Cikkek

Szabó László Gy.: Németh Márton. A pécsi szőlészeti kutatás kiemelkedő egyénisége

Pécsi Szemle 2002. (5. évf.) 4. szám, 93-103. oldal

Letöltés: pdf20


Szabó László Gy

.

NÉMETH MÁRTON

A PÉCSI SZŐLÉSZETI KUTATÁS KIEMELKEDŐ EGYÉNISÉGE

„Másfél évtizedes fajtagyűjtő útjaimon, barangolásaim során többször bejártam hazánk neves borvidékeit, számos bortermőhelyét. Megismertem a hegyes- kőtörmelékes szőlőtalajokon, az enyhe dombhajlatokon és a síkvidéki homokokon szőlőt művelő népünket és verejtékben fürdő munkáját. Megpihentem egyszerűségben is ékes szőlőlugasaiban, és csodálattal szemléltem fából készült sajtóházainak furfangos pincezár-szerkezetét. Gyakran élveztem magyaros vendégszeretetét, s nemes italú borának tüzéből merítettem erőt a további búvárkodásra.

A borszőlőfajtákat népszerűsítő könyvemet a magyar szőlőtermesztő népnek szánom. Használja egészséggel ismeretei bővítésére, okulására.”[1]

Így írt könyve ajánlásában Németh Márton 1965 decemberében Pécsett. Soraiból érezni lehet, hogy elhivatott kutató volt, aki a dolgos és vendégszerető szőlőművesről őszinte szeretetét, megbecsülését fejezte ki. E sorokat idézte az az egyetlen méltatás is, ami halála alkalmával jelent meg.[2]

 

psz 2002 04 09 szabo laszlo gy 01

 

Németh Márton egykori lakóháza a Búza téren

 

Az 1970-es évek elején ismertem meg személyesen. Akkor az Országos Agrobotanikai Intézet Botanikai osztályát vezettem. Ennek az intézetnek már akkor is az volt a fő feladata, hogy génbankban őrizze meg kultúrnövényeink sokféleségét, tájfajtáinkat és nemesített fajtáinkat néhai Jánossy Andor akadémikus vezetésével. Pécsi lévén felkerestem Németh Mártont, aki már akkor nemzetközi hírű tudós volt, akit a szőlőfajták máig utolérhetetlen legjobb ismerőjének tartottak világszerte és itthon is. Kivételes vizuális- és névmemóriája tette lehetővé, hogy később megszerezte a felsőfokú gombaismerői képesítést, majd szabad idejében madártannal foglalkozott és létrehozta Magyarország leggazdagabb madártojás-gyűjteményét. Megismerkedésünknek köszönhető, hogy szívesen írt tanulmányt a régi magyar borszőlőfajtákról az Országos Agrobotanikai Intézet folyóiratában.[3] Rendszeres találkozásainkra főként a Búza téren lévő lakásán került sor, ahol sok magyar kutató fordult meg korábban és később is.

Hatalmas dolgozószobájában tudósra jellemző nagy rendetlenség uralkodott. (Akkor már özvegy volt, három fiúgyermekét egyedül nevelte, később sem nősült újra). A szoba minden létező felületét könyvhalmok, iratok és dobozok borították. Különös alakú, nagy szekrényben tárolta szakszerű épségben tartva féltve őrzött madártojás-gyűjteményét. Kutatóútjai alkalmával ismerte fel, hogy hazánk gazdag madárvilága veszélyben van, sok az elhagyott madárfészek, benne ép tojásokkal. Később gyakran érte igazságtalan vád a tojások gyűjtésével kapcsolatban. Ahogyan elmesélte, a védett madarak fészkeiről csupán adatgyűjtést végzett, csak a biztosan elhagyott fészekaljakból mentett meg tojásokat, majd kezelve és tartósítva otthonában katalogizálta mindegyiket. Minden adatot gondosan feljegyzett.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem az egyszerű gondolkozású, egyenes jellemű, őszinte megnyilvánulású kutatót, a magyar ampelográfia (szőlőfajta-ismeret) és oológia (madártojás-ismeret) legnagyobb alakját. Kedvenc nyaralója Balatonberényben volt, gyakran együtt vonatoztunk egészen Balatonmáriáig, ahol leszálltam. Az úton alkalmunk volt beszélgetni, megvitatni a szőlőkutatás és a természetvédelem aktuális kérdéseit. Még kutatási témában is segített, így sikerülhetett több szőlőfajta magvainak csíráztatási módszerét kidolgozni.

A rendelkezésre álló életrajzi adatok hűen tükrözik egyszerű életét. Szolgálatot teljesített, semmiféle címszerzés vagy uralomvágy nem vezérelte. 1910-ben Nemesládonyban született, Vasegerszegen nevelkedett, ahol tanító édesapja volt a példakép a természet és könyvek megszeretésében, megbecsülésében. Már 11 évesen a Soproni Lyceum diákja lett, itt is érettségizett. Megfigyelő készsége kibontakozásában, természet iránti rajongásában sokat jelentett számára a közelben fekvő Kámoni Arborétum megismerése. Érettségi után Budapesten a Kertészeti Tanintézetben szerzett Felső Szőlő- és Borgazdasági Tanfolyam-oklevelet. 1936-ban rövidebb olaszországi tanulmányúton vett részt, majd a Gyümölcstermelők Országos Egyesületénél kapott állást. Közben elvégezte a Kertészeti Akadémiát, majd 34 éves korában kertészmérnöki oklevelet szerzett a Kertészeti Főiskolán (ma: Szent István Egyetem Kertészettudományi Kar, Budapest). A hegyközségek megszűnéséig Somogy megyében dolgozott, majd 1949-ben tudományos munkatársként a Pécsi Minőségi Szőlőszelekciós Törzstelep vezetésével bízták meg.

Az átszervezések első időszakában a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet pécsi telepének vezetője lett. 1952-ben teljes erővel nekilátott a fajtagyűjtemény kialakításához. A hazai szőlőfajtákon kívül hozzákezdett az ismert külföldi fajták hasznosításához is. Az általa létrehozott fajtagyűjtemény - kb. 1100 fajtával! - világszinten is az egyik legnagyobb és legértékesebb volt. Németh Márton úttörő tevékenységét az utód kutatók ma is elismerik.[4]

A gyűjtemény lehetővé tette, hogy munkatársaival klónszelekciós nemesítési módszert dolgozzon ki. Így került köztermesztésbe több klón és honosított fajta (pl. Hárslevelű, Olaszrizling, Furmint, Királyleányka, Pinot Blanc, Pintes Merlot, Fűszeres Kadarka). Közben szorgalmas munkával hozzákezdett a fajták pontos jellemzéséhez. Ennek jele, hogy pótolhatatlan kincset hozott létre: megalkotta a háromkötetes Ampelográfiai Albumot (1967,1970,1975).[5] Kiváló és hozzáértő festőművészt talált társául. A színes, egyoldalas akvarelltáblákat Strauss Pál természet után készítette. A III. kötet festményeit Strauss halála után Bíró Krisztina egészítette ki méltó kivitelben, saját alkotásaként. A Borszőlőfajták határozókulcsa című album festményeit is Strauss Pál készítette. Egyébként az összes eredeti festményt a jelenlegi pécsi intézetben őrzik.

Az egyedülálló munkában legtöbbet közvetlen munkatársa, Roxer Egonné végezte. A Kárpát-medence régi és legújabb fajtáinak felkutatásában és begyűjtésében sokat segített Pfaff András. Az I. kötetben Németh Márton köszönetét fejezte ki az adatok felvételezésében nyújtott munkájukért további munkatársainak - Cseresznyés Szilárdné, Grassy Rezsőné, Havrán István, Kazi Józsefné, Paróczi Györgyné, Végh Ödön, Visontai Ferencnek. Ebben a kötetben, a bevezetőben felsorolta a szőlőfajták neves leíróit, kezdve az ókortól a 19. századig nem feledkezve meg a hazai kutatókról sem. Megemlítette, hogy a századforduló leghíresebb fajtaismerője, Gábor József nem hagyott maga után nyomtatásban fajtaleírást.

 

psz 2002 04 09 szabo laszlo gy 02

 

Kadarka. Csapody Vera festménye

 

psz 2002 04 09 szabo laszlo gy 03

 

Szőlőskertek királynője. Csapody Vera festménye

 

A fajták jellemzését, leírását a hazai és külföldi szakmunkák figyelembevételével készítette, miközben végigtanulmányozta a szakirodalomban fellelhető jelentősebb ampelográfiai műveket. A körülményekről így írt: „A fajták vizsgálatát az Országos Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet Pécs-máriai telepén 1955- ben kezdtem meg, s megfigyelésüket tovább folytatom. A fajtagyűjtemény Berlandieri X Riparia T 5 C alanyra oltott, s fajtánként 50 (2x25) tőkéből áll. 1952-1953-ban telepítettem. A terület tengerszint feletti magassága 145-164 m, fekvése keleti, lejtése általában mérsékelt, 10-20 %-os. Talaja középkötött. A szőlő ültetési távolsága 1x1 m. A tőkék bakművelésben a fajtának megfelelően rövid- (1-2-rügyes), illetve hosszúcsapos (3-5-rügyes) metszést kaptak. A fajtákat évenként külön-külön szüreteltem, s borukat elemeztem és bíráltam. Az adatokat tízéves (1955-1964) átlagból állítottam össze. A fajtákat természetes rokonságuk szerint, a nemzetközi nomenklatúra egységei (taxonjai) alapján ismertetem, s leírásukat fajtacsoport, fajta, alfajta, klón szerint rendszerezem. A fajta hasonnevei közül csak a hazánkban ismertebb és külföldön elterjedtebb neveket tüntetem fel. A fajták magyar nyelvű leírói közül csak azokat említem, akik részletes és nem árjegyzékszerű leírást adtak. A fajták illusztrálására megalkottam a fajta ún. botanikai képét, amely a fajta tenyészidő alatti, legjellegzetesebb 12 bélyegét tartalmazza. A színes festmények a következő részeket ábrázolják: a fes- lett rügyből fejlődött fiatal hajtást, a vitorlát, a levelet, a levél fonákát, a virágot, az éretlen hajtás szártagjait, az éretlen fürt részét, az érett fürtöt, az ecsetet és a kék bogyójú fajták bogyójának levét, a levél őszi színeződését, a vesszőt, a magot elöl-, oldal- és felülnézetben. Az eredeti festmények természetes nagyságban készültek, kivéve a virágot, a levél fonákát és a magot, amelyek négyszeres nagyításúak. Természetesen könyv formában ezt a nagyságot nem tudtuk kivitelezni, ezeket a festményeket 1/3-os kicsinyítésben készítettük el.”[6]

A háromkötetes Ampelográfiai Albumot az általa írt Borszőlőfajták határozókulcsa című művének elkészítése 1966-ban és A szőlő - Vitis vinifera L. kultúrflóra-monográfia, valamint A szőlő című akadémiai monográfia megjelenése előzte meg. Magyarország Kultúrflórája Atlasza akvarellsorozatban Csapody Vera botanikus-festőművész készítette az itt ábrázolt képeket.[7]

1972-ben a legbefolyásosabb magyar szőlészek bíztatására 62 évesen elkészítette és megvédte a Magyar Tudományos Akadémián kandidátusi értekezését A szőlő fajtakutatása és klónszelekciós nemesítése címmel. Egy év múlva, 1973-ban nyugdíjba került, miután élettevékenységét a Munka Érdemrend Ezüst Fokozata (!) kitüntetéssel ismerték el. Még 1969-ben-a kertészek közül elsőként - Fleischmann Rudolf emlékplakettben részesült, ami a magyar növénynemesítők legnagyobb elismerését fejezte ki![8] Megszabadulva az általa sohasem kedvelt adminisztratív irányítási feladatoktól, végre „szabadon” foglalkozhatott kedves szőlőfajtáival és oológiai kutatásaival.

Már nyugdíjas szaktanácsadó volt, amikor az Agrobotanika című szaklapban megjelent cikke a régi magyar borszőlőfajtákról. Ennek első részét a pécsi szőlőfajta-gyűjtemény történetéről olyan hitelesen és tömören írta meg, hogy idézésre méltónak találom: „A gyűjtemény létesítését kétévi (1950-51) fajtakutatás előzte meg. A fajták tanulmányozását a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet egri, miklóstelepi és katonatelepi, az Állami Gazdaság villányi - volt Teleki-gyűjtemény[9] és Kővágó Antal bicskei, majd a Kertészeti Egyetem budaörsi és az Agrártudományi Egyetem keszthelyi - később létesült - gyűjteményében végeztem. Sajnos, hogy a múlt évszázad második felében létesített s többször áttelepített, rendkívül értékes és gazdag kőbányai országos fajtagyűjteményt már nem tanulmányozhattam, mert a főváros „nem jövedelmező” volta következtében azt a 30-as évek végén - nagy kárára a tudománynak - kivágatta. Értékes anyagának egy része Miklóstelepre került. Sajnálatos, hogy a miklóstelepi gyűjtemény 1971-ben ugyancsak kivágásra került anélkül, hogy nagyon gazdag Chasselas- és muskotályos csemegeszőlő anyaga áttelepítésre került volna. Kivágásra került a villányi gyűjtemény is, pusztulóban a bicskei. E három gyűjtemény értékes borszőlőfajtáit Pécsre átmentettem. Többszörösen bejártam hazánk borvidékeit, jó bortermelőhelyeit. Különösen a régi (filoxéra-vész előtti) szőlőkben kutattam és érdeklődtem idős emberektől a fajták és azok népies nevei után. Ahogy lehetőségem adódott, tanulmányoztam külföldi gyűjteményeket, sőt régi telepítéseket, többször saját költségemen is. A pécsi gyűjtemény létesítésénél - a kétes fajtaazonosság miatt - nemhogy a természetes rendszert, de még a mesterségeseket (érés, szín, felhasználás stb.) sem követhettem. Mindent a fajtaazonosságnak rendeltem alá. Ahogy a fajtát megtaláltam, és azonosítani tudtam, telepítésre került.”[10]

„A pécsi gyűjtemény 1952-1970 között létesült, a fajtakutatási téma indulásával, illetve megszűnésével. Közép-Európa legnagyobb szőlőgyűjteménye, melyben jelenleg 1135 faj, fajta, alfajta és klón (22 Vitis-faj, 23 alany-, 30 direkttermő, 652 borszőlőfajta - ebből 477 fehér, 175 vörös - és 263 csemegeszőlő-fajta, 44 alfajta és 101 klón) tanulmányozható. Meglevő gyűjteményeink anyagából rendkívül kívánatos, sőt szükségszerű lenne végre már az „Országos Szőlőfajta-gyűjtemény” mint „génbank” életre hívása, s természetes rendszer szerinti telepítése.”[11]

A fajtacsoportok, fajták és alfajták felsorolásán kívül ugyancsak idézem a helytörténeti szempontból is érdekes magyar fajtákról szóló cikkrészt is, kiegészítve az általam kiemelt néhány fajta leírásából a történeti vonatkozásokat.

„Számunkra kétségkívül a gazdag biológiai és gazdasági értékű - erős vitalitás, nagy terméshozam, kiváló minőség, fagy- és rothadás ellenállás-termesztésben levő fajták, valamint a régi magyar fajták a legértékesebbek. A termesztésben levő magyar szőlőfajták a következők: Aprófehér, Bajor, Bánáti rizling, Beregi, Budai, Csomorika, Erdei, Ezerjó, Fehér szlanka, Furmint, Gohér, Gyöngyfehér, Hárslevelű, Kéknyelű, Királyszőlő, Kozma, Kövidinka, Lisztes, Mézes, Pozsonyi, Sárfehér, Szagos bajnár, Szerémi.

 

psz 2002 04 09 szabo laszlo gy 04

 

Kacsok: a. Bernáth János, b. Ezerjó, c. Juhfark. Vesszők: d. Mirkovácsa, e. Furmint, f. Bonvier, g. Feketefájú fehér lisztes, h. Szürkebarát, i. Sárpiros, k: bogyók: 1. Fehér lisztes, 2. Révai, 3. Zöld szerémi, 4. Cirflandi, 5. Piros lanka, 6. Szürke barátcsuha, 7. Hamvas, 8. Kék barátcsuha, 9. Kék purcsin. Csapody Vera festménye

 

Nagy értéket képviselnek számunkra a nem termesztett, csak gyűjteményekből ismert avagy újabban begyűjtött régi magyar vagy magyarnak vélt fajták. Ezek a következők:

Borszőlők: Ágasfark, Bakszem, Balatoni, Betyárszőlő, Berkenyelevelű, Bihari, Boros, Cudarszőlő, Cukorszőlő, Csalóka, Czeiger, Demjén, Detki, Fehérfrankos, Fehér kövidinka, Fehér tökszőlő, Fekete tökszőlő, Fodroslevelű, Fügeszőlő, Fügér, Gergely, Gorombaszőlő, Kéklőpiros, Kolontár, Kovács kréger, Ködös, Kőporos, Kübeli, Lágylevelű, Lányszőlő, Mélyvölgyű, Öreg sárfehér, Pettyesszőlő, Piros gránát, Piros kéknyelű, Polyhos, Rohadó, Rókafark, Rózsaszőlő, Sárpiros, Szekszárdi, Szőkeszőlő, Tihanyi, Tótfekete, Tótika, Tótszőlő, Tököspiros, Török gohér, Tulipiros, Tükörszőlő, Zöld hajnos.

Csemegeszőlők: Csíkos muskotály, Gyűszűszőlő, Papsapka, Tüskéspúpú.

Fenti fajták leírására, származására, természetes rendszerbe sorolására, kritikai vizsgálatára mielőbb sort kell keríteni. Kívánatos lenne a termesztésből nálunk jól ismert Kelet-mediterrán alrasszba tartozó néhány csemegeszőlő-fajtának, mint a Dodrelábi (Kék ökörszem), Fürjmony, Genuai kék és fehér, Halhólyag, Kecskecsecsű kék, korai piros, piros, Rosa menna di vacca alacsonyabb rendszertani kategóriába való sorolása is.

A ’Betyárszőlő’ hasonnevei, története és elterjedése

Hasonnevei: Betyár, Fügér, Fügeszőlő, Mélyvölgyű, Nagy fügér, Nagyvöl- gyű, Nagyvögyü, Öreg fügér, Sárga fügér. Találó neve egy kis-somlyói öreg szőlősgazda szerint onnét ered, hogy némelykor termését betyárul elrúgja (rosszul ter- mékenyül), máskor meg betyár sokat, fél puttonnyit is terem (jól termékenyül). Mai nevével az irodalomban először a „Hegyaljai szőlőlajstrom”-ban (1853) találkozunk, majd Kővágó kéziratos fajtaleírásaiban (1955) és Németh borszőlőfajták határozójában (1966). Az irodalomban különféle „Fügér” neveken fordul elő a múlt század közepétől szinte napjainkig. Nőjellegű virágú létére vegyesen telepítve idegen fajták virágporával jól termékenyül, ezért nálunk már a régi időkben is termeszthették. Jankó János kárászi plébános szerint a „Fügér” neve „Figelia pannonica” ősi fajtára utal. Mások a Fugger lengyel borkereskedő cég nevéből vélik leszármazónak. Minthogy a nálunk ismeretes fügérek csak névrokonok (nem képeznek egy fajtacsoportot), az összetévesztés elkerülésére a Fügér elnevezést egyedül a Zöld fügérre használom. A többinél a régebben használatos magyar nevet tartottam meg, mégpedig a Betyárszőlőt a Nagy fügér, a Fekete tökszőlőt a Fekete fügér, a Tihanyit a Sárga fügér helyett. Szétszórtan az egész országban fellelhető, különösen a kötött talajainkon, főképpen a Mecseki borvidéken és To- kaj-hegyalján. Feltehető, hogy korábban vegyes telepítésben termesztették. Pécsett azonban nem ezt, hanem a Sárga fügérnek vagy másképpen Galamblábnak nevezett Tihanyi fajtát termesztették.

A ’Tótika’ hasonnevei, története, elterjedése

Hasonnevei: Fekete tótika, Sárfekete, Sárfekete hosszúkás, Tótika fekete. Mai nevével az irodalomban először Molnár útinaplójában (1885) és Németh szőlőfajta jegyzékében találkozunk. Minthogy a fajtát Pécsett már régen e néven ismerik, valamint a Sárfekete hosszúkás és a Sárfekete gömbölyű fajtáknak sem a Sárfehérhez, sem a Sárpiroshoz, sem egymáshoz semmi közük, előbbinél a Tótika, utóbbinál a Szekszárdi nevet tartottam meg. Az irodalomban Sárfekete, vagy

Sárfekete hosszúkás néven szinte napjainkig többször leírták. Hazánkban szétszórtan, egyre gyérülő számban még fellelhető. Kiveszőben levő fajta. Régebben bőséges és egyenletes termése következtében feltételen termesztésben lehetett. Érdekes, hogy fajtagyűjteményeinkben szinte mindenütt megőrizték.

A ’Tulipiros’ hasonnevei, története, elterjedése

Hasonnevei: Bakator, Pécsi dinka, Piros dinka, Piros tökös, Rózsa, Rózsás bakator, Rózsás veres, Rózsás világos veres, Sárpiros, Sárfekete gömbölyű, Szegszárdi, Szeredi, Turi piros, Veres bákor, Vörös dinka. Tuli piros néven, Csókakőn a Piros muskotályt, Ménesen (Erdély) a Piros bakatort, Pécsett a Vörös dinkát nevezik. Rezin és Neszmélyen a Turi piros névvel illetik. Mai nevével Görög szőlőlajstromában (1829), Haller kéziratos szőlőszótárában (1832), Legrády szőlőlajstromában (1844), Gyürky borászati szótárában (1861), Entz és Molnár kéziratos szőlőfajta-leírásában (1867), az Országos Magyar Gazdasági Egyesület budai szőlőiskolájának fajtagyűjtemény-jegyzékében (1872) és Németh pécsi szőlőfajta-gyűjteménye jegyzékében találkozhatunk. Később a fajta nemcsak az irodalomból, de a gyűjteményekből is eltűnt, a termesztésben pedig nyoma veszett. Az 1960-65. évi statisztikai szőlőösszeírások alkalmával találtam meg 1960-ban a Du- na-Tisza közi homoki szőlőkben több helyütt is (Tiszakécske, Nagykőrös, Cegléd, Kecel). Innét került a pécsi gyűjteménybe. Hazánkban csak a Duna-Tisza közi régi homoki szőlőkben találhatók szétszórtan tőkéi. Rossz termékenyülése, kevés hozama következtében sohasem terjedhetett el. Külföldön sem ismert, a gyűjteményekből is hiányzik.” [12]

Németh Márton ampelográfiai közleményeiben, kb. 30 cikkben és monográfiáiban közel 1000 alanyfajta, direkt-termő, borszőlő és csemegeszőlő fajtát dolgozott fel. Tevékenységét a jelenlegi nemesítési és termesztési szakemberek is elismerik, a gyűjteményt Pécsett is bővítik.[13]

A pécsi szőlészeti kutatás történetének ismertetésére vagy méltatására nem vagyok illetékes, de Németh Márton egyéniségének kiválósága arra késztetett, hogy a Pécsi Szemlében méltassam az 1986-ban hirtelen elhunyt nagyszerű természettudós életművét, hiszen küzdelmes pályájának javát Pécsett töltötte, Pécsnek szerezve dicsőséget és hírnevet.

Befejezésül ismét személyes élménnyel zárom írásomat. Idén, 2002. tavaszán egyik tanárhallgatónk, Gergely Csaba - ma egy budapesti iskolában tanít - diplomavédésén elnökölve meglepetéssel tapasztaltam, hogy CD-re elkészített, Adatok a hazai madárfauna költési szokásaihoz című diploma-dolgozata Németh Márton tojásgyűjtési naplójának számítógépes feldolgozását tartalmazta. Ebben mintegy 150 hazai madárfajról 2616 fészekalj adatot közölt (a fontosabbak: madárfaj neve, gyűjtés helye, időpontja, tojások darabszáma, kotlottság foka). Kérdésem alapján kiderült, hogy Németh Márton személyéről semmit sem tudott!

 

psz 2002 04 09 szabo laszlo gy 05

 

A Szőlészeti Kutató Intézet falán elhelyezett emléktábla

 

A madártojás-megfigyelési napló alapján - Gergely Csaba e-mail közlése nyomán - a következő helyeken végzett felvételezéseket vagy gyűjtött madártojásokat: a hazai hegyek közül általában a Mecsekről, a Vértesből és a Gerecséből. Többnyire vizes élőhelyek közelében a következő helységekből (betűrend szerint felsorolva): Abaliget, Alsó-Gemenc, Apátvarasd, Aranyosgadány, Babarc, Badacsony, Baja, Balatonberény (itt volt a nyaralója), Balatonlelle, Báta, Besence, Bicsérd, Bócsa, Bodrogkeresztúr, Bogád, Borjád, Budapest, Cserkút, Csór-Nádas- ladány, Diósviszló, Dunaszekcső, Dusnok, Ecsegfalva, Ellend, Erdősmárok, Erzsébet, Felnémet (Eger), Felsőszentmárton, Fonyód, Fülöpháza, Fülöpszállás, Gárdony, Gemenc, Gyoma, Gyöngyfa, Görcsöny, Harkány, Hird, Izsák, Jakab- szállás, Kővágószőlős, Kecskemét, Kerekegyháza, Keszü, Kézdimartonfa, Kis- vaszar, Komló, Kunbaracs, Kunmadaras, Kunszentmiklós, Kölked, Középrigóc, Lánycsók, Magyaregregy, Málom, Máriagyűd, Martonfa, Mohács, Nagyiván, Nagy- nyárád, Nagytarcsa, Ócsa, Ohat, Orfű, Orgovány, Páprád, Pécel, Pécs, Pécs- várad, Pellérd, Pereked, Pörböly, Rajka, Romonya, Sárkeresztúr, Sárkeszi, Sár- szentmihály, Sátoraljaújhely, Siklós, Sumony, Szabadszállás, Szaporca, Szellő, Szigetvár, Szilágy, Szőny, Szulimán, Tarcal, Várpalota, Vasegerszeg.

A dolgozat témavezetőjétől, Majer József egyetemi tanártól (Pécsi Tudományegyetem TTK Általános és Alkalmazott Ökológiai Tanszék) megtudtam, hogy az értékes naplót és tojásgyűjteményt szinte az utolsó pillanatban mentették meg a kidobástól. A Madártani Egyesület (ma Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület) lelkes helyi vezetői, tagjai biztosították, hogy a „kincs” megfelelő helyre kerüljön. A napló adatainak teljes tudományos értékelését Majer professzor a közeljövőben fejezi be, a tojásgyűjtemény pedig a vidéki múzeumok egyik leggazdagabb természettudományi osztályára, Gyöngyösre került. Hála a hírneves magyar madártani kutatás, Herman Ottóhoz hű, mai művelőinek!

Németh Márton a neves pécsi természettudósok egyik legszínesebb és legtermékenyebb egyénisége volt, életműve közös értékünk!


[1] Németh Márton: Borszőlőfajták határozókulcsa. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1986. 240 p.

[2] Lisiczáné Mérei Klára: Dr. Németh Márton emlékének 1910-1986. Pannonvin. A Pannonvin Borgazdasági Kombinát Híradója. 1986. október

[3] Németh Márton: Régi magyar borszőlőfajták. In: Agrobotanika 15, 1973 (1974): 37-55.p.

[4] Diófási Lajos-B. Toma Gizella: A pécsi szőlőfajta-gyűjtemény katalógusa 1949-1999. FVM Szőlészeti és Borászati Kutatóintézete, Pécs, 1999. 62 p.; Diófási Lajos-Cs. Krizsics Anna (szerk.): 50 éves a Pécsi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet 1949-1999. FVM Szőlészeti és Borászati Kutatóintézete, Pécs, 2000. 72 p.

[5]Németh Márton: Ampelográfiai Album. Termesztett Borszőlőfajták I. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest,1967. 235.p.; Ampelográfiai Album. Termesztett Borszőlőfajták II. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest,1970. 273.p.; Ampelográfiai Album. Függelék. Alany-, direkttermő és csemegeszőlő fajták. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1975. 359.p.

[6] Németh Márton: Ampelográfiai Album. Termesztett borszőlő fajták I. Budapest, 1967. 235.p.

[7]Hegedüs Ábel–Kozma Pál–Németh Márton: A szőlő – Vitis vinifera L. Magyarország Kultúrflórája 26.(IV/l.). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966., 325.p.; Hegedüs Ábel–Kozma Péter–Németh Márton: A szőlő. Budapest, 1966. 325.p.

[8]Fleischmann Rudolf (1879–1950) a legnagyobb magyar növénynemesítő volt, aki főként Kompolton tevékenykedett. Bócsa Iván: Fleischmann Rudolf élete és munkássága. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest,1958. 196.p.

[9] Ma múzeumként áll a látogatók rendelkezésére.

[10] Németh Márton: Régi Magyar borszőlőfajták. In: Agrobotonika 15. 1973. (1974.) 37-55.p.

[11]Németh... i.m. 1973. 37-55.p.

[12] Német. i.m. 1973. 37-55.p.

[13] Erdősi Mária. Bibliográfia 1950-1996. Centenáriumi Kiadvány. F.M. Szőlészeti Borászati Kutatóintézet, Kecskemét, 1996,203.p.; Diófási Lajos: Bibliográfia 1949-1999. FVM Szőlészeti és Borászati Kutatóintézete, Pécs, 1999. 43.p.