Cikkek

T. Mérey Klára: Szabó Pál Zoltán, a Dunántúli Tudományos Intézet megalapítója. (1901-1965)

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 4. szám, 113-117. oldal

Letöltés: pdf20


T. Mérey Klára

 

SZABÓ PÁL ZOLTÁN

 

A DUNÁNTÚLI TUDOMÁNYOS INTÉZET MEGALAPÍTÓJA

(1901-1965)

 

 

 

2001. augusztus 26-án ünnepelhették Szabó Pál Zoltán barátai és tisztelői, születésének 100 éves évfordulóját. Nehéz korban élt és - a látszattal ellentétben - nem volt könnyű az élete. Pécsett látta meg a napvilágot és kis megszakításokkal szülővárosában élte le életét. Pécsett volt diák és egyetemi tanulmányait is nagyrészt az MAGYAR KIRÁLYI ERZSÉBET TUDOMÁNYEGYETEM bölcsészeti karán végezte. Prinz Gyula volt tanítómestere, akinek szobra a mai Pécsi Egyetem botanikus kertjének egyik sétánya mellett áll. De a budapesti PÁZMÁNY PÉTER TUDOMÁNYEGYETEM-en is tanulhatott, ahol Cholnoky Jenő földrajzprofesszor keze alatt dolgozhatott is. Tehetséges és törekvő egyetemi hallgató volt, aki már az alapvizsgája után tanársegédi megbízatást kapott a pécsi egyetem földrajzi tanszékén. Tanári oklevelét 1923-ban kapta meg. Doktori disszertációját: Adatok Pécs környékének településföldrajzához címmel készítette el, és 1925-ben summa cum laude fokozattal nyerte el a bölcsészdoktori címet.

1926-ban féléves svájci ösztöndíjat kapott, ahol Albert Heim geológus és Fritz Machetschek geográfus professzor keze alatt dolgozhatott és tanulhatott Zürichben. E tanulmányútja után egy évig cseretanársegédként Teleki Pál tanszékén dolgozott Budapesten, majd ismét a pécsi egyetemre került. Ezt követően Szegeden és Szekszárdon tanított középiskolában. A földrajzi kutatásokat azonban sohasem hagyta abba. 1931-ben a JANCSÓ BENEDEK TÁRSASÁG kiadványaként megjelent a Déldunántul népe 1830-1920 c. tanulmánya. 1932-ben a pécsi egyetem magántanára lett.

A továbbiakban is folyamatosan publikált. Pannonföld öt polgársága c. értekezése a Pannonia Könyvtárban jelent meg, s több kisebb, elsősorban földrajzi tanulmányát a Földrajzi Közlemények-ben, a Hidrológiai Közlöny-ben, továbbá helyi kiadványokban, (a Mecsek Egyesület Évkönyvé-ben, a Majorossy Imre Múzeum Értesítő-jében, a Pécsi Útmutató-ban, a Sorsunk-ban, stb.) elsősorban Pécs város érdekeit szolgáló kiadványokban adták ki.

E vonatkozásban a legfontosabbnak A török Pécs, 1543-1686 c. Pécsett 1941-ben megjelent könyvét tartom. Néhány tanulmányát Karai Szabó Pál néven írta alá. Karai az édesanyja neve volt, s ezzel akarta megkülönböztetni magát az akkoriban több Szabó Pál néven publikáló szerzőtől. Utóbb aztán ennek érdekében a második keresztnevének használatára tért át.

Az 1930-as években többfelé tartott előadásokat. Pécsett a bányászok lakta városrészben a szociáldemokrata párt által szervezett természettudományos előadások tartását is vállalta és rendszeresen végezte. Így megismerte a város szélén élő és dolgozó bányászok gondjait, szakmai és szociális problémáit.

Szervező egyéniség volt. Korán felismerte annak veszélyét, amelyet a pécsi tudományegyetem bölcsész karának Kolozsvárra vitele jelentett. Az 1930-as években már egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Hitleri Németország a pángermán törekvések elindítójaként Dél-Dunántúl németlakta területeire támaszkodva, ezt a területet a németség egyik kulturális központjává kívánja tenni. A magyar kulturális értékeknek pedig a bölcsészkar elköltözésével nem marad ezen a területen védelmezője. Ezért a lakosság egy része egy, a magyar nemzeti tudományokat - irodalom, nyelvészet, földrajz, történelem - művelő tudományos intézet létrehozására törekedett a Dél-Dunántúl természetes kulturális központjának tekintett Pécsen.

Ennek a gondolatnak vált zászlóvivőjévé és kivitelezőjévé Szabó Pál Zoltán. Tudományos műhely létrehozására törekedett az ország függetlenségének megőrzése érdekében. A mögötte álló és részben őt irányító erők törekvése végre sikerre vezetett. A közvélemény nyomásának engedve Szinyei Merse Jenő kultuszminiszter 1943 áprilisában a 63 752/1943 sz. rendelettel megalapította Pécsett a DUNÁNTÚLI TUDOMÁNYOS INTÉZET-et, amelynek alapító igazgatója Szabó Pál Zoltán lett. Ettől kezdve ez az Intézet vált életének középpontjává.

Nem volt könnyű dolga. Ez az intézmény nem remélhetett segítséget az államtól, amely az akkori Németország szövetségese volt. A létét sem az államnak köszönhette, hanem a pángermán irányzatot aggodalommal figyelő társadalmi erőknek. Ez utóbbiakhoz, a megyékhez és a tehetősebb városokhoz fordult tehát, amikor az Intézet anyagi megerősítésére, bővítésére gondolt. Hiszen 1943-ban csupán az igazgató és egy gépíró alkotta a Dunántúli Tudományos Intézet teljes állományát a Lánc utcában. Felkereste a dunántúli megyék vezetőit és sikerült Győr, Moson, Somogy, Komárom, Esztergom és Fejér vármegyéktől anyagi támogatást kapnia. Baranya vármegye vezetői is biztosították az Intézet további anyagi támogatását. Az Intézet segélyezői között voltak még Győr, Esztergom, Székesfehérvár, Nagykanizsa, Mohács és Pécs városok. 1944 és 1945 évre 2000-5000 P-ig terjedő segélyt ajánlottak fel a Dunántúli Tudományos Intézet céljaira. Szabó Pál Zoltán szívós és fáradtságot nem ismerő szervező munkája nyomán 1943 év végén előbb ígéret formájában, majd ténylegesen is megkapta az első tudományos munkatársat, Hegedűs Lajos nyelvészt, s néhány hónappal később, 1944-ben Babics András történészt.

Amikor közeledett a front, Szabó Pál Zoltán a helyén maradt. Pedig akkor már családja volt, felesége és két gyermeke, Klára és András. Nem nézhette tétlenül szeretett városának és környékének pusztulását. Egy ránk maradt önéletrajzában leírta, hogy 1944. december 11-én lépett be a Magyar Kommunista Pártba. Ezt, mint védőernyőt használva, az Intézet addigra kivívott tekintélyével elsőként az elhagyott és pusztulásra ítélt kastélyokból a levéltárak és könyvtárak megmentésén fáradozott, a szó szoros értelmében, igen gyakran kétkezi munkával. Az Intézet könyvtárának máig is legértékesebb részét képezik az ezekből az elhagyott kastélyokból „bemenekített”, zömükben 18. századból származó könyvek, amelyeknek jelentős részét utóbb központi, védett könyvtárakban helyezték el. Ennek már én is tanúja voltam, amikor 1952 után teherautókkal szállították el azokat Budapestre.

 

psz 2001 04 12 t merey klara 01

 

Szabó Pál Zoltán, 1952

 

Nemcsak az Intézet volt a szívügye, de szorgalmazta az egyetem Bölcsészeti Karának ideiglenes visszaállítását is. Annak ismételt elköltöztetése után, 1948-ban megszervezte a Tanárképző Kar jogelődjét, a PÉCSI PEDAGÓGIAI FŐISKOLÁ-t az államosított jezsuita Pius Gimnázium és rendház épületében. Ennek a főiskolának első két évében igazgatója, majd még néhány évig tanára is volt.

Saját bevallása szerint ezekben az években nagyon sokat dolgozott. Számos egyesületben, bizottságban tevékenykedett, miközben, mint önéletrajzában írta, „a családi életemet másodlagosnak tekintettem.” Házassága felbomlott, az Intézet vált otthonává.

Én már úgy emlékezem rá, 1952 után, amikor az Intézethez kerültem, mint aki egész napját részint az Intézetben leveleket diktálva, vagy sűrűn érkező vendégeket fogadva, részint terepbejáráson, a Mecseken töltötte.

Hatalmas hátizsákkal gyalog járta be - rendszerint a víztechnikussal együtt - a Mecseket és környékét, vízmintákat szedve a forrásokból. Utóbb ezt a munkát már teljesen a víztechnikusra, Blum Ádámra bízta, aki friss adatokkal látta el és tette naprakészen pontossá szakvéleményeit.

A Dunántúli Tudományos Intézet ekkor változatlanul az Oktatásügyi Minisztériumhoz tartozott, az felügyelte és annak költségvetését terhelte. 1951-re már ehhez a minisztériumhoz kerültek a múzeumok is, s az Oktatásügyi Minisztérium szabadulni igyekezett ettől a tudományos intézettől, amely nem tartozott a profiljába. A Dunántúli Tudományos Intézetnek a létéért kellett küzdenie, s e küzdelem fő terhe az igazgató vállaira nehezedett. Nagy érdeme, hogy felismerte: az intézetében meglevő és leendő kutatói energiát fokozottan a gyakorlati feladatok megoldására kell fordítani. Az intézeti profilnak ezzel az átalakításával sikerült elérnie neki és egyetlen megmaradt kutatótársának: Babics András történésznek azt, hogy még az előbb vázolt hátrányos helyzetben is, 1952 második felétől az Intézet három új tudományos státust kapott.

Ugyanebben az esztendőben a Tudományos Minősítő Bizottság a földrajztudományok kandidátusává nyilvánította.

Az ez időben folytatott kutatásai egyre inkább a karsztvíz problematikája felé irányultak. Tanulmányai jelentek meg a Mecsek hegységben végzett vízkutatási eredményeiről, és számos szakvéleménye készült, például Pécs és Komló vízellátásáról. Foglalkozott Siklós és Harkány vízkészletének kutatásával is. Az ötvenes évek elejétől figyelme a bauxit bányászat során feltárt ős-karsztformák kutatása irányába fordult, s elsőként kezdeményezte ezek kutatását hazánkban. Ugyancsak ő volt az első, aki tanulmányozta és kimutatta a fiatal kéregmozgások felszínformáló szerepét és jelentőségét a társadalmi és gazdasági folyamatokban.

A kutatásai során elért eredményekről hazai és külföldi konferenciákon, szakmai rendezvényeken számolt be: Opavában, Bécsben, Stuttgartban és Athénben, a hatvanas évekre is áthúzódóan. Eredményei magyar és idegen nyelvű szaklapokban kerültek közlésre. Mindezek alapján számos hazai és külföldi tudományos bizottság és társaság tagjává illetve elnökségi tagjává választották.

Az 1955. esztendő sikeres év volt az életében: ez év január 1-jén vette át a Dunántúli Tudományos Intézetet a Magyar Tudományos Akadémia és saját intézetei közé sorolta, első vidéki székhelyű intézeteként. S ugyanez év január 10-én kapta meg Szabó Pál Zoltán az egyetlen állami kitüntetését: a Munkaérdemrendet.

Az 1956. évi forradalom nagy hatással volt rá. Önéletrajzában azzal vádolta magát, hogy nem ismerte jól a viszonyokat, különösen nem az emberek sorsát, érzelmeit. Szívpanaszai voltak, s mint írta, „egészen visszavonultam, önmagam- mal vívódtam.”

1959-ben újra megnősült, Kovacsics Paula mellette pihen most a temetőben.

A forradalom után 1958-59-ben vállalt először közszereplést, amikor a PÉCSI ÚTTÖRŐHÁZ elnöke lett. Ezt követően önéletrajzában a következő funkcióit sorolta fel: 1962-től elnöke a MAGYAR FÖLDRAJZI TÁRSASÁG-nak és e Társaság Déldunántúli Csoportjának, 1964-től tagja a MTA FÖLDRAJZI BIZOTTSÁGÁ-nak. Országos választmányi tagja a MAGYARHONI FÖLDTANI TÁRSASÁG-nak és társelnöke a társaság MECSEKI CSOPORTJÁ-nak. Társelnöke a MAGYAR HIDROLÓGIAI TÁRSASÁG pécsi csoportjának és a MAGYAR KARSZT- ÉS BARLANGKUTATÓ TÁRSULAT-nak. Tagja a NEMZETKÖZI FÖLDRAJZI UNIO MAGYAR NEMZETI BIZOTTSÁGÁ-nak és a NEMZETKÖZI KARSZTBIZOTTSÁG magyarországi képviselője. Tagja az MTA FÖLDRAJZTUDOMÁNYI KUTATÓCSOPORT TUDOMÁNYOS TANÁCSÁ-nak, továbbá a TUDOMÁNYOS MINŐSITŐ BIZOTTSÁG FÖLDRAJZI SZAKBIZOTTSÁGÁ-nak az elnöke. Elnökségi tagja a pécsi MTESZ azaz a MŰSZAKI ÉS TERMÉSZETTUDOMÁNYI EGYESÜLETEK SZÖVETSÉGE INTÉZŐBIZOTTSÁGÁ-nak, és a PÉCS-BARANYAI TUDOMÁNYOS ISMERETTERJESZTŐ TÁRSULAT-nak. Emellett számos alkalmi és állandó bizottságban dolgozott. 1964-től Pécs és Baranya megye országgyűlési képviselőjévé választották.

E sok funkció számára nemcsak puszta cím volt, mindegyike sok munkát jelentett. Dolgozószobájának ajtaja mindig nyitva állt, s bárki felkereshette tudományos és egyéb problémáival. Az Intézetnek széleskörű külső munkatársi hálózata volt, akikre mindenkor számíthatott, s akik mindig kaphattak tőle jó tanácsot, segítséget. A fiatalokat mindig támogatta. Hiányzott belőle minden kicsinyesség és szakmai féltékenység. A Magyar Parlamentben elsőként emelte fel szavát a vizek tisztaságának megőrzése érdekében. Ellenezte az Állatkert és a Vidámpark, sőt még a Tüdőszanatórium Mecsekre telepítését is, mint amelyek veszélyeztetik a város tiszta, egészséges ivóvizét. Városának szeretete volt életének egyik vezérlő gondolata.

1965-ben egyre inkább elhatalmasodott rajta az Albániában, a hivatalos kiküldetésekor szerzett betegsége, de még betegen is vállalt feladatokat. 1965. július 24-én halt meg Budapesten. Pécs városa díszsírhelyet biztosított hűséges polgárának. A temetőkápolna előtti sorban pihen.

Egy nagyon nehéz időszaknak volt önmagát felemésztő tudósa.

 

 

Forrás:

 

MTA Dunántúli Tudományos Intézet irattára.

Kisebb tanulmányok. Babics András (szerk.) Pécs, 1961.

Rúzsás Lajos: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézetének húsz éve és a regionális kutatás. In: Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 54. Budapest, 1964. Földrajzi Közlemények, XIII. kötet, 1965. 2. és 3. sz.

Földrajzi Értesítő, XIV. évf. 1965. 4. füzet, 385-386.p.

Pécsi Műszaki Szemle. X. évf. 1965. 3. sz. 1.p.

Lovász György összefoglalása Szabó Pál Zoltán tudományos munkásságáról, 2001. május (kéziratban)

A fényképet Zalán Lászlónétól kaptam, melyet ezúton is köszönök. Ugyancsak köszönöm Gál Juliának, Szabó Pál Zoltán titkárnőjének kiegészítéseit, segítségét.