Cikkek

Petrovics István: Művelődéstörténeti érdekességek a középkori Pécs históriájából

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 19.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2007.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-1-8

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Pilkhoffer Mónika

279–288. p.


Petrovics István


Művelődéstörténeti érdekességek a középkori Pécs históriájából


Kulturgeschichtliche Merkwürdigkeiten aus der mittelalterlichen Geschichte von Pécs

Curiosities from the Cultural History of Medieval Pécs





A 15. század mind Európa, mind Magyarország államigazgatásának történetében fontos időszak. Ekkor ugyanis egyfajta átmenet figyelhető meg a korábbi személyes, illetve az új, hivatali jellegű kormányzat között. Magyarországon Mátyás uralkodásának második felére esett az a jelentős közigazgatási átalakítás, amelynek eredményeként kiformálódott az új hivatalszervezet. Ez a megállapítás a pénzügyigazgatás területére is érvényes. Mátyás 1464 és 1470 között sorozatos reformokat valósított meg, amelyek végül elvezettek egy olyan jól szervezett pénzügyi főhivatal, a kincstartóság kialakulásához, amely az egész ország területére kiterjedő hálózat segítségével kezelte a királyi jövedelmeket. Ennek élén a pénzügyeket ténylegesen irányító kincstartó
(thesaurarius) állt. A kincstartót munkájában az alkincstartó, valamint a fizetőmester segítette, akik mellett még jegyzők és számvevők is dolgoztak a központban. A kincstári személyzet, amelynek tagjai között néha még titkárral is találkozunk, a kincstartótól függött: mindnyájukat maga a thesaurarius nevezte ki a saját familiárisai közül, azaz a királynak ebbe nem volt beleszólása. A kincstartóság vidéki adminisztrációjában továbbra is megmaradtak a pénzverő- és bányakamara-ispánok, az erdélyi és a máramarosi sókamaraispán, az ország különböző részein működő sókamarákban a kamarások, továbbá a harmincadosok. Fontos utalni arra, hogy az új pénzügyi rendszer, amelynek a kiépítésében Ernuszt János játszott döntő szerepet, ugyan Mátyás alatt jött létre, azonban királyi számadástöredékek, illetve költségvetések csak a Jagelló-korból maradtak fenn.[1]

A Mecsek-alji város története szempontjából különösen érdekes, hogy a kincstartók között számos pécsi illetékességű egyházi személyt találunk. A pénzügyek irányítását 1467-től az a Janus Pannonius pécsi püspök (1459-1472) végezte, aki korábban elsősorban diplomataként szolgálta uralkodóját, valamint a kancelláriákban tevékenykedett. Feladatát Ernuszt Jánossal osztotta meg, mégpedig úgy, hogy Janus Pannonius tevékenységének hatásköre a rendkívüli, Ernuszt Jánosé pedig a „rendes” jövedelem kezelésére terjedt ki. Ernuszt János aztán Janus Pannonius szlavón bánná történő kinevezésétől, vagyis 1469-től egészen 1476-ban bekövetkezett haláláig egyedül vezette a kincstartóságot.[2] Janus Pannonius után az 1465 és 1480 között pécsi prépostként tevékenykedő Handó György állt a kincstartóság élén, mégpedig 1476 és 1478 között. Az ő nevéhez fűződik a kincstartóság írásbeli adminisztrációjának teljes kiépítése.[3] Handó utóda a kincstárban a Pozsony megyéből származó, parasztnemesi (vagy talán jobbágy) eredetű Nagylucsei Orbán deák lett.[4] Nagylucsei kincstartói működése 1479 és 1490 közé esik, vagyis a pécsi illetékességű egyházi személyek közül ő tevékenykedett a leghosszabb ideig thesaurariusként. Nem sokkal később, 1494 és 1496 között Ernuszt Zsigmond pécsi püspököt (14731505) találjuk a kincstartói poszton.[5] Azt az Ernuszt Zsigmondot, akinek apja a kikeresztelkedett bécsi zsidó családból származó zseniális pénzügyi szakember, Ernuszt János volt, akit Mátyás kincstári reformjának kulcsfigurájaként tarthatunk számon.

Az a rendkívüli jelentőségű kútfő, amelynek segítségével szeretnék néhány érdekességet megemlíteni a középkori Pécs művelődéstörténetével kapcsolatosan, éppen Ernuszt Zsigmond személyéhez kötődik. Történt ugyanis, hogy 1496-ban országgyűlést tartottak Budán. Ezen Ernuszt Zsigmond kincstartót sikkasztással vádolták meg a rendek. Mint később kiderült: nem alaptalanul. A sikkasztási vád miatt a kincstár 1494. és 1495. évi számadásait egy kötetbe másolták.[6] Ezek a számadások pontos képet festenek a királyi bevételek és kiadások alakulásáról a szóban forgó két év vonatkozásában. Kiderül belőlük, hogy a kincstár 1494-95-ben kerekítve 310 000 forintot szedett be, amelynek 74%-át a mindkét évben kivetett egyforintos, ún. rendes adó tette ki. Ebben az összegben azonban nincs benne a dél-magyarországi 14 megye adója, amelyet a temesi ispán – aki egyben az Alsó-részek főkapitánya is volt – szedett be és fordított a déli végeken felmerülő kiadások fedezésére. A többi megye adójának is csak 54%-a került a kincstárba, mivel az urak egy része birtokainak adóját – katonaállítás címén – maga hajtotta be.[7]

Az ún. Ernuszt-féle összeírás nem csak azért fontos forrás, mert a segítségével becslést tehetünk a Magyar Királyág területén levő jobbágyporták számára (266 000 porta, illetve füst), s ennek alapján az ország lakosságának nagy részét kitevő jobbágyság összlétszámára, hanem azért is, mert kiolvasható belőle: a kincstár bevételei Mátyás halála óta jelentős mértékben csökkentek.[8] Az már egészen más lapra tartozik, hogy a számadásokból a király által kezdeményezett vizsgálat egyértelműen kiderítette: Ernuszt Zsigmond és helyettese, Dombai alkincstartó valóban elkövették a sikkasztás bűnét. A neves humanista történetíró, Antonio Bonfini így ír erről A magyar történelem tizedei című munkájában:

„Az adó ügyét pedig, melyet a király már nagyobb terveket szőve szorgalmazott, a legközelebbi összejövetelre halasztották; a gyűlölség az egész dologért Zsigmondra és az egrire hárult, mert úgy gondolták, hogy ők kezdeményezték a dolgot. Ezért egyesek Zsigmond ellen a sikkasztás vádját emelték. Tüstént összehívták a bíróságot, mégpedig a főpapok közül a váradit és a nyitrait, a főurak közül Losoncit, a népből Bornemissza Ferencet, akik a második zendülés alkalmával nagy dicsőséget szereztek. A tárgyalás során számadásai zavarosságából világosan megállapították, hogy sikkasztott. Ezért a király parancsára azonnal megkötözték, és a nép örömrivalgásától kísérve börtönbe taszították. Helyettesét, Dombait, akit éktelen kapzsisága miatt az egész sikkasztás kiagyalójának tartottak, vele együtt fogták el; és mert kártérítésre nem volt képes, Temesvárott örökös rabságra vetették. Zsigmond pedig önként megvallotta, hogy vétkezett a község ellen, és mert a börtön gyalázatát nem tudta elviselni, belső vallásosságtól és lelkiismeretétől ösztökélve beismerte, hogy rászolgál arra, hogy vagyonától, püspökségétől, életétől megfosztassék, és megígérte, hogy bármilyen összeget megfizet, ha innen kieresztik. Amikor azonban a bírák a büntetésről határoztak, sokan megelégedtek négyszázezerrel, mert a király mérsékletet parancsolt, és mindenben ő döntött, és minden tettében olyan komolyság, gazságot eltipró szigorúság nyilvánult meg, hogy már általában túlságosan is kegyetlennek és merevnek tartották őt, akit nem sokkal korábban túl béketűrőnek és lomhának ítéltek; félelmükben mindnyájan megígérték, hogy az adót, melyet korábban elleneztek, egyetlen intésére megfizetik, és akarata szerint mindent buzgón megtesznek, a mindig ingatag és tétova nép pedig állhatatosan hirdette, hogy végre egyetlen királya van.”[9]

Számunkra most mégsem a fent felsorolt okok miatt fontos az Ernuszt-féle összeírás, hanem azért, mert megtudhatjuk belőle – többek között –, milyen volt a királyi udvar vallási- és mindennapi élete, továbbá azt, hogyan étkeztek, szórakoztak, utaztak és ruházkodtak az udvar tagjai. Ezen kívül még arról is képet alkothatunk, hogy miként bonyolódtak le a diplomáciai érintkezések II. Ulászló uralkodás alatt. Ráadásul úgy, hogy a fentiek tekintetében számos információ a Mecsek-alji várossal kapcsolatos, tudniillik II. Ulászló 1495 tavaszán hosszabb időt töltött Pécsen.[10]

Ulászló pécsi tartózkodása azzal van összefüggésben, hogy a király 1494-ben hadjáratot indított Újlaki Lőrinc herceg ellen. Ezen a ponton érdemes felidézni, hogy Újlaki Lőrinc herceg és Ernuszt Zsigmond pécsi püspök közvetlen Mátyás halála után ugyan Corvin János támogatói voltak, ám hamarosan elpártoltak tőle. Ebben szerepet játszott az a körülmény is, hogy a trónigényéről 1490. június 13-án lemondott Corvin Jánost az országgyűlés a boszniai királysággal és a szlavón hercegséggel próbálta meg kárpótolni. Újlaki azonban magának szerette volna megszerezni apja, Újlaki Miklós boszniai királyságát. Ernuszt Zsigmondot is hasonlóan önző szándék vezette. A pécsi püspök ugyanis mindent elkövetett annak érdekében, hogy visszanyerje a Mátyás által Ernuszt Jánostól, vagyis az apjától elkobzott és Corvin Jánosnak adományozott birtokokat és bányákat.[11]

Az Ernuszt-féle összeírásban nagyon fontos információkat találunk az Újlaki Lőrinc elleni hadjáratról. A hadjárat kiváltó oka – egyesek szerint – az volt, hogy az 1493. évi török pusztításért a közvélemény Újlaki Lőrincet tette felelőssé. Pontosabban fogalmazva azzal vádolták meg, hogy összejátszott a törökkel.[12] Mások ellenben abban látják az ellenségeskedések okát, hogy Újlaki Lőrinc megtiltotta a jobbágyainak az uralkodót illető adó fizetését, sőt a herceg Ulászló adószedőit is megölette.[13] Volt azonban egy személyes mozzanat is. Ulászló tudomására jutott ugyanis, hogy a herceg nemes egyszerűséggel ökörnek nevezte őt.[14] A királyi hadat Drágffy Bertalan erdélyi vajda vezette, aki 1494. december 24. körül vette be Újlakot, valamint a herceg többi szerémi várát.[15] Újlak ostromáról Bonfini is megemlékezett, aki szerint a városba bevonuló impozáns királyi menetet a pécsi főpap zárta. Bonfini megjegyezte továbbá azt is, hogy Ulászló megbocsátott Lőrinc herceg anyjának, akit Budára vitetett.[16] Az Ernuszt-féle jegyzékben pedig azt olvassuk, hogy az uralkodó 2000 forintot utalt ki Lőrinc hercegnek.[17] Ennek a fordulatnak az a magyarázata, hogy Újlaki Lőrinc, miután rádöbbent arra, hogy igen szorult helyzetbe került, Somi Józsa temesi ispánnal felkereste a Pécsen tartózkodó uralkodót.[18] Lőrinc herceg itt – minden hibát rossz tanácsadóira hárítva – bocsánatot kért Ulászló királytól.[19] Ügyesen kigondolt taktikája bevált, mert az uralkodó valóban megkegyelmezett neki. Ezen mindenki nagyon meglepődött, éspedig olyannyira, hogy a velencei követ még a király Lőrinc herceghez intézett szavait is feljegyezte: „Legyen hűségesebb, nem, mint ezelőtt.”[20]

Ulászló pécsi tartózkodásához még két további érdekes esemény fűződik. Az egyik Corvin Jánossal kapcsolatos. Az 1495. március 2-án Pécsett kiadott oklevelében a király felmentette Kanizsai Lászlót a horvát-szlavón báni méltóság viselése alól, s helyébe a szlavóniai fejedelmi címéről lemondott Corvin Jánost nevezte ki. [21]Azt a tényt, hogy Corvin kinevezése Pécsett történt, Ulászló 1498. október 10-én kelt oklevele erősíti meg.[22] Ebben a diplomában az uralkodó, hogy Corvin János iránti atyai érzelmeit kimutassa, Bakócz Tamás esztergomi érsek és Szapolyai István nádor tanácsára, az egykor Pécsett ideiglenesen Corvinra ruházott horvát és szlavón bánságot ekkor véglegesen, azaz egész életére Mátyás törvénytelen fiának adományozta. Corvin János Gyulán értesült kinevezéséről, majd ügyeinek elrendezése után, március második felében Pécsre ment, hogy a hivatalos esküt Ulászló kezébe letegye.[23]

A másik esemény külpolitikai jellegű: Ulászló ugyanis a Mecsek-alji városban fogadta a török szultán követét. Az Ernuszt-féle összeírás arra utal, hogy a 15. század utolsó évtizedében a diplomáciai kapcsolatok nem voltak túlságosan élénkek. Annyi teljes bizonysággal kihámozható a szóban forgó kútfőből, hogy – Velencével ellentétben – a lengyel király és a német császár követei azért viszonylag gyakran megfordultak Ulászló udvarában, s néha huzamosabb ideig tartózkodtak Magyarországon. Rajtuk kívül követek érkeztek még a magyar királyhoz a római szentszéktől, Milánóból, Litvániából, Brandenburgból, Tessenből, valamint Moldvából és Havasalföldről.[24] Ezek a követjárások nagyon komoly összegeket emésztettek fel, tudniillik a követek és kíséretük ellátásáról a magyar kincstárnak kellett gondoskodnia. Ugyancsak a kincstárat terhelte a követek egyéb kiadásainak fedezése, ráadásul a távozó követeket az uralkodónak illett megajándékozni.[25] Az 1494-95. évi számadások alapján 1500-1800 forintra tehető a követekre fordított összeg, ami pusztán az ellátásukkal kapcsolatos, ugyanis az ajándékok értéke nincs beleszámítva ebbe a summába.[26] A legnagyobb tételt a fenti összegen belül a török követtel kapcsolatos kiadás jelentette, ugyanis ő jött a legnagyobb kísérettel Pécsre, ahol a magyar királlyal 3 évre fegyverszünetet kötött. Maga a török követ 200 aranyforintot és egy 62 forintos kannát, az őt elkísérő 6 előkelő török udvarnok 60 forintot, a követ 4 szolgája pedig 16 forintot kapott. Élelmezésükre a kincstárnok 364 forintot fordított. Ebbe azonban beleértendő a havasalföldi követ ellátásának költsége is, aki a török követet Pécsre kísérte, illetve onnan hazáig kalauzolta.[27] Távozáskor a havasalföldi követ is kapott ajándékot, nevezetesen egy aranyos bársonyból készült „haczukát” („unam hachekam de veluto deaurato”), amelynek értéke 46 forint volt és 32 forint készpénzt.[28] A találkozó ünnepélyességét emelte, hogy Ulászló a török követ és kísérete tiszteletére lándzsajátékot (haustiludium) rendezett Pécsen, amelynek végén megajándékozta a résztvevőket.[29] Hasonló fegyverjátékot rendezett Ulászló a lőcsei találkozó alkalmával is.[30] A Pécsett tartózkodó török követtel összefüggésben még azt is tartalmazza az általunk vizsgált forrás, hogy Tárnok Péter a király költségén az itteni fürdőbe is elvitte őt.[31]

A diplomáciai kapcsolatoknál maradva, említést érdemel az a tény, hogy a kincstárnak még további kiadásokkal is számolnia kellett, hiszen a magyar uralkodó maga is küldött követeket idegen országokba, akik ilyenkor komoly ajándékokat vittek magukkal. A török szultán például egy aranyozott mosdómedencét kapott, amit Czobor Imre követ adott át neki.[32] 1494 novemberében Ulászló király Móré Jánossal két követet küldött a római kúriába. Mivel Móré János nem ismerte az utat, ezért az uralkodó vezetőket rendelt melléjük, akik Pécsen át Zágrábig kísérték őket.[33]

Nem csak a külföldi uralkodókhoz, hanem országa különböző részeibe is küldött futárokat II. Ulászló. A cursorok általában sürgős leveleket vittek, s az út hosszához mérten kapták meg a költségeikre a pénzt. Ha az út hosszú és sürgős volt, akkor lovat is vásároltak nekik. Ilyen futár volt Orgonás János pécsi kanonok (Johannes Organas canonicus Quinqueecclensiensis), aki a király levelét vitte Pécsről Temesvárra Somi Józsa temesi ispánhoz. [34] Felmerül annak a lehetősége, hogy a fent említett János kanonok azonos Stek Józseffel (más olvasat szerint Jánossal), aki 1513-ban valóban orgonistaként tevékenykedett Pécsett a Szent Bertalan plébániatemplomban, illetve a székesegyházban.[35]

Végezetül – távolról sem kimerítve persze az Ernuszt-féle összeírás valamennyi, a középkori Péccsel kapcsolatos adatát – most már csak arra utalnék, hogy II. Ulászló 1495-ben Húshagyókedden, azaz március 3-án nagy lakomát csapott a Mecsek-alji városban.[36] A lakoma az udvar szórakozási formáinak egyike volt, amelyen zenészek (trombitások, síposok és egy dobos) gondoskodtak a jó hangulatról.[37]

Irodalom

BONFINI 1995 = Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Ford.: Kulcsár Péter. Budapest, 1995.

ENGEL 1797 = Engel, Johann Christian: Geschichte des ungarischen Reiches und seiner Nebenländer. Erster Theil. Halle, 1797.

FEDELES 2005 = Fedeles Tamás: A pécsi székeskáptalan személyi összetétele a késő középkorban (1354-1526). Tanulmányok Pécs Történetéből 17. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2005.

FÓGEL 1912 = Fógel József: Velencei diplomaták Budán a XVI-ik század elején. Különlenyomat a Budapesti VI. kerületi Magyar Királyi Főgymnasium 1911-1912-ik évi értesítőjéből. Budapest, 1912.

FÓGEL 1913 = Fógel József: II. Ulászló udvartartása: 1490-1516. Budapest, 1913.

FÜGEDI 1990 = Fügedi Erik: Mátyás király jövedelme 1475-ben. In: Mátyás király. Szerk.: Barta Gábor. Budapest, 1990. 41-61.

IVÁNYI 1905 = Iványi Béla: Egy 1526 előtti ismeretlen kéziratos formulás könyv. Történelmi Tár 1904. 481-538. Második közlemény: Történelmi Tár 1905. 33-41.

KOLLER 1796 = Koller, Josephus: Historia Episcopatus Quinque- ecclesiarum. Tomus IV. Posonii 1796. 475-490.

KUBINYI 1957 = Kubinyi András: A kincstári személyzet a XV. század második felében. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 12. (1957) 24-49.

KUBINYI 1958 = Kubinyi András: A királyi kincstartók oklevéladó működése Mátyástól Mohácsig. Levéltári Közlemények 28. (1958) 36-60.

KUBINYI 1973 = Kubinyi András: A kaposújvári uradalom és a Somogy megyei familiárisok szerepe Újlaki Miklós birtokpolitikájában. (Adatok a XV. századi feudális nagybirtok hatalmi poIitikájához.) In: Somogy megye Múltjából 4. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1973. 3-44.

KUBINYI 1986 = Kubinyi András: Az alföldi megyék jobbágyportaszáma a középkor végén. (A középkorvégi népesség meghatározásának problémái.) In: Falvak, mezővárosok az Alföldön. Az Arany János Múzeum Közleményei. Szerk.: Novák László – Semeci László. Nagykőrös, 1986. 279-299.

KUBINYI 1990 = Kubinyi András: A Mátyás kori államszervezet. In: Hunyadi Mátyás. Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Szerk.: Rázsó Gyula – V. Molnár László. Budapest, 1990. 53147.

KUBINYI 1996 = Kubinyi András: A Magyar Királyság népessége a 15. század végén. Történelmi Szemle 38. (1996) 135-161.

KUBINYI 1998 = Kubinyi Andárs: A központi igazgatás a késő középkori Magyarországon. Rubicon 1998. 9-10. szám. 76-82.

KUBINYI 2000 = Kubinyi András: Vitéz János és Janus Pannonius politikája Mátyás uralkodása idején. In: Humanista műveltség Pannóniában. Szerk.: Bartók István – Jankovits László – Kecskeméti Gábor. Művészetek Háza – Pécsi Tudományegyetem. Pécs, 2000. 7-26.

KUBINYI 2001 = Kubinyi András: Ernuszt Zsigmond püspök rejtélyes halála és hagyatékának sorsa. (A magyar igazságszolgáltatás nehézségei a középkor végén.) Századok 135. (2001) 301-361.

Magyarország története 1998 = Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyarország története 1301-1526. Budapest, 1998.

Monumenta rusticorum = Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV. Maiorem partém collegit Antonius Fekete Nagy; ediderunt Victor Kenéz et Ladislaus Solymosi, atque in volumen redegit Geisa Érszegi.

NÉMETH 1897 = Németh Béla: Baranya Szent-Istvántól a jelenkorig. In: Baranya múltja és jelenje. Szerk.: Várady Ferenc. II. Pécs, 1897.

RAJECZKY 1988 = Rajeczky Benjamín (szerk.) Magyarország zenetörténete I. Középkor. Budapest, 1988.

SOLTÉSZ 1905 = Soltész Gyula: Az 1494. és 1495. évi királyi számadások művelődéstörténeti vonatkozásai. Művelődéstörténeti Értekezések 18. Budapest, 1905.

SOLYMOSI 1984 = Solymosi László: Veszprém megye 1488. évi adólajstroma és az Ernuszt-féle megyei adószámadások. In: Tanulmányok Veszprém megye múltjából. Szerk.: Madarász L. A Veszprém megyei Levéltár Kiadványai 3. Veszprém, 1984. 121-233.

SOLYMOSI 1984 = Solymosi László: Az Ernuszt-féle számadáskönyv és a középkor végi népességszám. (A középkori megyei adószámadások forrásértéke.) Történelmi Szemle 28. (1985) 414-435.

SCHÖNHERR 1894 = Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János: 14731504. (Magyar Történeti Életrajzok) Budapest, 1894.

SZENTKIRÁLYI 1908 = Szentkirályi István: II. Ulászló pécsi látogatása. A Pécs-Baranyamegyei Múzeumi Egyesület Értesítője I., 1908. 129-130.

SZIGETI 1979 = Szigeti Kilián: Régi magyar orgonák. Pécs. Budapest, 1979.

 

Jegyzetek


[1] A kincstartó rendelkezett az uralkodót felségjogon illető, I. Károly által bevezetett kamarahasznának (lucrum camerae) vagy más néven kapuadónak nevezett rendes adóval. Ez Mátyás uralkodása alatt öt jobbágyporta után egy aranyforintot jelentett. Ugyancsak a kincstartó rendelkezett a királyi városok adójával, a sóbányákkal és a sómonopóliumból származó bevételekkel, továbbá a pénzverés és a nemesfémbányák jövedelmével, valamint a harmincadnak (Erdélyben huszadnak) nevezett határvámmal. Mivel a királyi bevételek Mátyás reformjáig részben a központi irányítás és kezelés hiánya, részben pedig a fizetések alóli mentességek számának gyarapodása miatt eleve nem fedezték a kiadásokat, s a fenyegető török terjeszkedés megfékezésére tett lépések csak tovább növelték a hiányt, ezért már a 15. század második harmadától viszonylag rendszeresen sor került rendkívüli adó, az ún. segedelem (subsidium) kivetésére is. Az utóbbi esetben az uralkodónak meg kellett szereznie az országgyűlés hozzájárulását, amitől csak akkor lehetett eltekinteni, ha a bárók és a főpapok beleegyezésüket adták a subsidium kivetéséhez. Mátyás kincstári reformja lényegében 1464-ben kezdődött, amikor a horvát-szlavón bánnak kinevezett Szapolyai Imre főkincstartó utódjául egy jelentéktelen nemest (Bessenyői Bertalan) nevezett ki. Bessenyői azonban nem főkincstartó, hanem csak kincstartó lett. Mátyás eme lépésének legfontosabb mozzanata abban ragadható meg, hogy a pénzügyigazgatás új irányítója már nem számított igazi bárónak. Az uralkodó még ugyanebben az évben intézkedéseket tett a jövedelemforrások összevonására is: három budai polgárt – Bajoni Lőrinc volt alkincstartót, Ernuszt Jánost és Kovács Istvánt – nevezett ki harmincadispánnak, s egyben Bajomnak adta az erdélyi (nagyszebeni), Ernusztnak a körmöcbányai, Kovácsnak pedig a kassai pénzverőkamarát. A reform következő lépésére 1467-ben került sor: Mátyás az országgyűlés hozzájárulásával megszüntette a kamarahaszna adót, valamint a harmincadvámot, amelyeket új névvel (királyi kincstár adója-tributum fisci regalis , illetve koronavám-vectigal coronae ) tüstént vissza is állított. Az utóbbi országos adminisztrátorává Ernuszt Zsigmondot nevezte ki, akit egyben kincstartónak is megtett. Ernuszt aztán 1467 és 1470 között egy pénzreformot is végrehajtott, amelynek eredményeként újból száz dénár tett ki egy aranyforintot. Vö. KUBINYI 1957. 25-31.; KUBINYI 1990. 97-104.; KUBINYI 1998. 80-81.

[2] Janus Pannonius titkos kancellári szerepét legutóbb Kubinyi András új megvilágításban tárgyalta: KUBINYI 2000. 12-22. Janus Pannonius kincstartói tevékenységével kapcsolatosan a következőket érdemes felidézni: mivel az uralkodó valószínűleg nem akarta a reformok miatt egyébként is zúgolódó rendeket még jobban felbőszíteni, ezért a rendkívüli adó kezelésével nem Ernuszt Jánost, hanem Janus Pannonius pécsi püspököt bízta meg, akit főkincstartónak nevezett ki. Ez a kettősség változott meg 1469-ben, amikor Janus Pannonius szlavón bán lett, tudniillik így már nem volt akadálya annak, hogy Ernuszt a rendkívüli adót is a saját kezelése alá vonja. A kincstartó hatásköre csupán a királyi uradalmakra és azok bevételeire nem terjedt ki. Ezek ugyanis a Mátyás által alapított udvarbíróság alá tartoztak, amely nem sokkal létrehozását követően a királyi uradalmak fő „jószágkormányzóságává" nőtte ki magát. Mindezeket figyelembe véve elmondható: Mátyás reformjainak eredményeként az ország pénzügyigazgatása a kincstartó révén – néhány Jagelló-kori kísérlettől eltekintve – az önálló magyar királyság fennállásának végéig egységes irányítás alatt maradt. Ld. KUBINYI 1957. 29-30.; KUBINYI 1990. 99-100.; KUBINYI 1998. 80.

[3] Handó 1466 és 1468 között alkancellárként tevékenykedett, s itt szerzett tapasztalatait később kincstartóként jól tudta hasznosítani. KUBINYI 1957. 30.; KUBINYI 1990. 100101.; FEDELES 2005. 373-375.

[4] Nagylucsei Orbán deák Handó Györgyhöz hasonlóan a kancelláriában kezdte a pályafutását, ám 1470-ben Ernuszt familiárisaként már a kincstárban találkozunk vele. 1472-ben alkincstartóként Ernuszt helyettese volt, s Handó idején is a pénzügyigazgatásban dolgozott. Vö. KUBINYI 1957. 30-31.; KUBINYI 1990. 100-101. Érdekes módon pécsi prépostságáról csupán egyetlen adat tájékoztat. Ez 1481-ből származik. Ld. FEDELES 2005. 414-416.

[5] KUBINYI 1957. 31. Ernuszt Zsigmond vagyonának nagyságára, családi kapcsolataira és rejtélyes halálára ld. KUBINYI 2001.

[6] A számadások kiadva: ENGEL 1797. 17-181. Az 1494/95. évi számadások Péccsel, a pécsi püspökséggel, illetve Baranya megyével kapcsolatos adatai megtalálhatók még: KOLLER 1796. 475-490. A szóban forgó számadásokat művelődéstörténeti szempontból Soltész Gyula (SOLTÉSZ 1905.), a kincstartói iroda írásbeli működése vonatkozásában Kubinyi András (KUBINYI 1958. 46-50.), adózási, valamint demográfiai szempontból, egyebek között, Acsády Ignác, Mályusz Elemér, Molnár Erik, Szabó István, Fügedi Erik, Kubinyi András és Solymosi László értékelte (vö. KUBINYI 1986.; KUBINYI 1996.; SOLYMOSI 1984.; SOLYMOSI 1985.).

[7] Magyarország története 1998. 344-345. Kubinyi András időközben megtalálta az 1522. évi adóelszámolásokat, amelyekben tizenegy, 1494/95-ből ismert megye szerepel, illetve tíz olyan, amelyek hiányoznak az Ernuszt-féle számadáskönyvből. Az 1522. évi adóelszámolások jelentőségét tehát részben az adja, hogy adatai révén 11 megye vonatkozásában összehasonlító vizsgálódásokat végezhetünk, részben pedig az, hogy 10 megye (Arad, Bács, Békés, Bihar, Bodrog, Csanád, Csongrád, Temes, Torontál és Zaránd) esetében a korábbi becsléseknél sokkal pontosabban állapíthatók meg a portaszámok. A még mindig hiányzó négy megye (Keve, Krassó, Szerém és Valkó) esetében továbbra is csak becslésekre hagyatkozhatunk. Vö. KUBINYI 1986. 280-282.

[8] A fenti szám (266 000) azt jelzi, hogy 1495-ben Magyarország Szlavónia nélkül értett területén 266 000 adóegységgel számolhatunk. Jó tudnunk: dacára annak, hogy a szakirodalom az adóegységre a porta kifejezést használja, a számadáskönyvben maga a porta (kapu) kifejezés nem fordul elő adóegység értelemben, sőt – Szlavónia kivételével, ahol is a füst (fumus) szerepel – egyáltalán nincs feljegyezve az adóegység neve. KUBINYI 1986. 282-284.; KUBINYI 1996.136. Mátyás jövedelmeire ld. FÜGEDI 1990.

[9] BONFINI 1995. 1007. Ernuszt Zsigmond bevallása, amely egy formuláskönyvben őrződött meg az utókor számára (IVANYI 1905.), a következőkről tájékoztat: a pécsi püspök az őt letartóztató uralkodóval abban egyezett meg, hogy pénzen váltja meg magát. Az összeg kifizetéséig a siklósi várban tartották Ernusztot, akinek őrzéséről Somi Józsa temesi ispán gondoskodott. Miután Ernuszt kifizette a váltságdíjat, Somi Józsa visszahelyezte őt a püspökség birtokába. A volt kincstartó ekkor azt is megfogadta, hogy az általa elszenvedett kárért sem a temesi ispánt, illetve annak familiárisait, sem pedig a király katonáit nem fogja felelősségre vonni. IVANYI 1905. 522-523. Vö. KUBINYI 2001. 317.

[10] ENGEL 1797. passim. Vö. még SZENTKIRÁLYI 1908. 129-130.

[11] SCHÖNHERR 1894. 135-170. Az Újlaki család hatalmát megalapozó Újlaki Miklós birtok- és hatalmi politikájára ld. KUBINYI 1973. Ernuszt Zsigmond vagyoni helyzetére ld. SCHÖNHERR 1894. 181., 205., 213-214.; valamint KUBINYI 2001. 312-319.

[12] NÉMETH 1897. 353.; SOLTÉSZ 1905. 47.

[13] KUBINYI 1973. 10-11. Újlaki Lőrinc Fejér megyében ölette meg Csabjai Miklóst, akit Ulászló száz lovassal kísérőül küldött az adószedők mellé. ENGEL 1797. 41., 96.; KUBINYI 1973. 37. 88. számú jegyzet.

[14] SOLTÉSZ 1905. 47.

[15] Az Újlaki Lőrinc elleni hadjáratra fordított kiadásokat ld. ENGEL 1797. 98. skk. Újlak és Kaposújvár ostromára ld. ENGEL 1797. 57-60., 101-103., 106.

[16] BONFINI 1995. 992-995.

[17] ENGEL 1797. 155.

[18] BONFINI 1995. 999. SZENTKIRALYI 1908. 129-130.

[19] BONFINI 1995. 999-1000.

[20] FÓGEL 1912. 20.

[21] Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Levéltár (a továbbiakban: OL. Dl.) 17 994. Vö. SCHÖNHERR 1894. 214. Corvin János 1495. március 4-én már horvát-, dalmát- és szlavón bánként szerepel. Ld. OL. Dl. 33 003.

[22] OL. Dl. 37 722. Vö. SCHÖNHERR 1894. 214., 241-242.

[23] SCHÖNHERR 1894. 214.

[24] ENGEL 1797. 48-49., 58., 62., 64., 66., 70., 88., 167., 178.

[25] SOLTÉSZ 1905. 99.

[26] SOLTÉSZ 1905. 100.

[27] ENGEL 1797. 74-75.

[28] ENGEL 1797. 74.

[29] ENGEL 1797. 72-73.

[30] SOLTÉSZ 1905. 90.

[31] ENGEL 1797. 106.

[32] ENGEL 1797. 109. Czobor Imre egyébként 1750 forintot kapott az uralkodótól kiadásainak fedezésére, amely összeget részletekben fizették ki neki. ENGEL 1797. 75., 110., 112., 155. Czobor Imrén kívül Móré Péter is követségben járt a szultánnál. Ő 300 forinttal vágott neki az útnak. ENGEL 1797. 86.

[33] ENGEL 1797. 52.

[34] ENGEL 1797. 109.

[35] A selmecbányai származású Stek János (József) orgonistának két levele maradt fenn. Az egyiket a nap és a hónap megjelölése nélkül 1500-ban, a másikat 1514. május 26-án írta. Az előbbi jelzete: OL. Dl. 47 061, az utóbbié OL. Dl. 47 076. Az 1514. május 26-i oklevél kiadása: Monumenta rusticorum 82. A Magyar Országos Levéltár nyilvántartásában, illetve a kiadott oklevélben Stek keresztneveként József szerepel. A név Jánosnak (Johannes), illetve Józsefnek (Joseph) is olvasható, ebből származik tehát a kettősség. Szigeti Kilián (SZIGETI 1979. 204-207.), illetve Falvy Zoltán (RAJECZKY 1988. 137.) Stek Jánosként említi. Vö. még FEDElEs 2005. 445. ^Fógel József – a családi név megadása nélkül – csak János pécsi kanonokként említi. FÓGEL 1913. 100.

[36] ENGEL 1797. 71. Ugyanekkor, hogy az öröm általános legyen, II. Ulászló vendégül látta a budai polgárokat és polgárasszonyokat is. ENGEL 1797. 83., 87.

[37] SOLTÉSZ 1905. 90.; ENGEL 1797. 79., 84., 115.