Cikkek

Kubinyi András: Pécs gazdasági jelentősége és városiassága a késő-középkorban

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon

Tanulmányok Pécs történetéből 9.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219 4077

Szerkesztette: Font Márta

43–51. pp.


Kubinyi András


Pécs gazdasági jelentősége és városiassága a késő-középkorban


The economic significance and urbanity of Pécs in the late Middle Ages

Die wirtschaftliche Bedeutung und Urbanität von Pécs im ausgehenden Mittelalter





A magyar történetírásban közhelynek számít a városiasodás gyenge szinvonala a középkorban. Noha a régebbi szakirodalom az ún. oppidumokat is a városhoz sorolta, amire Csánki történeti földrajza a legjobb példa,[1] ezzel szemben a húszas évek végén Mályusz Elemér emelt óvást.[2] Valóban, kissé különös lenne, ha a Mohácsot megelőző évtizedekben 800 körüli várossal számíthatnánk.[3] Mályusz egyedül a királyi szabad városokat ismerte el városnak. (Itt jegyzem meg, hogy nem véletlenül használom a szokatlan királyi szabad város elnevezést szemben a szabad királyival. Szorosabb értelemben ugyanis csak a Pesttel együtt valójában nyolc, ún. „hét szabad királyi város”-t, azaz a tárnoki városokat értették ez alatt. Ezzel szemben szabadsággal rendelkeztek, nem számítottak jobbágynak az ún. személynöki, a királyi bánya- és az erdélyi szász városok is.) A Mályusz-elmélet tehát a Werbőczyre visszamenő[4] jogi városfogalomból indult ki, és csupán a kb. 30 királyi szabad várost tartotta városnak. A későbbi történetírás ezt vette át.

Valamennyi többi városias települést, köztük Pécset is, a szakirodalom mezővárosnak tekintette,[5] függetlenül attól, hogy a források civitas-nak, városnak, vagy mezővárosnak, latinul oppidum-nak, német forrásokban Markt-nak nevezték-e. Ez a jogi megközelítés annyiban el is fogadható, amennyiben tudomásul vesszük, hogy polgáraik jogilag földesuruk jobbágyai voltak. Ugyanakkor nem tagadható, hogy a földesúri városok és mezővárosok bizonyos szabadságjogokkal, és – egymástól ugyan eltérő – önkormányzattal rendelkeztek.

Az nyilvánvaló, és ezt sohasem vontam kétségben, hogy elképzelhetetlen a középkori Magyar Királyság területén ezret megközelítő várossal számolni, annak ellenére, hogy az egykorúak ezeket városnak tekintették. Hasonló volt a helyzet a lengyel korona országaiban a 16. század elején kimutatható 689 „város” esetében is. Egy 1520-as évek eleji lengyel forrás ezeket négy csoportra osztja: 1. fő városok – civitates principales, 2. másodrendű városok és mezővárosok – civitates et oppida secundi ordinis, 3. piaccal rendelkező városok, 4. piaccal nem rendelkező oppidumok.[6] Magam a negyedik csoportot, amely pedig Magyarországon is megvolt, nem számítanám a városok közé, annál kevésbé sem, hiszen ezzel szemben számos falu akadt Magyarországban, ahol hetipiacot, sőt sokadalmat, azaz évi, országos vásárt tartottak.

A történész közhiedelemmel szemben főként az ún. valódi városok, tehát a királyi szabad városok térképre vetítése rendített meg. E szerint a Zágráb – Székesfehérvár – Buda – Pest – Kassa – Nagybánya vonaltól keletre és délre Erdély határáig mindössze egy királyi szabad város akadt, Szeged. (Nem számítva az 1525-ben II. Lajos, 1529-ben pedig Szapolyai János által erre a rangra emelt Újlakot, ill. Lippát.) Mivel a Dél-Dunántúl és a Szerémség az ország legsűrűbben lakott területe volt,[7] nehezen elképzelhető a tájegység várostalansága.

Több mint harminc éve foglalkozom azzal, hogy a sok száz mezővárosból kiválasszam azokat, amelyek városnak tekinthetők, városi funkciót látnak el. Erre gondolt Fügedi Erik is, aki a koldulórendi kolostorok meglétét használta fel erre.[8] Magam először az 1440–1514 között a bécsi és a krakkói egyetemre beiratkozók száma alapján állítottam fel egy rendszert, és így kíséreltem meg a városok hierarchikus térbeli rendje meghatározását.[9] Ezt vette alapul Szakály Ferenc is a mezővárosokról írt kitűnő könyvében.[10] Egyre inkább rájöttem azonban arra, hogy erre egy kritérium nem alkalmas, hanem kritériumnyalábot kell összeállítani, amire külföldi próbálkozások hívták fel a figyelmemet.[11] Először egy 1984-es „Szeged a középkori magyar városhierarchiában” címmel megjelent tanulmányomban, ami a „Városfejlődés és városhálózat a középkori Alföldön és az Alföld szélén” c. 2000-ben kiadott könyvem végén újra megjelent, alkalmaztam a külföldi módszert.[12]

Forrásadottsági problémák és egyéb okok miatt azonban világossá vált, hogy ez az átvett módszer nem alkalmas valamennyi magyar városias település összehasonlító vizsgálatához. Egy új módszert kellett kialakítanom. Itt alapul vettem a külföldön egyre jobban terjedő centralitás-kutatást,[13] azaz nem városokat, hanem központi helyeket kutatok. Tíz olyan kritériumot vettem figyelembe, amelyekre többé-kevésbé – ha nem is mindig – maradt forrásadat, míg más, esetleg lényeges, de forrásokkal csak ritkán igazolható kritériumokat nem vizsgáltam. Nem fordulnak elő így itt a zsidótelepek, a fürdők, vagy pedig a templomok alapterülete. Ez utóbbiakra az ország nagy részén a templomok pusztulása, átépítése, és elégtelen régészeti feltárások miatt csak nagyon szórványos adatok állnak rendelkezésre, noha pl. Dánia esetében ez a vizsgálat meglepő és igen lényeges eredményeket hozott,[14] amit a gyér ismert hazai alaprajz adat is megerősít. A tíz kritériumon belül 1-6 pont mutatja a centralitási fokot, úgyhogy egy központi hely maximális centralitási pontszáma 60 lehet. (A legtöbb volt Magyarországon Budának, 54.)

Először 1990-ben a Délnyugat-Dunántúl négy megyéjénél állítottam fel a központi helyek jegyzékét és határoztam meg centralitási pontszámukat. Ezt követte három északnyugat-dunántúli megye feldolgozása. Közben minimális korrekciót hajtottam végre a pontszámok meghatározásánál, és ezt 1999-ben közöltem négy északkelet-magyarországi megye feldolgozásánál, majd 2000-ben megjelent könyvemben a teljes Alföldöt, valamint az Alföld-széli megyék adatait bocsátottam közre. Közben elkészült a Dunántúl keleti fele is, úgyhogy – Erdély és Szlavónia kivételével – rendelkezésre áll a középkori Magyarország 71,5%-ának, ill. népessége 72,2%-ának központi hely hálózata. Sajnos hiányzik a Felvidék jó része, Erdély és Szlavónia, pedig ott fekszik az ún. „igazi városok” nagy része. Azóta majdnem elkészültem a még hiányzó három északkelet-magyarországi megyével, Sárossal, Zemplénnel és Unggal. Ide esik három „igazi város”: Bártfa, Eprejes és Kisszeben.[15]

Örömmel látom, hogy módszerem egyre inkább terjed. Ennek alapján készült el Kollman Örs Gömör megyével, Engel Pál rövidesen befejezi Valkó megyét, Rüsz-Fogarasi Enikő pedig az erdélyi megyékkel foglalkozik. Szende Katalin Pozsony város centralitási pontszámát határozta meg az én módszeremmel. (Eperjest is, amit én is megtettem, a pontszám mindkettőnknél azonos.[16])

A központi helyek sokfélék lehetnek, én azonban csak abban az esetben vettem be a rendszerembe egy települést, ha legalább egyszer városként vagy mezővárosként fordult elő, vagy ahol hetipiac, vagy sokadalom-tartás mutatható ki. Itt jegyzem meg, hogy a „mezőváros” magyar szónak semmi köze sincs a mezőgazdasághoz, értelme „nem erődített város”.[17] A 15. század első feléig még számos, később oppidumként említett települést az oklevelek „civitas”-nak neveznek, ezeket azonban nem tartjuk civitasnak. Más települések továbbra is szinte kivétel nélkül „civitas”-ként fordulnak elő: ezek a földesúri városok. Pécs tehát nem mezőváros, hanem földesúri város. Jól mutatja a terminológia és a valódi helyzet összefüggését Karánsebes. Ezt eredetileg civitas-nak nevezték, utána oppidum lett, a 16. század eleje, a városfal felépítése után azonban újra civitas, királyi földesúri város.[18]

Az elérhető centralitási pont alapján a központi helyeket hét csoportba sorolom, ahol részben a fent idézett lengyel kategórizálást is felhasználom. I. 41 ponttól felfelé: elsőrendű (főbb) városok; II. 31–40 pont között: másodrendű városok; III. kisebb városok és jelentős város-funkciójú mezővárosok: 21–30 pont; IV. mezővárosok, melyek közepes város-funkciót látnak el: 16–20 pont; V. részleges város-funkciójú mezővárosok: 11–15 pont; VI. átlagos mezővárosok, mezőváros jellegű falvak: 6–10 pont; VII. jelentéktelen mezővárosok és központi funkciójú falvak: 1–5 pont. Ennek alapján 16 ponttól felfelé tartok városnak egy központi helyet.[19] Megjegyzem, hogy ebben a kategorizálásban a „város” és a „mezőváros” szó nem felel meg mindig a tényleges jogi helyzetnek. Pl. Kisszeben királyi szabad város csak 18 ponttal rendelkezik, azaz közepes város-funkciójú mezővárosoknak felel meg, noha jogilag Pécs felett áll.

Pécs esetében a tíz kategória a következőképp alakul. Az első az uradalmi központ, rezidencia. Pécs a püspök és a káptalan nagybirtokának központja, vára a püspöknek, aki a 15. század utolsó harmadától egyben Baranya megye örökös főispánja, rezidenciája ezzel 4 centralitási pontot kap.[20]

A bíráskodási központ, hiteleshely kategóriában a város 5 pontot kap. A pécsi káptalan hiteleshely volt. A 15. században tartottak mellette nádori közgyűlést. 1416-ban itt ültek össze az országnagyok, ahol adót szavaztak meg. 1476-ban pedig országgyűlés színhelye volt.[21]

A harmadik kategória a pénzügyigazgatási központ. Mint ismeretes, Pécs a 14. századtól egy évszázadon át pénzverő- és bányakamaraispánság székhelye volt.[22] Ennek alapján 5 pontot adhatnánk. Viszont a késő-középkorban erre nincs adat, úgyhogy csupán egy 1495-ös, nem is teljesen egyértelmű adatot tudunk figyelembe venni, ami sókamarára utal, így ebben a kategóriában legfeljebb egy pontot adhatunk.[23]

A negyedik csoport egyértelmű: ez az egyházi igazgatásra vonatkozik. Mivel Pécs megyéspüspöki székhely, ezért 4 pont jár.

Ezzel szemben az ötödik kategória, ami az egyházi intézményeket tartalmazza, különösen jelentős. Volt társaskáptalanja (a székeskáptalant, ami püspökség esetében evidens, itt nem veszem figyelembe). Mind a négy koldulórend rendelkezett itt kolostorral, ami igen nagy szám, hiszen Pécsen kívül egyedül Budán találunk négy koldulórendi kolostort. Volt ezen kívül a domonkos apácáknak is kolostora, valamint egy beginaház,[24] továbbá Szent Bertalanról és Szent Erzsébetről elnevezett két ispotály is állt a városban.[25] Az ispotály ugyancsak a városiasságra utal. Így a legmagasabb pontszámot, 6-ot adhatunk ebben a kategóriában.

Hatodszor a külföldi egyetemekre beiratkozottak számát vesszük figyelembe. Mivel eredetileg csak két egyetemet, Bécset és Krakkót vizsgáltam, s csupán 1440–1514 között (utána ugyanis nagyon esett a külföldre járók száma), az összehasonlítás lehetősége miatt továbbra is ezt veszem figyelembe. Pécs a 14. helyet foglalja el a magyarországi városokból Bécsbe és Krakkóba utazók sorában, 64-en iratkoztak be 1440–1514 között, ami 5 centralitási pontot jelent. A következő városok előzik meg csökkenő számsorrendben: Nagyszeben, Brassó, Buda, Pozsony, Körmöcbánya, Kassa, Sopron, Szeged, Pest, Lőcse, Nagyvárad, Segesvár, Kolozsvár. Közvetlenül utána Székesfehérvár, az erdélyi Beszterce, Bártfa, Késmárk, Besztercebánya, Nagyszombat, Eperjes, Esztergom következik. Ebben a sorban Nagyvárad, Pécs és Késmárk földesúri város, a többi mind királyi szabad város. Már ez is mutatja Pécs nagy jelentőségét.[26]

A hetedik kategória a kézműves és kereskedő céhek lennének. Egyetlen céhre, az ötvösökére van adatom 1489-ből,[27] ez azonban nyilvánvaló, hogy csak a források hiányának következménye, mégis csak ezt vehetjük figyelembe, így csupán 1 pontot adhatunk. (A vallásos céheket, azaz testvérületeket, amelyekre még kevesebb adat maradt fenn, nem tudtam a centralitási rendszerben figyelembe venni.)

Nyolcadiknak az úthálózati központot veszem figyelembe. Mivel Pécsről nagyszámú más központi hely érhető el egy másik érintése nélkül, ezért az elérhető maximális pontszámot, 6-ot kellett erre adni.[28]

Sajnos, nehézségeink vannak a kilencedik kategóriánál, a vásártartásnál. Igaz, hogy két hetipiac, keddi és pénteki mutatható ki,[29] sokadalomra, azaz évi, országos vásárra azonban egyetlen adat van. Az teljesen valószínűtlen, hogy Pécsett csupán egyetlen sokadalmat tartottak volna. Mivel azonban nincs más adat, csak a meglevőket vehetjük figyelembe, amivel 3 centralitási pontot kapunk.

Nincs probléma az utolsó kategóriával. Pécs vitán felül civitas, és mivel földesúri kézen van, földesúri városnak – és nem mezővárosnak – tekintendő jogilag, így 4 centralitási pontot kap.

Összesen Pécs centralitási pontszáma 39, amivel a „másodrendű városok” élkategóriájába tartozik. Mivel valószínű, hogy a céhek és vásárok esetében a forráshiány miatt alápontoztunk, feltehető, hogy mégis „elsőrendű város”-nak tekintendő. A 39 pont alapján is összehasonlítva az ország eddig feldolgozott területének központi helyeivel, nagyon előkelő településnek tekintendő. Csak a 30 pont feletti központi helyeket, tehát az első- és másodrendű városokat tekintve, az eddig ismert pontszámú városok csökkenő pontszámmal a következők.

Elsőrendű városok: Buda 54, Pozsony 49, Kassa 43, Szeged 42, Pest 41, Sopron 41, Nagyvárad 41. Másodrendű városok: Székesfehérvár 40, Pécs 39, Esztergom 37, Eger 33, Bártfa 33, Győr 33, Temesvár 32, Eperjes 31. A tizenöt város között van hét szabad királyi, azaz tárnoki város, az ismeretlen centralitási pontú Nagyszombat kivételével valamennyi. Három személynöki, azaz szintén királyi szabad város. Négy egyházi és egy királyi földesúri város. Ez különben azt igazolja, amit Szűcs Jenő már élete végén észrevett, hogy a püspöki székhelyeknek legalább egy részét városnak kell tekintenünk. Bár a királyi szabad városoknak alig valamivel több, mint egyharmadának ismerjük centralitási pontszámát, ezeknek az ún. valódi városoknak egy része biztosan jelentéktelenebb volt nem egy földesúri városnál. A feldolgozott területen Asszonypataka (azaz Nagybánya) pontszáma 29, a János király által királyi szabad várossá tett Lippa 28 pontos,[30] Kisszeben pedig – mint láttuk – csupán 18 pontos.

Az egyetemre járók statisztikája alapján már 1971-ben felállítottam egy hipotézist. Térképre vetítve az egyetemre járók száma szerint megkülönböztetve a legalább nyolc külföldre járóval rendelkező településeket, egy világos rendszer volt kimutatható. Ebből önálló körzettel külön állt a két különkormányzattal rendelkező tartomány, Erdély és Szlavónia. Az ország többi részén világos központként kiugrik Buda és Pest, amelyet a kortársak már gazdasági egységnek tartottak. Ezt hat régió veszi körül. A nyugatinak két centruma van: Pozsony és Sopron. Az észak-nyugati központja Körmöcbánya, az észak-keletinek Kassa. A keleti régión Nagyvárad uralkodik. A dél-keleti centruma Szeged, a dél-nyugatié Pécs. Ezt az egymásra épülő piacközpont-rendszert – ha elkészül az egész országra a központi helyek jegyzéke és pontszáma – nyilván pontosítani lehet majd, az azonban most is nyilvánvaló, hogy Pécsnek egy nagy régió központjának kellett lennie a középkorban.

Pécs centralitási helyzetét az is aláhúzza, hogy Baranya megyében 53 központi helyre maradt adat, amit csak Zala megye múlt felül 55 centrummal,[31] amelyek közül egy sem közelíti meg Pécset. Baranyában azonban Pécs után legtöbb ponttal csupán Pécsvárad és Siklós következik 16-16 ponttal, ami arra utal, hogy a sűrűn lakott megyében ugyan nagyszámú kis központ alakult ki, jelentős város azonban csak Pécs maradt, amely uralkodott a megyén.

Pécs gazdasági jelentőségét legutoljára Szakály Ferenc mutatta be.[32] Adatokat hozott a város kereskedelmére és iparűzésére. Nyilván nem véletlen, hogy a különben magyar többségű városban telepedett le a német eredetű gazdag pozsonyi, majd budai kereskedő családból származó Kochaim, másként Schreiber Farkas, aki Pécs bírája is lett. Bár a polgárokkal más előadás foglalkozik, mivel a családi kapcsolatok a kereskedelmieknek a tükörképét mutatják, néhány szót – a teljességre törekvés igény nélkül – erről nekem is kell ejtenem.

Az ausztriai kapcsolat korábban is megvolt. A pécsi tanács egy 1437-es oklevele (a bírót Árpádi Györgynek nevezték) értelmében Antal pécsi szabó egy Kristóf nevű bécsi polgár leányát vette feleségül, aki férjére hagyta összes bécsi, budai és pécsi ingó és ingatlan vagyonát.[33] Ez a szabó nyilván tekintélyes ember lehetett: az örökség helye pedig arra utal, hogy az üzleti kapcsolatok a magyar fővároson keresztül kapcsolták össze Bécset a baranyai várossal. A kapcsolatok azonban még messzebbre is nyúltak. 1416-ban egy pécsi polgárasszonynak, aki egy kölni polgár özvegye, tartoznak bécsiek.[34] Köln és Pozsony között a 15. század első évtizedeiben erős kereskedelmi kapcsolatok léteztek,[35] úgy látszik, hogy ezek még messzebbre, Pécsre is átterjedtek.

Magyarországi családi kapcsolatok közül a fővárosiak a legfontosabbak, a budai polgárok között sok a dunántúli, és köztük pécsi eredetű.[36] Nem hiányoznak azonban az erdélyiek sem. 1466-ban Váradhegyfok város tanácsa előtt Prázsmári Simon szabó pécsi polgár erdélyi Fehér megyei birtokokat adott el Brassó városának.[37] 1484-ben pedig Pécsi István deák dési polgár,[38] azaz erdélyiek Pécsre, pécsiek Erdélybe költöznek.

A kereskedelmi adatok főként pécsiek városon kívüli működésére vonatkoznak. 1417-ben egy pécsi német nyelvű polgárt, aki árukkal utazott, raboltak ki Óvárnál.[39] 1492-ben a szlavóniai Alsózdenc oppidum tanácsa előtt ottani polgárok, valamint egy megyericsei igazolták, hogy pécsi polgárok, mégpedig Olasz Bálint és felesége, Zalai János és felesége, valamint Hosszú Tamás megadták azt a pénzt, amellyel áruk fejében Szabó Márton zdenci polgárnak tartoztak.[40] Ez bizonyítja az Olaszország felé irányuló útvonal használatát, és talán nem véletlen, hogy az egyik pécsi adós épp olasz. Mindenesetre viszonylag messzi távolságon a pécsiek hitelképesek voltak. Arra viszont kevesebb adat maradt fenn, hogy valaki Pécsett vásárolt volna be, ami természetesen nem jelent sokat, a Pécsre hozott idegen árut nyilván nem csak a helyi vásárlóközönség használta fel. 1493-ban rabolnak ki egy Pécs városából Somogyvár mezővárosba igyekvő utast.[41] A város mindenesetre II. Ulászló 1495-ös pécsi tartózkodása idején alkalmas volt a királyi udvar ellátására. Pécsi ötvösök dolgoztak a királynak,[42] de posztót is vásárolt az udvar, így egy Boltos Benedek nevű pécsi kereskedőtől,[43] aki feltehetőleg a hasonló nevű ismert család tagja lehetett.[44]

Úgy tűnik tehát, hogy a baranyai város a távolsági kereskedelem árucikkeinek regionális elosztóhelye volt, és mivel ez a tájegység az ország legsűrűbben lakott területeként mutatható ki,[45] ez csak növelte Pécs jelentőségét. Az úthálózat révén Buda (és rajta, ill. Székesfehérváron át Bécs) felől a Balkánra (és vissza), valamint az Erdélyből Itália irányába (és vissza) közlekedők érinthették a várost.[46] A pécsi és más baranyai szőlővidék a régiónak saját, jól eladható árut biztosított. Tökéletesen megmagyarázható, hogy városunknak Budával volt a legszorosabb kapcsolata. Az egyre jobban kibontakozó országos piacnak Buda volt – testvérvárosával, Pesttel együtt – a központja, [47] így tőle függött a déli piackörzet is. Ezt szinte szimbolikus formában mutatja a Szakály Ferenc által feldolgozott Schreiber Farkas életpályája. Ahogy pl. nürnbergi cégek Budára küldték családi vállalkozásaik egyik tagját, aki itt akár városbíróságra is tudott emelkedni, mint Haller Ruprecht, [48] ugyanezt tették a budaiak Pécs irányába: így került Kochaim Schreiber Farkas Pécsre.[49]

Rövidítések, irodalom

ANDERS 1985

ANDERS, A.: Den urbans scenen. Städer och samhälle i det medeltida Danmark. Acta Archeeologica Lundensia. Series in 80. Nr. 13. Bonn–Malmö, 1985.

BÁCSKAI 1965

BÁCSKAI V.: Magyar mezővárosok a XV. században. Értekezések a történeti tudományok köréből 37. Bp., 1965.

BOGUCKA – SAMSONOWICZ 1986

BOGUCKA, M. – SAMSONOWICZ, H.: Dzieje miast i mieszczaństwa w Polsce przedrozbiorowej. Wroclaw–Warszawa–Gdańsk–Lódz, 1986.

CHRISTALLER 1933

CHRISTALLER, W.: Die zentralen Orte im Süddeutschland. Jena, 1933. (új kiadása: Darmstadt, 1968)

CSÁNKI 1890–1913

CSÁNKI D.: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I–III., V. Bp., 1890–1913.

DF

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai fényképtár

DL

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai levéltár

DRH

Decreta regni Hungariae. Gesetze und Verordnungen Ungarns 1458–1490. Ed. G. Bónis, F. Döry, G. Érszegi, S. Teke. (Publicationes Archivi Nationalis Hungarici II/19.) Bp., 1989.

ENGEL J. CHR. 1797

ENGEL, J. CHR. von: Geschichte des ungrischen Reiches und seiner Nebenländer. I. Halle, 1797.

ENGEL 1996

ENGEL P.: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I–II. História könyvtár 5. Bp., 1996.

FÜGEDI 1972

FÜGEDI E.: Koldulórendek és városfejlődés Magyarországon.  Századok 106 (1972), 69–96.

FÜGEDI 1981

FÜGEDI E.: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról. Bp., 1981.

GLASER 1929

GLASER L.: Duntántúl középkori úthálózata. Századok 62 (1929), 138–167., 257–285.

HÓMAN 1921

HÓMAN B.: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Bp., 1921.

JÄGER 1998

JĀGER, H.: Zentraler Ort, Zentralität. In: Lexikon des Mittelalters Bd. IX. München, 1998. 541.

KOVÁTS 1914

KOVÁTS, F.: Handelsverbindungen zwischen Köln und Pressburg (Pozsony) im Spätmittelalter. Mitteilungen aus dem Stadtarchiv von Köln 35 (1914). 1–32.

KUBINYI 1963–1964

KUBINYI, A.: Die Nürnberger Haller in Ofen. Ein Beitrag zur Geschichte des Südosthandels im Spätmittelalter. Mitteilungen des Vereines für Geschichte des Stadt Nürnberg 52 (1963-1964) 80–128.

KUBINYI 1971

KUBINYI A.: A középkori magyarországi városhálózat hierarchikus térbeli rendjének kérdéséhez.  Településtudományi Közlemények 23 (1971) 58–78.

KUBINYI 1972

KUBINYI A.: Dél-dunántúli parasztok városba költözése a középkor végén.  Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 3 (1972) 13–45.

KUBINYI 1989

KUBINYI A.: Mezővárosok egy városmentes tájon. A középkori Délnyugat-Magyarország. A Tapolcai Városi Múzeum közleményei 1. (1989), 319–335.

KUBINYI 1996a

KUBINYI A.: A Magyar Királyság népessége a 15. század végén.  Történelmi Szemle 38 (1996) 135–161.

KUBINYI 1996b

KUBINYI A.: Csepreg a Nyugat-Dunántúl középkori városhálózatában. In: Tanulmányok Csepreg történetéből. Szerk.: Dénes J., Csepreg, 1996. 130–148.

KUBINYI 1999a

KUBINYI A.: Központi helyek a középkor végi Abaúj, Borsod, Heves és Torna megyékben. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37 (1999) 499–518.

KUBINYI 1999b

KUBINYI, A.: Matthias Corvinus. Die Regierung eines Königreichs in Ostmitteleuropa 1458–1490. (Studien zur Geschichte Ungarns. Bd. 2.) Herne, 1999.

KUBINYI 1999c

KUBINYI A.: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. (METEM Könyvek 22.) Bp., 1999.

KUBINYI 2000

KUBINYI A.: Városfejlődés és városhálózat a középkori Alföldön és az Alföld szélén. (Dél-alföldi évszázadok 14.) Szeged, 2000.

MÁLYUSZ 1926

MÁLYUSZ E.: Az 1514. évi jobbágyháború okai. Társadalomtudomány 6 (1926), 375–379.

MÁLYUSZ 1927

MÁLYUSZ E.: Geschichte des Bürgertums in Ungarn. Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 20 (1927) 356–407.

MÁLYUSZ 1953

MÁLYUSZ E.: A mezővárosi fejlődés. In: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. Szerk.: Székely György. Bp., 1953. 128–191.

MILITZER 1993

MILITZER, K: Kölner Kaufleute in Pressburg und im Donauraum im 14. und 15. Jahrhundert. In: Städte im Donauraum. Sammelband zum 700. Jahresfeier des Stadtgrundprivilegs von Pressburg 1291–1991. Hrsg. v. Richard Marsina. Bratislava, 1993. 121–134.

ROMHÁNYI 2000

F. ROMHÁNYI B.: Kolostorok és társaskáptalanok a középkori Magyarországon. Bp., 2000.

SZAKÁLY 1973

SZAKÁLY F.: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 4 (1973) 55–112.

SZAKÁLY 1995

SZAKÁLY F.: Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. (Humanizmus és reformáció 23.) Bp., 1995.

SZENDE 2000

SZENDE K.: Otthon a városban. Urbanizáció, társadalom és anyagai kultúra a késő-középkori Sopronban és Pozsonyban a végrendeletek tükrében. PhD doktori disszertáció. Bp., 2000.

TT

Történelmi Tár, Bp.,

UGDS

Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Hrsg. v. Gustav Gündisch, unter Mitarbeit von Herta Gündisch, Gernot Nussbächer und Konrad G. Gündisch. Bd. VI., VII.  Bukarest, 1981., 1991.

WERBŐCZY

WERBŐCZY I.: A dicsőséges magyar királyság szokásjogának hármaskönyve. Latin-magyar kétnyelvű kiadás. Bp., 1990.

Z

Codex diplomaticus domus senioris comitum Zichy de Zich et Vásonkeő. A zichy és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának oklmánytára. Szerk.: Nagy Imre – Nagy Iván – Véghely Dezső – Kammerer Ernő – Lukcsics Pál. I–XII. Pest, Bp., 1871–1931.

ZSO

Zsigmondkori Oklevéltár. Mályusz Elemér kéziratát kiegészítette és szerkesztette: Borsa Iván. V-VI. (A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II/27., 32.) Bp., 1997, 1999.

Jegyzetek


[1] CSÁNKI 1890–1913. c. munkájában „Városok” cím alatt az egyes megyékben az oppidumokat, sőt az évi vásárt tartó falvakat is városként sorolta fel.

[2] MÁLYUSZ 1926. 375–379.; MÁLYUSZ 1927.

[3] Általában 800–850 mezővárossal számolnak: BÁCSKAI 1965. 14. Az évi vásártartó falvak és a csak egyszeri említésű mezővárosok kihagyását az oppidumokból már javasolta Fügedi Erik: FÜGEDI 1972. 86–87., új kiadása: FÜGEDI 1981. 77–79.

[4] WERBŐCZY 492–507. (Partis III. Tit. 8–20.), itt a királyi városok polgársága jogairól van szó.

[5] Pécset pl. mezővárosnak tekintette Mályusz Elelemér (MÁLYUSZ 1953. 141.) noha elismeri, hogy azok közé tartozik, amelyek gazdaságuk, kereskedelmi jelentőségük alapján egy szinvonalon álltak a városokkal.

[6] BOGUCKA – SAMSONOWICZ 1986. 106. A négy csoporthoz tartozó városok és oppidumok száma a következő: 6, 88, 230, 363. Ez összeadva azonban csak 687-et ad ki. Ugyanott a tartományok szerinti összeadásnál 688 jön ki, így valahol összeadási hiba történt. (BOGUCKA – SAMSONOWICZ 1986. 120–121.) Ez azonban lényegében nem változtat az eredményeken.

[7] KUBINYI 1996a. 157–159.

[8] FÜGEDI 1972. 69–94.; FÜGEDI 1981. 57–88., 470–477.

[9] KUBINYI 1971.

[10] SZAKÁLY 1995. 16–19.

[11] Ezeket idézem: KUBINYI 2000. 188.

[12] KUBINYI 2000. 187–195.

[13] Ez CHRISTALLER 1933. könyvére megy vissza. Ld. még: JÄGER 1998.

[14] ANDRÉN 1985.

[15] KUBINYI 1989.; KUBINYI 1996b.; KUBINYI 1999a.; KUBINYI 2000. 7–101.

[16] SZENDE 2000. 29.

[17] SZAKÁLY 1995. 13.

[18] KUBINYI 2000. 83.

[19] KUBINYI 2000. 15.

[20] ENGEL 1996. I. 390.  A pécsi püspök Baranya megye örökös főispánja: KUBINYI 1999b. 114.

[21] DRH 231–234.; Az 1416-os gyűlés: ZSO V. nr. 2225.; nádori közgyűlés 1467-ben: pl. DF 260099.; hiteleshelyi tevékenysége közismert.

[22] HÓMAN 1921. 277.

[23] 1495-ben említik a pécsi püspök sókamarását: DF 260547.

[24] Társaskáptalanra, kolostorokra és beginaházakra: ROMHÁNYI 2000. 50.

[25] KUBINYI 1999c. 264.

[26] KUBINYI 1971. 74.

[27] TT (1900) 11 (1489)

[28] VÖ.: GLASER 1929. (térképmelléklet)

[29] Keddi hetipiac: Z. IV. 278., VIII. 274.; pénteki hetipiac: Z. III. 525., 546. A sokadalomra csak a török defterekben van adat, erre néhai Szakály Ferenc barátom hívta fel a figyelmemet.

[30] Ld. ezekre: KUBINYI 2000. 16–17.

[31] Baranyára a még nem közölt gyűjtésem, Zalára: KUBINYI 1989. 322.

[32] SZAKALY 1995. 33–62.

[33] Nos Georgius Arpady dictus judex juratique cives civitatis Quiqueecclesiensis” oklevele: Archiv der Stadt und des Landes Wien. Urkunden. Nr. 2605.

[34] ZSO V. NR. 2071.

[35] KOVÁTS 1914.;  MILITZER 1993.

[36] KUBINYI  1972. különösen 34., 37.

[37] UGDS VI. 230.

[38] UGDS VII. 365.

[39] ZSO VI. NR. 561., 1796.

[40] DL 19791.

[41] DL 70068. Az eset Húsvét táján történt.

[42] ENGEL, J. CHR. 1797. I. 71. (Gábor ötvösről), 73. (Bálint ötvös), 76. (név nélkül említett ötvösök)

[43] ENGEL, J. CHR. 1797. I. 75. Vettek különben Pécsen török bársonyt, valamint egy aranyozott bársonyból készült hacukát is: uo. 74.

[44] A pécsi Boltos családra: SZAKALY 1995. 39–40.

[45] Ld. fentebb, 7. jz.!

[46] Ld. fentebb: 28. jz., valamint SZAKALY 1973.

[47] Vö.: KUBINYI 1971. 58–78.

[48] KUBINYI 1963.

[49] SZAKALY 1995. 46–66.