Cikkek

Tüskés Tibor: Kocsis László, a dóm költője

Pécsi Szemle 2002. (5. évf.) 2. szám, 77-79. oldal

Letöltés: pdf20


Tüskés Tibor

KOCSIS LÁSZLÓ, A DÓM KÖLTŐJE

Csaknem ötszáz év telt el Janus Pannonius óta, hogy ismét költő szolgált a pécsi székesegyház „tövének árnyán.” Ám Janus Pannonius Itáliából hazatért reneszánsz főpap, püspök volt, Kocsis László pedig közrendű származék, s legmagasabb egyházi méltóságában is pusztán kanonok. Az eltéréseket, a különbségeket még hosszan sorolhatnánk. Egyikük latin nyelven írta verseit, másikuk magyarul; egyikük a 15. századi európai műveltség birtokában volt, másikuk a 20. századi magyar népi irodalom áramlatához kapcsolódott; egyikük fényes hírnévre tett szert, másikuk emlékét halála után néhány évvel már ébreszteni kell.

Azonban volt valami, ami mélyen összekötötte őket, és a reneszánszkor emberét és a huszadik század fiát egymás rokonává tette. Ez pedig az, hogy mindketten költő módján élték meg a világot, a lírikus szemével érzékelték korukat. Ezt az utód így fogalmazta meg egyik szép versében:

 

 

Te is itt éltél. Fiatal lelked

Verse verdeste Baranya hantját.

Messze Ferrarától itt énekelted

Csípős versikéid, szíved panaszhangját

E tetők hallották s e tornyok felett

Hangod borongva, bujdosva suhant át.

Talán Váradra vitt el latin versed,

Talán Budára, vagy tán a halált

Idézted ifjan, te reneszánsz herceg.

Püspök-sírod ma puszta ismeretlen.

Alszol a Dóm kövei közt csendben.

Híred az alélt század rejtekén

Nem kincs, nem csillag, nem fény, nem remény

S mégis ahányszor dómkaput kell nyitnom,

Te lépsz be reneszánsz pompában titkon.

 

 

A tizenöt soros költeményt teljes terjedelemben idéztük, hogy lássék: a költői sorsvállalást, a lírai azonosulást milyen hőfokon és milyen tisztán és hitelesen fogalmazta meg a költő-utód.

Kocsis László 1891. október 20-án született, egy kis Vas megyei faluban, Szőcén. Apja falusi felekezeti tanító volt, s a család csakhamar egy másik Vas megyei településre, Rábagyarmatra került. A költő szülőföldjének ezt a falut tekintette, és emlékét ma is ez a település őrzi és ápolja a legelevenebben. Rábagyarmaton emlékszobát rendeztek be, emléktáblát helyeztek el, és a faluban rendszeresen megemlékeznek a Kocsis László évfordulókról, továbbá itt él Ács László tanító, aki a honismereti mozgalom avatott munkatársaként A szelíd költő címmel kétszáz oldalas könyvben megírta Kocsis László életútját és költői munkásságát.

Kocsis László középiskolai tanulmányait a szombathelyi premontrei gimnáziumban végzi, s már az iskolai önképzőkörben gyakran szerepel. Barátjával, Mészáros Hugóval már 1909-ben Rőzselángok címmel közös verseskötete jelenik meg. 1911-ben belép a veszprémi papnevelő intézet kapuján, de éppen a versírás, a nyilvános írói szereplés miatt támad konfliktusa elöljáróival. Ezért teológiai tanulmányait a pécsi szemináriumban folytatja és fejezi be, majd 1916-ban itt is szentelik pappá. A fiatal lelkipásztor hosszú utat jár be a pécsi egyházmegyében, amíg 1926-ban visszakerül Pécsre. Szolgál Magyarszéken, Mecsekszabolcson, Magyarkeszin, Vásárosdombón és Dombóváron. 1926 még mindig nem a végleges pécsi megtelepedést jelenti számára. 1940-ben ismét Dombóvárra helyezik, ahonnét tíz év múlva kerül vissza Pécsre, ahol most már élete végéig él. 1973. március 9-én hunyt el, nyolcvankét éves korában.

Pilinszky János, Rónay György vagy Vasadi Péter költészetének ismeretében ma már semmi különlegeset nem talál az olvasó abban, hogy a mélyen és hitelesen megélt vallásos élmény, a hit és a kegyelem a modern irodalom táplálója lehet. A huszadik század elején azonban az emberek, de még az irodalomkritika művelői is úgy gondolták, hogy az úgynevezett vallásos költészet, a hit-élmény írói megfogalmazása csak valamiféle egyházi ügy, papi tevékenység lehet. Ezért amikor „keresztény irodalomról”, „katolikus költészetről” volt szó, csak papi személyeket, Sik Sándort, Harsányi Lajost, Mécs Lászlót - és Kocsis László nevét emlegették, nem pedig- mondjuk- Babits Mihály nagy verseire, a Balázsolásra vagy a Jónás könyvére hivatkoztak.

A fiatal Illyés Gyula is nagyjában ezekkel a fogalmakkal élt, amikor 1933-ban Katolikus költészet címmel vitát nyitott a Nyugat folyóirat hasábjain, összehasonlítva a témában a modern francia irodalom eredményeit a szerény hazai kezdeményekkel. Vizsgálódásában éppen Kocsis László értékelése a legelőnyösebb: „Az újabb nemzedékből csak két nevet látunk figyelemre méltónak: Mécs Lászlóét és Kocsis Lászlóét... Kettejük közül Kocsis természete áll közelebb a katolicizmus világához. Alázatos s a külvilág iránti érzéseiben van valami Szent Ferenc állandó meghatódottságából. Egyenetlen költő, de megérezni, midőn igazi élmény érinti; nyelvezete, mely máskor könnyen szédül a szavak örvényébe, ilyenkor meghitt és egyszerű. Mondatai építésében rajta lehet kapni, hogy mikor szól belőle az ember, s ez a jobbik rész, és mikor a pap, aki szintén érdekelne. Az életből - s ez elgondolkodtatott - tisztán csak azt látja, amit gyermekkorában látott; a fogyatékos technikájú vers ilyenkor át-átmelegül; különben gyakorta dagályos, képzavarokba bonyolódik; több kötet után is költői pályája még mindig a forduló előtt van, a feloldódás, a szabadabb ömlés előtt.”

Szigorú, de találó jellemzés az akkor még jobbára a pályája kezdetén álló költőről. Kocsis Lászlónak 1933-ig több önálló kötete jelent meg, de munkásságának java az ezt követő években bontakozott ki. Egyénisége, lírai szemlélete leginkább a falusi élet képeinek, a gyermekkori emlékeknek a fölidézésében, a természet, a kert harmonikus világának a megjelenítésében jut kifejezésre. Ugyanilyen erővel szól a szegények gondjairól, a mindennapi kenyér megszerzésének a nehézségeiről. Ő nem volt ferences szerzetes, de mélyen megélte a ferences lelkületet és a Szent Ferenc-i gondolatot: a felelősséget a társadalom peremére szorult emberekért. Miről írhat egy pap a leghitelesebben, a legőszintébb átéléssel? Ha saját élethivatásáról, a lelkipásztor élményeiről beszél, ha “az oltár szolgálójaként” osztja meg sajátos és csak általa megszerzett tapasztalatait. Kocsis László költészete ebben a témakörben is néhány szép és erőteljes vallomással gazdagította a magyar lírát. Idős korában, a “nagy ősz előtt,” “a magány megtalált csendjében” született versei a búcsúzás hangján szólnak. Sajnos, korán elhallgatott: a háború után önálló kötete már nem jelent meg haláláig.

Pedig költészetét kiváló pályatársak méltatták: Gyergyai Albert, Várkonyi Nándor, Weöres Sándor. A Szent István Akadémia tagja, a Janus Pannonius Társaság alelnöke volt. Ezek az irodalmi társaságok adták ki több könyvét. Akik emberi arcát, szerény és vonzó személyiségét ismerték, akik asztalához ülhettek, és vendégei lehettek, Tatay Sándor, Berda József, Bárdosi Németh János vagy Pilinszky - mind szeretettel emlékeznek rá. Berda József írta róla:

 

 

Kinél szabadszájúbb poéta

tán nincs még egy e honban, az mondja néked,

legderekabb barát: ki jó ember, jó pap is!

Mondhatok-é szebbet s igazabbat rólad én,

az örök nyelvöltögető? Engem az ördög, a gyarló öröm,

téged Krisztus fogadott barátjává, de egyszer,

az utolsó pillanatban talán, ha Te imádkozol értem,

bizton találkozni fogunk, ott fent a tündöklő

paradicsomban is, hol a jó lelkek köztársaságában

tüzes boraidra emlékezvén

mindannyian dicsérjük majd az Urat,

s az ő nemes szolgáit,

kik Kocsis Lászlóknak hivatnak, ámen.

 

 

A dóm című versciklusának egyik darabja, A zöld tető már életében antológia-darab lett. Maga a szonett-füzér Károly Róbert zeneszerzőt oratórium írására ihlette: a kompoziciót 1992-ben mutatták be a pécsi székesegyházban. Kocsis László válogatott verseit Aranyampolna címmel a Pannónia Könyvek jelentette meg 1991-ben. A püspöki palota levéltári szárnyában azt a közösségi-művelődési termet, amely fölött egykor Kocsis László lakott, róla nevezték el. Emlékét a szülőföld, Vas megye is elevenen őrzi. A rábagyarmati emlékszobáról és a rábagyarmati tanító, Ács László könyvéről már beszéltünk. Kocsis László munkásságának további kutatásához a legfontosabb és leghasznosabb, nélkülözhetetlen segédeszközt a szombathelyi megyei könyvtár jelentette meg, ez a több mint ezer tételt tartalmazó Kocsis László bibliográfia, melyet Engli Katalin állított össze.

Kocsis Lászlóval már idős korában találkoztam. Bárdosi Németh János hozott össze bennünket. Cigarettafüsttel teleeregetett szobájában jóízű fehér borral kínált, és csöndes, jóízű beszélgetésekben emlékezett vissza életére, a két háború közti hazai irodalmi életre. Negyed cigarettacsonkokat dugott a szipkájába. Remek könyvtára és folyóirat-ritkaságokban gazdag gyűjteménye volt. Már évek óta nem írt, nem is kértek tőle kéziratot. Indulatos vagy panaszos szót soha nem hallottam tőle. Ha ablakán kinézett, és a dóm zöldpatinás tetőjére vagy négy zömök tornyára látott, nem tudom, gondolt-e arra, hogy „a dóm tövének árnyán” milyen különös és sajátos költői és papi sorsok születnek és alakulnak. Janus Pannonius költészetének fénye ma is változatlanul ragyog. Kocsis László nevére újból és újból emlékezni és emlékeztetni kell.