Cikkek

Mészáros Balázs: „Menedékházat a szegények gyermekei számára!” Kisdedóvás Pécsett a 19. században

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 19.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2007.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-1-8

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Pilkhoffer Mónika

203–216. p.


Mészáros Balázs


„Menedékházat a szegények gyermekei számára!”

Kisdedóvás Pécsett a 19. században


„Hospiz für die Kinder der Armen!“ Kindergartenwesen in Pécs im 19. Jahrhundert

‘Hospice for the Kids of the Poor!’ Protection of Small Children in the 19th Century in Pécs





Az alábbi írás témája a kisdedóvás 19. századi pécsi története. Célom azoknak a megközelítéseknek az elkülönítése és bemutatása, amelyek Pécsett az 1800-as évek második felében a kisdedóvásról szóló közbeszédet maghatározták. Kisdedóvás alatt a továbbiakban az 1891. évi
A kisdedóvásról szóló törvény szellemének megfelelően azoknak az intézményeknek a körét értem, amelyeket a 2-6 éves gyermekek gondozására (ápolására, nevelésére) hoztak létre.

A 19. század folyamán a kisdedóvók elterjesztése mellett számtalan érvet hoztak fel: beszéltek arról, hogy az emberiség megjobbítása csak úgy remélhető, ha a gyermekek nevelését a lehető legkisebb korban elkezdik; vagy arról, hogy a kisdedóvók biztosíthatják csak a 2-6 éves gyermekek szakszerű, a korszerű pedagógiai elveknek megfelelő nevelését. A kisdedóvást úgy tekintették, mint a gyermekhalandóság csökkentésének eszközét; hangoztatták, hogy a kisdedóvó az a hely, amely megakadályozza a „köznép” gyermekeinek erkölcsi romlását, vagy amely a népesség magyarosítására a legeredményesebb eszközöket nyújtja. Ezek a különböző megközelítések - melyek részletes ismertetésétől itt eltekintek[1] - a kezdetektől fogva egyszerre voltak jelen a kisdedóvásról szóló írásokban, ám a hangsúlyok korántsem voltak állandóak. Éppen ezek vált(ak)ozó erőssége adta a kisdedóvás terjedésének helyi dinamikáját: hol az egyik, hol a másik megközelítés került előtérbe, attól függően, hogy milyenek voltak a helyi társadalom célkitűzései és konfliktusai.

Úgy vélem, Pécsett a 19. század utolsó harmadában a „munkás osztály” gyermekeinek veszélyeztetettségét hangoztató gondolatok adták a kisdedóvás kiterjesztésének lendületét, amely így a „szociális kérdés” egyik olvasataként tekinthető. A kisdedóvás azoknak az alsó társadalmi rétegekre irányuló politikáknak a részévé vált, amelyeknek a fegyelmezés és az ellenőrzés voltak a meghatározó elemei.

Játszva tanulás

Pécsett 1872-ben a helyi Jótékony Nőegylet karolta fel a kisdedóvás ügyét, s hosszú előkészületek után 1879-ben óvó-intézetet nyitott az akkori Kert és Deák utca sarkán. A Nőegylet kezdetben nem az akkor már mintegy évtizede működő Szigriszt József-féle kisdedóvót kívánta felkarolni, hanem új intézetet akart létesíteni. Hogy pontosan milyen elképzelések álltak ennek háttérben az nem ismert, tudható azonban, hogy milyenek nem. Az óvodanyitás kapcsán kialakult sajtóvitában Schneider István tanító ugyanis a következő javaslatot címezte a Nőegyletnek: ne a belvárosban, hanem a külvárosokban állítsanak óvodákat![2] De vajon mit jelentett ez a szembeállítás?

Az 1840-1870 között működött első pécsi óvodákról[3] - melyek mindegyike a belváros területén működött - a rendelkezésre álló kevés adat alapján azt mondhatjuk, hogy ezeket leginkább előnevelő intézeteknek tekintették, olyan „tanfolyamoknak”, amelyek - különböző és időnként vitatott módszerekkel - az iskolára készítik fel a gyermekeket. Szigriszt József például az 1860-as években így hirdette kisdedóvóját: „A kisdedóvodák nem czélozzák azon rendszeres tanítást, amely a rendes tanodákban adatik elő. A kisdedek azonban az ülés- és bábbá való idomulásnál többet is tanuljanak, mert a gépiesség kiöli a szellemet. Én tehát azon irányt követem a rámbízott kisdedekkel, amely koruk-, erejök-, és hajlamaiknak megfelel, a legváltozatosabb érzéki tárgyak élénk szemlélése, egyszerű elbeszélések, az elme, szem és kéznek gyakorlata, vallásos és erkölcsös hatás, a beszédbeni gyakorlat, az életbeni engedelmesség és rendhez, a más gyermekekkel társas élethez való szoktatás, czélszerű, jól rendezett játék, testgyakorlat és ének által, hogy előkészíttessenek az élet nagy iskolájára. Minthogy a gyermekek korán óvandók azon veszedelmektől, melyek nemcsak testöket, de lelköket is fenyegetik, hát szükséges, hogy a gyermekek még azon időben küldessenek az óvodába, amidőn lelkök romlatlan s üres könyvhöz hasonlít. A szakértő tanító, elővigyázattal irand e könyvbe, hogy a művelődös (sic) nagy munkája a kívánt módon czélhoz segíttessék. Nagyon jól cselekednének hát a szülők, ha gyermekeiket 3-ik életévökben - néha már korábban is - óvodák felügyeletére bíznák. A serdültebb gyermekek az olvasás, írás, számtan első elemeiben, az arra alkalmas leánykák pedig a női kézimunkákban is oktattatnak.”[4] Néhány évvel később a Fünfkirchner Zeitung terjedelmes cikkben hívta fel a figyelmet a Szigriszt-féle óvoda anyagi nehézségeire, s azzal érvelt az óvodának juttatandó városi támogatás mellett, hogy a Szigrisztéhoz hasonló előképző intézetekre (Vorbildungsschulen) éppen a népiskolák eredményesebb működése érdekében van szükség.[5] A működő belvárosi kisdedóvókkal kapcsolatos viták az 1860-70-es évekig maghatározóan pedagógiai kérdések körül forogtak: mi a jó a kisdedeknek? Melyek a koruknak megfelelő nevelési módszerek? Legyen-e Pécsett Fröbel-rendszerű óvoda?

E nagyobbrészt pedagógiai szempontok mellett azonban szociális szempontok is fellelhetők az óvodával kapcsolatos megnyilatkozásokban: állandó igényként fogalmazódott meg, hogy az óvoda szegényebb szülők gyermekei számára is elérhetővé váljék. Az óvodavezetők rendre arra hivatkoztak támogatást kérő leveleikben, hogy a kapott támogatás lehetővé tenné nagyobb számú szegény gyermek óvodai felvételét, s a korabeli megfigyelők is ezt tekintették az intézetek legfőbb hiányosságának. Egy beszámoló szerint Koholzer János első pécsi óvodáját az 1840-es években 40-60 gyermek látogatta, „kik nagyobb részt vagyonos szülők gyermekei. Felvétetnek azonban szegényebb szülőkéi is, kik semmit sem fizetnek, s ha az óvóterem nagyobb lenne, akkor szegényebb gyermekek nagyobb arányban részesülhetnének az intézet jótékonyságában.”[6] Ugyanez az elv jelenik meg Mendlik Ágoston, belvárosi plébános egyik írásában 1860- ban: „az a kár, hogy nem minden szegény vehet részt ezen üdvös nevelésben, nem győzvén a havipénzt.”[7] A szegény fogalmát azonban sohasem írták körül pontosabban, s így inkább csak a kötelezőnek érzett jótékonyság kifejezésének tarthatjuk ezeket a kijelentéseket, s nem fedezhetünk fel mögöttük valamilyen konkrét társadalmi célt.

A Szigriszt József által alapított, 1879-ben végül nőegyletivé avanzsált belvárosi kisdedóvó 1900-ban volt 40 éves. Az évfordulós ünnepségen Rónaky Kálmán mondott beszédet, amelyet a Pécsi Napló közölt le.[8] A beszéd amellett, hogy összefoglalta az óvoda történetét, kiemelve Szigriszt József elkötelezettségét és érdemeit, szólt a kisdedóvás céljairól és lényegéről is: „Voltak idők, mikor a gyermeket mindaddig otthon tartották, míg az elemi iskolára meg nem érett. De akadtak a gyermek-nevelés terén kutatók, kik ezt a rendszert nem találták teljesen helyesnek, megfelelőnek s utat törtek annak az iránynak, mely azt tartja, hogy a kisdedeket még tanköteles kor előtt is össze lehet, sőt össze kell hozni egy közös helyre, hol kellő fölügyelet mellett rendszeresen foglalkozzanak, játszszanak, tanuljanak, vagyis helyesebben mondva: játszva tanuljanak. Szoktatni kell őket már e korban a rendhez, szófogadáshoz, az engedelmességhez, mit gyakran a szülői gyengéd szeretet nem tud velök szemben érvényre juttatni. Megteremtette ezen rendszert a szükség is részben, mert a megélhetés az embert munkára kényszeríti, mely munka az egyes családok foglalkozása szerint különbözőkép nyilvánul. (...) A társadalom legtöbbje kénytelen munkája közben a gyermekét magára hagyni, mi természetesen nem felel meg a helyes elvnek, de másrészt ez sok szerencsétlenségnek a szülő anyja is. De a gyermekben is meg van már a társasélet vágyának csírája, melynek ápolása épen nem mellőzhető. Végül így társaságban jobban kitűnik a gyermek természete, a jó legalább helyes irányban tovább fejleszthető, míg a rossz elfojtása iránt legalább a lépések idejében megtehetők.”

Rónaky említi, hogy a kisdedóvásra azért van szükség, mert a szülők dolgozni kényszerülnek, s nincs módjuk gyermekeikkel megfelelő módon foglalkozni: a kijelentés azonban nélkülöz bármifajta társadalmi osztály- vagy csoportvonatkozást. Rónaky számára elsődleges a játszva tanulás, a társas életre való szoktatás, s a gyermekek hajlamainak, természetének szakszerű fejlesztése. Szavaiból érezhető, hogy a liberális haladáseszmének megfelelően viszonyul a kisdedóváshoz, melynek a művelődés terjedésében játszott fontosságát és helyességét egyszer felismerték, s azóta folyamatosan tökéletesedik. Ez tükröződik abban is, ahogy a kisdedóvó megnyitásának körülményeit felidézi: „noha az első évben csak 38 gyermek látogatta az óvodát, a második évben már a legjobb családok gyermekei jártak ide és létszámuk 70-re gyarapodott.”

Jellegzetes az is, amit Rónaky az óvoda mindennapjaiból kiemel, nevezetesen: az óvodai „majálisokat”, melyek - mint mondja - az iskolai záróvizsgák funkcióját töltik be, nélkülözve az azokon általános szigort. „A meghatározott napon délután, a kisdedek ünnepi ruhában, a fiúk nemzeti zászlóval, a leányok pedig kis csokorral kezükben összegyűlnek a kertben s aztán a czigányzene mellett párosan örömrivalgás és 'éljen a haza' kiáltással kivonulnak a Széchenyi térre s onnét visszatérnek. Szép látvány ez, lélekemelő.”

Látható tehát, hogy a századfordulón az 1840-es és az 1860-as évek örököseként a kisdedóvással kapcsolatban létezett egy olyan narratíva, amelynek különféle pedagógiai szempontok, a hazafias nevelés s a kisdedóvás civilizációs jelentősége, illetve kezdetben a pontosabban nem meghatározott „szegények” támogatása voltak a lényeges elemei. Ez a narratíva a Nőegylet belvárosi óvó-intézetéhez - illetve annak szintén belvárosi előzményeihez - kapcsolódott.

Óvodát a külvárosokba!

Nagy József polgármester 1863-ban vetette fel, hogy szükséges lenne a szigeti és a budai külvárosban kisdedóvók létesítése.[9] A következő évben a városi közgyűlés már részletes terv kidolgozására szólította fel Szigriszt Józsefet,[10] aki magánóvodája számára szeretett volna támogatást szerezni. A város vezetői ezt ekkor még csak abban az esetben tartották elképzelhetőnek, ha Szigriszt a város valamennyi „szegény sorsú” lakosára ingyen kiterjeszti kisdedóvó intézetét. Bár némi szervezkedés megindulhatott az ügyben, hiszen 1866-ban Grün Béni 25, a Pécsi Dalárda pedig 20 forintot ajánlott fel egy Pécsett létesítendő óvoda javára, a tervek nem valósultak meg.[11] Ekkor szólalt meg először a már említett Schneider István is, aki ekkor még Szigriszt óvodájának támogatása mellett érvelt ugyan, ám a gyermekek korai nevelésének ismert előnyeit ecsetelve azt is megemlítette, hogy a kisdedóvók Angliában főként a gyári munkások gyermekei számára létesültek.[12] Ugyanebben az évben a Dunagőzhajózási Társaság (DGT) a helyi plébános, Vojtyák Antal kezdeményezésére óvodát nyitott Pécsbányatelepen. A plébános szerint az intézetben „a különféle ajkú gyermekek a tanodai nyelv megtanulására s így a tanodában való könnyebb elő menetelükre előkészíttetnek,[13] a rossz példák látásától s az utczai kóborlástól elvonatnak, s hogy szüléik annál biztosabban a bányai munkára mehessenek, míg onnan visszatérnek, biztos helyen őriztetnek, a vallásban s az erkölcsben nem különben egyéb szellemet képző tudományok elemeiben és testet fejlesztő gyakorlatokban oktattatnak s az időt jobbadán játszva a testgyakordai udvarban töltik.”[14]

Schneider István 1872-ben a nőegyleti óvoda ötletének felmerülése idején a Pécs-baranyai Lapokban vetette fel ismét, hogy a külvárosokban kellene óvodákat nyitni.[15] A Fünfkirchner Zeitung ugyan a Nőegylet terveit támogatta, ám a gyermekek koruknak megfelelő nevelését szorgalmazó érvek mellett a lapban már feltűnnek egy új narratíva elemei: „Hány száz olyan gyermek van ebben a városban, aki felügyelet nélkül, magára hagyatva éli az életét, s így az elzüllés csíráját hordja magában, amelyet semmilyen későbbi oktatás nem képes már kiölni: hány száz gyermek kénytelen az anyai gondoskodást nélkülözve, nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is elzülleni, mert nincs ott senki, aki neki a helyes utat megmutassa (...) és ifjú szívébe a munkaösztönt elültesse, s őket tevékenységre ösztönözze!”[16] 1877-ben, még mielőtt megkezdődött volna a Nőegylet óvodaépítkezése, Schneider - ezúttal a Fünfkirchner Zeitungban - ismét kifejtette, hogy nem belvárosi, hanem külvárosi óvodákra (KleinkinderAsyl) lenne szükség, amelyek lehetőséget kínálnának a munkás osztály számára, hogy még nem iskolaköteles gyerekeit napközben valahol elhelyezze. Lehetséges helyszínként a budai külvárosi iskola épületét jelölte meg.[17] Észrevételeit nem hallgatták meg, a Nőegylet - mint láttuk - a belvárosban nyitotta meg óvodáját.

Pécsett tehát az 1860-as évektől adatolható egy új narratíva, amely eleinte általában a külvárosok szegény lakói, majd utóbb egészen konkrétan a szegény munkások gyermekei számára létesítendő óvodákról szólt, s ezen külvárosi intézetek feladatául nem egyszerűen a nevelést és oktatást - a játszva tanulást -, hanem a gyermekek egészségének (életének) és erkölcseinek védelmét tekintette. Az 1870-es években e gondolat fő szorgalmazója Schneider István, akkor már belvárosi tanító volt, akinek a Nőegylet óvodatervei alkalmat adtak arra, hogy érveit többször is részletesen kifejtse. Ahhoz azonban, hogy elképzelései a gyakorlatban is érvényre jussanak, mindez még nem volt elég.

„Nagy szerencsétlenség történt e hó 24-én délután 5 órakor gondatlanságból. Vlasits József, a vártemplomban dolgozó napszámos, István utca 22 szám alatti lakásában egy 6 és egy 4 éves gyermekét bezárván, a két gyermek bennégett. Tűz a szobából ki nem hatolt. A rendőri intézkedések megtétettek. Bővebb tudósítás még hiányzik.”[18] Ez a rövidhír jelent meg 1882. november 25-én a nem sokkal korábban indult Pécs[19] című helyi lapban, s pár nappal később a lap következő számának vezércikkében már arról értekeztek, hogy a hasonló tragédiák elkerülése végett szükség lenne egy menedékház felállítására a dolgozni járó szegények gyermekei számára. A cikkíró egy ilyen intézmény megteremtését a Nőegylettől várta.[20] Pár héttel később egy újabb cikk[21] - melynek aláírója, (sch) mögött nagy valószínűséggel ismét csak Schneider Istvánt sejthetjük[22] - részletesen foglalkozott az elképzeléssel. Eszerint a menedékház arra szolgálna, hogy ott „a mindennapi kenyér után járó szegények gyermekeiket egész napra elhelyezhetik, a hol csak kellő felügyelet, gondos ápolás s esetleg élelmezésben is részesülnek. (...) (A) fő czél csak a 2-3 éveseknél kisebb gyermekek lelkének és testének megóvása minden természeti vagy erkölcsi veszélytől, mi a folytonos felügyelés s koruknak megfelelő tárgyakkal való elfoglalása által történik.” Az intézet helyéül a Kálvária környékét javasolta, „vagy akármelyik külvárost”. A nőegyleti választmány reagált is a felszólításra, felkérték Baranya vármegye tanfelügyelőjét, dolgozzon ki megfelelő tervezetet.[23] Az ügyet utóbb a Fünfkirchner Zeitung is pártolta,[24] majd a város polgármestere is megszólalt.

A törvényhatósági bizottság 1883. április 21-i ülésén[25] Aidinger János a városi szegény- és dologház tárgyában benyújtott előterjesztésében, miután egy - a csavargók és munkakerülők számára tervezett - kényszerítő dologház létesítéséről a törvényi akadályok miatt a városnak le kellett mondania,[26] egy szegényházzal összekapcsolt gyermekmen- hely kialakítását javasolta: „oly munkás családoknak, kiknél úgy a családfő, mint a család anya az egész napon át lakásán kívül teljesítendő munkával elfoglalva van.” A polgármester Schneider elképzeléseit követve egy „bölcsőde-féle intézetre” gondolt, mely elsősorban a „munkás osztály” gyermekei egészségének és életének megóvására ügyelne - konkrétan említve a gyermekhalandóság csökkentésének szükségességét. Felhívta a figyelmet azokra az erkölcsi hátrányokra is, „melyek abból származnak, hogy számos gyermek egész nap minden felügyelet nélkül idejét az utczán tölti.”

A közgyűlés ugyan elfogadta a javaslatot, a városi tanács azonban igen lassan intézkedett, s így csak 1885-ben került sor az első gyakorlati lépések megtételére. Ekkor már három városi gyermekmenhely felállításáról gondolkoztak: elsőként az Ágoston téri új iskolában (budai külváros), majd a Matessa-lelencházban (Papnövelde utca, a belváros északkeleti része), később pedig a városi szegényházban (szigeti külváros) terveztek menhelyet nyitni.[27] A gyermekmenhelyek szervezése az iskolaszék hatáskörébe tartozott, amely az Ágoston téri menhely előkészítésére külön bizottságot rendelt ki.[28] E bizottság előterjesztésének megfelelően aztán az iskolaszék úgy határozott, hogy a gyermek- menhelyet 1886. január elsején nyissák meg. A menhelyre azok voltak felvehetők nem és valláskülönbség nélkül, „kik már járni tudnak, de nem töltötték be a 6. életévet”, azaz nem érték el az iskolaköteles kort. Ekkorra tehát az 1882-83. évi tervekkel ellentétben már valóban óvodáról, és nem bölcsődéről beszéltek. Gondoskodni kívántak a gyermekek élelmezéséről is, amiért a szülőknek napi 10 krajcárt kellett az óvónő kezére lefizetni, „s mivel a 10 kr napi díj oly kevés, melyet minden tissztességesen gazdálkodó, munkára képes napszámos megfizethet”, a nem fizetőket nem vették volna fel. Ugyanakkor a városi pénztár terhére 16 gyermek ingyenes étkeztetését is biztosították, személyükről a gyermekmenhely általános felügyeletét ellátó menhely-bizottság döntött minden hónapban. Előírták azt is, hogy a kerületi tiszti orvos rendszeresen látogassa meg az intézetet. A polgármester úgy vélte, hogy mivel az Ágoston téri gyermekmenhelybe csakis budai külvárosi gyermekek lesznek felvehetők, s „tekintve, hogy a kálvárián és a belvároshoz tartozó egyéb utczákban igen sok napszámos lakik”, elkerülhetetlen egy második men- hely mielőbbi megnyitása is a Matessa épületében. Ennek előkészítésére ismét a korábban kiküldött bizottságot jelölték ki.[29]

Az iskolaszék előkészítő munkája nyomán és azt egészében elfogadva az 1885. decemberi városi közgyűlés határozott az Ágoston téri menhely megnyitásáról „a szegény nép osztály érdekében”[30], és választotta meg a menhely-felügyelő bizottság tagjait.[31] A közgyűlés még fontosnak tartotta leszögezni, hogy a „gyermekmenhelyben a gyermekek csak is hétköznapon fognak felvétetni, miután vasár és ünnepnapokon a szülők napszám munkával[elfoglalva nincsenek s így gyermekeiket maguk is gondozhatják.”

Az Ágoston téri gyermekmenhely megnyitásának története értelmezhető a morális pánikról szóló szociológiai elmélet segítségével.[32] Ez a fogalom annak leírására szolgál, hogyan konstruálja meg a társadalom az önmagára nézve veszélyesnek tekintett különböző deviáns viselkedések illetve csoportok képét, s ennek megfelelően milyen folyamatokon keresztül alakítja ki védekező mechanizmusait. E jelenség kialakulásának folyamatában meghatározó szerepet játszik a sajtó, amely egy adott esemény tálalása révén megalkotja egy adott kisebbség vagy szubkultúra társadalmi reprezentációját. Ezt a társadalom aktivizálódása, a társadalmi félelmek artikulációja követi, ami általában elvezet a politikai válaszok megszületéséhez: törvények alkotásához vagy a szabályozások, a rendőri intézkedések szigorításához. A morális pánik feltétele a közvélemény léte, s ezért a fogalom történeti kiterjeszthetősége vitatott. Magam sem gondolom, hogy a gyermekhalálozások kapcsán egy morális pánik klasszikus esetével állnánk szemben, hiszen például az évekig tartó pécsi tervezgetések esetében nehezen lenne bizonyítható a jelenségnek a „pánik” fogalmával jellemzett hektikussága, gyors lefolyása. A morális pánikok történései azonban segíthetnek megérteni az 1880-as évek pécsi eseményeit.

A morális pánik klasszikus elmélete szerint egy adott társadalmi esemény megkonstruálásában a média játszik meghatározó szerepet, a média alakítja ki azokat az értelmezési kereteket, amelyek működésbe hozzák a társadalom védekező mechanizmusait az észlelt erkölcsi veszélyekkel szemben. Pécsett éppen egy tűzeset előtt alig két héttel megindult lap számolt be az eseményről, a Pécs a társadalmi (szociális) kérdések iránt tanúsított, a korábbiaktól eltérő szempontú érdeklődéssel hívta fel magára a figyelmet. Szemben a Fünfkirchner Zeitungnak a munkáskérdés iránti elkötelezettségével és a szegénységnek a munka révén történő megszüntetését hirdető elképzeléseivel, a Pécs hangsúlyosan a közegészségügyi és népesedési kérdések, így például a gyermekhalandóság problémája felé fordult.[33] A Pécs mögött tehát egy újfajta szociális érzékenység jeleit felmutató csoportot kell sejtenünk, amelynek az első években a szabadelvű párthoz kötődő és a lap megindítását kezdeményező Fekete Mihály[34] mellett Bolgár Kálmán ügy- véd-újságíró[35], Kossutány Ignác jogakadémiai tanár[36] és a már ismert Schneider István voltak a meghatározó személyiségei.

A szomorú eseményről a Pécs szokatlanul megdöbbent hangú rövidhír formájában számolt be, megígérve olvasóinak a részletes tájékoztatást az ügyben. A következő számban rögtön szélesebb kontextusba ágyazták a két gyermek tragikus halálát, s a megoldások érdekében a társadalom aktív fellépését szorgalmazták. Ezt követően Schneider István tanító - egy pedagógiai szakember - állt elő részletes tervezettel, amelyre már a Jótékony Nőegylet is reagált. Fel- és elismerve az ügy fontosságát hivatalos fórumokhoz fordult szakvéleményért, majd néhány hónapos csend után, maga a polgármester karolta fel a közérdekűnek vélt ügyet, s tett ígéretet a megfelelő lépések megtételére. A Schneider István által már korábban is képviselt külvárosi gyermekmenhelyek, kisdedóvók ügye 1882-ben a két kisgyermek életét követelő tűzeset révén volt megtölthető valódi tartalommal. Lehetőség nyílt arra, hogy a gyermekek tragikus halálesetei kapcsán a problémát konkrét példán szemléltethessék, és azt a helyi társadalom saját tapasztalatává tegyék meg. Az eset azonban nem csupán általában irányította rá a figyelmet a gyermekek életére leselkedő veszélyekre, hanem konkrét társadalmi összefüggésben is, hiszen a két kisgyermek haláláról beszámoló sajtóhírben már az első alkalommal az is szerepelt, hogy az áldozatok apja dolgozó - ráadásul egy templom építésén dolgozó - napszámos volt, nem pedig munkakerülő vagy naplopó csavargó. Így a korabeli társadalom számára az eset alkalmas volt a munkások, napszámosok kiszolgáltatottságának megjelenítésére és azoknak a területeknek a körülhatárolására, ahol a liberalizálódó társadalom beavatkozása indokolt és szükséges. Egyéb esetekben nem volt jellemző, hogy a sajtó beszámolt a gyerekek vagy a szülők nevéről, foglalkozásáról. Ugyanakkor, ha például egy gyermek betegség vagy mérgezés következtében azért halt meg, mert szülei nem vitték orvoshoz, a sajtó elsősorban nem segítséget, hanem rendőri fellépést szorgalmazott a felelősnek tartott szülőkkel szemben.[37] A szülői kötelességek elmulasztására ilyen esetekben nem volt mentség.

Az első pécsi gyermekmenhelyet a programbeszédek szerint „a tisztességesen gazdálkodó napszámosok” számára hozták létre, a város csak a munkát végző szegények esetében ismerte el a támogatásra való jogosultságot. S ugyanennek a szempontnak az érvényesülését sejthetjük a gyermekmenhely vasárnapi bezárása mögött is: vasárnap nincs munka, s így felügyeletre sincs szükség. Az Ágoston téri gyermek- menhely megnyitása egy új, a munkásságra irányuló városi társadalompolitika születését jelezte. A 19. század folyamán ugyanis az egyéni és a kollektív gondoskodás tárgyává fokozatosan a bérmunkás vált, kiszorítva a szegény csavargókat és koldusokat, akik egyre inkább munkakerülő, a társadalmat veszélyeztető és megrendszabályozásra szoruló csoportokként jelentek meg. Az ő „gondozásuk” a rendőrség hatáskörébe került át, elkülönítésükre, elzárásukra különböző intézeteket, dolog- és szegényházakat hoztak létre. A munkás azonban - éppen munkája révén - megváltotta belépőjegyét a polgári világba, és számíthatott annak támogatására, különösen azt követően, hogy „felfedezték” a bérmunkások kiszolgáltatottságát.[38]

Többről van szó azonban, mint egy új szociális intézmény születéséről. A „köznép” gyermekeinek veszélyeztetettsége a szülők munkaideje alatt az 1840-es évek óta hangoztatott érv volt a kisdedóvás terjesztése mellett. Mint láttuk, ez a gondolat Pécsett is ismert volt legkésőbb már az 1860-as évektől. A tűzeset kapcsán kibontakozó „morális pánik” során a gyermekhalandóságról szóló narratívák összekapcsolódtak azokkal az elképzelésekkel, amelyek valamiképpen a megfelelő szülői felügyelet és gondozás hiányára épültek. Ezek a Pécsett az 1880- as évek elejétől adatolható és a századfordulóig igen közkedvelt elbeszélések - amelyeknek leglényegesebb elemei a szülői felügyelet, az erkölcsös nevelés hiánya és az utcai kóborlás, a rossz példák utcai el- tanulása voltak - határozták meg az alsó társadalmi rétegekből származó gyerekek és fiatalkorúak nyilvános, utcai viselkedésének értel- mezését.[39] A gyermekekkel kapcsolatos társadalmi félelmek komolyságára utal, hogy a gyermekmenhely ügyét a polgármester kiragadta a jótékony társadalmi egyesületek kezéből, s megoldását városi közfeladatként határozta meg. A gyermekmenhely megnyitásában ezért nem csupán a gyermekvédelem jótékony céljait, a „munkás osztálynak” a polgári társadalom keretei közé való beemelését kell látnunk, hanem azokat a törekvéseket is, amelyek általában az alsó társadalmi rétegek életének ellenőrzésére és fegyelmezésére irányultak. Ugyanazokról a törekvésekről van szó, amelyek a népiskolai oktatás kiterjesztése, majd ennek kiépülését követően a vasárnapi és tanonciskolák létesítése mögött is felismerhetőek. Ezek az intézetek ugyanis az alapműveltség és a különböző szakismeretek elsajátításának biztosítása mellett - amint azt a pécsi iskolaszék jegyzőkönyveinek 19. század végi bejegyzései tanúsítják -, szintén a gyermekek feletti társadalmi ellenőrzés folyamatos kiterjesztését és erősítését szolgálták.[40] Ahogy az ismétlő és tanonciskolák az életkor tekintetében felfelé, úgy a kisdedóvók (gyermekmen- helyek) lefelé igyekeztek kiterjeszteni az alsó társadalmi rétegekből származó gyermekek feletti társadalmi ellenőrzést.

A fentebb vázolt új városi társadalompolitika térbeli kiterjesztése azonban a tervekkel ellentétben nem valósult meg. Vélhetőleg az első menhely iránti csekély kezdeti érdeklődéssel[41] függött össze, hogy a tervezett további gyermekmenhelyek megnyitására csak évekkel később került sor. A „köznép”, a „munkás osztály” kezdetben kifejezetten ódzkodott attól, hogy gyermekeit mindenféle intézetekbe zárják s ott neveljék,[42] s így a „gyermekmenhely-hálózat” további fejlesztésének csak az állami törvénykezés adott újabb lendületet: az 1891-ben elfogadott A kisdedóvásról szóló törvény érelmében a községek ott, ahol az előírtat meghaladó számú, nem megfelelő gondozásban részesülő 3 és 6 év közötti kisgyermek él, kötelesek kisdedóvót vagy gyermekmenedékházat fenntartani.

Pécsett ezt követően és a „szegény munkás nép” szükségleteinek megfelelően 1894-ben nyitotta meg a város a szigeti külvárosi óvodát (menedékházat) az ottani iskola udvarán,[43] és a Matessa-intézeti óvót.[44] A századfordulón aztán némi átszervezésnek köszönhetően már 4 óvoda működött a pécsi külvárosok területén, kettő a szigeti és kettő a budai külvárosban, mindegyik az ottani községi népiskolákkal össze- kapcsolva.[45] Ezt követően azonban a többszöri sürgetések ellenére sem a budai külváros külső részén,[46] sem Pécsbányatelepen[47] nem került sor újabb óvodák megnyitására. A pénzhiány mellett ebben talán az is szerepet játszhatott, hogy a századfordulót követően - bár továbbra is megmaradtak, sőt erősödtek a gyermekhalandósággal és a kiskorúak erkölcsi züllésével kapcsolatos félelmek - megváltoztak a gyermekvédelem céljai és eszközei. Az óvodák szorgalmazása Pécsett az 1880-as évektől a „szegény munkás nép” gyermekeinek védelmével kapcsolódott össze. A századfordulót követően azonban a társadalom figyelme a családi élet bármilyen formáját nélkülöző árvák és a lelencek, az elhagyott, kitett gyermekek, illetve a családi környezetükből kiszakított cselédlányok és tanoncok erkölcsi védelme felé fordult.[48]

A kisdedóvással kapcsolatos vélekedéseket a század közepén, középső harmadában elsősorban pedagógiai megközelítések határozták meg, amelyek a belvárosi óvó-intézetek, óvodák kapcsán fogalmazódtak meg. Az 1860-as évektől aztán a kisdedóvásnak a szegényekre, „szegény sorsúakra” történő kiterjesztését hangoztató vélekedések fokozatosan egyre konkrétabb tartalommal töltődtek fel, s ezzel a kisdedóvás részben elszakadt a korábbi pedagógiai meghatározottságoktól. A szegényeket először általában a külvárosok lakóival, majd az 1882-es tűzeset kapcsán kibontakozó „morális pániknak” köszönhetően a külvárosok munkás lakóival, a „munkás nép osztállyal”, a „napszámosokkal” azonosították, s így a kisdedóvás az alsó társadalmi rétegekre irányuló fegyelmező politikák részévé vált. A külvárosokban a város által létrehozott gyermekmenhelyek mellett a belvárosi óvó-intézettel kapcsolatban őrződtek tovább a kisdedóvás pedagógiai hagyományai.

Források és rövidítések

Pécs kgy. jkv. = Baranya Megyei Levéltár, a pécsi törvényhatósági bizottság közgyűlési jegyzőkönyvei

BML Pécs tan. ül. jkv. = Baranya Megyei Levéltár, a pécsi községtanács ülésének jegyzőkönyvei

BML Pécs városi iskolaszék jkv = Baranya Megyei Levéltár, Pécs városi iskolaszék jegyzőkönyvei

BML Pécs városi iskolaszék iratai

BML Pécsi tanácsi iratok

Irodalom

GYÁNI 2002 = Gyáni Gábor: Könyörületesség, fegyelmezés, avagy a szociális gondoskodás genealógiája. In: Uő: Történészdiskurzusok. Budapest, 2002.

KITZINGER 2000= Kitzinger Dávid: A morális pánik elmélete. Replika 40., 23-48.

KOMLÓSI 1984 = Komlósi Sándor: Az első pécsi kisdedóvó. Magyar Pedagógia 1984/3.

KOMLÓSI 1987 = Komlósi Sándor: Pécsi óvodák 1867 előtt. Magyar Pedagógia 1987/4., 5.

LENKEI 1922 = Lenkei Lajos: Negyven év Pécs életéből. Pécs, 1922.

MELINZ - ZIMMERMANN 1996 = Gerhard Melinz - Susan Zimmermann: Gyermek- és ifjúságvédelem Budapesten és Bécsben a dualizmus korában. In: Gyermeksorsok és gyermekvédelem Budapesten a Monarchia idején. Budapest, 1996.

MÉSZÁROS 2005 = Mészáros Balázs: Szegény- és dologház Pécsett. Pécsi Szemle, 2005. tél, 79-92.

SCHNEIDER 1908 = Schneider István: Szinnyei József. In: Magyar írók élete és munkái XII., Budapest, 1908.

P. SZATHMÁRY 1887 = P. Szathmáry Károly: A magyar kisdedóvás és nevelés rövid története. Budapest, 1887.

VÁRADY 1896 = Várady Ferenc: Baranya vármegye múltja és jelenje. Pécs, 1896.

WARGHA 1843 = Wargha István: Terv a kisdedóvó-intézetek terjesztése iránt a két magyar hazában. 1843.

Jegyzetek


[1] A két legátfogóbb munka a kisdedóvás 19. századi céljairól és módszereiről: WARGHA 1843. és P. SZATHMÁRY 1887.

[2] Schneider István: Zur Kindergartenfrage. Fünfkirchner Zeitung 1877. február 25.

[3] Pécsett először Koholzer János nyitott óvodát 1839-ben, ez 1845-ig működött, akkor Siegrist János vett át. A Siegrist-féle óvót 1858-ban szüntette meg a pécsi püspök, Girk György megvonva tőle az anyagi támogatást. Két évvel később Szigriszt József nyitott óvodát, ennek fenntartását vette át 1879-ben a Pécsi Jótékony Nőegylet, de óvodatanítónak megmaradt Szigriszt József. A nőegyleti óvoda 1902-ben szűnt meg, bár az akkori óvónő Cziol Józsa vezetése alatt magánóvodaként, új helyszínen még évekig működött. KOMLÓSI 1984.; KOMLÓSI 1987.; illetve Rónaky Kálmán: A Pécsi Jótékony Nőegylet óvó-intézete. Pécsi Napló 1900. június 24.

[4] A t. cz. szülők és gyámokhoz! Kalauz 1865-66/52. 829-830. Hasonló hirdetmény: Eröffnung der Bewahr-Anstalt. Fünfkirchner Zeitung 1870. október 2.

[5] (-n): Kinderbewahranstalten. Fünfkirchner Zeitung 1870. június 5.

[6] Idézi: KOMLÓSI 1984. 324.

[7] Mendlik Ágoston: Városi levelek XIX. Katholikus Néplap 1860. július 26.

[8] Rónaky Kálmán: A Pécsi Jótékony Nőegylet óvó-intézete. Pécsi Napló 1900. június 24., 5.

[9] VÁRADY 1896. 357.

[10] BML Pécs kgy. jkv. 1864/1179:916 (július 1.): a határozat szerint Szigriszt „tervezet és költség (...) nyújtson be olly kisdedóvodára, melly vezérlete alatt három részben a' bel, budai és szigeti külvárosban felállítva és szegény sorsuak ingyen felvételére szánva lenne."

[11] BML Pécs tan. ül. jkv. 1866/193:822 és 411:2258. Jellemző, hogy e felajánlásokat any- nyira elfelejtették, hogy az előírt alapítólevelet csak 1916-ban fogadta el a városi közgyűlés, ekkor rendelkeztek az összegek Pécsvárosi kisdedóvoda alap néven történő külön kezeléséről. BML Pécs kgy. jkv. 1916/84:15195.

[12] Schneider István: Néhány szó az első nevelésről, különösen a pécsi óvóintézet érdekében. Kalauz 1865-66/28.

[13] A DGT által a Pécs környéki telepeken fenntartott iskolákban 1892-ig a német volt a tanítás nyelve.

[14] Vojtyák Antal: Pécsbánya. Kalauz 1867-68/20. 314. A bányatelepi óvoda csak pár évig működött, a DGT utóbb érdeklődés hiányában megszüntette az intézetet.

[15] Schneider István: Zur Kindergartenfrage. Fünfkirchner Zeitung 1877. február 25. Schneider ebben a cikkében állítja, hogy 1872-ben a Pécs-baranyai Lapokban már kifejtette álláspontját.

[16] An die edelsinnigen Frauen des Frauenvereins. Fünfkirchner Zeitung 1875. április 21.

[17] Schneider István: Zur Kindergartenfrage. Fünfkirchner Zeitung 1877. február 25.

[18] Nagy szerencsétlenség. Pécs 1882. november 25.

[19] Pécsett az 1880-as évek elején két politikai lap jelent meg: a német nyelvű, szabadelvű Fünfkirchner Zeitung hetente kétszer és a függetlenségi párthoz kötődő Pécsi Figyelő című hetilap. Az új lapot Fekete Mihály városi tiszti főügyész alapította, a hetente kétszer megjelenő magyar nyelvű Pécs a városi szabadelvű párthoz kötődött. LENKEI 1922. 24-25.

[20] A Pécs 1882/5. száma sajnos egyetlen közgyűjteményben sem lelhető fel. A cikk tartalmára a későbbi reakciókból lehet csak következtetni.

[21] (sch): Menedékházat a szegények gyermekei számára! Pécs 1882. december 13.

[22] Schneider István: Szinnyei József. Magyar írók élete és munkái XII., Budapest, 1908. 518.

[23] A szegény gyermekekért! Pécs 1884. május 28.

[24] Die Wirtschaftlichkeit des Fünfkirchner Frauenvereins. Fünfkirchner Zeitung 1883. március 18. „Nemrégiben két munkásgyermek halála keserítette el városunkat, amely

megintcsak egy a magukra hagyott gyermekek számára létesített menedékház hiányának a

számlájára volt írható

[25] BML Pécs kgy. jkv. 1883/26:4183 (1883. április 16.).

[26] MÉSZÁROS 2005. 91.

[27] Gyermek-menhely és lelenczház. Pécs 1885. október 24.

[28] A bizottság tagjai: Aidinger János polgármester mint elnök, Bolgár Kálmán, Egry József, Hartl Ferenc, Krasznay Mihály, Szieberth Nándor, Varga József iskolaszéki tagok és Koszits Sándor, Ágoston téri igazgató-tanító, Dittmayer Jakab iskolagondnok. BML Pécs városi iskolaszék jkv 1885/52:83.

[29] A bizottságba új tagként Koszits Sándor igazgató helyett Majorossy Imre iskolaszéki jegyzőt választották. BML Pécs városi iskolaszék jkv: 1885/196:225 (december 12.)

[30] BML Pécs kgy. jkv. 1885/156:13144 (1885. december 14.)

[31] A bizottság tagjai: Károly Ignátz budai-külvárosi plébános mint elnök, Koszits Sándor Ágoston téri igazgató-tanár, Dietmayer Jakab iskolagondnok, továbbá Lill János, Papp József és Weidinger Ferenc, „miután nevezett urak a budai külváros viszonyait legjobban ismeri.".

[32] A morális pánikról lásd: KITZINGER 2000. 23-48.

[33] Például: (sch.) = Schneider István: Egészségügyi viszonyaink és még valami. Pécs 1882. december 2.

[34] Fekete Mihály (Pellérd, 1845 - Pécs, 1916) Pécsett városi tiszti főügyész volt 1878 és 1908 között.

[35] Bolgár Kálmán (Máramarossziget, 1843 - Pécs, 1910) ügyvéd, az 1870-es évek elejéig a Felvidék, majd több budapesti lap újságírója volt. 1870-71-ben a Pécsi Lapok munkatársa, majd a lap rövid újraindulását követően 1882-83-ban szerkesztője. Az 1880-as években a Pécs, majd ezt követően a Pécsi Napló vezércikkírója. Részt vett az Ágoston téri gyermekmenhely megnyitását előkészítő iskolaszéki bizottság munkájában. 1896- tól Baranya és Tolna megye állami anyakönyvi felügyelője, majd 1908-10 között Baranya vármegye királyi tanfelügyelője.

[36] Kossutány Ignác (Mátészalka, 1851 - Budapest, 1940) 1875-1886 a pécsi jogakadémia egyházjogi és jogtörténeti tanára, a Porges-féle felsőkereskedelmi iskolában jogi és közgazdasági ismereteket oktatott. 1882-83-ban a Pécs belső munkatársa volt, később Pozsonyba, majd a Kolozsvári Egyetemre került.

[37] Aerztliche Hilfe für Arme. Fünfkirchner Zeitung 1879. március 27.

[38] A folyamatot részletesen elemzi: GYÁNI 2002. 183-208.

[39] Erre példa Károly Ignátz budai külvárosi plébános beadványa a városi iskolaszékhez a budai külvárosi suhancok köztéri magatartása kapcsán. BML Pécs városi iskolaszék iratai 1883/21. Erről lásd: „A rendőrség az utcán is ellenőrizze a gyerekeket!" A gyermekek fegyelmezése a nyilvános városi terekben című tanulmányt a kötet 219-231. oldalán.

[40] 1890-ben például úgy döntött az iskolaszék, hogy a városban terjedő hagymáz ellenére nem szüntetik be az oktatást, mert így „a különösen nagy számban levő szegényebb sorsu gyermekek inkább megóvatnak a meghűléstől, mint az esetben, ha az iskola bezáratván, a napok nagy részét az utczán minden felügyelet nélkül töltenék el." BML Pécs városi iskolaszék jkv. 1890/204:264 (1890. október 22.)

[41] A budai külvárosi gyermekmenhely. Pécs 1886. január 16.

[42] Ugyanezek az okok játszottak szerepet az 1866-ban megnyitott pécsbányatelepi óvoda bezárásában. BML Pécs városi iskolaszék jkv. 1893/181 (szeptember 2.)

[43] BML Pécs városi iskolaszék jkv: 1894/181:204 (szeptember 11.). Az iskolaszék felügyelőbizottságot is kijelölt. A bizottság tagjai: Eger Zsigmond plébános mint elnök, Böhm Félix, Ott Márton és Radocsay Mátyás. Pécs városi iskolaszék jkv: 1894/182-205 (szeptember 11.)

[44] Az intézet gondnoka kezdetben Czirják Ignác, majd az 1910-es években Hamerli Imre volt. A bizottságnak tagja volt (1899-ben) Magenheim József belvárosi plébános mint elnök, Kindl József, Zavaros Péter és a tiszti főorvos, akit többnyire Ludwig Ferenc kerületi orvos képviselt.

[45] Pécs szabad királyi város községi népiskoláinak értesítője 1910/11 évről, 14.

[46] BML Pécsi tanácsi iratok 1898/2157.

[47] 1892-ben a DGT visszautasította a város megkeresését. 1898-ban egy miniszteri leirat hatására az iskolaszék felszólította a polgármestert, hogy kezdjen tárgyalásokat a bányai gaz gatósággal, hiszen a „bányatelepen (...) óvodának sürgős létesítésére már csak magyar nemzetiségi szempontból is nagyon szükséges." Ám ezt követően sem történt semmi. BML Pécs városi iskolaszék jkv. 1898/121:160.

[48] Erről Budapest vonatkozásában lásd: MELINZ - ZIMMERMANN 1996. 9-28.