Cikkek

Szabados György: Madas József, a bányamérnök

Pécsi Szemle 2002. (5. évf.) 2. szám, 85-89. oldal

Letöltés: pdf20


Szabados György

MADAS JÓZSEF, A BÁNYAMÉRNÖK

Madas József 1905. április 27-én született Aradon, édesapja, Moldován Ödön városi tisztviselő. Az elemi után 1915-ben a Magyar Királyi Állami Főreáliskolában kezdi meg középiskolai tanulmányait. Az első világháború, majd Trianon után lehetetlenné vált a család Aradon maradása. Édesapja nem tette le a románoknak a hűségesküt, ezért 1921-ben repatriálnak és Szegeden telepednek le, Madas 1925-ben a Baross Gábor Főreáliskolában érettségizik. Még ebben az évben beiratkozik Sopronban - akkori nevén - a Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolára. Az előírt tárgyak hallgatását 1930-ban befejezi. Oklevelét 1936-ban szerzi meg az addigra már József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karán.

Még a főiskolai évek alatt kiküldött gyakornokként dolgozik az Ajkai Kőszénbánya Rt-nél, majd abszolválás után anyagi okok miatt aknászként kezd itt dolgozni. Hamarosan főaknásszá nevezik ki, majd 1935-ban mérnökké minősítik. 1936- ban diplomázik, ekkor a Gyula-tárói üzem, 1937-ben Ármin-akna üzemvezetője, egyben bányaigazgató-helyettes. Itt részt vesz a hosszú frontfejtési rendszer megszervezésében, valamint a száraz tömedékelési eljárás kidolgozásában.[1]

1939-ben megbízzák Padragon a kutatófúrások megkezdésével, 1941-ben az aknamélyítéssel. Ezt a karsztos mészkőben, újszerű technológiával, előcemen- tálással hajtotta végre. Ez a Magyarországon akkor elsőízben alkalmazott eljárás tette lehetővé, hogy a mélyítendő akna körül a karsztvíz által létrehozott üregeket kitöltsék, azaz visszaállítsák a kőzet eredeti tömör állapotát. Ezzel megakadályozták, hogy az üregekben lévő víz a mélyítendő aknába, mint egy kútba beáramoljon. Ez biztonságosabb megoldás volt, mint bármilyen szivattyú-rendszerrel a szelvénybe került vizet a talpról eltávolítani, és a hozzáfolyásokat igen költséges, de mindig kétes értékű falszigetelésekkel megszüntetni.[2]

A kemény kiállású üzemvezetőt többszöri feljelentések és vizsgálatok után 1944. október 21-én a nyilasok letartóztatják és Veszprémbe, majd Komáromba hurcolják. Itt paratífuszt kap, és december 2-án betegen szabadul, de az úgynevezett „felszabadulásig” rendőri felügyelet alatt áll. Lehetetlenné vált helyzete miatt 1945 elején Padragon felmond. Következő munkáltatója a szovjet érdekeltségű Alumíniumérc Bánya és Ipari Rt, ahol rövid ideig Iszkaszentgyörgyön, majd Gánton lesz üzemvezető. A Bauxitbányászat Fejér megyében 1926-76 között című tanulmányban ez olvasható róla: „Gánton a termelés megindításának legfontosabb előfeltétele a rakodó- és szállítógépek javítása, a háború alatt elveszett berendezések [.] pótlása volt. A helyreállítási munkákat Madas József vezette.” Volt igazgatójának, bányamesterének és főaknászának visszaemlékezése szerint Madas József szigorú, igazságos, becsületes és kiváló bányamérnök volt. A fegyelmet, pontos munkát keménykézzel megkövetelő üzemvezetőt a hirtelen előkerült káderek a pártnál, az ÁVO-nál sorra feljelentgették, ezért 1947. decemberében áthelyezését kéri az ugyancsak szovjet érdekeltségű MESZHART-hoz.[3]

Új állomáshelyét 1947. december 5-én foglalja el Pécsett. Hogy a számára immár kényessé vált területtől, azaz a fizikai munkásokkal való közvetlen kapcsolattól távol maradhasson, először az üzemszervezési, üzemgazdasági, majd a tervosztály vezetője lett. 1955-től minőségi főmérnök címmel a vállalat minőségi termelésének szervezése, ellenőrzése volt a feladata.

Az ötvenes évek elején, amikor a „vas és acél országa” akartunk lenni, óriási beruházásokkal fejlesztettük a nehézipart, ezen belül megépítettük a Dunai Vasművet, arra kényszerült a mecseki szénbányászat, hogy felmérje szénvagyonát, megállapítsa a termelhető kokszszén mennyiségét és minőségét. Ezeknek a vizsgálatoknak az elvégzésére, a módszerek kialakítására, a mintavevő hálózat és a szükséges laboratóriumi kapacitás megteremtésére, a vállalatvezetőség szerencséjére, benne találták meg azt a szakembert, aki nagy műszaki és humán kultúrája és nagyfokú szervező tehetsége révén szinte azonnal meglátta a megoldás módját, majd hajthatatlan akarattal végig is ment ezen az úton. Tette ezt akkor, amikor nyugodtan állíthatjuk, az egész Mecsekben nem volt még egy szakember, aki tudta volna, milyen szempontok szerint minősítik a kokszszeneket. Sőt bátran megkockáztatom, azt se tudta senki, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. De egy barnaszén bányász, majd bauxitos mérnök felkészült volt rá, mihelyt a szükséglet ezt megkívánta. Megismerni azt, hogy a kokszolható szénvagyon hogyan helyezkedik el a pécsi medencében, tisztázni kellett a kokszolhatóság fogalmát, majd ennek mérhetőségére egyértelmű paramétereket megválasztani, a széntelepekből mintát gyűjteni és a telepek minősítő vizsgálatát elvégezni.

E rövid dolgozat keretében még nagy vonalakban sem ismertethetjük a több ezer minta évekig tartó megvételének, feldolgozásának, kiértékelésének menetét, csak a levont végkövetkeztetést mondhatjuk el, és annak hatását a bányászkodás technológiájára. A vizsgálatok eredménye alapján megállapítható volt, hogy András akna szene egyáltalán nem kokszolható, Széchenyi-akna szene fokozatosan javul, majd kelet felé haladva Szent István-aknán át egyre nő a kokszolhatóság, Vasason már fölös sülő-képességű a szén, ami keverőszén nélkül nem is alkalmas kohókoksz gyártására, de a különböző fejtések szenének megfelelő keverékéből kiváló kokszszén állítható elő.

Az 1950-es évek végén vált időszerűvé, hogy a számos fejtésből származó, különböző sülő-képességű szenekből ne véletlenszerűen, hanem tudatosan keverve állítsák elő a szükséges minőségű szenet. Ezzel azonban a bányaművelő mérnök fejtési sorrendje összeütközésbe került az értékesítési követelményekkel.[4] A pécsi bányászatnak szerencsére volt akkor egy olyan széles látókörű bányamérnöke Madas József személyében, aki meglátta, hogy a kellő minőség biztosítása érdekében nem a bányában kell különleges művelési módot alkalmazni, hanem a külszínen kell megteremteni a nyersszénből a megfelelő széntermékek előállításának a lehetőségét. A külszínen a fejtések minősítő jelével megjelölt csille útját úgy kell megszabni, hogy az az előírt helyre, külön buktatóra, tartalma pedig külön tárolóba kerüljön, és ezt a szénelőkészítő-műben való célravezető feldolgozás kövesse. Következésképpen korszerűsíteni kellett a szénelőkészítőművet.

A pécsi bányászatban már a 19. század közepére felismerték, hogy a kitermelt nyersszén önmagában nem hasznosítható, a szenet a meddő anyagoktól meg kell szabadítani. Különféle kisebb válogató berendezések, egyszerűbb mosóművek épültek, majd az Első Dunagőzhajózási Társaság 1914-re megépítette az újhegyi durvaszén-mosót, ami 1928-ban aprószén-mosóval egészült ki, és üzemelt egészen az 1950-es évek közepéig. Az üzem 240 t/h feladó kapacitással a 8 mm-nél durvább anyagból ülepítőgéppel választotta le a meddőt, és ez hányóra került. A „tiszta” szenet kovácsszén, diószén és kockaszén szemnagyságokra osztályozták, majd ipari (hajózás, vasút) és háztartási célokra értékesítették. A 8 mm alatti aprószenet csatornamosón választották szét tiszta szénre és középtermékre. Előbbit részben a pécsi kokszmű, részben a MÁV használta fel, utóbbit a DGT saját erőművében tüzelték el. A mosáshoz felhasznált vízből a széniszapot kiülepítették és a közszájon csak „Schlamm” néven ismert anyag, a szegényebb pécsi lakosság „kedvelt” tüzelője lett.

Ez a nem ilyen céllal épült rendszer kohókoksz alapszén előállítására alkalmatlan volt. A Dunai Vasműben az 1954 körül létesülő kokszmű számára a pécsi kokszolható szén volt az egyik alapanyag. Ennek viszonylag egyenletes minőségét új technológiájú szénmosóval kellett biztosítani. Madas kezdeményezésére az akkori iparirányítás (a vállalatvezetés, a Nehézipari Minisztérium, a Tervhivatal) megbízta a Bányászati Tervező Intézetet a mosó rekonstrukciós terveinek elkészítésével. A konkrét technológiára a vállalat akkorra már itt dolgozó fiatal előkészítés-technológus mérnökei adtak javaslatot. Csak olyan berendezések jöhettek szóba, amelyeket az 1954-es Magyarországon (legfeljebb a Szovjetunióban) le lehetett gyártatni. Ebben az 1958-ra ténylegesen megvalósult rendszerben külön került feldolgozásra a kokszolható és külön az energetikai szén. Nem változott a 8 mm feletti durvaszén feldolgozása. A mosott szén 3 szemnagyság osztálya továbbra is elsősorban a lakosság igényeinek kielégítésére szolgált. A nem kokszolható szén 8 mm alatti része mozdonyokban és az erőműben került eltüzelésre. A 8 mm alatti kokszolható aprószénből a beépített új ülepítőgépeken állították elő a kokszszén előkoncentrátumot, de ezt a magas 18-20%-os hamutartalma miatt a Dunai Vasmű mosójában tovább kellett dúsítani 11% körüli hamura. Az akkori technológia szintjén a széniszap víztelenítését mechanikus úton még nem lehetett megoldani. Maradt az iszaptavakban való ülepítés, szikkasztás, és a lakossági célokra való értékesítés.[5] Még üzembe se helyezték ezt a finomülepítőgépes üzemet, amikor a Dunai Vasmű növekvő mennyiségi, de főként fokozódó minőségi igényei miatt, és mert megjelent a lengyel és a cseh import kokszszén konkurenciája, újra technológiát kellett váltani.

Az 1960-as évek elején megvolt a lehetőség arra, hogy korszerű, jó hatásfokú berendezéseket szerezzenek be külföldről (NSZK, Csehszlovákia), de arra, hogy egy még be sem indult üzem helyére új beruházás létesüljön, csak egy különös szervezőképességű, erős akaratú ember volt képes. A vállalat szerencséjére az utolsó szolgálati éveit töltő Madas József még ezt is meg tudta szervezni. A durvaszén mosása lényegében az új rendszerben sem változott, csak a berendezéseit cserélték ki, de az aprószénnek nehézszuszpenziós hidrociklonokon való szétválasztása révén, nagyon jó kihozatali hatásfokkal, közvetlen kokszkamrába tölthető anyagot lehetett előállítani. A teljes termelés nedves előkésztése révén a keletkezett széniszap mennyisége elviselhetetlenül megnőtt. A 90 000 tonna összkapacitású iszaptavak, amelyek körülbelül féléves ciklusban (töltés, ülepedés, szikkadás, kitermelés) fogadták az anyagot, már messze nem bírták ezt a terhelést. Lassan a mosó egész környéke iszaptóvá vált, legnagyobb kiterjedésükkor körülbelül 800 000 tonna feküdt bennük. Ez nem volt sokkal kevesebb a pécsi bányák egy éves termelésénél. Négy, egyenként 100 m2-es vákuumszűrő beépítésével a probléma nagy részét sikerült kiküszöbölni, de a szűrletvíz legfinomabb szemnagyságú iszaptartalma évek alatt sem szikkadt le értékesíthető állapotúra. Erre végleges megoldás csak az 1970-es évek végére született.[6]

Egy ilyen ismertetésnél persze csak nagyon rövidre fogva és elnagyolva lehet egy kiváló mérnök hosszú életútját megrajzolni. Nem könnyen, nem sima úton érte el, amit elért. Nem hullottak a mellére kitüntetések, de szívós akarattal meg tudta valósítani a később mindig jónak bizonyult elképzeléseit. Nyugdíjazása után a következő generációra maradt a mecseki szénelőkészítés valóban európai színvonalra való emelése. A ma már elfelejtett „liász-program” alapján a Dunai Vasmű III-IV kokszoló blokkjának tervezett megépítésével jelentkező közel kétszeres kokszszén igényt kellett volna kielégíteni. Ennek során nem a hihetetlenül költséges mélyművelésű bányakapacitás megduplázásával, hanem a szénelőkésztési rendszer teljes átalakításával érték el ezt a célt. Ennek első lépcsőjét meg is valósították úgy, hogy a korábbi 12-14%-os kokszszén kihozatalt 25% körülire megemelték. A növekmény kisebb, 2-3%-os hányadát a durvaszén feldolgozásából érték el. A nagyobb hányadot a széniszapnak flotálással való szétválasztásával, majd a flotált termékeknek (koncentrátum és meddő), ennek az 500-700 m3/h, 120-150 g/l zagysűrűségű óriási iszaptömegnek a technológiai soron belül, az iszaptavak kiküszöbölésével mechanikus berendezésekkel való víztelenítését oldották meg teljes sikerrel. Úgy, hogy a mosóból elfolyó víz alig 1 g/l szilárdanyag tartalma jóval kisebb volt, mint a mosót ellátó pataké (zömmel kiemelt bányavíz) a maga 4-5 g/l sűrűségével. Az elkészült üzemet számítógépes vezérléssel majdnem teljesen automatizálták. Automatikus szalagmérlegek, izotópos áramlás- és zagysűrűség mérők, röntgensugaras hamutartalom mérők, stb. kerültek felszerelésre. A mért adatok elemzése alapján a számítógép adott utasítást az egyes részfolyamatokba való beavatkozásra. Ezzel a végtermék hamutartalmát néhány ezrelékes pontossággal lehetett tartani. Sajnos a bányászat visszafejlesztése, de főleg a Dunai Vasmű igényváltozása egy-két évi működés után halálra ítélte ezt a nagyszerű mosóművet. Szomorú játéka a sorsnak, hogy Madas József bányamérnöki életművének végső megsemmisülése és az ő 23 évnyi nyugdíjas életének vége nagyjából egybeesik.

 

psz 2002 02 09 szabados gyorgy 01

 

Végszóként elmondhatjuk: nem volt Ő felfedező, feltaláló, de meg tudta látni a problémákat, meg tudta keresni a megoldáshoz vezető utat, és ki tudta harcolni, hogy az új technológiákat bevezessék és alkalmazzák. Ez a képessége nem csak születési adottság volt nála, hanem az igen nagyfokú műszaki képzettsége mellett a ma már szinte párját ritkító humán műveltsége, tudásvágya hajtotta mindig az új felé. Ennek a belső kényszernek köszönheti Pécs városa, hogy nyugdíjasként a pécsi utcák, házak múltját kutatta, és egy termékeny időskor során már nem a föld alól, hanem a múltban bányászkodva tudta az emlékek kincsét a felszínre hozni, és mindnyájunknak átadni. Ez azonban már egy más történet.


[1] Madas Katalin szíves szóbeli közlése.

[2] Madas József: Aknamélyítés előcementálással karsztos mészkőben. In: Bányászati és Kohászati La- pok,1943. 1. szám.

[3] Gebhardt János okl. bányamérnök, a Magyar AluminiumTröszt ny. bányászati igazgatója gyűjtése a bauxitbányászat történetéről készült tanulmányához.

[4] Madas József: A pécsi kokszszéntermelés néhány kérdése. In: Bányászati Lapok, 1958. 8-9.p.

[5] Szabados György: Technológiai tervjavaslat a pécsi szén-előkészítőmű rekonstrukciójához, 1958. (kézirat)

[6] Káplár-Ács-Szabados: Szénvizsgálatok, szénelőkészítés a Mecseki Szénbányáknál, 1971. (kézirat)