Cikkek

Rozs András: Esztergár Lajos politikai-közéleti szerepe a 40-es években és ’56-ban

Pécsi Szemle 2002. (5. évf.) 4. szám, 83-92. oldal

Letöltés: pdf20


Rozs András

ESZTERGÁR LAJOS POLITIKAI-KÖZÉLETI SZEREPE A 40-ES ÉVEKBEN ÉS ’56-BAN

Esztergár Lajos nevéhez elsősorban a két világháború közötti magyar szociálpolitikában nyújtott teljesítménye, a „Pécsi Norma” megalkotása fűződik.[1] De vajon hogyan állt helyt a fontos tisztséget, egy magyarországi nagyváros polgármesteri tisztét betöltő személy a közéletben, hogyan viselkedett a huszadik század közepének, negyvenes-ötvenes éveinek politikai viharaiban, háború, jobb- és baloldali diktatúrák kísérletei és kísértetei között, hogyan válaszolt egy ízig-vérig középosztályi személyiség a nagypolitika helyi szinten megnyilvánuló kihívásaira?

A magyar politikai élet a Horthy-korszakban országosan jelentős olyan reprezentánsait, mint gróf Bethlen István, gróf Teleki Pál, Gömbös Gyula, már megvizsgálták történészeink - Ormos Mária, Romsics Ignác, Tilkovszky Lóránt - s megpróbálták a Horthy-korszakot a szocialista időkben totálisan elítélő, stigmatikus képet differenciálni, kiindulva a korszak társadalmi-politikai helyzetének a korabeli politikai elit által történt érzékeléséből, felfogásából, a kor értelmiségének, polgárságának, középosztályának gondolkodásából.[2] A kapott kép talán nem mindegyik mai társadalmi réteg, politikai csoportosulás számára nyújt kielégítő színeket, mindenesetre a polgári társadalom önidentitása számára fontos történeti tudat újraalkotása már elindult.

Utóbbi célt nemcsak az országos történelmi kép kialakításához, hanem a helyi - regionális, megyei, városi, községi - történet megalkotásához is szükséges felállítani. Ezt próbáljuk e következő néhány sorban megtenni Esztergár Lajos pécsi polgármester közéleti szerepének elemzésével. Vizsgálódásunkat több, általunk a téma szempontjából legfontosabbnak ítélt metszetben fogjuk végezni: Esztergár politikai-közéleti tevékenységét, teljesítményét értékeljük: a második világháború idején tett közéleti megnyilvánulásai kapcsán, majd a zsidóság 1944 nyári deportálásakor, azután az 1944 végi nyilas uralom idején, majd a koalíciós korszakot és az ötvenes éveket érintve az 1956-os forradalom és szabadságharcban, illetve az azt követő kádári megtorlás időszakában.

A magyar nemzeti középosztály arculata, teljesítménye a kommunista diktatúra több mint negyven éve alatt meglehetősen negatív megítélést kapott. A keresztény-nemzeti gondolkodást magáénak valló rétegre 1944 végétől a „reakciós”, a „nacionalista, soviniszta”, az „antiszemita”, sőt a „fasiszta” jelzőt alkalmazták, az e réteghez tartozó, többnyire értelmiségi, tisztviselő, alkalmazott hivatalnoki pályán dolgozókat e jelzőkkel stigmatizálták, politikailag, a kommunista sajtó útján támadták, jobb esetben állásukból elbocsátották, rosszabb esetben népbírósági ítélettel börtönbe juttatták.

Esztergár Lajos pécsi polgármestert 1945-ben megfosztották tisztségétől, s népbírósági perben háborús bűntettel vádolták. Azt az Esztergár polgármestert, akit a nyilasok 1944 őszén internáltak német- és szélsőjobb-ellenes magatartása miatt. Esztergár 1944 decemberében, már a szovjet-kommunista uralom alatt visszatért és visszavette a polgármesteri tisztséget. Nem sokáig maradhatott azonban a város első embere, a kommunista rendőrség hamarosan letartóztatta és háborús bűntett vádjával népbírósági per vádlottjaként meghurcolta a köztiszteletben álló volt polgármestert.[3] A háborús és népellenes bűntett vádja mögött a pécsi zsidóság 1944 évi deportálásának a polgármester által történt végrehajtása állt. Az 1945-ös baloldali dominanciájú politikai légkörben szinte „természetes” volt a Horthy-érában tisztséget viseltek bűnösnek minősítése. Nemcsak a szélsőjobbhoz, a nemzetiszocialistákhoz, nyilas párthoz tartozó funkcionáriusokat ítélték el, hanem a volt kormánypárt vezetőit, tagjait, valamint a Horthy-korszakban bármilyen közfunkciót - miniszter, főispán, alispán, polgármester, főszolgabíró, jegyző - betöltő tisztviselőt, hivatalnokot is a jobboldali bűnök elkövetésével vádoltak, a zsidóságot ért katasztrófáért felelősséggel tartozó személynek neveztek.

A kérdés a mai kor embere, a rendszerváltást követő korszak polgára számára is az, hogy vajon a két világháború közti korszak, s különösen annak az 1944-es, a német megszállást követő szakasza politikájáért ki, kik tehetők felelőssé a korabeli magyarországi politikai elitet alkotó személyek közül? Vajon milyen mértékben határozta meg a politikai erőviszonyok ismerete, a hivatali fegyelem a politika és a közélet előterében mozgó személyek cselekedeteit, s vajon hogyan ütköztek bennük a keresztény neveltetésükből származó erkölcsi parancsok a kor uralkodó eszméihez igazodó politikai tettekhez?

Anélkül, hogy előre is bármiféle ítéletet mondanánk, próbáljuk vázolni az országosan ismert és elismert polgármester, Esztergár Lajos tettekben megnyilvánuló válaszait a közfunkciójának idejére eső politikai-erkölcsi kihívásokra.

Esztergár Lajos pécsi polgármestersége alatt talán legjelentősebb közéleti szereplése az 1943. június 6-án, a pécsi Széchenyi téren megtartott ünnepi városi közgyűlésen történt, melyen a város politikai és egyházi vezetése a világháború miatt a magyar és a pécsi társadalomban jelentkező depresszió, letörtség, reménytelenség ellensúlyozására egy tömegdemonstráció keretében Pécs várost és minden lakóját felajánlotta Jézus Szent Szívének.[4] A mintegy harmincezer ember, közöttük az elemi és középiskolák diákjai, a katolikus egyesületek, a leány- és legényegyletek részvételével lezajlott rendezvényen Virág Ferenc pécsi püspök is megjelent, ünnepi körmeneten vett részt és mondott szentbeszédet, ezután következett Esztergár Lajos jól átgondolt beszéde. A polgármester Istenhez fohászkodva kezdte beszédét: „Mindenható Isten, Jóságos Urunk, szerető Mennyei Atyánk! A megpróbáltatások e nehéz napjaiban, a rengő föld hátáról Hozzád emeljük tekintetünket. Tőled várunk oltalmat és segítséget. Nálad keressük a béke, a megnyugvás, a bizalom Ararátját... Súlyos tévelygéseink, vétkeink terhe alatt megtörve, Hozzád fordulunk és a Te Szent Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztusunk Szentséges Szíve oltalmát esdjük városunkra.” Majd a polgármester igen kiváló politikai érzékkel a város minden jelentős társadalmi rétegét - így az anyákat, apákat, a kisdedeket, a gyermekeket, a nevelőket és az ifjakat, a város munkásságát, de a munkaadókat is, a szellemi munkásokat is, a betegeket, az elesetteket és szegényeket - tehát akikért a polgármester korábban olyan sokat harcolt - ajánlotta Jézus oltalmába. Esztergár polgármester az ifjúságot említve fejezte ki először az egész rendezvény legfontosabb mondanivalóját: az ifjakat az Úr Szíve tanítsa „önfegyelemre, lemondásra”, kötelességtudásra, „hogy megállják majd helyüket ott, ahová állítottad őket embertársaik, e város és a nemzet érdekében”. Majd a polgármester beszéde végén konkrétan megjelölte az est fő célját, a lakosság megnyugtatását a háborúba vitt fiaikért érzett aggodalmuk ellensúlyozásaként: „Jézus Szent Szíve, vedd oltalmadba városunk minden fiát, akit a haza szolgálatára elhívott. Akár harcterekre, akár máshova távoztak falaink közül, hozd vissza őket erőben, egészségben.” végül, mintegy a lakosságban bujkáló félelemre reagálva a bizonytalan jövő, az esetleges vereség és annak következményei miatt, a polgármester az Úr oltalmába ajánlotta „a polgárság érdekeit, házait, jószágait, otthonát”. A háborút közvetlenül még nem megtapasztalt, de attól rettegő város polgáraiért tett hitbéli, szellemi erőfeszítést Esztergár Lajos érdemének tekintették a pécsi polgárok, középosztálybeliek és munkások, s elismeréssel és megbecsüléssel emlékeztek vissza az 1943 nyári ünnepi estre még a világháborút követő években is sokáig, az egészen más politikai körülmények között.

Esztergár Lajos másik, politikailag értékelendő megnyilvánulása volt az 1944. évi úgynevezett „zsidó deportálások”-kal kapcsolatos álláspontja és tevékenysége.

A pécsi zsidóság, csakúgy, mint más magyarországi polgárvárosokban, jelentős szerepet játszott a város gazdasági életében. A 19. század második felében, a kiegyezést követően Pécsett is meghatározó funkciókat töltöttek be izraelita vallású iparosok, kereskedők, a hitelintézmények vezetői és tisztviselői. A faiparos és borkereskedő Engel család, a terménykereskedő Schapringer Joáchim, a sörgyáros Hirschfeld sokat tettek a kapitalista gazdálkodás és gondolkodás, életmód pécsi meghonosításáért.[5] A pécsi izraelita hitközség a neológ irányzatot követte, a hitközségi elit beépült a törvényhatósági, ipartestületi, kamarai, egyesületi és párttagság révén a városi elitbe, azt lehet mondani, hogy a pécsi zsidóság jól integrálódott a városi polgári társadalomba.[6] A zsidó ipari-kereskedelmi vezető réteg, értelmiség és kispolgárság a 20. században tovább erősödött, létszámarányban is növekedett. 1920-ban Pécsett 4292 izraelita polgár élt, ez a szám a város lakosságának 9 %-át alkotta akkor, amikor az országos arányszám 5,9% volt. A negyvenes évekre a szélsőjobb politikai erők teremtette légkörben történt kikeresztelkedések következtében az izraeliták száma csökkent, az 1941-es népszámláláskor 3486 izraelita vallású pécsi polgárt számoltak össze (4,8%, az országos arány 4,3%, a pécsi létszám tehát még a negyvenes évek elején is magasabb az országos arányszámnál).[7] A pécsi zsidó polgárok tudatában voltak jelentős asszimiláltságuknak és bíztak védettségükben, polgári létük biztonságában még a harmincas évek végén is. Már életben volt az első úgynevezett zsidótörvény (1938. XV. tc.), amikor Tausz Gyula a Pécsi Izraelita Hitközség 1938. november 27-én tartott nagygyűlésén a következőket mondta: „Ez és csak ez a mi hazánk, amelyet nem fogunk megszűnni szeretni még akkor sem, ha bármilyen súlyos és válságos helyzetbe sodor bennünket a gyűlölség, a félrevezetett tömeg és a rosszakarat[8].”

A válságos helyzet pedig hamarosan bekövetkezett, a gyűlölséggel együtt, mégpedig az 1944. március 19-iki német megszállást követő időkben különös mértékben. Edmund Veesenmayer német teljhatalmú megbízott szorgalmazta a Sztójay-kormánynál a zsidó-rendeletek kiadását, s mivel nem bízott a magyar közigazgatási karban a német nemzeti szocialistáknak megfelelő végrehajtást illetően, többször javasolta, sőt követelte a magyar főispánok és polgármesterek lecserélését. Ez több magyarországi városban be is következett, de Pécsett nem. A magyar és így a pécsi-baranyai vezetők is másként reagáltak a zsidókérdés végső megoldása irányába mutató fejleményekre. Nikolits Mihály, Pécs város főispánja a zsidó- rendeletek megjelenése után lemondott funkciójának gyakorlásáról, azonban - a Szociáldemokrata és a Kisgazda Párt vezetőinek, közöttük Nagy Ferencnek a kérésére - a helyén maradt. Majd még kétszer próbált meg Nikolits főispán lemondani, s nem ment el a zsidórendeletek végrehajtásával kapcsolatos, 1944. június 22-én Siófokon tartott rendezvényre, melyen Endre László és Baky László, a belügyminisztérium államtitkárai a zsidódeportálás részleteit beszélték meg meghívott helyi közigazgatási és közbiztonsági szervek vezetőivel. A második legjelentősebb közigazgatási vezető azonban ott volt Siófokon Pécsről, és ez a vezető Esztergár Lajos pécsi polgármester volt.[9]

Esztergár Lajos polgármester tehát úgy döntött, hogy végrehajtja a hivatalos magyar kormány rendelkezéseit. A zsidó ügyek intézésére kinevezte Várnagy Elemér tanácsnokot, aki „ha jóindulatú, segítőkész tisztviselőként” - ez a kifejezés Várnagy 1945-ös perében hangzott el - végrehajtotta a zsidó rendeleteket, párhuzamosan a „keresztény érdekek” figyelembe vételére tett intézkedésekkel.[10]

A Baranya Megyei levéltárban található 1944. évi pécsi polgármesteri hivatali iratok megőrizték a pécsi polgármester, illetve a polgármesteri hivatal tisztviselőinek intézkedéseit a pécsi gettó kialakítását, illetve a pécsi zsidóság deportálását illetően.[11] Az 1944. április 28-án érvénybe lépett úgynevezett gettó-rendeletet a pécsi polgármesteri hivatal munkatársai hajtották végre, igénybe véve a Pécsi Zsidó Tanács vezetőinek segítségét. Esztergár polgármester jelölte ki a gettót a báró Bánffy Dezső, Kassa, Ispitaalja, Vas Gereben utcák határolta területen, igénybe vett a zsidó lakosság összegyűjtése céljából 50 családi házat, valamint a 90 lakásos MÁV-bérházat. A gettó-terv szerint 272 keresztény család (600 lakos) helyére 3400 zsidó lakost telepítettek, közülük egy főnek 3 m2 lakóterület állt rendelkezésére. Egy szobába 4-5 főt zsúfoltak össze. A zsidó lakossággal szemben alkalmazandó bánásmódot nem a polgármesteri hivatal, hanem a pécsi államrendőrség vezetője rendelte el. Nem minden városban hajtották végre azonban a zsidórendeleteket, Kecskeméten például a város négy különböző pontját jelölték ki a zsidó lakosok számára, Baján utcákat jelöltek ki, de nem zárták le azokat, Hódmezővásárhelyen pedig egyáltalán nem jelöltek ki gettó-területet. Szegeden és Pécsett hasonló megoldást választottak: területet jelöltek ki, melyet körbekerítettek kerítéssel. A pécsi rendőrparancsnok kérte Esztergár polgármestert, hogy a zsidók számára kijelölt területet az oszlopokra font vesszőkerítéssel keríttesse be, a vesszőkerítést a gettó „lakóival” és behívott munkaszolgálatosokkal kellett elkészíteni. A polgármester szóban utasította Pécs város erdőhivatalát, hogy a gettó bekerítéséhez szükséges faanyagot termelje ki és szállítsa le a rőzsével együtt. A 6561 pengő 60 fillért kitevő szállítási költséget a zsidó vagyon terhére számolták el. Esztergár polgármester kiutaltatott 1000 pengőt a faanyag kitermeléséhez szükséges szerszámokért is. A polgármester gondoskodott a gettó területéről kiköltöztetett keresztény lakosokról, így tataroztatta a zsidó lakásokat, amelyekbe a kitelepített keresztényeket helyezték el. A felmerülő költségek a zsidó lakosokat terhelték. A polgármester kötelezte a Zsidó Tanácsot 50 000 pengő átutalására a mérnöki hivatalba. Ez azonban nem mutatkozott elégségesnek, a hiányzó összeget a polgármester megelőlegezte a keresztény lakosoknak. A zsidó lakosoknak lakbért is kellett fizetniük a gettóbeli „lakásuk”-ért, mégpedig magasabb lakbért állapított meg a hivatal az épületek „túlterhelésére és fokozott rongálására” tekintettel. A zsidóknak a lakbéren túl a házhoz tartozó kert megmunkálásának költségeit, az elvetett mag értékét, valamint a várható vetemény és gyümölcs forgalmi értékét is meg kellett fizetniük. A polgármesternek gondoskodnia kellett a zsidó kereskedők üzletében maradt textil- és egyéb anyagok értékesítéséről, valamint az alkalmazottak fizetéséről. A zsidó kereskedőknél szorgalmazni kellett, hogy mondjanak fel keresztény alkalmazottaiknak. A polgármesteri hivatal intézte a zsidó lakosok kérvényeit is, az elhagyott lakásaikkal, üzleteikkel kapcsolatban, valamint a kikeresztelkedett zsidók felmentési kérelmeit. E kérelmeket a hivatal a legritkábban intézte el a kérelmezők javára. Megnőttek viszont a nem zsidó lakosság körében a zsidó javakra, ingatlanokra és ingóságokra vonatkozó tulajdonba vételi igények, a lakáskiutalási kérvények száma ugrásszerűen megemelkedett. A zsidó házak óvóhelyeinek építési költségei is a gettókba vitt zsidó lakosokat terhelték.[12]

Az úgynevezett deportáló értekezletet 1944. június 22-én Siófokon rendezték, négy nappal később a pécsi polgármesteri hivatalban a helyi vezetők megbeszélték a további teendőket. Június 29-30-án Pécsett felszámolták a gettót. A zsidó lakosokat háromszoros motozásnak vetették alá, elvették irataikat, értéktárgyaikat. A nőket megalázó módon, bábák által motozták meg. A pécsi zsidónak minősített lakosokat a mohácsi és bonyhádi gettóból ideszállítottakkal együtt a Lakits- laktanyában helyezték el, a férfiakat a lovardában, a nőket az istállóban. A deportálandók elhelyezése emberhez méltatlan körülmények között történt, csakúgy, mint élelmezésük: a pécsi vágóhídról romlott hurkát adtak számukra étel gyanánt. A gyűjtőtábor felügyeletét a csendőrség látta el, a visszaemlékező túlélők szerint embertelen módon bántak a deportálandókkal. Az első pécsi deportáló vonat 1944. július 4-én hagyta el a pécsi állomást Auschwitz irányában, a második két nappal később, amikor Horthy leállíttatta a deportálásokat. A pécsi vonatok azonban Kassán át eljutottak Auschwitzba. 1945. április 15-ig a deportálásból és a munkaszolgálatból 267 zsidó ember tért vissza. 1949-ben 711 izraelitát írtak össze a városban, közülük azonban nem volt mindenki pécsi illetőségű.[13]

A zsidó lakosság gettóba gyűjtését és deportálását a Magyarországon tartózkodó német hatóságok, illetve a nekik alárendelt Sztójay-kormány hivatalnokai, rendőrei és csendőrei hajtották végre. A városi polgármesteri hivatal vezetői és apparátusa fegyelmezetten végrehajtotta a rendeleteket. Így a pécsi polgármesteri hivatal is, élén Esztergár Lajos polgármesterrel. Mondhatni, hogy a hivatalok vezetőinek jogi felelősségük nem volt a zsidó-rendeletek végrehajtásában, erkölcsi felelősségük azonban - véleményem szerint - igenis létezett. Akinek elveivel, erkölcsi nézeteivel ellenkeztek e rendeletek, megtehette - persze nem minden kockázat nélkül - hogy lemondott. Ezt megtette a pécsi Nikolits Mihály főispán is. Esztergár polgármester úgy ítélte meg, hogy nem kell lemondania. Meglehet abban bízott, hogy az ő tekintélyével a humánus végrehajtás kivihető. Vörös Márton korabeli pécsi városi levéltárigazgató és közéleti ember visszaemlékezésében ír arról, hogy Pécsett már működött a Gestapo, amikor ő a Svéd Vöröskereszt védleveleit bemutatta a polgármesternek.[14] Esztergár Lajos azzal a megjegyzéssel vette tudomásul azokat, hogy „ha csak egyetlen ember is védett a városban, ez figyelmeztető lehet a szélsőséges személyek számára, hogy a nemzetközi figyelőszolgálat számon tartja a helyi eseményeket”. Esztergár polgármester figyelmeztette Vörös Mártont, hogy svéd védlevele nem fog tetszeni a városban a tényleges hatalmat birtokló Gestapo vezetőjének. Más forrás szerint Esztergár polgármester tartott a német biztonsági szolgálat vezetőjétől, nemcsak azért, mert köteles volt végrehajtania a megszálló hatalom képviselőjének utasításait, hanem mert - egyes vélekedések szerint - fia, Esztergár Pál „egy kisebb németellenes tette miatt” a németek részéről sakkban tartva érezvén magát nem mert bármiben is ellenkezni velük. Ezért történhetett az is, hogy a máskor oly humánus polgármester „kurtán elutasította” a hozzá forduló Lénárt Franciska kereskedelmi iskolai tanárnőt, aki római katolikus keresztény - kikeresztelkedett zsidó - polgárként a polgármester közbenjárását kérte némi könnyítésért „talán rossz egészségi állapota miatt” a gettóba vonulása előtt. Lénárt Franciskát így édesanyjával együtt Auschwitzba szállította a Pécsről induló vonat, nevük szerepel a Pécsi Izraelita Hitközségnél található Könnyek Könyvében.[15] Ezzel együtt ellentmondásos Esztergár polgármesternek a zsidó lakosok irányában mutatott hozzáállása. Vörös Márton vöröskeresztes tevékenységét a lehetőségek szerint támogatta. Vörös Márton tanúvallomásában szerepel egy olyan mondat, miszerint a polgármester közölte vele, hogy „különleges szerencsének tartja a nagy szerencsétlenségben, hogy a zsidótörvény pécsi végrehajtásánál a humánus szempontok érvényesítésére [.ja Svéd Vöröskereszt pécsi fiókját felügyeletre felkérheti”. Esztergár polgármester bízta meg - Vörös Márton vallomása szerint - a Svéd Vöröskereszt pécsi vezetőjét azzal a feladattal, hogy a zsidó lakosság deportálása után az üresen maradt MÁV-bérházban talált, a volt pécsi zsidó lakosokkal kapcsolatos okmányokat számba vegye.

Esztergár Lajos polgármester, mint köztisztviselő közvetlen politikai nyilatkozást nem tehetett, nincs is tudomásunk politikai jellegű megnyilatkozásáról. A korabeli politikai erők azonban tisztában voltak Esztergár politikai nézeteivel kapcsolatban. A szélsőjobb, így a Nyilaskeresztes Párt minősítette is őt akkor, amikor a Horthy-féle sikertelen kiugrási kísérlet után, 1944. október 16-án Pécsett is átvette a hatalmat, s a következő két napban letartóztatta a megyei és városi vezetők nagy részét, összesen 94 embert, köztük Esztergár Lajos pécsi polgármestert is. Esztergár Lajost tehát a szélsőjobb nem tartotta a saját szempontjából megbízható embernek, s Nikolits Mihály főispánnal, s más, a polgári konzervatív, keresztény és humánus nézetekhez hű közéleti emberekkel együtt őrizetbe vette, majd internálta. Esztergár nem szélsőséges, hanem mérsékelt keresztény-nemzeti gondolkodású tisztes tisztviselő ember volt, aki meggyőződéséért a meghurcoltatást is vállalta.

Esztergár polgármestert a hatalmat átvett nyilasok előbb a mecseki menedékházban tartották fogva. Jóakarói javasolták neki, hogy a további internálást megelőzendő kérje nyugdíjazását. Ezt végül felesége rábeszélésére Esztergár meg is tette, 1944. november 11-én arra kérte Fónay István tiszti orvost, hogy a tiszti ügyésszel és Vörös István helyettes polgármesterrel együtt fogalmazzák meg Esztergár polgármester nyugdíjazási kérelmét Ivándi Péter nyilas főispánnak. Esztergár polgármester nyugdíjazásával lehetővé vált, hogy a pécsi polgármesteri állást a nyilas párt saját emberével töltse be. Ezt meg is tették, s Esztergár tisztét Szabados József szabadkai menekült tisztviselő vette át, aki mint a város nyilas polgármestere működött néhány napig, a szovjet csapatok 1944. november 29-i bejöveteléig. Esztergár Lajos volt törvényes polgármester azonban az internálást mégsem kerülhette el, a németek nagykanizsai internáló táborába hurcolták, több vezetőtársával, így Nikolits Mihály főispánnal, németellenes beállítottságú politikusokkal, papokkal egyetemben.[16]

Esztergár megszenvedte a németek és nyilasok által rajta elkövetett meghurcoltatást. Az internáló táborból a szovjet csapatok előrenyomulása után kiszabadult, majd Pécsre visszaérkezése után azonnal munkához látott, mivel 1944. december elején visszavette hivatalát, a polgármesteri széket.[17] Ez ellen a szovjet katonai parancsnokság sem emelt kifogást. Esztergár Lajos ellátta pécsi polgármesteri hivatalát a gyökeres politikai átalakulás nehéz idejében is, egészen addig, amíg a szélsőséges politikai erők, ezúttal a szélsőbal, azaz a Magyar Kommunista Párt vezető politikusai és ideológusai, a kommunista sajtó újságírói meg nem támadták. Esztergár polgármestert a hangadó kommunisták a szélsőséges reakció egyik fő képviselőjének nevezték, támadták őt elsősorban a zsidó deportálásokban játszott szerepéért, hangsúlyozva azt, hogy mint a deportáláskor hivatalban lévő polgármester felelősséggel tartozik a zsidó lakosság haláltáborba hurcolásának végrehajtásáért. 1945 nyarán Esztergárt lemondatták a polgármesterségről, 1945. június 15-ig volt hivatalban. Hamarosan népbíróság elé állították, a vád ellene háborús és népellenes bűntett volt. Előzetes letartóztatását többször meghosszabbították, 1945 augusztusától decemberéig tartották fogva. A kommunista párt lapja, az Új Dunántúl több cikkben is heves politikai támadást intézett ellene. A népbíróságon tárgyalt ügyét összekapcsolták a városi tisztviselő, Várnagy Elemér és társai elleni büntető perrel. Esztergár Lajos a bíróság előtt hangsúlyozta azt, hogy a deportálásokat a korabeli törvények és rendeletek értelmében, valamint a német katonai hatóságok utasítására és felügyeletében végre kellett hajtani, ő és a polgármesteri hivatalnak a gettó felállításával, fenntartásával megbízott munkatársai igyekeztek a lehetőségek szerinti humánus módszereket alkalmazni. A Lakits-laktanyában és a deportáláskor történt atrocitásokat a csendőrség emberei követték el, a polgármesteri hivatal illetékesei a lehetőség szerint méltányosan jártak el a deportálandókkal. A polgármesternek nem volt a gettóban, majd a laktanyában történtekre közvetlen ráhatása, több eseményről tudomása sem. Esztergár polgármesterre bírái nem tudták a vádpontokat rábizonyítani, első fokon, majd az ismét beindított perben másodfokon is felmentették a háborús és népellenes bűntett vádja alól. A baloldal és a sajtó azonban nem nyugodott bele az ítéletbe, a felmentést a reakciós erők mesterkedésének tulajdonították, és továbbra is hangoztatták differenciálatlan és politikai koncepcióval átitatott szélsőséges véleményüket Esztergár volt polgármester bűnösségéről.[18]

Esztergár Lajos a város emlékezetében továbbra is a harmincas-negyvenes években követett szociális politikája nyomán maradt meg. Az ötvenes évek szocialista ideológiája és politikája kizárta a kommunisták szemében a Horthy-korszak jobboldali ideológiáját reprezentáló úgynevezett szociális politika értékelését, a Pécsi Norma, az ONCSA-házak építkezéseinek eredményeit lekicsinyelték, vagy inkább elhallgatták. Esztergár Lajost azonban mégsem felejtették el, a negyvenes években az ő polgármestersége idején élt, vagy akkor szocializálódott nemzedék emlékezett rá, a régi keresztény és nemzeti értelmiség, középosztály még megmaradt képviselői előtt tovább létezett Esztergár polgármester és egyetemi tanár tekintélye. Ez a tekintély és tisztelet éledt fel 1956 októberének lázas, forradalmas napjaiban. Esztergár Lajost 1956. október 31-én a pécsi Színház téri egykori SZOT-székházban rendezett gyűlésen „közfelkiáltással” beválasztották az ekkor megalakult Pécs város és Baranya megye Értelmiségi Tanácsába. A Szabad Dunántúl 1956. november 1-jei száma a következő szavakkal tudósított az egykori pécsi polgármester fogadtatásáról: „Választás közben szétnyílt az ajtónál helyet foglaló résztvevők tömege, s megjelent a tanácskozók körében a város hajdani vezetője, Esztergár Lajos. Nem lehet meghatódottság nélkül leírni azt a felemelő pillanatot, amikor Esztergár Lajos belépett a terembe. Ősz feje, kopott kabátja, szerénysége, egyszerűsége és kedves, meghatott mosolya olyan volt, hogy a tenyerek önkéntelenül verődtek össze. A szabadság, a szabad magyar haza megtestesítője volt abban a pillanatban. Élete - a fasiszták, nyilasok, rákosisták börtönében ült - amely mintegy Magyarország eddigi keserű sorsát jelképezte, - késztette az egybegyűlteket a Szózat eléneklésére. Szem nem maradt szárazon, de a megilletődés és a könnyek mögött a remény élt a szívekben. És ez a remény biztosan valóra válik, mert segítik azok, akik részt vettek ezen a gyűlésen, s az egész magyar nép.”[19]

A Pécsi Értelmiségi Tanács alakuló ülésén megjelent Mateovics Ferenc is, a Demokrata Néppárt volt tagja, akit nyolc évig gyötörtek Rákosi börtöneiben. Az Értelmiségi Tanácsban Esztergár Lajos többek között Szentágothai János orvosegyetemi professzor elnökkel, Harcos Ottó tanárral dolgozott együtt. Az Értelmiség Forradalmi Tanácsa delegációt választott a Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsába, melynek tagjai közé Esztergár Lajost is megválasztották. Itt a pécsi értelmiség és középosztály olyan régi, megbecsült, köztiszteletben álló tagjaival működött együtt, mint Kertész Endre elnök, volt főispán, Abay Gyula hírneves közgazdász professzor, aki Esztergár egyetemi tanár kollégája is volt az Erzsébet Tudományegyetemen. Bár e két forradalmi intézmény működésének jegyzőkönyvei nem maradtak fenn, bizton feltételezhetjük, hogy Esztergár Lajos elégtételt érezhetett a korábban őt ért sérelmekért a sokak által megnyilvánult azon elismerések, megtiszteltetések révén, amelyekkel a forradalom napjaiban illették. Valószínűsíthetjük, hogy az egykori polgármester minden közigazgatási, vezetési tapasztalatát átadva segítette mind a Nemzeti Tanács, mind az Értelmiségi Tanács tevékenységét.

E feltételezésünk már csak abból a tényből is következik, miszerint az 1956. november 4-e után a győztes kádárista kommunista hatalom azonnal lecsapott az általa olyannyira gyűlölt régi keresztény-nemzeti középosztály képviselőire, akiket egyszer már korábban meghurcolt, de akik íme a forradalom napjaiban főnikszként feltámadtak, sőt a forradalom vezető intézményeiben exponálták magukat. Ezért vették őrizetbe a forradalom leverése után a rendőrökké vedlett volt ávósok ismét Esztergár Lajost is. A kárörvendő kommunista hatalom pribékjei a legembertelenebb, megalázó kínzásokat alkalmazták a közügyekben a város lakóiért végzett tisztes munkában megőszült, keresztény és nemzeti elveiért kiállt tekintélyes értelmiségiekkel szemben. Dómján Mihály ügyész, volt megyei nemzeti tanácsi titkár visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Esztergár Lajost a börtönben aljas eszközökkel megalázták.[20]

Esztergár Lajos tisztességgel teljesítette az általa átérzett kötelességet a rábízott közösség, Pécs város lakóinak szolgálatában. A társadalmi helyzetéből fakadó neveltetésének, szocializációjának megfelelően és a kor gondolkodása, erkölcsi rendje szerint cselekedett a nagypolitika kihívásaira válaszolva. A középosztály azon jelentős személyiségei közé tartozott, akik a társadalmi helyzetükből eredő gondolkodással, a hazafiságot, a keresztény erkölcsöt szem előtt tartva akartak változtatni, jobbítani koruk társadalmán, de akik e kor, társadalom és gondolkodás határai között maradtak cselekedeteikkel: kötelességteljesítésük közben kényszerűséggel meghajoltak a mindenkori hatalom diktálta parancsok, követelmények előtt, igyekeztek keresni és megtalálni az emberi, erkölcsi parancsnak megfelelő kompromisszumot. Ez utóbbi nem mindig sikerült nekik. Így Esztergár Lajosnak is néhány döntése megkérdőjelezhető, különösen az 1944 nyarán történtekkel kapcsolatban. De az utókor embere könnyen ítél, a kiélezett kor kiélezett kihívásával szembe néző döntéshozóknak, illetve a végrehajtók felelősségének súlyával cselekvőknek sokkal nehezebb helyzet jutott. A józan, mérsékelt, mindig a humánum szempontjait figyelembe vevő Esztergár Lajos a 20. századi történelem viharaiban összességében jól megállta a próbát, megvetette és elkerülte a szélsőséges politikát, bármilyen színben is jelentkezett az, s mértéktartásáért a sorstól nemhogy jutalmat nem kapott, hanem csak sok szenvedést és megaláztatást, melyeket ő mindig keresztény alázattal viselt.


[1] Esztergár Lajos pécsi szociálpolitikai tevékenységéről lásd Vargha Dezső tanulmányait a Baranyai Helytörténetírás köteteiben: 1982, Pécs, 1983: Pécs Thj. Város szociálpolitikai tevékenysége 1929-1935. 341-363. lap; 1983-1984, Pécs, 1985: Pécs Thj. Város szociálpolitikai tevékenysége (1936-1944). 203-227.p. 1985-1986, Pécs, 1986: Vizsgálatok Pécs thj. Város gazdálkodásáról és tisztviselőinek, alkalmazottainak helyzetéről (1929-1944). 323-354.p.; 1987/88, Pécs, 1988: Apécsi munkaerőhelyzet és a városi ínségmunkarendszer (1929-1940). 315-339.p.; 1989, Pécs, 1989: Pécs thj. Város szegénysegélyezési tevékenysége a Dunántúl című napilap tükrében 1929-1944. 266-286.p.

[2] Ormos Mária: Nácizmus-fasizmus. Budapest, 1987; Bethlen István emlékirata, 1944. Sajtó alá rendezte Romsics Ignác. Budapest, 1988; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2000; Tilkovszky Lóránt: Teleki Pál titokzatos halála. Budapest, 1989; Tilkovszky Lóránt: Fodor Ferenc és Teleki Pál. Zárótanulmány. In: Fodor Ferenc: Teleki Pál. „Egy bújdosó könyv”. Sajtó alá rendezte: Szávai Ferenc Tibor. Budapest, 2001. 503-557.p.

[3] Új Dunántúl, 1945. május 31., június 28., szeptember 23. és 17., december 18, 19, 20, 21, 22 és 23. 1946. október 9, november 6, 7 és 28.

[4]A Ciszterci Rend Pécsi Nagy Lajos Gimnáziumának Évkönyve az 1942-43. iskolai évről. Pécs, 1943. Pécs szab. kir. Város felajánlása Jézus Szentséges Szívének. 1943. június 6.; A baranyai-pécsi munkásmozgalom története. II. kötet, 1921-1944. Szita László (szerk.) Pécs, 1985. 376-377.p.

[5]Schweitzer József: A Pécsi Izraelita Hitközség története. Budapest, 1966. Utánnyomás 1994.5-174.p.

[6]Schweitzer Gábor: Hitközségi elit - városi elit. In: Emlékezz! Pécs 1944-1994. Emlékkönyv a pécs- baranyai zsidóság deportálásának 50. évfordulójára. Pécs, 1994. 53-78.p.

[7] Molnár Judit: „Hazafias tisztelettel”. Zsidók és nem zsidók Pécsett a holokauszt idején. In: Kisebbségek együttélése 3. Pécs, 2001. 83-93.p.

[8]Schweitzer József... i.m. 1966. 122.p.

[9]Molnár Judit... i.m. 2001. 84-85.p.

[10] BML Népbírósági iratok. 862/1945. Várnagy Elemér pere. Idézi: Molnár... i.m. 2001. 86.p.

[11] BML Pécsi polgármesteri iratok, 1944. Idézi: Molnár... i.m. 2001. 85-93.p.; Schweitzer József... i.m. 1966. 142-147.p.; Krassó Sándor: Adatoka pécsi zsidóság pusztulásáról. In: Emlékezz!... i.m. 1994. 80-90.p.

[12] BML Pécsi polgármesteri iratok, 1944. Idézi: Molnár... i.m. 2001. 85-93.p.

[13] Schweitzer József... i.m. 1966. 142-147.p.; Krassó Sándor. In: Emlékezz!... i.m. 194. 80-90.p.; Molnár... i.m. 2001. 85-93.p.

[14] Vörös Márton: Teérted is. Egy svéd vöröskeresztes visszaemlékezése Pécs tragikus napjaira. Gondolat, Budapest, 1992. Itt és a továbbiakban: 17, 18, 23, 24, 30, 31.p.

[15] Lénárt Franciska pécsi kereskedelmi iskolai tanárnő Esztergár Lajos polgármesternél tett látogatásáról és Lénárt Franciska sorsáról a Bay Ferenc győri könyvtárigazgató hagyatékában talált négy leveléből tudunk. Ismerteti Surján Miklós: Bibliával a gettóba. Egy elfelejtett tanárnő, Lénárt Franciska élete című írásában. In: Múlt és Jövő. 2000/3-4. 73-90.p.

[16] Pécs ezer éve. Szemelvények és források a város történetéből (1009-1962). Márfi Attila (főszerk.) Pécs, 1996. 140-143. számú forrás. 270-275.p.; Vörös... i.m. 1992. 196.p.; Bezerédy Győző: Gróf Bethlen István pécsi tartózkodása dr. Nikolits Mihály főispán visszaemlékezése alapján. In: Pécsi Szemle 1999. TAVASZ, 74.p.

[17] Bezerédy... i.m.; Vörös... i.m. 1992. 196.p.

[18] Új Dunántúl, 1945, 1946. Lásd 3. számú jegyzet.

[19] Szabad Dunántúl, 1956. november 1.

[20] Domján Mihály: A forradalom résztvevője voltam (Névtelenül és láthatatlanul a Hazáért és Szabadságért). In: Mecseki Láthatatlanok Pécs - 1956. Dokumentumok és emlékezések. Romváry Ferenc és Rozs András (szerk.) Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1997. 131.p.