Cikkek

Kaposi Zoltán: Iparszerkezeti változások Pécsett a gazdasági reform leállításától a rendszerváltásig terjedő időszakban (1972-1990)

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 19.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2007.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-1-8

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Pilkhoffer Mónika

155–178. p.


Kaposi Zoltán


Iparszerkezeti változások Pécsett a gazdasági reform leállításától a rendszerváltásig terjedő időszakban (1972-1990)


Wandlungen der Insustriestruktur in Pécs von Stillegung der Wirtschaftsreformen bis zur Wende (1972–1990)

Changes in the Structure of Industry in Pécs from the Abandonment of the Economic Reforms till the Change of Regime (1972–1990)



A magyar gazdaság működése a reform vége felé

Kiindulásképpen tekintsük át, milyen körülmények jellemezték a hazai gazdaság működését az 1970-es évek elején. Az 1968-ban bevezetett gazdasági reform és a nyomában járó társadalmi enyhülés a kommunista-szocialista gazdasági és társadalmi rendszer mintegy negyven éves magyarországi fennállásának talán legpozitívabb eredményeit hozta. A reform szigorúan ellenőrzött keretek között ment végbe, s igaz ugyan, hogy számos piacgazdasági elemet (szabadabb árak, munka szerinti jövedelmek stb.) próbáltak meg átültetni a gazdálkodás gyakorlatába, de a rendszer ettől még alapvetően tervgazdasági rendszer maradt, s ezért a hatalmat gyakorló MSZMP szerepét, valamint a szocialista táborba való beletartozás tényét senki nem kérdőjelezhette meg. Természetesen a reform célja nem a piacgazdaság bevezetése volt, minden eredményével a szocialista rendszer reorganizációját és továbbélését szolgálta, ugyanakkor alkalmat teremtett arra, hogy egy, az addigi gyakorlattól részben eltérő szocialista gazdasági modell alakulhasson ki.

A reform 4-5 éve komoly személyi és csoportérdekeket sértett, hiszen azt jelezte, hogy egyes területeken van kiemelkedési lehetőség a rendszerből, létrejöhetnek sajátos karrierminták, s a gazdasági érvényesüléshez nem feltétlenül kell a párthierarchia lépcsőfokait végigmászni. Megjelentek olyan társadalmi és gazdasági jelenségek is, amelyek néhány területen az addigi középszerűséggel szemben az egyéni erőfeszítések fontosságát emelték ki. Megnőtt a szakértelem szerepe, s ha nem is emelkedhetett a politikai kapcsolatok fölé, de már mindenképpen számolni kellett vele. Ám a reform évei alatt annak ellenzéke is szerveződött, hiszen a jövedelemkülönbségek és a társadalmi szabadság szélesedése egyre inkább szembeötlő volt. Egyes sztálinista szomszéd ország politikai vezetése nehezen tolerálta a magyarországi folyamatot. Gyengítette a reformok végrehajtóinak pozícióit az is, hogy 1971/72 során a szovjet politikai vezetés igen sajátos erőszakos politikába kezdett: a brezsnyevi éra ezen időszakában újra a kemény vonalas politikusok kerültek előtérbe. Ebből világosan következett, hogy a magyar vezetésnek is alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez.[1]

A reformot ellenzők 1973-75 során elfoglalták a legfontosabb gazdasági pozíciókat, a személycserék pedig együtt jártak a gazdaság új- raközpontosításával. A folyamat több elemből állt össze. Országos propaganda-hadjáratot indítottak azok ellen, akik a reform során kiemelkedtek, esetlegesen látványosan gazdagodtak. Megkezdődött a reform alatti vállalati szabadság korlátozása és az intézményi irányítás átszervezése. Ennek a folyamatnak az egyik legfontosabb eleme az volt, hogy 1973-ban az 50 legnagyobb ipari vállalatot közvetlen központi felügyelet alá helyezték. A korábbi direkt utasításos irányítás fontos elemeit - így például a kötelező beszámoltatást - szivárogtatták vissza a gazdaságirányítás gyakorlatába. A következő évek vállalati terveit egyeztetni kellett a megfelelő minisztériummal, ahol a véleményezés és értékelés után volt lehetősége az államnak a tervekbe beavatkozni. Ugyancsak az állami központosítást szolgálta, hogy a vállalatok által elért tiszta jövedelemből 5%-kal emelték a központi elvonás mértékét. Szigorú árellenőrzési rendszert vezettek be, így például növelték a kötött árak arányát. A nagyfokú beavatkozás eredményeként a reform alatti árak rugalmassága csökkent, ugyanakkor a veszteségek elleplezésére számtalan támogatás, szubvenció jelent meg az árakban. [2] A párt nem kímélte az „oda nem illő” elemeket. 1972-75 között egyre erőteljesebb kampány indult a humán értelmiség szabadabban gondolkodó körei ellen, ennek keretében az egyetemeken, kutatóintézetekben dolgozók egy részét emigrációba kényszerítették, az itthon maradottakat hallgatásra ítélték, vagy pedig egyszerűen nem folytathatták korábbi tevékenységüket. Igen jelentős ellenzői voltak a reformfolyamatnak a nagyüzemi munkásságot és a politikai gondolkodást ötvöző szakszervezeti vezetők, akik közül sokan a paraszti jövedelmek növekedésének veszélyére hívták fel a figyelmet, illetve a háztáji gazdaságok fellendülése kapcsán bekövetkezett fogyasztó árnövekedést nehezményezték.

S végül, de nem utolsósorban említsük meg azt, hogy az 1973-ban meginduló világgazdasági változások sem kedveztek a magyar gazdaságnak, s különösen az exportáló vállalatoknak. Az 1973-tól kisebb- nagyobb megszakításokkal 1982-ig tartó olajár-emelkedés megnövelte a nyugati vállalatok költségeit, elbocsátásokat és sok esetben vállalati csődöket okozott, amelynek hatására nőtt a munkanélküliség és csökkent a kereslet. Nyugat-Európa kereskedői egyre kevesebb közép-európai terméket tudtak importálni, s ezek a folyamatok 1975-től a magyar gazdaságban is megjelentek: az árak nálunk is lassan emelkedni kezdtek, s a korábbi piacok jelentős részét az ország elveszítette.

A foglalkoztatás struktúrája 1970-ben Pécsett

Nézzük meg a továbbiakban, milyen volt a reform vége felé a pécsi gazdaság foglalkoztatási szerkezete. Ha az 1970. évi népszámlálás adatai alapján megvizsgáljuk a város foglalkoztatási szerkezetét, akkor azt látjuk, hogy a korábban megindult iparosodás igen egyoldalúvá tette a keresők ágazatok közötti megoszlását. 1960-70 között a város keresői között 10%-kal nőtt az iparban dolgozók aránya. 1970-ben az ipar területén dolgozott az összes kereső 45%-a, amit ki kell egészítenünk a bányászat 17,2%-os adatával, valamint az építőiparban dolgozó mintegy 7,3%-os nagyságrenddel. Az adatokból kiderül, hogy a széles értelemben vett ipar területén az összes keresőnek 69,5%-a dolgozott, vagyis a foglalkoztatáson belül a keresőket tekintve több mint kétharmados arányt ért el az ipar.[3] Ez hihetetlenül magas, s még a magyarországi nagyvárosok esetében is kimagaslóan egyoldalú ipari arány. Ha a Pécshez hasonló méretű nagyvárosokat vizsgáljuk, akkor Miskolc esetében láthatunk hasonló arányt; Győr, Debrecen és Szeged esetében a pécsinél sokkal alacsonyabb volt a mutató. A nagyon magas ipari foglalkoztatás miatt a gazdaság többi területe jelentős elmaradásban volt. Az egészségügy, a kultúra, az oktatás és a tudomány területén együttesen 12,4%-os arányt látunk, amihez persze hozzá kell tennünk, hogy az 1960-as állapothoz képest itt 3%-os előrelépés ment végbe, hiszen időközben elkezdett működni a műszaki főiskola, a közgazdasági kar, kibővült az orvostudományi egyetem, s a növekedő nagyságú népesség gyerekszáma is megnőtt, amihez kiszolgáló, oktatási és egészségügyi intézmények kellettek. Egy keveset emelkedett a kereskedelemben dolgozók száma is, mivel az 1960-as években (s főleg a reform időszakában) megnőtt az áruforgalmazás és a fogyasztás nagyságrendje. Ugyanakkor a közigazgatás létszáma érdekes módon 1960-70 között arányaiban a felére csökkent. A fenti adatokból világosan látszik, hogy 1970-ben a város egyoldalú ágazati szerkezettel rendelkezett, s a magyar iparpolitika kiszolgáltatottjává vált: a város működése lényegében attól függött, hogy a magyar ipar a KGST rendszerében, s főleg a szovjet irányba történő árucsere-kereskedelemben milyen pozíciót ér el.

Tervek és elképzelések a pécsi gazdaság fejlesztésére

Természetesen a makrogazdasági folyamatok helyi megjelenése vidékenként, városonként teljesen más volt, viszont a gazdaságpolitika keményedése erőteljesen befolyásolt mindenkit. Az 1971-től futó 4. ötéves terv kereteiben újra az extenzív növekedés alapelemei kerültek elő. Pécs esetében az ötéves terv fenntartotta a szénbányászat korábban megindult csökkentésének tendenciáját, amikor is hosszú távon 3,8-4,2 millió tonna/év termelést irányoztak elő, ugyanakkor az 1 milliárdra duzzadt vállalati alapot alapvetően gépesítésre, rekonstrukcióra, munkásvédelemre, biztonságra és egyéb műszaki fejlesztésre szánták. A szénbányászattal szemben az uránércre szükség volt, hiszen a szovjet igények, valamint az 1973-ban újra elinduló paksi beruházás potenciálisan nélkülözhetetlenné tette a mecseki uránérc bányászatát. 1971-ben, a terv kezdetekor még nem látszott világosan, hogy mi lesz a magyar atomerőművel, mindenestre az várható volt, hogy a ritkaföldfémek előállítására vonatkozó kutatásokat a kormányzat a Mecseki Ércbányászati Vállalatra bízza. Úgy számoltak a városi vezetők, hogy ha Pécsre esik a választás, akkor itt egy vegyipari létesítmény kezdhetné meg a működését.

Kiemelt fontosságúra tervezték az építőipar teljesítményét az 1970-es évek elején. Úgy számoltak, hogy az 1970. évi 1,5 milliárd forinttal szemben 1975-re 2 milliárd forintra növekedhet a pécsi építőkapacitás. Ezzel a kapacitással mintegy 8 milliárd forintnyi építési feladat megoldását tervezték, a kapacitásbővülés elsődlegesen gépesítést jelentett. A tervben megfogalmazottak szerint a fejlődés alapvetően a műszaki fejlesztésből adódik, hiszen a létszámbővülést csak 13%-ra állították be. Az eddigiektől eltérően az építőiparban nagyobb szerepet kapott a lakásépítkezés, mint az ipari létesítmények. Fel akartak építeni egy 2500 lakás/év kapacitású házgyárat, s annak kapcsolódó létesítményeit, amivel mintegy 800-1000 új munkahelyet is teremtenek a város illetve a megye számára. A minisztériumi illetékességű iparágak esetében a pécsi Gázművek, a DÉDÁSZ, a Húsipari Vállalat, a sörgyár, a bőrgyár, a kesztyűgyár és a MÁV pécsi csomópontja esetében terveztek nagyobb beruházási programot. Ez utóbbi ágazatokban 1971-75 között 2 milliárd forintos beruházást terveztek, amiből 962 millió forintnyi gépi, illetve 930 millió forintnyi építési beruházás valósulna meg, s egyéb célokra 130 millió forintot költhettek volna.[4]

A tanácsi iparban is igen magas tervszámokat érzékelhetünk. A 920 millió forintnyi beruházásból a legnagyobb részt egyértelműen a 675 milliós építési beruházás jelentette, amit kiegészített a 201 milliós gépi és 44 milliós egyéb főösszeg. A tanácsi vállalatok esetében a legnagyobb fejlesztést a Víz- és Csatornaműveknél, a Pécsi Szikra Nyomdánál, a Hőszolgáltató Vállalatnál, a Pécsi Sütőipari Üzemnél, a Baranya megyei Magas- és Mélyépítő Vállalatnál, valamint a Pécsi Fémipari Vállalatnál terveztek. Az említett építő vállalatnál a terv külön kiemelte egy francia licensz révén egy új technológia bevezetését (UNITOR), amellyel évi 200 lakásnak megfelelő öntöttház építése válik lehetségessé. Foglalkozott a terv a szövetkezeti iparral is, ahol nagyságrendekkel kisebb beruházásokat terveztek, itt a főösszeg 182 millió forint volt, amiből 58 millió volt a gépi beruházás, míg az építési 123 millióra rúgott. Ezen üzemek esetében úgy gondolták, hogy a legfontosabb probléma a telephely-kérdés: új és összevont telephelyet akartak kialakítani a pécsi kisipari szövetkezetek számára. (Hozzá tehetjük mindjárt, hogy tapasztalataink szerint a ktsz-ek korábban minden városban a leglepusztultabb épületeket kapták, nem véletlen, hogy éppen ezekben az években indult meg Kaposváron is egy új telephelyközpont kialakítása.)[5] A cél az egészségtelen ipari telephelyek megszüntetése, a szociális célzatú kiszolgáló egységek építése, valamint a területi széttagoltság megszüntetése volt. Új telephelyeket szántak a Pécsi Vasas Ktsz-nek, a Faipari Ktsz-nek, a Pécsi Kesztyűs Ktsz-nek, a Pécsi Építőipari és a Pécsi Bádogos Ktsz-nek; ugyanakkor az eddigi telephely bővítését tervezték a Villamosgép-javító-, a Fatömegcikk-, a Cipőipari-, a Háziipari- és a TEMPO Ktsz esetében. A terv külön foglalkozott a Háziipari Szövetkezet beruházásával, mivel ott a bedolgozói és a csökkent munkaképességűek fokozottabb foglalkoztatását próbálták megoldani.

S végül említsük meg, hogy a korábbi reformintézkedések következtében megindult termelési növekedés, valamint a még mindig tartó népességnövekedés révén generált kereslet kielégítésére a kereskedelmet is fejleszteni kellett. A negyedik ötéves terv készítői Pécs esetében a kiskereskedelmi forgalom mintegy 40%-os növekedésére számítottak. Ehhez a kiszolgáló kereskedelmi hálózatot mindenképpen bővíteni kellett. A városközpontban egy olyan áruházat kívántak létrehozni, amelynek egy 6000 m2-es alapterületű általános, 2000 m2- es élelmiszer és 4000 m2-es lakberendezési egysége lesz, valamint 3000 adag kapacitású éttermet is el kívántak helyezni az épületben. Ugyanakkor alapkérdés volt az új kertvárosi lakótelep kiszolgáló rendszerének kiépítése is. A tervfeladat érdekes programja volt a Mi- sina-tetőn nemrég átadott TV-torony, valamint a kiszolgáló egységek létrehozása, így éttermet és cukrászdát, a toronyba pedig eszpresszót terveztek. Tervbe vették a Megyeri úton egy vásárcsarnok felépítését, valamint a megnőtt idegenforgalom kiszolgálására a szállodai férőhelyek bővítését, a Rákóczi úton akartak egy 200 ágyas szállodát létrehozni. A szolgáltatási szektorhoz tartozott az is, hogy a Siklósi út feletti felüljárót meg kell építeni, ami az építendő kertvárosi lakótelep bekapcsolását is szolgálta.

Az extenzív iparfejlesztés

A szép, igen hangzatos és gazdag terv előírásainak ismertetése után nézzük meg, hogy mi valósulhatott meg mindebből az 1970-es években Pécsett. Kétségtelen, hogy voltak gyorsan fejlődő ipari üzemek a gazdasági reform utáni időszakban. A könnyűipar ágazatai általában sikeresek voltak ezekben az években. A pécsi bőripari vállalatok gyorsan fejlődtek a reform előtti és alatti korszakban, ez a fejlődés egy darabig folytatódott. A kesztyűgyár esetében az extenzivitást mindenképpen össze kellett kapcsolni egyfajta minőségi megújulással, hiszen az 1970-es évektől a divat megváltozott, ugyanakkor az 1980-as évektől egyre dömpingszerűbbé vált a távol-keleti - amúgy minőségében silány - bőrtermék. A pécsi kesztyű igen magas minőséget képviselt ebben a két évtizedben, amit az is mutat, hogy komoly névvel rendelkező márkákkal és disztributorokkal kerültek kapcsolatba a pécsiek, így például a Christian Dior céggel Amerikában 100 000 pár kesztyűt értékesítettek.[6] Már nyilván ez is mutatja, hogy a vállalat igazi kiteljesedését az exportpiacok biztosították, amiben nagy szerepe volt az alacsony bérköltségnek: az adatok szerint a bérmunka az összes költségben mindössze 10% körül mozgott. Az 1964. évi 1,2 millió dolláros tőkés exporthoz képest az 1980-as évekre az export már elérte az évi 1415 millió dollárt, a gyár viszonylag gyorsan tudott a piaci megrendelésekre válaszolni, két-három héten belül már szállított is.[7] Ez azt jelentette, hogy az 1970-es években az átlag 4000 főt foglalkoztató üzem mérleg szerinti eredménye folyamatosan javult, s majd csak az 1980-as évek megváltozott gazdasági feltételei közepette csökkent a nyereség.[8]


A Kesztyűgyár mérleg szerinti eredménye (millió forintban)

A Kesztyűgyár mérleg szerinti eredménye (millió forintban)


A gazdasági sikerek mögött jó néhány fejlesztési program állt. 1973 nyarán Pécs-bányatelepen, a Mecseki Szénbányától bérbe vett üzemépületben indult meg 500 m
2-es területen a szalagszerű termelés. Ez volt a vállalat ötödik üzemegysége. A Vadász utcában 1977 nyarán üzembe helyezett kesztyűgyár felépítése után 1979 júliusában az új bőrruházati gyár is el kezdett működni az Engel J. úton, a város keleti ipari negyedében.[9] A Bőrruházati Gyárban a munkaerő létszáma fokozatosan emelkedett: az 1975. évi 296 fővel szemben 1987-ben már 540- en dolgoztak ebben a gyáregységben. A gyár 24 hónapon keresztül épült, s 65 millió forintos beruházást jelentett.[10] Megváltozott a vállalat neve is, 1982 nyarától a cég megnevezése Hunor Pécsi Kesztyű- és Bőrruházati Vállalat lett, s ez egyben egy reklámhadjárattal együtt új imázst is teremtett a sikeres vállalatnak. Az egész gyárra jellemző volt az új termékek és új modellek kialakítása, a hagyományos kesztyűk mellett egyre több kiegészítő termék jelent meg listán, így például férfi- és női bőrkabátok, dzsekik, szafari öltözékek, blézerek, motoros öltözékek stb. A szélesedő választékot több ipari kiállításon való siker is mutatta, így például 1977-ben a Pécsi Vásáron kapott nagydíjat a gyár. Természetesen a pécsi üzemet is segítette az állami vállalatok megrendelése, az egyenruhák iránti igény (ilyen volt például az, hogy az Állami Biztosító a motoros vidéki üzletkötőinek egységes bőrnadrágot és bőrkabátot rendelt). S ne felejtsük el a sikerek mögött azt sem - s ez semmit nem von le a pécsi vállalat sikereiből -, hogy a szocialista export mögött sajátos állami támogatási- és egy speciális rubel-átváltási rendszer állt, s a biztos felvevőpiac államilag garantált, míg a KGST- rendszer hosszú távon is kiszámítható volt. Ám az is tény, hogy a vállalat az 1980-as években egyre inkább szembesült a piacgazdaság jellegzetességeivel, a konkurencia létével, a csökkenő árakkal, valamint az előrelépéshez nélkülözhetetlen hazai termelékenység-növelés kényszerével. Lépések történtek ez utóbbi terén is, így például 1979-ben japán számítástechnikai fejlesztés keretében Compucorp-gépeket vásároltak, ám az 1980-as évek második felében több területen is lemaradás érzékelhető: a beruházási források elapadtak, a piaci helyzet romlott. A pécsi vállalat jelentőségéhez még annyit, hogy az 1980-as évek közepe felé a hazai kesztyűipar termelésének 60%-át adta, s főbb gazdasági paramétereivel világviszonylatban is az elsők között foglalt helyet.

Igen érdekes, hogy a kesztyűgyár mellett a pécsi szövetkezeti szektorban is volt egy életképes cég, mégpedig a régóta működő Pécsi Kesztyű- és Bőrdíszműipari Ktsz. A szövetkezet az 1970-es évek első felében költözhetett új telephelyére, ami egyben gyors gazdasági előrelépést is eredményezett. A szövetkezet a hazai piac mellett jelentős tőkés exportot is produkált, az 1970-es évek vége felé a szövetkezet dolgozói által termelt kesztyűk 90%-át tőkés piacon értékesítették, 1978-ban e téren a bevételük mintegy 2,6 millió dollár volt. 1973-ban a kesztyűgyár 2 459 000 pár kesztyűt termelt, míg a szövetkezet 556 000 darabot. A ktsz 1979-ben jelent meg a „Brazil” fantázianevű új termékével, amely egy sötétvörös színű síkesztyű volt, s nagy üzleti sikert hozott.[11]

A másik nagy bőripari szervezet, a Pécsi Bőrgyár is előrelépett az 1970-80-as években. A reform alatt újra önállóvá vált üzem meg tudta tartani piaci pozícióit a hazai gazdaságban. Ezt jól mutatja, hogy a gyár foglalkoztatása 1972-79 között 2100-2200 fő között mozgott, majd pedig az 1980-as években egészen 1988-ig még mindig valamivel kétezren felül volt a dolgozók száma. Némi törést okozott a vállalat életében, hogy 1980-ban egy autóbalesetben a vállalatirányítás meghatározó személyiségei meghaltak (így az igazgató, a műszaki igazgatóhelyettes és a sertésgyár-részleg vezetője). Az 1980-as évekre a gyár profilja alapvetően négy, egymástól jól elkülöníthető tevékenységből állt össze. Az összes termelés 58%-át tette ki a marhafelsőbőr, 28%-ot a sertésbőr, 8%-ot a keményáru és 6%-ot a rostműbőr készítése.[12] A nyersanyagot illetően a marhabőrnek mintegy 40%-a származott itthonról, ezzel szemben a sertésbőr szinte kizárólagosan hazai alapanyag volt. Az értékesítésben a tőkés piacok kihasználása nagyon fontos volt: a bőrgyár a kesztyűgyár után a második legnagyobb exportőr volt Pécsett, az 1980-as évek elején mintegy 25 országba exportáltak terméket.[13] A termelés növelése érdekében az 1970-es években komoly beruházásokat hajtottak végre. Ennek során hozták létre a sertésvelúr- gyártó részleget; modernizálták a rostműbőr-gyártást, az évtized közepén pusztító nagy tűzvész nyomán újjáépítették az egyik üzemcsarnokot. Az 1980-as években az amúgy is folyamatosan apadó központi forrásokra már nem lehetett számítani. A piacok részleges zsugorodása kényszerítette a gyárat arra, hogy - a több lábon állás politikája révén - az 1980-as években a feldolgozóipar megszervezése felé lépjen, ezért 1983-ban talpkonfekcionáló és bőrdíszmű üzemet hoztak létre, majd 1985-ben bőrruha üzemet alakítottak ki, ezek a beruházások azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött üzleti reményeket. Az 1980-as évek második felében az előremenekülés kapcsán a pécsi bőrgyár megvette a nyírbátori és csengeri üzemmel rendelkező Skorpió Cipőgyárat abból a célból, hogy a pécsi alapanyagból ottani telephelyeken termelt cipőket a közeli Szovjetunióban fogja értékesíteni, ám a későbbiekben a szovjet piac hanyatlása miatt a gyárakat áron alul kellett eladni.[14] Az 1980-as években voltak elképzelések a politikailag determinált helyeken, Mongóliában és Etiópiában üzemegységek létrehozására is, szerencsére a józan racionalitás győzedelmeskedett. A bőrgyártó vállalatok történetének vázlatos áttekintéséből is látszik, hogy a reform alatt megnőtt vállalati önállóság jó hatással volt a pécsi cégekre, mindegyik esetében azt láttuk, hogy az 1980-as évek közepéig gyakorlatilag töretlen fejlődés ment végbe, azonban az évtized második felében megtört a felívelő pálya.

A gazdasági reform agrárpolitikai intézkedései igen pozitívan hatottak az ország működésére, így talán nem véletlen, hogy a pécsi élelmiszeripar is igen gyorsan fejlődött az 1970-es években. A Baranya megyei Állatforgalmi- és Húsipari Vállalatnak 1983-ban pontosan hétszer volt nagyobb a termelése, mint az első ötéves terv elején; 1983-ban 1,3 milliárd forintos termelési érték mellett 137 millió forintos nyereséget ért el a vállalat. 1970-74 között egy 100 millió forintos rekonstrukciós fejlesztési programot hajtottak végre, amelynek eredményeképpen a korszerű sertés-vágócsarnokban óránként 120 sertés vágása vált lehetségessé. 1978-ban elindult egy program a belső vízellátás biztosításra, mivel a vállalatnak óriási volt a vízigénye, ugyanakkor Pécs vízellátása igen problémás volt, szinte állandóak voltak a város vízellátási zavarai. Az üzem felvásárlása folyamatosan emelkedett, a statisztikai adatok szerint 1978-ban 253 000 sertést és 20 000 szarvasmarhát vásároltak fel, ezzel szemben öt évvel később, 1983-ban már 500 000 sertés és 31 000 szarvasmarha felvásárlása sikeredett.[15] A vállalat piaci kínálata egyre szélesedett, a cég különböző húskészítményeivel egyaránt ellátta a várost és a megyét, de termékei eljutottak a szomszédos megyékbe is: 1974-ben közel 1 millió emberre becsülték azt a tömeget, amelyet a pécsi cég látott el húskészítményekkel. A vállalatnál 1978-ban megközelítőleg 60 féle hústerméket állítottak elő. Megjegyezhetjük, hogy a reform alatt megnövekedett kisüzemi és nagyüzemi termelési kedv megszüntette a húshiányt, s az ország lakossága eljutott a fejenkénti 70 kg/év húsfogyasztási szintre. 1973-tól önálló tanműhely, 1979-től új feldolgozóműhely indult. Folyamatosan emelkedtek a vállalat exportbevételei is, a tőkés export 1983-ban 30 millió dollárt eredményezett az amúgy éppen a fizetésképtelenség határán álló országnak. Élőállatexportot főleg a nagyobb szocialista országokkal folytattak, így például a Szovjetunió mellett az NDK-ba és Csehszlovákiába szállítottak baranyai állatokat.[16] Az exporttételek között érdekes módon az 1970-es évek vége felé 240 vagon zsír is felbukkan.

A másik jelentős húsipari cég az 1977-ben átadott Baranya megyei Baromfifeldolgozó és Forgalmazó Közös Vállalat volt. Az ötödik ötéves terv időszakában létrejött vállalkozást három állami gazdaság és tíz termelőszövetkezet hozta létre, s ugyanakkor ezek a nagyüzemek biztosították a nyersanyagellátás zömét is. A beruházás helyével voltak problémák, de végül is Pécs látszott a legalkalmasabbnak. 1972-ben született meg a végső döntés, amely szerint 250 millió forintos beruházást terveztek a Hőerőműtől nem messze. Érdemes azt kiemelnünk, hogy az üzemet úgy hozták létre, hogy a legmesszebb lévő nagyüzem sem volt a feldolgozóüzemtől 50 km-nél nagyobb távolságra, vagyis a szállítási költséget alacsonyan lehetett tartani.[17] Mint minden komolyabb döntés, ez is lassan született meg, de a megvalósítás még nehézkesebbé vált, bár 1974-76 során a helyi sajtó már sokszor közölte, hogy „...jó ütemben halad a baromfifeldolgozó építése”.[18] Végül is nagy nehézségek után, 1977 novemberében indult meg a termelés. A termelést megkezdték, de mindjárt további fejlesztésre is szükség volt, így például 1977-ben egy 24 hónapos beruházási program kezdődött, amelynek során húslisztüzem épült 111 millió forintnyi összegből, a befejezést 1979 végére tervezték.[19] A program eredményeképpen évi 20 000 tonna termék felvásárlását és feldolgozását tudták elvégezni az 1980-as évek első felében. A cég termékei között kiemelkedett a broyler csirke, a pecsenyekacsa, illetve a mulard kacsa és a vágott házinyúl. A Baromfifeldolgozó összes termékének 66,4%-át exportálta, amivel több mint félmilliárd forint értékű termék került a külső piacokra.[20] A hazai húsfogyasztáson belül az 1980-as évek elején annak már mintegy 20%-a volt baromfi, ami egyértelműen a minőség és az egészségesség felé tolta a társadalmi fogyasztást.

A húsellátás mellett a növekedő népesség kereslete egyre jelentősebb volt más élelmiszerek iránt is. Az világos volt, hogy a város kenyérszükségletét az 1960-as évek közepén épített kenyérgyár nem tudja biztosítani, vagyis szükség volt egy új beruházásra. 1977-ben adták át Pécsett az ország egyik legmodernebb kenyérgyárát. Ez a beruházás is lassan jött létre, már a negyedik ötéves terv keretén belül, 1972-ben döntöttek a beruházás megindításáról, a beruházás főösszegét 68,3 millió forintban határozták meg. 1973-ban el is kezdték építeni, s a tervek szerint 1974 júliusára ígérték befejezését.[21] Ám a források hiánya (jellemző adat, hogy az első évben a beruházási összegnek 4,2%-át tudták csak felhasználni) és a szokásos szervezetlenség miatt meg kellett nyújtani az időszakot, így 1975-ben jutottak oda, hogy az épülő üzemben elkezdhették a gépészeti szerelést, ahova a jugoszláv JUTECHNA és a magyar ÉLGÉP szállította a berendezéseket.[22] 1976 márciusában megindult az első kemencés próbasütés. Az új kenyérgyár már magas fokon gépesített üzem volt, így a munkások fizikai igénybevétele a szállításoknál és a raktározásnál jelentősen csökkent. Az új kenyérgyár ellátási kötelezettsége nemcsak a városra, hanem a város környékére is kiterjedt, hiszen a politikai nyomás sok helyen megszüntetésre ítélte a hagyományos kézi technológiára alapozott magánkisüzemeket. Az új gyár a kenyér mellett egyéb péksüteményeket is termelt, de a korabeli közvélekedés kapcsán arra utalnunk kell, hogy a gyári minőség mesz- sze nem érte el a kisüzemi színvonalat.

A pécsi sörgyár - bár jelentős fejlesztéseket hajtottak végre - a dinamikusan növekedő helyi keresletet sem tudta kielégíteni az 1980-as évek elejére, bár a cég termelése 1983-ra már elérte a 658 000 hl-t. A reform alatt önállóságot nyert cég 1975-76 során új kazánt és hozzá szükséges kéményt állított üzembe, az előbbit már STANDARD Kassel típusú német olajégőre tervezték. 1976-ban javítottak a hűtőkapacitáson, valamint egy volt húsipari cég Xavér utcai épülete is a sörgyár kezébe került, amivel a raktározási kapacitást próbálták bővíteni. Ha sörből nem is, de üdítőitalból jó választékot tudtak biztosítani, amihez persze kellett az is, hogy 1977-ben a szekszárdi palackozó üzem mellé egy 200 m2-es könnyűszerkezetes épületet emeltek, az ott gyártott Pepsi Cola termelése 1978-ban indult meg.[23] A sörgyár történetét végigkísérik a kisebb-nagyobb fejlesztési programok, az viszont biztos, hogy a gyár nagyon be volt szorítva a pécsi fő telephelyére, ugyanakkor a mellette felépülő városrész lakossága (tízemeletesek, főiskola, kórház stb.) elszenvedte a gyár működését, zaj- és bűzkibocsátását. A pécsi sörgyár termékeire nagy kereslet volt helyben, ami ugyanakkor a minőségi italgyártásnak nem kedvezett. A klasszikus pécsi sört (Szalon) gyártó cégnek esélye sem volt külső nyugati exportra, de országon belül is veszített pozícióiból. A nagy változást a sörgyár életében az 1985. év hozta meg, amikor is felszabadult a piac, s minden vállalatnak lehetősége adódott a szabad kereskedelemre, 1987 után fejlesztések indultak meg, ám az évtized vége felé bekövetkező infláció és központi adóemelések rontották a vállalat piaci esélyeit.[24]

S végül az élelmiszeripar területéről - a teljesség igénye nélkül - emeljük ki a Tejipari Vállalat fejlődését. A vállalat felvásárlása folyamatosan emelkedett, 1983-ra már elérte a 113 millió litert.[25] A vállalat különböző tejtermékekkel ellátta a város és a megye lakosságát. Már 1970-ben bemutatták a cég új termékeit, a műanyagpoharas kefirt, tejfölt és iskola- tejet.[26] 1972 augusztusában új tejipari szállítási telephelyet avattak fel. Már régóta tervezték egy tejporgyár létesítését, a helyi sajtóban 1973 novemberében közölték, hogy 1975-ben megkezdik a tejporgyár felépítését Pécsett. A beruházás létre is jött, ám az évtized közepén - a kisgazdaságokat ért támadások, s a szarvasmarha-állománynak a háztájiból való kiszorulása miatt - tejhiány keletkezett az országban, így a pécsi tejporgyár működése is leállt. Ugyanabban az évben, szeptemberben adták át az új vajgyártó gépsorokat, majd pedig egy évvel később elkészült a tejüzem új hűtőgépháza.[27] Mindenestre a város lakossága megkedvelte az új termékeket, bevált a műanyag-kiszerelés, bár kétségtelen, hogy a műanyaggyártás óriási környezetszennyezésnek volt a nyitánya, de ez Pécsett, ahol uránbánya, szénbánya, porcelángyár és sörgyár is működött, különösebben nem okozott nagy társadalmi izgalmat.

Áttekintve az élelmiszeripar növekedését, azt láthatjuk, hogy az iparág üzemei nagyban hozzájárultak a lakosság egészségesebb fogyasztásához, a kínálat növekedéséhez, létükkel jelentős keresletet támasztottak az agrárjellegű Baranya mezőgazdasági üzemeinek termelése iránt, s ugyanakkor a mezőgazdasági termelés és feldolgozás ösz- szetartozó rendszerében fontos láncszemet alkottak. Az ágazat növekedése eredményeképpen 1970-84 között 1000 fővel emelkedett a dolgozók száma, amivel az élelmiszeripari munkaerő aránya a teljes ipari foglalkoztatáson belül elérte a 14%-ot.

Kétségtelen, hogy az 1960-as évek közepén elindult, s a gazdasági reform alatt felerősödő intézkedések (mint például a vállalati decentralizáció) egy része továbbra is fennmaradt, s mivel egyre több budapesti cég telepedett ki vidékre, így a magyar gazdaság főváros-központúsága valamelyest csökkent. Ez a pécsi ipar szerkezetét is érintette, hiszen az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Részvénytársaság (EIVRT) dél-dunántúli terjeszkedése során - kaposvári gyárának megnyitása után - Pécsett is üzemegységet szerzett, amikor is a Sopiana Gépgyár került be a szervezetbe, s ez megváltoztatta a pécsi gyár addigi termelési profilját is.[28] Az Egyesült Izzó terjeszkedése egyben új beruházás létrehozását is jelentette: a Móra Ferenc utcában új gyártelep formálódott, mely a régi gyártelepekkel szemben valóban korszerűnek mutatkozott. Az új gyártelepre került a forgácsoló és szerelő egység. A gyárépülettel a korábban használt terület több mint megduplázódott, s a korábbi toldozgatás-foltozgatás helyett egy kiszámítható, tervszerű bővítésre nyílott lehetőség. Ez a gyártelep-kialakítás nem ment gyorsan, adataink szerint az egészében véve 468 millió forintos beruházási programot jó hosszan elhúzva 66 hónapra tervezték.[29]

A Sopiana Gépgyárnak az Egyesült Izzóhoz való kerülése megváltoztatta az addigi gyártmányszerkezetet is. Az addig élelmiszeripari berendezéseket gyártó vállalat innentől kezdve az Izzó országos rendszerének munkamegosztásához igazodva főleg egyedi- és kis sorozatú gyártmányokat állított elő a fénycsőszerelő gépek és egyéb kiszolgáló egységek létrehozása mellett. A profilváltáshoz új gépekre és eszközökre is szükség volt, ezért 1975-ben 42 millió forintos fejlesztést hajtottak végre. Az 1970-es években a gyár foglalkoztatása is emelkedett, s még ennél is jelentősebb volt a cég életében, hogy dinamikusan növelte a gyár a tőkés exportját. Ehhez az is kellett, hogy az 1970-es évek második felében létrehozták azt a gyáregységet, ahol már alapvetően elektrotechnikai termékek alkatrészellátására dolgoztak, azért is, hogy a hazai importigényes feldolgozóipar dollárelszámolású beszerzéseinek költségei ezzel csökkenthetők legyenek.[30]

A magyar gazdaságpolitikában kétségkívüli fordulatot jelentő 1979. decemberi MSZMP-értekezlet után újabb, a gazdasági reformhoz hasonlító decentralizálási hullám vette kezdetét. Világos beismerése volt ez a reform utáni konzervatív irányzat vereségének: a hatalom kényszerből újra a liberalizáltabb formáját vette fel. A pécsi gépgyár esetében ez vállalati önállósághoz vezetett: 1981. január 1-jével az Egyesült Izzóból kilépő vállalat újra Sopiana Gépgyár néven önállóvá vált. Lehetősége nyílt a vállalatnak egy hanyatló gazdaságú országban relatíve rugalmasan alkalmazkodni a piacosodó folyamatokhoz. Újabb termelési szerkezetváltás következett, ami főleg a vegyipari gépgyártás megugrását hozta, ami mellett orvosi berendezéseket, élelmiszeripari és bányaipari gépeket, fémmegmunkáló és vákuumtechnikai berendezéseket stb. termeltek gyorsan növekedő ütemben. 1983 után csökkent az orvosi berendezések gyártása, ugyanakkor a termelőkapacitásokat egyre inkább az Acélöntő Csőgyárral folytatott kooperációs tevékenység kötötte le. Javult a termelékenység a gyárban, a növekedő eredményeket - amit jól mutat, hogy 1984-ben két nemzetközi díjat is nyert a vállalat; illetve hogy az önállóság megteremtése utáni három évben, 1981-84 között a gépgyár termelése csaknem 50%-kal emelkedett - lassan csökkenő létszám mellett érte el a vállalat. A foglalkoztatási adatokat vizsgálva látható, hogy az 1970-es években, amikor az Izzóhoz tartozott a cég, a dolgozó létszám csaknem 300 fővel emelkedett, az önállósághoz jutás utáni korszakban, amikor a profit, a nyereség vált meghatározóvá, a létszám lassan csökkent (1981-90 között mintegy 250 fővel), így az 1980-as évek végi gazdasági átalakulást a vállalat mintegy 650 fős kollektívával érte meg.[31]

A negyedik, ötödik és hatodik ötéves terv időszakában az építőipar a város gazdasági szerkezetében egyértelműen húzóágazat volt. Gyorsan nőtt az építőipar foglalkoztatása, amely ágazathoz - odasorolva a panelüzemben dolgozókat, az összeszerelési munkát végzőket, az épületgépészettel foglalkozókat, a magánipar ide tartozó részét, a kisipari szervezetekben építéseket folytatókat stb. - az 1980-as évek második felében már több mint 5000 kereső tartozott.[32] A negyedik ötéves terv kezdetétől folyamatosan a helyi építőipari vállalatok növekedő munkaerőlétszámmal számolhattak, évi 800-1000 fős munkaerőtöbbletet igényelt az ágazat. Különösen a Baranya megyei Állami Építőipari Vállalat keretében nőtt gyorsan a termelés. Az építőipar legfontosabb területe egyértelműen a lakásépítkezés volt, amelynek nagy megrendelői voltak ebben a korszakban. A lakásépítés nekilendülését az OTP- lakások iránti társadalmi kereslet, a szociális célzatú tanácsi megrendelések, s a továbbra is létező vállalati lakások iránti igény motiválta. (Ez utóbbira csak annyit, hogy 1974-ben 1000 új bányászlakás építését tervezte a szánbányászati vállalat.)[33] Az amúgy impozáns lakásépítés-növekedési számok mögött mindig nagy kielégítetlen kereslet maradt, az 1970-80-as években egy átlagos lakáskiutalás legalább 4-5 évig tartott Pécsett. A városi népesség anyagi gyarapodása, a kiscsaládokra hulló vagy tovább atomizálódó társadalom igénye, a beköltözők nagy száma az 1980-as évek derekáig nagy tömegű lakás létrehozását involválta. Ebben a korszakban a központi tervgazdálkodás keretei közé illeszkedve a kereslet tervszerű kielégítésére egyetlen módszert ismertek: a megoldást a házgyári modell, a panelrendszer jelenthette. (Minden más elképzelhető modell a magángazdasági rendszer valamifajta engedélyezését és fejlődését feltételezte volna, s ezt a hatalom nem tűrte.) A tömegszerűvé váló házgyári lakások a város minden területén épültek, a keleti lakóteleptől az uránvárosig, de az igazi nagy újdonság egyértelműen az 1971-ben elindult kertvárosi lakótelep felépítése volt.

A házgyári rendszer célja a költségek minimalizálása volt, ami ez esetben a dobozszerű lakások előállításánál az élőmunkaerő visszaszorításában és a gépesítésben realizálódott. A tömegszerű termeléshez 1974-től egy új technológiát, mégpedig az ún. IMS-rendszert kezdték alkalmazni. Az ősforrás a jugoszláv Zsezselj professzor építési rendszere volt: olyan vázszerű épületszerkezetről van szó, ahol „a többszintes pillérek közé helyezett födémeket a pilléreken feszítőhuzalokkal mindkét irányban összefeszítik”.[34] A jugoszláv modell adaptációja révén 1974-ben megindult Pécsett is az IMS-sorozatgyártás, számos középületet és lakóházat építettek ezzel a módszerrel, így például a főpályaudvar melletti hétemeletest, valamint a városképet azóta is látványosan elcsúfító 25 emeletes (amúgy 248 lakásos) „magasházat”. A kertvárosban is terveztek építeni egy hasonlót, szerencsére erre már nem került sor. Számos irodaház és iskola épült fel az IMS-technológiával, többek között a Rákóczi út és a Jókai út sarkán az OTP épülete, az Apáczai Nevelési Központ, az Illyés Gyula Általános Iskola, a Rózsadomb alján lévő kockaházak, egyéb városi ÁBC-áruházak stb.[35] (Mára már tudjuk, hogy a technológia s annak kivitelezése hosszú távú problémákat vetett fel, de az akkori tudásszinten ez még nem volt ismert.) De meg kell jegyeznünk, hogy a pécsi lakásépítkezés esetében a vizsgált 15 évben alapvetően nem az IMS-technológia dominált, a kertvárosi lakóépületek az országos sablonoknak, típusterveknek megfelelően döntően hagyományos 4 és 10 emeletes épületekből álltak.

A panelek mindenhol megjelentek. A kertvárosi és az uránvárosi lakótelepek még viszonylag homogén tömböt alkotnak (ehhez persze kellett a Szigeti külváros régi épületeinek lebontása, s a terület szanálása is), ám ott is elkezdtek többszintes házgyári lakásokat építeni, ahol azok egyértelműen tájromboló és életidegen jelenségek voltak. Így például a panelrendszer felkúszott a Mecsek oldalára, a Jurisics úton előbb ötszintesre tervezett épületek helyett csak négyemeleteseket állítottak fel, ám néhány méterrel lejjebb megjelentek a tízemeletesek is. A régi Pius-templomot, a főiskolát és az orvosegyetemet teljesen körbevették az új panelépületek, amelyek között kollégiumok és lakóházak egyaránt vannak. Ugyanakkor az is tény, hogy a pécsi panelépítkezések kapcsán a 14 használt típus (apró különbségek vannak köztük) még így is változatosságot mutat az országos képhez viszonyítva, bár kétségtelen, hogy a paksi vagy leninvárosi építkezések színvonalát nem éri el.

Volt a panelrendszeren belül is megújulási lehetőség, erre jó példa az alagútzsalus módszer létrehozása, ami a kertvárosi lakótelep létrehozásánál már teljes egészében érvényre jutott. Ez annyit jelentett, hogy a közművek egy járható földalatti folyósba kerültek, az egyes panelépületek alatt pedig fogadóállomásokat alakítottak ki. Ez kétségtelenül megoldotta az össze-vissza lévő kábelek, csatornák kérdését, s elfogadható külsőt kölcsönzött a meglehetősen sivár egyhangúságot tükröző panel-lakótelepeknek, amelyek között így szabadabban lehetett zöldfelületet képezni. 1983-ban korszerűsítették a panellakások hőszigetelését. A panelépítő állami nagyvállalat a hatalmas tömegű lakás és egyéb épület létrehozásával Pécsett meghatározó szerepet játszott az építőiparban, teljesítménye az 1980-as évek elejére elérte az évi 1500 lakást, termékeinek fele lakás volt, míg a másik fele már némi heterogenitást mutat: közművek, kommunális létesítmények, ipari beruházások stb. szerepelnek a listán.[36]

A korszak nagy építkezése a kertvárosi lakótelep volt. Az első ötemeletes lakást 1972 februárjában szerelték össze, az első beköltözés 1972 decemberében történt. Három nagyobb szakaszra tervezték az építkezést. Az első korszak 1971-77 között zajlott, amikor is 4917 lakást építettek fel a Bajcsy laktanyától délnyugati irányban, a Keszüi úttól délre egészen a Lőtéri dombokig. A második ütemben 1985-ig hozták volna létre a dél felé való bővítést, amely már Málom faluig terjedt. A harmadik szakasz terve 1986-ban indult, Málomtól keletre, a temetőtől délre a Postavölgyig terjedő területen akár 14 000 lakás létrehozását is elképzelték a gazdasági valósággal nem sokat foglalkozó tervezők.[37] A valóság persze egy kicsit mindig másképp alakult, de ez a szocialista tervezés időszakában Pécsett mindig is jellemző volt, akárcsak más városokban. Ha időben visszafelé megyünk, akkor azt látjuk, hogy a harmadik szakasz igen részlegesen készült el, a pécsiek által csak „Szellemvárosnak” nevezett, a temető melletti területen csak elkezdték az építkezéseket, így a többi panellakóteleptől „sikerült” izolálni egy újabbat. Szerencsére a Postavölgy zöldterülete megmaradt a magánerős lakásépítkezés számára. A második szakasszal alapvetően időbeli csúszások voltak, nagyjából három évet ölelt fel a pénz- és anyaghiány miatti építkezés, s ugyanez jellemezte az első korszakot is. Természetesen a korabeli közvélemény-formáló hírforrásokban naponta jelentek meg újabb és újabb lakásátadásról szóló hírek, de az építkezések kapcsán anomáliák csak ritkán kerültek szóba (ilyen volt például, amikor az erőltetett ütem miatt egy tízemeletes megsüllyedt a rossz altalaj és alapozás miatt; a kivitelezési hibák miatti beköltözés-elmaradás), mert ezek nagyon rontották volna a hatalom presztízsét.

Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy a pécsi kertvárosban egy dunántúli nagyváros született meg, a városrészben ma is többen laknak, mint például Kaposváron, Zalaegerszegen, Nagykanizsán avagy éppen Szekszárdon. Egy ekkora városrész működéséhez - amely eléggé el van választva Pécs hagyományos városrészeitől, közismerten több kilométeres utazás köti össze az ott élőket a belvárossal - kiszolgáló rendszerek kellettek, ezek viszont csak esetlegesen készültek el. Nagy nehezen felépült két felüljáró, viszont nem jött létre egy szakorvosi ellátó központ, sokáig nem épült nagyobb méretű áruház, s alig voltak említésre méltó kulturális intézmények. Kétségtelen, hogy a házgyári építkezések során 1984-ig átadtak 112 általános iskolai tantermet, óvodákat és bölcsődéket hoztak létre, gyógyszertárak épültek, de ettől a városrész elzártsága még megmaradt.


A Pécsett megépült állami lakások száma (1971-1983)
[38]

Időszak

A megépített állami lakások száma

Az éves átlagban épült állami lakások száma

1971-1975

4172

834

1976-1980

5790

1158

1981-1983

3712

1237


Az 1980-as évek második felében a gazdasági feltételek romlása a pécsi építőipart is elérte. A folyamatos infláció miatt csökkent a fizetőképes kereslet, ugyanakkor a társadalmi igények a vásárlóképes népesség esetében megnőttek, sokan már nem feltétlenül a házgyári lakásokban látták a jövőt. A városi tanács esetében folyamatosan csökkent a szociális célzattal épített lakások száma, s lassan az állami OTP is kihátrált a rendszerből, hiszen a kamatok gyorsan nőttek, s egyre nagyobb terhet jelentett eladósodni. Mindez az állami lakásépítkezések gyors csökkenését hozta magával. A legnagyobb pécsi vállalatnál is finanszírozási gondok léptek fel, de ez a folyamat az egész országban megfigyelhető. 1987-ben - a problémák kezelésére is figyelemmel - összevonták a pécsi és a kaposvári állami építőipari vállalatot (BÉV + SÁÉV), az egyesített cég neve Bázis Építőipari Vállalat lett, ám a makrogazdasági oldalról jelentkező gondokat ezzel sem tudták kezelni. Nagyon jellemző adat, hogy a Bázis 1989-ben Budapesten, Cinkotán épített 645 panellakást, mivel helyben már alig volt megrendelés.
[39]

A panelépítkezést természetesen már az 1980-as években is, és azóta is sok kritika éri. Gazdaságtörténetileg nyilván mint ágazati kérdés és mint a város gazdasági működését meghatározó építőipari és kiszolgáló rendszer érdekes. Az extenzív iparosítás korának tipikus jellemzője volt a panelépítkezés, az erőforrások egyéb ipari ágazatokra koncentrálása melletti olcsó és - tegyük hozzá - igénytelen építkezési modell volt, tökéletesen illeszkedve a tervgazdálkodás gazdaságpolitikai modelljébe. Tény azonban, hogy Pécsett a panelrendszerrel felépült 35 000 lakás az oda költöző tömegek számára alapvetően életszínvonal-emelkedést jelentett.[40] Szögezzük le: a vizsgált időszakban - s persze ma is - nem a panelépületek jelentették a városi lakásproblémák legnagyobb részét, hiszen a panelépületek önmagukban komfortos lakásoknak számítottak; a problémát inkább a budai külváros, a pécsbányatelepi vagy egyéb külvárosi területek lakásállománya jelentette.

A bányászat változásai

A szénbányászat is érdekes pályát futott be. Az 1970-es években a már korábban megindult folyamatok nem kedveztek a pécsi szénkitermelésnek, így az ágazat lassú térvesztése folytatódott. A Mecseki Szénbányászati Vállalat keretében működő szénbányák kitermelése tíz év alatt mintegy 25%-kal csökkent, ugyanakkor kb. 2000 embert kellett elbocsátani. Tegyük hozzá, hogy az elbocsátások többsége a pécsi üzemek munkaerő-állományát érintette, ahol az 1970-es években 20%-kal csökkent a bányászok száma.[41] A pécsi üzemek esetében feldolgozóipari, könnyűipari cégek jelentek meg az ingatlanok részbeni hasznosítóiként. Ugyanakkor reménysugár volt a pécsi szénbányák számára, hogy a Pécsi Hőerőmű rekonstrukciója és bővítése mindig biztos piacot biztosított a szénbányáknak, hiszen ott a gyengébb minőségű szenet és mosópalát is el lehetett tüzelni, már pedig a gazdaság villamos áram iránti kereslete fokozatosan erősödött. A pécsi gazdaság ugyanakkor egyre inkább áttért a hagyományos gőzüzemről a villamos árammal (gépgyártás, villanymalom), a földgázzal (Zsolnay, sörgyár) illetve az olajjal (fűtés, motorizáció, vasút) hajtott rendszerekre. Viszont az évtized vége felé a világgazdasági tendenciák hatására az olajárak emelkedése begyűrűzött az országba, s ez az olajalapú energiatermelés mellett újra felértékelte a szénbázisú rendszereket. Nem véletlen, hogy a központi gazdaságpolitika - totálisan félreismerve a gazdasági alkalmazkodás kényszerét - több helyen az országban újra nehézipari-szénbányászati programokat kreált (Oroszlány, Dorog). Ebbe a sorba illeszkedett a liászprogram is, amelyről az Állami Tervbizottság 1981-ben hozott döntést.

A liászprogram egy olyan beruházási program volt, amely a kokszszéntermelés növelését irányozta elő, jelentős gépesítéssel egybekötve. Új bányaüzemeket hoztak létre; a pécsi üzemeket illetően Pécsbányán és Vasason terveztek új szénkitermelési szinteket kialakítani, s ezeket bevonni a termelésbe. Az 1980-as években újra gigantikus elképzelések születtek a szénkitermelés fokozásáról, nem véletlen, hogy a helyi sajtó is lelkesen üdvözölte a tervet. Egyes vállalatvezető beszámolók szerint az új területekről mintegy 190 millió tonna szén kitermelését várhatták. Ennek érdekében jelentős munkaerő-bővítésre került sor, amikor is különböző kedvezményekkel próbáltak új munkaerőhöz jutni (így például 4000 szénfalon töltött műszak után a szénbányász élete végéig kaphatta bányászfizetésének 63%-át - ezt azonban a gyors infláció a későbbiekben hamar elolvasztotta). Akadályozta viszont az elképzelés megvalósulását, hogy a munkaerőnek, amely már alapvetően és nagy tömegben a kertvárosban élt, napi 1-2 órányi utazásra volt szüksége munkahelyének elérésére. Az évtized közepén a programnak számos nehézsége támadt. A pécsi szénkitermelés igen gazdaságtalan volt, ráadásul a pécsi társadalomnak mint remélt munkaerőnek már más elképzelései voltak a jövedelemszerzésről, mint a bányamunka felvállalása. A munkaerőre viszont szükség volt, így lengyel vájárokat kellett nagy tömegben alkalmazni a pécsi bányákban, számuk 400-650 között mozgott.[42] De még így is azt lehetett megfigyelni, hogy a föld alatti termelő létszám csökkent, 1980-87 között 1200 fő volt a munkaerő-veszteség nagysága. A termelés során 700 millió forintos veszteséget halmozott fel a bánya, így kényszerből a mélyművelés helyett a tájromboló, de olcsóbb külfejtésekre tértek át, és mintegy 1000 főt kényszernyugdíjaztak. A szénpiac bizonytalanságai s a program teljes pénzügyi bukása miatt a több kormányon átívelő liászprogramot az évtized végén - mint az 1950-es évek erőltetett iparosítását idéző jelenséget - leállították. Hogy a tehetetlen s folyamatokat nem látó állami vezetés menynyire nem érzékelte a hazai és a világgazdasági változásokat, arra jó példa, hogy a mecseki kokszolható széntermelés nagyberuházására még 1989-ben is 6,1 milliárd forintot fordítottak, s a 2000 júniusáig tervezett beruházás programját csaknem 29 milliárdos főösszegben határozták meg.[43]

Az uránérc kitermelése is egy sinus-görbéhez hasonlító termelési periódust mutat a vizsgált korszakban. Az 1970. évi csaknem 8000 fős dolgozói létszám 1980-ra 7188 főre, 1990-re pedig 4517 főre, vagyis a korábbi nagyságrendnek csaknem a felére esett vissza.[44] A sajátos ciklust leíró vállalati teljesítmény okai között mindenképpen ott szerepel a gazdaságpolitikai stratégiaváltozás, valamint a Szovjetunió befolyásának csökkenése. A kezdeti növekedést nyilván motiválta a paksi beruházás felgyorsulása, s annak tüzelőanyagához való hozzájárulásként a pécsi nyersanyag-kitermelés felfuttatása. Ám az 1980-as évek közepére a szovjet igények csökkentek, így a magyar exportban számottevő pécsi alapanyagra sem volt oly mértékben szükség, mint korábban. S ne feledkezzünk meg a gazdaságtalanná váló kitermelésről sem, aminek egyik lényeges oka a lelőhelyek kimerülése: a működési nehézségek egyre inkább a kitermelt kőzet alacsony fémtartalmához kötődtek; amit jól mutat, hogy például az NDK-ban lévő lelőhelyeken százszor magasabb urántartalmat lehetett találni.[45]

Az 1970-80-as években jelentős beruházások történetek az új bányaüzemek megnyitását illetően. A 4. számú üzem 1973-ban kezdett működni, több mint 1 km mélységből hozták fel a kitermelt alapanyagot. Az utolsó (5. számú) bányaüzem 1983-ban nyílt meg, s 1158 m mélységet ért el. Földrajzilag ez azt jelentette, hogy az ércbányák folyamatosan észak felé (Abaliget irányába) húzódtak: amíg az első üzemek Kővágószöllős és Bakonya térségében voltak, addig az új üzemek már attól északabbra helyezkedtek el. Ugyanakkor a régi bányaüzemeket be kellett zárni, az 1957-ben megnyitott 1. számút 1971-ben zárták be; az 1958-ban megnyitott 2. számú 1984-ig működött. Az új üzemekben persze a munkaerő jelentős részét foglalkoztatni tudták, ám a korábbi létszámra már nem volt szükség. A kitermelési adatok és a vá- gathajtási hosszúság is látványosan csökkent, s az 1980-as évekre már világos működési nehézségek mutatkoztak. Nem véletlen, hogy az Ipari Minisztérium a Mecseki Ércbányászati Vállalatot 1983-ban az alaptevékenységéhez valamiképpen azért illeszkedő egyéb munkákkal bízta meg. Így a MÉV feladatai közé került például az egyéb ércek és anyagok bányászata, a bányászati kutatás és fejlesztés, a villamos- energia-ipari gépek gyártása.

Az Ércbányászati Vállalatnál az 1970-80-as években jelentős energiát és pénzt fordítottak a munkahelyi körülmények javítására, s főleg az egészségkárosító hatások csökkentésére. Pécs lakásállománybővítésében az uránbányának elévülhetetlen érdemei voltak, az Uránvárosnak nevezett városrész felépítése a bánya munkaerő-biztosításának érdekében történt.[46] A bányaszellőztetés, a klimatizálás megoldása alapkérdés volt, hiszen a bányák folyamatos mélyülésével az ottani hőmérséklet is növekedett, így például 1100 méter mélyen már 45-46 fok volt a levegő hőmérséklete. A porelhárítás a szilikózisos betegségek megelőzését szolgálta. A célszerszámok esetében keltett zaj- és vibráció elhárítása miatt állandóan modernizálni kellett az eszközparkot. S végül a legveszélyesebb, s előre nehezen kiszámítható sugárveszély ellen is tenni kellett, e téren a legnagyobb veszélyt a radontermékek jelentették. A sugárzás okozta megbetegedések száma óriási volt, 1981-1995 között 175 uránbányász halt meg tüdőrákban, vagyis évi átlagban 12 eset történt.[47]

A változások eredményei és következményei

Ha a kiemelt és ismertetett vállalatok ipartörténeti áttekintésének eredményeit summázzuk, akkor azt kell kiemelnünk, hogy az 1970-es és 1980-as évek folyamatai sajátos kettőséget mutatnak. Kétségtelennek tűnik, hogy a gazdasági reform jelentős termelő kapacitásokat szabadított fel, amely lehetőséget adott - pécsi vállalatok esetében a szerkezetváltásból bekövetkező központi elgondolásokkal egyetemben - egy önállóbb, a vállalati érdekeket jobban figyelembe vevő, s egyben némileg szabadabb, piacosabb jellegű gazdálkodásra. Láthattuk, hogy a reform alatt megindult vállalati fejlődés néhány cég esetében gyors növekedéshez vezetett, ami mind a hazai, mind a külső piacon eredményt hozott. Azt is látnunk kell azonban, hogy a külső piac főleg a szocialista térséget jelentette (azon belül is főleg a Szovjetuniót), ahol az értékesítés nem önmagában a vállalati teljesítményekből következett, hiszen abban nagy szerepe volt az államközi egyezményben rögzített „kontingens-feltöltésnek” is. Amíg ez a szimulált piac működött, addig biztos piacot jelentett a pécsi ipari cégek számára. Az 1980-as évektől kezdve azonban egyre nagyobb bizonytalanságot jelentett a szocialista export. A tőkés piacok felé való tájékozódást az 1980-as évek elején újra beköszöntő decentralizálási hullám elvileg segíthette, ám a beruházási források hiánya nem tette lehetővé a termelékenység fejlesztését. A decentralizáció a központi támogatások leépítését is magával hozta, vagyis az „élj meg a piacon” elve erősödött fel. Fejlesztési források hiányában nehezen lehetett az 1980-as években a zsugorodó nyugati piacokhoz alkalmazkodni, amiből a pécsi ipar rendszerének megmerevedése következett be. Mindez nem volt különösen feltűnő a magyar gazdaság palettáján, hiszen a Lázár- és a Grósz- kormányzat időszakában a piaci rugalmatlanság mindenhol felerősödött, pontosan egy olyan korszakban, amikor a világpiacon rugalmasabban kellett volna viselkedni. A liászprogram ugyanakkor egy lassan változó és alkalmazkodó iparszerkezet-váltási folyamatot szakított meg, hiszen az a szénbányászat (s országos szinten egyéb nehézipari vetületei) újra- hangsúlyozását, kiemelését hozta magával, amely ekkor már az egész ország (és Pécs) gazdasági érdekével szemben állt, s egyben óriási helyi strukturális és környezeti károkat okozott.

Az 1980-as évek vége felé a magyar gazdaság strukturális problémái a pécsi vállalatok működésében világosan tükröződtek. Az 1986- ban induló 7. ötéves tervben a helyi tervek készítői is valamit már érzékeltek a helyzetből, amikor azt írták, hogy „A könnyűiparnak - bár még őrzi korábbi pozícióit - nincsenek már növekedési energiái. A vállalatok állandó piaci elhelyezési gondokkal küzdenek, emellett az alap- és a kellékanyagok magas importhányada sem segíti elő működésüket.”[48]A szovjet gazdaság látványosan összeomlott, az ottani egyoldalú hadigazdaság mellett addig a közép-európai térségből importáló nagyhatalom fizetésképtelenné vált, így a pécsi vállalatok is elvesztették korábbi biztos piacaikat. Pécs esetében ez főleg a kesztyűgyár, a bőrgyár és a Sopiana- gépgyár szempontjából okozott nagy problémát. A piacok elveszítése a helyi nagyvállalatokat a foglalkoztatás csökkentésére kényszerítette. Statisztikai adataink szerint 1980-1990 között a férfiakat illetően 6000, a nők esetében 2000 fővel csökkent a foglalkoztatás Pécs városában. A munkaerő az évtized elején még a lassan fejlődő szolgáltatási szférában talált elhelyezkedési lehetőséget, ám az 1980-as évek vége felé már szembe kellett nézni az állástalanok számának gyors emelkedésével. 1990-ben a városban mintegy 1800 fő volt a regisztrált munkanélküliek száma, s ennek a nagyságrendnek a kétharmada olyan férfi volt, aki korábban a bányászat szektorában tevékenykedett. Ezek a folyamatok a vizsgált korszak vége felé éppen csak megjelentek (bár világosan következtek az évtizedek óta jelentkező strukturális problémákból), a városi munkanélküliség igazából az 1990-es évtized közepe után érte el csúcspontját.

Irodalom

Baranya statisztikája = Baranya megye statisztikai évkönyve 1972-1990 között (évenkénti kiadás). KSH, Pécs

BEREND T. 1988 = Berend T. Iván: A magyar gazdasági reform útja. KJK, Budapest, 1988.

CSIKÓS-NAGY 1996 = Csikós-Nagy Béla: A 20. század magyar gazdaságpolitikája. Tanulságok az ezredforduló küszöbén. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996.

DÉRI 1996 = Déri János: Pécsi Kesztyűgyár. In: Pécs-Baranya 100 éve a műszaki és természettudományos folyamatok történetében 1896-1996. (Szerk. Kassai Miklós). Pécs, 1996.

Dunántúli Napló = Dunántúli Napló 1972-1990 közti évfolyamainak gazdasági cikkei

GARADNAINÉ DONÁT 1996 = Garadnainé Donát Ágnes: Pécsi sörgyár. In: Pécs-Baranya 100 éve a műszaki és természettudományos folyamatok történetében 1896-1996. Szerk.: Kassai Miklós. MTESZ Baranya Megyei Szervezete, Pécs, 1996.

1970. évi népszámlálás = 1970. évi népszámlálás. KSH, Budapest, 1971.

1980. évi népszámlálás = 1980. évi népszámlálás. 28. kötet. A városok főbb adatai. KSH, Budapest, 1982.

1990. évi népszámlálás = 1990. évi népszámlálás. Előzetes adatok. KSH, Budapest, 1991.

HARCOS 1973 = Harcos Ottó: A pécsi Pannonia Sörgyár története. A gyár fennállásának 125. évfordulója alkalmával. Pécs, 1973.

FÖLDVÁRI 1985 = Földvári János: A megye szocialista mezőgazdaságának megszilárdulása és fejlődése. In: Változó Baranya. Tanulmányok a megye történetéből 1945-1985. MSZMP, Pécs, 1985.

JAKAB 1999 = Jakab Antal: A Pécsi Bőrgyár történetéből. In: Angstertől Zsolnayig. Ipartörténeti tanulmányok. Szerk.: Szirtes Gábor és Vargha Dezső. PBKIK és Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 1999.

JAKAB 2002 = Jakab Antal: A pécsi bőrgyár igazgatóinak működése. In: Iparosok és bányászok a Mecsekalján. Gazdaságtörténeti tanulmányok Szerk.: Szirtes Gábor és Vargha Dezső. PBKIK és Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2002.

JAKAB 2005 = Jakab Antal: Bőrgyártó szakemberek a Pécsi Bőrgyárban (1889-1996). In: Mozaikok Pécs és Baranya gazdaságtörténetéből. Tanulmányok. Szerk.: Szirtes Gábor és Vargha Dezső. PBKIK és Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2005.

JANCSI 1977 = Jancsi Gyula: A szocialista nagyvállalat kialakulása és fejlődése (1948-1975). In: Déri János - Jancsi Gyula - Gungl Ferenc: A Pécsi Kesztyűgyár története (1861-1976). Kiadta a Pécsi Kesztyűgyár, Pécs, 1977.

JUSZTINGER 2002 = Jusztinger Antal: Kincses Baranya születik: Baranya megye a 20. század tükrében 1900-2000. Pécs, 2002.

KAPOSI 2001 = Kaposi Zoltán: Kaposvár iparának története. In: T. Mérey Klára - Kaposi Zoltán: Kaposvár iparának története. Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzata, Kaposvár, 2001.

KAPOSI 2002 = Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete 1700-2000. Dialog-Campus Kiadó, Pécs, 2002.

MENDLY 2002 = Mendly Lajos: A pécsi szénbányászat szerepe a város XX. századi fejlődésében. In: Iparosok és bányászok a Mecsekalján. Gazdaságtörténeti tanulmányok Szerk.: Szirtes Gábor és Vargha Dezső. PBKIK és Pro Pannonia Könyvek, Pécs, 2002.

NÉMETH 1995 = Németh Zsolt: Pécs népességének főbb demográfiai jellemzői a második világháború befejezésétől 1990-ig. In: Tanulmányok Pécs történetéből 1. Szerk.: Vonyó József. Pécs Története Alapítvány és Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportja, Pécs, 1995.

NOVÁK 1985 = Novák Zoltán: Pécs főbb demográfiai jellemzőinek változásai a felszabadulástól napjainkig. In: Változó Baranya. Tanulmányok a megye történetéből 1945-1985. Szerk.: Antal Gyula és Sándor László. MSZMP, Pécs, 1985.

PETŐ - SZAKÁCS 1986 = Pető Iván - Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedes története. I. 1945-68. KJK, Budapest, 1986.

Pécs IV. ötéves = Pécs a IV. ötéves terv küszöbén. MSZMP Pécs Városi Bizottsága és Pécs megyei Város Tanácsa, Pécs, 1971.

Pécs szocialista = Pécs a szocialista fejlődés útján. MSZMP Pécs Városi bizottsága és Pécs m. Város Tanácsa, Pécs, 1984.

Pécs az 1980-as években = Pécs az 1980-as években. MSZMP, Pécs, 1986.

ROZVÁNY 2001 = Rozvány György: A pécsi panel története III. A házgyári panel és az IMS. Pécsi Szemle, 2001. 2.

SALLAY 2002 = Sallay Árpád: Az uránérc-bányászat szerepe Pécs XX. századi fejlődésében. In: Iparosok és bányászok a Mecsekalján. Gazdaságtörténeti tanulmányok. Szerk.: Szirtes Gábor és Vargha Dezső. PBKIK és Pro Pannónia Könyvek, Pécs, 2002.

SEY 2005 = Sey Gábor: A pécsi Hamerli-Hunor kesztyűgyár. Emlékezés a cég alapításának 142., a gyár megnyitásának 100. évfordulójára. In: Mozaikok Pécs és Baranya gazdaságtörténetéből. Tanulmányok. Szerk.: Szirtes Gábor és Vargha Dezső. PBKIK és Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2005.

SZOMOLÁNYI - NÉMETH 1996 = Szomolányi Gyula - Németh János: Uránércbányászat. In: Pécs-Baranya 100 éve a műszaki és természettudományos folyamatok történetében 1896-1996. Szerk.: Kassai Miklós. Pécs, 1996.

SZUPPER 1989 = Szupper Márton: A Baranya Megyei Tejipari Vállalat története. Visszatekintés Baranya tejgazdaságára. Baranya Megyei Tejipari Vállalat, Pécs, 1989.

TÖRÖK - KRAFT 1996 = Török László - Kraft János: Sopiana gyár. In: Pécs-Baranya 100 éve a műszaki és természettudományos folyamatok történetében 1896-1996. Szerk.: Kassai Miklós. Pécs, 1996.

UNGVÁRSZKI 1989 = Ungvárszki Ágnes: Gazdaságpolitikai ciklusok Magyarországon 1948-1988. Közgazdasági- és Jogi Kiadó, Budapest, 1989.

Jegyzetek


[1] A gazdasági reformnak viszonylag széles az országos irodalma, a fontosabb munkák: BEREND T. 1988.; PETŐ - SZAKÁCS 1986.; CSIKÓS-NAGY 1996.; KAPOSI 2002.; UNGVÁRSZKI 1989.

[2] BEREND T. 1988. 328.

[3] 1970. évi népszámlálás táblázatos adatai alapján; ill. NÉMETH 1995. 132.

[4] Pécs IV. ötéves 1971. 19.

[5] KAPOSI 2001. 365.

[6] DÉRI 1996. 340., illetve lásd még: JANCSI 1977.

[7] SEY 2005. 120.

[8] DÉRI 1996. 332.

[9] Dunántúli Napló 1979. július 1.

[10] Baranya statisztikája 1980. 80.

[11] JUSZTINGER 2002. 135.

[12] Pécs szocialista 1984. 33.

[13] A vállalat működéséhez: JAKAB 1999.; JAKAB 2002.; JAKAB 2005.

[14] JAKAB 1999. 122.

[15] JUSZTINGER 2002. 137.; FÖLDVÁRI 1985. 219.

[16] Pécs szocialista 1984. 36.

[17] FÖLDVÁRI 1985. 219-220.

[18] Dunántúli Napló 1975. november 1.

[19] Baranya statisztikája 1980. 79.

[20] FÖLDVÁRI 1985. 219.

[21] Baranya statisztikája 1973. 42.

[22] Dunántúli Napló 1974. február 1.

[23] GARADNAINÉ DONÁT 1996. 280. lásd még: HARCOS 1973.

[24] Dunántúli Napló 1989. december 5.

[25] Pécs szocialista 1984. 36.

[26] Dunántúli Napló 1976. április 1.

[27] Dunántúli Napló 1975. július 2.; lásd még: SZUPPER 1989.

[28] TÖRÖK - KRAFT 1996. 287.

[29] Baranya statisztikája 1980. 78.

[30] Dunántúli Napló 1984. december 3.

[31] TÖRÖK - KRAFT 1996. 287-289.

[32] A munkaerőhöz lásd: Baranya statisztikája (évente).

[33] Dunántúli Napló 1974. július 3.

[34] ROZVÁNY 2001. 2. 110.

[35] ROZVÁNY 2001. 2. 112.

[36] Lásd: ROZVÁNY 2001. 2. tanulmányának adatait.

[37] Pécs szocialista 1984. 50.

[38] Pécs szocialista 1984. 43. táblázata alapján szerkesztve.

[39] ROZVÁNY 2001. 120.

[40] A lakásállomány elemzéséhez: NÉMETH 1995. 148., 150.; 1980. évi népszámlálás, 28. kötet.

[41] NOVÁK 1985. 359.

[42] MENDLY 2002. 319.

[43] Baranya statisztikája 1990. 40.

[44] SZOMOLÁNYI - NÉMETH 1996. 207.

[45] SZOMOLÁNYI - NÉMETH 1996. 195.

[46] SALLAY 2002. 332.

[47] SZOMOLÁNYI - NÉMETH 1996. 194.

[48] Pécs az 1980-as években 1986. 29.