Cikkek

Tüskés Tibor: Csorba Győző és az ő városa

Pécsi Szemle 2002. (5. évf.) 3. szám, 129-132. oldal

Letöltés: pdf20


Tüskés Tibor

CSORBA GYŐZŐ ÉS AZ Ő VÁROSA

 

psz 2002 03 11 tuskes tibor 01

 

Martyn Ferenc: Csorba Győző, 1948

 

Minden irodalomtörténetté nemesedett (merevedett?), klasszikus korszak irodalma egykor élő és eleven irodalom volt, és minden közelről áttekinthetetlen, vad szövevénynek látszó irodalmi élet idővel klasszikus irodalommá, katedráról hirdetett értékeket fölmutató “tananyaggá” válik.

Pécs huszadik századi irodalmi múltját, jeles alkotóit bemutató sorozatunkkal arra próbáltunk kísérletet tenni, hogy megéreztessük: ami ma már irodalomtörténeti érték, klasszikus szellemi hagyomány, egykor-a maga korában-élő és eleven valóságként hatott és volt jelen.

Sorozatunkban most jutottunk el ahhoz a pillanathoz (a sorozatot záró portréhoz), amikor annak lehetünk tanúi, hogy a tegnap még kortársként, élő barátként, munkatársként ismert alkotó személyisége a szemünk előtt lép át a köznapi valóságból a maradandóságba, s művei klasszikus alkotássá válnak.

Ebben a városban sokan vannak, akik Csorba Győzőt barátnak, munkatársnak, családapának, iskolatársnak ismerték (ismertük). Hosszú évekig naponta járt munkahelyére, a megyei könyvtárba, és ma ez az intézmény, az Apáca utcai épület a költő nevét viseli. Verseit megírásuk után többnyire azon nyomban olvastuk az irodalmi folyóiratokban és a rendre-sorra megjelenő köteteiben, ma pedig immár a hagyatékában talált írásait, töredékeit is kötetbe gyűjtik, az életművét könyvsorozatban teszik hozzáférhetővé.

Itt, Pécsett az egyik leggyakrabban idézett verse a Séta és meditáció. Néhány sora szállóigévé lett: “Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken. / A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti, / az is benne van, ami nincs, / az is benne van, ami van. / Ó bűvölő város, sokarcú, / ha kérdeznék, nem tudnám, milyen vagy. / Nekem: A VÁROS mindörökre.”

Nos, Csorba Győzőnek ez az antológia-darabbá vált, klasszikussá nemesedett verse valójában “alkalmi” költemény. (Persze abban az értelemben, ahogy Goethe mondta: Minden “nagy” vers - alkalomra született.) Pontosan emlékezem: 1963 végét mutatta a naptár, a Jelenkor című folyóirat arra készült, hogy a városból elszármazott írókat körkérdéssel megszólaltassa: milyen személyes emlékeket őriznek Pécsről, művészetükben mit köszönhetnek a városnak és a megyének? A Táj és történelem címmel nyitott rovatban tizenkét író vallott a városhoz fűződő élményéről Csuka Zoltántól Kolozsvári Grandpierre Emilig és Mészöly Miklóstól Tatay Sándorig. A szerkesztőség azonban azt szerette volna, hogy mindenekelőtt legközvetlenebb, Pécsen élő munkatársainak a vallomásait közölje a városról. Így született a szerkesztő kérésére Csorba Győző Séta és meditáció című verse, és így jelent meg a vers először a folyóirat 1964. évi januári számában.

Más Csorba-versek ihlető élményéről, keletkezéstörténetéről is vannak személyes emlékeim. Amikor például Március című versét tanulmányban elemeztem, a költő tüzetesen megmutatta a pécsi várfalnak azt a Kálvária utcai félköríves (akkor még lakóházakkal beépített, ma már kibontott) bástyáját, amely az ötvenes években a költő számára (aki akkor a várfal túloldalán, a Megye utcában lakott) “alkotóműhelyként” szolgált. “Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám, / a város fölött magasan. - Ma is még őrtorony.” - olvassuk a versben, és a mai olvasó akár verseskötettel a kezében egyszerre ellenőrizheti a metaforaként használt motívum tárgyi hitelességét és ámulhat a vers lírai szépségén.

Csorba Győző 1916. november 21-én született Pécsett. Ocsudó évek című önéletrajzi elbeszélő költeményében írja: “Pécsett, Vilmos utca 23-ban/születtem, kilenc közül nyolcadiknak.” Haláláig, 1995. szeptember 13-ig a város számos utcáját meglakta, de - ahogy emlegetni szokta - fél esztendőnél hosszabb ideig nem tartózkodott Pécsen kívül. A népes család a Vilmos utcából az - azóta hírmondónak sem maradt - Szigeti temető közelében létesült, városszáli telepre költözött, a diák innét járt az elemi iskolába, majd a jezsuita gimnáziumba. Érettségi után a pécsi egyetem jogi karán szerzett diplomát. Évekig állástalan. 1943-tól a városi könyvtár vezetője, majd az örökébe lépő megyei könyvtárban dolgozik. Utolsó két lakása a Kulich Gyula utcában illetve a Damjanich utcában volt.

Irodalmi munkásságát is Pécsett kezdte, s ragaszkodását a város szellemi életéhez mindvégig megőrizte. 1940-től a Janus Pannonius Társaság tagja. Mindegyik, pécsi székhelyű irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztésében részt vesz. Előbb a Várkonyi Nándor szerkesztette Sorsunk belső munkatársa, majd a Szántó Tibor szerkesztette Dunántúl szerkesztői között találjuk, később a Jelenkort támogatja. Hosszú a sora azoknak a fiatal, pályakezdő íróknak, akiknek kéziratait elsőként olvasta, és véleményével kísérte. Saját írásainak, mások munkáinak egyaránt szigorú, de tárgyilagos és segítő bírálója volt. A tehetséget és az erkölcsi tisztességet az író számára egyaránt nélkülözhetetlen értéknek tartotta.

Hetvenötödik születésnapjára, 1991-ben Egy eltűnt pécsi utcára címmel Csorba Győző pécsi tárgyú verseiből válogatást állítottam össze. A kis gyűjtemény négy ciklusban huszonnégy költeményt tartalmaz. (A verseket Martyn Ferenc négy szép rajza, pécsi tájképe kíséri.) Természetesen az antológiában nem találjuk meg a költő minden pécsi ihletésű költeményét, de a legjellemzőbbek ott vannak: Az ürögi erdőben, a Flóra-pihenő, a Gyermekkori táj, a Szülőház, a Családi följegyzés, A város oldalában. Együtt a vallomás és a hűség megnyilatkozásai, a személyesség és a közösséghez tartozás dokumentumai.

Mit adott a város a költőnek? - Ha költészetének csupán egyetlen motívumát kellene megnevezni, azt mondanám: a kert élményét. Csorba Győző mindig olyan lakóhelyet keresett a városban, ahol lakását kert vette körül. A kert persze nem egyszerűen egy, ezzel-azzal beültetett földdarab volt a számára, hanem a természet, az élet jelképe, misztérium, csoda. Egy szamócatő, egy körtefa, egy mogyoróbokor látványa eszméket, gondolatokat indított el benne; a létezés jelképét, a természet, az évszakok változásának a törvényét látta meg a kertet benépesítő növényekben, fákban, virágokban, gyümölcsökben.

És mit adott a költő az olvasóknak, kortársainak és az utódoknak? - Ha ennek a gazdag gondolati tartalmú és közösségi költészetnek ismét egyetlen mozzanatát kellene kiemelni, azt mondanám: Csorba győző költészete élni segít. Ezzel nincs ellentmondásban az a tény, hogy ennek a lírának a költői pálya indulásától kezdve központi gondolata az elmúlás élménye, a halállal való szembenézés kényszere. A családjában bekövetkezett gyász, apja és anyja elvesztése, a testvérek halála, a barátok, írótársak megfogyatkozása mind-mind saját életének mulandóságával szembesíti. De válasza: nem akkor könnyebb, tartalmasabb, gazdagabb az élet, ha behunyjuk szemünket, hanem akkor, ha vállaljuk mulandóságunkat, veszteségeinket, ha megtesszük kötelességünket, ha a termésre, a folytatásra, “az út karbantartására” figyelünk, ha szembenézünk a kérdéssel: “mivégett vagyunk itt mi a világon”.

Csorba Győző megfigyelte, tartalmas életében megtapasztalta: az öreg házakat lebontják, a régi városrészek, az ódon utcák eltűnnek, a lakók költözködnek. De “az elgyalult pusztaságra új utcák és új házak, új terek és új parkok” születnek. Önéletrajzi költeménye, az Ocsudó évek utolsó darabjában írja: “E vers se más: csata az elmúlással”, perlekedés az életért, segítő kéznyújtás személyes és közösségi útkeresésünkben.

Egyik versében félig tréfásan, félig komolyan önmagát Victor Pannoniusnak nevezi. A célzás a humanista költőelődre nem alaptalan. Csorba Győző az egyik legautentikusabb és legtermékenyebb fordítója Janus Pannonius latin nyelvű költészetének. Ugyanakkor Csorba költészete az értékek egybevetésére is méltó: miként Janus Pannonius a tizenötödik század egyik legjelentősebb humanista költője volt, azonképpen Csorba Győző költészetének a helye a kortárs magyar líra élvonalában van. Mindemellett pályája azt is igazolja, hogy korunkban vidéken, az irodalmi élet központi és zajos fórumaitól távol maradandó és teljes értékű életművet lehet létrehozni. Megismeréséhez és megértéséhez közelünkben vannak a források és az eszközök: művei és a róla szóló irodalom. Csak kézbe kell venni őket.