Cikkek

Mészáros Balázs: „A rendőrség az utczán is ellenőrizze a gyerekeket!” A gyermekek fegyelmezése a nyilvános városi terekben

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 19.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2007.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-1-8

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Pilkhoffer Mónika

217–230. p.


Mészáros Balázs

„A rendőrség az utczán is ellenőrizze a gyerekeket!”

A gyermekek fegyelmezése a nyilvános városi terekben


„Die Polizei kontrolliere die Kinder auch in den Straßen!“ Zucht von Kindern in öffentlichen städtischen Sphären

‘Police should Control Children in the Streets! Discipline of Children in Public Places of Pécs





Pécsett 1899-ben a városi közgyűlés elfogadott egy szabályrendeletet, amely a 13 éven aluli gyermekeknek megtiltotta a dohányzást, a 15 éven aluli gyermekeket pedig eltiltotta a nyilvános mulatságok és mulatóhelyek látogatásától. A rendelet előzményei legalább 20 évre, az 1880-as évek elejéig vezethetők vissza. Ettől az időszaktól kezdve változó intenzitással ugyan, de a város közéletének különböző fórumain folyamatosan napirenden voltak az iskolaköteles korú gyermekekkel és a fiatalkorúakkal kapcsolatos panaszok.

E panaszok egyik jól körülhatárolható területét a budai külvárosi suhancokról szóló narratívák jelenítették meg. A szövegek szerint 12-18 éves inasok és munkás suhancok káromkodásaikkal, hangoskodásaikkal, provokációikkal állandóan zavarták a polgárok nyugalmát. Károly Ignác budai külvárosi plébános 1883-ban hosszabb beadvánnyal fordult a városi iskolaszékhez az Ágoston téren uralkodó lehetetlen állapotok miatt: „nem mai, sőt, fájdalom! nagyon is régi dolog az, hogy a pécsi külvárosi terjedelmesebb köztereken, az ifjúság, értem a vasárnapi iskolába járó fiukat, vasár- és ünnepnapokon összejönnek és ott a legdurvább, a legimmorálisabb beszédek és éktelen káromkodások között, a már nagyon elharapódzott pénzfelverést játszák. (...) Addig, míg az ájtatóskodó (sic) hívek reggel sz. misét és sz. beszédet (sic) hallgatnak; vagy a délesti isten tiszteleten ájtatósságukat végzik, ezen ifjak, kikhez rendesen 17-18 éves suhancok is csatlakoznak, botrányos játékukat űzik és botrányos káromkodásaikkal a templomban ájtatóskodókat zavarják. (...) (H)a még is bátorkodnék valaki az éktelen káromkodásaikra, vagy szemérmet nem ismerő beszédjeikre, kifejezéseikre figyelmeztetni,^ ki van téve annak, hogy a legdurvább megjegyzésekkel illetik és kigunyolják.”[1] Az Ágoston tér e problémák állandó szinonimájává vált, hiszen évtizedek múlva teljesen hasonló híradás jelent meg a Pécsi Figyelőben. Az újság szerint „(ü)nnep és vasárnapokon az Ágoston téren és környékén (...) délelőtt ugy, mint délután felnőtt legényszámba menő suhancok kisebb gyerekekkel pénzre játszanak, ott s közben folyton veszekednek s olyan trágárságokat vagdosnak egymás fejéhez, a mi botránkoztató. Talán czélszerű volna ünnepnapokon egy rendőrt kirendelni az Ágoston térre, hogy az ily botrányokat megakadályozza.”[2] Korábban már az iskolaszék is szorgalmazta hasonló lépések megtételét a Tettyén, mert ott a „játszó gyermekeket a budai külvárosi suhancok többször zavarják, ilyen torzsalkodás és esetleges veszekedés elkerülése miatt” arra kérték a rendőrfőkapitányt, hogy az iskolai szünnapokon rendeljen ki egy rendőrt.[3]

A rendőri jelenlét erősítése nyilvánvalóan a fiatalok nyilvános viselkedésének, magatartásának ellenőrzését célozta, de a represszív megoldások mellett próbálkoztak más eszközökkel is: elsősorban a vallásos nevelés erősítésével. Az iskolaszék ülésein állandó téma volt az iskolakötelesek – beleértve a 12. életévüket már betöltött ismétlőiskolásokat és tanoncokat is – megfelelő hittanoktatásának biztosítása. Szieberth Nándor ügyvéd javaslatára 1884-ben például arról döntöttek, hogy az iparostanoncok számára vasárnap hajnalban külön istentiszteletet is tartson a belvárosi plébános.[4]

A budai külvárosi suhancokhoz kapcsolt káromkodás és pénzre játszás mellett a gyermekekkel kapcsolatos problémák másik területét a dohányzás jelentette. Ezzel kapcsolatos híradást már 1880-ban találunk a Fünfkirchner Zeitungban. A lap szerint „a figyelmes szemlélőt erkölcsi rettegés fogja el, amint azt látja, hogy éretlen suhancok, népiskolai diákok és tanoncok fogadásból olyan fesztelenül füstölnek a parázsló rudacskákkal a szájukban, mint a vénemberekA cikk szerzője a szülőkhöz és a tanárokhoz fordul, hogy lépjenek fel e helytelen viselkedéssel szemben. 1883-ban a Pécs is hasonló jelenségekre figyelt fel: „(b)otrányosan tapasztalható városunkban, hogy alig felcseperedett, hüvelykmatyifajta iparostanulók az utcán végig szivarozgatnak. Ez az inasdandyság azután alapját képezi a tolvajságnak, mert az inas urak, ha másképp nem juthatnak pénzhez, gazdájukat lopják meg.”[5] A problémával ekkor a városi iskolaszék is foglalkozott. Szieberth Nándor hívta fel a figyelmet arra, „a tanuló ifjúság, de különösen az iparos tanoncok körében lábra kapott visszaélésre, mely szerint egészen fiatal és fejletlen ifjoncok a dohányzást, nagy mérvben űzik, (...) ezen nemcsak az egészségre ártalmas, hanem a jó erkölcsöket is sértő és közveszélyes visszaélés megakadályozandó.” Az iskolaszék megtiltotta a dohányzást a gyermekeknek, s ez ügyben az igazgatók és osztálytanítók intézkedését szorgalmazta.[6]

Hogy milyen eszközök álltak a tanítók rendelkezésére azt egy pár évvel későbbi szülői beadványból tudhatjuk meg. Lázár Ferencnének az iskolaszékhez eljuttatott panaszlevele szerint „a tanító Antal fiamat azért, mert egy-két fiu állitása szerint cigarettát szitt az utczán – a földhöz vágta, ököllel fejbe verte, fülét huzdotta, úgy hogy megdagadt, vesszővel végig vágta, a füle mögött összekarmolta.” Szvacsek Mihály, a belvárosi iskola tanítója persze másképpen emlékezett az esetre, szerinte „Lázár Antalt, ki különben mételye volt egészen az osztálynak, már többszörösen feladták társai, hogy nyilvánosan osztálytársai szeme láttára cigarettázik”, ezért a tanító mindannyiszor illően és enyhén megbüntette. A vitatott napon, miután társai ismét arról számoltak be, hogy a fiú cigarettázott, s a vád alaposságáról a tanító is meggyőződött, azzal büntette a diákot, hogy a tanítás befejezését követően két órán keresztül az iskolában kellett maradnia. „Mire néhány tanuló társa füle hallatára azt dörmögte vissza, hogy neki az Úristen sem parancsol, nemhogy a tanítója, mert neki az anyja megengedte a cigarettázást.” A tanítás végeztével a fiú megpróbált kiszökni, mire a tanító a „kabátjánál fogva elkap(ta) s ugyancsak a kabátjánál fogva becsületesen megrázta”, a többi vádakat ellenben nem ismerte el.[7]

A problémát persze elsősorban az jelentette, hogy az iskolán kívül a tanárok alig gyakorolhattak befolyást a gyermekek viselkedésére. A felügyelet nélküli csavargást, iskolakerülést amennyire tehették, igyekeztek korlátozni. Így például 1890-ben elsődlegesen közegészségügyi megfontolásból, úgy döntött az iskolaszék, hogy a városban terjedő hagymáz ellenére nem szüntetik be az oktatást, mert így „a különösen nagy számban levő szegényebb sorsu gyermekek inkább megóvatnak a meghüléstől, mint az esetben, ha az iskola bezáratván, a napok nagy részét az utczán minden felügyelet nélkül töltenék el.” Ugyanakkor azoknak a családoknak, amelyek gondoskodni tudtak megfelelő ellátásról és gondozásról, nem kellett iskolába küldeniük a gyermekeiket.[8] 1892-ben megtiltották, hogy a népiskolába járó gyerekek iskolaidő alatt ministráljanak vagy temetéseken segédkezzenek, mert ez egyrészt különösen járványos időszakokban egészségügyi szempontból nem megengedhető, másrészt ilyen alkalmakkor a gyerekek „szülőik tudtán kívül 10-20 krajcárt keresvén, azt csak nyalánkságokra, de különösen szivarkákra költötték, sőt volt eset rá, hogy sörházba is ellátogattak.”[9]

Az iskolaszék határozatai közvetlenül a gyermekekre vonatkoztak, igyekezetek megszabni a mindennapi viselkedés normáit. Bár a tanítók megbüntethették a gyermekeket olyan cselekedetekért, amelyeket az iskolán kívül követtek el, a nyilvános viselkedési normák betartását leginkább az iskolások szabad mozgásának korlátozásával gondolták biztosíthatónak. Idővel aztán – kimutathatóan az 1890-es évek elejétől – egyre inkább a szülők felelőssége, a szülői nevelés hiányosságai kerültek a figyelem középpontjába.[10] Schneider István – aki 1891-től volt a községi népiskolák igazgató-felügyelője – éves jelentéseiben rendre a gyermekeik nevelését elhanyagoló szülők ellen szólalt fel, mint írta „kevésbé a gyermek hibáztatható, hanem inkább a szülői ház zilált erkölcsi viszonyai s a hiányos házinevelés okozták a gyermek erkölcsi érzékhiányát s ebből folyó botlásait s kihágásait.”[11] A szülői nevelés hiányosságait hangsúlyozó értelmezés változást jelentett annyiban, hogy erősítette a bemutatott problémákról szóló diskurzus térbeli és társadalmi fixálódását: már nem általában a gyermekekről – iskolakötelesekről, tanoncokról, suhancokról -, hanem egyre hangsúlyosabban a külvárosokról és az alsó társadalmi rétegekről volt szó.

Kristóf József bányatelepi plébános 1896-ban azt panaszolta, hogy „a szülők gyermekeiket magukkal viszik a kocsmába, ahol trágár beszédeket hallván és egyéb rossz példákat látván, az erkölcsi romlásnak tétetnek ki, míg az élvezett szeszes italok egészségüknek vannak ártalmára.” Miután – közelebbről meg nem határozott – saját intézkedései eredménytelenek maradtak, az iskolaszéktől várt segítséget. Az iskolaszék, amellett, hogy a bányatelepi alkapitánytól kért gyors intézkedést, a városi tanácshoz fordult, hogy e tárgyban megfelelő szabályrendeletet alkosson.[12] A tanács még ez év novemberében a népiskolák igazgató-felügyelőjétől, Schneider Istvántól kért véleményt az ügyben.[13] Schneider, aki a népiskolák azévi értesítőjében már maga is szorgalmazta, hogy a gyermekeket szeszes itallal és cigarettával kiszolgáló szatócsok és kocsmárosok ellen fel kell lépni,[14] a tanács számára készített decemberi jelentésében úgy vélte, hogy „ez állapotok nemcsak a bányatelepen léteznek, hanem a városban is, miután a mi 12-15 éves iskolaköteles korú ismétlőiskolai leányaink egészen szabadon eljárnak nyilvános tánczmulatságokba és azután vasárnap álmosan jönnek iskolába és mesélik élményeiket a többieknek, vagy egyáltalában nem jönnek el, sőt egyik-másik esténként az utczákon csavarog”, s volt olyan, aki „erkölcsi szempontból már nem volt társai közé bocsájtható. (...) (A) fiuk pedig szintén látogatják a korcsmákat, nyilvános mulatságokat s nem ritkán részegen vonulnak végig az utczákon, de előfordult, hogy a mindennapi iskolát látogató fiukat is magukkal vitték és ezek is bortól meg pálinkától megrészegedve tántorogtak hazafelé.(...) Ilyen esteket bold. Marsal Ferenc szigeti külvárosi igazgató-tanító gyakran jelentett be.” Felhívta a figyelmet arra is, hogy „a városban igen csak sok a foglalkozás nélküli csavargó 12-15 éves, de 8-12 éves fiu is, kik természetesen iskolába nem járnak, hanem vagy koldulásból, kisebb lopásokból, vagy apró szolgálatok teljesítése útján (korcsmákban, tekepályák mellett, piaczon, vasuton) szerzett pénzajándékokból éldegélnek, s így munkakerülőkké felnőve, később csak a társadalomnak esnek terhére és a rendőrségnek szaporítják teendőit. Ezeket véleményem szerint össze kellene fogdosni, ott ahol érhetők a szülőket kötelezni, hogy iskolába küldjék, ha pedig 12 életévén túl vannak, hogy rendes munkára fogják, esetleg iparostanoncnak adják.”[15] Schneider felszólította a tanácsot, hogy mielőbb alkossa meg a kérdéses szabályrendeletet, s annak hatályát az általa felsorolt körülményekre is terjessze ki.

Miközben a városi tanács nem intézkedett, Schneider a következő évi népiskolai értesítőben közzétette és kiegészítette előző évben benyújtott szakvéleményét. Elsősorban a szülőket támadta, hiszen az iskola nevelési céljai csak a szülőkkel együttműködve valósulhatnak meg, ám a nép alsó rétegeiből származó szülők e feladatuknak nem tesznek eleget. E megállapítást követően a szülők hozzáállását részletesen érzékeltetve bemutatta, hogy a tanítók miben észlelik „az alsó néprétegek gyermekeinél a fenyegető erkölcsi züllés jelenségeit”. Az iskolakerülés magyarázatát abban látja, hogy „a szülők is csak oly intézménynek tekintik az iskolát, a hová a gyermekeket elküldeni a törvény kényszeríti őket, mi teherrel is jár s azért gyermekeik előtt az iskoláról és tanítóról csak becsmérlőleg beszélnek.” Szót emel azokkal a szülőkkel szemben is, akik kis gyermekeiket koldulni küldik vagy „az alig serdülő gyermekeket virágok vagy egyéb holmik elárusítására használják föl s nemcsak nappal, hanem késő éjjeli órákban is végig járatják velök a korcsmákat, kávéházakat s más nyilvános mulatóhelyeket. És minderre nem mindig a nyomor viszi rá a szülőket, hanem nagyon gyakran azok lustasága és munkakerülési hajlama.” Schneider azt is kifogásolja, hogy a szülők „alig serdülő” gyermekeiket napszámba adják, különösen építkezésekre, hiszen az ott végzendő nehéz fizikai munkák ártalmasak testi fejlődésük szempontjából. „Sokkal veszélyesebb rájok nézve az a teljes erkölcsi romlás, melynek e szegény teremtések ily korai foglalkozás mellett gyárakban, egyéb munkatelepeken, de különösen építkezéseknél ki vannak téve. Kinek nem volt még alkalma valami építkezés mellett elhaladni, vagy az építkezés területén tartózkodni s nem halotta volna azokat az éktelen trágár, minden szemérmet sértő beszédeket, melyeket azok a 10-14 éves fiúk és leányok elhallgatni kénytelenek?” A cselédnek adott 12-14 éves lányok esetében arra figyelmeztet, hogy gazdájuk gyakran nem engedi őket a kötelező ismétlő-iskola látogatására. A cigarettázás és alkoholfogyasztás már ismert bemutatását követően pedig így folytatja: „Aztán mit szóljak azokról a 12-16 éves munkakerülő csavargókról, kik a vasúti indóháznál és piaczon ólálkodnak, hogy könnyű szerrel néhány fillérhez jussanak, a mivel aztán köztereken, templomok mellett játszanak, míg össze nem vesznek? Körülállja őket nagy csoportokban az iskolába készülő vagy onnan hazatérő gyermeksereg és hallgatja mocskos beszédöket, káromkodásukat. Ezek az igazi börtönjelöltek.”

Schneider szerint e bajok forrása „a mai társadalom által alkalmazott túlhumanizmus, melylyel a szülők egy részét mintegy fölmenti azon természetes kötelezettsége alul, hogy gyermekeiről gondoskodjék”. Példaként a tandíj elengedését, az ingyenes óvodai élelmezést, az ingyen tankönyvet és ruhát, a népkonyhai ingyen ebédet említi. Megoldást ebben a helyzetben hatósági intézkedésektől lehet remélni, bár teljes siker csak az iskola és a család együttműködésétől várható.

A tanács ismeretlen okból csak egy évvel Schneider szakvéleményének elkészülése után, 1897 novemberében bízta meg a rendőrkapitányt, mint a közrendészeti bizottság elnökét a szabályrendelet kidolgozásával. A bizottság 1898. augusztus 9-én fogadta el a tervezetet, amelyet Vaszary Gyula rendőrfőkapitány még abban a hónapban benyújtott a tanácsnak.[16] 1898 végén A 13 éven alul lévő gyermekeknek a dohányzástól eltiltása, illetőleg a 15 éven alóli gyermekeknek a mulató helyektől való eltiltása tárgyában készült szabályrendelet-tervezet szövegét kinyomtatták és tanulmányozás céljából szétküldték a közgyűlés tagjainak azzal a javaslattal, hogy a címben esetleg a csavargástól való eltiltás is szerepeljen. A csupán két oldalas tervezet[17] a közrend, a közerkölcs és a közegészség védelmére tiltotta meg a 13 éven aluli gyermekeknek az utcai dohányzást és a pénzre játszást. A szabályszegő gyerekekért a szülők, illetve a gyámok voltak felelősek: pénzbírságot tartoztak fizetni, behajthatatlanság esetén elzárás volt a büntetés. A 15 évnél fiatalabb gyerekeket kitiltották a vendéglőkből, korcsmákból, kávéházakból, sör-, pálinka- és kávémérésekből, fonóházakból és nyilvános táncvigalmakról. A szabály megszegése esetén a szülő, a gyermek kísérője és a kocsmáros is büntethető volt. A tervezet azonban kivételeket is megfogalmazott: egyrészt nem követtek el kihágást a kirándulók a nappali órákban, általában az idegenek és azok, akik „egyéb viszonyok miatt vendéglőben étkezni kényszerülnek.” A tilalom nem vonatkozott az iskolai mulatságokra sem.

A csavargástól való eltiltás végül nem került be a rendelet szövegébe, a közgyűlés utóbb szintén a tanács javaslatára csak egy egészen apró változtatást eszközölt a szövegen. A tervezet szerint nem minősült kihágásnak, „ha szülő vagy gyám életkorának tizenötödik évén alul levő gyermekével vagy gyámoltjával kiránduló helyeken a nappali órákban időz.” E pontból törölték „a nappali órákban” kifejezést. A közgyűlés 1899 februárjában ebben a formában fogadta el a szabályrendeletet,[18] amely a belügyminisztériumi jóváhagyást követően júniusban lépett életbe. A tanács 1500 példányban kinyomtattatta, egy-egy példányát megküldte a helyi iskolák vezetőinek s a rendőrfőkapitány útján gondoskodott arról, hogy a kocsmákban, vendéglőkben stb. is kifüggesszék.[19]

Az új rendelet végső soron két eltérő problémát igyekezett megoldani, egyrészt hatásos fellépést ígért a gyermekeknek az iskolaszék által is többször kifogásolt dohányzásával szemben, másrészt megoldást kínált a bányatelepi plébános által felvetett gondokra, vagyis arra, hogy gyermekek erkölcseiket veszélyeztető mulatóhelyeken, kocsmákban tartózkodjanak. E két területet a szülőkkel szemben érvényesített felelősség kapcsolta össze.

Hogy mennyire jó egy-egy rendelet, hogy mennyiben alkalmas a megcélzott probléma kezelésére az nyilván a gyakorlatban dől el, s ebből a szempontból a pécsi próbálkozások nem nevezhetők sikeresnek. A Pécsi Napló 1902-ben – miközben megjegyezte, hogy a rendelet célja nyilván az volt, hogy a gyermekek ne üldögéljenek a kocsmákban, hiszen az ellen nem emelhető kifogás, hogy a szülő a gyermekét borért vagy sörért küldi le az italmérésbe – úgy látta, hogy még mindig „általános a panasz, miként a külvárosi kocsmákban nagyon gyakran megesik, hogy alig 10-14 éves gyerekek holt részegre iszszák le magukat.” A rövidhír írója szerint „(i)lyen gyerekek mindig voltak és lesznek is, a kik, a mint néhány krajcárhoz jutnak, a korcsmába mennek, és ott elisszák. Leginkább az alsó osztály gyermekeiből kerülnek ki ezek, a kik már serdületlen korukban arra vannak kárhoztatva, hogy saját kezükkel keressék meg kenyerüket. Néhány fillérért elvégeznek apróbb, könnyebb munkát, s aztán, hogy bérüket megkapták, a kocsmába sietnek azzal a néhány fillérrel és ott elisszák...” Megoldást szerinte az jelenthetne, ha a rendőrség a kocsmárosokkal szemben érvényesítené a pár évvel ezelőtt elfogadott szabályrendeletet.[20] Szokásos évi jelentésében Schneider István is azt követelte, hogy „a rendőrség az utczán is ellenőrizze a gyerekeket, ne engedje meg a dohányzást, nyilvános mulatóhelyek, felnőttek gyűléseinek látogatását”, sőt további fellépést sürgetett, mondván: tűrhetetlen, hogy „az iskolakötelesek és főképpen a már nem iskolába járók utczán és mezőn egész csapatokban csavarogjanak”, és kötelezni kell a szülőket, hogy „gyermekeiket, ha 12. életkorukat betöltötték s iskolába már nem járnak, szoritsák rendes munkára, adják tanoncoknak.”[21] Az 1899-ben elfogadott szabályrendelet utólagos értékelése sokat elárul arról, pontosan kikre irányult az intézkedés. Mint láttuk, a tanács egyetlen, végül elfogadott módosító indítványa a kivételekre vonatkozott. A problémát az jelentette, hogy a társadalom valamennyi csoportját és rétegét érintő cselekvések, mindennapi gyakorlatok – kocsmák, kávéházak látogatása – szabályozásáról volt szó, s ezek közül, illetve ezeken belül kellett meghatározni, illetve elkülöníteni a kihágásnak minősülő viselkedéseket. Az eredeti szöveg a kirándulóhelyek esetében csak a nappali órákban tett kivételt, az elfogadott változat azonban a kirándulást teljes egészében kivonta a rendelet hatálya alól. A kirándulás vagy „zöldbe rándulás” a 19. században a város belterületén kialakított parkok, fürdők, illetve a város közvetlen környékén elhelyezkedő, valamennyire rendezett zöldterületek felkeresését jelentette, amelynek célja – szemben a csak a század végén kibontakozó turista mozgalommal – a természetben tett séta mellett a helyi vendéglők, mulatóhelyek látogatása volt. E kifejezetten városi szokásnak, melynek alapját az iparosodás visszahatásaként felértékelődő természet és a város szembeállításában kell keresnünk, a társadalom valamennyi rétege hódolt, bár megfigyelhető bizonyos szegregáció is. Az előkelőbb rétegek általában hétköznapokon, a nép, a szegényebbek többnyire vasár- és ünnepnapokon kirándultak. Pécsett e kiruccanások legkedveltebb célpontjai a város belterületén a Sétatér és a kioszk, illetve a Balokány voltak, a távolabbi helyszínek közül pedig a Tettyét és a város területén kívül fekvő üszöghi kiserdőt keresték fel a legszívesebben. Utóbbi a 19. század végétől a munkásegyesületek mulatságainak vált állandó helyszínévé.[22] A többnyire családi keretek között, esetleg egyesületek szervezésében lezajló kirándulások tehát a város valamennyi – így polgári, középosztályi – lakójának mindennapi – persze elsősorban tavaszi és nyári – tevékenységei közé tartoztak, s így korlátozásuk nem jöhetett számításba.

A Pécsi Napló szerint az ellen sem emelhető kifogás, hogy a szülő italért küldi le gyermekét a kocsmába vagy vendéglőbe. Itt megint egy olyan elterjedt napi gyakorlatról lehet szó, amelyben a lap többségében polgári olvasói semmi kifogásolnivalót nem találtak. A sajtóhír éppen ezért a városi térben és társadalmi értelemben igyekszik elkülöníteni, illetve meghatározni a problémát: a gyermekek részegeskedése a külvárosokra és az alsó társadalmi rétegekre jellemző. Az 1899-ben elfogadott szabályrendelet alanyainak ezt az értelmezését erősítik meg az előkészítésben is részt vett Schneider István népiskolai igazgató-felügyelő éves jelentései is. Mint láttuk, Schneider már 1893-ban a szülői nevelés hiányosságiban, a zilált családi viszonyokban látta a bajok fő forrását, amelyeket pár évvel később társadalmi szempontból a munkás osztállyal, illetve az alsó néprétegekkel azonosított. „A munkás osztályhoz tartozó szülőknek említett közönye következtében – írja az igazgató-felügyelő 1896- ban – a serdülő ifjak közt, kik napszámba járnak s így pénzt szereznek, a cigarettázás, pénzre való játék, sőt palinkaivás kezd mindinkább észrevehetőbb mérveket ölteni.”[23] 1898-ban pedig – mint szó volt róla – „az alsó néprétegek gyermekeinél a fenyegető erkölcsi züllés jelenségei” alatt foglalta össze a szabályrendelet elfogadását is kikényszerítő viselkedéseket: csavargás, mulatóhelyek látogatása, gyermekek leitatása, dohányzás stb.[24]

Schneider állásfoglalásából azonban többre is következtethetünk a rendelet céljait tekintve. Az igazgató-felügyelő írásainak újdonsága az iskolaszék korábbi határozataival szemben az volt, hogy a szülőket tette felelőssé a gyermekek rossz, „erkölcstelen” magaviseletéért. Tapasztalatai sokat elárulnak az alsó társadalmi rétegeket jellemző kulturális attitűdökről, az iskolával szembeni ellenérzésekről, a gyermekek nevelését meghatározó mindennapi gyakorlatokról, amelyeket polgári, középosztályi nézőpontjából elhanyagolásnak, felelőtlenségnek tekintett, s amelyet szerinte a társadalom jótékony kezdeményezései is erősítenek: az ingyen juttatott tankönyvek, ruha, élelmiszer mintegy feloldozzák a szülőket nevelési kötelezettségeik alól. Véleményünk szerint

Schneider számára a rendelet paragrafusai éppen e megbillent egyensúly kiigazítását célozzák, a szülők megrendszabályozását a család „normális” rendjének helyreállítása érdekében.

A 19. század végén ugyanis az alsó társadalmi rétegek – a korabeli pécsi értelmezésben: szegények, napszámosok és munkások – kulturális másságát a polgárság szociális problémákként (szegénység, csavargás, alkoholizmus) érzékelte. A különböző állami és helyi (községi) intézkedések célja e szociális problémák átöröklődésének kiküszöbölése volt, s ehhez a gyermekek fegyelmezésén keresztül vezetett az út. Gyáni Gábor szerint „(a) hatalom szüntelenül úgy tekintett a családra, mint a társadalmi rend lehetséges pillérére, abban a formájában viszont, ahogy az alsó osztályok körében az iparosodás és az urbanizáció során az intézmény végül meghonosodott, nem találta megfelelőnek. Célul tűzte ki a család megváltoztatását.”[25] A cél az volt, hogy a kellően megreformált (munkás)család képessé váljon a tőle elvárt szocializációs és reprodukciós szerep betöltésére. A családon keresztül gyakorolt fegyelmező gondoskodás egyik formájának tartjuk a bemutatott pécsi szabályrendeletet is, melynek tulajdonképpeni kereteit állami intézkedések jelölték ki. A kiegyezést követően elfogadott népoktatási és közegészségügyi rendelkezések ugyanis éppen a fenti célok érdekében avatkoztak be a család hagyományos partiarchális rendjébe. Az 1868. évi népiskolai törvény (1868/XXXVIII. tc.) kimondta a 6-12 éves gyermekek iskolakötelezettségét, s ennek betartását a szülők felelősségévé tette. A jogszabály e felelősség elmulasztása esetén elsődlegesen pénzbüntetést, végső esetben azonban a gyermek gyámság alá helyezését írta elő. Az 1875-ben elfogadott közegészségügyi törvény (1875/III. tc.) hasonló módon a szülők kötelességévé tette, hogy beteg gyermekeik orvosi ellátásáról gondoskodjanak.

Hogy például az oktatásnak a megfelelő műveltség, az írás-olvasás és számolás elsajátítása mellett egyéb funkciókat is tulajdonítottak, arra a Pécsett is kiemelten problémás csoportként kezelt tanoncok oktatásának története szolgáltat példát. A dualizmus idején az 1872. évi ipartörvény (1872/VIII. tc.) rendelkezett az iparostanulók kötelező oktatásáról, 1884-ben pedig (1888/XVII. tc.) a községeket kötelezték tanonciskolák felállítására, hogy az iparososztály jövő nemzedékei elsajátíthassák a szakmájuk műveléshez elkerülhetetlen általános ismereteket. Az iskolák szervezésével, illetve felügyeletével megbízott miniszteri biztos 1890/91. évi jelentésében azonban ezen túlmenően úgy vélekedett, hogy „mai helyzetünkben az iparospálya csaknem kizárólag az elzüllött, vagyontalan, erkölcsileg sok kifogás alá eső gyermekek menedékét képezi. Azon légkör és bánásmód, mely a gyerekeket körülveszi, a legtöbb esetben nem alkalmas arra, hogy belőle törekvő, erkölcsös és feladatának tudatával bíró iparost neveljen. Ezen tanoncoknak igen tetemes része csakis a szóbanforgó iskolákban sajátítja el a tudás legelemibb fogalmait, a rendnek, fegyelemnek és erkölcsiségnek szeretetét (. ). Emellett az iskolák a vidékről bekerülő idegenajkú tanoncokra nézve alkalmat nyújtanak az állam nyelvének s a hazafias érzelmeknek elsajátítására.”[26]

Ugyanebben az évben, tehát 1891-ben fogadta el a magyar országgyűlés a kisdedóvásról szóló törvényt (1891/XV. tc.), amely bevezette a kellő gondozásban nem részesülő 2-6 éves gyermekek kötelező óvodai ellátását. A kisdedóvás ezt megelőzően az 1820-as évek óta a társadalmi jótékonyság kitüntetett területe volt, s terjesztése, a kisdedóvó intézetek létrehozása melletti érvként általában a gyermekek egészségének és erkölcseinek védelmét, az ennek megfelelő gondozás megteremtésének szükségességét, s nem utolsó sorban a magyarosításban játszott pozitív szerepét hozták fel.[27] A törvény ezeket a megfontolásokat emelte az állami politika szintjére.

A pécsi szabályrendelet is ebbe a folyamatba illeszkedik, az alsó rétegek családi életének ellenőrzésére és fegyelmezésére irányuló törekvések érvényesítését mutatja a helyi, községi hatalom részéről. A konkrét kapcsolatok is nyilvánvalóak, hiszen a pécsi szabályozás a szülők 1868-ban és 1875-ben törvényben kimondott felelősségére épült. A gyakorlatban ez azzal hozható összefüggésbe, hogy a szabályrendelet elfogadásához vezető panaszok és kezdeményezések elsőként a városi iskolaszékhez érkeztek, s innen kerültek a tanács elé.

A népiskolai törvény értelmében a népiskolák felügyeletére szervezett iskolaszék hatáskörébe tartozott, hogy ellenőrizze az iskolák napi működését, illetve a tanulók éves teljesítményét, megválassza a tanítókat, határozzon a tandíjról. Felügyelt az iskolai alap működésére s általában az iskolák pénzügyi viszonyaira, az épületek állapotára és a taneszköz-ellátottságra. Az adminisztratív és pénzügyi feladatok mellett azonban az iskolaszék kötelessége volt, hogy az iskolamulasztók szüleit vagy gondviselőit megintse, szükség esetén bírósági büntetésüket kezdeményezze, s ezen felül a tanítók és a tanulók szülői vagy gondviselői között keletkezett panaszok, továbbá „minden nevezetesebb fegyelmi kérdésekben” első fokú bíróságként működött.

A mulasztásokkal és a fegyelmi kérdésekkel való foglalkozásból szükségserűen következett, hogy a pécsi városi iskolaszék kénytelen volt a fentieknél szélesebben értelmezni saját szerepét, s nem lévén más községi fóruma a gyermekekkel kapcsolatos problémák megvitatásának, általában is foglalkozott a gyermekek nyilvános viselkedésével és erkölcsi állapotával. Az ebbe az irányba mutató kezdeményezések – mint láttuk – többnyire a város katolikus plébánosaitól érkeztek, akik a testületnek egyébiránt hivatalból tagjai voltak. Károly Ignác budai külvárosi plébános korábban idézett levelében hosszan fejtegeti, miért éppen az iskolaszékhez fordul a budai külvárosi suhancokkal kapcsolatos ügyben: „Többen felszólítottak, hogy a fentebb említett vasárnapi iskolába járó ifjak ezen demoralizáló játékuk, ugy az ő éktelen káromkodásaik és szemérmetlen viseletök ellen lépjek fel, kérjek ellenükbe szigoru eljárást és fenyítést. (...) (E)zt tenni (...) állásomnál fogva is kötelességem, azonban azt nem tudom, hogy hól és kitől kérjek? Talán a tanitótól? (...) (A) modern nevelési módszer, a nevelési szabályok, s a roszul (sic) értelmezett s mégroszabbul alkalmazott humanizmus békóba verte a tanítónak mindkét kezét, hogy okkal-móddal ne tehesse azt, mit a sz. ügy érdekében ugy nemkülönben a szülők és gyerekek jövője miatt is tennie kellene! (...) A tanítónál tehát segitséget, illetőleg a baj orvoslását hiába keresném. Hol keressem tehát? Talán a rendőrkapitányságnál? Igaz, a rendzavarók a rendőrség által volnának fenyitendők. Ezeket tehát a rendőrök által be kellene késértetni (sic). Azonban mit mondana erre a humanismus? Bizonnyal azt, hogy ez már barbárság! Egy 12-16 éves suhancot bekésértetés által megszégyeniteni (...), ez barbárság. (...) A rendőrség közbejöttével tehát egy 12-18 éves ifjut megfenyiteni nem lehet.”[28] Károly szerint megoldást egyedül a vallás és erkölcsoktatás szigorítása jelenthet, s ez ügyben az iskolaszéktől várt intézkedést. Mint láttuk az iskolaszék a vallásos nevelés erősítése mellett saját hatáskörében annyit tehetett, hogy a rendőrkapitányi hivataltól, illetve a városi tanácstól kért konkrét intézkedést.

Az iskolaszék munkája során a gyakorlatban szembesült a szülők törvényben előírt felelősségének elhanyagolásával. Több esetben konfliktusba is kerülhetett a szülőkkel, amint azt például a fent idézett dohányzással kapcsolatos eset is mutatja. Mivel saját eszközei korlátozottak voltak a szülőkkel szemben, kénytelen volt ezen a téren a városi tanács intézkedését szorgalmazni saját és a tantestület pozícióinak erősítése érdekében. Ennyiben a bányatelepi plébános beadványa, amely a gyermekeiket a kocsmába is magukkal vivő szülők felelőtlenségét hangoztatta, az iskolaszéknél megfelelő támogatásra talált.

Bár Schneider István a századfordulót követően jelentéseiben évről-évre ismételten kitért a szülőkkel szembeni hatósági fellépés szükségességére, s a pécsi tanítói kar más képviselői is a szülők felelősségét hangsúlyozták,[29] a 20. század első évtizedében a gyermekek nyilvános viselkedésének fegyelmezésére irányuló politikák más irányt vettek: a családon kívüli gyermeki élet már nem egyszerűen erkölcsi szempontból esett kifogás alá, hanem kriminalizálódott. Varga Nagy István ítélőtáblai bíró, a fogházban raboskodó és a szabadult elítélteket támogató Pécsi Rabsegélyező Egylet elnöke, az egyesület 1904. évi jelentésében foglalkozott az ifjúsággal kapcsolatos problémákkal is. Szerinte „itt évről-évre szoktak 10-14 éves gyermekekből tolvajbandák alakulni, kiknek többi közt a templomi perselyek kifosztogatása, télen pedig a szőlőkbeni lakások feltörése is rendes foglalkozásuk közé tartozik, aki látja a vasútnál, a szőlők közt, a Tettyén, a Mecseken csavargó, kolduló gyermekeket és naplopó suhancokat, aki szegény néposztályunk életviszonyait közelebbről szemléli, annak nem kerülheti el figyelmét az az elvitathatatlan igazság, hogy egy olyan iparos és kereskedő városban mint Pécs, a gyárakban foglalatoskodó vagy az ipar és kereskedő telepeken napszámban dolgozó szegény szülő absolute nem képes nagyobb iskolás, sőt az iskolából kikerült gyermekeire sem felügyelni, s hogy azok legnagyobb része ezen természetes ok miatt lesz dologtalanná, munkakerülővé.” Varga Nagy a problémát egy pécsi javító-intézet mielőbbi felállításával gondolta megoldhatónak.[30] Erre ugyan nem került sor, de az évtized második felében a Rabsegélyező Egylettel kapcsolatban Pécsett is kibontakozó patronage mozgalom állami intézkedésekkel is megtámogatott tevékenysége nagyjából erre, a romlott erkölcsű, illetve az elzüllés veszélyének kitett fiatalok javító-nevelésére irányult. Ez azonban már nem a szülők kényszerítésével, hanem éppen ellenükben, az 1904-ben Pécsett is felállított állami gyermekmenhely keretében valósult meg.

Források és rövidítések

BML Pécs v. isksz. ir. = Baranya Megyei Levéltár, a pécsi városi iskolaszék iratai

BML Pécs v. isksz. jkv. = Baranya Megyei Levéltár, a pécsi városi iskolaszék jegyzőkönyvei

BML Pécs tan. ir. = Baranya Megyei Levéltár, a pécsi város tanács iratai

BML Pécs kgy. jkv. = Baranya Megyei Levéltár, a pécsi törvényhatósági bizottság közgyűlési jegyzőkönyvei

Irodalom

GERMÁN 1901 = Germán Istvánné: A leányok testi neveléséről. Népoktatási, 1901.

GYÁNI 2002 = Gyáni Gábor: Könyörületesség, fegyelmezés, avagy a szociális gondoskodás genealógiája. In: Gyáni Gábor: Történészdiskurzusok. L' Harmattan, Budapest, 2002.

Népoktatási 1893 = Pécs sz. kir. v. összes népoktatási tanintézetének értesítője 1892/93-ról, Pécs 1893.

Népoktatási 1896 = Pécs sz. kir. v. összes népoktatási tanintézetének értesítője 1895/96-ról, Pécs 1896.

Népoktatási 1898 = Pécs sz. kir. v. összes népoktatási tanintézetének értesítője 1897/98-ról. Pécs 1898.

Népoktatási 1901 = Pécs sz. kir. v. összes népoktatási tanintézetének értesítője 1900/1901-ről. Pécs 1901.

Népoktatási 1903 = Pécs sz. kir. v. összes népoktatási tanintézetének értesítője 1902/03-ról. Pécs 1903.

MÉSZÁROS 2003 = Mészáros Borbála: Zöldmulatság Kolozsvárott és Pécsett. A zöldterületek rekreációs szerepe két 19. századi kisvárosban. Ethnografia (CXIV/3-4) 2003. 187-206.

Rabsegélyező 1905 = A Pécsi Rabsegélyező Egylet Évkönyve 1904-ről, Pécs 1905.

SCHNEIDER 1898 = Schneider István: Család és iskola. Népoktatási, 1898.

SIRISAKA 1885 = Sirisaka Andor: A javító-intézetekről. Pécs 1885. augusztus 8.

Szabályrendelet 1898 = Szabályrendelet-tervezet a 13 éven alul lévő gyermekeknek a dohányzástól eltiltása, illetőleg a 15 éven alóli gyermekeknek a mulató helyektől való eltiltása tárgyában. Pécs, 1898.

SZATHMÁRY 1887 = P. Szathmáry Károly: A magyar kisdedóvás és nevelés rövid története. Budapest, 1887.

VIG 1932 = Vig Albert: Magyarország iparoktatásának története az utolsó száz évben. Budapest, 1932.

Jegyzetek


[1] BML Pécs v. isksz. ir. 1883/21.

[2] A rendőrfőkapitány figyelmébe. Pécsi Figyelő 1902. január 22.

[3] BML Pécs v. isksz. jkv. 1893/20-25.

[4] BML Pécs v. isksz. jkv. 1884/234-245.

[5] Botrányosan... Pécs 1883. április 28.

[6] BML Pécs v. isksz. jkv. 1883/50-53.

[7] A városi népiskolák igazgató-felügyelője, Schneider István ezek után nem tudott igazságot tenni. A fiút mindenesetre áthelyezték a szigeti külvárosi iskolába. Schneider ugyanakkor kifejezésre juttatta azt is, hogy testi fenyítés kizárólag csak igazgatói engedéllyel alkalmazható, s akkor is csak erkölcsi kihágás esetén, semmiképpen sem az oktatással összefüggésben. BML Pécs v. isksz. ir. 1899/174.

[8] BML Pécs v. isksz. jkv. 1890/204-264.

[9] Népoktatási 1893. V.

[10] 1885-ban írja Sirisaka Andor, hogy „vannak a gyermekek között olyanok, kik a családi hibás nevelés - itt a bűn forrása! - vagy más kül-behatások által gyökeresen meg vannak rontva. (...) Az iskola mai viszonyaink közt javító-intézet nem lehet, mert a tanári munkát fenekestül szétrombolják a szülők.”: SIRISAKA 1885.

[11] Népoktatási 1893. V.

[12] BML Pécs v. isksz. jkv. 1896/39-54 (1896. szeptember 22.)

[13] BML Pécs tan. ir. 1898/10014: 1896/18069 tan. iratszám alatt (1896. november 13.)

[14] Népoktatási 1896.

[15] BML Pécs tan. ir. 1898/10014: Schneider István véleményes jelentése (1896. december 5.) 1896/20084 tanácsi iratszám alatt.

[16] BML Pécs tan. ir. 1898/10014: 1898/20193 tan. iratszám alatt.

[17] Szabályrendelet 1898.

[18] BML Pécs kgy. jkv. 1899/30-22262 (1899. február 24.)

[19] BML Pécs tan. ir. 1898/10014: 1899/15047 tan. iratszám alatt (1898. június 23.). A pécsi szabályrendelet iránt már a hatálybalépés előtt érdeklődött Nagybecskerek polgármestere (1899/17997 tan. ir.), majd miután a rendelet szövege a Magyar Közigazgatásban is megjelent (Magyar Közigazgatás 1899/36.), Temesvár kereste meg a várost az előkészítés során lefolyt viták iránt érdeklődve (1899/23759 tan. ir.), jelezve ezzel a gyermekvédelem ügye iránt a századforduló környékén kibontakozó általános érdeklődést.

[20] Gyermekek a korcsmákban. Pécsi Napló 1902. március 29.

[21] Népoktatási 1903. VII.

[22] MÉSZÁROS 2003.

[23] Népoktatási 1896.

[24] SCHNEIDER 1895. IV-V.

[25] GYÁNI 2002. 205.

[26] Bernát István, Jelentés a felügyelete alatt álló iskolákról 1890/91. tanév: idézi: VIG 1932. 233.

[27] A kisdedóvás terjesztése melletti érveket tételesen felsorolja P. Szathmáry Károly. Szerinte az elsősorban a szegényebb rétegekre jellemző magas gyermekhalandóság csökkentése, a magyarosodás elősegítése, a szülők munkaerejének felszabadítása, a felügyelet nélkül hagyott gyermekek által okozott károk megelőzése és az otthon látott iszákossággal és káromlással szemben a kisdedek megfelelő valláserkölcsi és hazafias nevelése, illetve a munka megszerettetése indokolják a kisdedóvók szükségességét. SZATHMÁRY 1887. 10-16.

[28] BML Pécs városi iskolaszék iratai 1883/21.

[29]„(F)ájdalom fordulnak elő komolyabb vétségek is, történnek kisebb lopások, a káromkodás gyakori, tisztességtelen viselkedés szülők, tanítók és általában felnőttek iránt, a mindinkább szaporodó iskolakerülés, szeszes italok élvezése, dohányzás nem éppen ritka esetek, csakhogy mindez azon családok gyermekeinél található, kik övéik nevelésével nem törődnek és nyiltan cselekszenek gyermekeik előtt oly dolgokat, melyekkel azok erkölcsi érzékét, vallási érzelmét nemcsak sértik, hanem fokról-fokra ki is öli lelkökből.” GERMÁN 1901. X.

[30] Rabsegélyező 1905. 17.