Cikkek

Tüskés Tibor: Reményik Sándor és Pécs

Pécsi Szemle 2002. (5. évf.) 1. szám, 102-106. oldal

Letöltés: pdf20


Tüskés Tibor

REMÉNYIK SÁNDOR ÉS PÉCS

Reményik Sándor a két világháború közti magyar költészet sajátos hangú, egyéni színekben gazdag képviselője. Nevét már életében - Áprily Lajos és Tompa László neve mellett - az „erdélyi költői triász” tagjaként emlegették. Költészetét Németh László, Sárközi György, Babits Mihály méltatta. Reményik nem csak „erdélyi” költő, hanem magyar költő volt, mint ahogy Berzsenyi vagy Babits vagy Illyés sem pusztán „dunántúli” költő. Hogy nevét ma nálunk mégis kevesen ismerik? Egy időben verseit Végvári álnéven publikálta. Még az Új Magyar Irodalmi Lexikon is azt írja róla: „a Végvári név a belenyugvást nem ismerő irredentizmussal forrt egybe”. Kit mondtak nálunk irredentának? Azt, aki a trianoni szerződés után elcsatolt területek visszaszerzését követelte. Nos, Reményik nem volt irredenta. Ő „csak” azt mondta, hogy légy hű gyökereidhez, nemzetedhez, szülőföldedhez, az anyanyelvedhez, a magyar kultúrához, a „templomhoz és az iskolához”. S ha minden áron el kell hagynod Erdélyt, akkor „eredj, ha tudsz”, Erdélyben élni pedig úgy kell, „ahogy lehet”. E tekintetben ars poeticájára az utódok közül ma leginkább Kányádi Sándor költői hitvallása emlékeztet.

Amióta kimondhatjuk, hogy Trianonban békediktátum született, és a békeszerződés igazságtalan volt, amióta nyilvánvaló, hogy az országhatárokon túl élő magyarság is egyetlen nemzettest része, amióta megkülönböztetett figyelemmel kísérjük az elszakított országrészekben élő magyarság sorsát, azóta Reményik Sándor költészete és munkássága is visszaszervesült az anyaország kultúrájába. Erdélyben talán soha ki sem hullott abból. Akik Pécsről részt vehettek a halála hatvanadik évfordulóján a Kolozsváron és a Radnai havasok lábánál, Borbereken és Óradnán rendezett ünnepségeken, láthatták és megtapasztalhatták, hogy kultusza Erdélyben mély, élő és folyamatos, talán sosem szakadt meg. Illő, hogy az anyaország is emlékezzen rá.

Hogyan születtek Reményik Sándor „pécsi” versei?

A költő testvérhúgát Reményik Sárikának hívták. Ő Imre Kálmánhoz ment feleségül. Az Imre-család jeles kolozsvári család volt. Imre Kálmán egyik testvére az az Imre Ilonka (1894-1935), akihez a költő számos szerelmes versét írta, a másik testvérét pedig Imre Józsefnek hívták (1884-1945), aki szemorvosként a Pozsonyból Pécsre települt egyetem professzora, sőt egy időben az egyetem rektora volt. Reményik már jogi tanulmányait szembetegsége miatt nem fejezte be. A költő azért jött Pécsre, hogy szembetegségét sógorának testvére kezelje. Reményiket tehát „rokoni szálak” kötötték a városhoz.

A naptár a húszas évek második felét mutatja. Az ország a Trianon utáni szakadékból nehezen eszmél magára. A városban nem tevékenykedik irodalmi társaság, nincs irodalmi folyóirat, a szellemi életet az egyetem jelentette. Reményik a szemészeti klinika épületében lakik, mely akkor a mai megyei kórház Rákóczi út 2. szám alatti épületében működött. A háromemeletes épületben lift jár. Az épület két szárnya közé ékelődő dzsámi akkor még kórházkápolnaként funkciónál. Reményik néha kilátogat a városba, a Szent István tér köveit és a belváros utcáit járja egyedül. Mindezt azért említjük, mert ezek a motívumok pécsi ihletésű verseibe is beépültek, A költő - akárcsak Petőfi - legtöbb versét helyre és napra keltezte, ezek alapján pontosan tudjuk rekonstruálni pécsi verseinek keletkezéstörténetét.

 

psz 2002 01 11 tuskes tibor 01

 

psz 2002 01 11 tuskes tibor 02

 

Reményik 1927 nyarán és őszén, valamint 1928 késő őszén, azaz háromszor tölt rövidebb-hosszabb időt Pécsen. Ekkor 37-38 éves. Itteni élményeiből hét verse született, ezek először a Két fény között (1927) és a Szemben az örökméccsel című kötetében (1929) jelentek meg. 1927-ben 2+1 versét, 1928-ban 4 versét látta el pécsi keltezéssel. Keletkezésük időrendjében szólunk róluk.

A pécsi minaret (Pécs, 1927. május) - Ha a költő kinézett a szemklinika ablakán, minden bizonnyal gyakran látta az „árván maradt török tornyot”. A dzsámit és a minaretet Jakováli Hasszán építtette a 16. század második felében, majd a 18. század elején Nesselrode püspök Nepomuki Szent János tiszteletére szentelt kápolnává alakíttatta. A minaret csúcsán látható félholdat és a föléje emelt keresztet a költő a múlt és a jelen jelképévé emeli, s a versben a megbékélés gondolatát fogalmazza meg. A múlt: „véreskarú századok”; a jelen: „kereszt és félhold immár összefér”. Azaz: a múlt és a jelen ellentétét békévé oldja az idő.

A sírtól a bölcsőig (Pécs, 1927 júniusa) - Köztudott, Petőfi Sándor 1823-ban Kiskőrösön született. A „kiskőrösi magyarok” - nekik szól a vers ajánlása - valamilyen Petőfi-ünnepségre készültek, s erre meghívták a költőt. Reményik személyesen nem tudott részt venni az ünnepségen, maga helyett e verset küldte. Az erdélyi származású költő Petőfi alföldi szülőhelyét (jelképesen: a bölcsőt) és segesvári halálhelyét (a sírt) állítja szembe egymással, s ezzel az ellentéttel (illetve a látszólagos ellentétnél sokkal mélyebb belső rokonsággal) fogalmazza meg azt, ami mindkettőjüket összeköti.

Nincsen levél (Pécs, szemklinika, 1927. október 19.) - Önarcképszerű vers. A költő nem kap levelet. Imre Ilonka ekkor már évek óta férjnél volt. A költő két hete egyedül van, magányos, szorongás gyötri, éjjel vízió kísérti. Ahogy a falra akasztott képnek kerete van, ez a vers is keretes szerkezetű. Amivel kezdte, azzal fejezi be a töredezett, rapszodikus hangulatú sorokat: „ma megint nincs levél”.

Télelő (Pécs, 1928. november 14.) - A régi kalendáriumokban még szerepelt ilyen hónapnév: télelő (=november). Ez a vers is önarckép, melyet az évszak, a természet, a kinti világ leírása keretez. Kint korán sötétedik, bent, a szobában is homály van. A költő egyedül van. Kérdések nyugtalanítják. Magánya egyre elviselhetetlenebb. Elesettségében Istent hívja, az istenkereső lélek „imát dadog”, s ha Az (a nagy kezdőbetű utal az Abszolútumra) visszahozná a múltat „Akkor talán, talán, talán / Fénybeborulna most is a szobám.” A kétség és a remény szólamát a szóismétlések (akarok, talán, ha) teszik még hangsúlyosabbá.

Az örök liften (Pécs, 1928. november 15.) - Egy korábbi (a költő „tavalyelőtti nyarat” említ, valójában előző évi) pécsi klinikai emléke jut eszébe. A lift elakadt, beleszorult egyedül a kabinba. Pontosabban: nem is egyedül, mert egy orvosnő is vele volt: „vidám leány. Menyasszony éppen.” A költő fél, szorong, az orvosnő azonban bizakodó, arcán „mókás, bölcs mosoly”. És a lift valóban megindul. A szokatlan helyzetet a vers végén többértelmű, talányos jelképpé fejleszti a költő: „Fent, vagy lent, - kikötünk valahol.”

Szemben az örökméccsel (Pécs, 1928. november 22.) - A költő egyik legszebb, tömör, gondosan szerkesztett verse. A háromrészes költeményt édesanyjának ajánlja, és címét új kötetének is címévé teszi. Az evangélikusnak keresztelt és református nevelésben részesült költő a katolikus liturgiát is ismeri. Az égő örökmécs a katolikus templomokban az Oltáriszentség, Jézus Krisztus valóságos teste és vére jelenlétére hívja föl a figyelmet. Erről szól a vers első része. A második részben azt mondja el, hogy az emberek között is vannak égő örökmécs-lelkek. A befejező sorokban még tovább szűkíti illetve tágítja a jelképet, és önmagára vonatkoztatja a hasonlatot: „Ilyen lélek szerettem volna lenni...”

Non omnis moriar (Pécs, 1928. november 22.) - A vers címébe emelt, szállóigévé lett latin nyelvű szavakat („nem halok meg egészen”) Horatius mondta, aki e szavakkal jósolta meg költői halhatatlanságát. A költő a pécsi Káptalan utca végén, „A székesegyház roppant tornyai” tövében található obeliszk előtt áll. Az emlékoszlop a két pécsi muzsikus, Amtmann Prosper és Weidinger Imre vak fagottművész emlékét hirdeti. A költő az emlékkövön jártatja szemét, belül zenét hall, és közben azt figyeli, hogy egy ember a lehullott leveleket, „a holt lombot sepre össze”. A benti és a kinti hang, a zene és a zörej ellentéte reményt ébreszt benne: a benti hang az erősebb, és „Pécs ősi városában” a jövőben is lesznek emberek, unokák és dédunokák, akikben „él a testté vált ide”, a művészet értő szeretete.

Mit bizonyítanak ezek a versek? Milyen költőnek látja a mai olvasó Reményik Sándort pécsi verseivel a kezében?

Németh László mondta: „Ha a társadalom alatt megnyílik a föld, a szakadékból költő ugrik elő.” Reményiket a trianoni szakadék tette költővé. De költészete sokkal több volt, mint program-költészet, mint egy társadalmi és politikai trauma megverselése. Igazi poéta volt, egyetemes érvényű, humanista tartalmú költészetet teremtett.

Reményik Sándor Petőfi-lelkű költő volt. A friss élmény, a látvány, a világból érkező impulzusok azonnal megérintik, a benyomás azonnal verssé formálódik benne. Ezek a versek is azt bizonyítják: reflexív költő volt. A hét vers közül csupán egyeteln vers forrása az emlékezés, a többi hat azonnal az élmény hatására született. Van nap - 1928. november 22. - amikor két verset is megír.

Reményik Sándor sírjánál Bánffy Miklós mondta 1941-ben a Házsongárdi temetőben: „mindenütt ott lesz, és örökké, ahol él, küzd és szenved a magyar”. Talán több mint olcsó szójáték a költő nevével: reménykedjünk, hogy neve és költészete otthonra talál abban a városban is, ahová gyógyulni jött, abban a városban, amelyre hét versét hagyta örökül.

 

 

NON OMNIS MORIAR

 

A székesegyház roppant tornyai:

Négy óriási felkiáltójel

E kicsi park-részletre is ügyel.

Én itt e percben elborongva állok, -

A holt lombot egy ember sepri össze,

E zord zörgésbe hangzanak ki hát,

S végetérnek az őszi szertartások.

Egy kövön jártatom a szememet.

Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.

Rajta halványan két művész neve,

Megtudom, hogy mult század közepe...

Egyik fuvola, a másik fagot, -

És mind a kettő milyen rég halott.

Nem nagy nevek, és nem zene-titánok.

Jaj, az a szörnyű ember hogy zörög,

S hogy fakulnak az őszi szertartások.

De ki tudja, - Pécs ősi városában

Egy unokában, vagy dédunokában

Valahol él a testté vált ige,

A gyümölcstermő, áldott szerelem.

Mit felidézett régi dobogón,

Régi májusban, égig-lobogón

A fagot s fuvola meddő szíve.

S a lenge hang, amelynek nincsen partja,

Most nemzedékek bolthajtását tartja.

Azért bennem is, míg itt halkan állok,

Újrakezdődnek régi szertartások.

Seperj kísértő, zörögj csak zörögj, -

Zord levélzörgés alól, föld alól

Fagot s fuvola kettős hangja szól.

Pécs, 1928. november 22.