Cikkek

Boros László: Falkutatás a pécsi bazilika altemplomában

Pécsi Szemle 2002. (5. évf.) 2. szám, 5-20. oldal

Letöltés: pdf20


Boros László

FALKUTATÁS A PÉCSI BAZILIKA ALTEMPLOMÁBAN

A Sopianae temetőjének területén épült pécsi bazilika helykiválasztásának, telepítésének okaival e folyóirat hasábjain már foglalkoztunk.[1] A téma folytatásaként is felfogható e dolgozat, amelyben az altemplom tengelyében feltételezett 4. századi sír vagy sírkápolna létére vonatkozó építészeti nyomokról számolunk be, illetve a bazilika feltáratlan korai építéstörténetéhez felhasználható kutatási eredményeket kívánjuk ismertetni.

A pécsi bazilika építéstörténeti szakaszainak első fázisaként létesült altemplomban annak fennállása óta az egész alapterületre kiterjedő kutató célzatú ásatást még nem végeztek. A fűtőberendezés légvezetéke számára készült felbontásoktól (1970, 1991) eltekintve mindössze a padozat burkolatát cserélték a 18. században és az 1880-as évek második felében. Tehát az altemplom alatti terület a régészet szempontjából lényegében érintetlen. Ezért a művészet- és építészettörténet a bazilika korai építkezéseivel kapcsolatban csak hozzávetőleges, a megfigyeléseken és az igen kevés számban mutatkozó felszín felett megfigyelhető részleten, illetve analógiákon nyugvó megállapításokra hagyatkozhatott. Az épület történetére vonatkozó számos, ma már el nem fogadható vélemény mellőzésével csak Szőnyi Ottó és Gosztonyi Gyula vizsgálati eredményeit vehetjük figyelembe, s azokat saját kutatásaink tapasztalataival kiegészítve, illetve helyesbítve összegezzük.

 

 

A római kori csatorna

 

1970. január 28-án az altemplom észak-nyugati sarkában a fűtő légvezeték létesítésekor egy 355x270 cm alapterületű, 180 cm mély üreget ástak, amelyben különböző szinteken elhelyezkedő három középkori sír, a legmélyebb pontján pedig egy római kori vízvezeték-maradvány került napvilágra.[2] A lelet bennünket foglalkoztató része ez az egykor állandó vízfolyás levezetésére szolgáló csatorna, amelyhez rendeltetésében hasonló, az altemplom északi falsíkján kívül is létezik. A terep adottságai és a lehetséges folyásirány alapján bizonyításra nem szorul, hogy az észak-keleti torony alatt áthaladó csatornának a fenti időben feltárt folytatásáról van szó.

A felhasznált anyagok és az építményi részek helyzete alapján megállapítható, hogy a 47x35x5 cm méretű római kori téglákból álló vízelvezető (aquaeductus) nyilván korábbi az altemplomnál, mert ennek északi alapfala ráépült, s ezzel megszakította az azt keresztező 9-14 cm széles és 15 cm mély csatornát. A 140 cm-es mederszakaszt jobbról-balról két sorban egymásra fektetett téglaszegély fogta közre, s az erre állított, egymáshoz idomított téglákkal nyeregtető módján zárult. Fenékképzés nélküli aljában vöröses barna finom iszapüledéket tartalmazott. A csatorna észak-kelet-dél-nyugat irányú. Középvonala az altemplom 180 cm mély alapozása alatt a nyugati falsíktól mérve 180 cm-re, a nyugati fal alatt az északitól mért 250 cm-re metszette az alapot, vagyis a vízlevezető az északi fal síkjával 55 fokos szöget zárt be.

 

psz 2002 02 02 boros laszlo 01

 

A római kori csatorna az altemplom észak-nyugati sarkában.

 

Az altemplom ezen északi alapfal-szakaszának vizsgálatából kitűnt, hogy a csatorna egy korábbi, mintegy 2,5 m széles nyitott árokban fekszik. Az új dóm-múzeum építését megelőző földmunkák során az Aradi Vértanúk útjával párhuzamos, hat méter magasságú talajmetszés függőleges felületén jól kirajzolódó vizesárok keresztmetszetére figyeltünk fel. Az 1,5 m széles, 70 cm mély, alul tompa ívben záruló árokszelvény többrétegű fenékszintje a felszíntől mintegy 4 méterre volt. Ennek a hajdani vízfolyásnak folytatását véljük az altemplom észak-nyugati sarkában feltárt árokban, amelybe a rómaiak az említett fedett vízvezetéküket fektették.

Az e szakaszon feltárt altemplomi alapfal alsó szakaszát az egykori árok szélességében fordított lépcsős piramisszelvény módján rakták le. A rokkanás lehetőségének kizárására, négy, 25-60 cm széles talaj-teraszon támaszkodva nyúlik le az egykori árokparton az abban vezetett római csatorna alapjáig. Itt a lazább altalaj-szakaszra eső szakaszosan mélyülő alapozást talajtömörítő cövekeléssel is megerősítették.[3]

A bazilika alatti geológiai helyzettel kapcsolatban tudnunk kell, hogy az épülettől északra a felszín alatti szürke márgás laporkő-réteg az azt támasztó homokkőpaddal együtt déli irányban, éppen a bazilika alatt, hirtelen eséssel a mélybe fordul. Ebből következik, hogy az épület északi fala a laporkő (fillit) rétegen, s a törésvonal vegyes anyagú kőzettörmelékén, a déli pedig az üledékes pannonhomok-talajon áll. Tehát a bazilikát a törés-zóna a déli apszis, illetve a nyugati bejárat táján hosszirányban metszi. Az a tény, miszerint a bazilika magját jelentő altemplomot, majd magát a nyugat felé meghosszabbított épületet a nyilván ismert geológiai viszonyok ellenére is ezen a helyen emelték, okkal vezet bennünket a következtetésre, miszerint annak, Sopianae temetőjében egy meghatározott helyen kellett állnia. A bazilika altemplomának helyén az építkezés kiindulási pontjaként feltehetően egy korábbi sírkápolna bővítése által egy ókeresztény vértanú, de mindenesetre egy igen jelentős, köztiszteletű személynek kívántak maradandó emléket állítani.

 

psz 2002 02 02 boros laszlo 02

 

A geológiai törés-zóna és a bazilika helyzete.

 

A talajvíz napjainkban is a bazilika észak-keleti sarkánál áll a legmagasabban, amely a fillit felső mállott rétegébenmegreked, illetve a túlfolyó felesleg az épületet megkerülve déli irányban távozik. A Kaposvár utcai forrásból vagy mellékágából származó fakadó-vizet a bazilika kiépülésekor, tehát a 12. század közepe táján az alapfalak mentén, még a nyugati toronypár megépülése előtt vezették el. Ezzel a hidrogeológiai helyzettel áll kapcsolatban az épület legkorábbi léte óta, s a 18. század elejétől dokumentálható vizesedés az altemplomban. Ugyanez a helyzet tette szükségessé 1923-ban a Möller-féle csatorna megépítését, amelyben a bazilika északi oldalától összegyűjtött vízfölösleg az épületet nyugatról megkerülve távozik.[4] A 4. században azonban csak az altemplom középterében feltételezett épület védelmét kellett megoldani azzal a vízlevezetővel, amelyre az altemplom északi alapfalát ráépítették, s amely dél-nyugati irányba fordulva folytatódott.

E korábbi feltételezésünket igazolta 2000 tavaszán a bazilika déli homlokzata előtt végzett, a Péter-Pál sírkamra víztelenítési munkálatai során előbukkant római-kori vízvezeték egy szakasza, amely az 1970-ben az altemplom északi alapfala alatt talált azonos anyagú vízlevezető folytatásaként értelmezhető. A két szakasz között különbség abban mutatkozott, hogy az újabban előkerült csatornának tégla alapot is raktak a bazilikától délre elhelyezkedő homoktalaj miatt, s hogy fedőtéglái hiányoztak. Az újabb csatorna-töredék 80 cm hosszú maradványa 195 cm mélységben, 510 cm-re kezdődött a bazilika homlokzatától, arra merőleges, majd dél-nyugat felé enyhén elhajló volt. Tájolása, anyaga, szerkezete alapján nyilvánvaló, hogy az altemplomi szakasszal összefüggött, s hogy a teraszos terepszinteken elhelyezkedő sírkamrák védelmére a karsztvizek levezetésére létesítették. A csatorna harminc év különbséggel előkerült két szakasza bizonyíték arra, hogy a magas talajvíz már Sopianae temetője területén is gondokat okozott. A két lelet közötti különbség alapján az sem kizárt, hogy csak a felső szakaszt vezették a felszín alatt, ami újabb adalék lehetne az altemplom helyén feltételezett 4. századi épület léte mellett. Ennek bejárata ugyanis a tőle délre lévő épületek miatt az ókeresztény mauzóleuméhoz hasonlóan csakis nyugatra, tehát a vízlevezető nyomvonala felé nyílhatott.

A 4. századból fennmaradt fenti két vízvezeték-szakasz jelentőségét jelzi, hogy időben ez az első olyan csatorna, amelynek római kori eredete bizonyítható. Sopianae területén pedig nem ez volt az egyetlen hasonló célt szolgáló létesítmény. A város egykori vízvezetékeinek történetével foglalkozó irodalom szerint: „ A római korban épített vízvezetékek és csorgó kutak előkerülése elsősorban a római város területén várható. [...] nagy része a lapályos területen fekszik, ahol ma is több ásott kút található; ezeknek a vize, mint általában a pécsi ásott kutaké, ivásra, főzésre nem alkalmas. Feltételezhető tehát, hogy a rómaiak a jó ivóvizet szolgáltató hegyoldali forrásokat levezették a városukba. A vezetékeket, az éghajlat miatt csak a földbe építhették.”[5] A bazilikától délre előkerült 4. századi vízvezeték 2000-ben kiásott rövid szakasza dél-nyugat felé fordul, ami azt jelentheti, hogy a Klimo György püspök által 1750-ben az akkori Búza-piacon, mai tájolás szerint a Szent István-téri ókeresztény mauzóleum nyugati vége közelében, a 4. századi előzmény helyén létesített Szent György-kút felé vette irányát.[6]

 

 

A középkori csatorna

 

A római kori csatorna-szakaszt megszüntették, amikor az altemplom jelenlegi alapterületére bővült, illetve amikor a bazilika hosszházai nyugati irányban kiépültek. Ekkor az északi alapfalat kísérő, a 14. században épült kápolnák létesítéséig fedetlen csatorna az észak-keleti torony alatt átfolyó vizet nyugat felé vezette el, amelyet a püspöki udvar kútjába vezettek, vagy elnyelődött a vastag pannonhomok rétegeiben.

A korábbi feltételezésekkel ellentétben a 12. század első felében létesült keleti toronypár mintegy ötven évvel előzte meg a nyugati tornyok építési idejét. Az észak-keleti torony emelésekor tekintetbe vették az akkor már annak helyén vonuló, s az altemplomot észak-keleti irányból megközelítő vízfolyást, amelynek a reá épülő torony alatt szabad utat engedtek. A főhajó alapjai mentén haladó vízelvezető az épület mindenkori építési szakaszában annak hosszához igazodott.[7]

Szőnyi Ottó is úgy vélte, hogy a bazilika északi alapozása mentén végig húzódó csatorna a tornyok megépülése előtt létesült.[8] Természetesen ez a megállapítás csak akkor állja meg a helyét, ha fedetlen vizesárokra vonatkoztatjuk, amelyet a 14. századi kápolnák építésekor beboltoztak.

A nyugati tornyok emelése előtt a bazilika a főhajó nyugati pillér-párjának távolságával, megközelítőleg a tornyok oldalhosszával (8,30 m) rövidebb volt. Többek között ez is sarkallta a kutatást, hogy a dóm korai építéstörténetében az írásos adatok hiányában olyan eddig nem vizsgált részletekről nyújtson ismereteket, amelyek hasznosíthatók lehetnek az épület múltjának legalább részleges feltárásában. Ezért 1984 májusában, majd júniusában e kérdésre vonatkozó és egyéb célzatú vizsgálatokat folytattunk a bazilika északi alapfalai és toronyalapjai alatt vonuló középkori csatornában.

1884-85-ben a sekrestye alatt a kazánház, valamint a széntároló létesítése miatt a középkori csatornát e helyen elbontották, folytonossága megszakadt, azóta egy keleti és egy hosszabb nyugati szakaszra oszlik.

 

 

A keleti szakasz

 

Bár az egész csatorna hosszában végeztünk vizsgálatokat, előbb a római-kori csatornával összefüggésben álló, s az altemplommal kapcsolódó részeinek kutatási adatait ismertetjük. A kazánháztól keletre húzódó szárny a hátsó műszaki bejáratban nyíló függőleges szűk aknából közelíthető meg. Ennek 2,63 méter mély kürtője egy vízszintesen haladó, keleti irányban folytatódó, 65 cm széles és 185 cm magas, téglából épült alagútba torkollik. Boltozata zsaluzott téglaboltozat, falai sok darabtégla és római téglák felhasználásával készültek. A lejárati akna falától kelet felé 3,45 m után 40 fokos töréssel 4,80 m hosszban halad az észak-keleti torony nyugati alapjáig, s innen már a toronyalap kváderei alatt egy 25x15 cm-es szűk járatban halad ismeretlen távolságba. A torony felé haladó csatorna-alagút déli falának vastagsága 80 cm, amit a Gosztonyi-féle kutatóvágatban mértünk. Ez a szakasz még az altemplomi alapfalhoz csatlakozik, amely öntött terméskő falazat. A törés után a csatorna egyre távolodik az altemplom alapjaitól. A toronynál a távolság már 306 cm, amelyet 253 cm terméskövekből álló öntött meszes habar- csos térkitöltő faltömeg, illetve 53 cm szürke márgás fillit alkot. A toronyalap mentén kibontott déli kutatóvágatban tehát a csatorna vastag fala nem éri el az altemplom alapfalát.

 

psz 2002 02 02 boros laszlo 03

 

Vízkifolyó az észak-keleti torony alapja alatt a középkori csatornában.

 

A csatorna szélességében az észak-keleti toronyalap kvádereit a vízfolyás irányának megfelelően rakták le. Gosztonyi Gyula az alapkövek helyzetéből arra következtetett, hogy itt egy hatszög alapú keresztelő-kápolna állhatott, amelynek vízszükségletét e vízfolyás látta volna el.[9] A vélt kápolna-alapról megállapítottuk, hogy azt, a három lépcsőből álló legalsó toronyalapnak a külső talajszinttől 3,88 m mélyen fekvő hatalmas kváderkövei alkotják. Ezeket, a ma is látható eredeti, de jelenleg már száraz meder irányának megfelelően rakták le, tehát a szűk csatornanyílást fogják közre, s a toronyalap síkjától észak-nyugat felé mintegy 15 fokos szögben térnek ki. Az első és második lépcső szintjén csupán két, egymáson fekvő nagy alap-kváder helyzete tér el a többiétől, amelyek elhelyezkedésük, az altemplomhoz viszonyított szögállásuk szerint sem lehettek egy hatszögű baptisterium alapjának alkotóelemei. A rajtuk helyezkedő alapkövek már a torony falsíkjához igazodnak. Vizsgálataink szerint a kérdéses kváderek kiszögellő szakasza az alagút falától észak felé 85 cm-re terjed. Déli irányban a toronyalap déli szögletét 100 cm-rel megelőzőleg térnek vissza a torony falsíkjához. E két végpont közötti, a torony falsíkjával szöget bezáró szakaszon (170 cm) a nagy alapkövek rövidebb oldalai láthatók, míg hosszirányú terjedelmükkel a felmenő alapszakasz alá nyúlnak. Mindezen sajátságok megerősítik, hogy a torony alap-kvádereit annak építése idején a vízfolyás irányának megfelelően helyezték el.

A torony belsejében, az altemplom padozatával megegyező szinttől mindössze 70 cm mélységben a laporkő-talajban Szőnyi 1922-ben vizet talált.[10] Ez az észrevétel azért érdekes, mert a csatornában a toronyalapnál nem említi víz jelenlétét, s az, teljesen száraz volt Gosztonyi, majd saját falkutatásaink idején is. Következésképpen 1922 nyarán az altemplom északi alapfala 110 cm magasságban állt a talajvízben.[11]

 

 

Az észak-keleti torony alapozása és az altemplom

 

Az észak-keleti torony nyugati alapfala mentén a csatornától balra, tehát észak felé a csatorna alapszintjétől 100 cm magasságban egy 40 cm széles, 85 cm mélységű, illetve jobbra, az altemplom irányában egy szélesebb, 306 cm mély kutatóvágat van, amelyeket Gosztonyi készíttetett. Az előbbit egy ismeretlen rendeltetésű téglafal zárja le. Habarcsanyaga vegyes szemszerkezetű hordalék-homok, amely fehér, szürke, sárga, barna szemcsékből áll. Megközelítőleg 40 százalékban lisztfinomságú, szilárd, kézzel nem morzsolható, egyenetlen színű kötőanyag.[12]

A hosszabb és szélesebb déli ágban közvetlenül a toronyalap mellett az altemplom alapfala alá nyúló, hirtelen mélyülő kürtőszerű bontás aljában víztükör csillog. A kibontott részben jól elkülönülő alapfalminőséget szemlélhettünk a torony, illetve az altemplom alapjainak találkozási vonalában, ahol az eltérő építési periódus igazolására láttunk példát. Az altemplom teréből megközelíthető kutatóaknában is jelen lévő víz időjárástól függő szintje is jelzi, hogy az altemplom északi alapjait ma is eléri a talajvíz.

Talán a középkori talajszint különbsége vagy minősége, s az arra haladó vízfolyás egykori árka lehet oka annak, hogy e torony alapkövei kívülről az északi és keleti oldalon a talajszinttől mért 2,25 m mélységben, míg a csatorna belseje felől, tehát nyugatról 3,71 m-re helyezkednek el.[13] Az alapozás nagyméretű kváderkövekből áll. Az innen vett habarcsminta anyaga helyszíni finom szerkezetű sárgahomok. Szilárd, kézzel nem morzsolható, az észak-nyugati toronyénál habarcsanyaga szívósabb, s egy árnyalattal fehérebb.

A felszínre hozott építési anyag vizsgálatához Fetter Antal szakértelmét kértük. Ennek egyik célja az volt, hogy meggyőződjünk arról, hogy az észak-keleti torony, illetve az altemplom építési technológiája megegyezik, avagy különbözik-e egymástól. Feltűnő, és bizonyos következtetésre ad okot, hogy az altemplom alapfalazatából vett minta technológiája, illetve kötőanyagának alkalmazása az addig vizsgált mintákétól, az észak-nyugati, észak-keleti torony, csatornafal nyugati, illetve keleti szakasz teljesen eltérő.

Az építőanyag vizsgálatából kitűnt, hogy a meszet nem teljes egészében poralakban, hanem mészrögökkel együtt keverték a habarcshoz. A porlasztást valószínűleg a helyszínen, szakszerűtlenül végezték. Az anyag tökéletlen keverését mutatja, hogy az altemplom alapfalának belső feléről vett habarcsmintája a Havi-hegyi mészkő szilárdságával azonos, míg a külső felének megegyező szakaszából vett minta mészben szegény anyaga gyengébb szilárdságot mutatott, kézzel morzsolható. A homok, akár az előző minták esetében, helyszíni vagy a közelből kitermelt sárga színű, finom szemszerkezetű pannonhomok.

A kutatott északi altemplomi alapfalszakasz alsó síkja a csatorna fenékszintjéhez viszonyítva 63 cm-rel alacsonyabban, a víztől átitatott fillites szürke márgán és helyenként talajtömörítő tölgyfa-cövekeken nyugszik. Az északi fal alapozása az alsó síktól felfelé belülről 93, a csatorna felől 105 cm magasságig 166 cm, ettől feljebb 200 cm széles. Az alap- és felmenőfalak e különbségből adódó vállkiképzésen stabilizálódnak.

A vizsgálat végeredményeként fény derült arra, hogy az észak-keleti toronyalap kváderkövekből, oltott mész kötőanyagú habarccsal, míg az altemplomnak a toronnyal érintkező alapozása vegyes törmelékkőzetből, illetve terméskövekből, mészhidrátos habarcskötéssel készült. Amint már utaltunk rá, megállapítható, hogy az észak-keleti torony és az altemplom nem egy időben készültek. Igazoltnak látjuk továbbá, hogy e torony építését megelőzőleg az észak-kelet felől közelítő vízelvezető csatorna már létezett, mert a toronyalapnak a vízfolyást határoló hatalmas kváderkövei a csatorna irányához igazodnak.

A torony nyugati alapfalán szemmagasságban, az ötödik kvádersor magasságától felfelé a habarcs és az építőkövek eltérő megmunkáltsága szerint ismét más építési periódusra utaló nyomok látszanak. Megdőlt továbbá Gosztonyi e kövek helyzetéből levont következtetése, miszerint a torony egy korábbi, hatszög alaprajzú épület, keresztelőkápolna alapjaira épült.[14] Ugyan ezen alkalommal pon- tosítottuk Szőnyinek a toronyalapok és az altemplomi alapfal közötti szintviszonyokra vonatkozó mélységi adatait. Meg kellett cáfolnunk megállapítását, miszerint a csatorna déli oldala az altemploméval közös, mert a vele párhuzamos szakaszon 80 cm vastag, a toronynál pedig már 306 cm-es faltömeg választja el attól. Ugyancsak elvethető a tőle származó feltevés, miszerint a tornyok alatt utólag fúrtak járatot az ott közlekedő víz számára.[15]

Abban a kérdésben, hogy az észak-keleti torony alól érkező csatorna a római korban is összeköttetésben állott-e az altemplomban feltárt 4. századi szakasszal, valamint a bazilikától délre 2000-ben napvilágra került folytatásával, arra a vizsgált vonalvezetés és szintkülönbség alapján következtethetünk: A torony alatti és a hozzá csatlakozó, már kiépített középkori csatorna egyenes vonalban, azonos szinten halad, s 40 fokos szögben közelít az altemplom alapfala irányába a feltárt római kori szakasz felé. Ennek vonalvezetéséhez síkban, térben egyaránt csatlakoztatható, ugyanis a torony nyugati alapszintjétől számítva a víz az altemplom észak-nyugati sarkáig, azaz 9, 34 cm-es távon 63 cm-es eséssel érkezett.

 

 

Az altemplom szerkezeti alapozása

 

Az altemplomot 1991 márciusában a fűtéscsövek vezetésére szolgáló alagút készítésekor a nyugati fal mentén teljes szélességében felásták. A 120 cm széles, 145 cm mély árok nyomvonalában, amint várható volt, több egyedi és ráteme- téses sír került napvilágra.[16] A műszaki célból készült munkaárok végre alkalmat nyújtott az altemplom altalajának vizsgálatára.

A török uralom utáni első adatot a pécsi székesegyházról egy, az udvari kamarához küldött előterjesztés szolgáltatta, amely az épület igen megrongált állapotáról számol be.[17] Az altemplomot is érintő, 1712-1713. évből származó kifizetési jegyzék alapján tudjuk, hogy az épület padozatát ekkor javították.[18] Az állandó nedvesedés 1735-re megrongálta az altemplom téglaburkolatú járófelületét, ezért Bajorországból hozattak kőlapokat, amelyeket 1763-ban helyeztek rendeltetési helyükre.[19]

A mai padlóburkolat kőlapjait a 18. századiak helyett a Schmidt-féle átépítéskor rakták le. Az altemplom padozata feltöltéses, kisebb kövekkel vegyes talajon nyugszik. A mai járófelület alapozó rétegeit vizsgáltuk 1991-ben. Legalsó rétege 11-12 cm vastag meszes kavicsos habarcsréteg. Ezen 8 cm-es rétegben durvaszemcsés habarcsba ágyazott, jakabhegyi lila homokkövet is tartalmazó vegyes törmelékkő réteg helyezkedik el, amelyen már a kőlapok fekszenek.[20]

A padozati alap alatti talajban az 1064. évi égésre utaló nyomokat nem találtunk. Amennyiben a leégett „regia basilica” a mai székesegyház helyén állott, úgy nem kizárt, hogy a nyitott fedélszékkel, esetleg deszkafödémmel készült tetőszerkezet elhamvadt maradványai a 12. századi építkezésig nyom nélkül maradtak. Ha hitelt adunk a krónikáknak, amelyek szerint az 1064-ben leégett templom építkezését a 12. század elejéig egy király sem fejeztette be, akkor ez el is képzelhető.

Az oszlopok és a főpillérek alapozása az altemplom nyugati falától kiinduló gerenda-szerű falsávokból áll. Saját mérés szerint szélességük az oszlopok alatt 110 cm, a pillérek alatt 195 cm, mélységük az északi oldalon 60 cm, a délin 100 cm. Ez a különbség feltehetően a talajszerkezet minőségével magyarázható, ugyanis az altemplom az északi alapjaitól eltekintve feltöltéses talajon áll. A pannonhomok 120 cm mélységben a főpillérek alapjainál még nem volt látható. Az alapgerendák mélységi méretnövelése a lazább talajszerkezettel és a terepszint lejtésével is indokolható.

Az altemplom nyugati falának kváder-falazata a padlószinttől 8 cm-rel lejjebb meszes habarcsba ágyazott vegyes nagyságú kövekből készült alapon áll. Összetételében, minőségében a pillérek és oszlopok gerenda-alapozásával megegyezik, azzal szerves egységet mutat.

A déli felmenő főfal szélessége az északi alapfal 200 cm szélességétől eltérően 235 cm, amiből arra következtetünk, hogy feltehetően a talajszerkezet lazább volta miatt, a déli, az alapoknál is meghaladja az északinak méretét, s hogy alapozása is az északinak megfelelő vállas kiképzés szerint készült.

 

 

A szakaszos építkezés nyomai

 

Az altemplom építészeti részleteiben rejlő sajátságok miatt számos feladat vár a kutatásra. Továbbra is megoldatlan kérdés, hogy a keleti tornyok felmenő falai miért nem fekszenek föl teljes terjedelmükben az altemplomi szintjük falaira. Ugyanis az északi 18,5, a déli 14,5 cm-nyire az alsó toronyhelyiség boltozatán nyugszik.

A Schmidt-féle felvételi rajzok szerint hasonló oki magyarázatra szorul, hogy az altemplom nagy pilléreinek megfelelő felmenő szentélypillérek az előbbieknek nem szerves és egyenes folytatásai, hanem az északi, illetve déli eltolódásuk 4,5-4,5 cm, tehát ilyen mértékű átfedéssel az altemplomi boltozatokat terhelik![21]

Több építéstörténeti kérdés mellett a kutatásra vár, hogy megválaszolja, mi az oka annak, hogy az 1922-ben feltárt keleti homlokzatnál, más-más centrumból szerkesztett körívek módján, az apszisok ívei nem egyeznek meg az alapokéival, vagyis a felmenő falak nem követik az alap vonalvezetését.

A fentiekhez járul az a szokatlan szerkezeti sajátság, hogy az altemplombeli mellékapszisok ívelő öblei helyett belülről szögletes záródású tereket alkottak, míg fent a szentélyben a belső apszisfal a külső apszisívvel megegyezik. Ez a falcsatlakoztatás azért sem érthető, mert az altemplomi mellékapszisok és a főapszis csatlakozásánál a belső szögletek kialakítása miatt kis felületen lehetséges kötések a keleti homlokzatot gyengítik, ami statikai szempontból nem a legkedvezőbb építészeti megoldás.

Az apszisok alapjainak szerkezete ugyanúgy vegyes darabkövekkel készült mészhabarccsal öntött falból állnak, mint az altemplom általunk korábban vizsgált északi alapfalszakasza, ami egyidejűségre enged következtetni.[22]

Sopianae temetőjében, a mai Dóm-tér 4. századi megfelelőjének felszíne teraszos kialakítású volt. A felső szinten a cella trichora, az altemplom és a Péter-Pál sírkamra állott közel azonos tengerszintfeletti magasságban.[23] Az altemplom falai egykor a felszín fölé emelkedtek, de a várfalak megépüléséig a Mecsekről csapadékvízzel lesodródott hordalék töltötte fel környékét. Erre utalnak az altemplom befalazott, egykor a külvilágra nyíló ablakai. A dél-keleti torony legalsó szintjébe nyíló, részben kibontott román kori ablak a keleti tornyok későbbi építését feltételezi, mert ha a torony az altemplommal egyidejű, akkor annak terébe néző ablaknak nem találnánk értelmét. Ennek alapján valószínűsítjük, hogy az északi fal megfelelő helyén is volt ablak, amelyet az észak-keleti torony építésekor falaztak be. A sekrestye alatti kazánházban látható befalazott román ablak is megerősíti az egykori külső talajvonal alacsonyabb szintjét, s ezzel együtt azt, hogy az altemplom megépülésekor nem a mainak megfelelő szerepet tölthetett be.

Az előbbiekben említett szerkezeti eltérések alapján az altemplom építése során több periódussal kell számolnunk, amely megállapítás az egész épületre is vonatkozik. Erre a bazilika főfalainak alapjaiban és falazatában mutatkozó, a 19. század végi átépítés bontásaiból előkerült másodlagos beépítésű román-kori faragványok utalnak. Többek között figyelemre méltó, hogy az északkeleti torony alapozásában is tagozott, román stílusjegyű faragványos köveket használtak fel.[24]

 

 

A csatorna nyugati szakasza

 

A bazilika északi hajófalának alapjainál vonuló csatornát a 18. századi Mária-, jelenleg Jézus Szíve-kápolna padozata alatt 1763-ban találták meg. Az oda vezető függőleges aknát ekkor megerősítették, majd 1766-ban egy feliratos kőlappal zárták le.[25] A csatorna folytonosságát a Schmidt-féle átépítés során a kazánház beépítésével megszakították. Ezért érdekes Szőnyi beszámolója a nyugati részben folydogáló vízről, hiszen a keleti szakaszban nem említi, onnan a közbeépült kazánház miatt nem is folyhatott át, hacsak a padozat nélküli csatornában alulról nem tört fel benne víz. Ez nem lehet kizárt, mert a kazánházból nyugatra nyíló szakasz elején több alkalommal magunk is tocsogó sárban jártunk. Nyugat felé haladva a talaj egyre szikkadtabb, de mindvégig nedves volt.

A csatorna 185 cm magas, ami a zsaluzás nélkül rakott, helyenként római téglák felhasználásával készült boltozat belógása miatt néhol csak 170 cm. Szélessége 65 cm. Déli fala a főhajó alapjának kváderfalával azonos, amely a boltozati ív indításának magasságáig a felmenő alapfalszakasznál 20 cm-rel szélesebb. Ezen a vállon támaszkodnak a csatornát fedő boltozat téglái a déli oldalon. Az északi fal rendetlenül rakott nagy kövekből álló öntött mészhabarcsos falazat.

A csatornát határoló falak anyag-, állomány- és szemcsevizsgálatát a felszínre hozott minták alapján ezúttal is Fetter Antal végezte. A főhajó északi alapfalából vett kötőanyag kissé durvább kvarckristályos, mészrögöktől mentes állományú sárga pannonhomok. Szilárdsága a tornyok habarcsanyagánál 50%-kal gyengébb, kézzel morzsolható.

A csatorna északi falának falazati habarcsanyaga helyszíni sárga homok, vegyes, körülbelül 50% lisztfinomságú, 50% 0,5-től 2 mm szemnagyságú szemszerkezettel. Kvarcszemcsés anyag, amely lehet hordalék is. A habarcs szilárdsága közepes, morzsolható állományú. A boltozatból vett minta homokanyaga durva szemszerkezetű, vegyes hordalékszerű. Szemcsenagysága 0-tól 3-4 mm, színe szürkésfehér. Szilárdsága magas, kézzel nem morzsolható.

A csatorna nyugati szakaszának elején a főhajó alapfalába vágott korábbi bontásban profilozott ajtó- vagy ablakkeret töredéke látszik. Pár méter után a Jézus Szíve-kápolna alá érkezünk. A 14. században a boltozatba vágott, s az 1763-ban megtalált függőleges akna kürtőjét a kápolna padozati alaptéglái zárják. Szélein a csatornát áthidaló egy-egy nagy faragott kőtömb helyezkedik el.

A kváder-falazású főhajó-alap kövei között egy másodlagos beépítésű, félkör alakú faragást és egy „M„ betű rajzolatot ismertünk fel. Ez a kő egy fordítva elhelyezett, archivolt-szerű íves ablakzárókőnek is felfogható, míg a felemás betűformát két kváder illesztési határán, feltehetően a még friss habarcsba rajzolta valaki.

A Mária-kápolna dél-keleti sarkában 1984 tavaszán egy szellőző légvezetéket létesítettek, miután a csatorna boltozatát és a fölötte lévő mintegy két méteres földréteget kibontották, később a nyílást felül ráccsal látták el. Ezen a helyen feltárult a boltozat szerkezete. A kápolna teljes hosszában folytatódik a főhajó szabályos kváder-alapozása, észak felől pedig a hevenyészve rakott habarcsos kőfal.

A csatorna boltozata az észak-nyugati torony közelében megszakad, innen másfél méter hosszan a toronyalapig két nagy faragott kő fedi a csatornát. A csatlakozásnál négy, egymásra helyezett hatalmas kváder egy méter mélyen nyúlik be a csatorna légterébe, amelyek 80 cm-re csökkentik annak belmagasságát. A nagy alapköveken vízbecsorgásból származó mészfelrakódás foltja látszik. A toronyalap alsó felszínét a csatorna fölött nagy, síkfelületű kőtömbök alkotják.

Már Szőnyi figyelmét is felkeltette, hogy a torony alatti szakaszon a csatorna déli oldala, tehát a főhajó északi alapozása eltér az addig szabályos kváderekből rakott falsíktól. Valóban, a torony alatti 9 méteres, még mindig nyugati irányú alacsony járatban a toronyalapok szélétől mért 2 méter után nagy terméskövekből álló öntött falazás következik, amely a függőleges síktól eltérő, enyhén befelé domborodó felületet alkot. Ez a megfigyelés a dóm nyugati téregységére vonatkozó építéstörténeti elmélet többi, a bazilika karzati szakaszának utólagos toldását igazoló adatát támasztja alá.[26]

A csatorna a torony nyugati alapjainál derékszögben déli irányba fordul. Itt a csatorna alapja 6 méter mélységben van a talajszinttől. A járat sík kövekkel fedett mennyezetén, éppen a fordulóban, feltűnt egy 60 cm átmérőjű rozsdavörös színű kerek kő. Ez az a kőfedél, amelyet Szőnyi felülről talált meg 1922-ben: „Addig-ad- dig ástunk lefelé, míg végre az északnyugati torony délnyugati sarkában 5 méternél mélyebben a járda színe alatt előkerült a csatorna egyik nagy kőfedője. Ezt leemeltük és feltárult a szépen kifalazott, azon a ponton 1 m magas és 0,60 m széles csatornaüreg, melynek fenekén ezüstösen folydogált a víz keletről nyugati irányban.”[27]

A csatorna észak-nyugati torony alatti déli irányba forduló szakasza két méter hosszban a torony alapfalvastagságát adja, majd a nyugati homlokzat alapjának hatalmas kvádere miatt a csatorna mérete már csak 40x40 cm-re szűkül, s így ível dél-nyugati irányba, a püspöki udvar felé. Ebbe a szakaszba újabb két méterre hatolva tapasztaltuk, hogy a csatorna mérete tovább csökken, ezért a további szakasz részünkről feltáratlan maradt.

 

 

Újabb kutatási eredmények

 

Az altemplomban az 1991-ben kiásott munkaárok létesítésével egyidejűleg, s a szándékolt belső falfestés előtt addig soha nem adódott kiváló alkalom nyílott e téregység alaposabb tudományos kutatására. A nyugati fal felől a harmadik boltozat alatti padozat kis területre korlátozódó feltárására tett javaslatunk azonban az arra illetékes intézetek szakértő kutatóinak érdeklődő tettrekészsége ellenére sem nyert támogatást. Ez a megjelölt hely pedig kulcsfontosságú lehet a bazilika telepítésének kormeghatározó, művészet- és kultúrtörténeti s egyéb vonatkozásaiban, egyben választ kaphattunk volna az altemplom korábbi elődje terjedelmére, a funkciójának tisztázására vonatkozó kérdésekre.

 

psz 2002 02 02 boros laszlo 04

 

Az altemplom kutatott részletei.

 

Csak két év elteltével, 1993 júniusában kieszközölt hozzájárulás alapján kerülhetett sor néhány pontra korlátozott felületi falkutatásra. Tóth Melinda irányításával végzett, mindössze csekély mértékű vakolat leveréssel járó vizsgálatnak két fő szempontja volt: 1. a román korszakról alkotott ismeretek kiegészítése, 2. a falfestések korának pontosítása.[28]

A román kori állapot felidézésében két jelentős adalékkal szolgált a falkutatás: az egyik az altemplom nyugati falán lévő Dulánszky-síremlék szélességét meghatározó, a román kori kváderekből alakított, a fal részét alkotó kávák felfedése volt. Ezeken nyugszik a püspök síremlékét felülről lezáró 120 cm fesztávolságú archivolt, amely 1896-ban Dulánszky Nándor halála, illetve a síremlék mögötti kamrába temetése után készült.

A püspöki sírhely a 18. század tízes éveiben elfalazott északi és déli altemplomi lépcsőzet helyett létesített középső altemplomi lejárat terében áll. Dulánszky püspök talán Friedrich Schmidt által a középkori Szent Kereszt-oltár bontása kapcsán olyan ismeretek birtokába jutott, amelyek őt a saját sírhelyének megválasztásában befolyásolták. Az oltár alá temetkezés csak az arra érdemes kiválasztott személyek kiváltsága volt. Felmerülhet az a lehetőség, hogy a Szent Kereszt-oltár alatt a 18. század tízes éveiben létesített középső altemplomi lejárat helyén korábban is egy, a 12. századi altemplomból nyíló kripta, esetleg kis sírkápolna volt, ami a lejárat létesítését nagyban megkönnyítette. Tóth Melinda szerint a sírkápolnára vonatkozó feltevés lehetősége akkor állhat fenn, ha a kávákat, e bejárati elemeket a 12. századi székesegyház építéséhez kötjük, amikor a két szélső lejárat már elkészült.[29]

A 18. században létesített középső altemplomi lejárat szélességét, a Dulánszky- síremléket és feltehetőleg a kripta belméretét a román kori kávák távolsága határozta meg. Az altemplom helyén feltételezett épület a mai néphajó megépülése előtt, szélességében a középső apszishoz igazodhatott, ebből következőleg nyugat felől csak egy bejárata volt. A kávák feltárásával nagyobb támogatást kapott korábban ismertetett nézetünk, amely szerint a 11. századi vagy előbbi templom nagy valószínűséggel az általunk körvonalazott alapterületen állhatott. Az már merészebb gondolat lenne, hogy a kávák egy korai ismeretlen építészeti állapot esetén bejáratul szolgáltak az altemplom helyén elképzelt kápolnához.

Az 1991-ben végzett részleges falkutatás másik nagy jelentőségű lelete az altemplom nyugatról számított harmadik középső boltozati szakaszában került elő. A boltozat közepén a 18-19. századi alaprajzok, hosszmetszetek egy kerek nyílást tüntetnek fel, amely az eredeti elrendezés szerinti állapotra utaló, egy sírral vagy ereklyékkel kapcsolatos, tehát kultikus jelentőségű részletként értelmezhető.[30] A tufából rakott boltozat 50 cm sugarú nyílását (confessio) gyűrűkáva biztosította, majd ezt a 19. század végi átépítéskor eltávolították, s a nyílást befalazták.

A vizsgálat szerint a szóban forgó boltozat eredeti állapotát őrzi ellentétben a keleti boltszakaszok némelyikével, amelyeket a főapszisban 1748-ban a barokk márványoltár felállításakor megerősítettek. A falkutatás igazolta a 18. századi rajzok, metszetek e helyre vonatkozó részletét, s egybehangzó eredményt hozott ama levéltári adattal is, amely a letekintő nyílás köré állítandó védőrács megrendelését sürgeti.[31] E jelentős lelet is alátámasztja az altemplom tengelyében feltételezett sír- vagy ereklyekamra létét, s ezzel azt, hogy a korai bazilika helyének kiválasztásában az ókeresztény vallási kultuszhoz köthető martyrium vagy jelentős preromán kori sírhely volt meghatározó.

A falaknak a festésre vonatkozó vizsgálata nem hozott olyan eredményt, amely alapján a középkorban készült festett felületre lehetne következtetni. A Schmidt-féle átépítés során az Árpád kori székesegyház festett felületei kizárólag a felső szentély apszisaira korlátozott részleteiben kerültek napvilágra. A középkori altemplomban derengő homály legfeljebb csak a keleti falfelületek festését tette lehetővé, de ennek valószínűsége csekély még akkor is, ha a székesegyház hajójában a késő középkorban készült festményekkel egyidejű második festési periódust feltételezünk. Az altemplom boltozatait és öntött falmagjait burkoló kváderezést feltehetőleg egyszerű meszeléssel látták el, mint ahogy e műveletről a 18. századból is vannak adataink.[32]

Az altemplom helyén állott épület főfalainak meghatározását, Péter király esetleges templomának kriptáját, s az altemplomnak a szentélyhez és a néphajóhoz csatlakoztatását vizsgáló kérdéshalmazra, továbbá a Szent Kereszt-oltár térés szerepkörbeli viszonyainak tisztázására egy jól szervezett ásatás adhatna megközelítőleg kielégítő választ. Az altemplom kutatásának terve nem nélkülözheti a Dulánszky-féle sírkamra feltárását és vizsgálatát sem. A bazilika korai építéstörténetének feltárására a legmegfelelőbb kiindulási alapot jelentené a három fő téregység találkozásának gócpontjában, a szentély-hajó-altemplom számos vitatható kérdést tápláló építészeti egységében végzett falkutatás. Ez a vizsgálat nagy jelentőségű lehetne a város kultúrtörténetének, egyetemes értelemben is hasznosuló értékeink gyarapításában.

A hazai, majdan európai művészettörténetünk, építészettörténetünk nem lehet közömbös a napjainkig feltáratlan, az ókorig visszanyúló történelmi kérdéseket rejtő emlékünk, az Európa-hírű pécsi bazilika múltja iránt, amely eredeti térrendszerét őrzi napjainkban is. Elődje, magja, ókeresztény vértanú maradványait foglalhatja magában, akinek sírhelye meghatározó volt Pécs első székesegyháza helyének kijelölésében. Altemploma a középkor folyamán temetkezési hely volt, s különös jelentőségére utal, hogy lejáratait gazdag figurális díszítő faragványokkal látták el a központi téregység átalakítása után. Ennek bővítésével, átépítéseivel jött létre az Árpád-kori épület, amelynek alapjain áll a 19. század végén „restaurált” mai bazilikánk.

E dolgozat akkor érte el célját, ha a pécsi bazilika altemplomának a teljességre törekvés szándéka nélkül bemutatott építészettörténeti és kultikus sajátságai nem csak az érdeklődő laikus olvasó, hanem a hazai művészettörténet és műemléki kutatás számára is egyértelművé tették, hogy mivel tartozik a hazai építészet e kimagasló jelentőségű alkotásának.


[1] Pécsi Szemle, 2001. Nyár, 2-8.p.

[2] Helyszíni szemle, a leletmentést G. Sándor Mária végezte.; G. SándorMária: Excavations in the crypt of the cathedral 1970. In: Acta Archeológica Academiae Scientiarium Hungaricae, Budapest, 1984. 55-57.p.; Fülep Ferenc: Sopianae. Budapest, 1984. 296.p.

[3]Az egykori árok területén alkalmazott talajerősítéssel a Gosztonyi-féle alapfalkutatás aknájában is találkozhatunk. A 15 cövek átmérője 6-10 cm. Innen ered a tévhit, hogy a bazilikát „cölöpökre” építették.

[4] Szőnyi Ottó: Ásatások a pécsi székesegyház környékén 1922-ben. In: Az Országos Magyar Régészeti Társulat Évkönyve, II. évfolyam, 1923-26. Budapest, 1927. 172-195.p.

[5] Nagy Lajos-Fetter Antal: Pécs régi vízvezeték rendszereinek története. In: Baranyai Helytörténetírás 1974-75. Pécs, 1976. 182.p.

[6] Ezt a kutat a Petrezselyem-forrás táplálta. Feltehetően a Sopianae temetőjén átvezetett, a Kaposvár utcai forrásból eredő vízfolyás valahol ennek korábbi helyén egyesült. Ugyancsak a Kaposvár utcai forrásból nyert víz csorgott a Dóm-tér közepén a 19. században felállított szökőkútban, amely a 20. század elején még működött. Képét közli Gerecze Péter: A pécsi székesegyház. Budapest, 1893. I. tábla.

[7] A két északi torony között húzódó csatorna nyugati szakaszában az épület hosszabbítására utaló nyomokat láttunk (1984). Ugyanezt már Szőnyi is megfigyelte: „A mostani orgonakarzat elején levő pillérek és azokat összekötő ívek nagyon hasonlítanak a diadalívpillérhez és ívhez. Miből azt következtettem, hogy a karzati rész már toldás. Csak azért nem mondtam ezt hangosan, mert a nyugati kapu római sírkövekből faragott bélletei igen primitív formákat tüntetnek fel, tehát a déli pillérfejezetei is. Most azonban a csatorna ezen karzati szakaszon való falazatának a többitől való eltérése megerősített föltevésemben.„ Szőnyi... i.m. 1927. 194.p.

[8]Szőnyi Ottó: Ásatások a pécsi székesegyház környékén 1922-ben. In: Az Országos Magyar Régészeti Társulat Évkönyve. II. évf. 1923-26. Budapest, 1927. 192 p.

[9] A bazilika Gosztonyi által feltételezett építési periódusait lásd: Gosztonyi Gyula: A pécsi Szent Péter székesegyház eredete. Pécs, 1939. 57.p. i-k.

[10] Szőnyi... i.m. 1927.192.p. „Az észak-keleti toronynak az altemplom padlójával egy szinten fekvő padlója alá is ástunk. Itt a padló alatt 70 cm-nyire vizet találtunk, mely fél méter magasan állt, de már nem csatornában, hanem csak úgy szabadon a földben, illetve a laporkő talajban. [...] még a legnagyobb szárazság idején is, aminő volt 1922 nyarán.” Ez a vízmagasság a Möller-féle csatorna megépülése előtti szintet jelzi.

[11] Az 1978-ban történt hidrogeológiai vizsgálat a kazánház alatt 5, 42 m mélységben talált talajvizet. A Berényi-kút mélysége 6,30 méter, amelyben a vizsgált időpontban, 1978 májusában, a víz 112 cm magasan állt. Az altemplom alapjait érintő legutóbbi saját mérésünk idején (2002 január) az északi alapfal alatt 2 cm-re volt a víz szintje.

[12] Ezt a téglafalat 1748-ban, a sekrestye építésekor vagy a Schmidt-féle átépítés alkalmával a mellékhelyiség emésztőterének létesítésére emelték. A sekrestye 1747-ig az észak-keleti toronynak a szentélyből nyíló szintjén volt. Boros László: A pécsi székesegyház a 18. században. Budapest, 1985. 34.p.

[13] Gosztonyi átvette Szőnyi és Möller 1923-ban megállapított mérési adatait. In: Gosztonyi. i.m. 1939. 203. p. Saját mérésünk alapján az észak-keleti torony alapja 3,71 m mélyen van.

[14] A dél-keleti torony alapjaitól délre, a Péter és Pál sírkamra keleti szomszédságában a 2001-ben folytatott feltárás során Katona Győr Zsuzsa egy keresztelőkápolna alapjait tárta fel. Gosztonyinak az északi oldalon feltételezett kápolna alapköveit tehát e lelet által is kisebb valószínűséggel vehetjük számításba.

[15] Szőnyi... i.m. 1927. 192.-193.p.

[16] Kárpáti Gábor: Hová temették Janus Pannoniust? In: Pécsi Szemle 1998. Tavasz-nyár.23.p.; Boros László: Adatgyűjtemény Janus Pannonius sírhelyének kérdéséhez. In: Humanista műveltség Pannóniában. Bartók István-Jankovits László-Kecskeméti Gábor (szerk.) Pécs, 2000. 89-95.p.

[17] MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, Dokumentációs Központ. E279. OfnerCaal Administr. Exped. 1695. dec. 31. N.115.

[18] Pécsi káptalani magánlevéltár fasc. 335. Nr.22. Specificatio expensarum.

[19] Pécsi káptalani levéltár Protocollum III. 334. 1758. aug. 11.; illetve Székesegyházi levéltár fasc. 1.

[20] Az altemplom északi alapfala alatt látott szürke márgás laporkő (fillit) az északi és a két nyugati főpillér vonalában a feltöltéses talajban 120 cm alatt sem látható. Ugyanúgy, mint ahogy a pannonhomok sem mutatkozott a déli fal közelében. Az altemplom alatti feltöltés tehát legalább olyan vastag, mint a déli külső szinttől a padlósík és a hozzáadott árokmélység különbsége, azaz 281 cm. Feltűnő viszont, hogy a bazilika déli oldalán a homok a járószint alatt csak 140 cm mélyen van. A déli kápolnák alatt a töltés tehát mintegy a felére vékonyodik. Ennek oka lehet, hogy a tornyok és kápolnák nélkül épülő altemplom helyén terasz képzése céljából a homokot lemélyítették, s a szilárdabb köves talajjal, hordalékkal feltöltött s előkészített terepen helyezték el az alapokat.

[21] A keleti toronypár és az altemplom keresztmetszete az 1882-91. évi átépítés előtt Friedrich Schmidt felvételi rajza alapján. Pécsi káptalani levéltár Tervrajzok.

[22] Szőnyi... i.m. 1927. 187.p.

[23] A bazilika altemplomának padlószintje 163,35 m, a cella trichoráé 164,06 m, a Péter-Pál sírkamra padlózatának tengerszintfeletti magassága 163 m, tehát gyakorlatilag közel egy szinten helyezkednek el. A Dóm-tér nyugati obeliszkje közelében lévő sírkamra már egy következő szinten, majd a cella septichora és a „Korsós,, sírkamra, ezután az ókeresztény mauzóleum, végül az Apáca utcai sírkápolnák talajszintje következett.

[24] Szőnyi Ottó: A pécsi székesegyház és Magyarország műemlékei Szent Mór korában. In: Szent Mór Emlékkönyv. Pécs, 1936. 342.p.

[25] A kőlap elveszett, de feliratát Szőnyi feljegyezte. In: Szőnyi: A pécsi püspöki múzeum kőtára. Pécs, 1906. 10. p.

[26] A bazilika három hajójának nyugati irányú későbbi meghosszabbítására utal a nyugati pillérállásnak a többiétől eltérő távolsága, a pillérköteg és fejezeteinek a diadalív - pillérekhez való hasonlósága, valamint az a tény, hogy a székesegyház építése idején még nem volt szokás kórust építeni. Ezekhez járul a keleti és a nyugati tornyok más-más alapozása, továbbá a csatornában az észak-nyugati torony alatt megfigyelt szakasz eltérő falazása is.

[27] Szőnyi. i.m. 1927. 191.p.

[28] Tóth Melinda: Jelentés a pécsi székesegyház altemplomában végzett falkutatásról. Budapest, 1993. június 20. (kézirat)

[29] Ellenkező esetben a diadalív pillérlábazatától számítva 6,58 méter hosszban, a lejárat hosszával megegyező utat kellett volna törni az altemplomig a rendkívül szilárd mészhabarcsos kőtörmelék anyagú faltömegben. Ebből a lehetetlen feladatból következik, hogy a Nesselrod-féle középső altemplomi lejárat létesítése is csak úgy volt lehetséges, ha e helyen egy kápolna vagy sírbolt tere tette ezt könnyen kialakíthatóvá.

[30]Boros László: Kultikus hagyományok a pécsi dóm altemplomában. In: Pécsi Szemle. Pécs, 2001. Nyár. 2-8.p.

[31] Pécsi káptalani magánlevéltár. Fasc. 151. No. 22. és fasc. 426. Székesegyházi számadások 1751.

[32] Pécsi káptalani levéltár, fasc. XIII., XIV.