Cikkek

Bácskai Vera: A várostörténet újabb dilemmái

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 14.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2003.

ISSN 1219 4077

Szerkesztette: Vonyó József

13–18. p.


Bácskai Vera


A várostörténet újabb dilemmái


Neue Dilemmas der stadtgeschichtlichen Forschungen

The New Dilemmas of Urban History





Előadásom címe nem véletlenül hasonlít a Gyáni Gábor által szerkesztett szöveggyűjtemény – A modern város történeti dilemmái – címére.[1] Hiszen bevezetőjében Gyáni is utalt a várostörténet-írás azon problémáira, amelyekkel itt foglalkozni kívánok, csak az ő írásának hangsúlya volt más: mind bevezetője, mind a szövegek válogatása, minden fenntartás ellenére, hitet tett a mellett, hogy az urbanizáció paradigmájától ihletett összehasonlító várostörténet a jövő záloga. Igaz, a „hogyan tovább?” problémái akkor még kevésbé élesen fogalmazódtak meg az angolszász várostörténet-írás két legfontosabb folyóiratának, az amerikai Journal of Urban History, illetve az angol Urban History hasábjain. A paradigmaváltások, szemléleti és módszertani változások egyre sűrűbben követik egymást, a „divatok” egyre gyakrabban változnak. A problémák, amelyeket Richard Roger az Urban History 1992. évi első számában felsorolt,[2] abban a cikkben, amelyre Gyáni is hivatkozott, 1996-ban már mindkét folyóiratban élesebb kritikai hangú reflexiókat váltottak ki, s egy 1997. évi, a norvég várostörténet válaszútjait vitató konferencián[3] világossá vált, hogy az európai várostörténet-írás új utakat keres.

Természetesen nem arról van szó, hogy az európai várostörténet-írás (pontosabban az angolszász irodalom, amellyel elsősorban foglalkozom, hiszen a német szakirodalommal külön előadás foglalkozik) válaszúton áll, netán válságba került volna. A puszta számok is az ellenkezőjét bizonyítják: hiszen az Európai Unióban mintegy 1500 történész vallja magát a várostörténet specialistájának, és csak az 1990-es évek első felében (1991–1996) több mint 6500 várostörténeti munka jelent meg, azaz számuk évente ezer körül mozog.[4] Szemléletüket, témájukat, módszereiket tekintve igen különbözőek, bizonyítva, hogy a várostörténetet is elérte a történettudományt általában jellemző „felmorzsolódás”, a túl nagy méretű fragmentáció.

De ezen túlmenően is, a várostörténet-írás, mint a történetírás egyik ága, ugyanazokkal a problémákkal és kihívásokkal küzd, mint a történetírás egésze. A strukturalista, társadalomtudományos megalapozottságú, a gazdaságilag determinált történetírás eredményeit, érvényességét, módszereit mindinkább megkérdőjelezi a kultúrtörténeti vagy posztmodern irányzat, amely tagadja, vagy legalábbis megkérdőjelezi a valódi világ, a valós társadalom létét. E szerint a nyelvészet által inspirált irányzat szerint nem létezik történelmi tény, a történelem csupán történetek összessége. A valós világ csak nyelvünk és értelmezésünk révén létezik. Nincs más, mint a szöveg, amelynek értelmezése teljesen szabad és egyéni. A társadalmi valóság emberi konstrukció, minden társadalmi vagy kulturális hatások által determinált.

A posztmodern híveinek és követőinek szemében a struktúrák, a nagy paradigmák ihlette munkák nem relevánsak, egyenest félrevezetőek. Az új paradigma hatása számszerűen is mérhető: a 90-es években egyre nagyobb számmal jelentek meg – a posztmodernt ortodoxan vagy kevésbé ortodoxan alkalmazó – kultúrtörténeti ihletésű várostörténeti munkák, és figyelemre méltó az is, hogy a számszerűen még domináló társadalomtörténeti tanulmányok körében is túlsúlyra jutottak a mentalitással, identitással foglalkozó elemzések a kvantitatív vizsgálatok rovására.

Helytelen lenne azonban ebben csupán a divat követését látni (még ha ennek is szerepe van). Inkább arról van szó, hogy a korábbi, strukturalista–kvantitatív, a makrofolyamatok fogalmi keretében gondolkodó összehasonlító várostörténet-írásban valahol eltűnt a város specifikuma. A várostörténet, amely mindinkább összeolvadt a társadalomtörténettel, inkább a makrojelenségek helyi vizsgálati szintjévé, mint a városi társadalom specifikumának kutatásává vált. Az összehasonlítás elsősorban a közös vonások, közös jegyek kimutatására irányult, és ha kutatók törekedtek is a tipizálásra, bizonyos különbségek regisztrálására, ennek során is a különbözőképpen definiált városcsoportok jellegzetes közös jegyeire összpontosítottak, nem, vagy kevés figyelmet fordítva az egyes városok egyedi jellemzőinek, specifikus téralakzatainak, sajátos társadalmi szervezetének, helyi hatalmi viszonyainak tanulmányozására.

Helytelen lenne természetesen e hiányosság alapján elvetni, elítélni a megelőző korszak, az 1960-as, 1970-es évek várostörténeti szemléletét és módszereit. Ennek eredményei készítették elő a talajt a jelenlegi továbblépésre, a feladatok továbbgondolására, ezek tették lehetővé, hogy a város lényegének, specifikumának kérdése más formában merüljön fel, mint néhány évtizeddel korábban, amikor a vita még arról zajlott, hogy mi a város, hogyan definiálható e településforma a különböző történeti korszakokban. Vajon a városi társadalmi struktúrák feltárása, társadalmi csoportok definiálása nélkül hitelesen lehetne-e interpretálni a városi lakosság különböző rétegeinek „szövegeit”, azt, hogy hogyan érzékelték és értelmezték a városi világot? Úgy vélem, különösen Magyarországon, ahol ezek az elővizsgálatok csak részben, nem kielégítően valósultak meg, aligha lehetne a korábbi módszereket és koncepciókat a lomtárba dobni, mint ahogy a gazdagabb feldolgozásokkal rendelkező országok várostörténészei is azt a nézetet vallják, hogy a kultúrtörténeti megközelítés térhódítása nem jelentheti minden egyéb megközelítés elvetését, és a pluralizmust tartják szükségesnek. A pluralizmus, sőt eklekticizmus annál is indokoltabb, mert a város több tudományágnak – földrajz, szociológia, statisztika, demográfia, építészet, várostervezés stb. – vizsgálati témája, amelyek szempontjait, módszereit a várostörténész vizsgálata tárgya, kérdésfeltevése függvényében nem hagyhatja figyelmen kívül: alkalmaznia, ötvöznie, adaptálnia kell.

Mik azok a fő kérdések, amelyet a „régi-új” várostörténet nem tudott megvilágítani, amelyek megválaszolása az új megközelítésű kutatásokra várna? És vajon mennyire lesz, lehet képes eleget tenni ezeknek az elvárásoknak?

Mint már említettem, az útkeresést többek között az inspirálja, hogy az összehasonlítás, a generalizálás, a közös jellemzők feltárása során elveszett az egyes városok egyedisége, sőt mondhatnánk általában a város specifikuma. A figyelem a népességszámra, foglalkozási megoszlásra, az iparosításban és modernizációban betöltött szerep közös vonásaira összpontosult, e szempontok határozták meg a városok tipizálását, csoportosítását is. A népességszám alapján rangsorolták a városokat fővárosokra, nagyvárosokra, kisvárosokra, funkcióik (s főleg gazdasági szerepük alapján) iparvárosokra, kikötővárosokra, vasúti csomópontokra, üdülővárosokra stb. E tipizálások ugyan finoman differenciálták a különböző csoportokba sorolható városok különbségeit (bár ritkán, talán csak a népességszám alapján lehetett egy-egy települést egyértelműen besorolni), de a csoportokon, kategóriákon belül már nem ügyeltek az egyedi jellegzetességekre. A város mibenlétét nemcsak a népességkoncentráció és népsűrűség magasabb foka, nemcsak sajátos fizikai adottságai, különböző funkciói, vagy a gazdasági-társadalmi makrofolyamatokban betöltött szerepe (egyes történészek szerint meghatározó szerepe, mely a fejlődés motorjává vált) jellemzi, hanem legalább annyira az is, hogy minden város egyedi univerzum, sajátos, belsőleg koherens társadalmi organizmus, olyan külön entitás, amelyet csak a maga egyedi minőségének ismeretében érthetünk meg.

A város e specifikuma iránt a korábbi időszakok – a középkori és koraújkori város – kutatói sokkal nagyobb érzékenységet mutattak, mint a modern városokkal foglalkozó történészek. Részben azért, mert a forrásanyag e korszakokra vonatkozóan, néhány kivételesen jó forrásadottságú országot leszámítva nem igen volt alkalmas a kvantifikációra, a nagy struktúrák vizsgálatára. De sokkal inkább szerepet játszott ebben az, hogy ez időszakra vonatkozóan nyilvánvalóbbnak tűnt az autonóm város önállósága, függetlensége, egyértelműbb, hogy ezek a városok többé-kevésbé zárt univerzumot képeztek. A kapitalizmus térhódításával, az állam növekedő befolyása egyrészt sok tekintetben uniformizálta a városok szervezetét, életét, aláásta autonómiájukat, másrészt a rohamos urbanizáció a városi életforma elemeit a vidékre is kiterjesztette. Mindez megkérdőjelezte, hogy vajon a 20. században lehet-e a városról, mint önálló sajátos entitásról, organizmusról beszélni. Anthony Sutcliffe egyenesen úgy fogalmazott, hogy 1914 után, amikor az állam saját kezelésébe vette a városokat, a város eltűnt.[5] Azaz e nézet szerint a városnak csak az államtól való függetlenség esetén lehet önálló szerepe. Ezért vált egyik fontos vitakérdéssé, hogy mennyiben tekinthető a város a különböző korszakokban önállónak, függetlennek, vagy egy átfogó rendszer függő elemének.

A kutatók jelentős része azonban – elismerve, hogy a modern város autonómiája, játéktere sokkal korlátozottabb elődeinél (vagy azok egy részénél) – tagadja, hogy minden tekintetben függő változóvá, karakter nélkülivé váltak volna. Hiszen a város nem egyszerűen passzív befogadója a társadalmi, gazdasági és politikai aktivitásnak, hanem ezen erők interakciójának színhelye, és ezeknek a tényezőknek az összjátéka sajátos formációkat hozhat létre. A kormányzati irányvonalak, intenciók néha olyan váratlan eredményekhez vezethetnek, amelyek gyakran elfogadhatatlanok az országos politika alakítói számára. Ellenállás, alkalmazkodás, függetlenség tehát nem szűnt meg a nemzetállamok létrejöttével, hanem sajátos alkalmazkodási formákat alakítottak ki a helyi-központi feszültségek levezetéséhez. A város függetlensége leginkább a város fizikai és társadalmi szerkezetének összefüggéseiben mutatkozik meg. A tér és épületek nagymértékben formálják az emberek életét, viselkedését, észlelését és nem utolsósorban a várospolitikát. A város – Rodgers megfogalmazásában – kaleidoszkóp-szerű és sűrített emlékezet, amely épületeivel, nyílt tereivel, színeivel és szerkezetével mintegy összegezik a városlakók megélt tapasztalatait. Értékeket szimbolizálnak, hagyományokat visznek tovább, jelentést hordoznak.[6] Megőrzésük, továbbélésük, a város fizikai és társadalmi hálózatának fejlesztése, megújítása során nem negligálható. Itt van a városvezetésnek, városi politikának igazi önállósága (ezért a növekvő figyelem a várospolitika, várostervezés iránt, igaz ez utóbbi művelői már külön csoportot alkotnak), de egyúttal a városlakók tevékenységének, kezdeményezésének is egyik fontos területe, hiszen a várostervezést erőteljesen befolyásolja a civil akarat: részben a privát építkezések révén, de hatással vannak rá a különböző társadalmi csoportok elvárásai, elképzelése is.

E különböző tényezők befolyása a városvezetésre, a várospolitika mechanizmusának feltárása teszi – sajnos még kevés munkában – újszerűvé a városigazgatás hagyományos tárgyalását.

Az a kérdés, hogy a város, a városi tér, az épületek, az életforma milyen hatást gyakorolt lakóira, hogyan észlelték, érzékelték ezt, elvezet a társadalomtudományos várostörténet-írás másik nagy hibájához. Nemcsak a város specifikuma, egyedisége sikkadt el, de a táblázatok és statisztikai adatok sűrűjében eltűnt az ember, a városlakó, a polgár. A történelem és a város fejlődésének alakító aktorából egyszerű statisztikai számmá süllyedt, akinek törekvéseit, identitását, cselekedeteinek mozgatórugóját a gazdasági és társadalmi tényezők determinálták, legalábbis úgy, ahogy a történész elképzelte. A kultúrtörténeti vagy antropológiai megközelítésnek éppen az a feladata, hogy megvilágítsa, megértesse: valójában, hogyan látta, hogyan érzékelte az elmúlt korok városlakója környezetét, milyen általa felismert alternatívák és stratégiák határozták meg cselekedeteit, választásait? Hogyan bonthatók ki tapasztalatai, gondolkodása a szimbólumokból, társadalmi rítusok elemzéséből. Ez természetesen új, más források alapján lehetséges (és sajnos mi itt Magyarországon nem nagyon bővelkedünk erre alkalmas forrásokban, illetve nem vettük még eléggé számba az erre, akár közvetve is kiaknázható forrásokat). Ennek ellenére akadtak már sikeres kísérletek a városi társadalom ilyen szempontú megközelítésére, itt elsősorban Gyáni Gábor utolsó munkáira utalhatnék. Mivel éppen ő az, aki a következő előadásban behatóbban fog foglalkozni az antropológiai megközelítés kérdéseivel, e problémával nem kívánok részletesebben foglalkozni.

Végezetül, az utolsó évtizedekben a várostörténészek csakúgy, mint a társadalomtörténészek egyre inkább felismerték, hogy ha olvasóik körét a néhány rokonérdeklődésű szakemberen túl egy tágabb közönséggel kívánják szaporítani, mérsékelni kell az elméleti fejtegetéseket, modelleket, táblázatokat és grafikonokat és vissza kell hozni a narratívát a történelembe és várostörténetbe egyaránt.

Mindezek a követelmények – a városok egyedi jegyeinek feltárása, lakóik tapasztalatainak, érzékelésének és nem utolsósorban mindennapi életének megismerése, a narráció fontosságának felismerése – léptékváltásra késztette a történészeket. A vizsgálatok tárgyává a kisebb közösségek, vagy akár az egyén vált, és mindez felértékelte a helytörténet, a városmonográfiák, városbiográfiák írásának jelentőségét. A már említett norvég konferenciának egyik központi kérdése volt a szintézis és városbiográfia, illetve az ún. akadémikus, azaz profi történészek és az amatőr helytörténészek viszonya, gyümölcsöző együttműködésük megteremtésének a lehetősége. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a skandináv országokban, különböző koncepcionális keretekben, a várostörténetet lényegében a sokkötetes városbiográfiák reprezentálják. De az új módszerek és megközelítések, a jelenleg uralkodó paradigma másutt is ösztönözte az egyes városokról szóló tanulmányok, és könyvek megírását. Hiszen egy város egyedisége csak e város történetén keresztül mutatható be. Miként az is, hogy hogyan érzékelték, értelmezték a városi jelenségeket és ezek különböző formáit a városlakók, vagy az idelátogatók, igazán csak egyes személyek tapasztalatán, élettörténetén, vagy egyes helyi csoportok viselkedésén keresztül követhető nyomon. Az urbanizációnak, a városhálózat alakulásának is van története, bár ez esetben inkább folyamatokról beszélhetünk. Történetük igazán csak az egyes városoknak van. A várostörténet-írás új áramlata tehát kétségtelenül növelte a sokszor lebecsült, lenézett, helytörténetinek bélyegzett városbiográfiák becsületét.

Ez azonban természetesen nem jelenti a visszatérést a városmonográfiák régi formáihoz: a város minden eseményét, jelenségét globalitásra törekvőn bemutató várostörténeti munkákhoz. Az a nézet, hogy a város egyik legfontosabb paramétere az egyedisége, sajátos társadalmi szervezete, az, hogy egyedi univerzum, nem jelentheti, hogy egyedüli, a világtól, más városoktól független univerzumnak tekinti. Ha az egyes városok történetének megírásától várható a városi jelenség, a városi társadalom jobb megismerése, megértése, ez nem jelenti azt, hogy sutba kell dobnunk a korábbi, a „régi-új”, strukturalista várostörténet minden eredményét, vagy hogy ilyen vizsgálatok a jövőben teljesen szükségtelenek. Hiszen más városok ismerete, az összehasonlítás nélkül hogyan fedhetnénk fel a vizsgált város egyediségét, egyedi vonásait? Vagy vizsgálható-e a jövőben a város vidékétől elszakítva? Az elbeszélés, a narratíva jelentheti-e minden esemény aprólékos felsorolását, a totális történetet? (Ezt a törekvés az, amely sok esetben a sokkötetes, elbeszélő, leíró várostörténeteket éppoly olvashatatlanná, megemészthetetlenné teszi, mint a szintézisek táblázatai és modelljei.) A városi társadalom általános ismerete nélkül felfedhetjük-e, megérthetjük-e, jól interpretálhatjuk-e az egyes aktorok tapasztalatait, érzékeléseit, gondolatait a városi világról? Igaz, a posztmodern irányzat szerint a szövegek szabadon értelmezhetőek, s mindenki saját ízlésének, felfogásának megfelelően interpretálhatja őket. De biztos-e, hogy így jobban értjük meg az elmúlt korok történelmét, városát, városlakóját?

Sok nyugati kollégámhoz hasonlóan, meggyőződésem, hogy a kultúrtörténeti, antropológia megközelítés és módszer nagyon sokban hozzájárulhat a történelmi (és a modern) város jobb megértéséhez, de nem hiszem, hogy egymagában elegendő lenne. Osztom a már idézett svéd történész, Lars Nilsson szkepszisét az új paradigma megváltó jelentőségével, hosszúéletűségűvel szemben. Nilsson nem tartja elképzelhetetlennek, hogy idővel visszatérhet a strukturális történetírás finomított változata, hiszen elég sok tennivalót hagyott még hátra, de azt sem tartja kizártnak, hogy esetleg a természettudomány, például a biológia vagy ökológia hat majd termékenyítően a várostörténet-írásra.[7]

És ne feledkezzünk meg arról a kihívásról sem, amit a digitalizáció jelent éppen a várostörténet-írás számára, azáltal, hogy lehetővé teszi a történelmi városi környezet rekonstrukcióját és virtuális bemutatását. Térképek, képek, forrásadatok CD-ROM-ra vitelével a használó saját ízlésének, érdeklődésének megfelelően rekonstruálhatja a város térképét, képét, az ott lakó emberek életét, míg a könyvekből a szerző vízióját kényszerül elfogadni. Több ilyen kísérlet született Európában, ezek közül Stockholm egyik munkáskerületének 1860 és 1930 közötti történetéről készített CD-ROM-ot volt szerencsém látni. Az adatbázis, azaz inkább adatbank elkészítése még a „régi-új” várostörténet módszereire emlékeztet: az adatbázis alapegységei az egyes házak (többségüknek képes ábrázolása is van) a városrész térképén elhelyezve, hozzájuk rendelve a bennük élők legkülönbözőbb forrásokból összegyűjtött személyi, családi adatai, itt tartózkodásuk időtartama, mozgásuk a városrész területén stb. Hatalmas adatbank készült el tehát, amelynek alapján a várostörténész – profi és amatőr egyaránt – alkothatja meg képét a városrészről és lakóiról, vizsgálhatja életmódjukat, családi történetüket, migrációs szokásaikat, családi stratégiájukat, az épített környezetet, amelyben éltek. Ezek az adatok egyaránt alkalmasak a régi szempontok vizsgálatára, vagy az új megközelítések alkalmazására.

Összefoglalva mondanivalómat: a várostörténetet ért új kihívások csábítóaknak, megválaszolásuk gyümölcsözőnek ígérkeznek. De a magam részéről – sok külföldi kollégával egyetértésben – nem hiszem, hogy ez volna a továbblépés egyedüli útja. Fontosnak tartom a szemléleti és módszertani pluralitást. A makrofolyamatokba ágyazott, azokat helyi szinten magyarázni hivatott strukturális, kvantitatív, társadalomtudományos megalapozottságú várostörténet-írás önmagában valóban nem visz előre. De nem csak bizonyos következtetései, eredményei fontolandók meg az új irányzatok adaptálásánál. Bizonyos vagyok benne, hogy akad még e téren is tennivaló, főleg nálunk, ahol ez a megalapozás még elég töredékes. A nagy paradigmák helyett valószínűleg kisebb igényű koncepciók, hipotézisek kidolgozására lesz szükség, hiszen megfelelő koncepció nélkül a kultúrtörténeti, vagy antropológiai ihletésű várostörténet, városbiográfia nem lehet sikeres.

Jegyzetek


[1] Gyáni Gábor (szerk): A modern város történeti dilemmái. Csokonai História Könyvek. Debrecen, 1995.

[2] Rodger, Richard: Urban History: prospect and retroprospect. Urban History 19/1. 1992. április. 1–22.

[3] Supphellen, Steinar (ed): Urban History. The Norwegian Tradition in a European context. A report from the Conference in Urban History in Trondheim 21–22. 11. 1997. Department of History. Norwegian University of Science and Technology NTNU. Trondheim 1998. (A továbbiakban: The Norwegian Tradition) Tárgyalásunk szempontjából különösen fontosak R. Rodger és Lars Nilsson előadásai.

[4] Nilsson, Lars: Urban history and new trend in social history. In: The Norwegien Tradition, 66.

[5] Idézi R. Rodgers: In Pursuit of the Indefinable? The Urban Variable Reconsidered. In: The Norwegian Tradition, 53.

[6] Uo. 54.

[7] Nilsson, Lars i.m. 144.