Cikkek

Fekete Kálmán: A pécsi blues kocsma mozgalom története

Pécsi Szemle 2002. (5. évf.) 2. szám, 96-106. oldal

Letöltés: pdf20


Fekete Kálmán

A PÉCSI BLUES KOCSMA MOZGALOM TÖRTÉNETE

A blues története

 

Amikor az első rabszolgaszállítmányok a 16. században megérkeztek a nyugat-indiai szigetekre, a későbbi Újvilág partjaihoz, még senki sem gondolta, hogy az Afrika középső és nyugati partjairól elhurcolt feketék leszármazottjai fogják megalkotni a majdani USA egyetlen sajátnak nevezhető zenei kultúráját, a bluest. A blues-zal kapcsolatban több tévhitet kell eloszlatni: Afrikában egyik törzsközösségben sem énekeltek bluest, a blues gyökerei nem az afrikai zenei hagyományokban keresendők. Ott ugyanis az esti imádságok alatt egészen más jellegű „zene” szólalt meg, amit magukkal hozhattak, az a kitűnő ritmusérzék és a nyílt lélek. Az afrikai hatásoknak a fehérek tűzzel-vassal gátat akartak verni, az afrikai istenek és vallások közösségformáló ereje veszélyt jelentett számukra, ezért tiltották: a törzsi dobok, táncok és énekek az őshazába való visszavágyódást fejezték ki. Ám e zenei formában megjelenő rituálénak még vajmi kevés köze volt a későbbi blueshoz.

A spanyol, portugál, angol, francia és német bevándorlók, gyarmatosítók zenészeket és hangszereket is hoztak magukkal, ezen hangszerekkel ismerkedhettek meg a földeken, ültetvényeken dolgozó rabszolgák, és felszabadításukat követően a vasárnapi pihenőnapon összegyűltek dallal, tánccal ünnepeltek, vidám vagy éppen fájdalmas énekeiket próbálgatták, még hangszerkíséret nélkül, „eljátszani”. A tiltás ellenére ősi voodoo szertartásaikat is bevonták a mulatságba, így maradtak fenn az afrikai táncok, ritmusok elemei. A „zenei kíséretet” ekkortájt még főleg tapssal, dobbantással kísért ritmus szolgáltatta. Kiabálós, egyszerű dalokat formáltak, általában napi történéseiknek, fájdalmuknak, örömüknek ily módon adva hangot. Tán leginkább a magyar népzenében a kántálós rigmusokhoz hasonlíthatók az első, később bluesnak nevezett éneklések. A kereszténység felvétele volt az egyik „alapköve” - ha közvetve is - a blues kialakulásának, ugyanis az első olyan dolog lett, amit a feketék ugyanúgy gyakorolhattak, mint a fehér ember. Az egyházi szertartások alkalmával találkoztak a négerek a fehér zenével: a vallási himnuszok dallamát, szövegeit saját ritmusvilágukba ágyazták, kialakítva ezzel a néger vallásos dalok formáit: jubilee, spirituálé és később a gospel. Az archaikus blues tehát egy új zenei forma megszületését jelentette, amely a feketék amerikanizálódásának első kulturális jele volt. Erre értelemszerűen hatott az európai zene, de főleg az európai hangszerek amerikai megjelenése. Kezdetben még inkább egy-hangnemű, egyszerű dalok, amelyekben főleg a szöveg dominált, a zenei kíséretet a fehérek kedvéért tették hozzá. Kedvet kapva a muzsikáláshoz lett a blues alaphangszere a gitár és az olcsón beszerezhető, nadrágzsebben hordható piciny szájharmonika. Mivel a formálódó bluesban megmaradt az afro-amerikai népzenére jellemző felhívás-válasz formula, lassacskán kialakították a legegyszerűbb, könnyen játszható, három akkordból álló harmóniamenetet, amelyet általában 12 ütemes periódusban ismételgetve alkalmassá tettek arra, hogy prozódiájukat a legmegfelelőbb zenei formába öntsék. Így született meg a lassú (vagy inkább közepes) tempójú blues. Később, ahogy a feketék elkezdtek beilleszkedni az amerikai társadalom különböző rétegeibe, váltak mind képzettebbé zeneileg is. A sokféle bevándorló, sokféle zenei hatással volt az első roots bluesokra, délen, a francia gyarmatokon a cajun, a zydeco alakította a bluest, a Mississippi mentén a slide-gitár, az egyszerű, durva, nyers hangzás dominált. De a kutatók és szakírók érdekes párhuzamot találtak a szudáni griot stílus és bizonyos Mississippi-vidéki country-blues felvételek között. Amikor a munkát kereső feketék elkezdtek észak felé vándorolni, és elérkeztek a nagy iparvárosokba, Chicagóba, Detroitba, ismét alapvető változáson ment át a magukkal hozott blues. Muddy Weaters volt az első, aki elektromos erősítést használt, és az egyszemélyes shuoter, az énekes-gitáros ideje kezdett lejárni. Köcsögdudák helyett belépett a nagybőgő, majd már dobost is alkalmaztak, és lassan létrejött a mai blues zene alapja, a nagyvárosi, vagy chicagói blues. A fekete és a fehér zenész közötti különbségben azonban valóban meghatározó az egykori, rabszolga nagyszülők, dédszülők által örökölt törzsi érzelem- és dallamvilág. Alapvetően ők ugyanis egy boldog világban, az isteneiknek éltek, a természet javaiból részesülve, míg a fehér ember kimondottan anyagi világot tárt fel a felszabadult feketék előtt. E kettősség adja a blues varázslatos ízét, szomorkásnak mondott, de valójában inkább melankolikus hangzását.

Európába a század elején elsősorban magyar származású cigányzenészek által érkeztek be az amerikai zenék, a jazz és a blues, mely utóbbi előbb csupán egy táncforma elnevezése volt. Az ötvenes évek nagy angliai Blues Boom-ja következtében Alexis Korner, John Mayall nyomán kezdett el előbb Európa nyugati felén, majd lassan Magyarországon is hallhatóvá válni a fehér blues. A magyar blues első hírnökei voltak: Bodonyi Attila (az ex-Hobo Blues Band szájharmonikása, aki húsz éve már Ausztráliában él), Vas Zoltán, Bocskai István, „Hobó” Földes László, Hagyó Béla (Berlin), Zsoldos „Báró” Zoltán, Tátrai „Sztoni” Antal (Pécs), Katona Tamás (Pécs), Fekete Jenő (Budapest), hogy csak néhányukat említsem. A pécsiekről lesz bővebben szó az alábbiakban.

 

 

A blues pécsi története

 

Hol volt, hol nem volt blues (akkor még), amikor 1987 szeptemberében otthon ültem, s magányomat barátom telefonhívása szakította meg. Schützenhofer György szólt, hogy október 23-án blues-kocsmát indít Sándor Péter a Kalamáris étteremben, ha ráérek, s kedvem tartja, jöjjek el. Elmentem. Így kezdődött.

Sándor Péter is a pécsi zenei élet méltatlanul mellőzött, mondhatnám elfeledett személyisége. Megszámlálhatatlan formációt hozott létre, maga köré gyűjtötte, szervezte a kallódó pécsi rock zenészeket, és mindenkit, aki valamilyen módon a műfajhoz kötődött. Péter első zenekara a Byblos volt 1977-ben, ’81-ben ezt követte az Ariel, majd már sikerek felé kacsingatott az SK együttessel ’85-ben, 1987-ben hozta létre a Milleniumi Földalatti Vasút nevű zenekarát. Az SK-ban már szerepelt egy bajszos srác, bizonyos Katona Tamás, aki már akkor feltűnően jól kezelte piros színű Aria gitárját, amely megtévesztésig Gibson Les Paul utánzat volt. Ő is több bandában próbálkozott kibontakozni, még a félig-meddig üzleti zenéléstől sem riadt vissza: 1979-ben a Szabó Árpád vezette Quad-Rock csapattal hakniztak. Sándor Péter, alias „Teve” agyában 1986. október 8-án pattant ki a blues-kocsma ötlete. Budapesten ekkor már javában működött a híres-hírhedt Kassák klub, ahol a Hobo Blues Band akkori szájharmonikása, Bodonyi Attila adta elő egy szál gitáros, szájharmonikás ős-blues fordításait. Mellesleg ő volt az első hazai blues zenész, aki Robert Johnson fordításokat adott elő, de saját megzenésített dalszövegeit is. „Teve” tehát tárgyalt, győzködött, mígnem az első helyszín a Kalamáris étterem lett. A tulaj nem igen tudta, mit is takar a blues-kocsma kifejezés, de honnan is sejthette volna, amikor Pécsett ilyesmi még sosem volt. Valójában session, vagyis örömzenélésnek lett meghirdetve, s a „blues szagra” gyűlt is az éji zenész vad-had. Megjelent „Sztoni” Tátrai Antal, akivel jómagam már 1968-ban muzsikáltam. Egy nyarat lehúztunk Tapolcán, a Tó-Presszóban. Ez volt a Jam együttes.

Kerek 20 év után találkoztunk össze a Kalamárisban. A Sándor Péter által összehívott alapzenekar a következőkből állt: Somlai Gábor-dob, Sándor Péter- basszusgitár, Katona Tamás - gitár, Juhász Gábor - gitár. Vendégként hárman szálltunk be: Tátrai Antal - gitár, Bakó Attila - ének-szájharmonika és jómagam - ének-gitár. Bár az „éneket” inkább így, idézőjelbe tenném. Játszottam még zsírpapírba burkolt fésűn is. Sajnos, két hét után a főnök közölte, hogy a lakók panaszt emeltek a „hangerő” miatt, ezért búcsúznunk kellett. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a panasz milyen jellemző és visszatérő momentum lesz pályafutásuk során. Sándor Péter ismét nyakába vette a várost, de most már engem is vitt magával, és csakhamar kikötöttünk az Aranykacsa étteremnél. Háber Tamás üzletvezetőt nem kellett sokáig győzködnünk, s alig két hét kihagyás után már ott folytattuk. Juhász Gábor rábeszélésére vállaltam el az énekesi posztot, s a Párizsban élő húgom jóvoltából hamarosan igazi Blues Harpot hozott a posta. Akkoriban Magyarországon még nem forgalmaztak kimondottan blues hangolású szájharmonikákat. Később is Bécsből hoztunk.

Beindultak tehát a „Szent Blues Szerdák”, mivel hogy ezt a napot jelölte ki Háber Tamás. Este hattól tízig játszottunk, a szomszédok miatt tovább nem volt szabad hangoskodni. Ez jól működött, hamarosan kemény és komoly próbákat tartottunk, Sándor Péternél, a legendás „szódában”. Ez egy félreeső kis sufni volt, udvaruk nyugati sarkában, a fél ország ismerte, budapesti zenészek gyakorta fordultak meg abban a piciny helyiségben. Katona Tamás elsőként egy Peter Greeny - Eric Clapton instrumentális remekművet tanultatott meg a zenekarral, amelyet mind a mai napig játszanak, a Greeny-t. Majd főleg John Mayall és Eric Clapton számokat tanulgattunk, no meg persze Sándor Péter saját számait is, amelyekre, egyelőre ő írta az angol szöveget. Nemsokára tizennyolc-húsz számból álló repertoárral bírtunk, amely már lehetővé tette a három menetes műsort: háromszor negyvenöt perc zene, tizenöt perc szünet.

Az első cikket ekkor írattam magunkról a Dunántúli Napló-ban, ahol kérdezték, és mi a nevünk? Felhívtam Sándor Pétert, aki közölte, hogy éppen egy Hamvas Béla könyvet olvas, abban találta Bormester Ignác nevét. Legyen hát a zenekar neve Bormester Blues Band. A következő héten Sándor Péter közölte, a fővárosi Casablanca együttesbe hívták, és azonnal átadja nekem a zenekarvezetői posztot. Elvállaltam azt a feladatot, amely kezdetben hiúsággal, ambíciókkal, reményekkel párosult, később azonban mind nagyobb teherré vált számomra, ám ha azt akartam, hogy zenélhessünk, muszáj volt végeznem. Péter ment, én pedig elkezdtem az igen hálátlan zenekarvezetői tisztségem gyakorlását. Próbáltam más helyszíneket is bevezetni, attól tartván, hogy az Aranykacsában sem lesz hosszú életű a buli. Így jutottunk el a Vasutas Művelődési Házba, ahol három-négy teltházas koncertet adtunk. Ekkor már visszatérő vendégünk lett Tátrai Antal, és érezhető volt némi feszültség. A színpadon egyszerre három gitáros, noha mindhárom más-más stílus elkötelezettje, kicsit sok, pláne, ha egyikük-másikuk nem ismeri a zenei alázat fogalmát. Eközben az Aranykacsában felejthetetlen bulik sorozata zajlott. Teltház volt mindig, a blues szerdák híre gyorsan terjedt a városban, és vidéken is.

Juhász Gábor, az apai ágon észt származású, rendkívül érzékeny lelkületű, óriási tehetséggel megáldott zenész kilógott a bandából. Bevallottan nem a blues volt kedvenc műfaji ága, hanem a jazz. Amíg édesanyjával Pécsett laktak, többször jártam fenn, harmadik emeleti kis lakásukban, ahol minden a zenéről szólt. Gábor órákig játszott nekem, tanítgatott, magyarázott, rendkívüli elhivatottsággal. Gondolatban ő már a fővárosban járt, készült a konzervatóriumba. Mielőtt felvették, elkövettünk vele szemben egy nagyon nagy emberi hibát: Tátrai javaslatára Katona Tamással raportra hívtuk szegényt, és közöltük vele, hogy megválunk tőle. Aztán bevettük a csapatba Tátrai Antalt, s ezzel kezdetét vette a Bormester Blues Band bomlása: A szokásos zenész ellentét csak egyre gerjedt, immár két erős gitáros egyéniség vívott szerdánként egymással gitárpárbajt: Katona Tamás és Tátrai Antal. Utóbbinak ráadásul voltak frontember ambíciói is, hiszen elég jól énekelt. Mindebből a közönség vajmi keveset tapasztalt, Blues Húsvét, Blues Mikulás, karácsonyi bulik, elő- és utó szilveszteri bulik tették emlékezetessé sok pécsi számára ezt az időszakot. Vissza-visszatérő vendég volt Sándor Pál, de meghirdettük az állandó sessiont, s így szinte valamennyi pécsi könnyűzenész, üzleti muzsikus, profi és amatőr fellépett az Aranykacsában. Csak néhányat a nagy nevek közül: Boros Mátyás dobos (meghalt 2000-ben), Cseke Lajos ének-gitár, Nagy Gyula szaxofon, Kaszás Csaba gitár, Nagy György szájharmonika (ő alapította meg az orvos- és jogi egyetemistákból álló Gyökerek zenekart), Németh István szájharmonika, Percsy „Pepe” Zoltán gitár (a Szabó Család zenekarvezetője), aztán megjelent Rudán Joe, akit már akkor fantasztikus énekesként tartottak számon. Joe egyszer kérte, hadd mutatkozzanak be új zenekarával: ez volt a CODA. Led Zeppelin és egyéb hard-rock feldolgozásaikkal hamarosan hatalmas közönséget gyűjtöttek maguk köré. Sándor Péter posztján több basszusgitáros is megfordult hosszabb- rövidebb ideig a Bormester Blues Bandben. Előbb Marsi „Marcel” Csaba, aki a CODA-ban is játszott, majd Ferencsik „Bendzsó” Zoli következett, aki Tátrai zenekarából igazolt át egy időre. Bajban voltunk a basszistákkal, ugyanis akkor már erősen nyomtam a bandát a chicagói blues irányába, ennek a stílusnak aligha volt itthon művelője; egészen speciális, alapos tudást, gyakorlatot követelő feladat: a shuffle, a boogie, a tucatnyi blues ritmus nem ismert az általános rock-zenészek körében, ezt csak megszállott blues-rajongók ismerik, tudják.

1988. november 19-én tartottuk a Bormester Blues Band egyéves jubileumi koncertjét az Aranykacsában. A Pécsi Városi TV-t is meghívtuk, köszöntőt mondott Háber Tamás üzletvezető, aki feliratos tortával kedveskedett nekünk, amelyet Sándor Péter kivételével a teljes alapító csapat vágott fel, hiszen eljött Budapestről Juhász Gábor is. A pompás ünnepi hangulat még nem vetítette előre a közelgő zenekari vihart. A bajt ezután én is tetéztem: hirtelen ötlettől fogva vásároltam egy használt alto szaxofont, amin úgy kezdtem el „játszani”, hogy valójában nem ismertem sem a hangszert, sem a technikáját. Teljesen érthetően ez meglehetősen irritálta a fiúkat, s amikor 1989 szeptemberében hazatértem adriai nyaralásomból, egy levélke várt, amelyet mind a mai napig őrzök a zenekari albumban. Kiraktak. Ekkor már rendszeres kísérőm volt elsőszülött fiam, Fekete Attila, aki szinte minden szerdán ott ült és figyelt, csakhamar pedig Juhász Gábor tanítványa lett. Rábeszéltem Atillát, szedje össze zenélgető barátait, és megalakítottuk velük a Kavicsok zenekart, amelyet pár sikeresnek mondható fellépés után magam oszlattam fel. (Néhány Kavicsok próbára eljött Katona Tamás) Közben megtudtam pár hét múlva, Tátraival való összeférhetetlenségére hivatkozva Katona Tamás kilépett a Bormester Blues Band-ből. Üzentem Tátrainak, hogy a nevet ne használják többé, azt hiszem, ekkor született meg a Stoni Blues Band.

1988 késő őszén Sándor Péterrel újra csak klubkeresőbe indultunk, s a végállomást a Kazinczy étterem jelentette. Az idő tájt Pécsett már legalább öt blues, vagy blues-közeli zenekar versengett a közönség kegyeiért: A Nagy Gyuri vezette egyetemi Gyökerek, amely valójában nem blues zenekar volt, inkább a hatvanas évek bluesból kinőtt rock együtteseit másolták, néhány Rolling Stones slágert, Tina Turnert és John Mayall nótákat. Sándor Péter új bandája, a H.A.S.Z.Ü. (Használt Akkumulátorokat Szétszerelő Üzem), amelyben újra feltűnt Katona Tamás, ellenben már kemény rock-bluest próbált előadni. Tamás meghatározó, hosszú évek gyakorlásával kimunkált, rendkívül egyéni gitárjátéka jóvoltából nekik már több közük volt a blueshoz. Eric Clapton, Robben Ford, John Mayall, James Cotton nótákat játszottak, meglepően jól. A Stoni Blues Band egyéni stílust alakított ki, lévén az egyetlen banda az összes közül, ahol a frontember a klasszikus énekes-gitáros, stílusosan mondva: shouter figurát hozta. Ten Years After-es ízű dalokat, Rory Gallagher átiratokat, valamint Tátrai Sztoni magyar nyelvű saját számait játszották, meglehetősen stabil törzsközönségüknek. Utolsókat rúgó bandám, a Kavicsok pedig jobbára saját szerzeményeimet játszotta, néhány blues feldolgozáson kívül. Ám a pálmát vitathatatlanul a Led Zeppelint, Deep Purple-t és általában a hard-rock jeles képviselőit másoló CODA együttes vitte el, amely szintén szerepelt 1989. november 24-én, az Aranykacsa Étterem 2 éves a blues kocsma elnevezésű rendezvényén, de a hangulat már korántsem volt a régi. Ifjoncokból álló zenekarom, a Kavicsok ekkor lépett fel utoljára. Nem volt türelmem a fiammal egykorú bohém suhancok regulázásához, a klasszikus blues helyett őket sokkal inkább a modernebb műfaji ágak érdekelték. Én viszont chicago-bluest akartam játszani.

Még 1989 őszén Attila fiammal megbeszéltük, hogy új zenekart hozunk létre, az alábbi tagokkal: Marton Tamás dob, Fekete Attila gitár, jómagam pedig énekeltem és szájharmonikáztam. Pepe előtt még egyszer próbálkoztunk Marcellal, de őt teljesen lekötötte a CODA turnéja.

1989 február 1-jén tartottuk a Kazinczy blues kocsma premierjét, amelyre Sándor Péterrel meghívtuk a Deák Bill Blues Bandet, a CODA-t, a Gyökerek együttest, és persze mi is felléptünk. Mi, akik ekkor már a Pécsi Magasfiúk Dalárdája névvel jelentkeztünk:. Névadónk Marton Tamás dobos lett. A Pécsi Dalárda emléktáblája megtalálható az Apáca utca egyik házának falán. Innen jött Tamás ötlete, a Dalárda, míg a „magasfiúk” kézenfekvő volt. Hárman is két méter körüliek voltunk, Major Béla basszusgitáros, Attila fiam és én. Béla még basszerozott velünk néhány emlékezetes bulin, majd bevonult katonának, s ezután több zenésszel próbálkoztunk, mígnem végül összetalálkoztam Percsy „Pepe” Zoltán gitárossal, akit rábeszéltem, hogy vállalja el a basszusgitáros posztot. A PMD első hónapjaiban, a tagok egyöntetű véleményére hagyatkozva felejteni próbáltuk az általam favorizált chicagói bluest, mondván, azt úgysem tudjuk eljátszani. Amiben volt némi igazság, hiszen egyikünk őse sem volt fekete rabszolga. Így aztán a Monkees-től kezdve a Kinks-en át a Grand Funk Railrod-ig mindenféle muzsikát megpróbáltunk eljátszani, de volt már négy-öt saját nótánk is. Még igazi, ízig-vérig eredeti angol dobosunk is akadt néhány hétig, a Yeovilból érkezett, fogyatékos gyermekek gondozását vállaló James Foster személyében. Angliában a Chern’o’ Bill And The Red Hot Reactors nevű bandákban játszott. Ám angol dobos ide, saját számok oda, sajnos, a CODA elvitte a közönséget, mi pedig a teljes megsemmisülés szélén álltunk. Ekkor jött Pepe mentő ötlete: játsszunk Doors számokat. Majdnem négy hónapig szinte kétnaponta próbáltunk a pincében, mire úgy-ahogy összeállt a tizenkét Doors nóta. Akkoriban Pécs legjobb élőzenés rock pódiuma a Gyár klub volt, ahol 1992. március 26-án mutattuk be, nagy hírverés után a Doors emlékműsort, amely teltházas bulit eredményezett. Innentől kezdve kezdték jegyezni a PMD nevet.

Ezen a bulin találkoztunk Katona Tamással, aki nézőként érkezett, s ott kértem fel, hogy a közeljövőben megrendezésre kerülő I. Pécsi Blues Fesztiválon erősítse csapatunkat. Ez a fesztivál nemcsak azért volt döntő jelentőségű, mert ekkor már valóban a chicagói blueshoz közeli stílust sikerült a zenekarnak eljátszani, de ekkor ismerkedtünk meg a fesztivál műsorvezetőjével, Nemes Nagy Péterrel. A fesztiválnak otthont nyújtó Nevelési Központban az ő vezetésével alakult meg Pécsett néhány hónap múlva a Magyar Blues Társaság. Időközben feladtuk a Doors majmolást: ezzel elvesztettük „doorsos-hippis”, csápoló közönségünk java részét, de sebaj, gondoltuk, ennyit érdemes áldozni a blues oltárán. És jól gondoltuk. Mert a már majdnem tisztán blues műsorunkkal az összes nagyobb hazai blues fesztiválon részt vettünk Nemes Nagy Péter befolyása, ajánlása révén. Ezután Nemes Nagy Péter, alias Dick, sorra küldte a kazettákat, ily módon is bővítve zenei ismereteinket, csiszolva stílusunkat. Katona Tamás állandó tagunk lett, így már két gitárosunk volt, Tamás és Attila fiam, sőt időnként még én is gitárt akasztottam a nyakamba, noha ekkor már élénken érdeklődtem a zongora iránt. Egy teljes lemezalbumnyi saját számunk gyűlt össze, amelyet Kék blues címmel 1993-ban jelentettünk meg kazettán. Ezen javarészt Bodonyi Attila szövegekre írt, és közösen, de részben Katona Tamás által komponált zenéink találhatók, és egy Rilke vers, amit jómagam zenésítettem meg: A Nap lenyugszik lágyan. A fesztiválokon való gyakori szereplés, a klub-jellegű koncertturnék sok új ismerőst eredményeztek. Számos fővárosi és vidéki zenésszel kerültünk előbb baráti, majd munkakapcsolatba. Orosz Andrea énekes, a budapesti Mama Killed A Chicken zenekarból másfél évig járt velünk fesztiválokra, és három számot énekel az 1995-ös Szombat esti blues című CD-nken. Andrea számos tévéfelvételen is látható a PMD-vel.

Szabó Lacika billentyűs a Deák Bill Blues Band-ből, külön fejezetet érdemelne: Aranykacsa, stúdiófelvételek, Petőfi Csarnok, fesztiválok, München, Zenta, Belgrád, hogy csak néhányat említsek, ahol fantasztikus, virtuóz billentyűjátékával emelte a produkciót. A vidékiek közül kiemelném Pribojszki Mátyás szájharmonikást Békéscsabáról, aki a Szombat esti blues lemezünkön szájharmonikázik. Velük vonultunk tehát 1994-ben stúdióba, és ők játszottak velünk a paksi fesztiválokon is. Vendégzenészként néhány alkalommal velünk játszott a Pécsett orvostanhallgató görög Peter Andrikopulosz, majd az Áfiumban megismerkedtünk Csicsery-Rónay Istvánnal, az USA-ban élő, magyar származású bölcsészprofesszorral, aki két számban énekelt és gitározott a Szombat esti blueson.

1993-ban Katona Tamás lakásán előjött a kisszobából 8 éves fiacskája, Katona Tomi, és azzal nyaggatott, hadd játsszon el nekem egy számot az apu piros gitárján. Jól van, gyerök, játssz! Rábeszéltem a fatert, hozza el akkori klubunkba, az Áfium étterembe. Ott kezdte. Tomika tehetsége nyilvánvaló volt, hamarosan rádió- és tévériportok mutatták be a kis vidéki kölyök tudományát, az írott sajtóban megszámlálhatatlan cikk jelent meg róla. Klipszerű tévéfelvételeink száma közel kéttucatnyi.

Részben, de főleg Tomika miatt, egy ideig hívták is a PMD-t klubkoncertekre, újabb fesztiválokra, mert a ’90-esévek első felében Magyarországra is elérkezett - 40 éves késéssel - a Blues Boom. A híres, emlékezetes fesztiválok kora jött el: Tatabánya, Tatai Jazzkonferencia, amelyen kétszer szerepelt a PMD, és mindkétszer a fesztiválról kiadott válogatáslemezre is rákerült. Négy felejthetetlen fesztivált jegyezhet Pécs, majd Majs, Zsámbék, Budapest, Zalaegerszeg, Békéscsaba, Debrecen, de mindegyik közül a legkiemelkedőbb, 2002-ben a jubileumi tizediket ünneplő Paksi Blues, Rock, Jazz és Gasztronómiai Fesztivál, amelyen az elsőt is számítva, még négyszer szerepeltünk

 

 

Eb Davis, a New York-i énekes

 

Nemes Nagy Péter, Dick, a fél blues világgal tartotta a kapcsolatot, blues ismeretségeket kötött, előbb hagyományos levelezés, majd később az Internet segítségével. Így lett 1993 őszén levelező partnere a Berlinben élő, New York-i származású fekete soul-blues énekes, Eb Davis, aki 1943. december 25-én született az arkansasi West Memphisben. Nemes Nagy Pétertől azt kérte, küldjön neki magyar blues együttesek felvételeiből. Három zenekar kazettáját küldte el Eb Davis-nek, a budapesti Takáts Tamás Dirty Blues Band, a Palermo Boogie Gang és a PMD kazettáját. Legnagyobb meglepetésünkre, Mr. Eb Davis-nek a PMD Kék blues-a tetszett a legjobban. S arra a kérdésre, hogy miért, azt válaszolta: azért, mert ők nem másolnak, hanem magyarul játszanak. Néhány levélváltás után 1995. június elején hozta el Berlinből Eb Davist barátunk Markó Tibor és Dick. Az addig csak levélben küldött tananyag fantasztikusan megszólalt az első közös próbákon. Másnap már utaztunk is a III. Tatai Jazzkonferenciára, ahol megtörtént Mr. Eb Davis első magyarországi fellépése a PMD Blues Banddel. Vendégünk volt Somló Tamás szaxofonos. Koncertünket a Magyar Jazz Kutatási Társaság, PMD Blues Band Futuring Eb Davis, Live In Hungary címmel CD-n is megjelentette. Másnap következett a paksi fesztivál, ahol szintén ebben a felállásban mutatkoztunk be. Eb Davis-szel komoly munkához láttunk. 1996. május 31-én Almási József építési vállalkozó barátunkkal, három hónapi szervezőmunkával, a POTE aulájában létrehoztuk az I. John Bull Pub Supersession-t, amelyre Eb Davisen kívül az alábbi előadókat és zenekarokat hívtuk meg: Pécsről a Klán, Budapestről a Road Kill Cafe zenekart, Somló Tamás, Török Ádám, Takáts Tamás, Muck Ferenc, Jankai Béla, Benkő Zsolt, Rudán Joe zenészeket, Szegedről Tóth Anetta énekesnőt, Békéscsabáról Pribojszki Mátyás szájharmonikást és a pécsi Sár József dobost. A koncertet a Paksi VTV rögzítette. A viszonylagos sikeren felbuzdulva, 500 néző volt jelen, Eb Davis barátunknak majdnem két lemezanyagát tanultuk meg, ő pedig szöveget írt néhány saját szerzeményünkre, amelyeket rögzítettünk is ’96 őszén a pécsi Teve Sound Stúdióban. A lemezt a polgármesteri hivatal is támogatta, de mindössze 50 db-ra futotta a pénzből. Ezt még számos emlékezetes fellépés követte Eb Davis-szel: Szegeden a JATE klubban, Zentán a Mojo Clubban, Belgrádban, a Saint James Jazz-Blues Clubban és itthon a Pécsi Napok keretében. De játszottunk Eb Davis-szel a VII. Budapesti Rhythm and Blues Festivalon, 1998. március 7-én, Budapesten a Petőfi Csarnokban, ahol közvetlen utánunk lépett színpadra Mick Taylor és csapata. Itt 11 tagú zenekarral kísértük a mestert, Szabó Lacika billentyűzött, és velünk voltak fúvósaink, a pécsi Daneil Speer Brass-ból. Erről is készült lemez és videó anyag. Ugyancsak Eb Davis-szel marad felejthetetlen emlék a Pécsi Sörfőzde Majálisa, a Paksi Atomerőmű Majálisa, a szekszárdi Zugban adott koncert, a pécsi Planetben, az IH-ban és még jó néhány helyen tartott fellépésünk. Sajnos, sem a város, sem a - nem létező? - hazai szakma nem méltányolta erőfeszítéseinket, és azt sem, hogy az országban egyedüli zenekar voltunk, amelynek állandó amerikai, fekete bőrű blues énekese volt. A Pécs TV-nek köszönettel tartozunk, mert a stúdióban három klipet rögzítettek, és számtalan riportot forgattak erről a korszakunkról. Mint ahogy ifj. Katona Tamást is úgy kezdték elfelejteni, ahogy ő fejlődött. Ma már szinte csak a volt blues-kocsma tagok, néhány rajongó tudja, hogy él Pécsett egy „kölyök” - már lassan érett férfi -, aki 8 éves korától nyomja a bluesokat, s aki mára a legnagyobbakkal egyenértékű gitáros. Csakhogy Pécsett él! Közel ötévnyi, soha nem felejthető együttműködés után 1999 táján kezdett megszakadni kapcsolatunk Eb Davis-szel. Ő előrelépést, fejlődést várt volna, s nem tudta megérteni, hogy Pécsett, de az országban is büntetik az igényes könnyűzenét, lassan se klubok, se meghívások, se fellépések nem voltak. Azt meg pláne nem értette, hogy miért vállalunk fellépéseket alamizsnáért? Nehezen tudtam neki elmagyarázni a hazai jövedelmi (v)iszonyokat.

Én pedig közben, 2000 június elején Chicagóban voltam barátaimmal, Brunner Ágnessel és Weinberger Attilával (Bukarest). A háromhetes tanulmányútról szól Blues Expedíció Chicagóban című könyvem, valamint az a kétszer 20 perces film, amit a kint készített 8 órányi alapanyagból a Pécs TV állított össze. Van még alapanyag bőven, de arra hivatkozva, hogy az utómunkára nincs pénz, nem készült több sorozatrész. Itthon a kudarcok, a reménytelenség és kilátástalanság megviselte a zenekar tagjait. Pécsnek ekkorra már egyetlen igazán bluest játszó zenekara maradt, a PMD. A bomlasztó hatás nem kerülte el a zenekart sem, személyi ellentétek vezettek a törvényszerűen bekövetkező szakításhoz. Hazatérve hiába voltam fellelkesülve a Chicagóban átélt élményektől, 2000. októberében az egyik próbán felálltam és közel egy évig nem találkoztam zenésztársaimmal, akikkel közel 12 évet töltöttem el. Fiam, Attila maradt velük, s ők megalapították a Katona Tamás Band-et, amelyben a főszerep Tomiké lett, példaképe, álmainak netovábbja, Stevie Ray Vaughan szerzeményeit tűzték műsorukra. Ők még kitartanak egy darabig.

2001 év elején, felhasználva chicagói kapcsolataimat, Mózsi Ferenc, Chicagóban élő költő és utazási irodavezető segítségével elhoztuk Magyarországra, Pécsre a világ leghíresebb élő fekete blues szájharmonikását, énekesét, Sugar Blue-t. Az 53 éves bluesman a New York-i Harlemben született, valódi neve James J. Whitling. Anyja énekes- és táncosnő volt a New York-i Apolló Színházban, apja munkakerülő, hamiskártyás. A szakirodalom szerint a párizsi metróban fedezte fel Mick Jagger, de nekünk elmesélte, hogy ez csak az újságírók blöffje, amúgy nem sok jót mondott Jaggerről, nagyképű pénzemberként jellemezte. Kéthetes turnét szerveztem Sugar Blue-nak. Még utazása előtt felkértem az ex-CODA gitáros Jezernitzky Tamást, hogy vállalja el a gitáros posztot, mert Sugar Blue lemezanyagán a japán Motoaki Makino elég félelmetes riffeket, szólókat nyom. Tamás nagyszerűen megoldotta e nehéz feladatot, alig két hónapunk volt erre, mert igazából félidőben dőlt el, hogy Sugar Blue belegyezik abba, hogy a PMD kísérje a magyar turnén. Ez óriási megtiszteltetés volt számunkra! Az első koncertre 2001. március 31-én került sor a pécsi IH nagytermében. A teltházas koncertet Koszits Attila nyitotta meg, s a Pécs TV élőben közvetítette. Sugar Blue hozta a tőle elvárható formáját, óriási szólókat nyomott és fantasztikusan énekelt hozzá, dacára torokfájásának. Vendégzenészként fellépett a két Katona Tamás, apa és fia. Tomikáról, blues-gitározásáról mellesleg Sugar Blue szuperlatívuszokban nyilatkozott, de ennyi történt, s nem több. A következő hét elején még jobban összecsiszoltuk a számokat, csütörtökön a Planet sörözőben csináltunk teltházas koncertet, másnap a kaposvári Station Music Pub-ban léptünk fel Sugarral. Április 7-én, pedig Kis-Jugoszláviába utaztunk, ahol közép-Európa legjobb blues szentélyében, a zentai Mojo Clubban adtunk örökké felejthetetlen koncertet. A Mojoban teltház esetén kb. kétszáz ember fér be, ott, akkor az utcán állt a sor vége, álltak a söntéspulton, az asztalokon, és a tömegben kézről-kézre adták be őt, amikor szokásához híven az öltözőben már elkezdte fújni rádiós mikrofonjába az első nótát, a Help Me-t. Az Újvidéki TV rögzítette a koncertet.

A következő héten, szerdán át kellett adnunk őt a budapesti kollégáknak, akik Szombathelyre vitték, ahol Mr. Blue session-ben játszott velük. Mi két nap múlva láttuk viszont, az érsekújvári Klikk Pub-ban. A szlovákiai blues élet szervezője, Sajtos Feri vállalta a rendezést. Sajnos, itt némi botrányt is okozott chicagói zenésztársunk, de erről inkább hallgatnék. Végül másnap, április 14-én, Budapesten játszott session-ben. Jellemző, hogy a budapesti szervezők nem vették meg a PMD-vel a produkciót, csak Sugar Blue-t, ez is a kirekesztés egyik formája, amely szépen, stabilan működik szép kis hazánk könnyűzenei életében. Ez a turné lelkileg és fizikailag is megviselt, ezután szétszéledtünk, a PMD gyakorlatilag megszűnt működni. Pécsett szinte már egyetlen felkérés, fellépési lehetőség sem kínálkozott, 2001. őszén még egyszer felléptünk az IH Billentyű Kultúrkocsmában, majd a Blues Planetben, de ide a második felkérést már lemondtam. Jezernitzky Tamás nem akarta folytatni, és a hitem is megingott. A következő héten bejelentettem, hogy 12 évnyi zenélés után feloszlott a PMD Blues Band. Hogy miért? Mert Pécsett semmiféle megbecsülést, elismerést, lehetőséget nem kapott a zenekar. Ez alól természetesen kivételt jelentenek a rajongók, akik mostanában szinte naponta megkérdezik, mikor, hol játszotok? Egyelőre nem tudok válaszolni e kérdésekre. Rajtunk semmi nem múlik! A Katona Tamás Band még létezik, próbálnak, de hogy hol lépnek fel? (Lapzártakor érkezett a hír: egyetlen alkalomra a PMD összeáll: Orfűn a strandbejáratnál adnak koncertet abból az alkalomból, hogy a zenekar basszusgitárosa, Fekete Attila 30 éves lett)

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Nemes Nagy Péter: A Blues nyomában. Budapest, 2000.

 

psz 2002 02 11 fekete kalman 01

 

Az első pécsi blues kocsma-koncert a Kalamáris étteremben, 1987. Sándor Péter - Fekete Kálmán - Somlai Gábor - Katona Tamás

 

psz 2002 02 11 fekete kalman 02

 

Pécsi Naplók 1998. Fesztiválsátor. Somlai Gábor - ifj. Katona Tamás - Eb Davis

 

psz 2002 02 11 fekete kalman 03

 

PMD 1994. Universitas Kollégium Fekete Attila - Percsy Pepe Zoltán - Kesztehelyi Zsolt - Szabó László - Katona Tamás