Cikkek

Petrovics István: A középkori Pécs polgárai

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon

Tanulmányok Pécs történetéből 9.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219 4077

Szerkesztette: Font Márta

163–196. pp.


Petrovics István

A középkori Pécs polgárai


The citizens of medieval Pécs

Die Bürger des mittelalterlichen Pécs





Közismert megállapítása a magyar várostörténeti irodalomnak, hogy a 12-13. század fordulóján kialakuló, az árutermelés és pénzgazdálkodás kibontakozása, valamint a királyi kiváltságolások következtében immár gazdasági és jogi értelemben is városnak tekinthető települések megteremtéséhez igen nagy mértékben járultak hozzá a korabeli Európa nyugati, illetve észak- és délnyugati részéről érkező telepesek. A különböző régiókból útrakelt, eltérő etnikumokhoz tartozó és több hullámban bevándorolt hospesek magukkal hozták a magyarországinál nem egy vonatkozásban fejlettebb jogrendszerüket, amelyeket új hazájukban a magyar uralkodók is biztosítottak a számukra.

A 11-12. században főleg Észak-Franciaországból és Flandriából érkeztek hospesek Magyarországra (ők voltak a vallonok), továbbá Lotharingiából és Lombardiából jöttek még telepesek hazánkba. A magyarországi latin nyelvű források a latinus, gallicus, illetőleg az italicus összefoglaló nevekkel utaltak rájuk, míg magyarul olasznak nevezték őket. A latinusokat németek követték, akik bizonyos előzmények után a 12-13. században bukkantak fel jelentős számban a Kárpát-medencében. A 13. század elejére Magyarországon kialakuló hospesjog kiformálásában igen lényeges és – a dolog természetéből adódóan – kezdeményező szerepet játszottak a latinok. Ebből fakadóan a hospesjog, amely a városi szabadságok rendszerének alapját képezi – a városi jog ugyanis nem más, mint a hospesjog bővített, városias jellegű foglalkozásokra alkalmazott változata – semmiképpen sem tartható tisztán német jognak. Ez a megállapítás nem mond ellent annak a ténynek, hogy a magyarországi városi jogok megteremtéséhez a németek (szászok) döntő mértékben járultak hozzá.[1]

A hospesek, illetőleg a városi polgárok számára kiállított oklevelek tanulmányozása számos fontos mozzanatra hívja fel a figyelmet. Mindenekelőtt arra, hogy a hospesek kiváltságainak köre vándorlásaik és letelepedésük során lényegesen bővült a származási területükön érvényben levőhöz képest. E tekintetben a legfeltűnőbb a bíró- és a plébánosválasztás jogának érvényesülése, ami a legtöbb nyugat-európai városban hiányzott. A szabad bíróválasztás hiánya következtében alakult ki Nyugat-Európában, elsősorban a német birodalom területén az a helyzet, hogy az ítélkezés és az igazgatás különvált egymástól. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a városok élén két vezető személy állt, az általában az uralkodó (császár) által kinevezett bíró (birodalmi soltész), aki az ítélkezési feladatokat látta el, valamint a polgárok által választott polgármester, aki a város igazgatásáért felelt. Ezt a városokra nézve cseppet sem kedvező helyzetet aztán a polgárok igyekeztek megváltoztatni: a nagy német birodalmi városok (pl. Nürnberg, Frankfurt, Regensburg) csak a 14-15. században szerezték meg tetemes összegért maguknak a bíróválasztás jogát.[2]

A magyar királyság területén létrejött városok zömében viszont a polgárok által választott bíró (iudex civitatis) volt a város első embere, aki az esküdt polgárokkal (iurati cives) együtt intézte – a király nevében! – az igazságszolgáltatás, továbbá a közigazgatás és a gazdaságirányítás feladatait. A nyugati határszéli városokban, pl. Sopronban, Pozsonyban és a körülöttük levő mezővárosokban (oppidumokban) azonban osztrák hatásra polgármesterrel (magister civium, bürgermeister) is találkozunk. Ugyanez a helyzet az erdélyi szász városokban is, ami azzal magyarázható, hogy az itteni szászok körében hosszabb ideig megmaradt a királybírói intézmény, vagyis a bírónak a király által történő kinevezése. Kétségtelen tény viszont, hogy a 15. század végén a szászok már maguk választották a királybírókat.[3]

 Ugyancsak az erdélyi szászokkal kapcsolatos az a dokumentum, nevezetesen az 1224. évi Andreanum, amely először tesz említést Magyarországon a plébánosválasztásról. A kiváló német jogtörténész, Dietrich Kurze hívta fel a figyelmet arra, hogy bár az Andreanumban szerepel először a szabad plébánosválasztás joga, ezt a kiváltságot a szászok nem hozhatták magukkal, hiszen akkor azon a területen, ahonnan Magyarországra jöttek még nem érvényesült ez a jog. Következésképpen csakis a magyar királyok adhatták a szászoknak ezt a kiváltságot a bíróválasztással együtt. Fontos hangsúlyozni továbbá azt is, hogy a plébános választása általában hozzátartozott a hospesek jogához. Az összehasonlítás kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a középkor végén a Német-római Császárság területén levő 3000 város közül csak 380, azaz alig valamivel több mint 10% élvezte a szabad plébánosválasztás jogát, míg Magyarországon ez teljesen elterjedt volt.[4]

 Miként fentebb utaltunk rá, a középkori magyarországi városfejlődésben igen fontos szerepet játszottak a hospesek. A letelepedés után az idegenből érkezett telepesek szokásai és jogrendszere, valamint a már régebb óta itt élő magyarok szokásai és jogrendszere között kölcsönhatás alakult ki. Ez még olyan területen is megmutatkozik mint a terminológia. Csak egy példát említenénk ennek illusztrálására: a vallon hospesek nyelvének hatására a villa vagy libera villa kifejezés a 13. századi Magyarországon  elsősorban a városias település, nem pedig a falu megjelölésére volt használatos.[5]

Ügyelni kell azonban arra, hogy a hospes szó jelentése koronként változott. A 11. századi törvényekben a külföldi lovagokat és klerikusokat nevezték így, de ugyanezt a megjelölést alkalmazták a korai Árpád-korban bevándorolt parasztokra is. A hospes terminus a 13. századtól elsősorban már nem bevándorlót jelentett, hanem olyan személyt, aki a telepítés során különleges jogállásra tett szert, tehát a latinok és a németek mellett magyarok, szlávok, illetve örmények is voltak közöttük. Mivel a hospesek paraszti, illetőleg polgári foglalkozást űztek, ezért szabadságaik egyrészt a 13. század második felére jogilag egységesülő jobbágyság szabadságának kiformálódására, másrészt pedig a városi jogoknak a kialakulására gyakoroltak hatást. Nem véletlen tehát, hogy a magyarországi latin nyelvű források a városi polgár megjelölésére először a hospes, nem pedig a civis szót használták. Amikor aztán a 13. század második felében a jogilag egységesülő jobbágyság tagjait is a hospes terminussal kezdték jelölni, a városi polgárokra történő hivatkozáskor egyre gyakrabban szerepelt a civis terminus, az esetek többségében a cives et hospites formában. A civis megjelölés azonban eredendően a városi vezető réteg tagjaira, elsősorban az esküdt polgárokra (iurati cives) utalt, vagyis a jelentése kezdetben szűkebb értelmű volt mint  ahogy később használták. Ezt a kettősséget fejezi ki a civis és concivis terminusok használata, amikor is az utóbbi terminussal a közpolgárt jelölték.[6]

Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy szakirodalom eddigi eredményei, különösen Szakály Ferenc kutatásai, valamint a rendelkezésre álló írott források – főként az oklevelek adatai – alapján kronológiai sorrendben haladva áttekintsük, kik azok a pécsi polgárok (hospesek), akik név szerint is szerepelnek a középkori, pontosabban az 1526 előtti kútfőkben. Hangsúlyozni szeretnénk azonban, hogy áttekintésünk nem egy lezárt, hanem éppen ellenkezőleg, egy kezdeti stádiumban levő vizsgálódás eredménye. Így magától értetődően nem a teljesség bemutatásának igényével készült. Korábbi várostörténeti kutatatásaink elsősorban Szegeddel, illetőleg a Duna-Tisza-Maros-köz néhány városával (Temesvár, Csanád, Lippa) kapcsolatosak, vagyis a középkori Magyar Királyság egy teljesen más régiójához kötődnek. Az összehasonlítás kedvéért azonban célszerűnek tűnik – hellyel-közzel – innen származó adatokat is megemlíteni.

A pécsi hospeseket a 12. század végén, egészen pontosan 1181-ben említi oklevél legkorábban. Itt jegyezzük meg, hogy Szeged két évvel ezt követően, vagyis 1183-ban bukkan fel először az írott forrásokban, viszont maguknak a szegedi hospeseknek az első okleveles előfordulása ennél jóval későbbi. Ugyanis több mint fél évszázaddal, egészen pontosan 64 évvel a település említését követően, azaz 1247-ben értesülünk arról, hogy a szegedi hospesek megkapták IV. Béla királytól a Tápé nevű lakatlan földet és a Vártónak nevezett halastavat. Az oklevél sajnos csak összefoglaló névvel utal a szegedi hospesekre, így a telepesek nevének, etnikai hovatartozásának megállapítására ez a rendkívül fontos dokumentum nem nyújt lehetőséget.[7] Ezzel szemben a pécsi hospeseket említő oklevél név szerint felsorolja a telepeseket, sőt még elöljárójukat is megnevezi: „[…] a pécsi telepesek közül: Herman, a telepesek elöljárója, ennek fia: Endus, Matus, Marouit, Carnoldin, Mihály, Fülöp, Pósa, János, Rudlep, Burgadi pap, Turus, Sopudhi János, Pacas, Cefu, Pós, akit Farkas ispán erre a prédiumra gondnokként állított […] (... de hospitibus Quinqueecclesiensibus: Hermann maior hospitum, Endus filius eiusdem, Matus, Marouit, Carnoldin, Michael, Philipus, Pousa, Johannes, Rudlep, Burgadi presbiter, Turus, Johannes de Sopudh, Pacas, Cefu, Pous, quem comes Farcas provisorem constituit in eodem predio...).[8] A fenti oklevélben szereplő német és francia hangzású nevek alapján kétség nem fér hozzá, hogy az említett telepesek a hajdani német-francia nyelvhatár vidékéről érkeztek Pécsre. A magister hospitum kifejezés szereplése ugyanakkor egyértelműen rámutat arra is, hogy a Pécsett felbukkanó hospesek a városban élő és közvetlen egyházi joghatóság alá tartozó népekkel ellentétben már ekkor bizonyos önkormányzattal rendelkeztek, sőt külön plébániájuk volt, amelynek papját is megnevezi az oklevél. A város a pécsi püspökség népeinek 1190-re datált, de 1340 táján hamisított kiváltságlevele szerint a püspökség birtoka és birtokainak központja volt; polgárai (cives) vámmentességi kiváltságokat élveztek; adózási és igazságszolgáltatási tekintetben a püspök alá tartoztak; vásárai (foris omnibus et mercatis) pedig mentesek voltak a királyi pénzváltók beavatkozásaitól.[9]

1290 táján történik említés a pécsi falunagyról (Ponch villicus de Peech), aki néhány disznó miatt került ellentétbe Óvári Konráddal,[10] s 1295-ben egy vallon etnikumú polgár, Johannes Latinus/Gallicus filius Gebarth civis Peechyensis ugyancsak Óvári Konráddal egyezkedett egy 1/2 márkát érő ló ügyében.[11] Szintén a 13. század végén, 1290 körül szerepel egy Petrus Lombardus nevű polgár, bizonyítván, hogy a latin telepesek még ekkor is jelentős szerepet játszottak Pécsett.[12]

Egy 1297-ben kelt oklevél arról tájékoztat, hogy bizonyos pécsi polgárok Pál pécsi püspök előtt pereskedtek egy, az Ürög patakon vásárolt malom tulajdonjoga kapcsán az ürögi Boldogságos Szűz-kolostor perjelével és szerzeteseivel. Ez az oklevél tesz említést a pécsi Wospenez fia: Tamásról, s annak fiairól, Domonkosról és Pálról (Dominicum et Paulum filios Thome fily Wospenez de Peech), továbbá egy Péter fia: Perench, valamint egy Gooch nevű pécsi polgárról ([…] a Perench filio Petri quondam cive de Peech; […] a quibusdam Perench uidelicet in tribus porcionibus, et Gooch in quarta porcione ciuibus de Peech […]).[13]

Egy Patacs feletti szőlő eladásáról 1332. június 19-én kiállított oklevélben szintén több pécsi polgárral találkozunk: Végnek mondott Péter (Petrus Veg dictus), Tótnak nevezett László (Ladislaus Toot dictus) és János szűcs (Johannes pellipar) pécsi polgárok (cives Quinqueecclesienses) egy patacsi jobbággyal együtt tanúsítják, hogy Margit asszony a patacsi szőlőhegyen eladott egy szőlőt Tamás fia: Balázsnak. Ez a bizonyos Margit István kereskedő lánya volt (filia Stephani mercatoris). Istvánról, sajnos, az oklevél nem árul el többet, mégis nagy valószínűséggel feltehető, hogy pécsi illetőségű volt. Az oklevélben szereplő Jakab comes terrestris, aki egyben az okmány kibocsátója, valószínűleg az egyházi nemesek ispánjának tekinthető.[14] Őt az egyház nevezte ki.

A következő polgárt a pécsváradi konvent 1343. június 17-én kiadott oklevele említi. Róla mindössze annyit tudunk, hogy Miklós fia: Jakabnak hívták (Iacobus, filius Nicolai, civis Quinqueecclesiensis civitatis), és egy nádori oklevél átíratása miatt fordult a pécsváradi konventhez.[15]

Az 1341. július 4-én, az 1344. augusztus 5-én, az 1345. január 13-án, továbbá az 1352. január 11-én keletkezett oklevelek közvetett módon arról tanúskodnak, hogy a 14. század 30-as éveinek végén, illetőleg a 40-es évek elején egy jelentősebb német betelepüléssel számolhatunk Pécsett. A nevük alapján (Seliber, Sreyber) német származásúaknak tekinthető polgárok itteni felbukkanása azt jelzi, hogy a korábban jelentős szerepet játszó latin hospesek, akik ugyan még a 14. század végi kútfőkben is előfordulnak, kétségtelenül háttérbe szorultak a németekkel szemben. A hivatkozott oklevelek ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy a pécsi polgárok ekkor meglehetősen vagyonosak voltak, hiszen a korábbiaktól eltérően most már nemcsak a város közvetlen környékén, hanem attól távolabbi helyeken, Siklóson, Pécsváradon, illetve azok határában vásároltak vagy vettek zálogba birtokokat.[16]

A 14. század dereka táján két olyan személy bukkan fel az okleveles anyagban, akikről a civis vagy a hospes megjelölés hiányában csupán feltételezhetjük, hogy Pécs városának polgárai voltak. Mindkettőjüket a pécsváradi konvent kiadványai említik. Egyikük, a Pécs városából való Luka fia István fia: Miklós (Nicholao filio Stephani filii Luka de civitate Quinqueecclesiensi) 1353. június 19-én egy, a Hird falu patakján levő malom nyolcadrészének eladásával kapcsolatosan szerepel. A másikukról, az ugyancsak Pécs városából való András fia Jánosról pedig egy hatalmaskodás kapcsán olvashatunk a pécsváradi konvent 1362. január 28-án kiadott oklevelében.[17]

Ezzel szemben a pécsváradi konvent 1364. április 25-én, illetve július 14-én kelt oklevelében szereplő Zengali-nak mondott Péter fia: Jánosról (comes Johannes filius petri zengali dicti Civis de Civitate Quinqueecclesiensi), aki Warkun (Zengővárkony) falu patakján rendelkezett malmokkal, bizton állíthatjuk, hogy pécsi polgár volt, hisz a neve mellett ott találjuk a civis minősítést. A comes kifejezés pedig arra utal, hogy Szentgáli János a magyarországi városokban a 14. század utolsó harmadáig megfigyelhető régi típusú patríciátushoz tartozott. Ennek a városi vezetőrétegnek a tagjai, a nemesekhez hasonlóan, comesnek címeztették magukat, s elsősorban a nemesekkel építettek ki családi kapcsolatokat. Az is közismert róluk, hogy tőkéjüket előszeretettel fektették földek vásárlásába: elsősorban szőlőt, néha szántót, olykor egész falvakat is szereztek.[18]

1371 decemberének elején Demeter szűcs fia: Ferenc pécsi polgár és felesége (Franciscus Filius quondam Demetrij pellificis civis civitatis Quinqueeclesiensis, et domina consors ejusdem), valamint Pécs egykori bírájának, Jakabnak az özvegye (domina relicta quondam Jacobi Judicis civis civitatis Quinqueecclesiensis) eladták egy malomnak a felét a patacsi pálos szerzeteseknek 8 márkáért. Ez a malom az Ürög patakon (in fluvio Irugh!) működött, s a másik felét Pécs város egyik korábbi bírájának, Domonkosnak az özvegye (relicta quondam Dominici Judicis civitatis Quinqueecclesiensis) bírta ekkor.[19]

1375. augusztus 23-án Pécs városának bírája, János fia: Jakab és az esküdt polgárok (Jacobus filius Johannis iudex, iurati cives et universi hospites civitatis Quinqueeclesiensis) oklevelet adtak ki. Ebből megtudjuk, hogy Magon (a név másik lehetséges olvasata: Magor) asszony, Pécs város korábbi bírájának, Domonkosnak az özvegye (domina Magon relicta quondam Dominici nunc vero consors Blasii concivissa civitatis Quinqueeclesiensis) és fiai, András (Andreas dictus Brigand), valamint Domonkos (Dominicus) eladták az Ürög patakon (in fluvio Irugh!) levő malmuk felét 10 dénármárkáért a Jakab-hegyi pálos remetéknek. Ezt az adásvételt a felek még ugyanazon a napon a pécsi káptalannal is írásba foglaltatták. Andrást és Domonkost mind a városi, mind pedig a káptalani kiadvány pécsi polgároknak nevezi (cives dicte civitatis Quinqueeclesiensis). Bár a fentebb hivatkozott 1371. évi oklevél nem adja meg az özvegy nevét, mégis kétségtelennek tűnik, hogy abban az okiratban is Magon asszonyról van szó. Az 1371-ben említett malom is azonos kell, hogy legyen az 1375-ben szereplővel, amely az adásvétel révén most már teljes egészében a patacsi pálos szerzetesek tulajdonába került. Magon asszonyról még egy további információt is elárul az oklevél: azt nevezetesen, hogy Domonkos halála után az özvegy újból férjhez ment. Az új férjet, Balázst, miként fentebb már láttuk, az 1375. évi oklevél említi.[20]

A fennmaradt városi kiadványok közül a következő 1379. március 22-én kelt, s egyben ez a következő olyan kútfő, amelyben pécsi polgárok szerepelnek. Ez az oklevél megadja Pécs akkori bírájának, Moyus (esetleg Magus) fia: Jánosnak (Johannes filius Moyus/Magus), valamint több pécsi polgárnak a nevét.[21] Történt ugyanis, hogy Pécs városának tanácsa előtt – egy adásvétel írásba foglalásának céljával – fiaival, valamint férje testvérével együtt megjelent egy polgárasszony (concivissa). Bár az asszony nevét nem tünteti fel az oklevél, az azonban kiderül a szövegből, hogy a férjét Pál fia: Miklósnak hívták, aki viszont 1379-ben már nem tartozott az élők sorába. Az özvegy Pécs Óvár nevezetű utcájában vagy városrészében (de vico Owar) lakott. Feltehető, hogy a szintén pécsi polgárnak tekinthető férj, Pál fia: Miklós halála előtt is itt éltek. Pál fia: Miklósnak két fia született: az egyiket Györgynek hívták, a másikat Tamásnak. György, akit deáknak (literatus) nevez az oklevél, valamint Tamás szintén pécsi polgárok lehettek, bár erre vonatkozó konkrét utalás nincs a szövegben. Említés történik viszont az özvegy sógoráról, azaz Miklós testvéréről is. Őt Jánosnak hívták, s foglalkozását tekintve aranyműves (aurifaber) volt. János – foglalkozása alapján – szintén pécsi polgár lehetett. Az adásvétel tárgya, amivel kapcsolatosan az oklevelet kiállította a városi hatóság, egy korábban Patacson vásárolt szőlő volt. A pécsi bíró és esküdt polgárok előtt ezt a szőlőt az özvegy és fiai, valamint sógora, János aranyműves 9 dénármárkáért eladták Tamás fia: Márknak. A szóban forgó szőlőt egyik oldalról Miklós kardcsiszár (politor ensium) szőlőparcellája határolta, akit – ugyancsak a foglalkozása alapján – szintén a pécsi polgárok közé sorolhatunk.

A pécsváradi konvent 1385. február 10-én kiadott oklevele említi a következő pécsi polgárt. Az okirat hospes-nek nevezi Chati fia: Jánost, aki viceofficialis-ként Mohácson szolgálta urát, Mihály diák (literatus) pécsi várnagyot.[22]

A Zsigmond-korból viszonylag nagy számú oklevél maradt fenn. Köztük az első, számunkra fontos információt tartalmazó dokumentum 1387. július 19-én keletkezett. Ez a pécsi káptalan kiadványa, amelynek eredeti példánya megsemmisült, de a pécsváradi konvent 1388. július 27-i oklevele megőrizte a szövegét. Ebben szerepel egy Vencel nevű pécsi polgár (Wencezlaws civis civitatis Quinqueeclesiensis), aki leánya, Katalin nevében néhány rokonával, Kunchlinus fia: János mester pécsi kanonokkal és Kunchlinus fia: Miklós fia: Györggyel egyetemben a pécsi káptalan előtt eladott egy pécsváradi szőlőt, valamint egy fél és egy egész malmot Zengővárkony közelében Balázs fia: Imre pécsváradi bírónak és az ugyanoda való Mihály fia: János polgárnak. Az oklevél említést tesz Vencel feleségéről is, aki Kunchlinus leánya volt és Erzsébetnek hívták.[23]

Zsigmond király 1392. március 12-én kelt oklevele arról tanúskodik, hogy a 14. század vége felé Pécsett a kereskedő-vállalkozó polgárok egy jelentős csoportja működött. Közülük két személyt név szerint is ismerünk. Egyikük, Miklós diák (literatus), a lippai sókamara bérlője volt. Őt az oklevél szóhasználata alapján egyértelműen pécsi polgárnak tekinthetjük, ám a másik személy, Gallicus Bertalan esetében hiányzik a név mellől a civis/hospes megjelölés. Mivel azonban Gallicus Bertalan Pécsett házzal rendelkezett, szintén a pécsi polgárok között tarthatjuk számon. A hivatkozott oklevél egyébként azt is elárulja róla, hogy Miklós diákot erőszakos módon igyekezett háttérbe szorítani, vagyis vetélytársának tekintette őt a sóüzletben.[24]

Érdekes esetről tájékoztat Matucsinai Demeter fia: Miklós baranyai alispán Zsigmond királyhoz intézett jelentése. Az 1397. augusztus 21-én kelt oklevél elmondja, hogy Alsáni Bálint pécsi bíboros-püspök számos papjával, familiárisával, jobbágyával, valamint több pécsi polgárral a pécsváradi konvent vasasi jobbágyaitól 40 kocsi szénát erőszakkal elvitetett. A hatalmaskodásban a következő pécsi polgárok vettek részt: Stephel, Wegul, Demeter diák, Leodegarus, Somogyinak mondott Péter (Petrus dictus de Simigio), Briccius Desmas, valamint Vinchlo. A felsorolt személyek megjelölésére a civis szót használja az oklevél.[25]

Foglalkozása alapján ugyancsak pécsi polgárnak tekinthetjük  azt a László festőt (Ladislaus pictor), akinek özvegye, Ilona (Elena) és Gergely nevű fia öt hold szántót vásárolt a Pécs melletti Patacson. Az adásvételre György mester pécsi várnagy, a pécsi püspök nemes jobbágyainak comes-e előtt került sor.[26]

Szécsényi Frank országbíró 1402. december 5-én kelt oklevele szerint egy nemesek között folyó peres ügyben a pécsi Szent István-kápolnában az alperesek esküt tettek. A felperes ügyvédje azonban kifogást emelt az eskütársak közül több ellen, mivel kétségbe vonta azok nemesi származását. Fytusnak mondott Péterről például azt állította, hogy Péter Pécs városának polgára (hospes civitatis Quinqueeclesiensis de vico Malomsed) volt. Egy másik személy, Benedek szerinte szabó volt, s a pécsi apácákat szolgálta jobbágyként. Kifogásolta a felperes ügyvédje egy Pál nevezetű ács (carpentarius) fiainak származását is, akik ex opposito omnium sanctorum de civitate Quinqueecclesiensi, vagyis Pécs Malomszeg nevű városrészében laktak. Valószínűleg ugyanitt élt az a Bardus János, továbbá az a Cecus János nevezetű molnár is, akiket szintén nem tartott nemeseknek a felperes ügyvédje. Az említett személyek foglalkozása valóban arra utal, hogy a felperes ügyvédjének kifogása megalapozott volt. Ebben az esetben viszont a fent említett személyek tovább gyarapítják a pécsi polgárok körét.[27]

A következő pécsi polgár a pécsi káptalan 1404. július 11-én kiadott oklevelében bukkan fel. Bálint diákról (Valentinus literatus civis civitatis Quinque Ecclesiensis) van szó, aki Alsáni Bálint bíboros-püspök részére a pécsi káptalannal átíratta a pécsváradi konvent 1343. június 13-án kelt oklevelét.[28]

Az 1406. január 29-én kelt diplomában több pécsi polgár is szerepel. Duzsi Malac András pécsi várnagy, a pécsi püspök nemes jobbágyainak terrestris comes-e előtt megjelent Márk fia: Benedek pécsi polgár (Benedictus filius Marcy olym civis Quinqueecclesiensis de civitate Quinqueecclesiensi), valamint Benedek felesége, Katalin és a fia, Gergely, akik egy Patacson levő szőlőjüket elcserélték Pathach-i László fia: Jánossal, valamint annak feleségével és leányaival. Mivel a két szőlő értéke eltért egymástól, Pathach-i László fia: János három márkadénárt fizetett értékkülönbözet címén Benedeknek. A szóban forgó szőlők határainak megjelölésénél még két további pécsi polgárt nevez meg az oklevél. Az egyik Kőhidi Miklós (Nicolaus dictus Kuhidi civis Quinqueecclesiensis) volt, aki szőlőpréssel is rendelkezett, a másik Mihály fia: István (Stephanus filii Michaelis civis Quinqueecclesiensis).[29]

A 15. század elejéről, pontosabban szólva az 1408 és 1418 közötti időszakból 10 oklevél érdemel különös figyelmet. Ezek a kútfők mind ugyanarra a hatalmaskodásra vonatkoznak, ám a szereplők változnak az idők során, tudniillik mind az elkövető, mind a kárt szenvedett polgárok az elégtétel megadása előtt elhaláloztak. Ennélfogva az ügy lezárása az utódokra maradt. Az elégtétel megadása azonban valószínűleg soha nem következett be, legalábbis erre vonatkozó forrásnak nem akadtunk a nyomára. A 10 oklevélből 7 Zsigmond királytól származik, kettő a pozsonyi káptalan kiadványa, egyet pedig Garai Miklós nádor bocsátott ki. A 10 oklevélből ugyan több nem maradt fenn eredetiben, de ezek szövege megőrződőtt a pozsonyi káptalan 1417. szeptember 8-ai kiadványában, amelyben átírták az üggyel kapcsolatos korábbi okleveleket. Ez összesen, beleértve a pozsonyi káptalan fenti oklevelét is, 8 diplomát jelent. Az oklevelekből a következő kép rajzolódik ki: vöröskői Wolfurt Ulrik óvári (ma: Mosonmagyaróvár) várnagy elfogott két pécsi polgárt, akiktől nemcsak árucikkeiket vette el, hanem fogságra is vetette őket. Az egyik polgár Gothsalkius fia: Ruger (Rogerius) volt, akit egyébként Alsáni Bálint pécsi püspök a saját polgárának nevez, a másik pedig Ruger veje, Gothsalk de Wienna. Az utóbbiról az oklevelek azt is elárulják, hogy ausztriai (minden bizonnyal bécsi) és – egyszersmind – pécsi polgár is. Ez persze Rugerrel kapcsolatosan is valószínűsíthető, bár erre vonatkozó konkrét információt nem őriztek meg a források. Mindketten ugyanazon személy, az említett Wolfurt Ulrik hatalmaskodásának estek áldozatul, de feltehetőleg nem egyidőben. Rugert 1408-ban Szent Jakab napja (július 25.) körül fogta el az óvári várnagy, míg Gothsalk Zsigmond király 1412. szeptember 25-én kelt oklevele szerint három évvel korábban, Mária-Magdolna ünnepe táján, azaz 1409. július 22-e körül esett Wolfurt Ulrik fogságába. Ám a fenti eseménnyel kapcsolatosan az oklevél időmeghatározása valószínűleg téves, tudniillik Zsigmond királynak az óvári várnagyhoz intézett, 1408. szeptember 9-én kelt parancslevele már úgy tesz említést Gothsalkról, mint aki Wolfurt Ulrik fogságában sínylődik. Valójában tehát arról lehet szó, hogy a Bécsből hazatérő Gothsalkot ugyancsak 1408 júliusának végén – Mária-Magdolna ünnepe táján – támadta meg Wolfurt Ulrik, aki néhány nap múlva Rugert is elfogta ugyanott, azaz Óvár oppidumban. Annak okát, hogy Ruger és Gothsalk Bécsből miért külön-külön indult haza, nem tudjuk megadni. Mégis így történhetett, mert egyetlen oklevél sem említi, hogy együtt utaztak volna. Érdekes az is, hogy Rugert viszonylag hamar szabadon bocsájtotta Wolfurt Ulrik. Gothsalkot azonban hosszabb – vagy ahogy az oklevél mondja: tetszése szerinti – ideig bilincsben tartotta az óvári várnagy. Szabadulásának időpontja és körülményei ismeretlenek, ellenben azt elárulják a kútfők, hogy Wolfurt Ulrik négy lovat, egy szekeret, több vég jó posztót és más egyéb, összesen 653 aranyforint értékű árut vett el Gothsalktól. Roppant érdekes, hogy Wolfurt Ulrik, fittyet hányva Zsigmond király többszöri parancsára és fenyegetésére, nem szolgáltatott elégtételt a kárt szenvedett Gothsalknak és Rugernek, pedig az uralkodó még a pozsonyi ispánt, alispánt, valamint Pozsony megye szolgabíráit is ismételten utasította: szerezzenek érvényt a jogsérelem orvoslását elrendelő intézkedésének. Az ügy közben perré dagadt, amely egy idő után már nem Wolfurt Ulrik, illetve Ruger és Gothsalk, hanem hozzátartozóik, azaz örököseik között folyt. Ennek köszönhetően egy újabb pécsi polgárt ismerhetünk meg, ugyanis Gothsalk halála után felesége, Margit, aki Ruger leánya volt, Tolhamar-nak mondott János pécsi polgárral kötött házasságot. A frigy létrejöttének évét nem ismerjük. Csupán annyi bizonyos, hogy erre 1417 előtt került sor, hiszen Zsigmond királynak Kapler Péterhez, Pozsony megye ispánjához intézett, 1417. június 11-én kelt oklevelében már Margit új férje, Tolhamar János szerepel panaszosként. Az üggyel kapcsolatos – általunk ismert – utolsó oklevél 1418. április 22-én kelt, s Zsigmond király intézte Kapler Péter pozsonyi ispánhoz. Ebben az uralkodó Pozsony megye tisztikarának, a pozsonyi káptalannak és Bozen-i Groff-nak mondott Miklósnak a bevonásával még egy újbóli kísérletett tett arra, hogy vereskői Wolfurt Ulrik özvegyét, Katalint és fiait – akár birtokaik lefoglalásának kilátásba helyezésével is – rávegye arra, hogy adjanak teljes elégtételt Tolhamar János pécsi polgárnak és feleségének.[30]

A patacsi Szent Jakab kolostor okleveleinek jegyzéke szerint 1408-ban János pécsi szabó (Joannes sartor Quinqueecclesiensis) a patacsi pálos remetéknek Ürögön három hold szántóföldet adományozott. Az említett Jánost, bár a kútfő nem tartalmazza a civis kitételt, a pécsi polgárok közé sorolhatjuk.[31]

A következő pécsi polgár említése ugyancsak a patacsi pálos remetékkel kapcsolatos. Történt ugyanis, hogy 1411. október 16-án Szentiváni Cigány-nak mondott Tamás pécsi várnagy és a pécsi püspök nemes jobbágyainak terrestris comes-e előtt Gergely frater, a patacsi Szent Jakab-kolostor perjele János testvérrel együtt eladta az itteni, ugyancsak a pálos remetékhez tartozó Szűz Mária-kolostornak a falu területén fekvő Hasarchus nevű szőlőjét Patacsi Ferenc fiának, Domokosnak és feleségének, Katalinnak 20 márkadénárért, amely összeget a fent említett Szűz Mária-kolostor építésére kívántak fordítani. A szóban forgó szőlőt északi oldalról Bonchus-nak mondott Péter pécsi polgár szőlőparcellája (vinea Petri Bonchus dicti civis Quinqueecclesiensis) határolt.[32]

A pécsi káptalan 1412. január 8-án kelt oklevele arról tájékoztat, hogy a patacsi pálosok újabb adományban részesültek. Ezúttal egy Patacs falu területén levő réthez vagy kaszálóhoz jutottak a remeték, amelyet két mohácsi polgár, Gergely és Pál adott a maguk, szüleik és rokonaik lelki üdvéért a patacsi Szűz Mária-, valamint a Patacs feletti Szent Jakab-egyháznak és az ezekben élő szerzeteseknek. Ezt a rétet keleti irányból egy pécsi polgár, Viszlói-nak mondott István rétje (fenetum Stephani dicti de Vyzlov civis civitatis Quinqueecclesiensis) határolta.[33]

Merőben más jellegű információt közöl az 1414. március 28-án kelt oklevél. Ebből megtudjuk, hogy Gerhart Jung pécsi polgár (Gerhart Jung burger ze Fumfkirichen) arra kötelezte magát, hogy 385 jó és új magyar aranyforintot fizet két részletben, mégpedig Szent Lőrinc és Szent Mihály napján, vagyis augusztus 10-én, illetve szeptember 29-én, három kölni polgárnak: Hermann von Haymbachnak, valamint testvérének, Hans von Haymbachnak, továbbá Hans von Werthaimnak.[34] Ezt az adatot érdemes egy két évvel később kiállított okirat nyújtotta információval összekapcsolva vizsgálni. Az 1416. június 30-án kelt oklevél ugyanis elmondja, hogy Paul Chnebel bécsi polgár és felesége, Margit kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy évente minden kántorböjt idején másfél forintot (guldein-t) adnak a megboldogult Gothschalich des Chollner özvegyének és örökösének, Margitnak, továbbá az ő örököseinek mindaddig, amíg a vele/velük szemben fennálló 92 jó, új magyar forintnyi adósságukat nem törlesztik. Egyben azt is megígérték, hogy ha a fizetést elmulasztanák, akkor külön bírói eljárás és panasz nélkül is megfizetik a hitelezőnek abból származó, általa megjelölt kárát az alapösszeggel együtt.[35] Az említett Margit Pécs városának polgárasszonya volt (purgerinn ze Finnfkirichen), akinek férjéről, Gothschalchról – neve alapján – feltehető, hogy kölni származású volt. Legújabban Szende Katalin mutatott rá arra, hogy a kölni kereskedők a 15. század első két évtizedében jelentős szerepet játszottak Magyarországon. Tevékenységük elsősorban Pozsonyban mutatható ki, ahol 25 személynek volt érdekeltsége. Ezen kívül Budán és Sopronban is bizonyítható a jelenlétük. A becslések szerint ebben a három városban értékesítették a Kölnben előállított teljes posztómennyiség 1/3-át, ami azt bizonyítja, hogy a magyarországi piac igen fontosnak bizonyult Köln számára. A hazánkban megfordult kölni kereskedők a közép-európai országokkal is kapcsolatot tartó, jelentős posztóforgalmazó társaságok képviselői voltak. Ilyen társaságot irányított a fent említett Heimbach (Haymbach) család is, amelynek két tagja, Hermann és Hans egy pécsi polgárral, Gerhart Junggal is kapcsolatba került. A hivatkozott 1414. és 1416. évi oklevelek adatai arra utalnak, hogy a kölni kereskedőknek Pozsony, Buda és Sopron mellett Pécs városában is voltak érdekeltségeik. A Pécs városával kialakult kapcsolatok „bölcsője” Bécs lehetett, ahol a 15. század elején 80 kölni kereskedő mutatható ki,[36] s ahonnan számos pécsi polgár is származott. Roppant valószínű, hogy az 1416-ban felbukkanó Gothschalch des Chollner is olyan pécsi polgárnak tekinthető, aki korábban a Bécsben élő kölni kolónia tagja volt.

1424. április 19-én Pécs városának tanácsa oklevelet adott ki.[37] Ez a kútfő nemcsak azért fontos, mert a város bírája mellett több pécsi polgárt is név szerint megnevez, hanem azért is, mert – tudomásunk szerint – ez az első olyan dokumentum, amelyet a város vezetése pecséttel erősített meg. A természetes színű viaszpecsétnek a zöld-lila sodraton azonban csak egy pici töredéke maradt meg, amiből, sajnálatos módon, sem a pecsét nagyságára, sem annak ábrájára nem lehet következtetni. Azt ellenben teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy a város bírói tisztét ebben az évben egy György nevű személy töltötte be. Az oklevél György nevének másik tagját, sőt apjának nevét is feltünteti, ám a szöveg rendkívül nehezen olvasható, így ezeket a neveket ez ideig nem sikerült megállapítanunk. Az oklevél egyébként arról tájékoztat, hogy a város vezetése előtt két pécsi polgár, Simon és Talentus de Talentis utódai hagyatékuk felől megegyeztek. A Talentis testvérpár Bolognából került Magyarországra a 14. század második felében, s a többi olaszhoz hasonlóan elsősorban a pénzüzletekben voltak érdekeltek. Azt megelőzően, hogy életük utolsó éveiben Pécsett telepedtek le, az ország különböző vidékein találkozunk velük. Simon 1380-ban kassai, 1384-ben pedig budai polgárként bukkan fel, míg testvére, Talentus 1387-ben a Bihar megyei Szalárd sókamaraispánjaként kötött nagy hitelügyletet egy Johannes Orlandini nevű bolognai polgárral. Az 1424. évi oklevél megadja Simon leányának, illetve Talentus feleségének a nevét is. Simon leányáról, Margitról annyit tudunk, hogy István fia: István pécsi polgárral kötött házasságot. Talentus feleségét Ilonának hívták, aki – miután megözvegyült – a Valkó megyében birtokos Palinai család egyik tagjával, János fia Imrével lépett frigyre.[38]

A pécsváradi káptalan 1427. június 9-én kelt, a pécsi káptalan 1427. augusztus 30-ai átiratában fennmaradt oklevele, bár név szerint nem nevez meg pécsi polgárokat, mégis figyelmet érdemel. Az oklevél ugyanis említést tesz Pécs városának bírájáról (iudex), esküdt-, valamint más polgárairól (iurati cives et hospites), akik Henrik pécsi püspök Márton nevű várnagyával együtt elfogták és a püspök börtönébe zárták Kisasszonyfalvi Pál fia: István fia: Lászlót. Ennek az volt az oka, hogy az említett László gyakran követett el különböző gonosztetteket, amelyek során Pécs városát sem kímélte.[39]

1437-ből egy Pécs városa által kiadott diploma, valamint egy nádori oklevél érdemel figyelmet.[40] Az előbbit Árpády-nak mondott György (Georgius Arpady dictus) pécsi bíró (iudex) és az esküdt polgárok (iurati civies) bocsátották ki 1437. június 24-én, az utóbbit pedig Héderváry Lőrinc nádor a következő hónap, azaz július 6. napján. Mindkét oklevél Bécs város tanácsának szólt és ugyanazzal az üggyel volt kapcsolatos: egy hagyaték sorsának rendezésével. Az ügy szereplői a következők: egy Kristóf (Christoph) nevű bécsi polgár és annak leánya, Margit (Margaretha, die Tochter des Wiener Bürgers weiland Cristoforus), valamint Margit férje, Antal szabó, aki Pécs városának volt a polgára (Margaretha ... gemahlin des Fünfkirchener Bürgers Antonii, sartoris). Kristóf valamikor a fenti oklevelek kelte, azaz 1437 kora nyara táján, bár az sem kizárt, hogy már jóval azt megelőzően, meghalt. Örököse leánya, Margit volt, akire Bécsben, Budán, illetve Pécsett található javak háramlottak. Margit atyai örökségét átadta férjének, Antalnak, aki még a nádor támogatását is igénybe vette annak érdekében, hogy hozzájusson az őt felesége jogán megillető, Bécsben levő javakhoz.

Ugyancsak fontos információkat közöl az az oklevél, amelyet Balázs pécsi bíró és az esküdt polgárok (Blasius ... iudex, iurati, ceterique cives civitatis Quinqueecclesiensis) adtak ki 1443. december 4-én.[41] A kiadványból megtudjuk, hogy Devecseri Baso-nak mondott Bálint (Valentinus Baso dictus de Dewecher), valamint a Szent Tamás utcából való pécsi polgár, György szabó (Georgius sartor noster concivis de vico Sancti Thome) fogott bírák közvetítésével megegyeztek egymással. Ez az egyezség a Devecseri Baso Bálint édesnővérétől származó Devecseri Péter után maradt javakra vonatkozott, és Pécs városának tanácsa foglalta írásba. Ez teljes mértékig érthető, hisz az egyik fél a város polgára volt. György szabó az egyezség értelmében egy szőlőhöz jutott Malon possessio-ban, Megyer és Arpad possessio-k határában pedig – egyebek között – szántókat kapott.

A pécsi káptalan 1444. szeptember 19-én kelt okleveléből megtudjuk, hogy Zsuskó, Gordovai Fáncs Imre özvegye (nobilis domina Susko vocata relicta quondam Emerici dicti Fanch de Gordowa) házzal rendelkezett Pécsett.[42] Gordova a szlavóniai Körös megyében található. Az innen származó Fáncs(y) család tagjai a Zsigmond-korban általában magas országos tisztségeket nem töltöttek be, de azért akadt köztük horvát és szlavón bán (László), valamint számos alispán, várnagy és udvari lovag. Zsuskó férje, Imre az 1402 és 1404 között horvát és szlavón bánként tevékenykedő László fia volt. Imre hivatalviseléséről nem maradt fenn adat, miként azt sem tudjuk, mikor költözhetett feleségével Pécsre. Fáncs Imre és Zsuskó házasságából egy gyermek született, az udvari lovagként emlegetett Frank.[43] A pécsi káptalan fentebb hivatkozott oklevele arról tájékoztat, hogy Zsuskó itteni házát (fundus curie) 440 forintért eladta az ugyancsak idevaló Imre nevű kalmárnak (institor), aki Pécsett a Német utcában (in vico Theutonicali) lakott. Az oklevél még további fontos információkkal szolgál Pécs történetével kapcsolatosan. Megtudjuk azt is, hogy Zsuskó háza az egykor Pécsett élt Albert olasz mester özvegyének, Erzsébetnek (Elizabet relicte quondam magistri Alberti Italici) és Veres János özvegyének a háza között állt. Az adásvétel ellen azonban Vayzeph Balázs és felesége, Anna tiltakozott, s ebből fakadóan Zsuskónak 300 forintnyi kára keletkezett.

Pécs városának bírája és esküdt polgárai 1445-ben három oklevelet intéztek a bécsi városvezetéshez. Az első január 29-én, a második június 12-én, a harmadik pedig július 31-én kelt.[44] Mindhárom oklevél Bécs városának levéltárában maradt fenn, s részben ez lehet az oka annak, hogy közülük csupáncsak az első kettő épült be eddig szervesen a hazai kutatásba. Sajnos, az 1445-ben a pécsi bírói tisztet betöltő személy nevét egyik oklevél sem adja meg, ám ezért némi kárpótlással szolgál az a körülmény, hogy bennük több pécsi polgár nyomára akadunk. Közülük különösen Anton Hamman személye érdemel figyelmet, akinek öröksége tárgyában keletkezett mind a három fentebb hivatkozott oklevél. Anton Hamman talán Bécsből kerülhetett Pécsre, amit elsősorban az valószínűsít, hogy felesége, Margit Christoffen Gurmann bécsi polgár leánya volt. Az oklevelek még Margit édesanyjának a nevét is megadják. Őt Annának hívták. Margit az 1445. év eleje táján halhatott meg, mert a január 29-én kelt kiadvány már megboldogultként említi. Ugyanez az oklevél Margit gyóntatóatyjáról is említést tesz, aki Pécs városának tanácsa előtt tanúsította, hogy Margit minden ingó- és ingatlan vagyonát a férjére hagyta, különösképpen 3/4 részét egy Bécsben álló háznak, amelynek 1/4 részét viszont anyjára, Annára örökítette. A június 12-én kelt oklevél aztán további részletekkel szolgál. Egyebek között megtudjuk, hogy Margit gyóntatóatyját Veit (Vitus) Hündlernek hívták. Hündler az oklevél kibocsátásának évében a pécsi karmelita rendház perjele volt (Veiten dem Hündler, der vnser prior ist vnser fraun orden). Más források adatai egyébként arról tanúskodnak, hogy Hündler már 1441-ben, illetve 1443-ban is a pécsi Szent László oltalma alatt álló karmelita rendház priorjaként tevékenykedett. Arról is értesülünk továbbá, hogy Margit végrendelkezésénél jelen volt Bécs városának szülötte, Hainreich Gurtler, valamint Jost és Hans Schreiber, illetve több más pécsi polgár, akiket viszont nem nevez meg az oklevél (... und Ewr Stat kind, vnd vor Hainreichen Gurtler vnd Josten, vnd Hansen Schreiber, vnd auch vor mer vnseren mitpurgen ...). A június 12-én, illetve a július 31-én kiadott oklevelekből még az is kiderül, hogy a Margit által örökül hagyott ház Bécsben az Elülső Pék utcában a regensburgi udvar mellett állt (in der Vordern Peckcherstroß nechts des Regenspurger hof). Az örökség átadása azonban nem volt zökkenőmentes, s a határidő módosítására is sor került. Közben Anton Hamman is megbetegedett, aki ezért ügyében Lőrinc szabót  kívánta ügyvédként Bécsbe küldeni.

Ezen a ponton térjünk vissza még egy pillanatra a korábban tévesen brassói születésűnek vélt Vitus Hündler személyéhez, akiről Koller József 150 okiratot gyűjtött össze és tett közzé. Hündler érdekes alakja volt Pécs egyházi életének. Ügybuzgó, kissé nyugtalan természetű ember lehetett, aki a karmeliták kimutatása szerint 1441-ben már házfőnök volt a Mecsek alján elterülő városban, 1447-ben pedig bodonyi püspöki címmel segédpüspökké nevezték ki. Rövid megszakításokkal 1469-ig tartózkodhatott Pécsen, ettől kezdve ugyanis nevével nem találkozunk az itteni forrásokban. Hündler élénk levelezést folytatott számos, különböző rendű-rangú világi és egyházi személlyel. Ebből számunkra most csupán az a mozzanat érdemel figyelmet, hogy a 15. század derekáról fennmaradt Hündlernek két olyan levele, amelyekben pécsi polgárokról olvashatunk. Az 1452-ben kelt levelet Jakab nagyszebeni polgármesterhez küldte Hündler. Ebben szerepel Blasius Weyshaup civis Quinqueecclesiensis, akit fenntartások nélkül a pécsi polgárok közé sorolhatunk. A másik dokumentum egy passualis-nak nevezett irat. Ennek pontos keletkezési idejét nem ismerjük, valószínűleg a 15. század 50-es, esetleg 60-as éveiben írhatta Hündler. Ez a passualis tesz említést Sax Konrád pécsi polgárról (providum virum Conradum Sax dictum concivem civitatis Quinqueecclesiensis), akit Hündler Bécsbe küldött.[45]

Érdekes esetről tájékoztat a pozsonyi káptalan 1459. május 6-án kelt oklevele. Ebben az említett káptalan bizonyítja, hogy megjelent előtte a Pécs városából való Rudolf leányának, a nemes Margit úrasszonynak Talhamar János pécsi polgártól született ugyancsak Margit nevű leánya (... nobilis domina Margaretha vocata, filia quondam Johannis Thalhamar olim civis civitatis Quinqueeclesiensis ...), Moson-i Kelemen mester felesége, aki 1660 magyar aranyforint értékű követelését és annak kamatait átengedte Wolfstal-i Reyker György pozsonyi várnagynak és feleségének, Ilonának. Az ügy hátterét egy valószínűleg 1404. március 31. és április 15. között keletkezett királyi oklevél világítja meg, amelynek eredeti példánya ugyan elveszett, de a hivatkozott káptalani kiadvány tartalmi átírásban megőrizte az emlékét. E szerint Zsigmond király hat, név szerint is megnevezett bárója kezessége mellett 1660 magyar aranyforintnyi kölcsönt vett fel 1404-ben Chekel-nek mondott Péter bécsi polgártól (Petrus Chekel dictus civis Wiennensis) és annak Rudolf nevű testvérétől, aki azonos Margit nagyapjával, s akit pécsi polgárnak tekinthetünk. A király és kezesei azonban elmulasztották a kölcsön visszafizetését, pedig először Péter és Rudolf, majd azok halála után Talhamar János és felesége, Margit gyakran kérték a hat jótállótól, illetve azok utódaitól a szóban forgó összeg kamatostól való megtérítését. Margitnak és Jánosnak nagy szüksége lett volna a pénzre, mert gyermekeikkel, Ilonával és Annával – ismeretlen okból kifolyólag – telkükből, házukból kiűzetve és minden örökségükből kiforgatva nagy nyomorúságba jutottak. Reménytelen helyzetükben Wolfstal-i Reyker György pozsonyi várnagy és felesége, Ilona sietett a segítségükre többszöri pénzbeli támogatással és más módon. E gyámolítás nélkül éhezni, nyomorogni és kóborolni kényszerültek volna. Ennek a jótéteménynek az ellenértékéül ruházta át Margit a pozsonyi káptalan előtt, férje jelenlétében és annak beleegyezésével, Reyker Györgyre és feleségére teljes követelésüket, vagyis az 1660 aranyforintot és annak kamatait a jótállók részéről vállalt összes kötelezettségekkel együtt. Margit, aki semmiféle jogot sem tartott fenn magának, valamint rokonainak, a kötelezettségekről szóló oklevelet is átadta a kedvezményezetteknek.[46]

Az 1462. évből a pécsváradi káptalan kiadványai révén szerezhetünk tudomást két pécsi polgárról. A valószínűleg május 22. után kiállított oklevélben szereplő polgár neve, sajnos, megállapíthatatlan. Róla mindössze annyit tudunk, hogy a Baranya megyei Almás és Felsőlotárd birtokokon levő birtokrészek elidegenítésével, valamint megszerzésével kapcsolatosan tiltakozott a maga és több más személy nevében a pécsváradi konvent előtt. A másik, pontosan datálható kiadvány november 9-én kelt. Ebben a pécsváradi monostor konventje ügyvédi megbízatást adott több személynek, akik a konvent peres ügyeiben járhattak el. Közöttük találjuk Márton pécsi polgárt (Martinus civis Quinqueeclesiensis), a konvent Babarcz-i officialis-át.[47]

Érdekes esetről számol be IV. Sixtus pápa 1475. február 1-én kelt oklevele, amelyben a következő pécsi polgárról, Sáfár Gergelyről (Georgius Saffar civis Quinqueecclesiensis) olvashatunk. S mivel az ügy, amelynek egyik szereplője Sáfár Gergely, igencsak tanulságos, ezért nem haszon nélküli egy kicsit részletesebben ismertetni. Az oklevélből megtudjuk, hogy bánfalvi Barius Miklós, aki 1455. december 13. és 1459. február 10. között viselte a pécsi püspöki méltóságot, egy közelebbről meg nem határozható időpontban 1500 magyar aranyforintot adott kölcsön Nürnberg városának, amiért cserébe 100 rajnai aranyforint járadékot húzott. Miklós püspök halála előtt végrendeletet készített, amelynek értelmében a fenti 100 forint nagyságú járadékot két pécsi kanonokra, Gozthoni Tamásra (Thomas de Gozton) és Pesti Mártonra (Martinus de Pesth), valamint Sáfár Gergely pécsi polgárra hagyta. A kedvezményezettek élethossziglan élvezhették a járadékot, haláluk után pedig a szóban forgó összegből a székesegyház kórusához kapcsolódóan 12 prebendát kellett alapítani. Mindezekért cserébe Miklós püspök kikötötte, hogy a kedvezményezettek érette, valamint szüleiért és testvéreiért naponta egy misét kötelesek szolgáltatni. Janus Pannonius püspöksége alatt azonban a nürnbergiek beszüntették a járadék fizetését, mivel a kölcsönvett pénzt egy váltóintézetben, azaz bankban helyezték el (apud Bancharium eorum quemdam dudum reposuissent). Így szembe kellett nézni azzal a veszéllyel, hogy nemcsak a járadékot képező kamat, hanem maga a tőkeösszeg is elveszik, ezért Janus Pannonius a káptalan és a kedvezményezettek hozzájárulásával valamilyen áthidaló megoldást keresett az ügyre. A főpap a szóban forgó 1 500 forintból megvett a pécsi püspökség számára egy Valkó megyei uradalmat, cserébe pedig átengedte az alapítványnak a püspökség bizonyos falvainak tizedjövedelmét. Ám mivel a tizedjövedelem meghaladta az eredeti járadék összegét, ezért a végrendeletben kikötött szentmiséket énekes misékké kellett átalakítani. A megállapodást tartalmazó okmány egy részét még maga Janus Pannonius készítette el, de az egyezség pápai jóváhagyása csak Ernuszt Zsigmond püspöksége alatt, 1475. február 1-én történt meg.[48]

1482-ben egy ház eladásával kapcsolatosan szerzünk tudomást egy újabb pécsi polgárról. A patacsi Szent Jakab-kolostor oklevelei jegyzékének egyik adata szerint az említett évben Bertalan aranyműves pécsi polgár, aki minden bizonnyal Budára költözött, az itteni káptalan előtt 400 forintért eladta Pécsett álló, kőből épült házát a patacsi pálosoknak (Bartholomaeus aurifaber, civis Quinqueecclesiensis, nunc vero Bwdae commorans, vendidit domum suam lapideam Quinqueecclesiis existentem huic pro 400 florenis auri).[49]

Egy három évvel később, 1485-ben kiadott pápai oklevélben ugyancsak fontos adat őrződött meg több pécsi polgárról. VIII. Ince május 5-én kiállított diplomájából megtudjuk, hogy egy pécsi házaspár, András és Veronika, valamint a Budára való Pécsi Benedek (Benedictus Pechy de Buda) és felesége, Katalin között – az utóbbiak kezdeményezésére – bizonyos pécsi ingatlanok, házak, ingóságok, kincsek, ékszerek, továbbá egyéb dolgok miatt perre került sor Feketh (esetleg: Fekető) Mihály pécsi kanonok előtt. Erre András és Veronika is pert indított Benedek és felesége ellen, azt hangoztatván, hogy az utóbbiak egy bizonyos összeggel és más egyéb dolgokkal tartoznak nekik. András és Veronika később a pápához fellebbezett, aminek maga  Mihály kanonok is helyt adott, továbbá új bíró kinevezéséért folyamodtak. VIII. Ince ekkor a boszniai püspököt bízta meg a per lebonyolításával. Benedekről Kubinyi András mutatta ki, hogy olyan, Pécsről elszármazott budai polgárnak tekinthető, aki 1482-ben és 1502-ben tanácstagként tevékenykedett Budán. Budára költözésének időpontja közelebbről nem ismert, de 1485-ben még ingatlannal rendelkezett Pécsett, vagyis korábban pécsi polgár volt. A vele perben álló pécsi házaspárt, Andrást és Veronikát szintén a pécsi polgárok között tarthatjuk számon, bár az oklevél expressis verbis nem utal erre. Sajnálatos módon, az oklevelet tartalmazó, a vatikáni levéltárban található kötet első lapjának rongáltsága miatt családi nevük sem olvasható ki, pedig roppant valószínű, hogy Veronika és Katalin testvérek, vagy legálabb is közeli rokonok voltak.[50]

Négy évvel később, 1489-ben további két pécsi polgárt ismerhetünk meg, mégpedig a VIII. Ince pápához intézett kérvények (supplicationes) révén. A május 26-ai supplicatio-ból megtudjuk, hogy Modván Tamás pécsi polgár a város plébániaegyházának számító Szent Bertalan-templomban az Úr színeváltozásának tiszteletére egy oltárt állított. Az alapítás feltételéül Modván Tamás azt szabta, hogy amíg él, addig ő lesz az oltár patrónusa, halála után pedig az ötvöscéh atyamesterére szálljon át a patronatus. Modván Tamás kikötésének eme utóbbi mozzanatából két fontos következtetés adódik. Az egyik: maga az oltáralapító is aranyműves lehetett, a másik pedig az, hogy a pécsi ötvösök a 15. században már céhbe tömörültek. A május 30-ai kérvény ugyancsak a pécsi Szent Bertalan-templommal kapcsolatos. Igaz, a szóban forgó forrás csupán „a pécsi megyében levő Szent Bertalan-templom”-ról tesz említést, ám kétség nem férhet hozzá, hogy ebben az esetben is a Pécs városában álló plébániaegyházra történik utalás. Maga a supplicatio arról tájékoztat, hogy Szabó Jakab (vagy talán helyesebben: Jakab szabó) pécsi polgár két patikát és egy malmot adományozott a Szent Bertalan-templomban levő Szentháromság-oltár papjainak.[51]

Kubinyi András hívta fel a figyelmünket arra az 1492. február 9-én kelt kiadatlan oklevélre, amelyet a szlavóniai Alsózdenc oppidum tanácsa bocsátott ki. A szóban forgó diploma beszámol arról, hogy több zdenci polgár és egy megyericsei polgár tanúbizonysága szerint Olasz Bálint és felesége, valamint Zalai János és hitvese, továbbá Hosszú Tamás pécsi polgárok kifizették tartozásukat Szabó Márton zdenci polgárnak, akitől korábban különböző árukat vettek át hitelbe.[52]

Az 1494. és 1495. évi királyi számadáskönyvek adatai Pécsett dolgozó kézművesekről, valamint egy ottani kereskedőről is említést tesznek. Őket, foglalkozásuk alapján, fenntartások nélkül a város polgárai közé sorolhatjuk. A hivatkozott forrásban két ötvösről (aurifaber), Gáborról és Bálintról olvashatunk, akik díszkannákat készítettek, kupákat javítottak, illetve egyéb ötvösmunkákat végeztek az 1495 tavaszán Pécsett tartózkodó II. Ulászló számára. Ugyanebben a kútfőben bukkan fel még egy Miklós nevű személy is, aki festőként (pictor) dolgozott, továbbá egy Boltos Benedek nevű kereskedő (mercator), aki posztót árult.[53]

Az oklevelek, valamint a fentebb hivatozott számadáskönyvek mellett, természetesen, még más típusú források is segítenek a pécsi polgárok körének meghatározásában. Ilyen kútfőnek számít a római Szentlélek-társulat anyakönyve, amely Pécs vonatkozásában az 1496 és 1500 közötti időszak tekintetében őrzött meg fontos adatokat. A Szentlélek nevet viselő ispotályos rendről itt csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogy az a középkor egyik legelterjedtebb betegápoló rendje volt. Magának a rendnek az eredete a 12. századba nyúlik vissza, a rend római házát pedig a 12. és 13. század fordulójának híres pápája, III. Ince alapította. A pápák avignoni fogsága idején azonban a római ispotály csaknem teljesen elpusztult. A kórházat az enyészettől IV. Jenő pápa mentette meg 1446-ban, aki az ispotály működtetésére egy újabb confraternitást szervezett, amelynek, bizonyos feltételek teljesítése után, a latin kereszténység országaiból bárki tagja lehetett. A társulati tagok nevének feljegyzésére ekkor egy könyvet nyitottak, amely az utókor számára felbecsülhetetlen értékű forrássá vált. A confraternitas tagjainak száma azonban csak 1477 után nőtt meg ugrásszerűen, azt követően, hogy IV. Sixtus pápa bullájának értelmében az új tagok immár nem egy meghatározott, viszonylag magas, hanem egy tetszés szerinti összeget fizettek tagdíj gyanánt, s a személyes beiratkozás helyett lehetővé vált a meghatalmazottak révén történő felvétel is. S bár az anyakönyv bejegyzései rendkívül sokrétű ismeretanyagot őriztek meg az új tagokról: pl. név, egyházmegye, a belépés ideje, foglalkozás, társadalmi hovatartozás (pl. világi vagy egyházi személyről, nemesről vagy polgárról van-e szó), családtagok, rokonok stb., mégis a számunkra legfontosabb tényről sokszor hallgatnak. Arról van szó ugyanis, hogy a városokból beiratkozottak esetében a személynevek mellől nemritkán hiányzik a civis minősítés, így gyakran nem dönthető el egyértelműen hogy az illető polgár-e, vagy csupáncsak egy város lakójának tekinthető. Pécsről húsznál is több személy iratkozott be a Szentlélek-társulatba, akik között klerikusok, családtagok, illetve szolgálók is akadnak. Közülük bizonyosan pécsi polgárnak számít az a Tamás nevű kereskedő, aki feleségével, Orsolyával és szolgálólányával együtt valószínűleg 1496. március 31-én nyert felvételt a Szentlélek-társulatba (Thomas mercator de civitate Quinqeecclesii ac Ursula uxor sua et ... ancilla sua intrarunt ... die ultima mensis Martii 1496). Ugyancsak pécsi polgárnak tekinthető az a Gergely nevű borbély, aki Zsófia nevű feleségével 1496. május 14-én iratkozott be a Szentlélek-társulatba (Gregorius barbitonsor et Sophia uxor sua de civitate Quinqueecclesii intrarunt... die 14 Maii 1496). Két nappal később ugyancsak egy Gergely nevű személy, valamint felesége, Anna, továbbá leányuk, Katalin nyertek felvételt a Szentlélek-társulatba. Ez az egyetlen olyan adat egyébként a Pécs városával kapcsolatos anyakönyvi bejegyzések között, amely tartalmazza az illető személlyel összefüggésben a civis minősítést (Gregorius civis civitatis Quinqueecclesiensis et Anna uxor sua unacum Catharina filia sua intrarunt hanc sanctam confraternitatem die 16 Maii 1496). Ezzel szemben a vizsgált forrásban 1497. március 17-én a feleségével, Luciával együtt szereplő Sáfár Benedekről csak feltételezhetjük, hogy polgárként szintén Pécs városának lakója volt (Benedictus Saaffar et Lucia uxor sua unacum liberis suis Quinqueecclesiensis civitatis intrarunt hanc sanctam confraternitatem die 17 Martii 1497). Az anyakönyv utolsó pécsi vonatkozású adata az 1500. évből származik. Ennek ismertetésére később térünk ki.[54] 

Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük: az a Pécsi, másként Zsemlyesütő Miklós, aki egy 1497. évi adat szerint Buda egyik külvárosában tevékenykedett, ahol egyébként egy malmot is bérelt, továbbá az a Pécsi István, akit egy 1489. augusztus 21-én kelt oklevél háztulajdonosként említ Buda Szentpéter külvárosában, korábban Pécsett lakott, következésképpen Budára költözésük előtt mindketten pécsi polgárok voltak. Ugyanezt állíthatjuk Pécsi Jánosról, aki 1498-ban, valamint az 1500/1501-es bírói évben tanácstagként részt vett Buda irányításában.[55]

A Pécs városára vonatkozó középkori források között igen nagy a jelentősége annak a 16. század elejéről származó stylionariumnak, amely a Formae sub stylo quorumcunque capitulorum címet viseli, s összesen 215 formulát tartalmaz követendő mintaként a hiteleshelyi feladatokat ellátó káptalanok és konventek számára. Bár a formuláskönyv szerzőjének neve ismeretlen, mégis roppant valószínű, hogy személyében olyan világi papot vagy káptalani tagot sejthetünk, aki a bácsi vagy a pécsi egyházmegyében tevékenykedett. Ezt a kútfőt helytörténeti vonatkozásban az teszi roppant becsessé, hogy a formuláskönyv anyagát annak szerkesztője a bácsi és a pécsi káptalan „legnagyobbrészt tényleg expediált” okleveleiből állította össze. Olyan oklevelekről van tehát szó, amelyek 1526-ban vagy azt követően elpusztultak, s így a bennük szereplő információk csakis a formuláskönyv révén őrződtek meg az utókor számára. A stylionarium szövegének nagy része Iványi Béla kiadásában a Történelmi Tár hasábjain 1904-ben nyomtatott formában is napvilágot látott. Ennek a kiadásnak a 177. számot viselő formulájában az olvasható egy Meszesen levő szántóföld eladásával kapcsolatosan, hogy azt kelet felől részben Ács (?) Imre pécsi polgár szőlője határolta (ab orientali ... necnon circumspecti Emerici Alcis ciuis ciuitatis Quinqueeclesiensis vinee). A hivatkozott oklevél datálatlan, keletkezését valószínűleg a 15. század végére tehetjük.[56]

Kronológiai sorrendben haladva itt térhetünk vissza a római Szentlélek-társulat anyakönyvéhez. Ennek a kútfőnek az 1500. május 5-éről származó bejegyzése arról tanúskodik, hogy Pécs városának bírája, nemes Székely Pál, feleségével, Dorottyával, valamint fiával, Mihállyal együtt felvételt nyert a társulat tagjai közé (Paulus nobilis Zekel iudex civitatis Quinqueecclesiensis cum uxore sua Dorothea et filio Michaele eiusdem diocesis intravit die 5 Junii 1500). Ebben az esetben tehát nem pusztán egy pécsi polgárról, hanem a város első emberéről kapunk információt, aki ráadásul nemesi származású volt.[57]

Érdekes adatok őrződtek meg a pálos szerzetesekre vonatkozó oklevelek kivonatainak jegyzékében a 16. század elejéről. Az egyik bejegyzés szerint 1502-ben egy bizonyos András festő, miután remete lett, a (belvárd)gyulai Szent László pálos kolostornak adományozta azt a házát, amely Pécsett a Szent Tamás utcában állt (Andreas pictor postea eremita factus donavit monasterio S. Ladislai de Baranya fratrum eremitarum Ord. S. Pauli I. Eremitae domum suam Quinque-Ecclesiensem in platea B. Thomae ...). Két évvel később, 1504-ben Nagyvátyi Fábiántól vásároltak házat a (belvárd)gyulai pálosok. Nagyvátyi Fábián házáról annyit tudunk még, hogy a pécsi Szent László utcában állt, s kőből épült, az értéke pedig 50 forint lehetett. Legalábbis ennyiért vették meg tőle a pálosok (Nobilis Fabianus Nagy Váthy quandam domum lapideam in platea S. Ladislai Quinque-Ecclesiensem existentem eidem monasterio S. Ladislai pro 50 Flor. Vendidit ...). Andrásról, a foglalkozása alapján, megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy a pécsi polgárok közé tartozott, ellenben Nagyvátyi Fábiánt Pécsett élő nemesnek kell tekintenünk.[58]

A 16. század eleji Budára vonatkozó forrásanyagban még további két személyre akadunk, akik az ország középkori fővárosába költözésük előtt pécsi polgárok lehettek. Erre nevük alapján következtethetünk. Az egyik Pécsi Tamás. Róla annyit tudunk, hogy 1512-ben a felesége egy Zsófia nevű asszony volt, s 1515-ben szőlővel bírt az Óbuda közelében levő Tompsa szőlőhegyen. Tekintélyes, köztiszteletnek örvendő férfiú lehetett, hiszen 1520/21-ben ő volt Buda városának bírája. A másik személyt Pécsi Benedeknek hívták. Feleségéről és négy gyermekéről tudunk. Benedek meglehetősen későn, az 1526 és 1541 közötti időszakban tűnik fel a forrásokban.[59]

Mivel több Pécsről Budára költözött személyről nincs tudomásunk a Mohács előtti időszakban, így visszatérhetünk a 16. század elejének pécsi forrásanyagához. Az 1517. évvel kapcsolatosan fennmaradt egy oklevélkivonat, amely fontos információt őrzött meg egy pécsi kézműves polgárról. A szóban forgó oklevélkivonat szerint II. Lajos király megparancsolta Pécs városának, hogy hallgassa ki Vince ötvöst (... rex serio injungit civitati Quinque Ecclesiensi, ut Vincentium aurifabrum aetenus examinent ...), igaz-e, hogy Istvánffy János és Imre az atyjuk hagyatékában volt bizonyos ezüstneműekben csalárdul megrövidítették öccseiket, s a tanúkihallgatás eredményét jelentsék neki. Az ügy, amelyben a pécsi polgárnak számító Vince ötvös felbukkan, a Kisasszonyfalvi Istvánffy-családdal kapcsolatos. Azzal a családdal, amelynek máig legismertebb tagja a neves történetíró, Istvánffy Miklós. Mivel egy későbbi, 1526-ból származó végrendelet is ennek a családnak az egyik tagjához, az előbb említett Miklós nagybátyjához kötődik, így szükséges néhány szót ejteni magáról a családról, illetve a családi kapcsolatokról. Az Istvánffy-család ősi birtoka a Baranya megye délnyugati részén fekvő Kisasszonyfalva (ma: Kisasszonyfa Vajszló közelében) volt. A család korai története számunkra ez alkalommal nem igazán fontos, így most csak a katonai pályán tehetsége és vitézsége révén kitünt Kisasszonyfalvi Istvánfi János fia István, azaz Istvánffy II. István személyére és gyermekeire térünk ki. II. István kezdetben Hunyadi Mátyás seregének egyik tisztje volt. Mátyás halála után a Corvin-, majd később a Jagelló-család szolgálatába lépett. 1508-ban II. Ulászló gyermekei, Lajos és Anna, részére külön udvartartást rendezett be. Az itteni szolgálattevők fejévé a király II. Istvánt tette meg. Ez, kétségtelen, nagy kitüntetésnek számított. Istvánffy II. István 1515 nyarán súlyosan megbetegedett. Felépülésére vajmi kevés remény lehetett, mert ugyanezen év szeptember 1-én magához kérette a pécsi káptalan embereit, akik előtt végrendelkezett. Halála 1516-1517-re tehető, mert gyermekei 1517-ben már egyezkednek a pécsi káptalan előtt „in bonis et rebus paternis”. II. István felesége Dombay Pál leánya, Margit volt. Házasságukból hét gyermek született: öt fiú és két lány. Mivel az egyik fiú, László, korán meghalt, így II. István négy megmaradt fia, János, Imre, Ferenc és Pál között osztotta fel végrendeletében a birtokait. Az ingatlanokon való osztozkodás azonban nem ment zökkenőmentesen, hiszen a két idősebb testvér csak 1519-ben tudott megegyezni a két fiatalabbal a pécsi káptalan előtt. Hasonlóan problémásnak bizonyult az ingóságok szétosztása is. A fent hivatkozott, sajnos csak kivonatban fennmaradt kútfő szerint ugyanis a két fiatalabb testvér úgy érezte, hogy bátyjaik, János és Imre, önző módon a törvényesnél kevesebb ezüstneműt juttattak nekik. A család különböző ezüst tárgyainak számbavételénél, esetleg felkutatásában vagy értékesítésében szerepet játszhattak a pécsi aranyművesek. Így teljesen érthető, hogy II. Lajos parancsára a városi tanács kihallgatta Vince ötvöst. Persze az is elképzelhető, miként ezt Holub József felvetette, hogy Vince csak becsüsként szerepelt az osztozkodásnál. Sajnos, nem maradt fenn olyan forrás, amely tájékoztatna az ügy fejleményeiről. Azt azonban tudjuk, hogy például Pálnak nagy szüksége lett volna a pénzre, hiszen apja papnak szánta. Istvánffy II. István 1515-ben készült végrendeletében 200 forintot és egy 200 forintot érő láncot hagyott Pál fiára azzal a céllal, hogy Pál ebből fedezze a tanulmányaival kapcsolatos kiadásokat. Pál, nem sokkal apja halála után, hozzá is fogott a tanuláshoz. Páduába ment, ahol 12 évet töltött a város egyetemén. Hazatérte után előbb Ferdinánd királyt szolgálta, később azonban Szapolyai János híve lett. Az ő fia volt Istvánffy Miklós, a neves történetíró. A másik fiatalabb testvér, Ferenc személye érdekel még minket közelebbről. Róla a következőket tudjuk: felesége Őri Dachó Katalin volt, aki 1525-ben halt meg. Házasságuk gyermektelen maradt. Ferenc 1526-ban Racsa várának kapitánya (Banus de Raccha) volt. Ezt végrendeletéből tudjuk, melyet 1526. június 14-én Hercegszőllősy András közjegyzővel állíttatott ki. Nem ő volt az egyetlen, aki a török közeledtének hírére így cselekedett. Ferenc, miután felesége az előző évben meghalt, gyermeke pedig nem volt, végrendeletében Pál testvérére hagyta birtokai és ingóságai nagy részét. Testamentuma azért érdekes a számunkra, mert ebben Ferenc említést tesz egy Igler Mihály nevezetű pécsi kereskedőről (Michael Igler mercator Quinqueecclesiensis), akinek 525 forinttal tartozott. A pécsi polgárnak számító Igler Mihálynál volt ugyanis elzálogosítva az Istvánffy-család négy nagy ezüst kelyhe (kupas quattuor argenteas magnas). Ferenc nem esett el a mohácsi csatában. Ezt biztosan tudjuk, hiszen 1532-ben pótvégrendeletet tett, s az írott kútfők még 1548-ban is említik őt.[60]

 A 16. század elejének Pécsre vonatkozó írott forrásaiban számos olyan polgárra akadunk, akik a kereskedelemből éltek. A fentebb említett Igler Mihályon kívül, példának okáért, több Boltos nevezetű személlyel is találkozunk ekkor. Róluk nem egyszerűen csak feltételezzük, hanem bizton állíthatjuk, hogy valóban kereskedelemmel foglalkoztak. Egyikük, Kis más néven Boltosnak mondott András fiával, Jánossal együtt egy szőlővásárlási ügyben bukkan fel vevőként (... quandam vineam ... circumspecto Andree Kys alias Bolthos dicto in dicta civitate Quinqueeclesiensi commoranti ac Johanni filio eiusdem ... vendiderunt et perpetuarunt ...). Erről az a 16. század elején keletkezett formuláskönyv tájékoztat, amelyről korábban már esett szó. A név alapján egyértelműen megállapíthatjuk: Kis András esetében a Boltos ragadványnév, s az illető foglalkozására utal.[61] A fentebb hivatkozott formuláskönyvben felbukkan egy másik Boltos nevű személy is. Őt Mártonnak hívták (circumspectus Martinus Bolthos inhabitator civitatis Q[inqueeclesiensis]), s a stylionarium szerint a pécsi domonkos rendház perjele eltiltotta őt és társait egy nagyhetényi malom, valamint a hozzá tartozó kúria elfoglalásától.[62] Mártonnal még a későbbiek során is találkozunk. Egy 1521-ben kelt oklevélben arról olvashatunk, hogy Mihály kanonok és vikárius, Brodarics István püspök, továbbá János pap, a pécsi Szent Bertalan-plébániatemplom Szentháromság-oltárának igazgatója ennek az évnek a nyarán váltotta vissza Boltos János özvegyétől, Katalin asszonytól, valamint Boltos Mártontól és feleségétől azt a két övet és 24 gyűrűt, amit még Boltos Jánosnak és Gyulai Gergelynek zálogosítottak el.[63]  Boltos János és felesége valószínűleg rokonai lehettek Boltos Mártonnak, ám konkrét források híján a köztük levő családi kötelékeket nem tudjuk rekonstruálni. Boltos Mártonnal kapcsolatosan ismerünk még egy olyan adatot, ami azt bizonyítja, hogy a többi pécsi polgárhoz hasonlóan ő sem idegenkedett a kölcsön-, illetve zálogügyletektől. Héderváry Ferenc 1531. december 13-án kelt végrendeletében ugyanis megemlékezik arról, hogy 16 márka súlyú tört ezüstjét 100 forintért elzálogosította Boltos Márton pécsi polgárnak (Apud Martinum Boltos Quinqueecclesiis commorantem habeo decem et sex marcas argenti confracti, quod pro florenis centum eidem impignoraveram).[64] A szóban forgó Boltos Mártonról Szakály Ferenc azt is kimutatta, hogy 1527-ben ő vállalkozott arra a roppant veszélyes és kényes feladatra, amelynek eredményeként sikerült a korábban Szapolyai Jánost támogató Cserni Jovánt, a Fekete Embert és szerb menekültekből álló hadát Ferdinánd pártjára állítani.[65] Arra is Szakály Ferenc mutatott rá, hogy ennek a Boltos Mártonnak lehetett a rokona az a pécsi Boltos Mátyás (nobilis Mathias Bolthos de Quinqueecclesiis), aki ottani alharmincadosként Sopronban szeretett volna házat vásárolni.[66] A Sopron városával kapcsolatos forrásanyag jóvoltából Boltos Mátyásról még további dolgokat is megtudunk. Csaknem egy hónappal a gyászos mohácsi csata után, 1526. szeptember 26-án Mária királyné levelet intézett Sopron városának tanácsához, amiben megparancsolta: adják vissza a kamatok és a zálogösszeg megfizetése nélkül Pécsi Boltos Mátyásnak azt az ezüstneműt, amit Mátyás a soproni Józsa zsidónál zálogosított el 50 forintért, s  amit akkor a városi tanács őrzött. Boltos Mátyás egyébként azért szeretett volna élni ezzel a lehetőséggel, mert a törökök – nyilván Pécs feldúlásakor – igen nagy kárt okoztak neki (consideratis illis manifestis damnis per Turcos sevissimos).[67] I. Ferdinánd király 1528. április 1-én kelt német nyelvű oklevelének tanúsága szerint Boltos Mátyás (Walthas Mathias) – a fentebb említett módon – hozzá is jutott ezekhez a zálogtárgyakhoz, pedig az uralkodó véleménye szerint még Mária királyné rendelete ellenére sem adhatta volna vissza a város vezetése a kölcsön visszafizetése nélkül az ezüstneműt az eredeti tulajdonosnak.[68] Boltos Mátyás ügyességét bizonyítja továbbá az a tény, hogy a soproni Fő téren kiszemelt házat is meg tudta szerezni magának Moritz Páltól. Ehhez elnyerte II. Lajos támogatását is, amire nagy szüksége volt, hiszen erre a házra a soproni városi tanács is igényt tartott. Rendkívül érdekes, hogy Boltos Mátyás ezt a cseppet sem könnyen szerzett ingatlant aztán nem sokkal később, 1526. december 31-én már el is cserélte Bors Benedek nagykereskedő Szent György utcai házával. Ennek emlékét az első soproni telekkönyv (1480-1553) őrizte meg, amelynek bejegyzéseiből az is kiderül, hogy Boltos Mátyás eredeti neve, miként erre Mollay Károly már korábban felhívta a figyelmet, Voit volt. Ezek szerint Boltos Mátyás személyén keresztül egy német eredetű, a későbbiek során erősen elmagyarosodott pécsi család nyomaira akadtunk.[69]

Ugyancsak német eredetű famíliából származott az a Schreiber Farkas, aki 1527-ben biztosan – ám nem kizárt, hogy már 1526-ban vagy akár azt megelőzően is – Pécs városának bírája volt. Schreiber Farkas élete és tevékenysége számos vonatkozásban hasonlított a fentebb említett Boltos Mártonéhoz. Sőt, igen valószínű, hogy rokonokról van szó, hiszen 1543-ban Schreiber Farkas néhai Boltos Márton özvegyével, Orsolya asszonnyal együtt menekült el a török közeledtének hírére Pécsről. Személye viszonylag régóta ismert a szakirodalomban, ám hosszú ideig számos félreértés származott abból a körülményből, hogy ugyanezzel a névvel egy másik Schreiber Farkassal is találkozunk a 16. századi forrásanyagban. A közelmúltban Szakály Ferenc tisztázta megnyugtató módon, hogy tulajdonképpen apáról és fiáról van szó, innen származik a névazonosság.[70]  Minket közelebbről az apa pályafutása és tevékenysége érdekel, mert ez kötödik Pécs középkori történetéhez. Származását és családi kapcsolatait Kubinyi András és Szakály Ferenc kutatásai alapján tudjuk rekonstruálni. Az idősebb Schreiber Farkas apja az a Pozsonyból Budára származott Joachim Kochaim volt, akit a források igen gyakran Kokon néven emlegetnek. Az 1498-ban Budán feltűnő Joachim Kochaim egy itteni tekintélyes polgár, Hans Schreiber leányát, Margitot vette feleségül. Házasságukból három fiú született, Farkas (Wolfgang), Tamás és Péter, akik apai oldalról a Kochaim, anyai oldalról pedig a Schreiber családnevet örökölték. Farkast 1521-ben említi a budai káptalan egyik oklevele, ám azt követően nincs nyoma annak, hogy a fővárosban élne. Ez a körülmény vezette Szakály Ferencet annak feltételezésére, hogy Farkas 1521 után a Mecsek-alji városba költözött, s ott beházasodott a Boltos vagy esetleg egy másik pécsi családba. Farkassal kapcsolatosan az első biztos hitelű pécsi adatra I. Ferdinánd király 1528. február 6-án kelt oklevelében akadunk. Ehhez tudnunk kell, hogy a mohácsi csatavesztést követően, szöges ellentétben a baranyai nemességgel, Pécs városának polgársága I. Ferdinánd oldalára állt. Ezt jól szemlélteti az a tény, hogy amikor I. Ferdinándot 1527. november 3-án magyar királlyá koronázták, akkor Pécs városa követséget küldött a ceremónia színhelyére, Székesfehérvárra. Az 1528. február 6-ai oklevél tanúsága szerint a pécsi követség élén Schreiber Farkas állt (... tempore coronationis nostre fidelis noster circumspectus Wolffgangus Schreyber alias Kochom, judex civitatis Quinqueecclesiensis in sua ac aliorum universorum civium et inhabitatorum eiusdem civitatis personis et nominibus ...). A Schreiber Farkas bíró által vezetett pécsi küldöttség nem egyszerűen csak a hűségéről biztosította Ferdinándot, hanem sikerrel használta fel az alkalmat arra is, hogy a város korábbi privilégiumait megerősíttesse az uralkodóval.[71] Szükség is volt erre, hiszen a régi kiváltságlevelek Pécs török általi első dúlásakor megsemmisültek. Nem feladatunk ehelyütt e fontos kiváltságok részletezése, így inkább csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy ha Schreiber Farkas valóban 1521 után költözött Pécsre, akkor igen gyorsan emelkedett a város első emberévé. Ehhez pedig, vagyonán és tehetségén túlmenően, nyilvánvalóan jó családi kapcsolatokra volt szüksége. Schreiber Farkas Pécs török kézre kerüléséig, azaz 1543-ig még legalább két alkalommal állt bíróként a város élén (1533, 1543). Azt is tudjuk róla, hogy politikai állásfoglalását illetően nem volt rendíthetetlen: míg például 1529-ben és 1541-ben Ferdinánd híveként buzgólkodva szerzett elévülhetetlen érdemeket magának, addig e két időpont között Szapolyai Jánossal és annak embereivel, elsősorban Fráter György kincstartóval működött együtt. A pálfordulás után nem immel-ámmal, hanem olyan hűségesen szolgálta Szapolyait, hogy János király az 1530-as évek végén igen széleskörű kiváltságokban részesítette Schreiber Farkast. Ezeket a privilégiumokat 1542-ben még I. Ferdinánd király is elismerte, sőt Schreiber neki tett szolgálatai jutalmául, meg is erősítette. Az eredeti kiváltságok értelmében Schreiber Farkas a Duna-Tisza közéről évente 240 marhát hajthatott Pécsre vám- és harmincadmentesen. Ezeket a marhákat itteni mészárszékeiben le is vágathatta és ki is mérethette, de ha úgy tetszett neki, a marhákat Pécsről tovább is hajtathatta. Mi több, János király nemesi rangra emelte Schreiber Farkast, aki ennek következtében mentességet kapott mindenfajta olyan adó fizetésétől, ami a pécsi Nagy utcában levő házát terhelte volna. Ezek a tények arra utalnak, hogy Schreiber Farkas – és valószínűleg a Cserni Jovánhoz küldött Boltos Márton is – messzemenően érdekeltek voltak a szarvasmarha-kereskedelemben. Az állatokat a Duna-Tisza közéről, elsősorban Szeged környékéről szerezték be, vagyis abból a régióból, amely jó ideig János király fennhatósága alá tartozott. E tény ismeretében már nem is olyan meglepő Schreiber Farkas politikai „köpönyegforgatása”.[72]

A kronológiai áttekintést befejezve, végül, de nem utolsósorban, szeretnénk még néhány megjegyzést tenni a pécsi forrásanyaggal kapcsolatosan. Jelenleg 8 olyan oklevelet ismerünk, amelyet a pécsi városi tanács adott ki. Ebből négy a Magyar Országos Levéltárban (MOL), négy pedig a Bécsi városi levéltárban található.[73] Az utóbbiakról a MOL Diplomatikai fényképgyűjteménye nem tartalmaz fényképfelvételt, mivel ezek az oklevelek nem kerültek be annak állományába. Az 1445. június 12-én kelt oklevél kivételével valamennyi diploma kiadatlan. Az oklevelek nyelvezete latin, illetve német, tudniillik a bécsi városi tanácsához intézett iratok német nyelven készültek. Pontosabban fogalmazva, az ebbe a kategóriába tartozó négy oklevél közül pillanatnyilag csak háromról mondhatjuk el teljes bizonyossággal, hogy azokat német nyelven állította ki a pécsi városi tanács. A negyedik oklevél nyelvezetéről ugyanis, mivel ennek csak német nyelvű regesztáját volt alkalmunk tanulmányozni, egyelőre nem tudunk közelebbit mondani. Az összehasonlítás kedvéért érdemes utalni arra, hogy a püspökvárosok közül, példának okáért, (Nagy)várad esetében 13, Eger esetében pedig 4 olyan oklevélről van tudomásunk, amit a városi tanács adott ki. Ezzel szemben Csanáddal kapcsolatosan egyetlen ilyen oklevél sem maradt fenn. Más típusú városokkal összefüggésben is elvégezhetjük ezt az összehasonlítást. Eddigi ismereteink szerint például a debreceni városi tanácsnak 12, a szegedinek 6, a lippainak 5, a karánsebesinek ugyancsak 5, a gyulainak 3, míg a temesvárinak mindössze 2 oklevele őrződött meg napjainkra. Persze, egészen más a helyzet, ha a pécsi oklevelek számát a bártfai, a soproni vagy a kassai városi tanács kiadványainak ezret, illetve több ezret meghaladó számával vetjük egybe. Összességében mégis azt mondhatjuk: Pécs esetében nem kimondottan rossz a forrásadottság, főleg ha arra gondolunk, hogy számos olyan káptalani oklevél maradt fenn, amely fontos információt tartalmaz a középkori Pécsről.[74]

Az 1526 előtti időszakból a Mecsek-alji várossal kapcsolatosan nincs tudomásunk olyan típusú forrásról mint például az 1522. évi szegedi tizedlajstrom, amely minden dézsmát fizető családfőt egyenként megnevez. Így ennek segítségével – persze bizonyos határokon belül – becsléseket tehetünk Szeged 16. század eleji népességére és kézműiparára.[75] Pécs esetében az egyetlen nagyobb mennyiségű névanyagot tartalmazó forrásnak a bécsi és a krakkói egyetem – sajnos nem azonos szempontok szerint készített –  anyakönyvei számítanak. Ezekből kiderül, hogy az 1440 és 1514 közötti időszakban összesen 64 pécsi származású diák tanult a bécsi és a krakkói egyetemen. Ugyanebben az időszakban Szegedről 102, Temesvárról 40, Csanádról és Lippáról pedig 23-23 személy iratkozott be a bécsi és a krakkói egyetemre. A fent említett szám alapján Pécs a 13. helyet foglalja el a magyarországi és erdélyi városok között, ami igen előkelő helyezésnek számít. Az általunk vizsgált kérdés szempontjából azonban komoly nehézséget okoz, hogy a krakkói anyakönyvek – a bécsiekkel ellentétben, ahol hellyel-közzel az apa foglalkozása vagy vezetékneve is szerepel – csupáncsak a diákok keresztnevét és származási helyét (pl. Johannes de Quinqueeclesiis) tüntetik fel. Ebből fakadóan az anyakönyvekben szereplő valamennyi diákot nem tekinthetjük a szó igazi értelmében pécsi polgárnak, hiszen közöttük – a város püspöki székhely jellegéből adódóan – számos egyházi személy volt. Kubinyi András számításai mindenesetre arra vetnek fényt, hogy Pécs esetében az iparos származású diákok számaránya 14,7% volt, míg Temesvár és Szeged esetében ez az arány mindösze 5,6%-ra, illetve 5%-ra tehető.[76]

Általában nagyobb mennyiségű névanyaggal találkozunk a különböző zarándokhelyeken megesett csodákról tudósító jegyzőkönyvekben. Az alábbiakban mindössze két zarándokhelyre kívánunk kitérni. Az egyik a Szerémségben fekvő Újlak (ma: Ilok, Horvátország), ahol Kapisztrán Szent Jánost temették el. A sírjánál történt csodás esetekről készült jegyzőkönyvet Fügedi Erik dolgozta fel. Fügedi elemzéséből kiderül, hogy dacára a nem túlzottan nagy földrajzi távolságnak, Pécsről szinte alig kereste fel valaki Újlakot. Pécs, Szeged, Csanád, Temesvár viszonylatában kiemelkedő a szegedi zarándokok magas száma, amely csaknem eléri a 100-at. Ez a szám a Szerémség és Szeged között kialakult virágzó gazdasági kapcsolatok következtében teljes mértékig érthető, ám a Pécs esetében megmutatkozó érdektelenség okainak feltárása még várat magára. Igaz, a Duna és a Dráva folyók által határolt területről viszonylag kevés településről indultak útnak zarándokok Újlakra, pedig a Duna vizi útja révén nem is lett volna olyan nehézkes eljutni Kapisztrán Szent János sírjához. Az itt történt csodákról készült jegyzőkönyv értékes voltát jól szemlélteti Temesvár esete is. A Bega-parti város polgárairól – Pécshez képest – rendkívül szegényes és szórt okleveles anyag maradt fenn. A szóban forgó jegyzőkönyvben azonban csaknem 10 temesvári zarándokról olvashatunk, ahol a személynév mellett a foglalkozás megjelölése is szerepel.[77]

Az újlakinál is meglepőbb a másik zarándokhellyel, Budaszentlőrinccel kapcsolatos megfigyelésünk. Közismert, hogy a 14. század második felétől Budaszentlőrinc lett a magyarországi pálos rend központja. Itt helyezték el a pálos rend patrónusának, Remete Szent Pálnak az ereklyéjét, amelyet az 1381. évi torinói béke egyik pontjának értelmében Velence átengedett Nagy Lajos királynak. Az ereklyét Alsáni Bálint pécsi, valamint Horváti Pál zágrábi püspök hozta el Itáliából Budára. A Remete Szent Pál Budaszentlőrincen elhelyezett ereklyéjével kapcsolatos mirákulumjegyzéket Knapp Éva dolgozta fel, aki 38 helynevet és 60 önálló zarándokot jelentő esetet tudott térképre vetíteni. Knapp Éva vizsgálódásaiból kiderül, hogy Budaszentlőrinc az egész királyságra kiterjedő kapcsolatokkal rendelkezett, s az egyik legjelentősebb kultuszközpont volt Magyarországon. Érdemes utalni arra, hogy a Budaszentlőrincre zarándoklóknak hozzávetőleg a fele városias településről érkezett. Az sem érdektelen továbbá, hogy a zarándokok származási helye és a Budaszentlőrinc között létrejött kapcsolatok kialakításában fontos szerepe volt az ország különböző helyein található pálos kolostoroknak. Pécs középkori történetéhez, miként ezt fentebb számos adat bizonyította, szorosan kötődött a patacsi pálos rendház. Ennek ellenére az említett mirákulumjegyzékben pécsiekre vonatkozó bejegyzést nem találunk. A Mecsek-alji város környékén Pécsvárad tekinthető a Pécshez legközelebb eső olyan helynek, ahonnan budaszentlőrinci zarándoklatról tudunk. Meglepő az a tény is, hogy a mirákulumjegyzékben mindössze 6 Baranya megyei település szerepel. Ugyanakkor, érdekes módon, a szóban forgó mirákulumjegyzékben 4 temesvári zarándokról – köztük 2 bíróról – olvashatunk, pedig sem Temesvárott, sem annak közvetlen közelében nem működött jelentősebb pálos kolostor.[78]

A középkori Pécs polgárai 1. ábra

A középkori Pécs polgárai 2. ábra

Rövidítések, irodalom

AO 

Anjoukori Okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. I–VII. Szerk.: Nagy I.–Tasnádi Nagy Gy., Bp., 1878–1920.

ÁÚO 

Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. Közzé teszi Wenzel G. I–XII. Pest, Bp. 1860–1874.

BÁLINT 1963 

BÁLINT S.: Az 1522. évi tizedlajstrom szegedi vezetéknevei. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 105. Bp., 1963.

BEKE 1900 

BEKE A.: Római emlékek a magyar egyház XV. századi történetéből. Történelmi Tár 1900. 1–15.

BÓNIS 1967 

BÓNIS Gy.: Magyi János formuláskönyve és a gyakorlati jogtanítás. In: A pécsi egyetem történetéből. (Jubileumi tanulmányok). Szerk.: Csizmadia A., Pécs, 1967. 225–260.

CZAICH 1902 

CZAICH Á. G.: Regeszták VII. Ince pápa korából (1484–1492). Történelmi Tár 1902. 511–527.

CSUKOVITS 2000 

CSUKOVITS E.: A római Szentlélek-társulat magyar tagjai. Századok 134 (2000) 211–244.

DAP 

Documenta Artis Paulinorum. A magyar rendtartomány monostorai. I–III. (Az MTA Művészettörténeti Kutató Csoportjának Forráskiadványai. X., XIII—XIV.) Bp., 1975–1978.

DF 

Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai fényképgyűjtemény

DL 

Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai levéltár

ENDLICHER 1849 

ENDLICHER, St. L.: (ed.): Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Sangalli, 1849.

ENGEL 1996 

ENGEL P.: Magyarország világi archontológiája. I–II. Bp., 1996.

ENGEL 2001

ENGEL P.: Magyar középkori adattár. Magyarország világi archontológiája. Középkori magyar genealógia. [CD-ROM, Arcanum Digitéka] MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2001.

ENGEL, J. C. 

ENGEL, J. C.: Geschichte des ungarischen Reiches und seiner Nebenländer. I. Halle, 1797.

FEJÉR CD 

FEJÉR, G.: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. I–XI. Budae, 1829–1844.

FÜGEDI 1981a 

FÜGEDI E.: A befogadó: a középkori a magyar királyság. In: Fügedi E.: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Bp., 1981. 398—418.

FÜGEDI 1981b 

FÜGEDI E.: Középkori magyar városprivilégiumok. In: Fügedi E.: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Bp., 1981. 238–310.

FÜGEDI 1981c  

FÜGEDI E.: Kapisztranói János csodái. A jegyzőkönyvek társadalomtörténeti tanulságai. In: Fügedi E.: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Bp., 1981. 7–56.

GÁLLOS 1960

GÁLLOS F.: Vázlatok Pécsvárad kialakulásának és középkori városi fejlődésének történetéből. JPMÉ 1960. 159–180.

GYÖRFFY 1972

GYÖRFFY Gy.: A székesfehérvári latinok betelepülésének kérdése. In: Székesfehérvár évszázadai. II. Szerk.: Kralovánszky A., Székesfehérvár, 1972. 37—44.

HÁZI 

HÁZI J.: Sopron szabad királyi város története. I. rész 1–7., II. rész 1–6. Oklevelek. Sopron, 1921–1943.

HEGEDŰS 1983 

HEGEDŰS A.: Népélet és jogalkotás a középkori Újlakon. Újvidék 1983. 11–89.

HIRSCHFELDER 1994 

HIRSCHFELDER, G.: Die Kölner Handelsbeziehungen im Spätmittelalter. Köln 1994.

HO  1234–1536

Hazai oklevéltár 1234–1536. Szerk.: Nagy I.–Deák F.–Nagy Gy., Bp., 1879.

HOLUB 1909 

HOLUB J.: A kisasszonyfalvi Istvánffy-család. Turul 1909. 112–123.


HOLUB 1960a 

HOLUB J.: Adatok Pécs város és Baranya megye történetéhez. II. Kisasszonyfalvi László esete Pécsett 1427-ben. JPMÉ 1960. 185–187.

HOLUB 1960b 

HOLUB J.: Adatok Pécs város és Baranya megye történetéhez. III. Vincze pécsi ötvös 1517. JPMÉ 1960. 185–187.

HOLUB 1960c  

HOLUB J.: Adatok Pécs város és Baranya megye történetéhez. IV. Schreiber Volfgang pécsi bíró, 1527–1553. JPMÉ 1960. 188–191.

IVÁNYI 1904 

IVÁNYI B.: Egy 1526 előtti ismeretlen kéziratos formulás könyv. Történelmi Tár 1904. 481–538.

IVÁNYI 1910 

Bártfa szabad királyi város levéltára. 1319–1526. Összeállította IVÁNYI B. I. Bp., 1910.

JPMÉ 

A pécsi Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, Pécs

JUCK 1984 

JUCK, L. (szerk.): Výsady miest a mestečiek na Slovensku (1238–1350). Bratislava, 1984.

KMTL 

Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Főszerk.: Kristó Gy., szerk.: Engel P. és Makk F., Bp., 1994.

KNAPP 1983 

KNAPP É.: Remete Szent Pál csodái. (A budaszentlőrinci ereklyéhez kapcsolódó mirákulumföljegyzések elemzése). Századok 117 (1983) 511–553.

KOLLER  

KOLLER, J.: Historia episcopatus Quinqueecclesiarum. I–VII. Posonii, Pesthini. 1782–1812.

KOSZTA 1989 

KOSZTA L.: A pécsi székeskáptalan Árpád-kori hiteleshelyi tevékenységének kiadatlan oklevelei. Baranyai helytörténetírás 1989. Pécs, 1989.

KOVÁTS 1914 

KOVÁTS, F.: Handelsverbindungen zwischen Köln und Pressburg (Pozsony) im Spätmittelalter. Sonderabdruck aus dem 35. Hefte der Mitteilungen aus dem Stadtarchiv von Köln. 1914. 1–32.

KŐFALVI 2000 

KŐFALVI T.: A pécsváradi konvent hiteleshelyi oklevéltára. 1254–1526. Szeged, 2000. Kéziratos PhD értekezés.

KRAKKÓ

Album studiosorum universitatis Cracoviensis, Tom. I–II. Cracoviae 1887—1892.

KUBINYI 1971 

KUBINYI A.: A középkori magyarországi városhálózat hierarchikus térbeli rendjének kérdéséhez. Településtudományi Közlemények 23 (1971) 58–78.

KUBINYI 1972 

KUBINYI A.: Dél-dunántúli parasztok városba költözése a középkor végén. In: Kanyar J. (szerk.): Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 3. Kaposvár, 1972. 13–45.

KUBINYI 1975 

KUBINYI, A.: Zur frage der deutchen Siedlungen im mittleren Teil des Königreichs Ungarn (1200–1541). Vorträge und Forschungen, Bd. XVIII. 1975. 527—566.

KUBINYI 1993a 

KUBINYI A.: Városi szervezetek a középkori Magyarországon. Honismeret 21 (1993/6.) 15–19.

KUBINYI 1993b 

KUBINYI A.: A középkori Magyarország városfejlődése. Rubicon (1993/8–9.) 16–20.

KUBINYI 1994a 

KUBINYI A.: ‘Németek’ (Szócikk). In: KMTL 485.

KUBINYI 1994b 

KUBINYI A.: ‘Hospes’, ‘hospesjog’ (Szócikk). In: KMTL 273.

KUBINYI 1994c 

KUBINYI A.: ‘Városi jog’ (Szócikk). In: KMTL 719.

KUBINYI 1994d 

KUBINYI A.: ‘Polgár’ (Szócikk). In: KMTL 551.

KUBINYI 1996

KUBINYI A.: A magyar várostörténet első fejezete. In: Társadalomtörténeti Tanulmányok. Studia Miskolcinensia 2. Szerk.: Fazekas Cs., Miskolc, 1996. 36–46.

KUBINYI 1997 

KUBINYI, A. (ed.): Elenchus Fontium Historiae Urbanae. Bp., 1997.

KUBINYI 1999a 

KUBINYI A.: Plébánosválasztások és egyházközségi önkormányzat a középkori Magyarországon. In: Kubinyi A.: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. METEM könyvek 22. Bp., 1999. 269–286.

KUBINYI 1999b 

KUBINYI A: Egyház és város a késő középkori magyarországon. In: Kubinyi A.: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. METEM könyvek 22. Bp., 1999. 287–300.

KULCSÁR 1983 

KULCSÁR P.: A szabad királyi város (1498-1543). 2. A lakosság. In: Szeged története. I. A kezdetektől 1686-ig. Szerk.: Kristó Gy., Szeged 1983. 448–460.

KULCSÁR 1984 

KULCSÁR P.: Az 1522-es szegedi tizedjegyzék mint történeti forrás. In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből. VIII. Szerk.: Blazovich L., Szeged, 1984. 5–27.

LADÁNYI 1980 

LADÁNYI E.: Libera villa, civitas, oppidum. Terminológiai kérdések a magyar városfejlődésben. Történelmi Szemle 23 (1980) 450–477.

LC 

Liber confraternitatis Sancti Spiritus de Urbe. A római Szentlélek társulat anyakönyve 1446–1523. Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. I/5. Bp., 1889.

LEDERER 1932 

LEDERER E.: A középkori pénzüzletek története Magyarországon (1000–1526). Bp., 1932.

MÁLYUSZ 1953 

MÁLYUSZ E.: A mezővárosi fejlődés. In: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. Szerk.: Székely Gy., Bp., 1953. 128–191.

MÁLYUSZ 1971 

MÁLYUSZ E.: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp., 1971.

MAžURAN 1972 

MAŽURAN, I.: Čudesa Ivana Kapistrana. Miracula Ioannis de Capistrano, Ilok A. D. 1460. (Historijski Arhiv u Osijeku. Fontes historiam Essekini et Slavoniae spectantes 4.) Osijek 1972.

MES 

Monumenta ecclesiae Strigoniensis. I–II. Ed.: Knauz, F., 1874–1882.

MOLLAY 1991  

MOLLAY K.: Kereskedők, kalmárok, árusok: Moritz Pál kalmár (1511–1530). Soproni Szemle 45 (1991). 1–32.

MOLLAY 1993 

Első telekkönyv. Erstes Grundbuch (1480–1553). Sopron város történeti forrásai. Quellen zur Geschichte der Stadt Ödenburg. A/sorozat, 1. kötet - Reihe A, Band 1. Közzéteszi: MOLLAY K.. Sopron, 1993.

MREV 

Monumenta Romana Episcopatus Vesprimiensis. A veszprémi püspökség római oklevéltára. Közrebocsátja a Római Magyar Történeti Intézet. I–IV. Bp., 1896–1908.

NAGY 1883 

NAGY I.: A kisasszonyfalvi Istvánffy-ak. Turul 1883. 111–116.

NÉMETH 1897

NÉMETH B.: Baranya Szent Istvántól a mohácsi vészig. In: Baranya múltja és jelenje. Szerk.: Várady F., Pécs, 1897. 211–392.

NYÁRI 1874 

NYÁRY A.: A modenai Hyppolit-códexek. Századok 8 (1874) 1–16.

PETROVICH 1975 

PETROVICH E.: Janus Pannonius Pécsett. In: Janus Pannonius. Tanulmányok. Szerk.: Kardos T. – V. Kovács S., Bp., 1975. 119–171.

PETROVICS 1993 

PETROVICS I.: A korai magyar városfejlődés és az idegen jog. In: Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon. A III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson – Szeged 1991. augusztus 12–16. – elhangzott előadások. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Kft. Bp.–Szeged, 1993. 267—271.

PETROVICS 1999 

PETROVICS I.: The fading glory of a former royal seat: the case of medieval Temesvár. In: Nagy, B. – Sebők, M. (eds.): The Man of Many Devices, Who Wandered Full Many Ways. Festschrift in Honor of János M. Bak. CEU Press. Bp., 1999. 527–538.

QGSW 

Quellen zur Geschichte der Stadt Wien. II. Abteilung. Regesten aus dem Archive der Stadt Wien. Bearbeitet von Karl UHLIRZ. Bd. II. Verzeichnis der Originalurkunden des Stadtischen Archives 1412–1457. Wien 1903.

RADVÁNSZKY–ZÁVODSZKY 

A Héderváry család oklevéltára. I–II. Szerk.: RADVÁNSZKY B. – ZÁVODSZKY L., Bp., 1909–1922.

REGÉNYI 1998 

REGÉNYI K.: Karmeliták a középkori Magyarországon. In: Capitulum I. Tanulmányok a középkori magyar egyház történetéből. Szerk.: Koszta L., Szeged, 1998. 67–81.

REIZNER 1900 

REIZNER J.: Szeged története. IV. Szeged, 1900.

RUPP  

RUPP J.: Magyarország helyrajzi története fő tekintettel az egyházi intézetekre vagyis a nevezetesb városok, helységek, s azokban létezett egyházi intézetek, püspökmegyék szerint rendezve. I–III. Pest, 1870–1876.

SCHRAUF 1892  

SCHRAUF K.: Magyarországi tanulók a bécsi egyetemen. Bp., 1892.

SCHRAUF 1893 

SCHRAUF K.: Regestrum bursae Hungarorum Cracoviensis. A krakkói magyar tanulók-háza lakóinak jegyzéke. (1493–1558). Bp., 1893.

SCHRAUF 1902  

SCHRAUF K.: A bécsi egyetem magyar nemzetének anyakönyve 1453-tól 1630-ig. Bp. 1902. (Magyarországi tanulók külföldön II–IV.)

SZABICS 1994 

SZABICS I.: ‘Vallonok’ (Szócikk). In: KMTL 709–710.

SZAKÁLY 1975–1976 

SZAKÁLY F.: Schreiber Farkas, pécsi bíró (1527–1542). Pályakép néhány gazdaság- és társadalomtörténeti tanulsággal. JPMÉ 1975–1976. 75–99.

SZAKÁLY 1995 

SZAKÁLY F.: A két „pécsi” Schreiber Farkas. In: Szakály F.:  Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Bp., 1995. 33–91.

SZÉKELY 1972 

SZÉKELY Gy.: A székesfehérvári latinok és vallonok a középkori Magyarországon. In: Székesfehérvár évszázadai. II. Szerk.: Kralovánszky A., Székesfehérvár, 1972. 45—72.

SZENDE 1996 

SZENDE K.: Kölni kereskedők a középkori Sopronban. In: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. Szerk.: Környei A. – Szende K.,  A Soproni Múzeum Kiadványai 2. Sopron 1996. 57–70.

SZENDE 1997 

SZENDE K.: Sopron (Ödenburg): a West-Hungarian Merchant Town on the Crossroad between East and West? Scripta Mercaturae 31. Jahrgang, Heft 2, 1997. 29–49.

SZŰCS 1955

SZŰCS J.: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon. Bp., 1955.

TEKE 1994 

TEKE Zs.: ‘Olaszok’ (Szócikk). In: KMTL 505.

VP 

Valentinus de Hungaria (Hadnagy Bálint): Vita divi Pauli primi heremitae. Venetii 1511.

WENZEL 1887 

Wenzel G.: Pécs városának XV-ik századi czímere. Turul 1887. 190.

WIEN

Die Matrikel der Universität Wien. Bd. I–III. Graz–Köln 1954—1959. (Publikationen des Institut für österreichische Geschichtsforschung, VI. Reiche, Quellen zur Geschichte der Universität Wien.

A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára. Codex diplomaticus domus senioris comitum Zichy de Zich et Vásonkeő. Szerk.: Nagy I. – Nagy I. – Véghely D. – Kammerer E. – Lukcsics P., I–XII. Pest, Bp. 1871–1931.

ZSO 

Zsigmondkori oklevéltár. I–VI. Szerk.: Mályusz E. – Borsa I., Bp. 1951–1999.

Jegyzetek


[1] GYÖRFFY 1972.; KUBINYI 1975.; SZÉKELY 1972.; FÜGEDI 1981a.; PETROVICS 1993.; SZABICS 1994.; TEKE 1994.; KUBINYI 1994a,b,c,d.; KUBINYI 1996.

[2] A hospes-, illetve városi kiváltságleveleket tartalmazó forráskiadványok közül az alábbiakra hívjuk fel a figyelmet: ENDLICHER 1849.; JUCK 1984.; KUBINYI 1997. A privilégiumok áttekintésére és értékelésére az 1. számú jegyzetben ismertetett munkákon kívül ld. még: FÜGEDI 1981b.; KUBINYI 1993a.; KUBINYI 1993b.; KUBINYI 1999a.; KUBINYI 1999b.

[3] FÜGEDI 1981b. 280–287.; KUBINYI 1993b. 17.; KUBINYI 1993a. 16–17.

[4] FÜGEDI 1981b. 300–305.; KUBINYI 1999a.; KUBINYI 1993a. 17.

[5] LADÁNYI 1980.

[6] FÜGEDI 1981a. 402–418.; PETROVICS 1993. 264–265.; PETROVICS 1999. 528.; ld. még: KUBINYI 1994 b,d.

[7] REIZNER 1900. 3.

[8] KUBINYI 1997. 13.

[9] KUBINYI 1997. 14–18.

[10] KOSZTA 1989. 25–26.

[11] ÁÚO XII. 578–579.

[12] MES II. 475.

[13] HO 1234–1536. 158–161.

[14] AO II. 605.

[15] FEJÉR CD IX/1. 143–147.

[16] 1341.07.04. = DL 69960.; 1344.08.05. = AO IV. 435.; 1345.01.13. = AO IV. 481.; 1352.01.11. = AOK V. 540–541. Gallicus Bertalan egy 1392. március 12-én Zsigmond király által kiadott oklevélben szerepel (DL 91987)

[17] 1353.06.19. = AO VI. 90–91.; 1362.01.28. = DF 259861. Vö.: KŐFALVI  2000. 272. sz. regeszta.

[18] 1364.04.25. = Z. III. 230–231.; 1364.07.14. = Z. III. 248–249. SZŰCS 1955. 255–338.

[19] DL 5975. Vö.: KOLLER III. 109–110.

[20] DL 6294. Az eredeti oklevél átírva: DL 5974., 8776. Az adásvételt a pécsi káptalan is írásba foglalta: DL 6296. Vö.: KOLLER III. 171–172.

[21] DL 6599.

[22] DL 7130. Vö.: KŐFALVI 2000. 367. sz. regeszta.

[23] DL 7287. Vö.: ZSO I. 152. sz. regeszta. Ld. még: GÁLLOS 1960. 176.

[24] DL 91987. Vö.: ZSO I. 2429. sz. regeszta. Ld. még: SZÉKELY 1953. 161.

[25] Z. XII. 53–54. Vö.: ZSO I. 4943. sz. regeszta.

[26] DL 8844. Vö. ZSO I. 5395. sz. regeszta.

[27] DL 33 535. Vö.: ZSO II/1. 2096. sz. regeszta.

[28] FEJÉR CD X/4. 327–328.; KOLLER III. 280–281.; ZSO II/1. 3303. sz. regeszta.

[29] DL 9155. Vö.: ZSO II/1. 4430. sz. regeszta. Duzsi Malac Andrásra ld.: ENGEL 1996. I. 390.

[30] 1417.09.08. = DL 9448.; 1418.03.17. = DL 10667.; 1418.04.22. = DL 10684. Vö. még: ZSO II/2. 6325., 6328., 6952., 7708.; III. 2723.; VI. 561., 815., 1654., 1796. sz. regeszták. Wolfurt Ulrikra ld.: ENGEL 1996. I. 386.; Kapler Péterre ld.: ENGEL 1996. I. 169. A jelen tanulmány kéziratának lezárása után látott napvilágot a Zsigmondkori Oklevéltár VII. kötete. Ennek 247. számú regesztája a pozsonyi káptalan 1419. március 29-én kelt oklevelének (Dl 10785) tartalmi kivonatát adja. A hivatkozott oklevél szerint Tolhamer János pécsi polgár elismerte, hogy Wolfurt Ulrik özvegye, Katalin végül 100 aranyforintot fizetett neki azon javak ellenértékéül, amelyeket Wolfurt Ulrik az ő felesége, Margit előző férjétől, azaz Gothsalktól vett el erőszakkal. A pénz átadására valamikor 1418. április 22. és 1419. március 29. között került sor.

[31] DAP II. 150. Vö.: RUPP I. 394.

[32] DL 9823. Vö.: ZSO III. 1072. sz. regeszta; DAP II. 150.

[33] DL 9854. Vö.: ZSO III. 1528. sz. regeszta; DAP II. 150.

[34] DF 241439. Vö.: ZSO IV. 1817. sz. regeszta.

[35] DF 241444. Vö.: ZSO V. 2071. sz. regeszta.

[36] SZENDE 1996.; SZENDE 1997. A kölni kereskedők magyarországi tevékenységével először Kováts Ferenc foglalkozott: KOVÁTS 1914. Az újabb német szakirodalomból megemlítendő: HIRSCHFELDER 1994., különösen: 138–151.

[37] DL 11500.

[38] A Talentis tesvérekre vonatkozó további fontos oklevelek: 1380.08.06. = DL 6728., kiadva: LEDERER 1932. 245–246.; 1387.06.23. = DL 7283. Vö.: ZSO I. 126. sz. regeszta. A Talentis testvérpárra ld. még: LEDERER 1932. 164–165.; a Palinai családra ld.: ENGEL 1996. I. 184.

[39] DL 11916.. Vö.: KOFALVI 2000. 627. sz. regeszta. Kisasszonyfalvi Lászlóra ld.: HOLUB 1960. 185–187.

[40] QGSW 2605. és 2606. sz. regeszták.

[41] DL 92958.

[42] DL 44380.

[43] A Fáncs(y) családra ld.: ENGEL 1996. II. 72., valamint ENGEL 2001.

[44] 1445.01.29. = QGSW 3050. sz. regeszta; 1445.06.12. = QGSW 3089. sz. regeszta, kiadva: WENZEL 1887. 190.; 1445.07.31. = QGSW 3109. sz. regeszta.

[45] KOLLER IV. 294., 326–327. Vitus (Vid) Hündler személyére ld.: MÁLYUSZ 1971. 183–184.; PETROVICH 1975. 130–132. A Vitus Hündler életével kapcsolatos okiratokat ld.: KOLLER IV. 246–359. A karmelitákra és a rend magyarországi kolostoraira ld.: REGÉNYI 1998. 67–81.

[46] DL 15360. Vö.: ZSO II/1. 3709. sz. regeszta.

[47] DL 15727., vö.: KŐFALVI 2000. 742. sz. regeszta; DF 261227., vö: KŐFALVI 2000. 744. sz. regeszta.

[48] KOLLER IV. 400–409.; NÉMETH 1897. 330–331.

[49] Dap II. 150., 156., VÖ. Rupp I. 395. A HÁZÁRAKRÓL ORSZÁGOS VONATKOZÁSBAN ÖSSZEHASONLÍTÓ ADATOKAT KÖZÖL: Nyáry 1874. 7–9.

[50] MREV III. 298–299. Regesztáját közli: CZAICH 1902. 513. Vö.: KUBINYI 1972. 34.

[51] BEKE 1900. 11.

[52] DL 19791.

[53] Az 1494–1495. évi számadáskönyvet kiadta: ENGEL, J. C. 1797. 17–181. A pécsi ötvösökre vonatkozó adatok a 71. és a 73., míg a kereskedővel és a festővel kapcsolatos bejegyzések a 75. és a 172. oldalakon találhatók.

[54] LC 51., 55–56., 62. A római Szentlélek-társulat anyakönyvének magyar vonatkozású adatait Csukovits Enikő dolgozta fel. CSUKOVITS 2000.

[55] DL 20563.; DL 19567. Vö.: KUBINYI 1972. 34.

[56] IVÁNYI 1904. 527. A formuláskönyvvel kapcsolatos további megállapításokra ld: BÓNIS 1967. 248–249.

[57] LC 124.

[58] DAP II. 156.; RUPP I. 389–390.

[59] KUBINYI 1972. 34.

[60] HOLUB 1960a. 185–187. Istvánffy Ferenc végrendelete: DL 49528. Az Istvánffy-családra ld.: NAGY 1883. 111–116.; HOLUB 1909. 112–123.

[61] IVÁNYI 1904. 504.

[62] IVÁNYI 1904. 505–506.

[63] DF 260192. Vö.: SZAKÁLY 1995. 39.

[64] RADVÁNSZKY–ZÁVODSZKY II. 45.

[65] SZAKÁLY 1995. 44–45.

[66] HÁZI I/7. 143–145.; SZAKÁLY 1995. 39.

[67] HÁZI I/7. 207–208.

[68] HÁZI I/7. 298–299.

[69] MOLLAY 1993. 68., 460., 461.; MOLLAY 1991. 8.

[70] HOLUB 1960b. 188–191.; SZAKÁLY 1975–1976.; SZAKÁLY 1995.

[71] Az 1528. február 6-án és 18-án kelt kiváltságlevelek szövege kiadva: SZAKÁLY 1975–1976. 95–96.

[72] A Schreiber Farkas számára kiállított 1542. évi kiváltságlevelek szövege kiadva: SZAKÁLY 1975–1976. 97. Vö.: SZAKÁLY 1995. 43–66.

[73] 1375.08.23. = DL 6294.; 1379.03.22. = DL 6599.; 1424.04.19. = DL 11500.; 1443.12.04. = DL 92958. A Bécsi Városi Levéltárban található oklevelek kiállításának időpontja: 1437.06.24., 1445.01.29., 06.12., 07.31. Regesztáik: QGSW 2605., 3050., 3089., 3109. Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani Deák Ernőnek, az Osztrák Tudományos Akadémia (ÖAW) Történeti Bizottsága (Historische Komission) munkatársának, aki segített megszerezni a pécsi vonatkozású oklevelek regesztáit és számos értékes tanáccsal látott el bennünket munkánk során.

[74] MOL Diplomatikai levéltár (Dl) és Diplomatikai fényképgyűjtemény (Df). Az oklevelek tételes felsorolásától ehelyütt eltekintünk. A soproni anyagra ld. a Házi Jenő által összeállított okmánytárat, míg a bártfaira: IVANYI 1910.

[75] REIZNER 1900. 97–128. A dézsmajegyzék szövegének javított kiadása: BALINT 1963. 27–46. A dézsmajegyzék értékelésére ld.: KULCSAR 1983. 448–460. Kulcsár egy későbbi munkájában komoly kételyeket fogalmazott meg a tizedjegyzék történeti forrásként való felhasználhatóságával kapcsolatosan: KULCSAR 1984.

[76] SCHRAUF 1892.; SCHRAUF 1893.; SCHRAUF 1902.; WIEN; KRAKKÓ; KUBINYI 1971.

[77] MAžURAN 1972. Magyar fordítása: HEGEDŰS 1983.; FÜGEDI 1981c.

[78] VP.; KNAPP 1983.