Cikkek

Móró Mária Anna: Madas József, a helytörténész

Pécsi Szemle 2002. (5. évf.) 2. szám, 90-95. oldal

Letöltés: pdf20


Móró Mária Anna

MADAS JÓZSEF, A HELYTÖRTÉNÉSZ

Pécs város helytörténeti irodalma a hasonló méretű és múltú városokéhoz képest szegényes, nincs helytörténeti monográfia, idegenforgalmi célú népszerűsítő munkák és egyes kérdésekre szorítkozó, tanulmánykötetekben, folyóiratokban megbúvó írások között válogatva tájékozódhat az érdeklődő. A város jelesebb épületeit művészettörténeti indíttatású elemzések ismertetik, de a város egészének építéstörténetéről, térképen szemlélhető növekedésének folyamatáról, magáról a városkép kialakulásáról összefoglaló munka nem készült.

Az épített város történetének ez a hiánya indította munkálkodásra Madas József nyugdíjas bányamérnököt, amikor nyugdíjba vonulása után megismerkedni akarván lakóhelye múltjával, a megválaszolatlan kérdések seregével találkozott. A könyvtárakban elérhető várostörténeti irodalmat áttanulmányozva arra a felismerésre jutott, hogy „ezek a kutatások főként eseményekkel és személyekkel foglalkoztak. De az események mindig valahol történnek, és a személyek mindig ott vannak valahol. A publikációkban közölt helymeghatározásokat gyakran nem sikerült mai hellyel azonosítani. A múlt utcaneveit nem ismertük [...] évszázadokon át élt az a szokás, hogy a házakat tulajdonosaikról, vagy volt tulajdonosaiktól nevezték el és így emlegették.”[1]

Ezért látott hozzá a levéltári búvárkodáshoz, hogy a város újabb kori épülésének történetére vonatkozó alapvető adatokat összegyűjtse, és mások számára is hozzáférhetővé tegye.

Első célja a fallal körülvett belváros telkei és házai sorsának követése volt, a török uralom megszűntétől a 19. század végéig, a modern telekkönyvi betéti rendszer kialakulásáig. Az anyaggyűjtés során szembesülnie kellett azokkal a nehézségekkel, amiket a város sajátos helyzetének a közigazgatás adminisztrációjában való megjelenése okozott. A kutatás kiindulási alapja a telkekről vezetett nyilvántartás lehetett volna, amiből követni lehetne az egyes házak sorsát visszafele az időben. Ennek hiánya és a felhasználható források hézagos volta, a házszámozás alig követhető változásai, a térképek nemléte, illetve az egyetlen 18. századi, Duplatre-féle felvétel megbízhatatlansága óriási türelmet, következetességet, apróságokra kiterjedő figyelmet és éber forráskritikát kívánó évtizedes munka után vezetett az elért eredményre. Említést érdemelnek a nyelvi nehézségek is. Az iratokat létrehozók latin nyelvhasználata gyakran igen messze esik a klasszikus nyelvtani szabályosságtól, és némely mondat lefordítási kísérletei egymásnak homlokegyenest ellentmondó jelentéshez juttatnak - ilyenek esetén nem volt rest három, négy konzultánst felkérni, napokat töltve a nehezen megfejthető szöveg elemzésével, hogy a lehetségesek közül az ott érvényeset kiválaszthassa. A német szövegeknél a különböző tájszólási elemek keveredése, és a túl egyéni helyesírási sajátosságok - szabályokat itt nemigen lehet említeni - okoztak gyakori fejtörést. Külön tanulmányként jelentette meg a kutatás egyik segédeszközeként előállt nélkülözhetetlen melléktermékét, az utcanevek változását követő jegyzéket.

A belvárosról szóló kötet előszavában ismertette munkamódszerét és forrásait. Az 1895-ben felfektetett telekkönyvi betétek adatait a nyomtatásban megjelent háztulajdonos-jegyzékekben közreadott házszám- és utcanév-módosítások figyelembe vételével identifikálta az 1856-ban készült telekkönyv adataival. Az ingatlanok tulajdonosváltozásait rögzítő fassió-könyvek adatait felhasználva lehetségessé vált az 1828-ban végzett országos összeírás házszámaiig eljutni. Az átírások nyilvántartását tartalmazó kötetek hiányosan maradtak fenn, ezért szükséges volt a tanácsülési jegyzőkönyvekben felkutatni az átírást jóváhagyó tanácsi határozatokat. Munkáját nehezítette, hogy az átírási illetékek költségeit megtakarítani próbálva az ingatlanok öröklődtek, gazdát cseréltek úgy, hogy csak akkor keletkezett róluk irat, ha az új tulajdonos szabályszerűen akarta továbbadni, vagy valamely okból perre mentek miatta, és gyakori, hogy egyazon ingatlannál több tulajdonosváltás jegyeztetik föl egy napon. A nyilvántartások adatait időnként különböző szempontok szerint jegyezték föl: esetleges, közölnek-e telekméretet, vagy megadják a szomszédok nevét, és teljesen véletlenszerű, milyen részletességgel szólnak a telken lévő épületről.

Mintegy száz évet kellett ezen a módon vizsgálni, és további nehézséget jelentett, hogy a városi igazgatás legfontosabb dokumentumai a 18. században erősen hiányosak. A század első felében vannak évek, melyekről tanácsülési jegyzőkönyv sem maradt, ennek egyik oka, hogy a város szabad királyi rangért folytatott küzdelme során mindenkor kulcsszerepe volt a jegyzőnek, akinek kiválasztása körül a legélesebben ütközött a mindenkori püspök és a tanács érdeke, kölcsönösen nem fogadták el a másik fél által kijelölt, illetve megválasztott személyt, és vagy nem is készültek jegyzőkönyvek, vagy valamelyik fél jegyzője eltüntette őket. A megmaradt iratok is erősen hiányosak, és már nem állapítható meg, hogy ennek oka mennyiben a szándékos eltüntetés, és mennyiben az egyszerű adminisztrációs rendetlenség.

Az 1686 utáni évek iratainak túlnyomó többsége az 1704-beli dúlások során megsemmisült. A néhány fennmaradt birtoklevélben van hivatkozás arra, hogy a telekkönyvben is rögzítették a bennük foglaltakat, de maga a telekkönyv nem maradt meg. Az első évtizedekből az adóztatási céllal készült összeírások száma is csekély, 1695-ből egy ingatlan összeírás, 1698-ból az adózó családok összeírása, 1701-ből és 1712-től porció összeírások maradtak fenn. Az évenkénti adóösszeírásokban a házak sorszámozásának rendje változó, attól függően, milyen útvonalon haladtak az összeírók. Ezekből a házszámozás és a nevek használatának esetlegessége, valamint a háborús pusztítás során megszakadt folytonosság miatt gyakran lehetetlen az egyes ingatlanok lokalizálása. Az egész belvárost rendszeresnek nevezhető módon leíró telekkönyv 1722-ből maradt ránk (ez csak neve szerint telekkönyv, a változásokat csak elvétve, néhány évig tüntetik föl benne, tartalma szerint inkább összeírásnak nevezhető), ennek telekleírásai alapján Madas József térképet szerkesztett, és ezt egybevethetővé tette az 1960-ban készült térképpel.

A város iratai 1780, a szabad királyi rang elnyerése előtt szinte kizárólag a polgárok ügyeiről hordoznak adatokat, a nemesség csak elvétve fordul ügyei intézésében a tanácshoz, ingatlanai adómentesek lévén az összeírásokban nem jelennek meg. Emiatt szükséges volt a székeskáptalan hiteleshelyi levéltárának és a vármegyei közgyűlés jegyzőkönyveinek átnézése is.

Az épületek létrejöttének és változásainak követése a város irataiban nem lehetséges. A18. században csak elemi tűzvédelmi szabályok betartását ellenőrizték az építkezéseknél. Jóllehet a 19. század első felében a helytartótanács többször felszólította a várost, hogy alkosson építési szabályrendeletet, ez nem történt meg, csak 1865-ben lépett érvénybe a Győr városéról másolt szabályrendelet.[2] Korábban építési engedélyre nem volt szükség, a mindenkori városi mérnök - 1843-tól a szépítési épületekre ügyelő választmány - csak az utcavonal kijelölésével, a tűzrendészeti előírások betartásának ellenőrzésével, és a szomszédok közötti építési, telekhatár vagy vízrendezési ügyekben, vagy az építtető és a kivitelező között kialakult vitában nyilatkozott meg szakvélemény adásával. Ezek az ügyek a tanácsi iratokban és a tanácsülési jegyzőkönyvekben lelhetők fel, az iratkezelés lazasága folytán gyakran a helyszín azonosításához nélkülözhetetlen elemi adatok is hiányoznak belőlük. Így a 19. század második feléig a házak meglétéről is esetlegesek, méreteiről ritkák az adatok. A mérnöki hivatal irataiból csak töredékek maradtak fenn.

A város 1776-77-ben alkalmazott először mérnököt, amikor a szabad királyi rang megszerzése érdekében szükségessé vált, hogy megbízható adatokkal tudja kimutatni ingatlanait. Antoine Duplatre a felmérési munkát elvégezte, az ő, a későbbiekben pontatlannak bizonyult, javítgatásokkal újramásolt térképe volt az egyetlen, a várost egész kiterjedésében ábrázoló hivatalos dokumentum a kataszteri térképek 1864-65-beli elkészültéig.[3]

A belvárosi adatgyűjtemény - 44 utcát, több mint 700 telket - tartalmazó kötet 1978-ban jelent meg, és azóta a művészet- és helytörténészek, gyakorló építészek nélkülözhetetlen segédeszköze.

A szerző akkor már, kutatási módszerét a tapasztalatok birtokában és a tárgy követelte új szempontok figyelembevételével megváltoztatva, új munkán dolgozott. Kezdeti célja az egész város számbavétele volt, de a források ismeretében ezt a tervet feladta, amint a megjelent mű bevezetőjében írta: „Szükségszerű volt, hogy a belváros után a budai külváros vizsgálatára kerüljön sor. A siklósi külváros - eltekintve néhány, az országút mentén épült fogadótól, majorságtól - csak a múlt század végén kezdett kialakulni, tehát várostörténetileg kicsi a súlya. A szigeti külváros erősen mezőgazdasági jellegű volt. [...] Kézműves ipara is jelentéktelen.”

A budai külvárost átfogó munka bevezetője a felhasznált források és a munkamódszer ismertetésén túl városrész-történeti tanulmány: szól a Tettye patak vízrendezéséről, a Balokány kialakulásáról, a temetőkről, kutakról, szobrokról és keresztekről is.

A vizsgált kétszáz évben erőteljesen növekedő kiterjedésű városrészt az összeírások adatai alapján négy térképen ábrázolta. Az 1695. évi házösszeírás, majd az 1722. évi telekkönyv, melynek budai külvárosi kötetéről a tanácsi iratokból nyert adatokkal egybevetve megállapította, hogy hiányos másolat, a benne felvett 135 telek mellől mintegy száz hiányzik, az 1786-ban Franz Quits városi mérnök által készített ingatlanfelmérés és az 1828 évi regnicolaris conscriptio adataiból szerkesztett térképek láthatóvá teszik a városrész terjeszkedését. A könyvben a második kötet végén kapott helyet az utcanevek változásait felsoroló jegyzék. Itt is a telekkönyvi betétek létrejöttéig követte a telkek és tulajdonosaik változásait, a későbbi időből feltüntetve esetleges építések, és következetesen a házak lebontásának adatait.

A két nagy adatgyűjtemény készítése során az iratokban előkerültek várostörténeti szempontból jelentős objektumok dokumentumai is, melyeknek adatait rendkívüli gondossággal egybevetette régebbi helytörténeti kutatások megállapításaival, és az így elért eredményeit a Pécsi Műszaki Szemle hasábjain, a levéltári és a múzeumi évkönyvekben megjelent tanulmányai őrzik.

Az 1722. évi telekkönyv már korábban, többek számára is kínálta a lehetőséget, egyben kihívást, hogy adatai alapján, térképen mutassák be a város akkori kiterjedtségét. A levéltár évkönyvében közölt dolgozatában számba vette ezeket, és indokolta az ő általa készített „helyszínrajz” eltéréseit.

A belváros kutatása során jelent meg tanulmánya a pécsi pálos és a kapucinus rendház telkének kialakulásáról, a pécsi török temetőkről, az elpusztult mecsetekről, a 18. századi horvát iskoláról, az első nyilvános gyógyszertár helyéről és a belváros utcaneveiről.

Két írásban foglalkozott a 17-19. századi pécsi vesztőhely lokalizálásával, építésének, használatának történetével, és közzétette a pécsi hóhérokról összegyűlt adatait. Írt az Ignác nevű kutakról. A korábbi történeti és régészeti eredményeket is összefoglaló nagy tanulmányt készített Pécs régi temetkezési helyeiről, az ókortól a 19. század végéig. Utolsó megjelent munkája a Balokány és környéke kialakulását tekintette át.

Ezek a kisebb terjedelmű írásai képet adnak sokirányú műveltségéről, tájékozottságáról, bár tudásának és összegyűjtött adatainak csak töredéke vált közkinccsé nyomtatott formában. Pécs elmúlt három évszázadának élő lexikonjaként intézményesült. A város történetének bármely kérdését kutatók számára mindig elérhető, készséges és biztos információforrás volt azokban az évtizedekben, amikor délelőttönként a levéltár kutatótermében dolgozott. Mindenkor kész volt segíteni, tanácsokat, ötleteket adni. Figyelemmel kísérte az újonnan megjelenő szakirodalmat, a városban folyó régészeti munkálatokat, a tervezett és megkezdett építkezéseket, ha szükségesnek látta, felkérés nélkül is elmondta véleményét.

            1985-ben a város PRO URBE PÉCS éremmel ismerte el munkálkodását, 1990-ben utcát neveztek el róla, legmaradandóbban mégis „a Madas” vaskos kötetei gondoskodnak arról, hogy Józsi bácsi neve fennmaradjon, amíg akad, akit érdekel Pécs múltja.

 

 

Madas József nyomtatásban megjelent írásai:

 

Pécs belváros telkei és házai. Adatgyűjtemény. Pécs 1979. 767 p. 2 térkép.

A pécsi Budai Külváros telkei, házai és utcái. Adatgyűjtemény. Pécs 1985. 1305 p. 4 térkép.

Aknamélyítés előcementálással karsztos mészkőben. In: Bányászati Lapok 1943.

I. 1-10.p.

A pécsi kokszszéntermelés néhány kérdése. In: Bányászati Lapok 1958. 8/9. 584-591.p.

Pécs belváros 1722 évi helyszínrajza. In: Baranyai Helytörténetírás 1971. 21-35.p. térképmelléklettel.

A pécsi pálos rendház telkének kialakulása. In: Pécsi Műszaki Szemle. Pécs, 1971.

2. 17-23.p.

Török temető Pécsett. In: A JPM Évkönyve, XVII/XVIII. 1972/73. Pécs, 1975. 117-122p. térképpel.

Az elpusztult pécsi mecsetek. In: Pécsi Műszaki Szemle. Pécs, 1973. 2/3. 41-47.p. 3 térképpel.

A XVIII. századi horvát iskola Pécsett. In: Pécsi Műszaki Szemle. Pécs, 1975. 1/2. 43-48.p.

Az első pécsi nyilvános gyógyszertár helye. In: A JPM Évkönyve, XXII. 1977. Pécs, 1978. 287-288.p.

A 17-19. századi pécsi vesztőhely. In: A JPM Évkönyve, XXII. 1977. Pécs, 1978. 285-286.p.

Pécs belvárosának utcanevei. In: Baranyai Helytörténetírás, 1977. Pécs, 1979. 397-440.p.

A pécsi volt kapucinus rendház telke. In: A JPM Évkönyve, XXIII. Pécs, 1978. 246-249.p.

A pécsi vesztőhelyről.- A pécsi hóhérokról.- Az Ignác kutakról. In: A JPM Évkönyve, XXV. 1980. Pécs, 1981. 231-239.p. térképpel.

Pécs régi temetkezési helyei. In: A JPM Évkönyve, XXXII. 1987. Pécs, 1988. 51-82.p.

A pécsi Balokány. In: A JPM Évkönyve, XXXIII. 1988. Pécs, 1989. 105-133. ill.


[1] Madas József: Pécs belváros telkei és házai. Pécs, 1978. 3.p.

[2] 1864. augusztus 9-én kelt a budai Magyar Helytartótanács leirata: „Királyi Helytartó Úr Ő Nagyméltósága legközelebbi utazása alkalmával tapasztalván, hogy némely helyeken az építkezésekre úgy szépészeti, valamint biztonsági tekintetben igen kevés, vagy épen semmi gond sem fordíttatik, ugyanezen oknál felhívatik a város közönsége, miszerint ide legfeljebb jövő hó végéig jelentse fel azt, valjon a város területére állnak e fenn építkezési szabályok, vagy sem? Meghagyatván egyúttal, miszerint igenlő esetben az ott érvényben álló építkezési rendszabályokat betekintés végett ide terjessze fel." A válaszadással megbízott Luzsevics László gazdasági tanácsos és a Pécs városi Szépítő Választmány elnöke jelenti: „Az építkezésre fel ügyelő és már 1848 előtt fen állott szépítő választmánynak irott szabályai nem voltak ugyan, még is - a mennyire tudom, mint a szépítő választmánynak 1848 előtti tagja - a választmánynak fő gondja mindig oda volt irányozva, miszerint minden építkezések-lettek azok ujjak, vagy át változtatva - biztonsági ugy mint szépészeti tekintettböl szilárd anyagbul készittessenek, kémény nélküli házak építése egyátalán meg engedve nem lévén, a ház tetők cserép zsindellel befedessenek, és a mennyire a helyi viszonyok követelték, az utczák rendeztessenek, miért is minden építkezésnél vagy a házak át alakitásánál az eddig szokásban volt viz csurgások - mellyek leg több anyagot szolgáltattak a szomszédok közti viszálykodásra - biztonsági tekintettböl el tiltatván, azoknak helyébe a házaknak ösze építése, és mindkét részröl fel emelendő tüz falakkali elkülönitése be hozatott - az árnyék székek pedig a kutak és pinczéktöl leg alább is 4 ölnyi távolságban engedtetvén csak meg. A be jelentés kötelessége, az építésröl készitett tervek elő mutatása és a tervnek választmány általi meg vizsgálása csak a nagymélt, M. kir. Helytartótanácsnak ’863-ik évi rendelete folytán lévén meghagyva. Ezek a mostani szépítő választmánynak az elődöktől hagyománykép át vett s most is életben fen tartott szabályai."

[3] Antoine Duplatre (Duplater- Tuplare formában is leírják a nevét) Vas vármegyétől 1773-ban kapott bizonyságlevele szerint 1772-ben Batthyány Tódor borostyánkői uradalmában a jobbágytelkeket mérte föl, vitte térképre, és számolta ki az utánuk járó szolgáltatásokat. Baranyába is valószínűleg a Batthyány család révén került, 1775-től 1781-ig van adat arról, hogy az üszögi uradalomban dolgozott. 1776-tól végzett munkákat a városnak, 1777. augusztus elsején kötött szerződést a székeskáptalannal birtokai felmérésére, a községekben létező jobbágytelkek telekkönyveinek és térképeinek elkészítésére. A vármegyében, több uradalomban is dolgozott, 1781-82-ben a székeskáptalani és a püspöki uradalmakban is vállalt munkát. 1778 májusában vett Pécsett házat, 1780-ban a szomszéd telek megvásárlásával bővítette, kölcsönt vett fel, és a számlák tanúsága szerint több éven át építkezett. A ház az egykori Zsolnay utca 5, vagy Lánc utca 25 számot viselte, néhány évtized múlva ezt vette meg Peter Maria von Berks bányakapitány. Így a város két jeles mérnökének lakóházára nem helyezhetünk emléktáblát, mert 1979-ben a városrendezés áldozata lett az épület. A gyógyszerészi és orvosi számlák szerint 1780-tól gyakran betegeskedett. 1783. március 12-én halt meg, két nap múlva felesége, Margaretha is. Kiskorú gyermekeik pécsi polgárcsaládoknál nevelődtek fel. BML Pécs város tanácsa iratai 1788/143½ számon található a hagyatéki számadás. Már nem csak alkalmi munkára szerződtetett hivatali utóda, az 1784. február 13-tól hites mérnökként tevékenykedő Franz Quits a II. József által elrendelt kataszteri felmérés, a folyamatosan adódó városi munkák mellett 1786-tól a telekkönyv vezetését, 1792 tavaszától az urbarialis prefektus teendőit (a boradó számontartása és behajtatása) is végezte. 1815 januárjában évi száz forint nyugdíjat hagyott jóvá számára a tanács. Mivel a város erdeiről nem létezett megbízható térkép, először ennek elkészítésére kötött szerződést, majd 1813-tól helyettesként, 1815-től 1818 októberéig esküdt városi mérnökként alkalmazta a város Johann Peter Ritter von Berks bányakapitányt. Egy, a tanáccsal folytatott vitában írja le, hogy hivatalában nemhogy iratokat, de egyetlen cédulát sem talált elődje után. Az ő halála után 1845-ben a levéltárba került iratai között megtalálhatók városi mérnökként végzett munkája dokumentumai is. A későbbi városi mérnökök, Novák Simon, majd Lukrics Ignác után nem maradt más, csak a tanácsi iratok között föllelhetőek.