Cikkek

Gyáni Gábor: A városbiográfia és a mikrotörténet

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 14.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2003.

ISSN 1219 4077

Szerkesztette: Vonyó József

19–28. p.


Gyáni Gábor

A városbiográfia és a mikrotörténet


Stadtbiographie und Mikrogeschichte Internationaler Ausblick

Urban History and Micro-history





A város mint történeti vizsgálódás tárgya a biográfia műfajában fogant és azóta is megmaradt a biografikus megközelítés keretei között. A honi városbiográfia-írás aranykora a 19. század végére és a 20. század elejére esett. Ezekben az évtizedekben szinte minden valamirevaló városunk kapott monográfiát, melyben a szerző (akkoriban e munkákat rendszerint egyetlen helytörténész írta) az ősidőktől kezdve nyomon követte a helység írásos forrásokkal dokumentált múltját az akkori közelmúltig (többnyire 1848-ig). Nem tekinthető merő véletlennek, hogy a századforduló éveiben ennyire az érdeklődés homlokterébe került a szabad királyi városok, sőt olykor még az 1870 után törvényhatósági joggal felruházott korábbi mezővárosok némelyikének a múltja is. Ekkortájt ugyanis a közösségi, tehát egyszerre nemzeti és helyi, főként a polgárival azonos városi identitás történeti megalapozása különösen aktuális szükségletté vált. A millennium akkori megünneplése szülte a tízkötetes magyar történelem sokszerzős vállalkozását; ezt a történetírói művet a modern magyar nemzetállam történelmi emlékezetének, mintegy „emlékművének” szánta a dualizmus kori magyarországi elit.[1] A századfordulón egyre szaporodó városbiográfiákat ugyanakkor megrendelői, a munkákat finanszírozó városok a polgár történelmi emlékezete monumentumainak szánták. Ha a nemzetállam történelmi kategóriákba öntötte önnön legitimációját, a polgárságnak talán ennél is nagyobb szüksége volt létezésének historizálására. Egész egyszerűen azért, mert a modern polgárság háta mögül némiképpen hiányzott a történelmi folytonosság adta biztonságérzet; kivált Magyarországon, ahol a kontinuus városi polgárság ráadásul gyakorta még csak nem is magyar, hanem mindenekelőtt német, vagyis Bürger. Ezért érezték számosan nagy szükségét annak, hogy folyton-folyvást hangoztassák a városok és vele együtt a polgárság „nemzetépítő” szerepét. „Nemzeti fejlődésünk géniusza – olvassuk Éhen Gyula, szombathelyi polgármestertől, a századforduló egyik legszakavatottabb urbanistájától – kijelölte az utat, melyen haladnunk kell. S városaink történetének rövid vonásokban való ismertetése hangos intelem, melyszerint (sic!) hazánk jövendő fölvirágozásának legfőbb alapja a városok életerős fejlődésében keresendő.”[2]

Könnyen belátható ugyanakkor, hogy a polgár és a város történeti kategóriaként közvetlenül nem a politika, nem az állam, hanem mindenekelőtt a gazdaság és a társadalom fogalmi körén belül tűnt egyáltalán megragadhatónak. Így volt ez már pusztán azért is, mert amint azt újabb várostörténet-írásunk szépen kimutatta, a kora újkori és a 19. század derekáig tartó premodern fejlődés élén nem a rendi kiváltságot élvező szabad királyi városok, hanem a földesúri függésben élő mezővárosok haladtak. A szóban forgó századok kiemelkedő urbanizációs teljesítménye valójában a jogilag alsóbb állású, a rendiség hatalmi szerkezetében szintúgy kiszolgáltatott helyzetű mezővárosok gazdasági, egyszersmind polgári tartalmú társadalmi és kulturális fejlődéséből fakadt.[3]

Így azután a várostörténet-írás, tehát adott település teljes múltját monografikus módon bemutató történetírói műfaj is érdemlegesen főként arról adott csupán számot, ami a kor tudományos pozitivizmusának a szóhasználatában a művelődés, a művelődési viszonyok fogalmának felelt meg. Magyarán: a városok és polgáraik, vagy általában a városlakók gazdasági tevékenységéről, életformájáról és kultúrájáról esett bennük leginkább szó. A városbiográfia ezzel úgyszólván megelőlegezte a politika- és államközpontú nemzeti történetírás évtizedekkel később kijegecesedő alternatíváját, vagyis a társadalomtörténetet.[4]  Így viszont a várostörténet művelése és kivált a mezővárosok historikumára irányuló történészi érdeklődés a századfordulón fölöttébb marginális dolognak számított. Amint R. Várkonyi Ágnes az egyik legjobb mezővárosi biográfiaszerző, a Hódmezővásárhely múltját több kötetben feldolgozó Szeremlei Sámuel példáján érzékeltette: mindenki válaszút előtt állt, aki várostörténet írására adta a fejét. „A hivatalos történetírás útja könnyű sikert, gyors elismerést ígért. Míg a másik, a reformkor racionalista antifeudális társadalomtörténeti szemléletének jegyében vágott út támadásokat, meg nem értést, közönyt kínált osztályrészül.[5]

Ennek folytán a várostörténet-írás ekkoriban feltűnően kevés professzionális és akadémiai-egyetemi karriert ambicionáló történészt vonzott hazánkban. A helyzet ugyanakkor később sem módosult érdemben.

A várostörténet integrálódása a makrotörténetbe

Igaz, a Mályusz-féle népiségtörténet, vagy a Hajnal-féle történeti szociológia programszerű meghirdetésével a város történeti jelensége, a város történeti helyi értéke egyszeriben felértékelődött. Elég emlékeztetni Mályusz Elemérnek a középkori magyar (és nem német) városi polgárságról még 1945 előtt publikált írására, vagy a mezőváros-fejlődésnek szentelt tanulmányára.[6] Vagy hadd utaljunk Hajnal Istvánnak az európai városfejlődés kezdeteit illető koncepcionálisan magával ragadó írására.[7] Mindez azonban közvetlenül nem a városbiográfia keretei között művelt várostörténet-írás fellendülését, hanem a komparatív gazdaság-, és társadalomtörténeti szemlélet térhódítását segítette elő, és így fejtette ki hatását a várostörténeti kutatásokra is. Sőt, az 1945 után marxista irányba erőszakkal átfordított történetírásnak utóbb már arra is futotta az erejéből, hogy magán a professzionális történetíráson belül is lehetővé tegye a várostörténet művelésére történő szakosodást. Ennek megfelelően értékelhető mindenekelőtt Szűcs Jenő 1950-es évekbeli pályakezdése, vagy a későbbi időből Bácskai Vera, Kubinyi András, Vörös Károly, Gyimesi Sándor (hogy csak a legszámottevőbb historikusokat említsem) és sokan mások 1960-as és 1980-as évek közt kiterebélyesedő történetírói munkássága. Ők egy immár várostörténetre, vagy egyebek mellett erre is szakosodott történész típusát testesítették meg. Bátran állíthatjuk, hogy az imént említett nevekkel fémjelzett historikus gárda emelte be végérvényesen a várost, nem egy esetben a mezővárost a hivatalos historiográfia lehetséges témái közé; nekik köszönhető, hogy a várostörténet a professzionális történetírás többi ágával teljesen egyenrangú, úgymond szalonképes részdiszciplínává léphetett elő.

Ennek azonban volt némi ára is. A várostörténet az imént vázolt okok folytán mindinkább kikerült a helytörténet-írás kizárólagos illetékességi köréből, és mindinkább a makrotörténetként művelt gazdaság- és társadalomtörténetbe tagolódott be; így végre elfoglalhatta helyét a nemzeti történetírásban is.

Szemléletes példája volt ennek az 1970-es és 1980-as évek egyik központi vállalkozása, a tízkötetes Magyarország története, amely a nemzeti történet szintetikus fogalmát volt hivatva reprezentálni ezen az újabb századvégen. Akadnak ebben a szintézisben olyan kötetek, ahol a szerkesztők külön is figyelmet szenteltek a városnak; időnként, mint ahogy az az V. kötet esetében történt, a várostörténet legjobb szakértőit kérték fel egy-egy fejezet megírására. Ám a többi kötet esetében a városfejlődés témája nem kapott túl sok helyet a gondolatmenetben.[8]

A várostörténet azonban ezzel egyszer és mindenkorra szétvált egy kifejezetten helytörténeti szintű és színvonalú, valamint egy az országos történetbe ágyazódó kutatási ágra. A valamikor kizárólag helytörténetként és például a századfordulón olykor kifejezetten az államtörténet-írás ellenében, afféle burkolt társadalomtörténet módjára művelt várostörténet így belülről fokozatosan megkettőződött. A helyzet problematikus voltára elsőként Vörös Károly figyelt fel. Az 1970-es évek elején igyekezett védelmébe venni a helytörténeti kutatást, hiszen vele „kapcsolatban – írta – még most is tartja magát egy olyanféle megítélés és közhit, mintha az a tudományos munkának az országos szintű kutatáshoz képest valamilyen alacsonyabb fokát jelentené”. Ezzel szemben, állította Vörös: „Valójában a helytörténeti kutatás nem alacsonyabb, hanem mélyebb szintű munkát tesz lehetővé – sőt kötelezővé.” Azt azonban még ő sem hallgathatta el, hogy a helytörténet a szigorúan vett szakmai kritériumok szerint nem tekinthető többé a szakszerű történelmi kutatás külön területének; ezzel szemben olyasvalami, aminek nem kell ugyan átvennie és mechanikusan alkalmaznia az országos történet kategóriáit, ám amitől azért teljes joggal elvárható, hogy a kis közösségekről rajzolt képet egyezteti az országos történet kategóriáival.[9] Amit, fűzte hozzá, akár még a helytörténetírás feladatául is megszabhatnánk.

A várostörténet-írás professzionalizálódása, valamint az, hogy a város elfoglalta legitim helyét a nemzeti történetképben (ami egyúttal el is távolította a várostörténetet a helytörténettől), azzal járt, hogy a városbiográfia sokat vesztett tudományos értékéből. Nem azért, mert nem művelte többé senki ezt a valóban komoly hagyományokra visszatekintő műfajt, hanem azért, mert, ha születtek is újabb városbiográfiák, azok többnyire már nem, vagy nem mindenben feleltek meg az időközben professzionalizálódott várostörténet-írás szakszerűségi kívánalmainak. Így volt ez gyakorta akkor is, ha történetesen jó nevű, sőt olykor elsőrangú szaktörténészek köréből verbuválódott egy-egy városbiográfia immáron többnyire népes szerzői gárdája.

Elég végigtekinteni az 1980-as és az 1990-as évtizedben napvilágot látott sokszerzős és többkötetes várostörténeti monográfiák sorozatán. A rendszerint egyetemi városokra és szűkebb környezetük városi településeire irányuló kutatói figyelem olyan – e műfajban kétségkívül számottevő, sőt olykor kiemelkedő – műveket eredményezett, mint a hétkötetes Debrecen története, a hasonlóan terjedelmes (ám kronológiai szempontból máig befejezetlen) Szeged története, vagy Hódmezővásárhely eddig megjelent, a város múltját 1918-ig nyomon kísérő kétkötetes monográfiája, hogy csupán néhány jeles vállalkozásra utaljak. Vagy megemlíthető a debreceni egyetem történészeinek aktív közreműködésével készített megannyi hajdúváros-monográfia, valamint a szegedi egyetem történészei által írt és szerkesztett seregnyi Csongrád és Békés megyei településtörténeti feldolgozás. 

Ám itt érdemes egy pillanatra megállni. Kivált az utóbb szóba hozott településtörténeti monográfiák példája jelzi, hogy milyen veszélyekkel járhat a szinte futószalagszerű helytörténeti kutatás és publikálási kényszer. Az Algyő és népe című, 1987-ben megjelent 460 oldalas és 13 (!) szerzőt foglalkoztató monográfia kapcsán jutottam korábban arra a következtetésre, hogy ez a fajta monográfia végeredményben a jól felfogott helytörténet-írás ellenében hat, sőt azt kifejezetten diszkreditálja. A néhány ezres lélekszámú alföldi falu forrásokban és történeti dokumentumokban korántsem bővelkedő múltja olyan túlságos figyelmet kapott a sok szerző gondjaira bízott monográfiában, amely éppen a lényegről terelte el a figyelmüket. Az antikváriusi buzgalom ugyanis nem feltétlenül eredményez sem szakszerű, sem érdekes történeti beszámolót. „Hiszen a szakszerűség ismérve – állapítottam meg a könyvről írt bírálatomban – nem szűkíthető le a részletek aprólékos, ám annál bőségesebb adagolására, az egyébként kétségkívül gondos és kiterjedt levéltári kutatásokon nyugvó, de a puszta adatközlések szintjén csak helyenként túlemelkedő történészi ábrázolásra. Alapvető problémának azt tartom tehát, nemcsak az Algyő kötet, de több más helytörténeti összefoglalás kapcsán is, hogy bizonyos tudományon kívüli, részben presztízs megfontolások miatt, műfajilag tisztázatlan és már mennyiségileg is megemészthetetlen monográfia irodalom szab újabban irányt a helytörténetírásnak. Olyan irányba tart ezzel a helytörténet, amelynek nyomán a helyi forrásanyag közelében lévő – döntően vidéki – kutatókat mind kevésbé foglalkoztatják maguk a történeti problémák. Jóllehet a (...) helyi terepen folyó, de nem csak helyi érdekű eredményeket hozó kutatások (...) csak és kizárólag a problémaérzékeny és problémára orientált helytörténetírásban képzelhetők el.”[10]

Többnyire nem is a szerzők egyéni felkészültségén, vagy szakmai elmélyültségén, hanem főként azon múlt és múlik ma is a dolog, hogy – Vörös Károly gondolatmenetét követve – a helytörténet és az országos történet által használt fogalmak és külön-külön elért eredményeik egyeztetésének a kényszere a helytörténetet alárendeli az országos történet művelésének. Ha viszont a kívánatos egyeztetés megtörténik, vagyis kellő figyelmet kap az országos magának a helyinek az elemzése és értékelése során, akkor hovatovább tarthatatlannak bizonyul a városbiográfia műfaji aranyszabálya, hogy ti. a történésznek a maga egyediségében kell tárgyát felfognia, hogy azt egyéniesítve ábrázolhassa. Ez a norma határozott korlátokat szab a komparatív eljárások alkalmazásának. A helytörténettől ugyanis ekkor azt várják el, hogy a lokalitást a maga komplexitásában, a mikrovilág egészét átfogva tárja fel, és extenzív voltában mutassa be. Amint Vörös Károly fogalmaz: a helytörténet keretei között „a szerves közeget a legkomplexebb módon lehet megközelíteni: ki lehet terjedni életének minden vonatkozására a politikai magatartástól kezdve családi kapcsolatokon át az egészségügyi, demográfiai vagy kulturális problémákig, a szokásokig s ezek legkülönbözőbb kölcsönhatásainak vizsgálatáig, mindennek során a teljesség lehetőségével.”[11]

Ám az immár nem helytörténetként űzött várostörténet szakszerű művelése tudatosan elfordul az egyedi teljesség e fogalmától és lemond a lokalitás komplex feldolgozásának megszokott igényéről. E helyett olyan összefüggéseket jelöl ki referenciául, melyek túlnyúlnak az adott település szorosan vett közigazgatási határain. Az urbanizáció, mint téma előtérbe kerülése például a városhierarchiával cseréli ki a város belső életének a vizsgálatát; a társadalomtörténet (a népesedés, a rétegződés, a mobilitás) városi keretek között felmerülő kérdéseinek a vizsgálata pedig e társadalmi jelenségek és folyamatok tágabb dimenziójában értelmezi azt, ami belőlük magukban a városokban megragadható. A város egyik érintett esetben sem önmagában képez kutatási problémát, ezért sem gondolják úgy, hogy belőle magából meg lehetne magyarázni a városban történteket. Ez a helyzet végül oda vezet, hogy idővel az események egész sora hull ki a történész által vizsgált dolgok sorából, hogy végül puszta helytörténeti érdekességű partikularitásokká minősüljenek át.

A városbiográfiával szemben felállított ilyesféle szakmai elvárások kivétel nélkül arra ösztönöznek tehát, hogy a helytörténeti jellegű városkutatás teljes mértékben megszakítsa kapcsolatát önnön műfaji hagyományaival.

Ránki György egy 1977-ben tartott előadásában annak a nézetének adott hangot, hogy „a várostörténet a gazdaság és társadalomtörténet része, és ebben az értelemben nem kizárólag és nem is elsősorban a helyi múlt megismerésében lelhetjük fel legfontosabb mondanivalóját”. Mivel a város lényege – szerinte —funkcióiban rejlik, „a város funkcióinak kidolgozása lenne legalkalmasabb a várostörténeti funkcióváltásnak és az össznemzeti folyamatokban való elhelyezésének bemutatására”.[12] Erdei Ferenc magyar város – mezőváros felfogásával vitázva Ránki amellett tesz hitet, hogy az iparosodás feltételei között a modern urbanizáció a várost függő változóvá degradálja, ennek folytán a társadalomtörténettel megegyező várostörténet egyúttal és „mindinkább az ország története is, hiszen itt helyezkednek el termelési szervezetének legfontosabb elemei, és itt összpontosulnak a modern, történelmünk menetét leginkább meghatározó osztályok. A várostörténet a magyar polgárság, a magyar értelmiség és döntően a magyar munkásság története is.”[13] Ránki jellegzetesen „társadalomtudományos” gondolatmenete tartós hatást gyakorolt, vagy legalábbis egybevágott a nyolcvanas-kilencvenes évek e kérdésben vallott szakmai állásponttal.

Két évtizeddel később Bácskai Vera is azt emeli ki a városbiográfia-írás elsőrendű „pozitívumaként”, hogy „a kutatók mind kevésbé tekintik vizsgálatuk tárgyát egyetlen univerzumként”.[14] Ennek érdekében arra biztatja tehát a monográfiák szerkesztőit és szerzőit, hogy határozzák meg „a település esetenként, koronként változó helyét a városhálózatban, a városi hierarchiában és a régió településhálózatában”. Majd így folytatja: „Rendkívül fontos lenne a többi várossal – és elsősorban a szomszédos városokkal – kiépített kapcsolatok feltérképezése is.”[15] A történelmi periodizáció kapcsán pedig el szeretné érni, hogy a várostörténész függetlenítse magát az országos történet végső soron állam- és politikatörténeti korszakolási eljárásától és kövesse „az egyes városok történetének egyedi korszakhatárait”, melyeket többnyire a gazdasági-társadalmi fejlődés csomópontjaiból tud kikövetkeztetni.[16]

A várostörténet-írás ezen utóbbi, Ránki György és Bácskai Vera megfogalmazásaival érzékeltetett fogalma maradéktalanul egybecseng a „társadalomtudományos” történetírás 1960-as években meghirdetett programjának a fő elveivel.[17]

Amint máshol már részletesebben is ecseteltem, ez a zömmel angolszász eredetű történetírói felfogás azt sugallta, hogy a várostörténet, mivel általános társadalmi folyamatok képezik szorosan vett tárgyát, nem tekinthető többé puszta helytörténetnek. Így vehette tehát kezdetét az Egyesült Államokban és Angliában az, hogy a város jelenségét is integrálják a makrotörténelem körébe.[18]

A „társadalomtudományos” történetírás programja több volt valamiféle elvi proklamációnál, hiszen éppen általa nyílt meg az út a várostörténeti kutatások felvirágzása előtt. És több volt már azért is, mert éppen ez a koncepció tette lehetővé, hogy a várostörténet önálló részdiszciplínaként akadémiai téren is intézményesülhessen végre.[19]

Megállapíthatjuk tehát: az utóbbi években és évtizedekben a várostörténet tudományos státusa azzal együtt, vagy talán éppen annak következtében lett mind szilárdabb, hogy a szakszerű történetírás eltávolodott a városbiográfia nagy hagyományú műfajától. Ezt a folyamatot erősítette honi viszonyaink között a Hajnal István Kör is, amely ismételten konferenciái fő témájává tette a magyarországi várostörténetet. 1987-es tanácskozásán például a falusi és a városi társadalmak forrásait tűzte napirendre,[20] 1990-ben tartott konferenciáján pedig a mezőváros--kisváros fogalmát járta körül,[21] majd egyéb ilyen tárgyú tanácskozásainak az anyagát külön kötetbe rendezve jelentette meg.[22] A várostörténet művelése iránti érdeklődés megélénkülését, egyúttal a város múltbéli jelentőségének egyre nyilvánvalóbb történetírói megbecsülését mutatja, hogy idővel megsokasodtak a témának szentelt folyóiratszámok is.[23]

Az 1970-es évektől viszont újra népszerűvé lett a biografikus várostörténet-írás: ezt az irodalmat ma már szinte a századforduló mércéjével mérhető mennyiségi gazdagság jellemzi. Korábban már említettük, hogy a népes alföldi agrárvárosok szinte mindegyikéről készült sokkötetes monográfia; újabban pedig a dunántúli és más nem alföldi városok is bekapcsolódtak a monográfia-írás áramába. Nemrég látott napvilágot a Miskolc története egyik, valamint a Szombathely története első kötete, és várható e vállalkozások további köteteinek az elkészülte is. Az ilyesfajta vállalkozásoknak gyakran az előmunkálatok szinte teljes hiánya, a kutatások nulláról történő megindítása képezi az egyik döntő akadályát, és persze a felkészült, szakmailag megbízható szerzők sem mindig állnak kellő számban rendelkezésre (erről később részletesebben is szólok majd).

A vázolt körülmények azután arra indítanak, hogy legalább az írott forrásokról és a meglévő feldolgozásokról a szerkesztők és a szerzők némi áttekintést igyekezzenek szerezni a maguk számára. E szándék jegyében állították össze, és jelentették meg önálló kötetben Szombathely könyvészeti adattárát,[24] s ilyesféle számvetés elvégzésére vállalkozott minap a Miskolc monográfia egyik kötetének a szerkesztője is.[25]

Mi lehet az oka a manapság észlelhető monográfia-készítési buzgalomnak? Első megközelítésben talán az a kérdés elfogadható magyarázata, hogy olyan városok tűzték újabban napirendre múltjuk biografikus megjelenítését, melyekről sem az 1970-es és 1980-as években, sem a századfordulón nem készült városbiográfia. Ezt a kiáltó a hiányt szeretnék tehát mielőbb pótolni, hogy ők is megalkossák végre saját „emlékművűket”. Ez azonban nem magyarázza meg kellőképpen, hogy miért tűnhet ma is aktuálisnak ez a fajta kollektív emlékezeti forma. Nyilvánvaló továbbá, hogy egy nagyszabású várostörténeti biográfia megalkotása nem egyedül csak a szándékok függvénye, de kifejezetten gyakorlati feltételeknek is társulniuk kell hozzá. Egyrészt a finanszírozó és megrendelő, vagyis a városi vezetés erős elhatározása kívántatik előfeltételül, másrészt a hadra fogható helyi (vagy máshonnan beszerezhető) szellemi erő, vagyis az a kutató- és szerzőgárda is szükségeltetik, amely hiánytalanul meg tud felelni a monográfia-írás extenzív tematikai követelményeinek. Fogas kérdés, hogy a vitathatatlanul legurbánusabb múlttal és egyúttal a történelmileg legmegalapozottabb polgári identitással rendelkező dunántúli városok (e városok politikai és értelmiségi elitje) miért késlekedett az ilyen munkák megrendelésével, hogy a kollektív történelmi memóriát hívja segítségül a lokális öntudat megszilárdításához. Talán azért, mert ez itt mindig is közvetlenebbül és reflektálatlanabbul hatott?

További kardinális kérdés a vállalkozások intellektuális fedezete. Nem vitás, hogy azok az – akár mégoly nagy múltú – urbanitások is, ahol, vagy a közelükben nincs bölcsészkart magába foglaló egyetem, másoknál kedvezőtlenebb helyzetben vannak a monográfia-íráshoz szükséges szakmai feltételek tekintetében. Korántsem véletlen, hogy mostanában is éppen azok a városok vágnak bele ezekbe a munkákba, melyekbe az utóbbi időben valamilyen felsőoktatási intézmény telepedett, olyan, melyhez bölcsészkar is tartozik sok-sok történész-oktatóval (Pécs, Miskolc), vagy ahol a meglévő felsőoktatási intézmény már eleve garantálja az ügy sikerét.

A városbiográfia-írás újabb reneszánszával párhuzamosan szűkebb szakmai körökben egyre több kétség támad a helytörténeti alapon művelt várostörténet szaktudományos értékei iránt. S ez a bizonytalanság akkor sem igen szűnik, amikor a városbiográfia, igaz gyökeresen átalakulva, kezd végre utat találni a makulátlan szaktudományhoz.

Az antropologizáló városi mikrotörténet

A történeti antropológia tematikája, kutatási metodikája és sajátos egyéni látószöge[26] azt a valóban kivételes lehetőséget kínálja fel, hogy – elkerülve a helytörténeti városkutatás vélt, vagy valóságos partikularizmusát – a várost másnak, vagy akár többnek is tartsuk a térben és időben szétterjedő és kvantitatív eszközökkel leírható dimenziók esetleges gyűjteményénél.[27] Meggyőződésem, hogy egyedül az antropológiai szemlélet vezethet bennünket vissza a forma szerint biografikus, ugyanakkor nem csupán antikvárius, tehát merőben helytörténeti érdekességű várostörténet gyakorlatához. Ebben a kiutat ígérő esetben ugyanis a kutatás tárgyáról implicit módon feltételezik, hogy a város olyan mással nem, vagy legföljebb igen korlátozott módon összemérhető entitás, olyan önmagába zárt univerzum is, melyhez értelemszerűen akkor férhetünk csupán hozzá, ha nem tévesztjük szem elől egyedi kvalitásait sem. Félreértés ne essék: nem a hagyományos városbiográfia komplex megközelítést sulykoló ambícióit kívánom újraéleszteni kissé módosított formában.  Ez már azért sem igazán lehetséges, mert a városi történeti antropológia nem tűzi célul maga elé a városi élet extenzív teljességének az ábrázolását, egyfajta enciklopédikus helyismeret eszményétől vezettetve.

Miben üt el akkor ez a megközelítés akár a társadalomtudományos, akár a hagyományos, és helytörténetiként rögzült várostörténettől? Az antropológiai várostörténet ugyanazoknak a kérdéseknek a vizsgálatát tűzi napirendre, mint a társadalomtudományos és a makrotörténet keretében folytatott várostörténet-írás. Az eltérés igazában az, hogy az antropologizáló városkutatás – a hagyományos városbiográfiához hasonlóan – a helyit, a lokális univerzumot állítja elemzése és a rekonstrukció központjába. Ami ugyanakkor a „deskriptív” és az „interakcionalista” jelzőkkel illetni szokott kétfajta várostörténeti megközelítés markáns különbségéből is ered. Ha például a társadalmi mobilitást, mint szűkebben városi jelenséget „deskriptív” alapon állva kutatjuk, akkor a széles statisztikai adatbázison nyugvó elemzés során a várost függő változóként vesszük számba, valahogy úgy, ahogy Ránki György javasolta a hetvenes évtized végén. Ez azt jelenti, hogy, a város így pusztán meghatározott makrofolyamatok színtereként, és nem a maga egyedi voltában kerül a szemünk elé. Ha viszont antropológiai igénnyel ragadjuk meg a város jelenségét, akkor azt nem valaminek a puszta színtereként, hanem olyan sajátos környezetként fogjuk fel, ami a mobilitásra (és, természetesen, minden egyéb magatartásra) egyaránt döntő következményekkel jár. Ebben az esetben a mobilitás mint városi folyamat kelti fel a kutató érdeklődését éppúgy, ahogy az eddigi legnagyobb, a kizárólag Philadelphiára koncentráló mobilitásvizsgálat során a kutatók ezt meg is fogalmazták.[28]

A társadalom- és a várostörténet látszólag magától értetődő egybeolvadása, amint korábban rámutattunk, lényegében onnan eredt, hogy a történeti városkutatás a „társadalomtudományos” történetírás programjával próbált kikecmeregni eredendően marginális szaktudományi helyzetéből. Idővel azonban mind sürgetőbbé vált ama kérdés megválaszolása, hogy a várost függő, vagy kifejezetten független változóként kell-e inkább látni? A bizonytalanság döntően abból fakad, hogy a modern, különösen a 20. századi város fokozottan, sőt egyre gyorsuló ütemben veszít korábbi (gazdasági-társadalmi) zártságából és (jogi-közigazgatási) autonómiájából. Ami viszont azzal függ szorosan össze, hogy a városok helyhatósági önrendelkezése egyre gyakrabban szenved csorbát a mind nyíltabb és közvetlenebb formákat öltő állami beavatkozás nyomán. A tendenciát tovább erősíti, hogy az urbanizáció kifejezetten diffúz természetű folyamat, mivel egyre többen laknak városokban, és ráadásul a nem városi népesség idővel szintén urbánus életformák és értékek vonzásába kerül.

Ha a város nem üt el lényegbevágóan a társadalom egészétől, akkor mi igazolhatja vajon külön történő vizsgálatát. A múltat illetően persze a városnak mint hatalmi és társadalmi tekintetben külön entitásnak a fogalma a mainál akár nagyobb jelentőségre is szert tehet. Ám általános gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatok vizsgálata során ennek a kifejezetten városhoz kötött minőségnek a felismerése rendszerint roppant erőfeszítéseket kíván meg. Úgy vélem tehát, hogy a kvalitatív jellegű várostörténeti vizsgálódások mindenképpen több sikerrel kecsegtetnek az előbbiekben már említett városi folyamatok feltárása és dokumentálása során, szemben azokkal a „társadalomtudományos” megközelítésekkel, melyek révén a várostörténet-írás végül is megszerezte immár visszavonhatatlan tudományos rangját.

Napjaink intellektuálisan legérdekesebb városbiográfiája voltaképpen afféle városi mikrotörténet, melynek hazánkban is akadnak elsőrangú képviselői és művelői. Nem áll módunkban részletesen taglalni a városi mikrotörténet-írás magyarországi eredményeit, ezért csupán röviden utalunk Bácskai Verának a reformkori pesti nagykereskedőkről szóló könyvére, melyben a szerző a prosopográfiai módszer segítségével tárta fel a modern vállalkozói társadalom előtörténetét.[29] Vagy említhetjük Tóth Zoltán monográfiáját a dualizmus kori szekszárdi mezővárosi blokkról, melyben a szerző több száz hagyatéki leltár elemzése során mutatta be egyetlen mezővárosi társadalom mobilitási mechanizmusait és anyagi létviszonyait.[30] Tovább folytatható a sor Timár Lajosnak a két háború közötti Debrecen társadalomtörténetéről szóló monográfiájával (itt is egy mezőváros képezi a feldolgozás tárgyát). A szerző ebben a művében változatos eszközökkel, de szintén az egyes személyekig lehatolva adatolta a rétegződés és az átrétegződés, valamint a státushierarchia jelenségét.[31]

S hadd utaljunk végül saját kutatásainkra, melyek eredményei két könyvben is hozzáférhetők. Témánk mind a két esetben a mindennapi élet 19. és 20. századi budapesti historikuma és ezen belül is főként az, hogy miként töltődött társadalmi tartalommal a nagyváros egyre bonyolultabb felépítésű fizikai tere; hogyan szerveződött az otthoni tér, és miként használták a különböző rétegekhez tartozó városlakók a főváros egyre sokasodó és differenciálódó nyilvános tereit.[32]

Vagyoni és foglalkozási mobilitás, egyéni és csoportidentitás, sajátos városi életforma – ilyen és ehhez hasonló kérdések körül forog a most éppen csak megemlített hazai várostörténészek újabb keletű munkássága. Az antropológiai mélyfúrásból, tehát az olyasféle elmélyült vizsgálódásból, amely egyébként minden városbiográfiának (és helytörténetnek) is mindenkor elengedhetetlen követelménye, közvetlenül adódik, hogy a kutató egyetlen települést tüntet ki a figyelmével. Nem téveszthetjük azonban össze a városi mikrotörténetet a monografikus városbiográfiával, és persze ahhoz sem fér semmi kétség, hogy az antropologizáló várostörténet-írás tudományosan legalább olyan biztos talajon áll, mint a városi múlt „társadalomtudományos” megközelítése.

Írásomban azt a tudományfejlődési ívet igyekeztem röviden megrajzolni, ami a 19–20. század fordulójának gazdaság- és társadalomtudományi beállítottságú városbiográfiája és az újabb századvég, vagyis napjaink antropológiai ihletettségű mikrotörténeti városkutatása között feszül. A tanulság – ha levonható egyáltalán bármiféle tanulság a történetből – legföljebb annyi, hogy a várostörténet mindig képes a szaktudomány megtermékenyítésére. A várostörténet ezen túl múlhatatlanul fontos szerepet töltött be a múltban és tölt be ma is a lokálpatriotizmus éltető forrásaként; valamint olyképpen, hogy azoknak is felkínálja a múlt búvárlásával együtt járó intellektuális tevékenység lehetőségét, akiket a professzionális nemzeti történetírás egyébként rendre megfoszt annak „jogszerű” gyakorlatától.

Jegyzetek


[1] A kollektív emlékezet és a nemzetállam szimbolizációja közötti kapcsolathoz vö. GYÁNI Gábor: Kollektív emlékezet és nemzeti identitás. 2000, 1999. március, 12–17.

[2]  ÉHEN Gyula: A modern város. Szombathely, 1897. Az Előszó első, számozatlan oldala.

[3]  BÁCSKAI Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Akadémiai, Budapest, 1988; SZAKÁLY Ferenc: Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Balassi, Budapest, 1995. Szakály művének a bírálatai közül l. BÁCSKAI Vera: Város-e a mezőváros? BUKSZ, 1997. nyár, 195–199.

[4]  Az államtörténet és a társadalomtörténet historiográfián belüli viszonyáról, GYÁNI Gábor: Fin de siécle történetírás. Magyar Tudomány, 1998/6. 691–692.

[5]  R. VÁRKONYI Ágnes: Szeremlei Sámuel és a mezővárosok történetének historiográfiája. Századok, 1974/4. 920.

[6] MÁLYUSZ Elemér: A magyarság és a városi élet a középkorban. Századok, 1944. 36-62; Uő: A mezővárosi fejlődés. In: SZÉKELY György, szerk.: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. Budapest, 1953. 128–191.

[7]  HAJNAL István: Az európai város kialakulása. In: Uő: Technika, művelődés. Tanulmányok. História, Budapest, 1993. 205–243. A tanulmány 1941-ben látott először napvilágot.

[8]  A negyedik kötetet értékelve ezt szóvá is tette a szakkritika. BÁCSKAI Vera: A város. In: A negyedik kötet társadalomképe. BUKSZ, 1991. ősz, 320–323.

[9]  VÖRÖS Károly: A helytörténeti kutatásról. Valóság, 1972/2. 45.

[10]  A kötetről írt recenzió: Agrártörténeti Szemle, 1988/1–2. 240. A kérdésről általánosabban l. GYÁNI Gábor: A helytörténetírás jelentőségéről. Honismeret, 1990/1. 3–7.

[11]  VÖRÖS Károly: i. m. 45.

[12]  RÁNKI György: Várostörténet és történetírás. In: Várostörténeti konferencia. Debrecen, 1979. 6.

[13]  Uo. 14.

[14]  BÁCSKAI Vera: A magyarországi városkutatás helyzete és feladatai. In: Kőfallal, sárpalánkkal... Várostörténeti tanulmányok. (Rendi társadalom — polgári társadalom 7). Szerk.: NÉMETH Zsófia – SASFI Csaba. Debrecen, 1997. 10.

[15]  Uo. 13.

[16]  Uo.

[17]  Ennek fogalmáról lásd GYÁNI Gábor: Az “új történetírás” jelensége. Világtörténet, 1986/3–4. 3–7; továbbá Robert W. FOGEL és Jürgen KOCKA tanulmányait ugyanitt.

[18] Vö. GYÁNI Gábor: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok. Századvég, 1997. tavasz, 58.

[19] Lásd GYÁNI Gábor: A várostörténetírás új irányzata. A New Urban History. Történelmi Szemle, 1978/3–4. 588–601; A modern város történeti dilemmái. Szerk.: GYÁNI Gábor. Csokonai, Debrecen, 1995; TIMÁR Lajos: A brit urbanizáció a 19. században. Limes, 1998/2–3. 151–161; A brit gazdaság és társadalom a XVIII-XIX. században. Szerk.: TIMÁR Lajos. KLTE, Debrecen, 1999.

[20] Rendi társadalom — polgári társadalom 2. Kutatás — módszertan. Szerk.: ERDMANN Gyula. Gyula, 1989.

[21] Mezőváros — kisváros. Szerk.: MIKÓ Zsuzsa. (Rendi társadalom — polgári társadalom 4). Csokonai, Debrecen, 1995.

[22] Kőfallal — sárpalánkkal. Várostörténeti tanulmányok. Szerk.: NÉMETH Zsófia – SASFI Csaba. (Rendi társadalom — polgári társadalom 7). Csokonai, Debrecen, 1997.

[23] Lásd a Rubicon című “képes történelmi magazin” A város címen megjelentetett számát (1993/8–9), továbbá a Limes című folyóirat Városfejlődés — településtörténet címen szerkesztett tematikus számát (’98/2–3).

[24]  TAKÁCS Miklós: Szombathely bibliográfiája. Szombathely, 1997.

[25]  FARAGÓ Tamás: Városmonográfia — Miskolc monográfia. (Kérdések, problémák, tanulságok az eddigi XVIII–XIX. századra vonatkozó Miskolc történeti kutatások tükrében).  In: Történelmi tanulmányok (Studia Miskolcinensia 3.). Miskolc, 1999. 246–256.

[26]  A történeti antropológia fogalmáról és gyakorlatáról lásd KLANICZAY Gábor: Történeti antropológia. In: Uő: A civilizáció peremén. Kultúrtörténeti tanulmányok. Magvető, Budapest, 1990. 88–115; BURKE, Peter: Antropológusok és történészek. Megjegyzések egy kapcsolat történetéről. BUKSZ, 1992. tél, 490–497; SCRIBNER, Robert: A kora újkori Európa történeti antropológiája. BUKSZ, 1995. tél, 468-480.

[27]  Erre különösen kedvező lehetőségeket teremt a város demográfiai megközelítése, vö. FARAGÓ Tamás: Városi halandóság Magyarországon a 18–20. században. In: Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXX-XXXI. Miskolc, 1993. 181–204; Uő: Házasságkötés és társadalom — Buda város a 18–19. század fordulóján. (Esettanulmány). In: Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXIII–XXXIV. Miskolc, 1996. 245–271. 

[28] HERSHBERG, Theodore (ed.): Philadelphia. Work, Space, Family, and Group Experience in the 19th Century. Essays Toward an Interdisciplinary History of the City. Oxford, 1981.

[29]  BÁCSKAI Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Magvető, Budapest, 1989.

[30] TÓTH Zoltán: Szekszárd társadalma a századfordulón. Történelmi rétegződés és társadalmi átrétegződés a polgári átalakulásban. Akadémiai, Budapest, 1989.

[31] TIMÁR Lajos: Vidéki városlakók. Debrecen társadalma 1920–1944. Magvető, Budapest, 1993. Hármukról bővebben lásd GYÁNI Gábor: i. m. (Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok) különösen 59–62.

[32]  GYÁNI Gábor: Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. Városháza, Budapest, 1995; Uő: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (1870–1940). Új Mandátum, Budapest, 1998.