon és az ábrázolás kedvéért nevezhetők csak történetinek. Ezen sajátosságok vagy hangsúlyos elemek a következők lennének: tér, idő, fogalmak, források, a történész kisebb mértékű specializációja, szélesebb történeti kontextus.

Hogyan, milyen lépésekben művelhetünk történeti összehasonlítást? Szerzőnk erre nézve is megnevezi a lehetséges és kívánatos kutatási magatartási szabályokat. Először is meg kell ismerni a téma kutatási helyzetét és legfőbb eredményeit. Másodszor világosan megfogalmazott kérdések alapján kell közelítenünk az egykori valósághoz. Harmadrészt egymásnak megfelelő összehasonlítási eseteket kell kiválasztanunk. Negyedrészt jól kell kijelölnünk a kontextust, ötödször pedig az összehasonlítható forrásokat. Végül pedig mindennek megfelelően kell módszert választanunk.

Az összehasonlító társadalomtörténet művelése Európában az 1980-as években, az USA-ban egy kicsit korábban kezdődött. Földrajzi értelemben – a 19–20. század témaköreiben – főként Európa áll a vizsgálatok középpontjában. Magyarországról kitekintve rögtön hozzátehetjük, hogy ezek az európai vizsgálatok is elsősorban Nyugat- és Észak-Európára szorítkoznak. Magyarország, s egyáltalán Közép-Európa ritkán szerepel a vonatkozó szakirodalomban, amelynek egyik oka a nyelv. További uralkodó vonásnak számít az, hogy az összehasonlítások leginkább a „hosszú 19. század” második felére vonatkoznak.[4]

Ha a német várostörténet-írás helyzetét igyekszünk bemutatni, akkor természetesen általában is foglalkoznunk kell a társadalomtörténet-írás kialakulásával, melynek gyökerei a múlt század végéig nyúlnak.[5] A 19. század történeti felfogását meghatározó Leopold von Ranke módszerét kritizáló, majd mindinkább attól elszakadni óhajtó német történészek pályáját alapvetően még a Karl Lamprecht-vita következményei határozták meg. A historizmus és követői, mint például Leopold von Ranke – de ugyanígy Hegel – számára az állam volt mindig is a történelem középpontjában. Ezekben a leírásokban az állam mintegy individuum jelent meg. A klasszikus historizmus a történetírás két ágából (egy tanultból és egy irodalmiból) alakult ki és vált szaktudománnyá. Bár a 19. század legjelentősebb német nyelvű történetírói – Ranke, Burckhardt, Gervinus, Droysen, Treitschke és Mommsen – mint szépírók egy széles olvasóközönség számára írtak. Már csak ezért is kaphatott Mommsen 1902-ben irodalmi Nobel-díjat. A klasszikus historizmus válságát rendszerint Karl Lamprecht 1891-ben megjelent „Deutsche Geschichte” kötetének megállapításaihoz kötik. A szerző alapvetően két tradicionális elemet kritizált: az állam központi szerepét a történeti ábrázolásokban, másrészt a személyre koncentráló elbeszélést. A pontatlanságokat tartalmazó és a homályos jelentésű néplélekre is hivatkozó Lamprecht elleni kampány eredményeként a vita névadója elszigetelődött. Németországban a szakmai megújulás még inkább elhalasztódott. A német társadalomtörténet az első indíttatást a nemzetgazdászok fiatalabb iskolájának (Jüngere Schule der Nationalökonomie) legjelentősebb képviselőjétől Gustaw von Schmollertől nyerte. A Lamprecht-vitában közvetítőként résztvevő Otto Hintze mellett sokkal fontosabb természetesen Max Weber hatása. Bár a gyökereket kutatva említésre méltó az is, hogy egyikőjük számára sem volt a történelem és a szociológia közötti távolság akkora, mint a historizmus művelői körében. Max Weber műveiben két alapvető elem található, amelyek mind a historizmusban, mind pedig a klasszikus marxizmusban fellelhetők: egyrészt a nyugati fejlődés koherenciája, másrészt, hogy ezzel a világgal való foglalkozás lehetséges és intellektuálisan értelmes tevékenység. A kulturális szféráknak közismerten nagyobb szerepet tulajdonító weberi mű valójában a második világháború után hatott a kifejlődő társadalomtörténetre. A német alapítókhoz tartozik még Hans Rosenberg és Werner Conze. A gazdaság- és társadalomtörténet nemzetközileg is első folyóiratát (Zeitschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte) 1893-ban bécsi tudósok alapították, bár 10 éves működése után a kiadói támogatás hiánya miatt vállalkozásuk kudarcba fulladt. A máig jól ismert Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte-t 1903-ban a német von Below indította útjára. Valójában persze e sorozatokban az alkotmány- és közigazgatás-történet volt a középpontban. A helyzetet jól példázza az is, hogy a gazdaságtörténet egyetemi intézményesítésére 1911-ben a kölni kereskedelmi főiskolán került sor, de nem a történeti szeminárium keretei között, hanem az államtudományi karon.

A német társadalomtörténet-írás a második világháború után különböző tradíciók, irányzatok, kezdeményezések alapján alakult ki. Egyrészt meg kell itt említeni az egykori népiségtörténetből (Volkstumsgeschichte) kifejlődő struktúratörténeti (Otto Brunner) és a történeti rétegződésvizsgálatokat (Eric Maschke). A történeti demográfia viszont nagyon nehezen küzdötte le „barna múltját”. Arthur Imhof vezetésével később képes volt arra, hogy a francia és a skandináv kutatási színvonalhoz csatlakozzon. Jórészt ezen okok miatt is állítható, hogy a „hosszú 19. század” a historizmust illetően eltartott az NSZK-ban az 1960-as évekig, hiszen addig a társadalomtörténet igen marginális helyzetben volt. Az egyetemi reform és ezen időszak közismert ideológiai változásai végül olyan eredményeket hoztak, melyek 1975-ben saját folyóirat (Geschichte und Gesellschaft) és kiadványsorozatok (Kritische Studien, Neue Historische Kleine Vandenhoeck–Reihe) elindítását jelentették.[6] A részletező bemutatás helyett itt csak arra utalhatok, hogy az 1970-1980-as években alakultak ki azok az intézményes különbségek, amelyeket a fogalomhasználat is jól jelez: például Gesellschaftsgeschichte, Sozialgeschichte, Alltagsgeschichte. A magyar nyelvben az első két fogalmat csupán a „társadalomtörténet” kifejezéssel fordítjuk, viszont a németben a Gesellschaftsgeschichte inkább össztársadalom-történetet (lásd Hans-Ulrich Wehler „triászát”: munka, uralom, kultúra), míg a Sozialgeschichte a mi szóhasználatunkban résztudományt, másrészt szemléletmódot jelent.[7] Az előbbiek túlzottan struktúratörténetinek tartott eredményei miatt is alakulhatott ki a harmadik fogalommal illetett mindennapok történetének kutatói köre. Szólni kellene még a történeti antropológiai irányról is, amelynek ismertetése egy további dolgozat feladata lehetne.

A német várostörténet-írásban a 19. században megfigyelhető változások konkrétan a tájszerkezet és népességfejlődés átalakulását is jelzik. A tudományban pedig ismét Lamprecht munkásságára kell hivatkoznunk, aki mint a modern gazdaságtörténet képviselője a várostörténetet preferálta. Egyébként általában a geográfia és a kultúrtörténet művelői foglalkoztak várostörténettel, ami sok tekintetben a mai helyzetre is érvényes. Bár Lamprecht a gazdaságtörténeti fejezetekhez tartozó adalékokat kívánt nyújtani, mint ekkor általában, a kereskedelmet a középpontba állítva, de valójában ezek várostörténeti ábrázolások voltak. További fontos adalékokat találhatunk Lamprecht 1900 táján kifejlesztett Landesgeschichte munkáiban is.[8] A nemzetközi – leginkább angolszász és francia – trendhez való felzárkózásra az 1970-es években megalakuló intézetek és kutatócsoportok révén nyílt lehetőség. Az 1980-as években intenzívebben kutatták a mindennapi életet és egyáltalán a kultúra világát. Amerikai hatásra honosodott meg az urbanizáció fogalma. A városfogalom azonban továbbra is nyitott kérdésnek számít. Az egyik ilyen – többnyire elfogadott – meghatározás szerint a városi lét alapvetően a „sűrűséggel” jellemezhető, lényegében a társadalom sűrűsödési, aggregált állapota lenne.

A német társadalomtörténeten (Gesellschaftsgeschichte) belül részdiszciplínák alakultak ki (nő- és nemtörténet, média- és kommunikációtörténet, fiatalkorúak és generációk története, város- és urbanizációtörténet), amelyek sajátos párokat alkotnak; valójában ugyanannak az éremnek két oldaláról van szó.[9] Jürgen Reulecke, az urbanizáció ismert kutatójának gondolatmenetét követve, az ikerpárok közötti „és” a béka- és madártávlatot fejezi ki. A várostörténet egyenkénti településeket és városcsoportokat vizsgál, vagy a városi létet a sajátos megnyilvánulási formáiban, ezzel szemben az urbanizációtörténet – valamint a generáció-, a nem-, és kommunikációtörténet – nem annyira egy tárgyat kutat, hanem egy új perspektívát nyitva az egész társadalmi fejlődésről alkot képet: tehát egy meghatározott szempont alapján vizsgálja a történelmi valóságot. Témánknál maradva: a város- és urbanizációtörténet nem alárendeltjei egymásnak. Ha a 19. század közepétől tartó németországi fejlődést nézzük, akkor három fogalom megkülönböztetése célszerű. Először a városnövekedést (Städtewachstum) kell megemlíteni, ami persze nem pusztán a modernkor jellemzője, de mégis a 19. században történtek meg azok a változások, amelyek a városi népességfejlődést – más gazdasági-társadalmi tényezőkkel együtt – nagymértékben átalakították. Másodsorban a városodást (Verstädterung) mint a meginduló, lényegében főként kvantitatív folyamatot szűkebb értelemben úgy lehet jellemezni, hogy a városba áramlókat főként a keletkező ipari munkahelyek vonzották, amelynek a leglátványosabb következménye a nagy városközpontok és agglomerációk kialakulása volt. A városodást tehát a német szakirodalom általában a következőképpen határozza meg: a népesség erősebb térbeli tömörülése a nagyvárosokban és városi régiókban egyéb, egymással összefüggő folyamatokhoz (mobilizáció, „osztálytársadalom” keletkezése, növekvő bürokratizálódás, jogalkotás, participáció, alfabetizáció, a tömegkommunikációs eszközök kiterjesztése stb.), életformához (urbanitás) vezetett. Ez utóbbihoz kapcsolódik a harmadik fogalom, az urbanizálódás (Urbanisierung), amit kvalitatív értelemben használnak.

Németországban az urbanizáció problémájával igazából az 1960–70-es években kezdtek el foglalkozni. Kezdetben egyfajta eufória is tapasztalható volt a maguk számára a modern várostörténet-írás (mint a modernkor várostörténete) követelményeit zászlóra tűzők körében, hiszen abban bíztak, hogy ami az ún. általános történelemben bár kívánatos, de nehezen megvalósítható volt, azt egy városi mikrovilágban sikeresebben lehet ábrázolni. A totalitás igényével fellépő, azaz a politika, a társadalom, a gazdaság és a kultúra világát együttesen elemző és ábrázoló irányzatra kell gondolni, amelynek reményeit nem igazolták az eredmények. Más értelemben azonban rendkívül motiválóak voltak az alkotmány- és a politikai társadalomtörténet (elsősorban a politikai kultúra és a kommunális politika) kutatói számára.

Bár az 1980-as évek elejéig nem fejlődött ki egy új, a történettudományon belüli várostörténeti részdiszciplína, de megnőtt a nyitottság más tudományszakok felé. Az urbanizációkutatásban J. Reulecke az 1990-es évek elejéig–közepéig öt súlyponti területet nevezett meg: 1. Módszerek. 2. Városi igazgatás, a kommunális politika térbeli és mentális problémákkal összekapcsolva. 3. Mobilitás és alkalmazkodási folyamatok (lakás, szabadidő). 4. Városépítészet, föld- és telekhasználat. 5. A központi hely és funkció elmélete alapján a régió mint lényegében operatív területi egység az iparosodásban. Alapvetően két dolgot tartott fontosnak kiemelni a várostörténeti kutatásból: egyrészt továbbra is hiányzik a város fogalmának használható meghatározása, másrészt pedig a szerinte keresletnek örvendő város-, régió- és urbanizációtörténész kommunikációs funkciója teszi szükségessé egy viszonylag új foglalkozáskép kialakítását. Egyébként a német városszociológia egyik összefoglaló művében a következő, kevesebb kétkedésre utaló meghatározást olvashatjuk a városról: mindenekelőtt térbeli egység, amelyet nagyon különböző módon lehet definiálni.[10] Az egyik legfontosabb leírás Max Webertől származik, aki szerint a város egy piachely, mindamellett egy védelmet nyújtó település. Egy más típusú meghatározást képvisel Wirth (1938), aki négy jellemző alapján határozta meg a várost: nagyság, sűrűség, heterogenitás, a letelepülés tartóssága. Végül, ha az adminisztrációs szerepkört is hangsúlyozzuk, akkor a várost igazából csak vidékével együtt határozhatjuk meg. Mindezek alapján állítja a szociológus szerző, hogy a „város emberek és források térbeli koncentrációja”. A forrásokhoz tartoznak a természeti adottságok (topográfiai jellemezők), így például folyók és völgyek, lakások, munkahelyek (szolgáltatás, kereskedelem és termelés), szabadidő- és pihenőhelyek. A városkutatás számára hat különböző szintet javasol: egyén, városrész, városmag, városrégió, társadalom (vidék) és országok.

Mások az urbanizációt a német történetírásban olyan központi társadalmi fejlődésként értékelik, ami a 19. századi Európát alapvetően megváltoztatta. A modernizációs folyamatba ágyazódik bele, amit többféle aspektus alapján lehet megközelíteni. A legegyszerűbb módon Horst Matzerath szerint a városodás (Verstädterung) fogalmával illethető mindez, ami a városi népesség növekedését jelenti.[11] A város fogalmát a következőképpen határozza meg. Egyrészt olyan egységnek tekinti, ami a mindenkori köztudatban mint város jelenik meg: a hely, amit a hagyományos módon városcímmel látnak el, tehát jogi megerősítéssel rendelkezik. Másrészt, a statisztikai meghatározás alapján a 2000 főn felüli települést tekinti városnak. A felgyorsult növekedés hatására a 100.000 lakoson felüli helyek számítanak nagyvárosnak. A német urbanizáció történetében három fázist különböztet meg: az első kb. 1840-ig tart, amikor az alapvető változások végbemennek, melyek alapján a későbbi urbanizáció kifejlődik. A második szakaszban, 1871-ig megtörténik az iparosodás áttörése, majd az első világháborúig tartó időszakot a „csúcsurbanizáció” korának nevezik.

Az ún. porosz háromosztályú választójogban rögzített magas jövedelmi határ miatt a városi képviseletek tiszteletbeli tagjai szinte kizárólag a polgárság soraiból kerültek ki. Ugyanez a megállapítás érvényes volt a közigazgatási apparátusra is. Németországon belül az eltérő kommunális jogi szabályozás miatt igen különböző volt a közigazgatási elit rekrutációja. Különösképpen Kelet-Poroszországban – az ún. magisztrátus „alkotmánya” révén – a tiszteletbeli tagoknak nagyobb befolyást engedtek, míg Nyugat-Poroszországban a közigazgatást a polgármesteri elv alapján szervezték, ami a polgármester vezetése alatt munkába állított és kinevezett hivatalnokok alkalmazását is jelentette. A dél-német „tanácsi” szervezeti szabályzatban ismét a tiszteletbeli hivatalviselés elve érvényesült.

1871 után a leglátványosabb fejlődés példáját nyújtotta a Ruhr-vidéken fekvő Oberhausen, Gelsenkirchen, Meiderich, Herne és Hamborn, mely települések keletkezésüket és növekedésüket mindenekelőtt a bányászatnak és a nehéziparnak köszönhették. Természetesen egyébként a fejlődés élén Berlin állt, mely 1871 után nem csupán Poroszország fővárosa volt, hanem birodalmi központtá és a legnagyobb hellyé vált. Ha elfogadjuk a 2000 fős statisztikai határt, mint várost alkotó számot, akkor Németországban 1871-ben a népesség 36%-a, 1910-ben 60%-a városokban lakott. A nagyvárosok esetében (100.000 fő felett) a növekedés még dinamikusabb volt: 1871-ben a német birodalmi lakosság 4,3%-a, 1910-ben már 21,3%-a élt ezeken a helyeken. A mobilizáció igazán látványos útjait a nagyvárosi társadalmakban lehetett megfigyelni. Mindenekelőtt a fiatalabb korosztály áramlott az ipari központokba. A legfőbb kibocsátóhelyek a kelet-német vidékek és a gazdaságilag gyengébb középhegység területei voltak. Az ipari fejlődés és specializálódás mellett az elővárosi területek is intenzíven növekedtek. A közlekedés kiterjedése révén is az 1890-es évektől mindinkább elkülönült a városközpont, melynek „city” elnevezése is ekkortól számítható.

A városfalak lebontása jelképezte a nagy nyitást, amire például Kölnben 1881-ben került sor. A bécsi mintát követve kiépültek a körutak is. A 19. század utolsó harmadától meginduló gazdasági és társadalmi fejlődéssel valamelyest lépést tartott a közigazgatás, ami alapvetően átalakult. Mindezt azonban nem követte a kommunális szabályozás, hiszen az 1850-es években kiadott rendeletek kisebb változtatásokkal, de lényegében érvényben maradtak; a választójog egészen 1933-ig. Viszont a tiszteletbeli közigazgatási vezetők helyébe fokozatosan jogvégzett szakemberek léptek.

A német újkori várostörténet eredményeit csupán töredékeiben tudom most bemutatni. Ami ebben a tanulmányban különösen fontos, az az összehasonlítási szempont. Mindez azzal is összefüggésben van, hogy a német urbanisztika a francia és az angol várostörténet-írás árnyékában volt, és igazából csak az 1970-es évek közepétől közelített sokkal intenzívebben a nemzetközi kutatási tendenciákhoz. Az 1980-as évektől számos munka (Wolfgang R. Krabbe, Horts Matzerath, Jürgen Reulecke) jelent meg, melyek az urbanizációs folyamatot úgy mutatták be, mint az iparosodás kísérőjelenségét.[12] Mindezek mellett más művek a „várossal” többféle aspektusból foglalkoztak: várostervezés, városi gazdaság- és társadalomtörténet, kommunális politika, városigazgatás stb.).[13] Hasonlóképpen igen jelentős gyűjteményes kötetek foglalkoznak a városgeográfiával, a központi hely elméletének és a város vidékének kérdéskörével.[14] A városi lakókörülményeket is számos munka tárgyalja.[15]

Néhány konkrét empirikus mű bemutatása előtt a városi léttel kapcsolatos fogalmakkal foglalkozom a következő fejezetben.

Civil társadalom, polgárság, középosztály

A várostörténeti kutatásban az egyik alapvető fogalom a civil társadalom.[16] Az antik polisz történetétől napjainkig a görög fogalom különböző transzformációkon ment keresztül, de hatása és jelentősége változatlan. Arisztotelész „Politika” című művében kifejtett és évszázadokon át szinte vitathatatlan ideálja szerint a civil társadalom fogalma a szabadok és egyenlők világát jelenti, melyben – hogy valódi polgárok maradjanak – a politikai akaratnyilvánítást is biztosítani kell számukra. A 18. században lesz igazán jelentős a politikai (állami) és a polgári (civil) szférának az elválasztása. A német területeken a polgárfogalomnak úgymond az egyik oldalon sokféle lehetséges jelentése van (városlakó, a polgári rend tagja, állami alattvaló, ember), hasonlóképpen a másik oldalon, a rendi értelemben felfogott societas civilis kategóriájának megfelelően egy sor ellentétes jelentésű fogalompárt alakítottak ki az alkotmány- és természetjog ismerői: polgár – alattvaló, polgár – nemes, polgár – ember, privát – nyilvános, burzsoá – citoyen. Közismerten a francia forradalom hatására válik egyrészt a polgárfogalom és polgárjog elvileg minden emberre, a társadalom individuumaira érvényessé, másrészt ez a társadalom mint „politikai társadalom” újra az azonos jogú polgárok (citoyens) akaratára épül. Németországban azonban – szemben a nyugat-európai fejlődéssel – még sokáig nem vált elfogadottá az „állampolgári társadalom” modellje. A német polgárság (Bürgertum) fogalmának a nyugati nyelvekben nincs igazán egzakt megfelelője. Egyrészt itt egy leíró kategóriáról van szó, másrészt önmeghatározásról, amely egy társadalmilag, kulturálisan és gazdaságilag meghatározandó tömegre, és nem az egész népességre vonatkozik. Ennek következtében a polgári társadalom (bürgerliche Gesellschaft) polgár fogalma is kettős jelentésű. Egyrészt ide tartoznak azok a társadalmi rétegek, melyeket a köznyelv – ahogy a polgárságot – éppen mint „polgári” társadalmat értelmez, kizárva az egykori nemességet és a proletariátust. Ez az ellenzéki meghatározás a 18. század végéről származik, és mára már nagyrészt túlhaladott, még akkor is, ha valamelyest a középosztály (Mittelstand) társadalmi kategóriájában tovább él. A polgári társadalom másik jelentésében ma az egész társadalmat hordozza, mely a francia forradalom óta jogilag többnyire azonos feltételek között szerveződik.[17]

Az arisztotelészi tradíció és a modern fogalomalkotás jól nyomon követhető. Társadalmilag is érdekes, hogy már Arisztotelész is elhatárolt egyes rétegeket a politikai hatalomhoz való jutás tekintetében, mint például a kézműveseket és az iparosokat. Így a később bevezetett aktív és passzív polgár-, és választójog előzményeire ismerhetünk rá. Az arisztotelészi és az arra épülő ideák, alkotmányértelmezések szerint is központi szerepük van az úgynevezett középrétegeknek, melyeket Arisztotelész a szegények és a gazdagok közé helyezett. A 18. század végén a középosztály kategóriájának számos variációja alakult ki.[18] Ennek taglalása előtt azonban még érdemes az arisztotelészi hagyományból kiemelni azt is, hogy a nő hatókörét csupán a háztartásra korlátozta. Liberális gondolkodók is osztották ezt a nézetet, s a politikai joggyakorlásból kizárták a nőket. Tanulságos és a társadalomtörténeti kutatások szempontjából is fontos a porosz jogrendszer (Allgemeines Landrecht für die Preussischen Staaten, 1794) férfira vonatkozó része: mint családfő meghatározza a közügyekben is a döntést, mert – hangzik az érvelés – az asszonyok intellektuális gyengeségük miatt erre alkalmatlanok.[19]

A 19. századi francia lexikonok szerint is a nő természetes tevékenységi területe a háztartásban és a családban található. Ismétlődően hivatkoztak testi gyengeségükre és hiányzó értelmi képességeikre. Rousseaura is támaszkodva hangsúlyozták, hogy a politikai jogokat meg kell vonni tőlük, hiszen az ő uralmuk a férfinem felett, testiségük miatt már így is tökéletes. Az angol lexikonokban szigorú elválasztás található a public sphere és a private sphere között, ennek megfelelően különböztek a nemek is. Az asszonyok itt is el vannak zárva a nyilvánosságtól, ebben a tekintetben létezik egy közös európai előítélet. A fogalomfejlődést tekintve azonban van eltérés. Egyedül csak az angol lexikonokban olvashatók gondolatok arról, hogy a nő helyzete a civilizáció fokmérője.

Általában is megállapítható, hogy a polgár fogalomtörténete a 19. századi lexikonok mindegyikében összekapcsolódik a várossal. A burzsoá kifejezés a vállalkozó polgárság társadalmi helyzetét jelölte. Ugyanakkor, hogy a polgári lét társadalometikai és jogi-politikai jelentése is kifejeződjön, a citoyen fogalma honosodott meg.[20] Tipikus német problémának tekinthető, hogy a városi polgárság és a modern állampolgárság kapcsolatát nem csupán összekötni, hanem elválasztani is igyekeztek. Mindezt leginkább az angol ellenpéldával lehet érzékeltetni. Míg a német államokban azzal érveltek, hogy a polgárságnak – gazdasági teljesítményei és sikerei alapján – meg kell adni a politikai beleszólás jogát, addig Nagy-Britanniában mindezt tendenciózusan fordítva látták. Szerintük a citizens és burgesses éppen azért tudtak gazdaságilag olyan sikeresek lenni, mert politikai jogokkal rendelkeztek. Mindezt a fogalmak szemantikai jelentése is megadja, Németországban a Bürger szó politikai tartalma mindig vitatott volt.[21] A liberális szerzők gondolatvilágában a városok folyton a civilizációs fejlődést jelentették. A városi szabadságnak egy politikai–nemzeti funkciója is lett. Általában is politikai alapértékeknek számítottak a 19. században a következők: a polgár szabadsága, hűség a leszármazási dinasztiához, nemzeti egység. A 19. század elején a császár a polgári egyesülési tervezetekben periférikus szereplő volt. A század második felében, s különösen a birodalmi egyesülés után ez megváltozott. Ekkora már a császár mint a polgári szabadság beteljesítője és garantálója jelenik meg, aki legyőzi a kisállami és fejedelmi civakodásokat. Ikonográfiai szempontból mindez a szemléletváltás nyomon követhető az új városházák homlokzatának és belső termeinek díszítésében: Nagy Károly, Barbarossa Frigyes és I. Vilmos előkelő helyet kap. Koselleck mindezt hangsúlyos különbségnek tartja a francia, az angol és az olasz fejlődéshez képest, amit szerinte ugyanezen nemzetek 19. századdal foglalkozó történészeinek fogalomhasználata (souveraineté du peuple, spirit of industry, incivilimento) is kifejez. Ha a polgárság történeti teljesítményeiről és jelenkori feladatairól írtak, akkor elsősorban nem a királyság és a polgárság közötti együttműködést tartották fontosnak hangsúlyozni.[22]

A közös európai tradícióhoz tartozik a középosztály fogalma is, melyre az első utalások (gazdagok, középsők, szegények) szintén az arisztotelészi műben találhatók.[23] A háromlépcsős társadalmi rendben meghatározó szerep jut a középrétegeknek, mely ideának újkori felelevenítése a 18. század végétől válik jellemzővé. A német fogalomtörténet-írás már az 1970-es években alapvető műveket alkotott ebben a tekintetben is, aminek igen jó folytatását találhatjuk mind a nemzetközi összehasonlító kutatások tekintetében, mind pedig fogalomtörténeti-módszertani szempontból.[24] Wilhelm Steinmetz angol, francia és német, 1760–1840 közötti összehasonlító elemzése szerint a fogalom kezdetben egyáltalán nem köthető teljesen egyértelműen egy politikai irányzathoz vagy éppen csak a polgársághoz. A középosztály kifejezést konjunktúráknak megfelelően használták. Az 1790-es évek vitáinak kiindulópontjában az adóztatás, a választójog és a politikai beleszólás joga állt. A polgári liberálisokhoz vagy liberális polgársághoz igazából csak az 1830-as évektől köthető a középosztály fogalma, Franciaországban és Angliában valamivel korábban, mint Németországban. A politikai irodalomban a 13. század óta állandóan találhatók olyan toposszá vált ajánlások, amelyekben az uralkodó figyelmét – saját érdekében – felhívják a középrétegek támogatására. E polgárok aktív és kívánatos részvételét viszont csak azok a szerzők tartják fontosnak, akik a városi tapasztalatokra és horizontra koncentrálnak. Maga a „közép” terminológia valószínűleg először a 16. századi olasz városköztársaságokban tűnt fel.[25] Modernkori születése az 1790-es évtized második felére tehető, ezt követően egyre gyakrabban hivatkoznak rá. Azért lehet „modern” fogalomról beszélnünk, mert ez időtájtól különböztetik meg a legkövetkezetesebb módon az „államtól” vagy a kormánytól a „polgári társadalmat”, amiben a középosztály, mint társadalmi „osztály” elnyeri helyét. A különböző elképzelések szerint általában az tartozott a középosztályhoz, aki közepes nagyságú vagyonnal rendelkezett, személyében önálló volt és mint tulajdonos különös érdekeltsége volt abban, hogy jogszerű kormány, jó közigazgatás és szabályozott politikai viszonyok legyenek.[26]

Összességében tehát a vizsgált három országban a 18. század végétől a középosztály fogalmának mindinkább másoktól megkülönböztető jelentése lett. Az arisztotelészi hagyományból kiindulva a kifejezésnek sajátos nemzeti vonása is kialakult a 19. században: Steinmetz szerint Franciaországban inkább bizonyos politikai pártokhoz való egyoldalú kötődés, Németországban a polgári életmód és a képzés erős hangsúlyozása, Angliában viszont a pártok közötti vitatott intellektuális és morális profil volt az azonosító szempont.[27] A német mintát tovább követve, 1806 után alakult ki szabályos vita a Mittelstand fogalmának politikai célú felhasználásáért. A reformer porosz államférfiak (Stein és Hardenberg) és a hozzájuk tartozó hivatalnokok álltak az egyik oldalon, míg a másik álláspontot leginkább az előjogaikat féltő, Elbától keletre élő birtokos nemesek képviselték. Ebben az időben szinte egymással konkuráltak a polgári és a nemesi középosztály fogalmai. A reformerek körében a Mittelstand kifejezetten polgárit (bürgerlich), azaz nem-nemest jelentett. Ugyanakkor a városi lakóhely és a városi jog nem volt feltétlenül szükséges kellék, ezért a Mittelstand egyáltalán nem volt megfelelője az általános jog „polgári rend” (Bürgerstand) kategóriájának. Fontos figyelembe venni a későbbi francia liberális középosztályi értékrangsort, melyet 1789-ben Philippe Antoine Grouvelle összegyűjtött, hiszen ez közvetítések révén másutt is felbukkant, és meghatározóvá vált. Ezek a megkülönböztető jegyek a következők: felvilágosult szellem, véleményformáló szerep, városi életmód, kiállás a jogegyenlőségért, ugyanakkor minden szociális forradalom visszautasítása, helyette testvéri-paternalista szövetség az „alsó osztályokkal”, végül a művészettel és tudománnyal, valamint kereskedelemmel és iparral való foglalkozást jelölték meg, amely területeken a középosztálybeliek kitűntek. Ebben az értékkatalógusban megtalálható volt a rendi elem is, hiszen a választói cenzus bevezetése a korábbi privilégiumok helyére lépett.[28] Ezeket az Európa-szerte sztereotípiává váló tulajdonságokat, ezzel együtt a középosztály fogalmát (Mittelklasse/-stand, classe moyenne, middle class) a bécsi kongresszus és az 1848 forradalmak közötti időszakban a liberálisok sikeresen „birtokba vették”. Ebben a meghódításban az volt a legdöntőbb, hogy politikai nyilatkozatokat (és nem szociológiai leírást) nyújtottak a középosztály nagyobb – sőt túlsúlyos – állami szerepvállalása érdekében. Az, hogy ki tartozott a középosztályhoz, tisztázatlan maradt. Az átlagos középosztálybeli jellemzések keveredtek a felvilágosult civilizációs és haladáselméletekkel, valamint az arisztotelészi hagyománnyal. Egyébként egyre hangsúlyosabbá vált a középosztály morális, integráló, szegények és gazdagok közötti közvetítő funkciójának hangsúlyozása.

Annak ellenére, hogy Németországban 1848 előtt gyakrabban bukkant fel a középosztály kifejezés, mégis inkább a Mittelstand fogalmát használták. A két fogalom közötti általános különbségről Steinmetz szerint 1848 előtt nem lehet beszélni, legfeljebb a Mittelklasse utalt az angol és a francia átvételre. A rajnai porosz tartományokkal szemben a dél-német területeken, az erősebb liberális befolyásnak köszönhetően, nagyobb mértékben elterjedt a Mittelstand és Mittelklasse fogalma, de egyébként a franciától és az angoltól eltérően több konkurens kifejezés (a foglalkozás- és rendi elnevezések, vagy a polgári létre utalók: Bürgerstand, Bürgerklasse, Bürgertum) létezett, ami szintén hozzájárult az eltérő németországi használathoz. Valószínűleg ennél fontosabb volt azonban az államvezető hivatalnokok befolyása, melyhez mérhető Angliában és Franciaországban nem volt.[29] Az előzőektől némileg eltérő véleménye van James van Horn Meltonnak, aki a pauperizmusról szóló 1830-as évekbeli vita kapcsán jegyzi meg, hogy a „Klasse” kifejezést például 1810-ben a porosz reformer Karl August von Hardenberg már használta. Az 1830-as években vált igazán elterjedtté a proletár (Proletarier) szó, a társadalmi kérdés (soziale Frage) kifejezés pedig kb. 1840-re. Mindezt megelőzően, a francia forradalom egyik hatásaként, a „közvélemény” kifejezés már 1815 táján kulcsszó volt. Bár nem volt azonos a többség véleményével, csupán a vagyonos és képzett középrétegekre vonatkoztatták. Érdemes még a német állam szó jelentésének néhány vonására utalni. Otto Hintze a 19. század végén úgy látta, hogy ha a németek az „állam” szót használják, akkor ezen nem pusztán a kormányt értik, hanem az országot is az emberekkel együtt. Ebben a tekintetben is eltérnek a franciától és az angoltól. A németek számára az állam egy konkrét egység, mely magában foglalja az államot és a társadalmat is.[30]

A fogalomtörténeti áttekintés után, de még mielőtt az empirikus feldolgozások tárgyalására rátérnék, az eddigiek zárásaként is foglalkoznunk kell Hans-Ulrich Wehler összefoglaló társadalomtörténeti makroábrázolásával.[31] Mint talán látható volt, a fogalomtörténeti megközelítések szinte szükségszerűen foglalkoznak általános kategóriákkal, melyek rendszerint közel állnak az eszmetörténethez. A lokális és regionális különbözőségek ebben a kifejtésben – hasonlóképpen a wehleri leírásban – ritkán fedezhetők fel, éppen ezért lesz majd az alábbiakban indokolt más módon is tárgyalni a városi társadalmak fejlődését.

Wehler külön fejezeteket szentelt az urbanizáció tárgyalásának. A népességfejlődés történetén belül foglalkozik a kérdéssel. Mivel összefoglaló társadalomtörténetet írt, elsősorban makroképeket nyújt. A sikeresnek minősített német urbanizációt is bizonyos folyamatok, feltételek megléte alapján mutatja be. Nevezetesen négy feltételről van szó, melyek szerinte az „inkubációs szakaszt” (Inkubationsphase) jellemezték. 1. A lassuló népességnövekedés mellett az agrártársadalmak és gazdaságok felvevőképessége elérte a határát. 2. Az iparosodás áttörése. 3. Az előbbi két alapfolyamat hatására számos akadályt elhárítottak a mobilizáció útjából. 4. Mindezekre megszületett a politikai és jogi válasz is, ami teljes jogú polgárjogot, illetve állampolgárságot adott a városlakóknak. Ezek alapján írja le a német urbanizációs folyamat közös jellemzőit. Ő is lényegesnek tartja megkülönböztetni az Urbanisierung és a Verstädterung fogalmát, hangsúlyozva, hogy az előbbi a városlakók életmódjának minőségi megváltozását jelenti, míg az utóbbi a növekedésre, városok átalakítására és alapítására vonatkozik. Ha a közös jegyek sorában összehasonlító szempontokat keresünk, akkor az elsőként említett városi lét expanziója címszó alatt tárgyalt részben általános vonásokról olvashatunk. A második közös jellemzőként említett, jogi tényezőket tárgyaló részben áttekinthetjük a régi városi szerkezet rendeletekkel történt átalakításának folyamatát, melynek középpontjában a teljes polgárjogot élvező lakóközösségek megteremtése állt. A porosz, 1808. évi első átfogó városrendelet a modernizáció irányába tett fontos, de még mindig rendi indíttatású lépés volt, hiszen meghagyta a teljes jogú polgár és a „védett rokon” (Schutzverwandten) közötti különbséget. Mindezt csak az 1831. évi megújított rendelet törölte el, mindamellett meghagyta a városi és állampolgár közötti különbséget, amit 1850-ben szüntettek meg. 1853 után 1918-ig nem adtak ki Poroszországban alapvetően új kommunális rendeletet. Ezzel együtt is jelentős különbségek voltak az egyes tartományok között, melyek ismertetésére itt nincs hely. Igazából 1867 és 1871 között sikerült elhárítani a jogi akadályokat a földrajzi mobilizáció útjából. Wehler, a főbb eredményekre koncentráló összehasonlításában az urbanizáció „take-off”-ját (nekilendülés) éppen ugyanerre az időszakra teszi, ami nem volt teljesen szinkronban az ipari forradalom trendjével. Mégis azon a véleményen van, hogy— a vasút alapvetően forradalmasító erejével együtt – elsősorban ez és az azután következő iparosodási csúcskorszak (Hochindustrialisierung) voltak a német urbanizáció legjelentősebb felhajtóerői. A gyorsan iparosodó Poroszországban 1840-ben a népesség 27,2%-a, 1871-ben egyharmada (33,2%) volt városlakó. 1867 és 1871 között nőtt először gyorsabban a városlakók száma, mint a vidékieké, először gyarapodtak a nyugati területek nagyobb mértékben, mint a keletiek, és először növekedtek a nagyvárosok jobban, mint a kisebbek. Ugyanekkor koncentrálódott először a felgyorsult urbanizáció az ipari zónákra.

Mint látható, Wehler a „klasszikusnak” számító módszerrel, a különböző területekre vonatkozó számok tükrében foglalkozik a városi centrumok fejlődésével, ami megfelel a makroábrázolásoknak. Mindezt alkalmazza a német urbanizáció negyedik, közös jellemzőjének tekintett vándorlási mozgalom bemutatásakor is. Majd ezt követően a városok terjeszkedésével, a térbeliséggel, még pontosabban az építkezésekkel foglalkozik. A hetedik helyen a lakókörülményeket jellemzi röviden, s ennek kapcsán idézi egy statisztikus véleményét: „Minél szegényebb az ember, jövedelmének annál nagyobb hányada a bérleti díj.”[32] Hasonlóképpen a városokra vonatkozó, és ebben a korszakban igen jelentős változásokat okozó népességmozgalmi és egyéb számok tükrében vizsgálja az életvezetési és demográfiai jellemzőket. Egy ilyen összevetés során juthatott pl. arra az eredményre, miszerint – a közvélekedéssel szemben – az öngyilkossági ráta a kisvárosokban magasabb volt mint a nagyvárosokban. Bár a válások száma gyakoribbá vált a városokban, de ezt az arányt nem tekinti a házassági intézmény városi veszélyeztetőjének. Érdekes módon, a házasságon kívül született gyerekek száma a vidéki középérték alatt volt – szintén az elterjedt véleménnyel szemben. Ami viszont egyértelműen negatív nagyvárosi demográfiai eredménynek tekinthető, az a megnövekedett gyerekhalandósági arány, melynek legfőbb oka a lakókörülményekben, a lerövidített szoptatási időben és egyéb járulékos tényezőkben keresendő. Nyolcadikként a kommunális politika, illetve az infrastruktúra kvantitatív és kvalitatív megváltozását taglalja, majd a kilencedik helyen a városi adminisztráció és közigazgatás feladatmódosulását mutatja be.[33]

Empirikus történeti művek

A demográfia legújabb eredményeivel, valamint az összehasonlító városigazgatási és önkormányzati munkákkal a terjedelmi korlátok miatt itt nem tudok foglalkozni. Egy szükségszerű elhatárolással inkább a városi társadalmi, etnikai, foglalkozási és vallási csoportok kutatásának köréből emelek ki műveket.[34]

Thomas Mergel a németországi kutatásban elhanyagolt témát választott, amikor a rajnai – leginkább a kölni – példán vizsgálta a katolikus polgárság szekularizációs folyamatát.[35] Egyik kiindulópontja az, hogy a kiválasztott társadalom tagjai egyszerre akartak katolikusok és polgárok lenni, de mindez 1850 után egyre nehezebbé vált.[36] Egyébként a szerző mind kiindulópontjaiban, mind a tézisalkotásban és a kifejtésben a „bielefeldi” programnak megfelelően dolgozik. Első megközelítésben, mintegy kívülről, a katolikus polgárságot igyekszik azonosítani az összpolgárságon belül. A vagyon (Besitz) kategóriáját, illetve a jövedelmi osztályokat a választási jegyzékek alapján állapította meg. Húszévenkénti metszetekben, a vallás- és a foglalkozásstrutúra képét vázolta fel. A képzettségi (Bildung) szinteket az érettségizők listája segítéségével határolta be. A második – mintegy belülről való – megközelítésben hagyatékokat és egyéb családi iratokat, önéletrajzokat használt. Mergel szerint, ha a weberi értelemben vett „polgári etika” nyomait keressük, akkor a katolikus polgárság esetében azt tartja érvényesnek, hogy a vallás a társadalmi norma szolgálatában állt.[37]

Budde angol és német polgárcsaládok gyereknevelési szokásait elemezte 1890 és 1914 között.[38] Bár itt sem kimondottan várostörténeti összehasonlításról van szó, de nyilvánvalóan a városi életkereteket választhatta vizsgálati tárgyként. A hasonlóságok (pl. a házassági piac helyei) mellett érdekes az angol–német különbözőségek számbavétele: 1. Nagyobb „nyitottságot” vélt felfedezni a német oldalon, ha az alsóbb rétegekből való játszótársakról volt szó. 2. A hangsúlyozott és kimondott „bensőségesség” az anyaideállal volt szoros összefüggésben. Szinte a „Bürgerlichkeit” misszionáriusainak tartották őket, míg az angol középosztálybeli anyák helyzetét inkább a munkaadó és a dolgozó viszonyához hasonlítja. 3. Sokkal nagyobb fokú – család által kevésbé meghatározott – önállóságot talált az angol családokban. 4. A német polgárgyerekek apái nagyobb tekintéllyel bírtak, a mindennapi élet vezetői voltak, amit a császársági magasabb fokú – autoriter – iskolarendszer csak felerősített. A szerző az „alattvalói mentalitást” igen karakterisztikusnak tartja. 5. A német polgári családokban a vallás helyett a kultúrát tartották a „Bürgerlichekit” mutatójának, míg az angol középosztálybeli családokban inkább a szféra sajátos összekapcsolódásáról lehetett szó, amit inkább a „vallás mint kultúra” és nem mint „kultúra vallás helyett” kifejezésekkel jellemezhető, illetve hozható közös nevezőre.

Heinz-Gerhard Haupt a 19. század második felében foglalkozási életpályákat vizsgált.[39] Szerinte a karrierekben családi származás, nem, vallás, regionalitás, foglalkozás és az időpont alapján lényeges különbözőségeket lehet felfedezni. Bár az egyes minták megfeleltek bizonyos általános feltételeknek, amelyek a képzést, az elhelyezkedést és a szerepeket meghatározták, de mégis igen változatosak voltak a 19. század második felében. Haupt elsősorban brémai polgári pályákat és más életrajzokat vizsgált, amelyek rendszeres és modern szempontú kutatása még mindig a kezdeteknél tart. Nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy nemek szerinti bontásban mutassa be az egyes életpályákat. Szerinte a nők kapcsolatait kevésbé kötötték az osztályviszonyok. A férfiak ezzel szemben egyrészt jóval hosszabb tanulásra kényszerültek, másrészt a tanulmányok befejezése után ismét hosszabb időre volt szükség, mire biztosabb álláshoz, jövedelemhez és függetlenséghez jutottak. Harmadrészt csak ezután alapíthattak családot, amit bizonyít az is, hogy a porosz hivatalnokok az 1880-as években átlagosan 33 évesen kötöttek házasságot. Negyedik sajátosságként azt említi meg, hogy ezek a férfiúi életpályák egyáltalán nem jelentettek mindig felemelkedést. Ennek egyik példáját a westfáliai nehéziparosok egy részének üzembezárásai nyújtják. Mindezen sajátosságok ellenére Haupt a polgári társadalom szerveződését illetően a következő alapelveket tartja továbbra is érvényesnek: 1. A meritokratikus elv és gyakorlat érvényesülése. 2. A professzionalizálódás (azaz a foglalkozás, ami egy meghatározott képzéshez és életpályához kötődött) folyamata meghatározóvá lett szinte minden tevékenységi területen. 3. A polgári pályákon feltételként és következményként egyaránt érvényesültek bizonyos normák, mint például kitartás, rend és racionalitás.

Toni Pierenkemper a német vállalkozói pályák 19. századi vizsgálata során hasonlóképpen két karakterisztikus jegyet nevezett meg. Egyrészt a racionalitást és az önálló munka kiemelt megbecsülését. A „self-made-man” toposzt viszont egyáltalán nem látja igazolhatónak, mint ahogy a császárság idejére vonatkozóan megfogalmazott vállalkozói feudalizálódást sem. Az endogám kapcsolattartást viszont igen, ami a legnyilvánvalóbban a házasságkötésben mutatkozott meg.[40]

A kifejezetten összehasonlító munkák közé tartozik Berghoff és Möller tanulmánya, melyben egy német (Bremen) és egy angol (Bristol) város vállalkozói polgárságának rekrutációját, képzését, házassági kapcsolatait, a kommunális politikában játszott szerepeit, illetve nemesítési vonásait kutatták. A kortársi véleményre jellemző, hogy akkor lényeges különbözőségeket tartottak számon. Egy szociáldemokrata képviselő (1914) a német polgárságot alapvetően feudálisnak és militaristának tartotta. („Ein junger Kaufmann will bei uns nicht aussehen wie ein junger Kaufmann, sondern womöglich wie ein Leutnant in Zivil.”)[41] Szerinte Angliában a polgárság nem csupán a politikai és gazdasági hatalmat szerezte meg, hanem a polgári szellem és érték pozitív vonásai is jellemezték. Ezt a kortársi megítélést egy – rajnai és westfáliai területekre vonatkozó – történeti munka igazolta is. Ugyanakkor a brémai és a bristoli, valamint más minták valamelyest megkérdőjelezik az előbbieket. Ha a rekrutációt nézzük, akkor kifejezetten hasonló mintákat láthatunk. A házasodást illetően elmondható, hogy a bristoli vállalkozók gyakrabban házasodtak be a felső rétegekbe, mint a brémaiak, mindez azonban nem a feudalizációs tézist erősíti, sokkal inkább a „nyitottságot” jelzi. Ami valóban frappáns különbség volt, az a politikai tevékenységre vonatkozott. A bristoliakkal szemben a brémaiak sokkal erősebben koncentráltak csak az üzletre.[42]

Hans-Walter Schmuhl polgári elitvizsgálata szerint a nürnbergi és a braunschweigi városi polgárság nagykereskedőinek, vállalkozóinak, bankárainak, magas beosztású hivatalnokainak és az értelmiségieknek sikerült majdnem teljesen kirekeszteniük a városi lakosság alsó rétegeit a városi képviseletből. Ez volt a legfontosabb hasonlóság a két városban. Számos azonosság mellett az alapvető különbözőség leginkább abból adódott, hogy amíg a kereskedő- és kézműipari településnek számító Nürnbergben a gazdasági–vállalkozói polgárság határozta meg a struktúrát, addig a kormányzati helynek minősített Braunschweigben inkább a diplomás polgárság súlya volt nagyobb.[43]

Nem kifejezetten kiindulópontjuk, hanem inkább a művek magas színvonala miatt tekinthetők Heinz Reif és Sylvia Schraut városmonográfiái minden összehasonlító tanulmány egyik alapjául. Reif – Oberhausenről írott és 1993-ban megjelent – műve annak is kivételes példája, miként lehetséges és szükséges a mikro- és makrotörténet áthidalása, feltételezve azt, hogy a szerző mindkét területen kiismeri magát.[44] Oberhausen majdnem a semmiből nőtt ki, a század elején 1000 lakost számláltak össze, a századfordulón már 100.000 fő élt itt. A szerző szerint ez a település nem az akadályok felsorolásával, sokkal inkább a megkésettséggel jellemezhető. A Ruhr-vidék nyugati részén fekvő Oberhausen fejlődése azt is mutatja, hogy az iparosodás és az urbanizáció közötti egyenlőtlenségek csökkentése hosszú távon megvalósítható.

Sylvia Schraut könyvét nem lehet a nevesített kutatási irányokhoz besorolni, de mégis ki kell emelnem, mert több szempontból is jelentős műről van szó.[45] A szerző a korábbi vizsgálatokkal szemben, melyek az iparosodás alatti társadalmi változással foglalkoztak, nem a foglalkozási és társadalmi mobilitást állítja a munka középpontjába. Indoklásul arra hivatkozik, hogy az iparosodás egyáltalán nem segített olyan mértékben az inter- és intragenerációs mobilitási folyamatok szélesítésében, mint azt a korábbi kutatás feltételezte. Szerinte sokkal inkább a gazdasági változások okozta életmódbeli tényezőket kell vizsgálni. A történeti elmozdulásokban ugyanakkor mindig fontos a „a különbözőidejűség azonos idejűsége” („die Gleichzeitigkeit des Ungleichzeitigen”), tehát konkrétan az, hogy a különböző társadalmi csoportokat eltérő módon és időben érintette az iparosodás hatása. A délnémet középváros forrásait a családi, demográfiai és gazdasági változások aspektusából elemezte. A mindenkori gazdasági feltételeket tekintetbe véve a következő életszituációkat választotta ki: gazdasági helyzet, foglalkozás- és házastársválasztás, családi élet (gyerekszám és -nevelés, modern és tradicionális népesedési szokások), lakókörülmények, mentalitás. Alapvetően két forrástípus – egyrészt a mintegy 6000 aktát tartalmazó hagyatékok (a rendelkezésre állók kb. 30%-a), másrészt az anyakönyvek alapján dolgozott. Különösen jelentőssé teszi a művet, hogy a megszokottól eltérően nem csupán a polgárságot mutatja be, hanem a szőlőművesektől az ipari munkásokig terjedően érzékelteti az iparosodás rétegek szerinti hatásait. S hogy mennyire fontos a városok vidéki kapcsolataira figyelni, azt jelzi a szerző megállapítása is: pl. tagadja, hogy az iparosodás hatására házassági szokások megváltoztak volna, ugyanakkor megerősíti a regionális házassági mobilitás növekedését.[46]

További művek felsorolásától eltekintve, annyit mindenképpen érdemes kiemelni, hogy e kutatások alapvetően közös jellemzője a pontosan megfogalmazott kérdés, téma, és annak kiválasztott forrásokon alapuló következetes tesztelése. Ritkán törekednek totális ábrázolásra, ez az összehasonlítások során egyébként is lehetetlen.[47]

A kifejezetten összehasonlító várostörténetek sorából mindenképpen szólni kell a Lothar Gall által vezetett frankfurti kutatásról. A német társadalomtörténeti kutatásban két konkuráló koncepció alakult ki a modern polgárságról. A szociológia eredményei által is inspirált „bielefeldiek” arra voltak kíváncsiak, hogy a középrendi társadalmi rétegek sajátos társadalmasulási (Vergesellschaftung) formákon keresztül miképpen fejlődtek ki. Szerintük ez a forradalom utáni „modern” polgárság mint egy társadalmi egység jelenik meg, amely számára a „régi” – városi – polgárság nyilvánvalóan tehertételt jelent. A modern polgárság legfontosabb összekötő láncszemét a kulturális életvezetés sajátos formájában vélték felfedezni.[48]

A „város” mint témakeret a frankfurti programban foglalja el a központi helyet. Lothar Gall számára a városi polgárság jelenti az „áttörési időszakban” (Umbruchszeit) – 1800 táján – az igazi dinamikus erőt. Az állami szerepvállalást csupán a keretfeltételek biztosításában látja. Gall egyik kiindulópontja az, hogy a polgári (bürgerlich) fogalma egyfajta metakategóriává alakult. Max Weber-i értelemben ideáltípussá vált, és végül a modernnel azonos jelentésűnek tartották. Kérdésfelvetéseiben valódi kollektív polgárságról („Realkollektiv Bürgertum”) beszél, egy olyan társadalmi egységről, amelynek történetét a városi miliőben lehet a legjobban rekonstruálni.

A kutatásba 16 várost vontak be, amelyekben a polgárság összetételének jogi, társadalmi, politikai és gazdasági tényezőit vizsgálták. A társadalmi struktúrát elemzők a számítógépes adatbázist elsősorban a címjegyzékek alapján tudták összeállítani. Az egyébként vitatott típusalkotás során hat várost különböztettek meg. A frankfurtiak szerint a tradicionális városi polgárság átrétegződését, a modernnek nevezett kialakulását csak az adott városi keretekbe helyezve, történeti–genetikai módon lehet leírni. Másrészt abból indultak ki, hogy a polgárság belső összetartását konkrétan életmódjában lehet megmutatni. Egyet érdemes mindenképpen hangsúlyozni a frankfurtiak fogalomtárából, ez pedig a különbségek iránti érzékenység mellett az, hogy ők is a polgárság társadalmi egységéről (soziale Einheit des Bürgertums) beszélnek. Azt feltételezték, hogy az új polgári társadalom éppen hogy nem a régi nélkül és ellen alakult ki, hanem az által. Ezt a szimbiózist kívánják bemutatni, mely tételnek egyik ismert és legfontosabb része az a – magyar olvasó számára ma már többnyire nehezen érthető – galli vélemény, miszerint a polgári társadalom mint „osztálynélküli polgártársadalom” csak a 19. század közepe után alakult át polgári osztálytársadalommá („bürgerliche Gesellschat” als klassenlose Bürgergesellschaft).[49] Gall úgy véli, hogy az úgynevezett korai polgári társadalom politikailag nyitott, még nem osztálytársadalom volt, melynek a pártjai már nem integráló és világnézeti, hanem érdek- és osztálypártok. Az átmeneti formák szerinte a 19. század második felétől léteztek: a rendi társadalom felbomlása és polgárivá átalakulása során központi szerepe volt egy közös polgári kultúrának, ami minden réteget érintett. Nevezetesen itt a képzés és a kultúra minden ember számára való hozzáférhetőségéről van szó, ami – megítélése alapján – a korai polgári társadalmat kulturálisan is nyitottá tette. A képzés általi emancipáció jelmondata a korai munkásmozgalomra is hatott. Alapvetően nem kételkednek abban, hogy az úgynevezett „képzési forradalom” (Bildungsrevolution) az átmenet idején kulcsszerepet töltött be (sőt Thomas Nipperdey „Bildungsreligion”-ról beszél), ám mégis jogosnak tartja a – Jürgen Kocka által felvetett – önkritikus kérdést. Eszerint lehet, hogy csak „agyszüleményről”, és nem eredeti konstrukcióról van szó, hiszen az általános művelődési ideál, és annak konkrét átültetése az újhumanista gimnáziumi gyakorlatba nem szűkíthetők le a formális vizsgák letételére.[50]

A németországi népességfejlődéssel foglalkozók használható és modernnek számító összeírásokat általában csak a 19. század közepétől találhatnak. Ők is vitatják a Wolfgang Köllmann által felállított több évtizedes tézist, melyet az iparosodás és a városodás közötti közvetlen kapcsolatra alapozott. Például Horst Matzerath is cáfolni igyekszik ezt, mert szerinte a „take off” után semmilyen hirtelen áttörés nem állapítható meg, és a városi növekedési ráták ebben az időszakaszban nem voltak feltűnően nagyobbak mint az azt megelőző években.[51]

A frankfurtiak által vizsgált legtöbb város folyamatos népességnövekedést produkált. Az iparinak és egyeteminek minősített településeken ez a tendencia válságszerűen futott le az – 1790–1830 közötti – ún. áttörési (Umbruchszeit) szakaszban, sőt egyeseknél (Mannheim és Göttingen) ez az állapot 1860-ig tartott. Összegző véleményükben a városi népességnövekedést nem vezetik vissza közvetlenül egy külső jelenségre, adott esetben az iparosodásra. Sőt néhány különösen kivételes esetben kifejezetten modern gazdaság nélkül produkáltak látványos növekedést, mint például Wiesbaden, Karlsruhe és megszorításokkal München példája mutatja. A „porosz városok” fejlődése – Dortmund kivételével – az ipart korlátozó akadályok korainak számító elhárítása ellenére alapvetően nem tér el az egyéb területeken fekvő, „nem-porosz” településektől. Érdekes módon egy-egy város életében alig mutatható ki a korlátozások megszűnésének hatása a növekedés ütemére. Frankfurt példája is igazolni látszik ezt, ahol csak 1864-ben oldottak fel minden, iparfejlődést akadályozó tilalmat. Itt már jóval korábban egy állandó és felgyorsult növekedés következett be.[52] Az is feltűnő, hogy a korábban kézműiparinak számító városokban (Augsburgban, Heilbronnban, Kölnben stb.) a modern iparosodás korában kezdetben stagnálás és krízisek következtek be. Az ipar nem közvetlenül és azonnal okozott gazdasági problémákat, hanem mindig egy átmeneti idő – gyakran több évtized – után, mint például Augsburgban 1800-tól 1830-ig, vagy Frankfurtban 1867-től 1890-ig. Rendszerint csak a modernizált gazdasági bázis alapján indult meg a dinamikus népességfejlődés.[53] A kutatócsoport tagjai tehát azon a véleményen vannak, hogy bár az iparosodás jelentékeny szerepet játszott a régi társadalmi rend átalakításában, az inkább csak közvetetten hatott az urbanizációs folyamatra, a gazdaság élénkítésén keresztül. Az általános gazdasági fellendülésből más városokban is profitáltak a kereskedelmi-, közlekedési- és szolgáltató intézmények. A Ruhr-vidék ipar- és városfejlődését a különleges kivételekhez sorolják.

Saját vizsgálati módszereik szempontjából azt tartották fontosnak, hogy a városi polgár tapasztalata, világlátása szerint prosperáló városa nem feltétlenül esett egybe a gazdasági modernizációval. Másrészt az észrevehető változások inkább csak hosszútávon hatottak a polgári világban. A dinamizálódás csak a század végén kulminált.

Természetesen a népességfejlődés és a vallási tagolódás tényezőit is vizsgálták Max Weber ismert, a protestáns etika és a „kapitalizmus szelleme” tézisének tükrében, de csak cáfolni tudták azt, mivel a protestáns települések egyáltalán nem mutattak fel dinamikusabb fejlődést. Bremen kivételével viszont jóval magasabb volt az egyéb, kisebb vallási csoportok száma.

A legfeltűnőbb azonban a népesség vallási összetétele megváltozásának hosszan tartó és meglepően azonos módon történő lefutása volt. Majdnem minden településen jóval kisebb lett az egykor domináns felekezet túlsúlya. A vallási kisebbségek mindenütt gyarapodtak, függetlenül a többségi felekezet jellegétől. Egyedül a zsidók száma volt magasabb a protestánsnak minősülő településeken, mint a katolikus helyeken. További mélyebb vizsgálatokat igényelne a szekularizáció folyamata, és pl. a politikai reformok, valamint a bevándorlás kérdései. Ezt különösen az a megjegyzés igazolja, miszerint politikai egyesületek is kinőhettek vallási konfliktus alapján. Szerintük igazából csak 1800 után formálódott ki a kisebbségek elhatárolódása és szeparálódása, mely sajátos miliőjével mint „menhely” érvényesült. E futólagos megjegyzés, annak időhöz kötöttsége termékeny vitát eredményezhet. Fontos még kiemelni azon megfigyelésüket, hogy a népességfejlődéssel együtt kisebbek lettek a háztartások, illetve a fokozatosan erősödtek az emancipációs jelenségek.[54]

A polgárság foglalkozási és társadalmi állásának meghatározása csak rossz forrásadottságok alapján lehetséges, ennek megfelelően ezek kiértékelése is eléggé hiányos. A városok egymástól – tegyük hozzá, természetes módon – eltérő vonásai igen megnehezítenek bármilyen összehasonlítást. Itt a címjegyzékeket használták, melyek alapvetően a hivatalos foglalkozásnevet és az illető jogi státusát adják meg. Ezen túlmenően még a választói listákat (1838, 1861, 1870, 1881) lehetett elemezni. Messzemenő következtetések levonására nemigen alkalmasak az eredmények.[55] A polgárjoggal rendelkezők körének foglalkozási struktúrája sokkal inkább a befogadási viszonyokat és a helyhez kötöttséget tükrözi, mintsem bizonyos foglalkozási csoportok városi vonzódását. A városi népesség és a polgárság társadalmi struktúrájáról Thomas Weichel összefoglalóan így vélekedik: bár a legtöbb város folyamatos népességnövekedést mutatott fel – a kereskedővárosok az élen járva —, de ez a trend az átmeneti időszakban (elsősorban az ipari és az egyetemi városokban) krízisekkel járt együtt. Egyébként is éppen az ipari városokban volt a legeltérőbb a növekedési folyamat. Egyedül Dortmundban volt átlagon felüli a növekedés. Ezzel szemben a közigazgatási és uralkodói, kormányzati központok a népességszámot tekintve sokkal dinamikusabb fejlődést mutattak, míg az egyetemi városok a legrégebb óta stagnáltak, és csak a 19. század második felében kerültek az urbanizáció hatása alá. A városi népességnövekedés, az urbanizáció és az iparosodás közötti igen szoros összefüggést tagadják, illetve csak a Ruhr-vidék történetére tartják érvényesnek.

A kutatási program kritikusai közül K. H. Kaufhold egyrészt a kimondottan „porosz” városok hiányát és leginkább a városok ilyen módon történő kategorizálását kifogásolta.

Friedrich Lenger is igen fontos különbségekre utalt, melyeket egy összehasonlítás során nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egyrészt a városnövekedés, a városiasodás és az urbanizáció egymástól eltérő vonásairól van szó. Másrészt pedig ki kell emelni, hogy a városiasodás az össznépességen belül csupán a városi népesség bizonyos hányadát érintette, miközben a városnövekedés a városok egyenkénti növekedési rátáit mutatja. Hasonlóképpen óvatosságra intett Tenfelde, aki szerint az iparosodás és a növekedési folyamatok összefüggéseit csak a város vidékének megismerése alapján tartja elképzelhetőnek.[56]

A német kutatók szerint a rendi polgárság átalakulását osztállyá (der Wandel des Bürgertums vom Stand zur Klasse) az egyesületek története is tükrözi. Az egyesülés elvének térnyerése ellenére 1848 után csökkent a társadalmi integráló erő. Dieter Langewiese kételkedik abban, hogy a „társadalmi polgár” (Sozialbürger, ezen az egyesületi tagokat, polgárokat – Vereinsbürger – értik) hovatartozása valóban olyan kötőerővel bírt a városi társadalomban, mint ahogy azt a frankfurtiak feltételezik. Megjegyzése szerintem is az egyik gyenge pontra világít rá – ami persze szinte minden lokális körülményeket vizsgáló kutatás sajátossága —, miszerint a társadalmi kapcsolatoknak csak bizonyos szintjén képes a rekonstrukciót elvégezni. Így itt sem lehet tudni, hogy különben milyen szoros volt a társasági kapcsolat az egyesülethez tartozók között. Tudtak-e egymással találkozni, hogyan alakultak például a házasságok? Az általam már említett kitűnő társadalomtörténeti mű szerzője, Sylvia Schraut saját eredményeire hivatkozva helyezi a frankfurtiak véleményével szemben azt, hogy egyrészt már a 19. század első felében több szinten növekvő társadalmi szegregációról volt szó. Másrészt elképzelhető az is, hogy az eredmények nagy bizonyossággal eleve a frankfurtiak által alkalmazott módszerből fakadnak, szemben Schrautéval, aki mintavételeiben nem pusztán a városi polgárokat (Stadtbürger), hanem az egész városi népességet vizsgálta. Mindez persze alapvetően demográfiai kutatást is szükségessé tenne, amely a ritkaságok közé tartozik manapság a német várostörténetben. Langewiese egyik döntő kérdése az, hogy 1848-ban egy jogi, társadalmi, politikai és gazdasági értelemben viszonylag homogén – valóságosan létező – városi polgári társadalom szűnt meg, amely a kortársi „osztálynélküli polgártársadalom” ideáljához közelített, vagy csupán egy elképzelt – és azután szertefoszlott – modellről volt-e szó. Ő az utóbbit tartja az események lefutásához közelinek, két okból is. Egyrészt azért, mert a városi társadalmak korábban is létező törésvonalait ezzel a jövőképpel, modellel nem lehetett már áthidalni. Ezzel a programban részt vevő kutatók is egyetértenek. Másrészt pedig azért, mert igen jelentős arányú – a hierarchikus struktúrában alul elhelyezkedő – társadalmi csoportok problémáira ez nem jelentett megoldást. Ez a modell csak addig volt hatásos, amíg a városi polgárok – úgymond – megengedhették maguknak azt, hogy meghatározzák a városi polgársághoz való tartozás kritériumait. A németországi urbanizáció talán legjobb ismerője is szkeptikusan fogadta a kutatócsoport egyesületi formával kapcsolatos értelmezését. Reulecke kételkedett az egyesület – mint a városi polgárság – transzformációs szerepében, hiszen szerinte éppen a hivatalnokok magas egyesületi száma is azt igazolja, hogy az inkább volt a város és az állam közötti közvetítőhely, mintsem az ellenzék gyülekezőhelye.

Tenfelde – amellett, hogy hiányolja az általános meghatározást – hasonlóképpen kételkedik az egyesület ilyen mértékű társadalmi integráló hatásában. Szerinte az egyesületek ekkor nem a szélesebb társadalmi rétegek felé nyitottak, hanem – mint szervezési formák – csupán „mélyebben a társadalomba hatoltak.” Carola Lipp és Wolfgang Kaschuba, akik a történeti antropológiához is közelálló néprajzot művelnek, nem értettek egyet Tenfeldevel. Lipp az egyesületben alternatív társadalmi modellt látott, ami a régi városi polgárság társadalmát szétfeszítette. Kaschuba pedig az egyesület mint integratív társadalmi forma mellett érvelt, mely persze a felvételkor erősen szegregatív hatású volt. Ugyanakkor megkérdőjelezte azt a gyakorlatot, miszerint a program résztvevői a társadalmat az „egyesülettel”, mint szervezési elvvel írták le, ahelyett hogy az egyesületet a társadalom struktúrájával magyaráznák.[57]

A polgári uralommal (bürgerliche Herrschaft) foglalkozók fő tézise így hangzott: nem az osztály-hovatartozás vagy gazdasági érdekek voltak egyedül a meghatározóak, hanem lényegében a territoriális kötődések hatottak a politikára. Természetesen mindez csak a képzettséggel és birtokkal rendelkező férfiakat illethette. A polgári elitek strukturális beágyazottsága (strukturelle Einbindung) származási miliőjükben volt a legdöntőbb tényező, ha valamilyen politikai irányzat megalakulásáról, vagy a forradalom alatti parlamenti szerepvállalásukról volt szó. Az elitkutatással foglalkozók számára a városi polgári elitek inkább egy „intézménybiográfia” visszatükröződései. Inkább a városi pozíciók birtokosainak „logikus kollektivitását” mintázták, mintsem a ténylegesen mérvadó személyek városi hatalmi szövetségeit.[58]

A frankfurti programot bemutató kötetben olvasható Jürgen Kocka kommentárja is, aki közismerten Hans-Ulrich Wehler mellett a bielefeldi kutatás egyik kidolgozója és a megvalósítás vezetője.[59] Kritikájában a frankfurti összehasonlító munka következő négy előnyét látja: 1. Rendszeres összehasonlítás. 2. Összeköti a társadalom- és politikatörténetet. 3. Meggyőzően korrigálja a tekintélyállami szerep túlbecsülését a modernizációban. 4. Összességében üdvözöli azt, hogy a városra és a városi polgárságra helyezték a hangsúlyt. Nem kevésbé érdekesek a kifogásai és javaslatai: 1. Egy szisztematikus összehasonlításnak egyenkénti tanulmányok eredményeire kellene alapoznia. 2. Szerinte nem eléggé foglalkoztak az életmód és a társas élet, a mentalitás, a kommunikáció, a mindennapi kultúra, a vallásosság és a családi viszonyok kérdéseivel. 3. Alaposabban be kell mutatni a regionális különbözőségeket. 4. Túlzottnak tartja, hogy a várost mint a modernizáció motorját fel-, az állam szerepét pedig leértékelték. 5. Az 1848 előtti liberális polgári vonások bemutatását túl szépnek, harmonikusnak tartja. Szerinte a városok világa távol volt a beszámolókban vázolt „osztálynélküli polgári társadalom” helyzetétől. Mindezt azzal is összefüggésbe hozza, hogy a polgári csoportokon kívüliek nem szerepelnek megfelelő módon a leírásokban. Kételyeit megerősíteni látszik Friedrich Lenger munkája is.

Összefoglalás és kitekintés

1)      A németországi újkori várostörténeti kutatások a néhány évtizeddel ezelőtti állapotokra jellemző, erősen a francia és angolszász kutatásokat követő vonása annyiban módosult, hogy ma már sokkal természetesebb, elterjedtebb a külföldi eredmények ismerete és kritikus felhasználása.

2)      Összességében mindig konkrét problémák és kérdések – tegyük hozzá, következetes – tesztelése áll az egyes kutatócsoportok munkájának középpontjában. A tematikák változatosak, követik a nemzetközinek minősíthető trendet. Ugyanakkor az amerikaira erősen jellemző kvantitatív módszerek hatása csökkent, s nem is volt annyira elterjedt. A bielefeldi – és egyáltalán a struktúra-, illetve társadalomtörténetinek tekintett – irányzatok kevésbé vagy egyáltalán nem dominánsak. Ezzel párhuzamosan alakult ki egy erősen „kultúrtörténetinek” nevezhető érdeklődés, lendült fel az ilyen jellegű művek kiadása. Hasonló vonásokat fedezhetünk fel a mindennapok történetének kutatói sorában is. Mondani se kell, a gazdaságtörténet veszített talán a legtöbbet súlyából.

3)      A „Gesellschaftsgeschichte” köteteinek megjelenése, azok kritikája is indukálta azt, hogy ma már visszaszorulóban van a (nálunk csak igazából az utóbbi évtizedben meghonosodó és intézményesülő) társadalomtörténet.

4)      Ha a hazai kutatási eredményekre gondolunk, akkor szembetűnően magas azon művek száma, amelyek nagyobb teret engednek a mérlegkészítésnek, a reflexióknak.

5)      Néhány kivételes vállalkozás és a többször megfogalmazott igény ellenére is azt kell mondani, hogy az összehasonlító kutatások nem állnak a középpontban, kivéve a berlini központú összehasonlító társadalomtörténeti programot (Jürgen Kocka). A módszertani, támogatási és még egyéb problémák is nehezítik az ilyen jellegű vállalkozásokat. Pontosabban, sokkal inkább a nagyobb egységek, „régiók”, illetve az Európán kívüli világgal való összevetést jelölik meg a stratégiai, tudománypolitikai tervezetekben. Ami Kelet-Közép-Európát illeti, többször olvasható az e területekre vonatkozó „német” ismeretek hiánya, konkrét együttműködés azonban annál kevesebb van.

6)      A hiány mellett érdemes kiemelni a Berlini Műszaki Egyetem történelem szakán alapított, és Heinz Reif által vezetett összehasonlító várostörténeti intézetet, amely a német és külföldi vizsgálatok egyik fontos bázisa lehet.

7)      Végül, mind magyar, mind német szempontból úgy látom, hogy az elvárthoz képest, konkrét történeti térre és időre, témára vonatkozó nemzetközi összehasonlító kutatásoknak sokkal inkább jövőbeli feladatai, mintsem eredményei vannak.

Irodalom

Berghoff, Hartmut – Möller, Roland 1991, Wirtschaftsbürger in Bremen und Bristol 1870–1914. Ein Beitrag zur komparativen Unternemerforschung, 156–177. In: Puhle, Hans Jürgen (Szerk.): Bürger in der Gesellschaft der Neuzeit: Wirtschaft – Politik – Kultur. Göttingen

Budde, Gunilla-Friederike 1994, Auf dem Weg ins Bürgerleben. Kindheit und Erziehung in deutschen und englischen Bürgerfamilien 1840–1914. Göttingen

Brunner, Otto – Werner Conze – Koselleck, Reinhart (Szerk.) 1972, 1975, Geschichtliche  Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland. Bd. 1. Stuttgart, 1972. Bd. 2. 1975.

van Dijk, Henk 1988, Bürger und Stadt. Bemerkungen zum langfristigen Wandel an westeuropäischen und deutschen Beispielen, 447–465. In:  Kocka, Jürgen (Szerk.) Bürgertum im 19. Jahrhundert. III. München

Engeli, Christian – Matzerath, Horst (Szerk.) 1989, Moderne Stadtgeschichstforschung in Europa, USA und Japan. Ein Handbuch. Stuttgart etc. In: Uők: International vergleichende  Stadtgeschichtsforschung, 219–227.

Engman, Max (Szerk.) 1991, Ethnic identity in urban Europe. Comparative studies on governments and non-dominant ethnic groups in Europe, 1850–1940.   (1. Europe. Urban regions. Ethnic minorities, history.) New York

Friedrichs, Jürgen 1995, Stadtsoziologie. Opladen

Gall, Lothar 1993a, Stadt und Bürgertum im Übergang von der traditionellen zur modernen Gesellschaft. München. (Historische Zeitschrift: Beiheft, 16.)

Gall, Lothar 1993b, Von der ständischen zur bürgerlichen Gesellschaft. München, 1993.

Glettler, Monika – Haumann, Heiko – Schramm, Gottfried (Szerk.) 1985. Zentrale Städte und ihr Umland – Wechselwirkungen während der Industrialisierungsperiode in Mitteleuropa. St. Katharinen

Haupt, Heinz-Gerhard 1992, Männliche und weibliche Berufskarrieren im deutschen Bürgertum in der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts: Zum Verhältnis von Klasse und Gesellschaft. Geschichte und Gesellschaft (18) 143–160.

Haupt, Heinz-Gerhard 1996, Geschichte und Vergleich: Ansätze und Ergebnisse international vergleichende Geschichtsschreibung. Frankfurt am Main, New York

Haumann, Heiko 1990, Konfliktlagen und Konflikte zwischen Stadt und Land. Ein Vergleich von vier Regionen im östlichen Europa (1850 bis 1917), 1–35. In: Hardtwig, Wolfgang – Tenfelde, Klaus (Szerk.): Soziale Raeume in der Urbanisierung: Studien zur Geschichte Münchens im Vergleich 1850 bis 1933. München

Heineberg, Heinz (Szerk.) 1987, Innerstädtische Differenzierung und Prozesse im 19. und 20. Jahrhundert. Geographische und historische Aspekte. Köln–Wien

Herlyn, Ulfert 1988, Individualisierungsprozesse im Lebenslauf und städtische Lebenswelt, 114–126. In: Soziologische Stadtforschung (29)

Holger Th. Graef (Szerk.) 1997, Kleine Städte im neuzeitlichen Europa. Berlin

van Horn Melton, James 1991, The emergence of ,society’ in eighteenth- and nineteenth-century Germany, 131–149. In: Corfield, Penelope J. (Szerk.): Language, history and class. Oxford

Hudemann, Rainer 1994, Wirtschaftseliten in Frankreich und Deutschland. Zu Perspektiven vergleichender Elitenforschung, 199–204. In: Hudemann, Rainer – Soutou, Georges-Henri (Szerk.): Eliten in Deutschland und Frankreich im 19. und 20. Jahrhundert. Strukturen und Beziehungen. Band 1. Elites en France et en Allemagne aux XIXeme et XXeme siecles. Structures et relations. Volume 1. München

Kaczynska, Elzbieta 1988, Bürgertum und städtische Eliten. Kongresspolen, Russland und Deutschland im Vergleich, 466–488. In: Kocka, Jürgen (Szerk.) Bürgertum im 19. Jahrhundert. III. München

Kaelble, Hartmut 1999, Der historische Vergleich: eine Einführung zum 19. und 20. Jahrhundert. Frankfurt/Main., New York: Campus

Kaelble, Hartmut – Schriever, Jürgen (Szerk.) 1998, Gesellschaften im Vergleich: Forschungen aus Sozial- und Geschichtswissenschaften. Frankfurt am Main etc.

Kocka, Jürgen 1989, Sozialgeschichte im internationalen Überblick. Ergebnisse und Tendenzen der Forschung. Darmstadt

Koller, Heinrich 1993. Zur Entwicklung der Stadtgeschichtsforschung im deutschsprachigen Raum, 1–16. In: Mayrhoffer, Fritz (Szerk.) 1993

Koselleck, Reinhart 1990, Wie neu ist die Neuzeit? Historische Zeitschrift, Band 251.

Koselleck, Reinhart – Schreiner, Klaus 1994, Einleitung: Von der alteuropäischen zur neuzeitlichen Bürgerschaft. Ihr politisch-sozialer Wandel im Medium von Begriffs-, Wirkungs- und Rezeptionsgeschichte, 11–39. In: Ugyanők (Szerk.) Bürgerschaft. Rezeption und Innovation der Begrifflichkeit vom Hohen Mittelalter bis ins 19. Jahrhundert. Stuttgart

Krabbe, Wolfgang R. 1989, Die deutsche Stadt im 19. und 20. Jahrhundert. Göttingen

Ö. Kovács József 1999, Nyugati társadalomtörténeti szemle. Különös tekintettel a német történetírásra. 256–266. In: Studia Miskolcinensia 3. A Miskolci Egyetem történettudományi tanszékeinek évkönyve. Miskolc

Lenger, Friedrich 1995, Bürgertum, Stadt und Gemeinde zwischen Frühneuzeit und Moderne, 14–29. Neue Politische Literatur (40)

Lenger, Friedrich 1998, Städtisches Bürgertum und kommunale Selbstverwaltung im 19. Jahrhundert: Die grössten Städte der preussischen Westprovinzen uund Bayerns im Vergleich, 27–59. In: Sicken, Bernhard (Szerk.): Sadt und Militär 1815–1914. Wirtschaftliche Impulse, infrastrukturelle Beziehungen, sicherheitspolitische Aspekte. Paderborn

Matzerath, Horst (Szerk.) 1984, Städtewachstum und innerstädtische Strukturverände-rungen. Probleme des Urbanisierungsprozesses im 19. und 20. Jahrhundert. Stuttgart

Matzerath, Horst 1985, Urbanisierung in Preussen 1815–1914. Stuttgart

Matzerath, Horst 1989, Lokalgeschichte, Satdtgeschichte, Historische Urbanisierungs-forschung? Geschichte und Gesellschaft, (15) 62–68.

Matzerath, Horst 1998, Die Urbanisierung Deutschlands im 19.Jahrhundert, 11–25. In: Sicken, Bernhard (Szerk.): Sadt und Militär 1815–1914. Wirtschaftliche Impulse, infrastrukturelle Beziehungen, sicherheitspolitische Aspekte. Paderborn

Mayrhoffer, Fritz (Szerk.) 1993, Stadgeschichtsforschung. Aspekte, Tendenzen, Perspektiven. Linz/Donau

Mergel, Thomas 1994, Zwischen Klasse und Konfession: Katholisches Bürgertum im Rheinland 1794–1914. Göttingen

Niethammer, Lutz (Szerk.) 1979, Wohnen im Wandel. Wuppertal

Niethammer, Lutz 1986, Stadtgeschichte in einer urbanisierten Gesellschaft, 113–136. In: Schieder, Wolfgang – Sellin, Volker (Szerk.): Sozialgeschichte in Deutschland: Entwicklungen und Perspektiven im internationalen Zusammenhang. Bd. 2. Handlungsräume des Menschen in der Geschichte. Göttingen

Pierenkemper, Toni 1994, Deutsche Unternehmer im 19. Jahrhundert als Elite, 119–135. In: Hudemann, Rainer – Soutou, Georges-Henri (Szerk.): Eliten in Deutschland und Frankreich im 19. und 20. Jahrhundert. Strukturen und Beziehungen. Band 1. Elites en France et en Allemagne aux XIXeme et XXeme siecles. Structures et relations. Volume 1. München

Roth, Ralf 1993, Bevölkerungsentwicklung, Konfessionsgliederung und Haushaltsanteile, 17–50. In: Gall, Lothar 1993a.

Rausch, Wilhelm (Szerk.) 1983, Die Städte Mitteleuropas im 19. Jahrhundert. Linz

Rausch, Wilhelm (Szerk.) 1984, Die Städte Mitteleuropas im 20. Jahrhundert. Linz

Reif, Heinz 1993, Die verspätete Stadt. Industrialisierung, städtischer Raum und Politik in Oberhausen 1846–1929. Textband. Köln

Reulecke, Jürgen 1978, Wirtschaft und Bevölkerung ausgewählter Städte im Ersten Weltkrieg (Barmen, Düsseldorf, Essen, Krefeld), 114–126. In: Reulecke, Jürgen (Szerk.): Die deutsche Stadt im Industriezeitalter. Beiträge zur modernen deutschen Stadtgeschichte. Wuppertal

Reulecke, Jürgen 1985, Geschichte der Urbanisierung in Deutschland. Frankfurt am Main

Reulecke, Jürgen 1989, Moderne Stadtgeschichtsforschung in der Bundesrepublik Deutschland, 21–36. In: Engeli, Christian – Matzerath, Horst (Szerk.) 1989.

Reulecke, Jürgen 1990, Das Ruhrgebiet als städtischer Lebensraum, 67–120. In: Das Ruhrgebiet im Industriezeitalter. Geschichte und Entwicklung Band 2. (Szerk.) Wolfgang Köllmann et. al. Düsseldorf

Reulecke, Jürgen 1993, Fragestellungen und Methoden der Urbanisierungsgeschichts-forschung in Deutschland, 55–68. In: Mayrhoffer, Fritz 1993.

Schmuhl, Hans-Walter 1991, Bürgerliche Eliten in städtischen Repräsentativorganen. Nürnberg und Braunschweig im 19. Jahrhundert, 178–197. In: Puhle, Hans Jürgen (Szerk.): Bürger in der Gesellschaft der Neuzeit: Wirtschaft – Politik – Kultur. Göttingen

Schraut, Sylvia 1989, Sozialer Wandel im Industrialisierungsprozess. Esslingen 1800–1870. Esslingen

Simon, Christian 1996, Historiographie. Eine Einführung. Stuttgart

Simon, Karl-Heinz 1988, Probleme vergleichender Stadtforschung, 383–385. In: Soziologische Stadtforschung (29)

Steinmetz, Wilhelm 1994, Gemeineuropäische Tradition und nationalen Besonderheiten im Begriff der ,Mittelklasse’. Ein Vergleich zwischen Deutschland, Frankreich und England, 161–236. In: Koselleck, Reinhart – Schreiner, Klaus (Szerk.) 1994.

Stoob, H. et al. 1986, Bibliographie zur deutschen historischen Staedteforschung. Köln

Straubel, Rolf 1995, Frankfurt (Oder) und Potsdam am Ende des Alten Reiches. Studien zus städtischen Wirtschafts- und Sozialstruktur. Potsdam

Teuteberg, Hans-Jürgen (Szerk.) 1985, Homo habitans. Zur Sozialgeschichte des ländlichen und städtischen Wohnens in der Neuzeit. Münster

Teuteberg, Hans-Jürgen – Wischermann, Clemens (Szerk.) 1985, Wohnalltag in Deutschland. Münster

Teuteberg, Hans-Jürgen (Szerk.) 1986, Stadtwachstum, Industrialisierung und sozialer Wandel. Beiträge zur Erforschung der Urbanisierung im 19. und 20. Jahrhundert. Berlin

Wehler, Hans-Ulrich 1993, Bibliographie zur neueren deutschen Sozialgeschichte. München

Wehler, Hans-Ulrich 1995, Deutsche Gesellschaftsgeschichte. Bd.3. Von der ,,Deutschen Doppelrevolution” bis zum Beginn des Ersten Weltkrieges: 1849–1914. München

Weichel, Thomas 1993, Die Bürger in ihrer beruflichen und soziale Stellung, 93–105. In: Gall, Lothar 1993a

Wischermann, Clemens 1993, Germany, 151–169 In: European urban history: prospect and restropect. Leicester

Jegyzetek


[1] Koselleck, Reinhart 1990, 552.

[2] Kaelble, Hartmut 1999, 12–13. Érdemes kiemelni a társadalom szó kettős jelentését. Egyrészt egészen általánosan az emberi együttélés formáját értjük rajta, annak minden — gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai — jellemzőjével együtt. Ebből következően a társadalmi összehasonlítás e típusa egy átfogó, az előbb felsorolt szempontokat figyelembe vevő eljárás. Másrészt megkülönböztethető ettől a pusztán csak a társadalomra koncentráló összehasonlítás.

[3] Kaelble, Hartmut 1999, 14–24, 25–35, 48, 97–115.

[4] Uo. 157–159. Ebben az írásban csak jelezni tudom a szociológiai megközelítések néhány módszertani művét, ismertetésük itt nem lehetséges: Simon, Karl-Heinz 1988.

Az összehasonlítások számára nyújthat lehetőséget például mindaz, amit a családkutatók fontosnak tartanak hangsúlyozni az idő dimenzióinak meghatározásakor. Három dimenziót különböztetnek meg. Először az egyéni időt, amely az egyéni biográfiára (sajátos idő- és életkorbeli struktúrájával, tartalmi jegyeivel és a személyes tudomásulvétellel) vonatkozik. Másodikként a társadalmi időt röviden úgy lehet leírni, mint a jogi tényezők és társadalmi normák által — életkor szerint — meghatározott változásokat az életpályán, amelyek támpontként is szolgálnak az egyének számára ahhoz, hogy a társadalmilag kívánatos magatartást kövessék. A harmadikként megkülönböztetett történeti idő és kalendáriumi idő tengelye makrostrukturális társadalmi keretekre, eseményekre és társadalmi–történeti alkalmi struktúrákra vonatkozik. Ld. Herlyn, Ulfert 1988, 114–126.

[5] Vö. Ö. Kovács József 1999.

[6] Iggers, Georg G. 1993, 17–35; Mooser, Josef 1992, 86–92; Simon, Christian 1996, 228.

[7] Lásd bővebben Kocka, Jürgen 1989.

[8] Engeli, Christian — Horst Matzerath 1989, 219–227; Mayrhoffer, Fritz 1993; Reulecke, Jürgen 1989; Wischermann, Clemens 1993; Niethammer, Lutz 1986, 128.

[9] Reulecke, Jürgen 1993, 55–68.

[10] Friedrichs, Jürgen 1995, 17–21.

[11]  Matzerath, Horst 1998, 11–25.

[12] Krabbe, Wolfgang R. 1989; Matzerath, Horst 1985; Reulecke, Jürgen 1985.

[13] Rausch, Wilhelm 1983 és 1984. Teuteberg, Hans-Jürgen 1983 és 1986.

[14] Heineberg, Heinz 1987; Matzerath, Horst  1984; Glettler, Monika  1985.

[15] Teuteberg, Hans-Jürgen 1985; Teuteberg, Hans-Jürgen — Wischermann, Clemens 1985; Niethammer, Lutz 1979.

[16] Koselleck, Reinhart — Schreiner, Klaus 1994, 11–39.

[17] Uo. 13.

[18] Uo. 15–17.

[19] Uo. 22–23.

[20] Uo. 26–28.

[21] Uo. 31–32. Példaként megemlíthető, hogy az 1848 előtti liberalizmus gondolatvilága messze volt az azonos politikai jogok megadásának gondolatától. Anton Kirchner (1779–1834) evangélikus pap, tanár, a frankfurti liberális csoport szóvivője is csak a polgári középrendet (Mittelstand) tartotta szem előtt, illetve a politikai részvételt nem az általános jogegyenlőség alapján képzelte el. Általában határvonalat húzott a képzett rétegek és a tanulatlanok, tulajdonnélküliek tömegei között. Szerinte csak a tulajdonnal és valamilyen fokú képzettséggel (Besitz und Bildung) rendelkező férfiaknak kellett volna részt venniük a közügyek gyakorlásában. A zsidók 1869-ben kapták meg a jogegyenlőséget Németországban. Az általános választójog csupán a 25 éven felüli férfiakra terjedt ki 1867-től, illetve 1871-től. A nők választójogát azonban csak 1918-ban adták meg, hasonlóan Angliában is, Franciaországban pedig csak 1944-ben.

[22] Uo. 32–39.

[23] Steinmetz, Wilhelm 1994, 163–167.

[24] Elsősorban a következő műre gondolok: Brunner, Otto — Conze, Werner — Koselleck, Reinhart (Szerk.): Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland. Bd. 1. Stuttgart, 1972. 672–725. (Bürger, Staatsbürger, Bürgertum cikk), Bd. 2. Stuttgart 1975. 719–800. (Gesellschaft, bürgerliche).

[25] Steinmetz, Wilhelm 1994, 163–166.

[26] Uo. 178.

[27] Uo. 181–186.

[28] Uo. 198–206.

[29] Uo. 210–218.

[30] van Horn Melton, James 1991, 146–149.

[31] Wehler, Hans-Ulrich 1995, 12–37.

[32] Uo. 25.

[33] Wehler — más köteteiről most nem is beszélve — ebben a műben még folytatja az urbanizációról szóló fejezetet (lásd uo. 510–540).

[34] Azonban ebbe a körbe sem fért bele pl.: Engman, Max 1991, lásd különösképpen a 359–430. oldalakon olvasható összehasonlító fejezetet.

[35] Mergel, Thomas 1994.

[36] Uo. 5.

[37] Uo. 318.

[38] Budde, Gunilla-Friederika 1994.

[39] Haupt, Heinz-Gerhard 1992, 157.

[40] Pierenkemper, Toni 1994, 126–127, 133. A német mintától különböző néhány vonásra (pl. a képzési rendszer, fáziseltolódás, politikai és gazdasági elit közötti kapcsolat, átjárhatóság Franciaországban nagyobb volt) lásd: Hudemann, Rainer 1994.

[41]  Berghoff, Hartmut — Möller, Roland 1991, 156.

[42] Uo. 173.

[43] Schmuhl, Hans-Walter 1991, 193–195.

[44] Reif, Heinz 1993.

[45] Schraut, Sylvia 1989.

[46] Uo. 115–116.

[47] Wehler, Hans-Ulrich 1993. Urbanisierug/Stadtgeschichte címszó alatt, a 265–277. oldalakon 272 tétel található. Igen kevés az összehasonlító mű: Matzerath, Horst 1989; Matzerath, Horst 1985; Stoob, H. et al. 1986; Holger Th. Graef  1997; Reulecke, Jürgen 1978; Glettler, Monika — Haumann, Heiko — Schramm, Gottfried 1985. Ez utóbbi kötet egy 1982-ben megrendezett freiburgi nemzetközi tanácskozás tanulmányait tartalmazza. Magyar résztvevők voltak: Bácskai Vera, Stier Miklós, Tóth Zoltán és Vörös Károly. Az előadók négy nagyobb területtel foglalkoztak: 1. A város és vidék kapcsolata a piacon keresztül, és annak változása az ipar hatására. 2. Hogyan hatott mindez a régió termelési struktúrájára. 3. Mobilitás, etnikai, vallási különbözőségek. 4. Életmód. Csupán felsorolni tudom a témához kapcsolódó egyéb írásokat: van Dijk, Henk 1988; Kaczynska, Elzbieta, 1988; Reulecke, Jürgen 1990; Hardtwig, Wolfgang — Tenfelde, Klaus 1990; Lenger, Friedrich 1998; Straubel, Rolf 1995.

[48] Lenger, Friedrich 1995.

[49] Gall, Lothar (Szerk.) 1993a, 127–129, 229–236.

[50] Gall, Lothar 1993b.

[51] Matzerath, Horst 1985, 123.

[52] Roth, Ralf 1993, 19–37.

[53] Uo. 36–37.

[54] Uo. 40–50.

[55] Weichel, Thomas 1993, 93–105.

[56] Gall, Lothar 1993, 114–123.

[57] Uo. 234–241.

[58] Uo. 245–247.

[59] Uo. 413–416.