Cikkek

Kiss Gergely: A pécsi püspökség megszervezése és területi kiterjedése

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon

Tanulmányok Pécs történetéből 9.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219 4077

Szerkesztette: Font Márta

53–68. pp.


Kiss Gergely

A pécsi püspökség megszervezése és területi kiterjedése


The organisation and the territorial extension of the bishopric of Pécs

Die Organisation und die territoriale Ausdehnung des Bistums Pécs





Első királyunk azon törekvésnek értelmezéséhez, hogy a Dél-Dunántúlt, ill. a Dráván-túli területeket bekapcsolja az egyházszervezet vérkeringésébe, meg kell vizsgálnunk azt a lehetőséget, hogy támaszkodhatott-e valamiféle helyben megmaradt, a 11. század elején is fennálló keresztény hagyományokra. A ma uralkodó álláspont szerint a pécsi püspökségnek igen komoly előzményei voltak, nevezetesen az, hogy az alapítólevélben is előbukkanó Quinquee. név vagy öt, az ókeresztény időszaktól fennálló,[1] vagy egyetlen, öt vértanú után elnevezett templomra utal. Ennek alapja az, hogy a Conversio Bagwariorum et Carantanorum-ban szereplő Quinque Basilicae-t,[2] illetve az Arnulf király 885. évi hamis oklevelében szereplő V aecclesiae-t[3] azonosították a fentebb említett elnevezéssel, vagyis Péccsel. Eszerint a késő római korban itt lakó keresztény lakosság jelenléte kimutatható lenne a 9. században is, a település megérte volna a honfoglalás és az államalapítás időszakát is. Keresztény hagyományokkal rendelkezett, s ezért esett rá első uralkodónk választása egy új egyházmegyei központ kialakításakor.

Ezzel a felfogással szemben azonban igen komoly kritika fogalmazódott meg az utóbbi időben.[4] A lakosság továbbélése nem igazolható, mivel a keresztény lakosság által kialakított temetőket, a római kort követően már nem azok eredeti funkciója szerint, hanem lakóhelyként használták, ami lakosságcserére utal.[5] Más oldalról az sem igazolható, hogy a két 9. századi forrásban említett hely Péccsel azonosítható lenne, mivel a Karoling közigazgatás nem terjedt ki a Dunántúl Pécs környéki részére, csak a Rába-Marcal-Rinya vonalig.[6] Ugyancsak elgondolkodtató az is, hogy a Conversio „basilicae”-ról ír, míg Arnulf oklevele – amely a 885-ös dátum ellenére 11. század közepi hamisítvány – és a pécsi alapítólevél „aecclesia”-at, ill. „ecclesia”-t említ. Igen erős a gyanú, hogy az említett elnevezések nem egyazon intézményre vonatkoznak.[7] Mindez azt jelenti, hogy a pécsi püspökség előzményei közül kiesik a Conversio-ban és az Arnulf oklevelében megemlített Quinque Basilicae, és V Aecclesiae. Most már csak arra a kérdésre nem született válasz, hogyan is alakult ki Pécs latin neve. Erre a kritika sem tudott megnyugtató feleletet adni.[8]

A legvalószínűbb talán továbbra is az a lehetőség, miszerint a pécsi egyházmegyében „öt templom állt (vagy épült) Szent István korában”[9] s ez adott lehetőséget az egyházmegye elnevezésére. Feltehetően új elnevezés megalkotásáról volt szó, amely utóbb szinte kizárólagossá vált, hiszen az alapítást követően jobbára ezt használták, míg a Pécs névalak csak a 13. század végén bukkant fel.[10]

A püspöki szék és az egyházmegye felállítása szervesen kapcsolódott az egyházszervezés programjához. Az egyházszervezet kialakításának első állomása a veszprémi püspökség megalapítása volt, amely szorosan összefonódott Gizella személyével.[11] Ezt követően került sor arra a felhatalmazásra, amelynek alapján István király hozzákezdhetett az önálló magyar egyháztartomány kialakításához.[12] Ehhez szükséges volt az egyháztartományi székhely, az esztergomi érseki központ megszervezése, amely röviddel a felhatalmazás után meg is történt. E program természetesen nem pillanatnyi elhatározások megvalósításából állt, hanem – úgy tűnik – bizonyos minták alapján, ugyanakkor a helyi sajátosságok figyelembe vételével történt. Hartvik István-legendája azt hangsúlyozza, hogy első királyunk országában 10 püspökséget alapított,[13] ami ha nem is hiteles arra nézve, hogy ezek mindegyike létre is jött 1038-ig, arra jól rávilágít, hogy milyen mintát követhetett az első uralkodó. Több vonatkozásban is felmerült már a szakirodalomban az ún. Pseudo-Isidorus-féle kánonjogi gyűjtemény korabeli magyarországi ismerete és használata.[14] Az egyházszervezés vonatkozásban sincs ez másképp. A gyűjtemény felfogása szerint egy királyság (ország) egy királlyal, egy érsekséggel, s az annak alárendelt 10-12 püspökséggel alkot egy egyháztartományt.[15] Ha István tényleges – s nem a Hartvik által előadott – egyházszervezői munkásságára gondolunk, azt láthatjuk, hogy ezen „előírás” megvalósítását igen erőteljes módon kezdték meg a koronázást követő első évtizedben. Ennek során alakult meg a későbbi egyházmegyék zöme. Veszprém és Esztergom után került sor a győri, az erdélyi a pécsi, az egri és a kalocsai diocesisek létrehozására, amely, tekintettel a később – részben István életében, részben halála után – kialakított csanádi, váci és bihari, ill. zágrábi és nyitrai püspökségekre, majdnem 60%-os arányt tesz ki. Az első szervezések nyomán a Dunántúl egészét sikerült bekapcsolni az egyházi igazgatásba, míg ez a többi terület esetében lassabban ment. Ennek oka az lehetett, hogy az Árpádok hatalma biztosabb alapokon nyugodott a dunántúli területeken.

Úgy tűnik tehát, hogy az egyházszervezés első szakasza 1009 körül zárult le. A pécsi püspökség alapításával közvetlen összefüggésben Magyarországon járó Azo pápai legátus, ostiai püspök, képet kaphatott a felhatalmazás óta eltelt majdnem egy évtized alatt elvégzett egyházszervezési munkáról.

A pécsi püspökség felállítására 1009-ben került sor. Felmerült olyan nézet is – az egyházmegye első monográfusa, Koller József nyomán –, hogy az 1009-es oklevél mellett, amely mai alakjában inkább határleíró diplomának tűnhet, volt egy „eredeti” alapítólevél, s maga az alapítás István koronázása körüli időre tehető.[16] Ez a nézet abból indult ki, hogy az 1009-es oklevél ma ismert szövegében van egy utalás bizonyos közelebbről meg nem nevezett privilégiumokra,[17] ill. Merseburgi Thietmar előadása szerint Vajk „episcopales chatedras faciens”, azaz püspöki székeket alapítva nyerte el a koronát.[18] E vélemény harmadik pillére Hartviknak a püspökségek felállítására vonatkozó, már ismertetett adata volt. Nyilvánvaló, hogy az érvelés két utolsó eleme semmilyen bizonyító erővel nem rendelkezik a püspökség ezredforduló közeli alapításának megtámogatására. A privilégiumok emlegetése viszont az 1009-es diploma eredeti szövegén végrehajtott változtatásokkal állhat összefüggésben.

Miként Szentpétery Imre kimutatta, a ma ismert, 1009-re keltezett oklevél részben a későbbi másolók jóvoltából, főként azonban a II. András korában végrehajtott szándékos átdolgozás, interpoláció révén megrövidült.[19] Ez egyszersmint azt is jelenti, hogy a diploma vélhető eredeti szövege valójában tökéletesen megfelelhetett egy alapítólevéllel szemben támasztható követelményeknek, azaz rögzítette az alapítás tényét, – ez ma is benne foglaltatik az oklevélben – felsorolta az adományként kapott birtokokat és jövedelmeket, meghatározta a felállított egyházmegye határait. Ez utóbbi kívánalomnak tesz leginkább eleget a mai szöveg, amennyiben leírja a diocesis határait.

A pécsi püspökség létrehozása az utolsó egyházmegyei szervezés a Dunántúlon, miután a veszprémi és győri egyházmegyék már elfoglalták e terület nagyobbik részét. Az új alapítás létrehozását többféleképpen is magyarázhatjuk. Egyrészt kézenfekvő a Dunántúlon már megkezdett „program” folytatására gondolni. Ez azonban nem pusztán csak az egyházi igazgatás kiépítését jelentette, hanem, hol előbb, hol utóbb, de mindenképpen nagyjából egy időben került sor a világi közigazgatás, a királyi vármegye megszervezésére. Az erdélyi Gyula és Ajtony példája jól mutatja a világi és egyházi szervezés szoros összekapcsolódását, egyúttal arra is rávilágít, hogy az ellenállás megtörése után az uralkodó lehetőleg késlekedés nélkül hozzálátott a két szervezet kiépítéséhez.[20] Ide vonható Eger esete is, ahol a kabarok vezetőjét, Aba Sámuelt békés úton nyerte meg István, területén új egyházmegyét létesített valamikor 1005 és 1010 között.

Az ezredforduló előtti években, s azt követően elsősorban szent Adalbert tanítványai játszottak szerepet a magyarországi térítésekben. Munkájuk során, nyilván fejedelmi, utóbb királyi támogatással elsősorban békés eszközökkel igyekeztek eleget tenni a feladatnak. Querfurti Brúnó 1003 és 1008 között, kisebb megszakításokkal, Magyarország alsó részein a fekete magyarok között végzett missziós tevékenységet.[21] Hajón jutott el hozzájuk, ami arra mutat, hogy a fekete magyarok területe legvalószínűbben a Duna mentén keresendő.

Többféle elmélet látott már napvilágot a fekete magyarok szállásterületének értelmezése tekintetében.[22] Véleményem szerint a leginkább elfogadható Kristó Gyula feltételezése, aki szerint területük a Duna Baranya, Valkó megyékre, ill. a Szerémségre eső szakaszával lehet azonosítható. Úgy tűnik, hogy Querfurti Brúnó missziója sikertelen volt, s legkésőbb 1009 elején távozott e területről. Arról azonban még tudott, hogy itt járt egy pápai legátus, „Szent Péter legációja”, ill. hogy a fekete magyarokat erőszakkal megtérítették.[23]

Ezzel összecseng Adhemarus Cabanensis egy adata, amely szerint István király hadjáratot vezetett – 1008-ban – Fekete Magyarország ellen, s ennek nyomán következett be e népesség megtérése.[24] Úgy tűnik, hasonló esettel van dolgunk, mint az erdélyi Gyula, ill. Ajtony esetében, ahol szintén a hadjáratot követően került sor az egyházszervezet és a világi közigazgatás kialakítására. Felmerül annak a lehetősége is, hogy a fekete magyarok – akikben Kristó kabarokat vél felfedezni[25] – szállásterülete részben kiterjedt a pécsi püspökségen túli területre, Bács és Bodrog vidékére, s alkalmasint ezzel függne össze a kalocsai egyházmegye létrehozása.[26] A kérdést megnyugtató módon megoldani nem lehet, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a kalocsai egyházmegye a pécsivel párhuzamos alapítás. Szokatlan az apostol fejedelmek, Szent Péter és Pál, szétválasztása, az előbbi Pécs, az utóbbi Kalocsa patrociniuma lett.[27] Ezen felül a pécsi püspökség 1009-es interpolált alapítólevele szerint annak keleti határa a Duna mentén húzódott, amelyen túl a kalocsai egyházmegye helyezkedett el. A két egyházmegye ezen túlmenően szomszédos volt a Szerémségben is.

A pécsi egyházmegye tehát igen szorosan összekapcsolódott István király 1008. évi fekete magyarok elleni háborújával. Az egyházmegye létrehozása garantálta e népesség megtérítését. 1009-ben pontosan nem ismert időben, de mindenképp nyár vége előtt járhatott a területen „Szent Péter első legációja”, miként arról Querfurti Brúnó II. Henrikhez intézett levelében beszámolt.[28] Feltételezhető, hogy ekkor került sor a püspökség tényleges megalapítására, amelyet rövid időn belül követett az alapítólevél kiállítása, augusztus 23-án Győrben. Nem hiszem, hogy Azo pápai legátus magyarországi útjának oka csupán a pécsi püspökség megalapítása volt. Jelenlétének magyarázatára a következő lehetőség mutatkozik.

1009-re számos egyházmegyei központ létrejött: Veszprémben, Esztergomban, Erdélyben, Győrben, Pécsen, Kalocsán, s talán már Egerben is.[29] Ez indokolhatta a pápai legátus megjelenését, mivel a ravennai zsinaton megadott, önálló magyar egyháztartomány felállítására vonatkozó felhatalmazás immár kézzelfogható eredményeket tudott felmutatni. Bár ez nem jelentette a Pseudo-Isidor-féle gyűjteményben megfogalmazott egy érsekség és 10-12 suffraganeus püspökségre vonatkozó eljárás tényleges beteljesítését, a kánonjog már egy érsekség és négy alárendelt püspökség megléte esetén is elismerte az egyháztartomány létét.[30]

További, a püspökség megszervezésével kapcsolatos érdekes kérdés a pécsi egyházmegye területi kiterjedése. Ennek megválaszolásához az alapítólevelet kell vallatóra fognunk.

A pécsi alapítólevél eredetiben nem maradt fenn. Kései átirat tartotta fenn, mégpedig a somogyi konvent 1404-es oklevele.[31] Ez azonban nem közvetlenül I. István diplomáját írta át, hanem a szekszárdi konvent 1350. február 23-i keltezésű oklevelét. Ennek előzménye a pécsváradi konvent 1343. június 15. előtt (talán 13-án) kelt átirata, amelyet Miklós nádor e napon kelt diplomája említ meg. Ez utóbbit két nappal később (1343. június 17.) a pécsváradi konvent átírta, amelyet a pécsi székeskáptalan 1404. júliusi 11-én kelt átiratában ismerünk.[32] A pécsváradi konvent 1343-as oklevele is átírta tehát az 1009-es oklevelet, ám szövege egy korábbi átiratot hozott, amely II. András idején keletkezett, s datálatlan volt.[33] Koller 1235-re tette kiállítása dátumát,[34] de elképzelhető más időpont is. E szövevényes hagyomány mellett a másik probléma az, hogy az 1404-es átiratban megmaradt szöveg gyanús oklevéltöredékek között bukkan elő.[35] Ezek: I. László 1093-as és Radó nádor 1057-re datált oklevelei. Miként arra a kutatás rámutatott az első egy hamis diploma, amely hiteles, 1090 körül készült pécsi birtokösszeírásra mehet vissza, míg Radó nádor oklevele eredetileg egy datálatlan hiteles oklevél interpolált változata.[36]

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mindez milyen összefüggést mutat a pécsi egyházmegye kiterjedésével. Az 1009-es interpolált diploma ma ismert szövege lényegében az egyházmegye területét írja le. Az első (északi) határ a szöveg szerint Thapeon (Tápé puszta) és Zemogny (Dunaföldvár) között húzódott.[37] Ez mesterséges vonal, nem volt olyan természetes határ, amely alkalmas lett volna a pécsi és a veszprémi egyházmegye elhatárolására. A továbbiakban a leírás az egyházmegye észak-nyugati és nyugati határait határozta meg. Első része az Ozora (Fok, Sió) és a Lupa vizek között,[38] a második a Kopus és az Almas között húzódott.[39] Kérdés, hogy ezen a vonalon ki lehetett a pécsi püspökség szomszédja. A határ gondos elkülönítése már önmagában arra mutat, hogy e vonalon túl egy másik egyházi intézmény területe húzódott. A kérdéses terület Somogy megye. Hovatartozásáról különböző nézetek ismertek. Az egyik szerint e terület Pannonhalma alapítása óta az apátságé volt, s csak a század végén, a zágrábi püspökség megalapítása idején szűnt meg felette püspöki joghatósága. E joghatóság azonban erősen kérdéses, hiszen a pannonhalmi alapítólevél, s a legendás források is csak a somogyi tizedekről emlékeznek meg úgy, mint ami a bencés kolostorhoz tartozik.[40] A tizedjövedelem birtoklása azonban nem jelenti a püspöki joghatóság gyakorlatát az adott terület felett, miként arra Solymosi László rámutatott.[41] Erre jó példa – többek között –, hogy 1061-ben Ottó somogyi ispán György veszprémi püspökkel iratta meg a zselicszentjakabi kolostor alapítólevelét, s maga is kapott egy birtokrészt Dorog falu határában.[42] Jelenléte csak egyféleképpen magyarázható: mint veszprémi püspök joghatósággal rendelkezett Somogy megye felett is, ahol az új alapítvány állt.[43] Tovább is mehetünk: az idézett források közül a Nagylegenda, ill. Hartvik munkája a tizedjövedelem kapcsán megjegyzi, hogy eképp Pannonhalmát István a püspökségekhez, ill. püspökökhöz hasonlatossá tette. Azaz, a szerzők világosan tudták, a tized birtoklása püspöki attribútum volt, ám ezzel csak hasonlatossá vált a kolostor a világi egyházszervezet eme intézményéhez, szót sem ejtettek püspöki jogok (joghatóság) gyakorlásáról!

További érdekesség, hogy az 1009-es veszprémi oklevélben Somogy neve nem bukkan elő, amit esetleg úgy is lehet magyarázni, hogy területe beletartozott a diplomában megnevezett Veszprémvár és/vagy Kolon kerületébe, megyéjébe. Valószínűbb, hogy a későbbi Somogy területe Veszprémhez tartozott. Azaz, a pécsi püspökség nyugati határosa is a veszprémi püspökség lehetett.[44]

Az 1009-es alapítólevél nem szól a pécsi egyházmegye déli és dél-nyugati határáról. De erre nem is volt szükség, tekintve, hogy e terület (a Drávántúl) irányában nem volt olyan egyházi intézmény, egyházmegye, amellyel szemben el kellett volna határolni az új diocesis-t. Ennek fényében bizonytalan, hogy a püspökség területe itt meddig terjedt a 11. században. Ebben az irányban csak a zágrábi püspökség létrehozása jelentett változást. Az új egyházmegye kiterjedése azt sejteti, hogy a pécsi püspökség kiterjedt a Dráva és a Száva közének keleti felére, a nyugati rész Zágrábé lett.[45]

A keleti határvonalról azt írja az 1009-es alapítólevél, hogy az a Dunától a Száváig terjedő Kwarok azaz Kőárok volt. Ez talán a pécsi egyházmegye kiterjedésének legvitatottabb része. Abban szinte mindenki egyetért, hogy a Kwarok későbbi betoldás eredményeképpen került be az alapítólevélbe. Arra a kérdésre viszont, hogy erre miért került sor, már eltérő válaszok születtek. Györffy nézete szerint a pécsi püspökség határa keleten eredetileg egészen a Száva torkolatáig tartott, azaz Pécshez tartozott a Szerémség egésze. A helyzet Szerémvár magyar kézre kerülése (1072) során változott meg Pécs rovására, amikor a Szerémséget megosztották a pécsi és a kalocsai egyházmegye között.[46] Az új határ, I. László 1093-as (hamis) oklevele alapján a Dunától a Fruškagora-ig az Almas patak (Almadii), attól délre a Mandjelos patak, amely Szávaszentdemetertől 5 km-re keletre ömlik a Szávába.[47] Ezt a határt azután Bertalan pécsi püspök (1219–1251) nyomására, újólag már úgy határozták meg, hogy az a Kwarok mellett, azaz a Mandjelostól még keletebbre húzódjék, s ez került be a pécsi alapítólevél ma ismert szövegébe. Bertalan püspök mindezt azért tette, hogy megnyugtató módon biztosítsa a Szávaszentdemeter feletti hatalmat. De mindez, úgy tűnik, érintette Radó oklevelét. A nádor Pécsre hagyományozta Szávaszentdemeter birtokügyeire és lelki ügyeire (in spiritualibus, ita etiam temporale dominyum) vonatkozó kegyúri jogát, ill. kifejezésre juttatta, hogy Szávaszentdemeter a pécsi egyházmegyében fekszik.[48] A cél elég nyilvánvaló: Bertalan 1235 körül több oklevéllel igyekezett megtámogatni Szávaszentdemeterre vonatkozó jogigényét.[49] Ez azonban nem valósult meg, hiszen Ugrin kalocsai érsek 1229-ben kieszközölte a pápától, IX. Gergelytől, a sirmiumi főesperesség és a Sirmiumon túli területre vonatkozólag a szerémi püspökség felállítását Kő központtal, amely 1247-ben Sirmiumba került át.[50] Azaz, Szávaszentdemeter maradt a kalocsai érsekség területén.

Györffy újabban úgy foglalt állást, hogy a Bertalan kezdeményezte átdolgozások keltezése 1247 körüli időre fogadható el, amikor a pécsi és a kalocsai egyházmegye határa újból vitássá vált.[51]

1228-ban vagy nem sokkal azt megelőzően Szávaszentdemeter és Pannonhalma monostora perben állt egymással egy Mirót nevű halászóhely miatt (a Tisza melletti Kanizsa határában), amelyet Pannonhalma szerint Szávaszentdemeter jobbágyai jogtalanul használnak. A birtokot Pannonhalma egykor Salamontól kapta,[52] utóbb, 1222-ben II. András király elcserélte egy Nyulas nevű (mosoni) birtokra.[53] Uros, pannonhalmi apát 1228-ban arra kérte II. Andrást, hogy erősítse meg Ugrin kalocsai érsek Mirót hovatartozása ügyében kelt oklevelét. A király megbízásából Bulsu győri prépost el is végezte az oklevél vizsgálatát, s a király az 1228-as oklevélben átírta e korábbi diplomát.[54] Ebből kiderül: Pannonhalma a királynál panaszt tett az őt ért jogtalanság miatt, a király pedig a kalocsai érseket bízta meg azzal, hogy végezzen vizsgálatot az ügyben. Ennek során Pannonhalma bemutatta I. László oklevelét [1093–1095], amely szerint mindig is a bencéseké volt az említett Mirót. A szávaszentdemeteri kolostor valószínűleg haladékot kért a bizonyításra, arra hivatkozva, hogy az igazát bizonyító oklevelek a pécsi püspöknél [Bertalan] és Cletus [Keled] ispánnál vannak. A kalocsai érsek végül a következő Húsvétig adott haladékot Szávaszentdemeter számára az okleveles bizonyításra, azzal a feltétellel, hogy előbb 16 márkát fizet Pannonhalmának és az érseknek.[55]

Az idézett oklevélből természetesen nem Mirót hovatartozása a lényeges szempontunkból. Két körülményre hívnám fel a figyelmet. Az első és legfontosabb, hogy az adott pillanatban a kolostor oklevelei a pécsi püspök, ill. egy világi személy kezében voltak. Ezt Györffy György, ill. Koszta László úgy magyarázza, hogy a pécsi püspök, ill. Keled ispán voltak Szávaszentdemeter kegyurai.[56] Ha ez így lett volna, az megerősítené Radó nádor oklevelének közlését a kegyuraság átruházásáról. Erre azonban nincs más adat, csak ez az 1057-es oklevél, amelyről azonban kiderült, hogy éppen a kegyuraságra vonatkozó része későbbi betoldás,[57] s maga az oklevél a pécsi alapítólevél mellett található a II. Andrásnak tulajdonított átiratban. A pécsi püspök meg akarta szerezni a Szávaszentdemeter feletti hatalmat. A dolog különlegessége az, hogy nem hivatkozhatott arra, hogy az egyházmegyéjében fekszik, s vélhetőleg ezért fordult Bertalan püspök (1219–1251) tekintete az oklevelek felé.

Az 1228-as oklevélből egy másik fontos következtetés is levonható. Az eljárás során a kalocsai érsek kifejezésre juttatta, hogy a király bízta meg őt. Kijelölése nyilván nem a véletlennek köszönhető. A szávaszentdemeteri kolostor esetében területileg ő volt az illetékes. Ez mindenesetre azt mutatja, hogy mind a per idején, mind azt követően[58] a kalocsai érsek egyházmegyéjébe tartozott a szávaszentdemeteri kolostor.

Az ügy ekkor nem nyert megnyugtató megoldást. 1237-ben Dénes nádor királyi megbízásból újra e két intézmény ügyében járt el. A szövegből kiderül, hogy a szávaszentdemeteri kolostor népei és Pannonhalma között régóta vita volt többek között a miróti halászat körül. A király meghagyta bizonyos Marcellnak, Péternek, Kese ispánnak és Mihálynak, hogy tájékozódjanak az ügyben. Ez alkalommal csak a pannonhalmi apát képviseltette magát, a szávaszentdemeteriek távol maradtak. Később a nádor (ismét) meghallgatta a tanúkat, áttekintette a Pannonhalma részéről bemutatott I. László-féle oklevél tartalmát, ill. a másik fél, Szávaszentdemeter, privilégiumát, s úgy ítélte meg, hogy a kérdéses terület a bencés apátságot illeti meg, s Albeus nyitrai főesperes, esztergomi kanonok, királyi poroszló útján beiktatta azt a birtokba.[59] Pannonhalma sikerrel járt: az 1237-1240-es Albeus-féle összeírásban is a szerepel Kanizsa melletti tiszai halászati jövedelem.[60] A két esetben (1228, 1237) emlegetett privilégium egy és ugyanaz volt. Az első esetben (1228) nem játszott szerepet, mert nem tudták bemutatni, a másodikban (1237) bemutatták ugyan, de kiderült: nem bír biztosító erővel az adott birtokokra, ill. Mirót esetében a halászat jogára, nem áll meg Pannonhalma 1093–1095 között kelt I. László-féle oklevelével[61] szemben. Ez egyben azt is jelenti, hogy a privilégium 1228 és 1237 között visszakerült Szávaszentdemeterre. Bertalannak 1228-ban alkalma lehetett Szávaszentdemeter birtokai felől tájékozódni, ezt követően nem is volt szükség az oklevél visszatartására. A kérdéses oklevél feltehetőleg a III. Béla által kiadott görög nyelvű birtokösszeírás lehetett.[62] Ennek 16-19. tételei mind Tisza melletti birtokokat sorolnak fel, ezek között említik meg a Szegedtől délre fekvő Szatmárt, amely a görög monostor birtoka volt, a Pannonhalma birtokát képező Kanizsától délre.[63]

A II. András-féle diploma – amely tartalmazta a pécsi alapítólevél szövegét és Radó nádor oklevelét – terjedelmesen beszámol arról is, hogy Bertalan püspök adományokat nyert a királytól, mivel jelentős szerepet játszott II. András leánya, Jolánta hercegnő és I. (Hódító) Jakab aragón király házasságának lebonyolításában. 1229-1230-ban, 1234-1235-ben és 1235-ben járt követként az aragóniai udvarban a házasság előkészítése ügyében. Végül 1235. szeptember 8-án Barcelonában Bertalan eskette össze I. Jakabot és magyarországi Jolántát.[64] Ennek alapján tette Koller az oklevelet 1235-re, s őt követte Szentpétery is.[65] Miután az 1228-as oklevélből látható, hogy akkor, ill. előtte Szávaszentdemeter a kalocsai érsekséghez tartozott, ezen igyekezett Bertalan pécsi püspök az átdolgozásokkal változtatni. 1228-ban nem járt sikerrel. 1247-ben, amikor a frissen felállított szerémi püspökség székhelye Sirmiumba tevődött át, Bertalan számára még inkább kényessé válhatott egyházmegyéje keleti határának vonala. Ennek hátterében egy nagyobb szabású egyházpolitikai törekvés állt. Bertalan püspök már 1227-ben szerepelt vállalt a meginduló kunországi térítésekben, jelen volt a Róbert esztergomi érsek, pápai legátus vezette misszióban. Szoros kapcsolatot tartott fenn a boszniai térítésekben aktív Kálmán szlavón herceggel, sőt, a Pécsett (1238 körül) megtelepedő domonkosok révén bekapcsolódott a déli térítési tevékenységbe. Ez azonban konfliktusba sodorta a kalocsai érsekkel a Szerémség egyházi hovatartozása miatt. Elgondolkoztató, hogy a kalocsai érsek éppen 1247-ben kérte személyesen IV. Ince pápától a két egyházmegye elhatárolását a korábbi viszályok miatt.[66] Erős a gyanúm, hogy ekkor került sor az átdolgozásokra. Vélhetően az történt, hogy egy hiteles II. András korában készült összeírást, amely tartalmazta a pécsi alapítólevelet, Radó nádor oklevelét, Bertalan szolgálataiért a királytól nyert adományok összeírását, használták fel a ma ismert – többszörös átiratban megmaradt – diploma szövegének megalkotásában.

Bertalan, hogy jogigényét igazolja, két oldalról is igyekezett azt megtámogatni. Egyfelől bekerült a pécsi alapítólevélbe a Kwarok határ, másfelől Radó nádor oklevelének átdolgozásával bizonygatta a Száva menti kolostor feletti kegyuraságát.

Később, pontosan nem ismert időben más módon is igyekeztek ezt az igényt alátámasztani. I. László 1093. április 17-re keltezett hamis oklevele, amely ma a pécsi alapítólevél mellett található, de nem szerepelt II. András átiratában csak III. Béla 1190-es, valamint az ezt átíró későbbi oklevelekben (1343. Június 15. előtt: pécsváradi konvent, 1350. február 23.: szekszárdi konvent, 1404. július 22.: somogyi konvent) hasonló célt szolgált. Ebbe azt szúrták be, hogy István pécsi püspök neheztelésére, amely szerint Kalocsa, ill. annak elöljárója Dezső püspök (!) megsértette egyházmegyéje határait. Erre nézve István bemutatta az alapítólevelet, a király közbenjárásával Dezső elismerte, hogy Kalocsa és Pécs határa a Kwarok, a Zemon (Dunaföldvár) Boordy (?) Almady (Almás patak) vonalon húzódik.[67] E felsorolásból látszik, hogy Kwarok rossz helyen van, helyesen Almady után kellene állnia. Célja ugyanaz volt: egy korábbi oklevéllel kívánta megtámogatni a görög monostorra formált igényt.

Györffy Györgynek a pécsi püspökség a Szávaszentdemeter birtoklása irányába tett lépéseire vonatkozó elképzelését nagyrészt elfogadhatónak tartom. Azonban az egyházmegyei határ 11. század végi módosításáról vallott felfogása több szempontból is bizonytalan. Egyrészt, az egyházmegyei határok általában konzervatív jellegűek voltak, azaz sokkal kevesebb változáson mentek át, mint pl. a világi igazgatási egységek. Ez persze még kivédhető azzal, hogy ez a módosítás nem természetes folyamat eredménye volt, hanem mesterséges beavatkozást jelentett. Ugyanakkor semmilyen ok, adat nincs arra nézve, hogy mi indokolt volna egy ilyen radikális változtatást, azaz miért kellett volna Pécsnek megválnia a Szerémség egésze egyházi igazgatásától.

Györffy avval érvel, hogy ez a terület, amely a pécsi püspökség marchiai főesperességének nevében hagyott nyomot, egykor a Szerémség egészét jelölte. Erre adatokat is hozott,[68] ám ettől még nem biztos, hogy ez az eredetileg határvédelmi feladatot ellátó vidék – innét a marchia név – szerves egységben épült volna be az egyházi közigazgatásba. Elképzelése szerint Szerémvár 1072-es elfoglalása okozta a korábbi határőr kerület, a Marchia felszámolását. Örökébe aztán a nyugati részeken Valkó megye, míg a keleti vidéken Szerémvár központtal Szerém megye lépett. Ezzel összefüggésben Valkó területén létesült volna a pécsi püspökség marchiai főesperessége, míg Szerém esetében ott a kalocsai érsekséghez tartozó szerémi főesperesség került kialakításra. 1072 előtt tehát Pécshez tartozott volna az egész Szerémség.[69]

Ha ez így lett volna, akkor az alapítólevélben a Kwarok betoldás helyett eredetileg valami olyasféle állt volna, hogy a negyedik határ pl. incipiens a Danobyo super Zauum fluuium terminatur. Ez önmagában nehézséget jelent, hiszen a Szerémség keleti határát ésszerűtlen olyan vonallal megjelölni, amely a Dunától kezdődik és a Száva felett végződik, ennek semmi értelme nincs, meghatározható a két folyó összefolyásának megadásával. Továbbá az is érthetetlen, hogy ha valóban ez volt az eredeti helyzet, miért maradt meg az I. László-féle oklevélben az Almady határmegjelölés,[70] amely önmagában arra mutat, hogy a Szerémség egyházi igazgatás szempontjából megosztott volt. Így olyan belső ellentmondás keletkezik, amit nem lehet feloldani. Ha elfogadjuk, hogy a pécsi alapítólevél és László oklevelének átdolgozása arra irányult, hogy a Szávaszentdemeter feletti pécsi fennhatóságot a Kwarok beiktatásával érjék el, s ismerték a pécsi egyházmegye eredeti – e feltevés szerint jóval nagyobb – területi kiterjedését, alighanem kiaknázták volna ezt a lehetőséget. Ezzel szemben a valós szándék – mind a két esetben – egyértelműen arra irányult, hogy a meglévő, Mandjelos melletti határvonalat, Szávaszentdemeter megszerzése érdekében kissé keletebbre „tolják”, ill. úgy tüntessék fel, hogy ez volt az, ami már István oklevelében szerepelt. Ez azt jelenti, hogy a Duna és a Száva között csak az eredeti Almady-Mandjelos vonal déli részének módosítására tettek kísérletet.

Györffy elméletében még egy területi jellegű nehézség mutatható ki. Állítása szerint Szerémvár elfoglalása után, a Szerémség egyházigazgatási szempontból történt kettéosztását követően, annak megfelelően alakult ki az egyik oldalon Valkó, a másikon Szerém megye.[71] Ezzel az a probléma, hogy a pécsi egyházmegye marchiai főesperessége nem fedte le teljes mértékben Valkó megyét, annak csak a keleti felére terjedt ki – miként azt Kristó Gyula kimutatta.[72] Valkó eleve a későbbi alakulat, az eredeti Baranya megyéből szakadt ki Valkóvár központtal. A másik rész, Bács megye részét képezhette. Erre utal, hogy az 1072-es hadjáratban elsősorban Vid ispán vitézkedett a bácsiakkal, a siker után pedig annak szerémségi birtokára, Buziásra vonultak vissza osztozkodás végett. Szerém megye tehát csak később jöhetett létre Szerém vagy Zimony központtal. A Bácshoz való szoros kapcsolatra utalhat még az is, hogy a szerémi főesperesség a bácsi székeskáptalanhoz tartozott.[73] Maga Szerém megye is csak az 1072-es hadjárat után létesülhetett, mindössze egyetlen adat támogatja azt, hogy 1096 körül már létezett, biztos információk csak a 13. századból állnak rendelkezésre.[74]

E kérdéssel szorosan összefügg a pécsi püspökségben kialakult főesperességek területi kiterjedése. Az egyházmegye összesen nyolc főesperességgel rendelkezett, ezek: a tolnai, a regölyi, a vátyi (utóbb székesegyházi), a baranyai, az aszuági, a valkói, a pozsegai és a marchiai. Okleveles előfordulásuk viszonylag kései, egy oklevélben bukkannak fel egyszerre 1217-ben.[75] Az egyházmegye területén Tolna, Baranya, Pozsega és Valkó megyék osztoztak, ám a megyék és a főesperességek messze nem fedték le egymást. Tolnában két főesperességet találunk, a korábbi tolnait és a feltehetően későbbi regölyit.[76]

Baranya megyére három főesperesség esik: a vátyi (székesegyházi), a baranyai és az aszuági. Az első, amely nevet változtatott, a megye nyugati felére terjedt ki, magában foglalta Pécset is. Központja a korai vátyi várispánság volt, ám a 13. század végére a megyei fejlődés elakadt, s talán ezzel összefüggésben került át székhelye Pécsre, s változott neve székesegyházira.[77] A baranyai főesperesség Baranya megye Pécstől keletre húzódó vonalától a Dunáig terjedt, központja a megye várközpontja, Baranyavár volt.[78] A harmadig – részben – baranyai főesperesség az aszuági volt, amely a megye déli részén a Dráva mentén húzódott, ám területe kiterjedt, délkeleti irányban Valkó megye egy részére is.[79]

A pécsi egyházmegye többi három főesperessége a Drávától délre húzódott. E területen – az aszuágihoz hasonlóan – nem volt megfelelés a megye és a főesperesség területe között. Sem a pozsegai, sem a valkói főesperesség nem esett egybe Pozsega és Valkó megyékkel, a marchiai is Valkó keleti felére terjedt ki. A pozsegai főesperesség esetében külön érdekesség, hogy vezetését a pozsegavári prépost látta el, azaz nem alakult ki igazi főesperességi központ. Területe nemcsak Pozsegára, hanem Valkó nyugati felére is kiterjedt.[80] Valkó megye területén így négy főesperesség osztozott, északnyugaton az aszuági, nyugaton a pozsegai, keleten a marchiai, míg a középső részre terjedt ki csupán a valkói archidiaconatus.[81] Mint láttuk, a marchiai főesperesség nevében az egykori Marchia (határőr kerület) nevét őrizte meg, s ez volt egyben a pécsi egyházmegye délkeleti irányban, a kalocsai érsekséggel a Szerémségben szomszédos legszélső középszintű igazgatási egysége.[82]

Rövidítések, irodalom

ÁMTF

GYÖRFFY Gy.: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. 19873.

ÁÚO

Árpádkori új okmánytár – Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. I–XII. Ed. Wenzel G., Pest, Bp., 1860–1874.

BATTHYANY

Leges ecclesiasticae regni Hungariae et provinciarum adiacentium, opera et studio Ignatii comitis de BATTHYAN episcopi Transylvaniae collectae et illustratae. I–III. Albae-Carolinae, Claudiopoli, 1785–1827. I. 373–374.

DF

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai fotótár

DHA

Diplomata Hungariae antiquissima edendo operi praefuit Georgius GYÖRFFY. I. 1000–1131. Budapestini, 1992.

GERICS 1995

GERICS J.: A korai államelmélet érvényesülése István korában. In: Uő: Állam, egyház, gondolkodás. METEM-könyvek 9. Bp., 1995. 65–71.

Gerics 1995a

GERICS J.: Szent István királlyá avatása és egyházszervezése Thietmar krónikájában. In: Uő.: Állam, egyház, gondolkodás. METEM-könyvek 9. Bp., 1995. 37–43.

GOMBOS

Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. I––III. Ed. GOMBOS, A. F., Budapestini, 1937–1938.

GYETVAY 1987

GYETVAY P.: Egyházi szervezés főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén. München, 1987.

GYÖRFFY 1952-1953

GYÖRFFY Gy.: A száveszentdemeteri görög monostor XII. századi birtokösszeírása. A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Közleményei. I-II. 1952. 325–362. 1953. 69–104.

GYÖRFFY 1983

GYÖRFFY Gy.: István király és műve. Bp., 19832.

JPMÉ

A pécs Janus Pannonius Múzeum Évkünyve, Pécs

KMTL

Korai magyar történeti lexikon. Főszerk.: Kristó Gy., Szerk.: Engel P. – Makk F. Bp., 1994.

KOLLER

KOLLER, J.: Historia episcopatus Quinqueeclesiarum. I–VII. Posonii, Pesthini, 1782–1812.

KOSZTA 1996

KOSZTA L.: A keresztény egyházszervezet kialakulása. In: Árpád előtt és után. Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéből. Szerk.: Kristó Gy. – Makk F. Szeged. 1996. 105–117.

KOSZTA 1998

KOSZTA L.: A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége (1214–1353). Tanulmányok Pécs történetéből 4. Pécs, 1998.

KOSZTA 2001

KOSZTA L.: A váci püspökség alapítása. Századok 135 (2001) 363–377.

KRISTÓ 1985

KRISTÓ Gy.: A Kárpát-medencei helynévanyag kontinuitásának kérdéséhez. In: Név és névkutatás. Szerk.: Békési I. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 170. Bp., 1985. 15–22

KRISTÓ 1985a

KRISTÓ Gy.: A fekete magyarok és a pécsi püspökség alapítása.  Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica  (1985) 11–17.

KRISTÓ 1988

KRISTÓ Gy.: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Bp., 1988.

KRISTÓ 1999

KRISTÓ Gy.: A 11. század története. Magyar századok. Szerk.: Szvák Gy. [Bp.,] 1999.

MADZSAR 1938

MADZSAR I.: Szent István törvényei és az úgynevezett symmachusi hamisítványok. In: Emlékkönyv Szent István halálának 900 évfordulóján. I-II. Szerk.: Serédi Jusztinián. Bp., 1938. II. 205–233.

MGH DK

Monumenta Germaniae Historica. Die Urkunden der deutschen Karolinger 3. Die Urkunden Arnolfs (Arnolfi Diplomata) Hrsg. V. P. Kehr, Hannoverae, 1940. (Nachdruck 1988)

MHK

A magyar honfoglalás kútfői. Szerk.: Pauler Gyula – Szilágyi Sándor. Bp., 1900

ORTVAY 1890

ORTVAY T.: A pécsi egyházmegye alapítása és első határai. Értekezések a történeti tudományok köráből XIV/8. Bp., 1890.

PAULER 1899

PAULER Gy.: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I-II. Bp., 18992.

PRT

A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. Szerk.: Erdélyi L. – Sörös P. I–XII/B. Bp., 1902–1916.

REGARP

Regesta regum stripis Arpadianae critico-diplomatica. Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. I–II/1. Bp., 1923–1943.

SIMONYI 1959

SIMONYI D.: Pécs „Quinque Ecclesie” nevének eredetéről. Antik Tanulmányok 6 (1959), 87–103.

SOLYMOSI 1999

SOLYMOSI L.: Püspöki joghatóság Somogyban a XI. században. Turul 72 (1999/3–4. Füzet) 100–108.

SRH

Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum  edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. I–II. Budapestini, 1937–1938.

SZENTPÉTERY 1918

SZENTPÉTERY I.: Szent István király pécsváradi és pécsi alapítólevele. Értekezések a történeti tudományok köréből XXIV/10. Bp., 1918.

THIETMAR

Thietmari Merseburgensis Episcopis Chronicon. Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum. Post editionem J. M. Lappenbergii recognovit Fredericus Kurze. Hannoverae, 1889.

TÓTH

TÓTH E.: A kereszténység a honfoglalás előtti Kárpát-medencében. Komárom-Esztergom Megyei Múzeumi Szervezet. Tudományos Füzetek 11. (é.n.) 163–182.

TÓTH 1991

TÓTH E: A Quinque Basilicae – Quinque Ecclesiae helynevek lokalizálásához és értelmezéséhez. JPMÉ 36 (1991). 101–107.

ZSO II/1

MÁLYUSZ E.: Zsigmondkori oklevéltár. II/1. (1400-1406) Bp., 1956.


A pécsi alapítólevél genezise

Jegyzetek


[1] KRISTO 1985. 17.; SIMONYI 1959. 87.

[2] Cap. 11.: MHK 311.

[3] MGH DK nr. 184. 281.

[4] TÓTH 1991.; TÓTH.

[5] TÓTH 1991. 102.

[6] TÓTH 1991. 102.; TÓTH 177.

[7] TÓTH 1991. 103–104.

[8] TÓTH 1991. 104–106.

[9] TÓTH 1991. 106.

[10] AMTF  356–359. A Pécs  névalakra vonatkozó adatok: 357–358.

[11] KOSZTA 1996. 107.

[12] KOSZTA 1996. 108.; GYÖRFFY 1983. 138., 141., 143., 162.

[13] Legenda S. Stephani regis ab Hartvico episcopo conscripta, cap. 8.: „Post hec provincias in decem partitus episcopatus, Strigoniensem ecclesiam metropolim et magistram ceterarum fore constituit.” SRH. II. 411–412.

[14] Az I. István-kori törvényalkotásban betöltött szerepére ld.: MADZSAR 1938.

[15] PAULER 1899. I. 30–31., 390. 63. jegyzet.; GERICS 1995. 68–69.; GERICS 1995a. 38.; KOSZTA 1996. 108–109.

[16] KOLLER I. 62–74.; BATTHYANY I. 373–374.; ORTVAY 1890. 11–15.

[17] „[…] Boniperto ibi episcopo facto privilegiis terminisque ordinavimus et confirmavimus.DHA. nr. 9/I. 58.

[18]Imperatoris autem predicti gratia et hortatu gener Heinrici, ducis Bawariorum, Waic in regno suimet episcopales cathedras faciens, coronam et benediccionem accepit.” THIETMAR 97.

[19] SZENTPÉTERY 1918. 44–47.

[20] KRISTÓ 1988. 208–214., 233–235.

[21]Et dimissi Pruzis, quo propter novum sanctum Adalbertum occisium iustior me causa duxisset, Nigris Ungris, quo tunc versus in partes orientis navim conscendi, sinistro opere et infirmo humero evangelium portare cepi, […]” GOMBOS III. nr. 5076. 2569.

[22] A fekete magyarok szállásterületét a Maros-Al-Duna, Erdély, a Dráva mentén Baranya és Valkó, továbbá Csongrád, a Tisza-Maros-Körös vidékére, ill. nem magyarországi területre helyezték. Az egyes nézeteket ismerteti: KRISTÓ 1985a. 12.

[23] KRISTÓ 1985a. 12–13.

[24]Stephanus rex Ungrie bello appetens Ungriam Nigram, tam vi quam timore et amore ad fidem veritatis totam illam terram convertere meruit.” GOMBOS I. nr. 72. 16. „István király, Magyarország királya háborúval támadva Fekete Magyarországra, mind erőszakkal, mind félelemmel és szeretettel méltó volt az egész földet az igaz hitre téríteni.” KRISTÓ 1985a. 11.

[25] KRISTÓ 1985a. 16.; KRISTÓ 1999. 81.

[26] KRISTÓ 1988. 445–446.

[27] KOSZTA 1996. 109–110.

[28]Certe dies et menses iam complevit integer annus, quod, ubi diu frustra sedimus, Ungros dimisimus et ad omnium paganorum crudelissimos Pezenegos viam arripuimus. […] Audivi etiam de Nigris Ungris, ad quos, que nunquam frustra vadit, Sancti Petri prima legatio venit, quamvis nostri – quod Deus indulgeat – cum peccato magno aliquos cecarent; quia conversi omnes facti sunt christiani.” DHA nr. 7. 45–46.

[29] A váci és egri egyházmegyék alapításhoz ld.: KOSZTA 2001.

[30] KOSZTA 1996. 109.

[31] DF 280 274.

[32] DHA nr. 9/I. 54–55.; ZSO II/1. 3303., 3315.

[33] DHA nr.9/I. 54,6-26, 55,1-6, nr. 9/2. 59,4-18.

[34] KOLLER II. 86., 93. 1. jegyzet.

[35] SZENTPÉTERY 1918. 37.

[36] DHA nr. 46. 160–162. (RADÓ), nr. 97-98. 286–290. (I. LÁSZLÓ)

[37]Primum terminum Zemogny viculum usque ad Thapeon vicum posuimus […]” DHA nr. 9/I. 58.; Vö.: ORTVAY 1890. 37–39., 49.

[38]secundum Ozora, donec perveniatur ad aliam aquam, que Lupa nuncupatur, […]” DHA nr. 9/I. 58.; VÖ.: ORTVAY 1890. 43–45., 49.

[39]tercium Kopus usque ad Almas aquam, […]” DHA nr. 9/I. 58.; Vö.: ORTVAY 1890. 46., 49–50.

[40] Pannonhalmi alapítólevél: „[…] astantibus ducibus videlicet Poznano, Cuntio, Orzio domino quoque Dominico archiepiscopo votum vovi sancto Martino, quod si de hostibus interioribus et exterioribus eius meritis victor existerem, supranominati comitatus decimationem de omnibus negociis, praediis, teriis, vineis, segetibus, vectigalibus, vinumque hospitum, quod in prediis eorum excresceret, ne parrochiano episcopo pertinere videtur, sed magis abbati eiusdem monasterii sub testimonio praefatorum ducum, multorumque comitum absque ulla more subiugarem. […] Et ne adhuc aecclesia Sancti Michahelis vacua esse videretur vel episcopus parrochianus iniurias querimoniasve in collectione decimationis pateretur, ei curtem, qui vocatur Cortou, cum hominibus eidem pertinentibus tradidi.” DHA nr. 5/II. 39–40.; Legenda maior S. Stephani regis, cap. 8.: „[…] in loco, qui Sacer Mons dicitur, sub titulo ipsius monasterium construens, possessionibus et redditibus cunctisque sufficientis ditavit et suffragio [domitorum] decimationibus simile fecit episcopatibus.” SRH II. 383–384.; Legenda minor S. Stephani regis, cap. 3.: „Illos autem et posteros eorum usque in presentem diem servos ecclesie instituit. Postea impetratione suorum optimatum consilium cepit, ut tantum decimas ex his, que possidebant darent, ne afflicti disperderentur e terra.” SRH II. 395.; Legenda S. Stephani regis ab Hartvico episcopo conscripta, cap. 6.: „[…] sub titulo ipsius monasterium construere cepit, possessionibus et redditibus, cunctisque suffucuentiis ditavit et ipsius suffragio domitorum decimationibus simile fecit episcopiis, constituens ex omnibus eorum facultatibus tam stricte decimas dari, ut si cui decem liberos habere contingeret, decimam prolem Sancti Martini cenobio daret.” SRH II. 409–410.

[41] SOLYMOSI 1999. 100–104.

[42] Ac terram villae, quae dicitur Drugh, totam Sancto Jacobo tradidi […] excepi de eadem ipsa terra aliquantulum, quod dedi Georgio episcopo testi et scriptori donationum istarum […]” DHA nr. 50/II. 172.

[43] SOLYMOSI 1999. 102–103.

[44] SOLYMOSI 1999. 104.

[45] Vö.: ORTVAY 1890. 51–56.

[46] GYÖRFFY 1952-1953. 338–340.

[47] GYÖRFFY 1952-1953. 92–94.

[48] DHA nr. 46. 162.

[49] GYÖRFFY 1952-1953. 88–94.

[50] GYÖRFFY 1952-1953. 94–95., GYETVAI 1987. 54–60.; KMTL 642. (Szerémi püspökség)

[51] DHA nr. 9/I. 57,5-9.

[52] I. László pannonhalmi összeírása említi 1093-1095-ben: „Quartumdecimum predium est super Tsciam in introitu Cnesa […] ad quod est lacus, qui nominatur Miruch, quem dedit rex Salomon, […]” DHA nr. 100. 301.

[53] PRT I. nr 71. 657.

[54] Hac siquidem et nos animadversione moniti ad petitionem fidelium nostrorum Vrie abbatis et conventus Sancti Martini annuimus, ut dilectum nostrum cancellarium Bulsu prepositum Geuriensem ad ipsorum monasterium dirigeremeus, qui litteras venerabilis patris Vgrinis Colochensis archiepiscopi super piscina Moroht eisdem indultas fideliter inspiceret et de verbo ad verbum nostra pagine annotaret et nobis fideliter renunciaret.” PRT I. nr. 103. 690.

[55] Delegatam a domino rege causam suscepimus cognoscendam inter abbatem Sancti Martini de Pannonia et abbatem Sancti Demetrii de Sirmia super quadam piscina sita iuxta Knesa, que vulgariter Miruht nominatur. […] abbas dictus de Pannonia piscationem in piscina memorata violenter esse factam a iobagionibus abbatis Sancti Demetrii ad dampnum marcarum XVI testimonio provincialium comprobavit, asseverans firmiter per autenticium Sancti Ladizlai se debito probaturum quod piscina memorata supra semper ad monasterium Sancti Martini pertineret, abbate tamen Sancti Demetrii suisque populis reclamantibus et dicentibus, quod eandam (!) piscinam esse sue ius ecclesie privilegio, quod haberent apud episcopum Quinqueecclesiensem et comitem Cletum, comprobarent. […] cum sepe dictus abbas de Pannonia exemplar sui privilegii persentaret, […] altera parte nullo innitente instrumento, de misericordia, que superexaltat, iudicio distulimus venturum pascha domino abbati Sancti Demetrii approbandum suum ius et presentandum sua privilegia terminus prefigentes, piscinam tamen et eius usum usque illud tempus apud abbatem Sancti Martini sine contradictione relinquentes, hoc addito, quod dictus abbas Sancti Demetrii et eius populi dampnum marcarum XVI abbati sancti Martini de Pannonia et nobis iudicium persolverent incunctanter […]” PRT I. nr. 103. 690.

[56] GYÖRFFY 1952-1953. 90–91., KOSZTA 1994. 71.

[57] DHA nr. 46. 161,2-18.

[58] GYÖRFFY 1952-1953. 91.

[59] PRT I. nr. 171. 756–757.

[60] PRT I. nr. 185. 783–784.

[61] Quartumdecimum predium est super Tisciam in introitu Cnesa in supradictum flumen, ad quod est lacus, qui nomiatur Miruch, […]” DHA nr. 100. 301.

[62] GYÖRFFY 1952-1953. 353–362., 69–73.

[63] GYÖRFFY 1952-1953. 358–361.; AMTF I. 721–722., 727–728.

[64] KMTL 54–55. (Aragón-magyar kapcsolatok); KOSZTA 1994. 72–73.

[65] KOLLER II. 87–88.; REGARP. nr. 5.

[66] KOSZTA 1994. 71.

[67] Colochensis namque sedis Desiderius episcopus, qui quadam in parte invascor terminorum eius excitari potest, varias excepciones, replicaciones, religionis sue fidem rogatus veritatem confessus est et patefacte calumpnie indulgenciam publice protestatus ab eodem Stephano episcopo prostratim deprecatus est, cuius cofessionis professionem amoniti et publice satisfactione penitentia contenti, primi ac sanctissimi regis Stephani eidem ecclesie concessorum instrumentorum scriptis et sigillis edocti, in unam eandemque sententiam conducti, rex predictus et omnes obtimates eius St. quoque metropolitane urbis archiepiscopus cum omnibus suffraganeis suis, terminum aqueductus, qui Kwarok dicitur, cum ceteris priori privilegio insertis, scilicet Zemon Boordy, Almady in perpetuum possidendum diiudicarunt.” DHA nr. 98. 289–290.

[68] GYÖRFFY 1952-1953. 338–339.

[69] GYÖRFFY 1952-1953. 339–340.

[70] DHA nr. 98. 290.

[71] GYÖRFFY 1952-1953. 339–340.

[72] KRISTÓ 1988. 298–304.

[73] KRISTÓ 1988. 453–454., 456–457.

[74] KRISTÓ 1988. 457.

[75] A pécsi káptalan bizonyságlevele arról, hogy előtte megjelent Endus fia, Péter és Atha fia, Endus. Péter II. András király engedélyével megvette Endustól 84 márkáért a Basal nevű birtokot 4 szabaddal együtt. Az oklevél tanúi: Kalán pécsi püspök, Tiborc pozsegai prépost, Lodomér baranyai főesperes, Mihály ispotályos mester, Lőrinc cantor, János tolnai főesperes, Parka aszuági főesperes, Garinus marchiai főesperes, Jakab vátyi főesperes, Péter valkói főesperes, János regölyi főesperes, György custos. ÁÚO XI. nr. 98. 153–154. Vö.: KOSZTA 1998. 183. nr. 2.

[76] KRISTÓ 1988. 284–288.

[77] KRISTÓ 1988. 289–293.

[78] KRISTÓ 1988. 288–289.

[79] KRISTÓ 1988. 293–295.

[80] KRISTÓ 1988. 295–298.

[81] KRISTÓ 298–299., 302–304.

[82] KRISTÓ 1988. 299–302.

table>