Cikkek

Bükkösdi László: Ernster Dezső Pécsett

Pécsi Szemle 2002. (5. évf.) 2. szám, 80-84. oldal

Letöltés: pdf20


Bükkösdi László

ERNSTER DEZSŐ PÉCSETT

Dr. Nádor Tamás emlékének[1]


2002 júliusában avatták fel Ernster Géza és Ernster Dezső emléktábláját. Így tisztelgett Pécs városa jeles szülöttének és édesapjának az emléke előtt.
[2]

A hatvanas években Ernster Dezső testesítette meg Pécsett az amerikai sztár fogalmát. De mielőtt erről írok, be kell mutatnom az ellenkező típust. Sokan emlékszünk derűvel Strangalits Tonyó bácsira, a Nádor Kávéház örökös törzsvendégére, aki valaha szövetben utazott, de akkor már csak zsiletteket árult. Hózentrógerja közt dagadt ki nadrág fölött ingéből meztelen hasa. Télen télikabátját, nyáron zakóját viselte panyókára vagy karjára vetve. Egyedül fölvenni egyiket sem tudta. Télen-nyáron kötött sísapkában járt. S óriási művészettel volt képes bárkit letarhálni egy kisfröccsre. Bár témám fő sodra tekintetében Tonyó bácsi jelentéktelen figura, be kellett mutatnom.

Döbbenetes jelenet volt ugyanis 1963 nyarán, a Széchenyi téren, a Nádor Szálló előtt. Megállt egy csodaautó. Hét-nyolc méter hosszú. Nálunk a Wartburgot is megnézték még akkor. Csak kevesen tudták beazonosítani, hogy ez valószínűleg egy Oldsmobile. Kiszállt belőle egy bronzbarna, sportos alkatú, amolyan lányok álma, deli filmsztár féle. Pár perc alatt hatalmas csődület vette körül az autót, főként fiatalok, tátott szájjal. A filmsztár elindult a szálloda felé. S akkor az ámulat közepette, a hatodik sorból megszólalt sztentori hangján Tonyó: üdvözlöm Dezsőkém! Mi van a Jenővel?

A történetet Krassó Jenő barátom tudta különös bájjal előadni. Sok év múltán is nagy sikere volt vele a Kávéházban. Igaz a végén rendre hozzá tette: Ja, az egyik a háború után New Yorkban próbált szerencsét, a másik a szocializmusban.

Jenő, Dezső bátyja, valaha színházi korrepetitor, szintén túlélte a holocaustot, de nem igen tudunk róla. Egy húguk is volt, Adél, aki a Metropolitan kórusában énekelt. Muzikális család voltak.

A pécsi történet úgy kezdődik, hogy Ernster Géza losonci főkántort választotta meg a pályázók közül a pécsi izraelita hitközség 1896. július 16-án a kántori állásra.[3] A pécsi zsinagógának volt egy hatalmas vonzereje. Itt működött az akkor már a teljes magyar nyelvterületen rangot kivívó Angster orgonák legelső példánya, az Opus 1, amit épp a hitközség tanácsára, referencia darabnak épített a Párizsból megtért mester és csapata. Nincs rá bizonyítékom, de a 28 éves, jelentős zenei ambíciókkal rendelkező Gézát, valószínűleg vonzotta az akkor méltán híres hangszer is.

A pécsi főkántor zenei ambícióit nem csak az bizonyítja, hogy gyerekei később a világ első operaházába jutottak el, hogy felesége is koncertképes énekes volt, hanem részvétele Pécs zenei életében. A legjellemzőbb talán, hogy az 1933. június 3. és 11. között zajló Pécsi Ünnepi Hét programjának szerves részese volt a zsinagóga énekkara. Június 4-én, Pünkösd vasárnapján, a zsinagógában Mangold Rezső vezényletével tartott hangversenyt a templom énekkara, a főkántor szólót énekelt. Előtte este és vasárnap este is, a Pécsi Izraelita Énekkar teljes létszámban beletartozott abba a 120 tagú vegyeskarba, a Szeráfi Kórussal, a Pécsi Dalárdával, a Pécsi Polgári Dalkörrel, a Pécsi Vegyeskarral stb. együtt, akik Várhalmi Oszkár vezényletével Pierné: A gyermekek kereszteshadjárata című zenés legendájában működtek közre.[4] A szólisták közt ott volt Ernster Dezső kedves énektanárnője Kalliwoda Olga is, akihez fiatalon, Várnagy Viktorral együtt járt énekórákra. Dezső Nyugat-Európában ekkor már karrierje kezdő csúcsain jár.[5]

Első nyilvános pécsi fellépése 22 éves korában, a Pécsi Dalárda „tíz kamarazene és szonáta estély” sorozatához kötődik. 1920. március 8-án a IX. hangversenyen, az Uránia termében volt a sikeres estély. (A mai Uránia mozi nagytermében akkor még felolvasó színházi esteket, hangversenyeket, reprezentatív ismeretterjesztő előadásokat tartottak a filmvetítések mellett.) Három év múlva operaénekesként is debütál. A Tannhahauser őrgrófját énekli Plauenben. Elindul a külföldi sikersorozat, de a sikerek közben is fontosnak tartja, hogy haza-haza jöjjön. A családlátogatásokba néha egy koncert belefér. 1940. február 14-én Gödri Katóval és Sass Dezsővel ad közös hangversenyt Pécsett.[6]

A második világháború katasztrofális éveit, Nádor Tamás jóvoltából, a saját szavaival szeretném elmondani. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy ezt a méltatást Nádor Tamásnak lett volna joga egyedül megírnia, én csak akadályoztatása miatt vállaltam a feladatot, de minden fontos adatot az ő írásaiból, könyveiből merítettem. Ezért, az illendőnél hosszabban fogom idézni őt, így tisztelgem hivatástudata és bámulatos szorgalma előtt. Ám az idézet előtt még megemlíteném: A koalíciós években, immár a New York-i Metropolitan tagjaként is eljött egyszer-egyszer Pécsre, ifjúsága színhelyére, a hajdani családi otthon látására. (A Munkácsy Mihály, azelőtt Nepomuk utca 14-ben élt a család. A ház bejárata Fürdő utca 1.) Apja elvesztését érzelmileg sosem tudta feldolgozni.

1947. szeptember 10-én és 1948. július 26-án adott hangversenyt Pécsett. Az utóbbin a Pécsi Nemzeti Színházban néhány dalt és opera áriát énekelt repertoárjából „megragyogtatva széles hangterjedelmét”. Ezen az esten Piovesan Sirio és a pécsi filharmonikus zenekar működött közre, Csáky Nándor vezényletével.[7]

Aztán a vasfüggöny őt is elzárta hazájától, szülővárosától. A hatvanas években, amikor enyhült a politikai légkör, Schweitzer József, aki több mint harminc éven át volt Pécsett főrabbi, a zsinagóga renoválásába kezdett.[8] A munkálatok önerőből folytak. Kézenfekvő volt, hogy meghívja a néhai jeles kántor fiát, a neves amerikai művészt, hogy adjon jótékonysági hangversenyt. Erre három alkalommal került sor. Mindháromszor Ernster Dezső a Nádor Vadász-termébe hívta vacsorára a hitközség vezetőit, tisztségviselőit. Kenedi Mihály ilyenkor büszkén bizonyíthatta, hogy szállodájának konyhája nemzetközi színvonalú. Akkor a Nádor országos viszonylatban is kiemelkedő nívót képviselt.

Dezső általában barátjával, Sátori Gézával és annak feleségével jött Pécsre. 1963. július 7-én magam is ott szorongtam a város zenekedvelőivel a zsinagógában. Ugyanazt éreztem, amit Nádor Tamás is idéz Fideliótól: „Olyan a hangja, mely a szív mélyére hat.”

Nádor Tamás nevezetes írása 1969. november 27-én jelent meg a Dunántúli Naplóban. Az itt idézett részletet beválogatta Zenés esték a Mecsek alján című könyvébe is: Ismerem jól négy évtizedes művészútjának minden fontos állomását. [...] Beszélgettem vele híres szerepeiről, a morcos-tréfás Osminról; Pognerről, a bölcs mesterdalnokról; II. Fülöpről, a kegyetlenségében is tragikusan magányos uralkodóról; Roccoról, az emberséges börtönőrről; Boriszról, a lázálmaival viaskodó cárról; Ochs báróról, a fogatlan vidéki nemesről és a többiről, akiket Berlin, Dessau, Düsseldorf, Graz operaszínpadain keltett életre. Szó esett arról is, hogy Wieland Wagner meghívta Bayreuthba a Parsifal előadására, Toscanini vezényletével énekelni, és hogy Amerika nagyvárosainak közönsége tapsolt neki, amikor egy salzburgi nemzetközi opera együttessel ott turnézott. Ezek a nagy, parádés fellépések a New York-i Metropolitanban és a zürichi Operaházban már közismertek Most valami másról kellene beszélni, más emlékeket idézni. [...] Talán a gyerekkort, ahol Ernster Dezső először hallott éneket, és ahol ő maga is először énekelt [.] Nemcsak édesapám volt művészlélek, pályáján országos híresség, hanem fiatalon elhunyt anyám is gyönyörűen énekelt, akárcsak testvéreim. Bátyám annak idején a pécsi színház korrepetitora volt, az ő segítségével hatéves koromban már a Carmen gyermekkórusában énekeltem.[...] És hangom mentette meg az életemet, amikor tizenhét éves koromban, távola hazámtól, egy kozákokkal teli katonavonatban szökevényként énekelni kezdtem. A szép dolgokért rajongó katonák futni hagytak, és én 1917 szilveszterén megérkeztem Pétervárra [...] Hosszú, kalandos út végén jutottam ismét haza, Pécsre. Váratlanul érkeztem, apám nem volt otthon, a templomi szolgálatot látta el. Én a templom végében meghúzódva hallgattam apám énekét, míg aztán a szertartás végén túláradó boldogsággal, könnybe lábadt szemekkel megölelhettük egymást. [...] Ahányszor beszélgettem Ernsterrel, édesapján kívül mindig hálával említett egy nevet, Kalliwoda Olgáét, az áldozatos lelkű művészasszonyét, a neves énektanárnőét, aki első tanítója volt. És nekem mindig az az érzésem ilyenkor, hogy Ernster mennyire szeretné elmondani egykori tanárnőjének, miképp lett tanítványából világjáró művész, aki már 1933 előtt eljutott karrierje egyik csúcspontjára.

A berlini Staatsoperben legszebb szerepeimet énekeltem nagy karmesterek vezényletével és nagyszerű kollégák közreműködésével. De olyan emlékezetes hangversenyem nem volt, s nem lesz soha, mint a bergen-belseni koncentrációs táborban. [...] 1944-ben én is ott éltem és énekeltem a barakk lakóinak. Tudtam, erőt kell adnom a csüggedőknek, közelebb kell hoznom az elveszített otthont, a családot, a táborból száműzött szépséget, fel kell ébresztenem bennük az élet iránti szeretetet. Odaálltam a sok száz deportált elé, s elkezdtem Schumann Heine versére írt dalát, a „Két gránátos"-t. A hatás olyan volt, hogy hozzá hasonlót, soha nem tapasztaltam. Igaz, talán soha olyan alázattal nem énekeltem, mint akkor. Aztán belekezdtem Kodály „Ádám hol vagy?" című dalába, amely szinte oda illett, ebbe a környezetbe, hiszen jelképesen kerestem az embert a gyilkosok között. Amikor a dal elhangzott, egyik deportált társam egy darab száraz kenyeret nyújtott felém. Nagyobb honoráriumot sosem kínáltak fel nekem. Ez az a mélypont, amiről Fábián Imre így ír Ernsterről szóló könyvében: „Fidelio börtönében vagyunk Rocco mesterrel, lent a sötétségben. Egyetlen vigaszunk, hogy részünk lesz még a Fidelio megszabadító világosságában is, a felszabadult ember és a művész győzelmében.”

Már fél menekülés az is, hogy Ernsternek sikerült a haláltáborból Svájcba jutnia, ahol a baseli színház vezetőinek közbenjárására koncertezhet, járja a menekülttáborokat, több mint száz ária- és dalestet ad, természetesen honorárium nélkül.

Legnagyobb színházi sikereim sem tudták soha feledtetni ezeknek a szerepléseknek csodálatos légkörét. Ilyen hálás, a zenére, kultúrára kiéhezett hallgatóságom sosem volt, s én tudásom legjavával igyekeztem megköszönni bizalmukat. Az én köszönetem az éneklés lehetett. Emlékszem, amikor Svájcba érve átestünk az előírt fertőtlenítési procedúrán, bevittek valamennyiünket a gőzfürdőbe. Társaim arra kértek, most, ebben a megrázó pillanatban legyek én az, aki kifejezi valamennyiünk háláját és köszönetét vendéglátóinknak. Én pedig rázendítettem a Sarastro-áriára: „Itt megtisztul a lélek, E csarnok mélye szent.” Felejthetetlen és leírhatatlan pillanat...

És kevés szó esett még arról a jelentős eseményről is, amikor Ernster 1946-ban New Yorkba érkezett és a Metropolitan vezetői előtt énekelt. Bruno Walter azt kérte énekeljem mindjárt Sarastro E-dúr áriáját. Én szerettem volna előbb beénekelni magamat, ezért a Tannhauser őrgrófjának jelenetével kezdtem. De ezután Bruno Walter már türelmetlenül felugrott és követelte az E-dur áriát. Elénekeltem, utána a Pogner monológja következett, majd Fiesco áriája, s a Fülöp ária. Amikor befejeztem, Bruno Walter odament a színpadhoz és felszólt: „Megtenne nekem, öreg embernek még egy szívességet? Elénekelné a D-dúr Ozmin áriát?”

így adott valóságos hangversenyt Ernster a Metropolitan vezetőinek, hogy aztán szerepek egész sorát énekelje esténként New Yorkban, Bécsben, Zürichben, Budapesten.

És szólni kell még egy feledhetetlen Sarastro alakításról, 1966 nyarán a Margit-szigeten, Mozart utolsó, s talán legnagyobb alkotásában, a Varázsfuvolában, búcsúzott el Ernster az opera világától, zárta le sikerekben oly gazdag, ragyogó művészpályafutását.

Azt a művészpályát, melynek járása közben soha, egyetlen pillanatra sem felejtette el magyarságát. Ő mondta egyszer: „Én haza jövök akkor is, ha Budapestre hívnak, akkor is, ha szülővárosomba, Pécsre látogatok el. Mert én nem vallom másokkal: Művész hazája széles e világ. [.] Énekelhetek én több nyelven, hivatásom köthet New Yorkhoz, Zürichhez, Bécshez, otthon csak a Mecsek alján érzem magam, ahova ifjúságom annyi szép éve köt, s ahová mindig elzarándokolok, mert odahív jó édesapám és első tanítóm emléke is.

A nevezetes Margit-szigeti búcsúfellépés előtt egy pécsi szabadtéri színpadi szereplés emlékét is őrizzük. 1964. június 11-én a Káptalan utcai szabadtéri színpadon Simándy József énekelte a Don Carlos címszerepét, II. Fülöp szerepében Ernster Dezsőt hallhattuk. Amikor elkezdte híres áriáját, hogy „Majd alszom én, ha véget ér a kín.” összeborzongott a nézőtér. Utána sokat beszéltünk arról, hogy csak egy ennyit szenvedett művész képes ilyen mély érzelmeket kelteni. Alig mozdult, de aurája volt.

Utolsó éveiben is gyakran járt barátaival Harkányba. Imádta a harkányi vizet. De mindig a Nádorban lakott. Az autóját látva tudtuk, hogy itthon van.

Halála előtt, 1981-ben, Kovács Imre még készített vele egy rádióriportot. Szívesen meghallgattam volna most is. Ám az elektronikus sajtó átka ezt az anyagot is elérte. Ma már nem található meg az archívumban.


[1] Dr. Nádor Tamás (1925–199?) zenekritikus, zenei szerkesztõ, rádióriporter, helytörténész. Megjelent

mûvei: Giacomo Puccini életének krónikája. 1970; 1974. Antonio Vivaldi életének krónikája 1973. Zenei

emlékhelyek Pécsett 1974. Liszt Ferenc életének krónikája 1975, 1977. Puccini. Szemtõl szemben.

(Fajth Tiborral) 1977. Zenés esték a Mecsekalján 1979. Pécs zenei Krónikája 1995.

[2] Ernster Dezső (1898. november 23. Pécs - 1981. február 16. Zürich

[3] Ernster Géza (1868-1944) főkántor. Koncertrációs táborba hurcolták.

[4] Várhalmi (Weigele) Oszkár (1880-1974) katona karmester, színházi karmester. Pécs korabeli zenei életének kulcsfigurája.

[5] Kürschner Emánuelné Kalliwoda Olga (1886-1952) énekművész, zenepedagógus. Pécs egykori zenei életének meghatározó egyénisége.

[6] Gödri Kató operaénekes (+1984), Sass Dezső (1903-1993) zongoraművész, zenepedagógus, zeneszerző.

[7] Piovesan Sirio (1907-?) hegedűművész, zenepedagógus.

[8] Dr. Schweitzer József (szül: 1922) 1947-1981 között pécsi főrabbi, 1985-az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója, 1995-től nyugdíjba vonulásáig országos főrabbi.