Cikkek

Font Márta: A világi uralom megszervezése Közép- és Kelet–Európa új államaiban az első ezredfordulón

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon

Tanulmányok Pécs történetéből 9.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219 4077

Szerkesztette: Font Márta

11–25. pp.


Font Márta

A világi uralom megszervezése Közép- és Kelet–Európa új államaiban az első ezredfordulón


The organisation of the secular power in East-Central Europe in the turn of the first millenium

Die Organiasation der weltlichen Macht in Ostmitteleuropa an der ersten Jahrtausendwende




Az Európa-fogalom az első ezredforduló táján jelentősen eltért mai Európa-fogalmunktól, jobbára a keresztény világ szinonimájaként volt használatos. Éppen az első ezredforduló az az idő, amikor a keresztény világgal azonosnak tekintett Európa „kezdett kitágulni”, közelített a mai kontinens-fogalmunkhoz. Az ilyen értelemben „egységesülő” Európa azonban kezdettől fogva magában hordott potenciális törésvonalakat, amelyek mentén a 13. századra markánsan megkülönböztethetőkké váltak egyes régiók. A törésvonalak egyértelműen kirajzolták Europa Occidens és Europa Oriens vonalait, a kettő hatósugarában pedig létrejött egy ún. „Köztes-Európa”, amely mindkettőtől különböző vonásokat mutatott.[1] Jelen dolgozatban a „Köztes-Európa” fogalmát olyan értelemben használjuk, hogy kiterjesztjük mindarra a területre, ahová a két korabeli nagyhatalom, Bizánc és a Német-római császárság hatósugara elért. Mivel az első ezredfordulón a római és bizánci egyházszakadás előtt vagyunk, nem látszik indokoltnak a későbbi Kelet-Európa megkülönböztetése. Vizsgálódásunkból kizárjuk ugyanakkor azokat a területeket, ahová a két nagyhatalom hatósugara elért, de az ezredfordulóra a keresztény misszió még nem tudott eredményeket felmutatni: pl. Észak-Európa, illetve Bizánc részéről a kazáriai kísérlet. Vizsgálódásunk tehát azt a régiót öleli fel, amelyet ma Kelet-Közép, illetve Kelet-Európának nevezünk.

Az első ezredfordulóra a két keresztény császárság határai mentén több olyan hatalmi központ is formálódott, amelyekből kialakult az imént körvonalazott régió. Ezeket a hatalmi központokat ekkor még egységesen kell kezelni, mivel a 11-12. század során még csak formálódott, de nem rögzült véglegesen az a törésvonal, amely e régióknak a belső határvonalait kialakította. E törésvonalakat a kortársak sem érzékelték, nem írtak új országokról, hanem csak a birodalom szomszédságában fekvő területekről, illetve az ott lakó népekről, csoportokról. Az ezredforduló körüli eseményekről szólva a szláv csoportok közötti különbségeket nem érzékelték, pl. Brémai Ádám azt írja, hogy „Sclauonia igitur amplissima Germaniae provincia”,[2] ugyanezt fejezi másfelől, hány féle elnevezést alkalmaztak a magyarokra.[3]

Az ezredforduló „Köztes-Európájának” új hatalmi központjai, a leendő keresztény államok csírái azokon a hatalmi gócpontokon keresztül ragadhatók meg, amelyekben gyökeret vert a keresztény térítés (Prága, Poznań, Esztergom, Kijev) a 10. század utolsó harmadában. A keresztény államiság születése pillanatától a párhuzamosnak látszó jelenségek között számos különbség is megragadható, amelyek csírájukban hordozták a később markánsabbá váló különbségeket. Az összehasonlítás módszerét alkalmazva[4] számos tényezőt kell figyelembe venni, pl.

– a kereszténység felvételének idejét és körülményeit,

– az egyházszervezet kiépülésének folyamatát és jövedelmének eredetét,

– az írásbeliség létrejöttét és műfaji sajátosságait,

– a törvények írásba foglalásának idejét és körülményeit,

– a fejedelmi (királyi) hatalom kialakulását, hatalom megszerzésének körülményeit, átörökítésének módját, és intézményeit.

 

Mindezekre e tanulmány keretén belül nincs mód kitérni,[5] csupán az utolsóként említett problémakörrel kívánunk foglalkozni. Az összehasonlítás szempontjaiként az alábbiakra térünk ki:

1. a fejedelmi hatalom létrejötte, azaz a hatalomszervező előkelők és a dinasztia alapítás,

2. az uralmi zóna kiszélesítése („államalapító expanzió”),

3. a fejedelmi (királyi) udvar mindennapi életének megszervezése,

4. az ország és a hadsereg irányítása,

5. a fejedelmi (királyi) hatalom öröklés módja.

1. Hatalomszervező előkelők

A 10. században létrejött dinasztiák (Přemyslek, Piastok, Árpádok, Rurikidák) uralma stabilnak bizonyult. Mindegyikük több évszázadon keresztül meghatározó szerepet játszott a térségben: az Árpád-ház kihalása 1301-ben, a Přemysl dinasztiáé 1305-ben következett be, a Piastoké csak 1372-ben, míg a Rurikoké ennél is később, 1598-ban. A 10. században kereszténnyé lett uralmi központokat irányító dinasztiák hatalma egyaránt a törzsiségben gyökerezett, a törzsi előkelők sorából való kiemelkedésük a pogány kor terméke, a kereszténység felvételekor ez már befejezett ténynek tekinthető. A dinasztiák mindegyikében közös, hogy felemelkedésük kezdete homályba vész. A törzsön vagy törzsszövetségen belüli ellenfeleikről alig, vagy csak jelzésszerűen vannak adataink. Cseh területen a Přemyslek és a Slavníkok küzdöttek egymással, az utóbbiaktól származott Szent Adalbert.[6] A Piastok ellenfeleiként egy Popelida nemzetségről van tudomásunk.[7] A Rurik fejedelmek őseinek a varégok közül a kijevi Aszkolddal és Dirrel, a szláv előkelők közül pedig a drevljan törzsbeli Mallal kellett megküzdeni.[8] Az Árpádok hasonló küzdelmeiből csak István király „államszervező harcai” néven számontartott hadakozásai ismertek,[9] korábbiak nem.

A szláv törzsiség megítélésekor a legnagyobb problémát a törzsnevek másodlagossága okozza: sok esetben lakóhelyükről pl. folyókról (Morava / Morva, Bug); későbbi központjukról (volhiniaiak, polockiak); földrajzi környezetükről (polan /poljan, drevljan, szeverjan) nevezik őket a források.[10] Ezen törzsnevek a törzzsé szerveződés mikéntjére nem világítanak rá, illetve csak annyiban, hogy az egymás közelében lakó szláv népesség került egy-egy törzsbe. A magyarok esetében más a helyzet. Bíborbanszületett Konstantin által felsorolt törzsnevekről[11] régóta tudjuk, hogy a katonai szervezetet tükrözik, de a szerveződés rendje nem egyértelmű, többféle elképzelés született.[12]

Az bizonyos, hogy a törzsi előkelők kiemelkedésében a katonai szervezet kialakításában vállalt szerep, illetve a védelmi feladatok megszervezése meghatározó volt. Az Árpádok esetében ez a kazároktól való függetlenedés során következett be,[13] midőn az új törzsszövetségi haderő megszervezése megtörtént. A Premyslidák és a Piastok törzsi szerveződésében az volt kulcsfontosságú, hogy a keleti frank birodalom, illetve a 10. század elején létrejött Német–római Császárság határainak keletebbre tolódásával a kor egyik nagyhatalmával kellett szembenéznie.[14] E szláv csoportok korábban kisebb közösségekben éltek, egy-egy erődített település (grad / gród / hrad) közelében lakva. Védelmüket a központ volt hivatott ellátni. A birodalom politikai és katonai nyomása, az ütőképesebb katonai erő megteremtésének kényszere válthatta ki a nagyobb egységek (törzsek) létrejöttét. A keleti szláv–varég elit vezetésével megszerveződő kijevi központ fejedelmei pedig a kazárokkal és a besenyőkkel vívott küzdelemben erősítették meg hatalmukat, midőn a „varégoktól a görögökig” vezető viziút[15] mentén minden irányban kiszélesítették befolyásukat. A Bizánc ellen vezetett zsákmányszerző hadjáratok részben ennek a szerveződésnek eredményei, részben kísérőjelenségei.[16]

A kereszténység felvétele nyomán a szomszédos nagyhatalmakkal létrejövő házassági kötelékek, azaz szövetségi kapcsolatok a kiemelkedett helyi dinasztiák elismerését jelentették a nemzetközi porondon.[17] A nemzetközi elismertség birtokában biztosabb háttérrel szervezték meg belső uralmukat.

2. „Államszervező expanzió”

Az mind a négy esetben kijelenthető, hogy a 10. században kialakult hatalmi központ nem egyezett meg azzal a területtel, amelyet a későbbi „országot” azonosítjuk. A Přemysl dinasztia uralma kezdetben a Cseh medencére korlátozódott Prága központtal; a Piastoké Gniezno – Poznań vidékére, a Rurikoké a Novgorod – Kijev vízi útra, az Árpádoké pedig a Kárpát-medence nyugati felére.[18]

Az első központokban megszilárdult uralom után terjeszkedés, a területnövelés szándéka figyelhető meg, ezt neveztük „államszervező expanziónak”. A megszilárduló területi központok ellenére a 10. században az Ottók birodalmának szomszédságát a német terület krónikásai összefoglalón „Sclavia”-nak nevezték,[19] ahol egymással rivalizáló fejedelmek vannak. A Cseh-medencei és a Poznań – Gniezno-i  hatalmi centrumok között összeütközés következett be Szilézia és Krakkó térségének birtoklásáért.[20] Katonai erejüket jelezte, hogy egy alkalommal (1018) a cseh fejedelem dúlta fel Gnieznót és eltulajdonította Szent Adalbert ereklyéjét;[21] más alkalommal (1009) Bolesław Chrobry serege hatolt egészen Prágáig és a magyar uralom alatt álló Nyitra környékére is,[22] illetve a keleti szláv területen Kijevig.[23]

Az ezredforduló táján az alábbi állapotok regisztrálhatók:

A Cseh-medence mint természetes határokkal körülzárt terület egészében és stabilan a Přemysl leszármazottak kezén szilárdult meg, de uralmuk ennél tovább nem terjedt.[24]

A lengyel Mieszko 990 körül lényegesen kiterjesztette uralmát déli és északi irányban is. Ennek dokumentuma az a „Dagome iudex” néven ismert irat, amelynek keletkezése 992-re datálható, de csak 1085 körüli másolatból ismert.[25] A iudex említése ellenére nem törvényeket tartalmaz. Lényegében a pápa oltalma alá helyezi „Mieszko országát” és Oda nevű német hercegnővel kötött házasságából származó utódainak (Mieszko és Lambert) akarja biztosítani az öröklést.[26] A név (Dagome) néhány etimológiája pl. Dago – Me,[27] illetve Dagr skandináv alakból[28] az obodritákkal való kapcsolatra utalna. Az irat körülírja Mieszko területét:

… sub Ioanne XV papa dagome iudex et Ode senatrix et filii earum misica et lambertus leguntur beato contulisse suam civitatem in integro que vocatur Schignese cum omnibus suis pertinentiis infra hoc affines sicut incipit a primo latere longum mare fine Pruzze usque in locum qui dicitur Russe et fine Russe extendente usque in Craccoa et ab ipsa Craccoa usque ad flumen Odere recte in locum qui dicitur Alemure et ab ipsa Alemure usque in terram Milze et a fine Milze recte intra Oddere et exinde ducente iuxta flumen Oddera usque in predictam civitatem Schignesne…[29]

A Kijevi Rusz fejedelmei a 10. század során a Novgorod–Kijev útvonal „kitágításán” fáradoztak. Előbb átvették a szláv törzsek adóztatását a kazároktól, majd Szvjatoszlav 965-ben felszámolta Kazáriát.[30] Valószínűleg ekkor szerezték meg a Tmutarakany feletti uralmat, amely a Rusz steppei jellegének erősödéséhez járult hozzá. A Kijev környéki lakosság spontán északkeleti kolonizációja a Volga felső folyása irányába mutatóan jelezte a fejedelmi hatalom terjeszkedésének irányát, illetve az ún. cserveni városok körüli összeütközés Bolesławval a nyugati határok körüli bizonytalanságot mutatják.[31]

Géza fejedelem törzsterülete a Veszprém–Esztergom–Székesfehérvár háromszög lehetett. Ő stabilizálta a Kárpát-medencében a nyugati határokat, amikor a bajorokkal kötött béke fejében az Enns folyóig terjedő szállásterületekről visszahúzódott a Lajta–Fischa folyók vonaláig, feladva a Bécsi-medence feletti uralmat.[32] A Gézát követő Istvánnak sikerült – a korábbi törzsszövetségi hagyományok felhasználásával – kiterjeszteni uralmát a Kárpát-medence egészére, de ehhez harcolnia kellett más törzsek vezetőivel, ahol a területi uralom kiépítése szintén megkezdődött (ld. Gyula, Ajtony), illetve saját törzsén belül Koppánnyal.[33] A vitatott kérdések közé tartozik Ungaria Nigra lokalizálása, illetve legyőzésének időbeli meghatározása.[34]

3. A fejedelmi (királyi) udvar mindennapi életének megszervezése

A keresztény államszervezés kiindulópontja a (nagy)fejedelem személye és környezete. A személyi uralomból „kinövő” hatalomszervezés és intézményrendszer, azaz a korai kormányzati struktúra a fejedelmi udvartartásra nyúlik vissza. A fejedelem környezete (kísérete) a fejedelmi – Magyarországon hamarosan a királyi – udvartartásnak megszervezését, az udvar szükségleteinek ellátását volt hivatott biztosítani, amihez szorosan hozzá kapcsolódott a fejedelem (uralkodó) egyéb jogainak (pl. igazságszolgáltatás) gyakorlása és az „ország” haderejének megszervezése. Mindez differenciálatlanul, egyidejűleg történt. Az udvartartás és a ország egészét érintő intézkedések sorrendjének, az átalakulás, illetve az „átszervezés” idejének meghatározása a korai időszak forrásadottságai miatt nehéz.[35] Jobbára csak kiragadott példákkal lehet szemléltetni a helyzetet. Előbb az udvartartás működésének bemutatására teszünk kísérletet.[36]

A szakirodalomban régen megállapítást nyert, hogy a fejedelmi udvartartás (curia) a várak köré összpontosult. A várak körül letelepített szolgálónépek biztosították az udvar ellátását.[37] Magyarországon ezt a korai, ún. „foglalkozást” jelző helyneveken keresztül sikerült bizonyítani;[38] Lengyelországban a források ezt csak jobbára a 13. századra vonatkozóan mutatják ki.[39] Magyarországon a Szent István-kori törvények szólnak a királyi curia vagy curtis szervezetről, mint a királyi birtokokat megtestesítő egységekről. Györffy Gy. a királyi alapítású monostorok esetében feltételezte (Pécsvárad esetében ki is mutatta),[40] hogy egy-egy az egyháznak adományozott királyi curia képezte gazdaságuk alapját. A megtermelt javakat a királyi udvar az országot „körbejárva” élte fel még a 12. század végén is.[41] Ezzel lehet összefüggésben a descensus-nak a szabadokra kirótt kötelezettsége. A királyi udvartartás szervezésére jött létre a nádorispán (comes palatinus) tisztsége, amelynek első képviselőjét már Szent István korából ismerjük. Tevékenységi köre, amelyhez hamarosan igazságszolgáltatási jogkör is járult, a 11. század folyamán a királyi udvarra korlátozódott.[42] Királyi székhelyként Esztergom mellé az István által alapított társaskáptalan helyszíne, Székesfehérvár társult. Az Alba Regia nevet kapott királyi központ az első magyar király temetkező helye, majd állandó koronázóhely és az uralkodó dinasztia szakrális központja. Már a korai időszakban olyan centrum lehetett, amely nem állandó székhely ugyan, de a király gyakori tartózkodási helye lehetett. Erre utal a latin név regia jelzője, illetve a magyar név székes- előtagja. Ez utóbbi a latin sedes fordításaként kerülhetett használatba.[43]

Lengyel területen az első Piast fejedelmek központjaira a civitates, castella, castra elnevezéseket használták a 12. század elejétől megjelenő krónikák. A szóhasználat nem következetes. A felsorolt szavak szinonimájaként jelent meg a sedes, amely sedes regni principalis alakban a nagy-lengyelországi központra vonatkozott, majd a 13. századtól kezdve sedes regni principales megjelöléssel illettek minden egyes fejedelmi székhelyet. Ettől megkülönböztetve használják a források a statio-t a fejedelmek tartózkodási helyét jelölendő.[44] Ez utóbbi a tartózkodás ideiglenes, átmeneti jellegére utal. Úgy véljük, a magyarországi curia-hoz hasonló. A civitas nem várost jelölt, hanem egy megerősített központot és a környéken lévő falvak csoportját, mint területet. Ezek a várkörzetek a nemzetségi időkbe nyúlnak vissza, amelyeket meghódítva a Piastok megteremtették területi uralmukat.[45] Ez a területi szervezet egyben adminisztratív és katonai szerveződést is jelentett.[46] Úgy gondoljuk, a civitas és a sedes ugyanazokra a központokra is vonatkozhatott, a megkülönböztetést okozhatta a szóhasználat bizonytalansága, vagy a lassan kialakuló funkcionális különbségek kifejezése. A lengyel helyzethez hasonlóan kiépült uralmi szervezetet találunk a cseh fejedelmek uralta térségben is: várakhoz rendelt szolgáló falvak rendszere biztosította a fejedelem gazdaságát és egyben jelentette a territoriális uralom körzeteit is.[47] A Kijevi Ruszban az egyes központ ugyanúgy, mint a nyugati szláv területen a megerősített központból és a „körzethez tartozó falvak összességéből” állt, élén a fejedelemmel. A 11. század végére ez a terület kapta a voloszty nevet.[48] A központok a fejedelem székhelyei is voltak egyben,[49] itt vagy a környékén tárolták élelmiszerkészleteiket, zajlott az igazságszolgáltatás, gyűlt össze a vecse. A központokat gorod-nak nevezik a korabeli források, ám városnak korántsem voltak nevezhetők. A gorod értelmezésünk szerint az „erődítménnyel rendelkező település” értelemmel bírt.[50] Közülük kiemelkedett Kijev, amit a biliná-k stolnij grad-ként is emlegetnek. Ez lényegében megfelel a latin sedes szóhasználatnak.

4. Az ország és a hadsereg irányítása

A törzsi előkelők közül kiemelkedő dinasztia hatalma a fegyveres katonai kíséretre épült. A kíséret adta a hadakozók biztos, feltétlenül engedelmeskedő magját. A nagyobb zsákmány lehetősége nagyobb kíséret eltartását tette lehetővé, így hozzájárult a dinasztia uralmának stabilizálásához. A kíséret eltartása ugyanakkor szükségessé tette a mindig újabb és újabb zsákmányszerzést, és egyben az ilyen jellegű hadjáratok motorját adta.[51] A 10. században különösen a magyar törzsek és a Rusz hadjáratai figyelemre méltóak; a cseh és lengyel betörések jobbára csak a Német-római birodalom keleti határainak nyugtalanítására voltak alkalmasak.[52] Ez a 10. századi jelenség – értelemszerűen mennyiségi mutatók nélkül – a Kijevi Rusz és az ezredfordulón létrejött magyar királyság katonai erejének jelentősebb voltára enged következtetni. Az arányokat a keresztény államszervezést követően is hasonlónak gondoljuk.

A világi uralom a várak (mégpedig az építési technikától függetlenül) által megtestesített uralomra épült.[53] A vár volt a központja a cseh és lengyel területen megszerveződő hatalmi központoknak (hrad, gród), ugyanúgy, mint a keleti szlávok (grad / gorod) központjainál, vagy a magyar várszervezetnél. Megszervezésükkor az elsődleges szempont a katonai-védelmi szempont lehetett. A körzet elnevezése változatos: terra – zemlja, opole, voloszty, (knyazsesztvo), comitatus, civitas, megye.[54] A szlávok lakta területen lényegében mindenütt ráépült a korábbi törzsi (vagy még inkább nemzetségi) előzményekre. A terjeszkedő dinasztia kiterjesztette hatalmát a szomszédos törzsekre, és a dinasztia valamely tagját tette meg irányítónak, aki a dinasztiát megtestesítő fejedelem hatalmát biztosította. Átmenetileg, míg a törzsi-nemzetségi előkelőkkel szembe nem fordult az őt oda állító fejedelem hatalmával. Pl. úgy, hogy megtagadta a beszedett adó továbbítását.[55] A Kijevi Ruszban a fejedelem korai adóztatási módjáról árulkodik a poljugyje, amikor a kísérettel körbejárva maga a fejedelem gyűjtötte be az adókat.[56] A 10. század utolsó harmadában a területi növekedés már nem tette ezt lehetővé, ekkor kezdődött az adókörzetek kialakításának időszaka, amikor a kijevi nagyfejedelem fiait ültette az egyes (korábbi törzsi) központokba. Az első „országfelosztás” 973-ban történt, majd megismétlődött Vlagyimir nagyfejedelem uralkodása idején.[57] Az 1054. évi felosztás azonban már másképp értelmezhető, hiszen nemcsak az adók begyűjtéséről volt szó, hanem egyfajta hatalmi hierarchia felállításáról is. Az egyes központok ugyanúgy, mint a nyugati szláv területen megerősített központból és a körzethez tartozó falvak összességéből állt, élén a fejedelemmel (voloszty).

Magyarországon lényeges különbség, hogy a vármegye megszervezésében a nemzetségi szempontok nem játszottak szerepet.[58] Megyét ott szerveztek, ahol pl. a határvédelem indokolta, az egyes törzsek legyőzése után a királyi hatalmat demonstrálni kellett, vagy ahol olyan létszámban éltek királyi népek, hogy élükre külön tisztségviselő állítása volt indokolt.[59] A vármegyék élére nem a fejedelmi dinasztia tagjai kerültek, hanem a király által megbízott tisztségviselő, aki nem formálhatott jogot arra, hogy a dinasztia uralmának részese legyen, mindenképpen a királynak alárendelt tisztségviselő volt.[60] Jelentős számban kerülhettek ispáni méltóságba idegen származásúak, akik csak a királynak tartoztak engedelmességgel. A magyar vármegyék irányításában tehát a vérségi kötelékek nem játszottak szerepet. A várakhoz rendelt katonaság helyzete is átalakult azáltal, hogy egy nagyobb telepítési hullám állhatott a háttérben, amiről a Kárpát-medence egészében „szétszórt” törzsnevek árulkodnak.[61] Ezáltal a király a megyékhez rendelt haderő belső átszervezését is elvégezte. Végső soron a nemzetségeket megfosztotta attól a társadalomszervező funkciótól, amit a hadsereg jelentett. A megyék teljesen területi alapon történő megszervezése, belül is mesterséges keretekre támaszkodó összetétel, valamint az idegenekre, de legalább is a nemzetségtől független ispáni rétegre építő központi kormányzás nagyban hozzájárult a királyi hatalom megszilárdításához. Végső soron ahhoz, hogy egy olyan „rendszerváltás” történt meg, amelynek eredményeként a nemzetségek visszaszorultak a magánszférába.[62]

Magyarországon a társadalom működésének gyökeres és következetes átalakítása visszaszorította azt a tradíciót is, amely a fejedelmi / királyi hatalom korlátozását jelentette a korábban meglévő „közhatalom” által. Ilyen a keleti szláv területen a vecse, amelynek a hagyománya megvolt a nyugati szláv területen is.[63] Erre utal a cseh források colloquia elnevezése.[64] Az elnevezés nem egyértelmű, láthatjuk mögötte a fejedelmi tanácskozást a dumi-t[65] is, ami Magyarországon a királyi tanácsnak feleltethető meg. A királyi tanács fontos szerepéről az Intelmek egy passzusa árulkodik.[66] Valamiféle „népgyűlés” hagyományának nyomait viseli az 1061-ben Fehérvárra „összehívott” consilium,[67] amelynek célja talán az uralom legitimálása lehetett.

5. A fejedelmi (királyi) hatalom öröklése

Kezdetben a hatalom öröklésének módja is a törzsi szokásjog alapján valósult meg. Ez a szokásjog a nagycsaládon belüli gyakorlatra épült, azaz a nemzetség legidősebb (rangidős) férfitagja volt felruházva a rendelkezés és a döntés jogával.[68] A 10. század vonatkozásában szórványosak az adataink, de egy biztos: a kiemelkedett fejedelmi dinasztia az uralma alá tartozó terület (és személyek) összessége felett mint egy nemzetségfő gyakorolt jogokat. Ez a gyakorlat több nemzetség és/vagy törzs legyőzése után is megmaradt. Így a hatalom átörökítése a dinasztia „belügyének” számított. A kitágult környezet (ld. a fejedelmi illetve királyi udvar előkelőit és a befogadott idegeneket) már nem feltétlenül úgy szemlélte a dinasztiát mint nemzetséget, így a viszony „intézményesült”. Az nem lehetett vita tárgya, hogy a dinasztiából kell kikerülni az uralkodónak. Akik a dinasztián „kívülről” jött személyeknek tűnnek, csak látszólag azok, valójában a dinasztia távolabbi ágának tagjai, mint pl. leányágon Orseolo Péter vagy Aba Sámuel.[69] A dinasztián kívüli előkelőkkel már a dinasztia teremtés időszakában leszámoltak, ld. a már említett Slavník – Přemysl versengést,[70] a Popelidák háttérbe szorítását,[71] a keleti szláv Mal fejedelmet[72] vagy a Kárpát-medence Árpádokon kívüli törzseit.[73]

A dinasztia illetve az uralkodó fejedelem családjában a hatalom átadása továbbra is tradicionális volt, azaz a senioratus rendje érvényesült. A kereszténység felvétele után azonban szinte azonnal megjelenik a primogeniturára való törekvés: ld. a Dagome iudex-ben[74] foglaltakat vagy a Géza – István hatalomváltást.[75] Ahol azonban a rokonság (dinasztia) szerepet kapott az ország irányításában, ott a senioratus elvének a megváltozott körülmények közötti újrafogalmazására került sor – bizonyos korlátozással. Ilyennek gondoljuk az ún. végrendeleteket, Bölcs Jaroszlav nevéhez kapcsolódóan 1054-ben,[76] III. (Ferdeszájú) Bolesławéhoz 1138-ban.[77] Ez a „program” a dinasztián belüli további vetélkedés forrása lett, és végső soron magában hordozta a politikai széttagolódás lehetőségét. Magyarországon a primogeniurára való törekvés a Géza – István közti hatalomváltás esetében sikeresnek bizonyult, ám István után nem maradt közvetlen leszármazott. Istvánnak a trónöröklésről szóló rendelkezése szintén felfogható a trónöröklésről szóló „végrendeletnek”, de tartalma szerint más. Nem a hatalom megosztásáról, hanem egy konkrét személynek való átadásáról rendelkezik.[78] A dinasztia demográfiai problémái, illetve a védekezés katonai erőfeszítései eredményezték a hatalommegosztó gyakorlat felélesztését, amelyet a 11. században a senioratus típusú hatalomátadás jelenségéhez hasonlíthatónak gondolunk. Azaz: a dinasztián belüli területi hatalommegosztás jelensége Magyarországon is megmutatkozott. A király és a herceg közti területi hatalom megosztása (ducatus) kétségkívül magában hordozta a széttagolódás lehetőségét.[79] A ducatus azonban rövidéletű maradt, így a 12. századtól a primogenitura érvényesült.[80] Ennek demográfiai okai is vannak. A magyar uralkodó családban kevesebb a felnőtt kort megért férfiak száma, mint pl. a lengyel vagy a kijevi fejedelmeknél. Ez lehet véletlenszerű is, de nem hallgathatjuk el gyanúnkat, hogy a nagyszámú utód több feleségtől esetleg ágyastól született. A halicsi fejedelemségben pl. a 12. század végén is szóba jöhetett egy nem törvényes házasságból származó utód öröklése.[81]

Vizsgálódásainkat összegezve a következőket állapíthatjuk meg:

– a királyi / fejedelmi udvarnak a mindennapi életet szervező rendszerében lényeges eltéréseket nem tudunk kimutatni,

– hasonlónak mondható az ezredfordulón hatalmon lévő dinasztiák hatalomszerző gyakorlata is.

Azonban lényeges különbségek mutatkoznak:

– a fejedelem (király) uralma alá tartozó terület irányításában,

– katonai rendszerében,

– az igazságszolgáltatásban; azaz végső soron a kormányzati struktúrában.

Különbség tapasztalható a hatalom átadásának módjában is.

A hasonlóságokat a hasonló szinten álló, önellátásra berendezkedett gazdasági struktúrával magyarázhatjuk. A fejedelmi (királyi) bevételek eltéréseit korábban a zsákmányszerzés, később a kereskedelem nagyságrendje lényegesen befolyásolta. A kormányzati rendszer különbségei – véleményünk szerint – végső soron a vármegyeszervezésben érhetők tetten. Magyarországon a királyi vármegye létrejötte biztosította azt, hogy a katonai és adminisztratív irányítás, az igazságszolgáltatás intézményesült; azaz végső soron a király kontrollja alatt maradt. Lengyelországban és a Kijevi Ruszban a törzsi keretek „túlélik” az államszervezés időszakát, rájuk épül a területi adminisztráció, sőt megerősödnek a dinasztián belüli hatalom megosztási gyakorlat által. Erről árulkodik pl. a törzsnevek hosszabb megmaradása, illetve az egykori törzsi körzetek lassú ütemű területi egységekké formálódása egy-egy központ körül. Mivel a központok irányítása a rokoni szálak „hálóján” keresztül történt, könnyen önállósultak, és bekövetkezett az ún. széttagolódás. Úgy véljük, hogy Magyarország ezt a típusú széttagolódást elkerülte, az a Szent István-i vármegyeszervezésnek köszönhető.

Rövidítések, irodalom

ANNALISTA SAXO

Chronicon Saxonum MGH SS t. VI. Hannoverae, 1844. (Nachdruck 1963) 542–777.

BANASZKIEWICZ 1986

BANASZKIEWICZ, J.: Podonie o Piascie i Popelu. Studium porównawcze nad wcześnośredniowiecznymi tradycjami dynastycznymi. Warszawa, 1986.

BERTA 1996

BERTA Á.: Magyarok a steppe országútján. (Törzsek és törzsnevek). In: Árpád előtt és után. Szerk.: Kristó Gyula és Makk Ferenc. Szeged, 1996. 31–42.

III. BÉLA

III. Béla emlékezete. Szerk.: Kristó Gyula és Makk Ferenc. Bp., 1981.

BÉLI 2000

BÉLI G.: A halál esetére szóló rendelkezés az Árpád-házban a törvények és az ország szokásjoga alapján. In: A magyar államiság első ezer éve. Szerk.: Font Márta és Kajtár István. Pécs, 2000. 101–122.

BÓNIS 1967

BÓNIS Gy.: Székesfehérvár az Árpád-ház székhelye. In: Székesfehérvár évszázadai. I. Szerk.: Kralovánszky Alán. Székesfehérvár, 1967. 49–61.

BRÉMAI ÁDÁM

Magistri Adami Gesta. MGH SS t.VII. Hannoverae, 1846. (Nachdruck 1963.)

CONZE 1992

CONZE, W.: Geschichte Ostmitteleuropas von der Karolingerzeit bis ins 18.Jh. München, 1992.

COSMAS

Die Chronik der Böhmen des Cosmas von Prag. MGH Scriptores rerum Germanicarum, Nova Series 2. München, 1995.

DAI

Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. (De administrando imperio). Kiadja és ford.: Moravcsik Gyula. Bp., 1950.

DAŁEWSKI 1996

DAŁEWSKI, Z.: Władza przestrzen ceremonial. Miejsce i moczytość inauguracja wlacy w Polsce średniowiecznej do konca XIV wieku. Warszawa, 1996.

DAVIES 1981

DAVIES, N.: A History of Poland. I. The Origins to 1795. Oxford, 1981.

DUNIN–WĄSOWICZ 2000

DUNIN–WĄSONICZ, T.: Der Heilige Adalbert – Schutzheiliger des neuen Europas. In: Europas Mitte. Bd. 1. 839–841.

ENGEL 1984

ENGEL P.: Vár és hatalom. Az uralom territoriális alapjai a középkori Magyarországon. Világosság 1984. 288–295., 367–375.

EUROPAS MITTE

Europas Mitte um 1000. Beiträge zur Geschichte, Kunst und Archäologie. Bd. 1-2. Hrsg. Wieczorek, Alfred und Hinz, Mathias, Stuttgart, 2000.

FONT 1994

FONT, M.: On the Question about Frontiers of Eastern Europe during the Eleventh trough the Tirteenth Centuries. SN 1994. (1992) 171–178.

FONT 1998

FONT M.: Oroszország, Ukrajna, Rusz. Fejezetek a keleti szlávok korai történetéből. Bp., 1998.

FONT 1999

FONT M.: A kijevi (nagy)fejedelmi hatalom jellegéről. Aetas 1999/3. 22–33.

FONT 2000, CEU

FONT, M.: On the Frontiers West and East: The Hungarian Kingdom and the Galician Principality in the 11th – 13th Centuries. Annual of Medieval Studies at CEU, vol. 6. (2000) 171–180.

FONT 2000, KR

FONT M.: Kijevi Rusz. In: Európa és Magyarország Szent István korában. Szerk.: Kristó Gyula és Makk Ferenc. Szeged, 2000. 255–272.

FONT 2000, TÖRVÉNY

FONT M.: Hasonlóságok és különbségek a Magyar Királyság és a Kijevi Rusz törvényhozásában (Szent István valamint Vlagyimir és Bölcs Jaroszlav törvényeinek összevetése). In: A magyar államiság első ezer éve. Szerk.: Font Márta és Kajtár István. Pécs, 2000. 29–52.

FONT 2000, VAH

FONT, M.: Grundriß der osteuropäischen Städte im Frühmittelalter. In: Mittelalterliche Häuser und Straßen in Mitteleuropa. Hrsg. von Márta Font – Mária Sándor. Varia Archaeologica Hungarica IX. Redigit: Cs. Bálint. Budapest–Pécs, 2000. 191–202.

FONT 2001, KORONA

FONT M.: Korona és/vagy kard. Az uralkodáshoz való jog elismer(tet)ése Közép- és kelet-Európában. In: Ezredforduló – századforduló – hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: J. Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 15–46.

FONT 2001, VIKING

FONT M.: A magyar kalandozások és a kelet-európai viking terjeszkedés. In: Nomád népvándorlások, magyar honfoglalás. Magyar Őstörténeti Könyvtár 15. Sorozatszerkesztő: Zimonyi I., szerk.: Felföldi Sz. és Sinkovics B. Bp., 2001. 97–105.

FRANKLIN 1996

FRANKLIN, S. – SHEPARD, J.: The Emergence of Rus’ 750 – 1200. London & New York, 1996.

FROJANOV 1980

Фроянов, И.Я.: Киевская Русь. Очерки социально-политической истории. Ленинград, 1980.

FÜGEDI 1977

FÜGEDI E.: Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. Bp., 1977.

GALLUS

Galli Anonymi Cronica et Gesta Ducum sive Principum Polonorum. MPH Nova Series II. Maleczyński, Carolus (ed.). Kraków, 1952.

GOEHRKE 1992

GOEHRKE, C.: Frühzeit des Ostslaventums. Darmstadt, 1992.

GORSZKIJ 1984

Горский, А.А.: Дружина и генезис феодализма на Руси. Вопросы истории 1984. 17–28.

GRAUS 1980

GRAUS, F.: Die Nationenbildung der Westslawen im Mittelalter. Sigmaringen, 1980.

GRUDZIŃSKI 1972

GRUDZIŃSKI, T.: O akcie sukcessyjnym z czasów Bolesława Krzywoustego. Czasopismo Prawno-Historyczne 24 (1972) 35–62.

 GYÖRFFY 1959

GYÖRFFY Gy.: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Bp., 1959.

GYÖRFFY 2000

GYÖRFFY Gy.: István király és műve. Bp., 2000.

HALBACH 1985

Halbach, U.: Der russische Fürstenhof vor dem 16. Jh. Stuttgart, 1985.

HEATHER 1997

HEATHER, G. P.: Frankish Imperialism and Slavic Society. In: Urbańczyk 1997. 143–170.

HECKENAST 1970

HECKENAST G.: Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Értekezések a történeti tudományok köréből 53. Bp., 1970.

HELLER 1987

HELLER, K.: Russische Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. I. Die Kiever und Moskauer Periode. Darmstadt, 1987.

HENSEL 1974

HENSEL, W.: U źródel Polski średniowiecznej. Wrocław–Warszawa–Kraków–Gdańsk, 1974.

JASINSKI 1992

JASINSKI, K.: Rodowód pierwszych Piastów. Warszawa–Wrocław, 1992.

KADŁUBEK

Magistri Vincenti dicti KADŁUBEK Chronica Polonorum. MPH Nova Series t. XI. Plezia, M. (ed.). Kraków, 1994.

KISS 1999

KISS G.: A pécsváradi bencés monostor birtokainak és egyházjogi kiváltságainak biztosítása a 12-13. században. In: Tanulmányok a középkori magyar történelemről. Szerk.: Homonnai Sarolta, Piti Ferenc, Tóth Ildikó. Szeged, 1999. 49–64.

KISS 2001

KISS G.: Jogbiztosítás a pécsváradi bencés monostorban a 12-13. Században. Adalékok a magyarországi exemptió történetéhez. In: Tanulmányok Petrovich Ede tiszteletére. A Petrovich Ede Emlékkonferencia (Pécs, 1998. szeptember 21.) tanulmányai. Tanulmányok Pécs történetéből 8. Szerk.: Font M. – Vargha D., Pécs, 2001. 87–99

KMTL

Korai magyar történeti lexikon (9–14. század.) Főszerk.: Kristó Gy., szerk. Engel P. és Makk F. Bp., 1994.

KOSSMANN 1985

KOSSMANN, O.: Polen im Mittelalter. II. Beiträge zur Sozial- und Wirtschaftsgeschichte. Marburg/Lahn, 1985.

KOSZTA 1988

KOSZTA L.: A kereszténység kezdetei Magyarországon. In: Az államalapító. Szerk.: Kristó Gyula, Bp., 1988. 153–207.

KRISTÓ 1974

KRISTÓ Gy.: A XI. századi hercegség Magyarországon. Bp., 1974.

KRISTÓ 1979

KRISTÓ Gy.: Feudális széttagolódás Magyarországon. Bp., 1979.

KRISTÓ 1988

KRISTÓ Gy.: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Bp., 1988.

KRISTÓ 1995

KRISTÓ Gy.: A magyar állam megszületése. Szegedi Középkortörténeti könyvtár 8. Szeged, 1995.

KRISTÓ 1996

KRISTÓ, Gy.: Hungarian History in the Ninth Century. Szeged, 1996.

KRISTÓ 1999

KRISTÓ Gy.: A 11. század története. Magyar századok sorozat. Bp., 1999.

KRISTÓ 2000

KRISTÓ Gy.: Szent István király pécsváradi oklevele. In: „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk.: Piti Ferenc, Szeged, 2000. 307–322.

KRISTÓ 2000, SZI

KRISTÓ Gy.: Géza fejedelem és István király. Aetas 2000/3. 25–35.

KUNSTMANN 1996

KUNSTMANN, H.: Die Slaven. Ihre Name, ihre Wanderung nach Europa und die Anfänge der russischen Geschichte in historisch-onomastischer Sicht. Stuttgart, 1996.

KÜRBISÓWNA 1962

KÜRBISÓWNA, B.: Dagome iudex – studium krytyczne. In: Początki państwa polskiego. T. I. Poznań, 1962. 363–423.

LABUDA 1959

LABUDA, G.: Testament Bolesława Krzywoustego. In: Opuscula Casimiro Tymieniecki septuagenario dedicata. Poznań, 1959. 171–194.

MALECZYŃSKI 1975

MALECZYŃSKI, K.: Bolesław III. Krzywousty. Wrosław–Waszawa–Kraków–Gdańsk, 1975.

MGH SS

Monumenta Germaniae Historica, Scriptores. (Hanoverae)

MICHAŁOWSKI 1993

MICHAŁOWSKI, R.: Princeps fundator. Studium z dziejów kultury politicznej w Polsce X–XIII wieku. Warszawa, 1993.

MODZELEWSKI 1975

MODZELEWSKI, K.: Organizacja gospodarcza państwa piastowskiego X–XIII wiek. Wrocław–Warszawa–Kraków–Gdańsk, 1975.

MPH

Monumenta Poloniae Historica (Warszawa)

MÜLLER 1987

MÜLLER, L.: Die Taufe Russlands. München, 1987.

NÉMETH 1991

NÉMETH Gy.: A honfoglaló magyarság kialakulása. Bp., 1991². (Második, bővített és átdolgozott kiadás. Közzé teszi: Berta Á.)

PÉCSVÁRAD 2000

Kereszténység és államiság Baranyában. Pécsvárad 2000-2001. Kiállításkatalógus. Szerk.: Huszár Z. Pécs, 2000.

PIANOWSKI 1994

PIANOWSKI, Z.: „Sedes regni principales”. Wawel i inne rezydencje piastowskie do połowy XIII wieku na tle europejskim. Kraków, 1994.

PLDR

Памятники Литературы Древней Руси. I. pед. Лихачев, Д.С. Москва, 1978.

POPPE 1982

POPPE, A. The Rise of Christian Russia. London, 1982.

PRAŽAK 2000

PRAŽAK, R.: Cseh- és Morvaország. In: Európa és Magyarország Szent István korában. Szerk.: Kristó Gyula és Makk Ferenc. Szeged, 2000. 191–206.

PRITSAK 1997

PRITSAK, O., Ólafr. Harvard Ucrainian Studies 29 (1997)

PSZRL

Полное собрание русских летописей. II. Москва, 1962.

RAPOV 1988

Рапов, О.М.: Русская церковь в IX – первой половине XII в. Москва, 1988.

RHODE 1965

RHODE, G.: Kleine Geschichte Polens. Darmstadt, 1965.

RÓNA-TAS 1996

RÓNA-TAS A. A honfoglaló magyar nép. Bp., 1996.

SAŁOWSKI 1966

SAŁOWSKI, Z.: Początki kościóła polskiego. In: Kościół w Polsce. Red. Kłoczowski, J. Kraków, 1966. 17–123.

SAMSONOWICZ 1990

SAMSONOWICZ, H.: Historia Polski do roku 1795. Warszawa, 1990.

SCHREINER 1995

SCHREINER, P.: Die byzantinische Missionierung als politische Aufgabe: das Beispiel der Slaven. Byzantinoslavica 57 (1995) 525–534.

SN

Specimina Nova Dissertationum ex Instituto Historico Universitatis Quinqueecclesiensis de Iano Pannonio nominatae, Pécs

SRH

Scriptores rerum Hungaricarum. I-II.  ed. Emericus Szentpétery. Budapestini, 1937-1938.

SROKA 2000

SROKA, S.: Lengyelország. In: Europa és Magyarország Szent István korában. Szerk.: Kristó Gyula és Makk Ferenc. Szeged, 2000. 173–190.

SZÉKELY 1984

SZÉKELY Gy.: Koronaküldések és királykreálások a 10-11. századi Európában. Századok 116 (1984) 905–949.

SZŰCS 1983

SZŰCS J.: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Bp., 1983.

TÓTH 1998

TÓTH S. L.: Levédiától a Kárpát-medencéig. Szegedi Középkortörténeti könyvtár 14. Szeged, 1998.

TŘEŠTÍK 1964

TŘEŠTÍK, D.: Služebna organizace v raně středověkých čechach. Českosloveský časopis historicý 12 (1964) 637–667.

URBAŃCZYK 1997

Origins of Central Europe. Red. Urbańczyk, Przemysław, Warszawa, 1997.

VAJAY 1967

VAJAY Sz.: Géza fejedelem és családja. In: Székesfehérvár évszázadai. I. Szerk.: Kralovánszky Alán. Székesfehérvár, 1967. 63–100.

VODOFF 1988

VODOFF, V.: La naissance de la chrétienté russe. Paris, 1988.

WOLFRAM 2000

WOLFRAM, H.: Reichsbildungen, Kirchengründungen und das Entstehen neuer Völker. In: EUROPAS MITTE. I. 342–353.

ZÁVODSZKY 1904

ZÁVODSZKY L.: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Függelék a törvények szövege. Bp., 1904.

ZERNACK 1967

ZERNACK, K.: Die burgstädtische Versammlungen bei den Ost- und Westslaven. Studien zur verfassungsgeschichtlichen Bedeutung des Večes. Wiesbaden, 1967.

ZERNACK 1994

ZERNACK, K.: Polen und Russland. Zwei Wege in der europäischen Geschichte. Berlin, 1994.

ZSOLDOS 1997

ZSOLDOS A.: Az Árpádok és alattvalóik. Debrecen, 1997.

Jegyzetek


[1] SZŰCS 1983. 8–10.

[2] BRÉMAI ÁDÁM 311. (II. cap.18.)

[3] LD. ERRE ÖSSZEFOGLALÓAN: KRISTÓ 1996. 57–70.; RÓNA-TAS 1996. 209–242., 267.

[4] A számos előzményként felsorolható munka közül csak néhányat említve: ZERNACK 1994.; CONZE 1992.; URBAŃCZYK 1997. megjegyeznénk, hogy az összehasonlításra vállalkozó kötetek többnyire vagy túlságosan hosszú időszak áttekintésére vállalkoztak és emiatt az ezredforduló időszakát röviden érintették, vagy egy-egy részletkérdést elemeztek.

[5] Ld. erre a szerző korábbi munkái közül: FONT 1994.; FONT 2000, CEU; FONT 2000, TÖRVÉNY; FONT 2001, KORONA.

[6] COSMAS 34–35., 52–53. (cap. I. 15., 29.)

[7] GALLUS 9–15. (cap. 1-3.)

[8] PLDR  36–39., 70–71.

[9] SRH I. 312–316., II. 498–492.

[10] KUNSTMANN 1996. 137–140.; GOEHRKE 1992. 42–46.

[11] DAI (cap. 40.) 174–179.

[12] NÉMETH 1991. 183–184.; BERTA 1996. 31–42.

[13] DAI (cap. 38.) 170–173.

[14] HENSEL 1974. 301–312.; ld. erre legfrissebben: HEATHER 1997. 143–170.

[15] PLDR 26–27.

[16] FONT 2001, VIKING. 100–101.

[17] POPPE 1982.; SZÉKELY 1984.; MÜLLER 1987.; VODOFF 1988.; RAPOV 1988.; KOSZTA 1988.; SCHREINER 1995.; FONT 2001, KORONA. 24–29.

[18] SROKA 2000.; PRAŽAK 2000.; FONT 2000, KR.; WOLFRAM 2000.

[19] Ld. BRÉMAI ÁDÁM 311. (II. cap. 18.) 74.

[20] RHODE 1965. 3–7.; DAVIES 1981. 68–69.; SAMSONOWICZ 1990. 15–16. 

[21] KADŁUBEK 38–39.; DUNIN – WĄSOWICZ 2000. 841.

[22] Boleslaus urbem Pragensem secundariam sui sedem regni constituens”, „Hunos seu Ungaros … suo mancipauit imperio” : KADŁUBEK 41. (II. cap.12.)

[23] Uo. 42–43.; ANNALISTA SAXO 665.

[24] GRAUS 1980. 50.

[25] SAŁOWSKI 1966. 77.; KOSSMANN 1985. II. 77–78.

[26] KOSSMANN 1985. II. 65–67.; MICHAŁOWSKI 1993. 61.

[27] KOSSMANN 1985. II. 65–67.; JASINSKI 1992. 55–56.

[28] PRITSAK  1997. 31–32.

[29] KÜRBISÓWNA 1962. 395.; az itt használt titulusok (iudex, senatrix) megfelelnek a Theophanu korabeli görög hagyományokat átvevő szóhasználatnak. Ld.: KOSSMANN 1985. II. 65. 139. jegyzet.

[30] PLDR 78–79.

[31] FONT 1998. 30., 41.

[32] KRISTÓ 1995. 323.; GYÖRFFY 2000. 83.

[33] Ld. a 9. jegyzetben

[34] TÓTH 1998. 93–95.

[35] KRISTÓ 1988. 114–207.; ZSOLDOS 1997. 10–21.

[36] Ld. erre röviden: HALBACH 1985. 20–41.

[37] GRAUS 1965. 52–57.; HECKENAST 1970. 32–52.; MODZELEWSKI 1975. 15–21.; HELLER 1987. 9–16.

[38] HECKENAST 1970. 62–63.

[39] MODZELEWSKI 1975. 115–135.

[40] GYÖRFFY 2000. 235–238.; Pécsváradra ld. még: PÉCSVÁRAD 2000.; KRISTÓ 2000. 307–322.; KISS 1999. 50–52.; KISS 2001. 90.

[41] III. BÉLA. 81–82.; ZSOLDOS 1997. 58–59.

[42] Erre utal László törvényeinek III.3.§-a, ld.: ZÁVODSZKY 1904. 174.; ZSOLDOS 1997. 122–123.

[43] BÓNIS 1967.; KRISTÓ 1999. 155–156.

[44] MODZELEWSKI 1975. 35.; PIANOWSKI 1994.

[45] KOSSMANN 1985. II. 269.

[46] DAŁEWSKI 1996. 11–17.

[47] TŘEŠTÍK 1964. 637–667.

[48] FONT 1998. 58–61.

[49] FROJANOV 1980.; HALBACH 1985. 53–171.; HELLER 1987. 17–76.; FONT 1999.

[50] FONT 2000, VAH 191.

[51] GORSZKIJ 1984. 17–28.; HALBACH 1985. 20–42.; KRISTÓ 1998. 55–68.; FONT 2001, VIKING. 102–103.

[52] KOSSMANN 1985. II. 93–99.

[53] Általános érvényűnek gondoljuk, amit Fügedi Erik és Engel Pál a későközépkori magyar várakkal kapcsolatban kifejtettek: a vár = hatalom. Ld.: FÜGEDI 1977. 87.; ENGEL 1984.

[54] KRISTÓ 1988. 31–46.; MODZELEWSKI 1975. 92–101.; FONT 1998. 52–54.; PIANOWSKI 1994.

[55] Ld. a Kijevi Ruszban bekövetkezőket: PLDR 81–82.; 144–145.

[56] PLDR 68–69.; FONT 1998. 74.

[57] PLDR 82–83, 136–137.; FONT 1998. 46.; FRANKLIN 1996. 151–167.

[58] A vármegye szervezés szerteágazó problémakörében Kristó Gyula álláspontját tettük magunkévá (KRISTÓ 1988. 208–239.). A vármegyék kialakulásának más útját írja le Györffy György. (GYÖRFFY 2000. 449–455.).

[59] KRISTÓ 1988. 88–97.

[60] Uo. 41–70.

[61] GYÖRFFY 2000. 197.

[62] KRISTÓ 1995.  229–252.; BÉLI 2000. 119–120.

[63] ZERNACK 1967.

[64] COSMAS 52–53. (I. cap.29.)

[65] PLDR 272–274.

[66] SRH II. 625.

[67] Uo. I. 359.

[68] KMTL 599.

[69] SRH  I. 322., 324–325.

[70] COSMAS 52–53. (I. cap. 29.)

[71] GALLUS 9–13. (I. cap. 1-3.); BANASZKIEWICZ 1986.

[72] PLDR 70–71.

[73] SRH I. 314–315.

[74] Ld. KÜRBISÓWNA 1962. 395.

[75] VAJAY 1967. 63–100.; KRISTÓ 2000, SZI.

[76] PLDR 174–175.; FONT 1999.

[77] LABUDA 1959. 171–194.; GRUDZIŃSKI 1972. 35–62.; MALECZYŃSKI 1975.

[78] SRH II. 392.

[79] GYÖRFFY 1959. 36–44.; KRISTÓ 1974. 40–87.; KRISTÓ 1979. 44–58.

[80] ZSOLDOS 1997. 48–52.

[81] PSZRL II. 657.