Cikkek

Romváry Ferenc: A Zsolnay gyár 1945-től napjainkig

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 4. szám, 68-93. oldal

Letöltés: pdf20


Romváry Ferenc

 

A ZSOLNAY GYÁR 1945-TŐL NAPJAINKIG

 

 

 

Pécsett, pécsieknek, Pécsről szólva nem kell külön kihangsúlyozni, hogy mily egyetemes nagy érték a ZSOLNAY. Pécsett azonban e szó több mint egy márkanév. Fogalom, jelenség, magatartás, életforma, követendő példa. Amit maradéktalanul egy személy testesít meg, a gyáralapító, a névadó Zsolnay Vilmos. Egy rendkívüli tehetséggel megáldott ember, aki képességeit szívós és kitartó munkával hosszú távon is sikerrel kamatoztatta. Aki egyszerre volt kereskedő, iparos, feltaláló, kézműves, saját kedvenc szóhasználatával fazekas és persze művész, s nem utolsó sorban gyáros. Aki három és fél évtizedes munkálkodása során szinte a semmiből teremtett maradandót, amolyan pécsi Fordként, vagy Rockefellerként. Párját ritkító találmányok révén, az egykori kis manufaktúrából az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb kerámia gyára lett. Tőke hiányában ez páratlan teljesítmény. Zsolnay Vilmos egy személyben volt technikai zseni, csodálatos művész és nem utolsósorban remek üzletember. Három világraszóló nagy siker fűződik a nevéhez. A magastüzű zománctechnikával égetett porcelánfajansz, az eozin és a pirogránit.[1] Kézenfekvő tehát, hogy ma is Ő az etalon, a lehetséges egyetlen viszonyítási alap, és csakis az ő mértékével lenne mérhető a ma teljesítménye is. A jelen helyzet azonban egyes pesszimista nézetek szerint ugyancsak lehangoló.

Zsolnay Vilmos a létért való állandó küzdelem közepette is sikert sikerre halmozott. 1878-ban elnyerte a Párizsi Világkiállításon a Grand Prix-t, egyúttal megkapta a francia becsületrendet. Bécsben, Melbourne-ben, Brüsszelben, Kolumbiában, Chicagóban, Antwerpenben, Brüsszelben, San Franciscóban, Nizzában, Nürnbergben világkiállításokon, kiállításokon nyert aranyérmet, nagydíjat, díszoklevelet, számtalan hazai kiállításon szerzett első díj mellett. A Ferenc József-rend, a Vaskorona-rend, a török Medsidje-rend, a belga Lipót-rend kitüntetettjeként Zsolnay Vilmost 1897-ben választották Pécs város díszpolgárává.

1901-ben, halála után egy évvel „kortársai, barátai és tisztelői, életművének csodálói, városi vezetők, tanárok, tudósok és üzletemberek, kereskedők és iparosok elhatározták, hogy a Polgári Kaszinóban évente egyszer összeülnek és volt elnökükre, Zsolnay Vilmosra emlékeznek.” Ez alkalomból díszes serleget készíttettek Da0ilek Henrik gyári festő és iparművész terve alapján. A főtest nyers színezüstből vert növényékítmény, a befoglalt kehely pedig piros színű eozin, Zsolnay Vilmos emlékének felírással. A lábazat színes grès anyagból való. A serleg-ünnepélyek 1903 áprilisától kezdődően 1939-ig évente megismétlődtek az I. világháború éveinek kivételével. Az emlékbeszédet mindig más tartotta, aki más-más megközelítésben méltatva állította követendő példaként Zsolnay Vilmos sokoldalú egyéniségét kora polgára elé.[2]

A hálás utókor Pécsett utcát nevezett el róla. A Budapest felől bejövő, a Zsolnay gyár mellett elhaladó főút, a Pálya utca 1905-ben Zsolnay Vilmos nevét vette fel.

A minden rendű és rangú ember által városszerte ismert és nagyra becsült kerámia gyárost, a város díszpolgárát nagy részvét mellett temették el - ideiglenes jelleggel - a Pécs-budai külvárosi temető 1849-ben felszentelt kápolnájának kriptájában, a szülők síremlékének közelében.[3]

A város egyik legnagyobb adófizetője, virilistája sok ezer embernek adott munkát, kenyeret, munkásainak életkörülményük jobbítására lakást biztosított. 1897-ben, tehát egyazon évben, a gyár egyszerre 92 munkásnak adott lakást.[4] A gyár környékén néhány ház még ma is őrzi a színes kerámia Zsolnay-emblémát.

A család méltó emlékhelyet szánt neki, a gyár mögötti dombon, ahonnan a gyáralapító oly szívesen szemlélte művét, a csempe borította kéményekkel megtűzdelt gyártelepet. Sikorszki Tádé tervei alapján 1906-ra készült el a kerek alaprajzú, neoromán stílusú sírkápolna, a fagyálló pirogránit lemezekkel burkolt mauzóleum. A kúp alakú tetőt zöld mázas cserép fedi, csúcsán pirogránit kereszttel. A kápolna belsejét négy méter magasságig vajszínű alapú, zöld és aranyrajzú lemezek borítják, a kupola belső felét majolika mázas angyalok díszítik. A középen elhelyezett nyíláson az alsó térbe vezet a tekintet, ahol az eozin mázas domborművel díszített szarkofág látható, körülvéve négy kandeláberrel, amely az oltárhoz, az örökmécseshez, a gyertyatartókhoz hasonlóan eozinmázas pirogránitból készült. A szarkofágba Zsolnay Vilmost temették. A családtagok oldalfalban lévő sírfülkéit feliratos lapok zárták. Valamennyi plasztikai alkotás Apáti Abt Sándor műve. A kápolnához tartozó területet egykoron sómázas pirogránit idomokkal fedett terméskő fal övezte. A felvezető utat szegélyező út két oldalán 24 sómázas pirogránit fekvő oroszlán őrködött.[5]

Zsolnay halálának napján Littke József, a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara elnöke javasolta, hogy egy Zsolnay Vilmos emlékére felállítandó szobormű érdekében mozgalom indíttassék. A Zsolnay-szobor bizottság Horvay János pécsi születésű fiatal szobrászra bízta a szoboralak mintázását.[6] Az országos sajtó hírül adta, s itt idézem a Budapesti Napló krónikását: „szobra lesz a mesterembernek, s ő lesz az első kézműves ezen a magyar földön, akit megmintáztat a közvélemény. Rendszeresen csak nagy királyoknak, nagy lantosoknak és apró politikusoknak juttatnak monumentumot, az előbbieknek közadakozásból, az utóbbiaknak hivatalos költségen.”[7] „A szobor létesítésének eszméje spontán volt, gyorsan kell az eszmét megvalósítani” - így a Pécsi Napló krónikása.[8] A Zsolnay-monumentum országos gyűjtés eredményeképp született. Az emlékszobrot a főpályaudvartól induló ötszáz méteres sugárút enyhén emelkedő végpontján, négy ferdén metsző út csomópontjában állították fel. A szabálytalan útelágazás fókuszába egy szabályos ötszög alaprajzú talapzat, ennek öt sarokpontjába egy-egy ülő bronzfigura került. Az ötös szám szimbolikus utalás Pécsre, az öt templom városára. A bronz főalak kezében kis korsót tart, így a mellékalakoknak jutott az a szerep, hogy kiegészítsék a főszereplőre vonatkozó ismereteket, utalva annak sokirányú tevékenységére. Az öt ülő figura a kerámia öt tevékenységi körét jelképezi: a fazekasságot, a vegyészetet, a festészetet, a szobrászatot és az építészetet. Az öt mellékalakot Apáti Abt Sándor, a Zsolnay gyár szobrásza mintázta. Külön említést érdemel a Schulek Frigyes tervezte talapzat. Hengeres és hatszögletű neoromán stílusjegyeket magánviselő oszlopokra épülő architektúra képezi a posztamenset, mely az anyagban rejlő lehetőségeket szem előtt tartva rovátkált, gazdag felület-megmunkálással készült. Részben tömör, részben áttört, bordázattal merevített lemezekből áll össze. A lábazat és az ülőpadok fehér mészkőből faragottak. A posztamens tehát értelemszerűen kerámiából készült, abból az anyagból, amely Zsolnay Vilmos nevét világhíressé tette. Vilmos fia, Zsolnay Miklós, két veje, Mattyasovszky Jakab és Sikorszki Tádé az újszerű feladathoz új anyagot választott, a már korábban is ismert plutonitot, amely a grès és a pirogránit legkedvezőbb tulajdonságait ötvözi. Gránit-kemény, szemcsés összetételű, mégis könnyen megmunkálható.[9]

Zsolnay Miklós a Pécsi Nemzeti Casinonak ajándékozta az 1906-os Milánói Nemzetközi Kiállításon nagy sikerrel bemutatott, Maróti Géza által tervezett eozinos Kacsás-kutat .[10]

A századelőn az osztrák-magyar befolyás ellenében megerősödő francia orientáció jegyében emléket állítottak a Mecsek oldalában, a napóleoni háború idején, 1808-ban Pécsett eltemetett hadifogoly francia katonáknak. A mozgalom értelmi szerzője Zsolnay Miklós volt. A ma is álló pirogránit borítású Francia emlék-et szintén Apáti Abt Sándor tervezte.[11]

1908-ban Zsolnay Miklós felajánlotta, hogy édesapja tiszteletére egy eozinos Dísz-kut-at ajándékoz a városnak. A kút Pilch Andor pécsi építész tervezésében 1912-re elkészült. A városi bürokrácia malmai akkor is lassan őröltek, így a kút felállítása késedelmet szenvedett. Közbeszólt a világháború, a szerb megszállás és az adományozó halála, így a későbbiekben a kútról egyszerűen megfeledkeztek. Csak 1930-ban, minden ünnepélyességet mellőzve adták át a köznek, a Városháza melletti kis téren. A kút azóta Pécs jelképértékű nevezetességévé vált. Anyaga pirogránit, a plasztikus rátét díszek sárgás-zöld eosin mázzal díszítettek. Zömök, kannelúrált oszlopokkal alátámasztva négylevelű lóherére emlékeztető elrendezésben van a négy vízmedence, ökörfejes csorgóval, mely a híres nagy- szentmiklósi aranylelet egyik rhütonjának állatfejes, szarv alakú ivóedényére emlékeztet. Észak és déli oldalán Pécs város címere, kelet-nyugati oldalán pedig a Zsolnay gyár öttornyos emblémája látható. A vízmedence kávájának oldallapján vésett betűs felirat olvasható: Zsolnay Vilmos emlékkútja /legyen örök szemtanúja / Pécs Város virulásának/ lakói boldogságának.[12] Bárcsak úgy lenne!

1928-ban, Zsolnay Vilmos születésének centenáriumán másfél éves előkészület után megnyílt a Zsolnay gyári múzeum, Mattyasovszky Jakabné, szül. Zsolnay Teréz irányítása mellett leánya, Mattyasovszky Zsolnay Margit szervezésében és rendezésében. A múzeum összesen hat helyiségből állt. Az első, tizenöt méter hosszúságú teremben volt az építészeti kerámia. Egy oldalsó, kisebb teremben, pontos időrendben kerültek bemutatásra a magastüzű zománc technikával készült dísztárgyak. Ezt követte a nagy eozin-terem. Az épületkerámiák termétől jobbra egy harminc méter hosszú teremben az 1900-1918 között készült, majd egy további helyiségben az utolsó tíz év termése került kiállításra. Végezetül egy kisebb helyiség az idegen kerámiák gyűjteményének bemutatására szolgált. Itt állították ki a Zsolnay Miklós által 1888-ban a helyszínen gyűjtött perzsa és egyiptomi csempéket. A múzeum nyilvános volt, a város lakói is megtekinthették, miként csoportok számára lehetővé tették a gyárlátogatást, ahol szakszerű vezetés mellett a gyártás különböző fázisait lehetett megtekinteni. A pécsiek azonban már korábban is láthattak Zsolnay kerámia kiállítást a Városi Múzeumban. Zsolnay Miklós ugyanis letétben átadott egy kiállítási termet megtöltő kollekciót. [13]

Zsolnay Vilmos szerencsés embernek mondhatta magát, a családban ugyanis tovább öröklődött a tehetség. Zsolnay Miklós az apa halála után további tizennyolc évig volt a gyár sikereinek kovácsa. Az unoka, Mattyasovszky Zsolnay Margit szerint Zsolnay Vilmos „évtizedes nehéz és eredményekben gazdag küzdelmeinek minden babérját, a végre elért anyagi egyensúly minden előnyét Miklós élvezte.”[14] A gyár elismerése tovább folytatódott. Sorrendben: Szentpétervár, Torino, Saint-Louis, Bukarest, Milánó, London, Faenza, Brüsszel, Torino világkiállítások, kiállítások aranyérmei, diplomái jelzik a gyár eredményességének egy-egy állomását. Zsolnay Miklóst a belga Lipót-rend, a román Király Korona-rend, az olasz Korona-rend, a Vaskorona-rend, a Ferenc József csillagos-rend, a San Maurizio e Lazzaro érdemrend kitüntetettjét 1907-ben, másodikként a Zsolnay családban, Pécs város díszpolgárává választották. 1913-ban a Főrendi Ház tagja lett. Vilmos lányai, Sikorszkiné Zsolnay Júlia és Mattyasovszkyné Zsolnay Teréz kitűnő tervezőművészek voltak, s az ő házasságuk révén is erősödött a gyár szakember gárdája. Júlia férje, Sikorszki Tádé műépítész, Teréz férje, Mattyasovszky Jakab geológus volt. Szakértelmük nagy hasznára volt a gyárnak. Előbbi az építészeti kerámia gyártásának irányítását, utóbbi a geológiai és a vegyészeti munkát felügyelte. Vilmos unokája, Mattyasovszky Zsolnay László kiváló festőművész volt, számos gyári remekmű tervezője, s a család többi tagja is, akik építész-, vegyész-, gépészmérnökként, vagy jogászként munkálkodtak az államosításig mindvégig családi érdekeltségű Zsolnay gyárban. A gyár harmadik, ún. Zsolnay örökösök időszakában is jutott még a nemzetközi elismerésből, Monzában, Philadelphiában, Szalonokiben, Antwerpenben, Bariban, Brüsszelben, Párizsban nagydíj és díszoklevél. A gyár öttornyos emblémája időközben Pécsnek is egyik jelképévé vált.

 

***

1945-ben véget ért a II. világháború, az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet hadsereg azonban több mint negyvenöt évre gyökeret eresztett Magyarországon, a Moszkvából hazatérő bolsevikok fokozatosan vették át a hatalmat.

Pécs egyetlen puskalövés nélkül esett el, s mint a történelem során annyiszor, szinte sértetlenül, jelentősebb háborús veszteség nélkül vészelte át a háborús éveket. A város elöljárói mindvégig a helyükön maradtak, így hamarosan beindult az élet, megkezdődött a munka a gyárakban és a bányákban is.

A háborús események a Zsolnay gyár épületeiben és berendezéseiben jelentős kárt nem okoztak, hacsak a fejlesztés kényszerű elmaradását nem soroljuk ide. Tartalék nyersanyaggal 1945 januárjában már beindult a termelőmunka. 1945-ben a rendkívüli viszonyok ellenére, 377 főre csökkent létszámmal is az utolsó békeév, 1938 termelési szintjének egyharmadát sikerült elérni.[15] 1945 azonban egyértelműen a fennmaradásért, a puszta létért folytatott küzdelem időszaka volt. Az első produktumok egyike, a szovjet városparancsnok megrendelésére készült, és 1945. május 6-án felavatott Szovjet Hősi Emlékmű Sinkó András pirogránit katonafigurája.

A gyár az újabb megpróbáltatást is sikerrel túlélte, mint száz éves története során már oly sokszor. Így az I. világháború után az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, az ország területének egyharmadra történő csonkítása, a két évig tartó szerb megszállás, valamint az 1929-1933 közötti nagyvilágrengés után a gyárnak mindig is sikerült talpra állnia.

A gyár vezetése azonban hamarosan szembetalálta magát az alapanyag ellátás és az értékesítés nehézségeivel, majd pedig a világrekordot döntő infláció nehézségeivel, s annak következményével, a teljes piacvesztéssel. Bartel-üzleteket kötöttek, a bolgároktól földpát, a csehektől kaolin érkezett porcelán ellenében.[16] A művészeket is természetben fizették, így például Gorka Géza, a Budapesti Zsolnay gyár külső tervezője egy vagonnyi saját tervezésű teáskannát kapott fizetségül. Állami megrendelésre gyártottak porcelánszigetelőket a Jugoszláviának szállítandó háborús jóvátétel keretében. Pécsett azonban az új dísztárgyak és figurák tervezése a háború utáni nehéz gazdasági helyzetben átmenetileg szünetelt, kivételt képezett ez alól néhány régebbi modell gyártása. Mindenesetre a díszmű a minimálisra szorult, így fele-fele arányban oszlott meg a porcelánszigetelő és az edénygyártás.[17]

1947-ben Magyarország, központi határozat nyomán áttért a szovjet mintájú szocialista tervgazdálkodásra.

1948 márciusában, minden előzetes tájékoztatás és mindennemű kártérítés nélkül államosították a magyarországi üzemeket, így a mindaddig családi tulajdonban lévő Zsolnay gyárat is állami kezelésbe vették. A Zsolnay családnak el kellett hagyni agyárterületét. A gyár Budapesten kinevezett munkásigazgatója Dallos Kovács József lett, aki még ugyanazon a napon át is vette Pécsett az igazgatást. Egyes visszaemlékezők szerint azért esett rá a választás, mert ő volt az egyetlen kommunista párttag a munkások között, a zöm ugyanis szociáldemokrata volt.

Sorsszerűen, a Zsolnay család tagjait sem kerülte el a balsors. Az előzmények sem bíztattak semmi jóval. 1945-46-ban tudatosan irányított vandalizmusnak esett áldozatul a Mauzóleum. A hatóság hallgatólagos cinkosságával folyamatosan és több ízben feltörték a temetőkápolnát, törtek-zúztak és a sírokat is feldúlták. Szégyen-gyalázat, de máig nem került sor az építmény helyreállítására. Az oroszlánok közül mindössze hármat sikerült megmenteni. A tárgyakon kitöltött barbár rombolás áldozatául esett a Kacsás-kút is, mindössze két eozin-kacsát sikerült a múzeumba menekíteni. Útban volt, nem tetszett valakinek? Nem tudni ma már. Időközben az Emlékserleg-nek is lába kélt. Úgy látszik azonban, a pusztítás ösztöne rendszer-semleges és időtlen! A kilencvenes években verték szét a Vasváry- ház udvari szoborcsoportozatát és balluszter díszeit, kicserélték az Emlékkút eozinmázas rhütonjait. Kerül, amibe kerül! A közlekedés ártalmai a Zsolnay-emlék- szobor talapzatát is kikezdte, ez is sürgős felújításra szorul. A centenáriumi em- lék-kutat pedig a közelmúltban távolították el a Jókai térről.

Az államosítás után a Zsolnay család tagjai földönfutóvá váltak. Munkásnyúzó kapitalista jelzővel bélyegezték meg őket, és lehetetlenné tették a helyzetüket. 1951-ben koncepciós perben, koholt vádak alapján a családot megalázva, megbilincselve vezették keresztül a városon, nem kímélve idős matrónákat és érdemdús aggastyánokat. Súlyos börtönbüntetéseket szabtak ki, férfiakra, nőkre egyaránt, a gyermekeket pedig intézetbe adták. A börtön után csak segédmunkásként vállalhattak munkát. Többeket a volt cselédek fogadtak magukhoz és tartották el régi „kizsákmányoló” uraikat.

Nem volt egyedülálló eset, ami a Zsolnay családdal történt Pécsett. Az új rend ösztönzésére országos méretet öltött a javak „szocializálása” és az esztelen rombolás, tovább súlyosbítva a háborús veszteségeket. A nácik faji alapon, a bolsevisták osztályharcos alapon likvidáltak. Az atrocitások természetes velejárója volt a materiális értékek devalválása, vagyonok elkobzása, törvénytelen kisajátítása. Ahol megkérdőjeleződik az emberi érték, ott nincsenek becsben a földi javak sem.

Államosították a Zsolnay gyári múzeum anyagát is. 1951-ben a Janus Pannonius Múzeum kitűnő igazgatójának, Dombay Jánosnak a közbenjárására azonban a teljes anyag átkerült a megyei múzeumba. Egyúttal Nikelszky Géza iparművész, aki 1899 óta állt a Zsolnayak alkalmazásában, múzeumőrként került a múzeum állományába. A rendkívül értékes, tízezres nagyságrendű muzeális gyűjtemény megmenekült a szétszóratástól. A Káptalan utcában, a középkori eredetű nagypréposti házban, annak műemléki helyreállítása után, 1955-ben nyílt meg az évtizedek óta rendkívül népszerű állandó kiállítás.[18] Megjegyzendő, 1964-ben (!) a Dombay Jánost követő igazgató minden követ megmozgatott, hogy visszaadva a gyárnak, a múzeum megszabaduljon a Zsolnay-gyűjteménytől.

1952-ben a Zsolnay Vilmos utcát a görög kommunista Beloiannisz nevére keresztelték. 1956 „vívmányaként” azonban újból Zsolnay Vilmos út vezet be Pécsre.

 

***

Az államosítás után a gyárból Pécsi „Zsolnay" Porcelángyár Nemzeti Vállalat lett. Később azonban még a Zsolnay nevet is elhagyták. Budapesti Porcelángyár néven önállósult az 1902 óta családi tulajdonban lévő budapesti Zsolnay-féle Porcelán Fayence Gyár Rt. A gyár önállósága is megszűnt, az Iparügyi Minisztériumon belül létrehozott Finomkerámia-ipari Központhoz csatolták. Országos profiltisztítást hajtottak végre, Pécsett maradt a szigetelő, az edény és a csőgyártás, egyúttal beszüntették a nagy hagyományokkal rendelkező, a Zsolnay gyárnak világhírt hozó díszmű-árú gyártást, valamint a pirogránit-, a majolika- és a kályha gyártását. Az államosítást követően a helyi állapotok felmérése után megkezdődtek az immáron országos feladatok elvégzését elősegítő, az újjáépítési és jóvátételi célokat, ezen túlmenően az ország villamosítási és iparfejlesztési programját és a fokozatosan növekvő export kielégítését szolgáló nagyberuházások. A műhelyek egy része a kezdetek idején épült, a gyár a száz év során folyamatosan bővült, az egyes üzemrészek fecskefészek-szerűen egymás mellé épültek. Ezek az épületek elöregedtek, így tehát részben megérettek a részleges bontásra, a felújításra. A belső terek az idők során sűrűn beépültek. Az egyes munkafázisok kapcsolódását, az áruszállítást nehezítette, hogy a szűkös, régi épületekben a gyártási folyamatok gyakran keresztezték egymást és nemcsak vízszintesen, hanem az emeletek között is, tehát horizontálisan és vertikálisan egyaránt. A leginkább labirintusra emlékeztető Zsolnay porcelángyár hét külön szinten helyezkedett el, az iparvágánytól a készáru raktárig. Így kényszerű szükségszerűséggel sort kellett keríteni a korszerűtlen toldaléképületek bontására, hogy a helyükre új csarnokok kerülhessenek, helyet adva a korszerű technológiát képviselő kemencék és gépsorok beállítására, valamint a gázüzemű fűtésre történő átállásra. A hagyományos kézművességről nagyipari termelésre kellett a gyárat átállítani. Az elkövetkezendő évek beruházása valóban nagy volumenű volt, ez azonban egyértelműen az ipari porcelán gyártásának felfuttatása érdekében történt. 1949-ben egy 85 m hosszú Dressler-rendszerű gáztüzelésű tolókocsis porcelánégető kemence épült francia tervek szerint, francia művezetéssel. 1950-ben kutató és vegyészeti laboratóriumot alakítottak ki. 1951- ben az út alatt alagútat fúrtak a túloldalon lévő gyáregység könnyebb megközelítése érdekében. Az újabb, 45 méteres gáztüzelésű, zsengélő alagútkemence elkészülte után a régi, kiskapacitású alagútkemencét lebontották. Az új kemencében többsoros rakományt lehetett égetni, az addigi egysorossal szemben, és ez már lényeges előrelépésnek számított. Az automata tányérkorongozó révén minimálisra csökkent a kézi korongozás. A két új, korszerű technológiával kialakított szárítóban párásított levegő ventillátoros cirkulációjával az előző több hetes ciklussal szemben sikerült pár napra lerövidíteni e fontos műveletet. 1952-ben alagútkemence csarnok épült kétkamrás szárítóval, földszinten kemencetérrel, a pincében masszamalommal. Hazai tervezésben, hazai kivitelezésben újabb mázas porcelánégető alagútkemence épült, egyúttal a kisteljesítményű, korszerűtlen alagútkemencét lebontották. Az egyetlen munkaviszonyban hagyott családtag, Zsolnay Vilmos dédunokája, Mattyasovszky Zsolnay László, Kossuth-díjas vegyészmérnök aktív közreműködésével, aki azonban 1957-ben az Egyesült Államokba emigrált.[19]

1953-ban a finomkerámia-ipar, így a Zsolnay gyár is az Építésügyi Minisztériumhoz került. A felügyeletet gyakorló Finomkerámia-ipari Központból Finomkerámia-ipari Igazgatóság lett. Az öt évig szüneteltetett díszmű gyártást, egy év múlva pedig az eozin gyártását újra indították. Szinte elölről kellett kezdeni mindent. A megmaradt gipszformák alapján kezdték meg a máz felett festett porcelánok gyártását. Majd központi utasításra megkezdték az előkészületeket az ugyancsak öt éve megszüntetett cserépkályha és épületkerámia gyártására is. Átépítették az iparvágányt, meghosszabbítva azt az új nyersanyagraktárig.[20]

1954-ben a népgazdaság túltervezése folytán az új kormányprogram kényszerű megszorító intézkedéseket léptetett életbe, melynek következtében a nehézipari nagyberuházásokat országosan leállították (így többek között Budapesten a nagy propaganda értékű Metró-beruházást). Az ország teherbíró képessége nem bírt már el további terheket, a gazdaság az összeomlás szélére került, az életszínvonal mélyre zuhant, az országban nőtt a feszültség. Érzékelhető volt ’56 viharának első fuvallata. A Zsolnay gyárban egyébként 1948-hoz viszonyítva 1954-re a létszám hétszázról ezer fölé emelkedett.

1955 után a nagyobb beruházásokat fogyasztási cikkek gyártására és mezőgazdasági fejlesztésre fordították. Ennek hatására Pécsett csökkentették a porcelánszigetelők gyártásának ütemét. Közvetlen lakossági ellátást szolgált a kályhacsempe üzem építése, majd a későbbiekben fokozatos fejlesztése, további gépesítése. A gyár vezetése a pirogránit gyártásának újra indításán munkálkodott, mely nem igényelt nagyarányú beruházást. A korábban lebontott fatüzelésű piro- gránit égető muffolás kemencéket az el nem küldött, vagy újra aktivizált régi szakemberek segítségével, tervdokumentáció híján emlékezetből építették ujjá. Ezekben a kemencékben nagyméretű idomokat is lehetett égetni. Újra kezdődhetett tehát az évekig szüneteltetett hagyományos pirogránit díszmű gyártása.

1960-ban a gyár létszáma 1250 fő volt.[21]

1963-ban a kormány megszüntette az iparigazgatóságokat, és helyükön országos vállalatokat hozott létre.[22] A Finomkerámia-ipar Igazgatóságból Finomkerámia-ipari Országos Vállalat lett. A Zsolnay gyár eddigi felemás, névleges önállósága is megszűnt, címéből a Zsolnay név kimaradt, és mint az É.M. Finomkerámia-ipari Országos Vállalat Pécsi Porcelángyára, közvetlenül irányított gyáregységgé minősült vissza.[23] 1963-ban új elektromos kemence épült a porcelántárgyak színhatásának javítására.[24]

A korábbi évek gazdasági visszafogottsága után ismét fellendült a beruházási kedv. Fokozódott a nagyfeszültségű szigetelők iránti kereslet. Tehát fejleszteni kellett, a meglévő kapacitással ugyanis csak a felét tudták biztosítani a megnövekedett igényeknek. Az Országos Tervhivatalban jóváhagyták a szigetelő gyártásfejlesztési programot, de a beruházás a közbejött nehézségek miatt csak 1963-ban fejeződhetett be.

1965-ben a gyár létszáma elérte az 1450-et.[25]

Zsolnay Vilmos egyedülálló találmányát, a színezéssel zománcozott porcelán fajanszot, melynek gyártásával még a húszas években, a porcelángyártásra való áttérés időszakában felhagytak, felújították. A már feledésbe ment technikát egyéni érdeklődésének köszönhetően Kovács István főtechnológus hosszas kísérletezés után, empirikus úton keltette életre.[26] A porcelánfajansz gyártásának befejezéséhez új gáztüzelésű kamrás kemence épült, az egyéb díszműtárgyak égetéséhez elektromos kamrás kemencék létesültek. Ezzel egy időben tovább korszerűsítették a kályhacsempe üzemrészt.[27]

A létszám 1966-70 között 1400 és 1700 között ingadozott.[28]

1968-ban újabb átszervezés révén a Finomkerámia-ipari Vállalatból Finom- kerámia-ipari Művek lett.

1971-től kezdődően a Finomkerámia-ipari Művek gyáraiban országos beruházások kezdődtek. Pécsett több évig tartó rekonstrukció indult. Ennek jegyében a kályhagyártást fokozatosan megszüntették, helyette külső és belső falburkolólap és mozaikcsempét gyártottak, a szigetelőgyártást tovább bővítették és korszerűsítették.[29]

1974-ben Mattyasovszky Zsolnay Margit egyéni hozzájárulásával, a múlt örökségének vállalása jegyében ismét felvették a régi nevet. Az új elnevezés: Zsolnay Porcelángyár Rt.

A létszám 1971-80 között 1800 körül állapodott meg.[30] 1982-ben a gyár visszanyerte önállóságát. A termelés a nyolcvanas években nyereségessé vált.[31]

1991-ben a gyár állami tulajdonú részvénytársasággá alakult át. A társasági forma tulajdonváltozást nem jelentett, a termelés szerkezete nem változott.[32]

1995-ben lezárult a részvénytársaság privatizációja. A főrészvényes a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank Rt. lett. A négy főágazat továbbra is megmaradt: a porcelánszigetelő, a pirogránit, a háztartási edény és a Zsolnay dísztárgy.[33]

1999-ben reorganizációs program indult a Zsolnayban, a gyárat négy részre darabolták. A továbbiakban az alapanyaggyártás a Zsolnay Porcelángyár Rt. feladata lett. Kivált és függetlenedett a díszmű és épületkerámia részleg, Zsolnay Porcelán Manufaktúra Rt. néven. A gyártelepen, a gyárkapun belüli műemlék épületek fenntartását és felújítását felvállaló Zsolnay Örökség Kht. végzi ezek után. Majd a Zsolnay Porcelángyár Rt.-től kivásárolta a névhasználat nélküli ipari porcelángyártó kapacitást a Cerins Kft. Ha már eddig együtt nem ment!

 

***

A pécsiekben mindig is élt a nosztalgia az eozin, a pirogránit iránt. A gyár dolgozói, a város lakói, egyszerű munkástól a legmagasabb körökig bezárólag, büszkék voltak rá, szinte magukénak érezték a Zsolnay gyárat. Nem is igazi pécsi az, akinek ne lett volna valamilyen Zsolnay emléktárgya. A pécsi gyár vezetői is voltak annyira lokálpatrióták, hogy nem adták föl a reményt, a generációk zsigerébe ivódott tradíció ugyanis erősen élt az emberekben. 1948-ig, a Zsolnay gyár államosításáig a kezdetektől számítva ugyanis 17 fazon könyvben 9530 dísztárgy kapott gyártási számot, 8 dekor-albumban 6442 a tárgyakra került díszítmények száma és a 19 terrakotta könyvben 4847 építési kerámia gyártási száma szerepel, holott a nagy építkezések közös számon szerepeltek.[34] Az általános politikai enyhülés jeleként értékelhető, hogy az 1948-ban központi akarattal és végleges szándékkal megszüntetett hagyományos díszmű gyártás 1953-ban újra beindulhatott. Visszahelyezték korábbi munkakörébe Sinkó András-t, a gyár méltánytalanul félreállított, épp hogy csak megtűrt főtervezőjét. Ő volt az összekötő kapocs a régi és az új korszak között. Állatfigurái, plasztikus padlóvázái, az erdélyi fazekas motívumok átírásával és a népi hímzések adaptálásával új hangot ütött meg a porcelán művészetben. Pirogránit plasztikái eredeti szobrászvénáról tanúskodnak. Köztéri szobrai számos magyarországi településen megtalálhatók.[35] Sinkó mellé felvették a friss porcelántervező diplomával Pécsre érkező Gazder Antal-t, aki Porcelánfestést tanult Herenden, majd porcelán szakon végzett a főiskolán. A Hollóházi Porcelángyárban eltöltött nyolc évet leszámítva 1953 és 1990 között dolgozott a Zsolnay gyárban. Tervezett étkészleteket, edényeket, eozinos dísztárgyakat, samottos anyagú kertplasztikákat.[36] 1968-ban, Pécs belvárosában állították fel a Zsolnay centenáriumi emlék-kutat, Gazder Antal alkotását.[37]

Török János porcelántervező iparművész 1956 és 1996 között vezető tervezője volt a Zsolnay gyárnak. Török piros eozinos, dekoratív áttört porcelán figurákat, karikírozó mázas kerámiákat, érmeket, emléktárgyakat, nagyméretű dísztárgyakat tervezett. Több köztéri művet alkotott.[38] Fekete János, aki kerámia szakon végzett a főiskolán, 1956 és 1959 között rövid időt töltött csak Pécsett. 1962-ben újabb két művész alkalmazására került sor. Nádor Judit kerámia szakon végzett a főiskolán. 1962-től az 1980-as évek közepéig tevékenykedett a gyárban. Mázas és eozinos porcelán díszedényeket, ajándéktárgyakat, pirogránit térrácsokat, kerti vázákat, humoros, groteszk állatfigurákat tervezett.[39] Fürtös György, aki kerámia szakon végzett a főiskolán, 1962-től a gyár rendkívül termékeny tervezője. Groteszk, korongolt elemekből formált kisplasztikákat, a pop art-tal rokon tárgyakat mintáz, eozinos porcelán vázákat, pirogránit kerti garnitúrákat tervez. Számos köztéri alkotás fűződik a nevéhez.[40] A hetvenes-nyolcvanas években a megnövekedett feladatok ellátására újabb tervezőket vettek fel: Móker Zsuzsanna porcelán szakon diplomázott, 1974 és 1989 között volt a gyár tervezője. Tervezett sorozatgyártásra háztartási edényeket, pirogránit burkolólapokat, ivó-kutakat, virágvázákat és egyedi mázas porcelán vázákat, fali-tálakat és reliefeket.[41] T. Surányi Anna 1977-től a Zsolnay gyár, jelenleg a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. alkalmazottja. Gyári tervezőként a sorozatgyártás kérdései foglalkoztatják.[42] Krawczun Halina 1983 és 1989 között volt a gyár iparművésze. Tervezett étkészleteket, zöldmázas eozin dísztárgyakat, dolgozott pirogánittal is.[43] Keményffy Gábor 1983 és 1997 között eozinos és lüszteres, valamint mattmázas kerámiákat készített.[44] Szabó Kinga 1996 óta volt a Zsolnay gyár Stúdiójának művészeti vezetője, edény forma- és dekorterveket, plasztikus állatfigurákat készített, színkisérleteket végzett.[45] A hagyományos díszítések előtervezésé- vel négy kiemelt kézifestő: Istókovics Károlyné, Kovács Józsefné, Kovács Istvánné és Nyitray Győzőné foglalkozik. A porcelánfajansz díszmű dekorálását a kézifestő műhelyben 250 fő végzi. A gyári össztermelésből 1987-ben a művészi áru részesedése 20% volt.[46]

Ez a hagyományok ösztönző erejének is köszönhetően annak volt a jele, hogy a kedvezőtlen gazdasági mutatók ellenére, a pécsi gyár fejleszteni akarta a díszáru gyártást. Ennek a szándéknak a jegyében, a festészeti részleg főtechnológusa Kovács István által megkezdett eozin kísérletek tovább folytatódtak és eredményesnek bizonyultak. Az eozin technológiájának újraélesztésével a hagyományos eozin tárgyak előállítása után az új és akkor rendkívül modernnek számító zsugormázas és borsómázas technológiát, mely nagy közönségsikernek örvendett. A hatvanas évek végén Kovács Istvánnak sikerült előállítania ötven éves kihagyás után a kézi festést igénylő hagyományos magastüzű zománctechnikát, az ún. „Zsolnay scharffeuert.”

Mint már említettem, a túlzott központosítás eredményeként a magyarországi porcelángyárak önállóságuk felszámolása után rendkívüli módon uniformizálódtak. A helyi jellegzetességek, az önálló stílusjegyek eltűntek, illetve egybemosódtak. Az eozin, a scharffeuer és a pirogránit révén azonban a pécsi gyárnak sikerült saját arculatát visszanyerve, hagyományos, mindenkitől különböző karakterét megőrizni.[47]

A gyári tervező iparművészek tulajdonképpen mindig is rendkívül nehéz helyzetben voltak. Egyrészt mert a porcelánszigetelők nagyipari módszerrel történő gyártása mellett a sok mindenkitől függő, kellőképpen el nem ismert kézműves tevékenységük nem kapott túl nagy társadalmi megbecsülést. Másrészt hol porcelán kisplasztikát kellett mintázniuk, hol pirogránit kerti garnitúrát, vagy szökőkutat, hol pedig tömeggyártásra szánt étkészletet. Más az anyag, más a lépték, más a technológia. Ugyanakkor havi bérezésért olyan egyéni tervezői feladatokat láttak el, amelynek megbecsültsége sem anyagiakban, sem pedig művészi elismerésben nem jutott kellő mértékben kifejezésre. A teljesítmény és a színvonalas munka önmagában nem volt elégséges értékmérő.

A gyár vezetésének azonban továbbra is szívügye maradt a díszművek gyártása, noha ellenszélben navigálva, jószerivel a központi szándék ellenében kellett az ügy mellé állniuk.[48] Az újrakezdés időpontja azonban a dogmatikus esztétika mesterkélt szüleményének, a szocialista realizmusnak nevezett sematizmus időszakára esett. Amikor a legfőbb vezérlő elv a naturalista felfogásmód jegyében a jelszó a mindenáron való közérthetőség volt. Minden ettől eltérő felfogásmód, vagy kifejezési eszköz formalistának, tehát megbélyegzendőnek, tehát károsnak, tehát imperialista huncutságnak volt tekintendő. Amitől persze meg kellett védeni a szocializmust építő dolgozó népet. És ez a dogmatikus felfogásmód, a veszélyre való utalás, az állandó ellenségképre való hivatkozás, egy porcelánfigurára, egy vitrintárgyra, egy hamutartóra vonatkoztatva is érvényes volt az ötvenes években. És nemcsak nálunk, hanem egész Kelet-Európában! Mindez nem ment csodaszámba egy oly korban, amikor a Coca-Cola például nemes egyszerűséggel veszedelmes imperialista italnak minősült.

Az éberséget a szigorú zsűri-rendszer biztosította. A műtárgyforgalmat egyedül privilegizáló Képcsarnok Vállalat kereskedelmi érdekének megfelelően alakult a műtárgypiac, a nem zsűrizett silány importporcelán-tömegárú elöntötte a boltokat, komolyan veszélyeztetve ezzel a hazai finomkerámia ipart. Ennek ellensúlyozására 1968-ban ún. „giccsadót” vezettek be.[49] A dísztárgyak milyensége nem a műtermekben, az alkotóműhelyekben dőlt el, hanem pártközponti, minisztériumi irodákban, az ideológia jegyében, a szocialista kereskedelem rövidtávú érdekeinek megfelelően. A minőség iránti igényt azonban egyre inkább a piac törvényei befolyásolták.

Az alkotóművészet minden területén érvényesült a hírhedt három T-vel fémjelzett kultúrpolitikai vezérlő elv. A Támogatás, a Tűrés és a Tiltás. Annak eldöntése, hogy ki melyik kategóriába sorolódik, a kultúra legfőbb hadurának és a gondosan kijelölt, megbízható kultúr-kádereknek volt a privilégiuma. A képzőművészetben volt a legerősebb a tiltás. Az absztrakció, a nem figurális ábrázolás egyértelműen a tiltott kategóriába volt sorolható.

Mindezek ismeretében, mindezen kötöttségek ellenében talán paradoxonnak hat, de a porcelán kisplasztika mintha más elbírálás alá esett volna, mint közeli rokona, a bronz szobor. Török János áttört csőszobrainak, Modern furulyása, Emberpárja, Henry Moore-t idéző vörös eozin figuráinak bronz öntvényei nem lettek volna kiállíthatók, ha úgymond nemes anyagból készültek volna. Csakúgy, mint Fürtös György formabontó, antropomorf vázái, Nádor Judit geometrikus formába zárt halai, stilizált állatfigurái. Ezek porcelán, kerámia, pirogránit anyagban megálmodva nem minősültek formalista alkotásnak, így azok sokszorosítva kereskedelmi forgalomba hozhatók voltak. Mert ezeket az alkotásokat az iparművészet kategóriájába sorolták.

Magyarországon a művészképzésnek hagyományosan két fóruma volt ekkor. Az Iparművészeti Főiskola és a Képzőművészeti Főiskola. S bár a kétféle főiskolán a képzés nem sokban tért el egymástól, más elbírálás alá esett az iparművész, az úgymond kézműves mesterember, és másként bírálták el a par excellence művészembert. Az Iparművészeti Főiskolán tanított ez idő tájt az egyik legnagyobb magyar szobrász, Borsos Miklós, és ugyancsak itt tanított a nagy plasztikai vénával megáldott keramikus, Gádor István. Kettejük egyidejű hatása felszabadítólag hatott a növendékekre, s így a modern magyar kerámia soha nem tapasztalt virágzásnak indult. Gádor István, Gorka Géza és Kovács Margit iskolateremtő példája nyomán a Wiener Werkstatte szellemisége élt tovább és termékenyítőleg hatott az ifjú nemzedékre. Közülük ugyan kevesen vállalták a gyári kötöttségeket, de formabontó munkásságuk hatással volt a hazai képzőművészet sokáig erős béklyóval terhes egészére.

Szerencsés véletlenek egybecsengése folytán, ami egyes személyek jelenlétével is összefüggésbe hozható, Pécsett a légkör szabadabb volt, mint a fővárosban, vagy mint másutt az országban. Az, hogy ma már Pécs a múzeumok városa, köszönhető annak is, hogy az ötvenes években nyilvánosság elé került a Zsolnay gyár százéves gyűjteménye. 1957-ben Pécsett alakult meg ugyanis a Modern Magyar Képtár, az ország első kortárs képzőművészeti gyűjteménye. A Jelenkor ekkor élte első virágkorát, fórumot teremtve a hallgatásra ítélt íróknak, költőknek. 1960-ban alakult meg a Modern Pécsi Balett. A balett tízéves évfordulójának tiszteletére a Modern Magyar Képtár rendezte a Mozgás ’70 címet viselő kiállítást, az első nyilvános, múzeumban rendezett avantgarde tárlatot![50] 1967-ben Pécsett került megrendezésre az Országos Kisplasztikai Biennálé,[51] majd 1968-ban az Országos Kerámia Biennálé5 Ennek köszönhetően jött létre Pécs közelében, Siklóson, a nyári Nemzetközi Kerámia Symposion és a Kerámia Szimpozion, vagyis az állandó kerámia művésztelep, Csenkey Éva vezetésével. A kezdetekben Gádor István, majd a későbbiek során Schrammel Imre szellemi irányításával. A keramikusok értelemszerűen szoros kapcsolatba kerültek a Zsolnay gyárral, hisz az első években a gyárban történt a kerámia alkotások égetése. Siklós a gyári keramikusoknak a kötetlen kísérletezés lehetőségét biztosította, a nyári symposionokon szinte valamennyien, így Gazder, Török, Nádor, Fürtös, Krawczun, Keményffy és Surányi is részt vett. A pécsi Országos Kerámia Biennálé fóruma pedig a keramikus szakma nagy egészének keretében az összehasonlítás és megmérettetés lehetőségét jelentette számukra.

A gyári művészek helyzetén és presztízsén sokat lendített, hogy a vezetés jeles képzőművészeknek lehetőséget biztosított a gyárban való munkálkodásra, hogy megvalósíthassák elképzeléseiket, kísérletezhessenek. Korábban is volt erre számos eset. Kiemelkedő példája ennek Rippl-Rónai József, a francia Nabis csoport tagja, akinek Zsolnay Vilmos lehetővé tette, hogy 1897-ben a híres-nevezetes Andrássy-étkészletét kivitelezhesse. Számos további remek váza és tál őrzi pécsi munkásságának eredményét.[52]

Egyes helyi kulturális vezetők ösztönzésére a Zsolnay gyár akkori vezetése élt is a lehetőséggel és késznek mutatkoztak a vendégművészek fogadására. Bár utólagosan megállapítható, hogy ezen kísérletező művészek itteni munkássága a gyár életében csupán múló epizód maradt. A központi irányítás ugyanis nem tette lehetővé ezen minden bizonnyal vérfrissítést jelentő tervek gyári megvalósítását.

Elsőként 1960-ban Lantos Ferenc élhetett a nagyüzem adta lehetőséggel.[53] Tanítványainak felkérésére tett gyárlátogatás során kapott kedvet a gyárban való munkálkodáshoz, a könnyen megmunkálható porcelánhoz és az égetés során képpé formálódó mázhoz. Fej, hal, lepke és vitorlás motívumokat vitt fel máz feletti festéssel az amorf tálformákra.

1962-ben Martyn Ferenc is bebocsátást nyert a gyárba. Egyedi tárgyakat tervezett egy magasfeszültségű szigetelőket nagyüzemi módon gyártó nagyüzemben. Monográfusa, Hárs Éva szerint „Martyn Ferenc porcelántárgyainak tervezésekor a legegyszerűbb geometrikus formákhoz nyúlt: kör, ellipszis, kúp, hasáb. A tálaknál, főleg festői díszítésükön, a képi szemlélet, a síkra vetített ábrázolás érvényesül, míg a vázák a testiség hangsúlyozása, a tömegelosztás arányai, a statikus építettség eredményeképpen szoborszerűen hatnak.”[54] Martyn kísérletezésének egyik iránya a plasztikus és festői hatások kölcsönhatásának vizsgálata volt. Bagolyvázáin például a madár alakját követő forma és díszítés együttesen adja, hogy maga a váza válik bagollyá. Olyképpen van ugyanis megszerkesztve, hogy a váza, mint forgástest, bármely nézetből teljes képet nyújt, tehát bármerre forgatjuk is, mindig madarat látunk.[55]

Gádor István a pécsi biennálé és a siklósi sympozion, a siklósi várban létesített Gádor Múzeum, valamint volt tanítványai révén került munkakapcsolatba a gyárral. A mázas kerámiánál időt állóbb anyagok keresése közben fordult figyelme az ipari porcelán felé. 1973-ban kapott először lehetőséget arra, hogy a gyárban kedvére kísérletezhessen. Sokszorosítás után előállítható, nagy variációs lehetőséget biztosító gyári termékben, a magasfeszültségű óriás-szigetelők hengertestében látta a számára kedvező megoldást. A préseléssel és esztergályozással előállított gépszülte formát Gádor emberszabásúvá alakította.[56]

Victor Vasarely pécsi múzeumának 1976-os avatása alkalmából szülővárosának ajándékozott egy szobortervet. Színvázlatot adott, az égetett színmintát Kovács István, a Porcelángyár festészetvezetője állította össze 3 tónusban, 15 féle színárnyalatban. A gyárban kivitelezett, magas tűzön égetett, rombusz, ill. az oldalsó négyzet alakú 15-15 cm-es porcelánfajansz csempéket vasbetonvázra erősítették. A Jel-Szobor a Pálos templom előtti téren áll.[57]

Amerigo Tot Rómában élt magyar szobrász pécsi múzeuma révén, 1980-ban került kapcsolatba a Zsolnay gyárral, ahol többször is megfordult. Itt készültek női figurákat megörökítő, mázba karcolt kerámia lapjai, valamint a szülőfaluja kérésére mintázott Csurgói Madonna című bronz szobrának matt mázas, a hajlatokban és a talapzat kavicsán felcsillanó türkiz mázas pirogránit változata.[58]

Zeisel Éva 1983-ban a Zsolnayban tervezett kis- és nagyszériás étkészleteket, főző- és tárolóedényeket, gyártási kísérleteket folytatott.[59]

A siklósi kerámia szimpozion, azaz a művésztelep és a Zsolnay gyár együttműködésének eredményeképp jött létre 1986-ban Schrammel Imre monumentális, 480x1400 cm-es mázas pirogránit domborműve, a Pécsi Nemzeti Színház 19. századi főépületét a Kamaraszínházzal összekötő nyaktag ékessége a plasztikusan megmintázott kerámia dombormű. Schrammel a mai keramikus nemzedék meghatározó egyénisége, a Budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára, a Pécsi Tudományegyetem Mesterképző Intézetének professzora, a siklósi kerámia symposion (nyári kurzus) egyik létrehozója.[60]

1998-ban avatták fel a pécsi I. világháborús katonai temetőben Kungl György mázas pirogránit emlékművét, melynek alapformája kereszt, mely Krisztus halál feletti győzelmének a szimbóluma. Ebből emelkednek ki, illetve ennek támaszkodnak a hősiességet, a bátorságot jelképező sasok, utalással a magyarság szent madarára, a turulra. A lehanyatló és a feltámadó sas az elégő és a saját hamvából újjászülető főnix madarat is felidézi.[61]

Ugyancsak 1998-ban avatták Zsolnay Vilmos születésének 170. évfordulóján a pécsi városháza előterében felállított Óra-kutat, Keményffy Gábor lüszteres-eozinos pirogránit alkotását.[62] Majd 1998 őszén Fürtös György Tüke-díszkútját állították fel ugyanezen nemes évforduló emlékére.[63]

2001-ben a négy részre szakadt Zsolnay gyár sorsa bizonytalan, ma sem lehet bizton tudni, megéli-e a gyár az 1853-as alapítás százötven éves évfordulóját. Azt mondják azonban az optimisták, bízni kell, hiszen a remény vész el utoljára. Mindenesetre reménykeltőnek tűnik Kovács Gyula soros vezérigazgató azon megállapítása, hogy a cég túlélőképessége - tegyük hozzá, hála a nagy elődöknek - egészen fantasztikus. Bizonyíték rá, hogy egy felmérés szerint a Magyarországon jelenlévő hazai és külföldi márkanevek között a Zsolnay ismertsége, megbecsültsége alapján nyolcadik a ranglistán.[64] Az azonban mégiscsak erősen elgondolkoztató, hogy míg a régi Zsolnay a gyűjtők körében, a hazai és a nemzetközi műtárgypiacon óriási keresletnek örvend, az árak csillagos magasságba emelkednek, ugyanakkor nincs igazán a mai - legalábbis a nevében Zsolnay - dísztárgynak kereslete. Bezárt a bécsi Zsolnay üzletház, mely közel egy évszázadig Bécs belvárosának volt ékessége. A válasz talán a színvonal milyenségében keresendő. Tény, hogy a hajdan oly keresett scharffeuer, melynek porcelánfajansz alapanyaga és a magastüzű zománctechnikája az érett elefántcsont színével oly finoman harmonizált, ma sárgás alapszínével meg sem közelíti a régit. A hivalkodó, tükröző felületű zöld eozin nippek elárasztják a piacot, az eozin utánérzések pedig külföldön - a kereslet-kínálat negatív ítélete rá a bizonyíték - nem vonzóak. Zsolnay Vilmos idejében havonta olykor több száz új fazonnal és dekorral kényszerültek megbirkózni. Jobb híján a régi pirogránit elemek pótlását szorgalmazza a gyár, ugyanakkor a ma építészete minden bizonnyal a leváló, az átszíneződő burkolólapok rossz tapasztalata alapján kerüli el a gyár épületkerámiai termékeit. A pótlások azonban meg sem közelítik az eredetit, példa rá a Zsolnay kút értelmetlenül felesleges, méregdrága közelmúltbeli újragyártása. És itt említendő a Vasarely terve alapján készült Jel-Szobor szétfagyott fagyálló csempéinek silány technikai kivitele.

Zsolnay Vilmos a mindig magasabb értékekre törekedett, mindig újított, kísérletezett és vállalkozott, és soha nem a már elért eredmények gyümölcsöző hasznából akart a továbbélésre berendezkedni. Azaz magasra tette maga-magának a mércét. A mindenben csak a biztosat, a középszerű megoldást kereső szemlélet azonban soha nem volt az előrelépés, vagy a túlélés biztos záloga. Nem elég ugyanis élni, vagy netán visszaélni a Zsolnay márkanévvel, a Zsolnayak szellemiségét is át kellett volna venni. Legalábbis egy töredékét annak az egységes csapatmunkát feltételező, példamutató etikai magatartásnak, melyben a tervezőt, a technológust, a gyárost és a kereskedőt egyazon cél vezérelte, mely röviden így összegezhető: igény a magas művészi szint elérésére és cél annak újítva megtartása. Persze egy négy részre szakadt gyárban aztán kereshetjük az egységes szemléletmódot.

 

 

Technikai szótár

 

[Hárs Éva: Zsolnay, Helikon Kiadó, 1996 alapján]

 

Eozin (eosin): A Zsolnay - féle redukciós fémlüszter, az irizáló, színjátszó máz fantázianeve. Az elnevezést a görög eosz (hajnalpír) szóra vezetik vissza. Zsolnay Vilmos viszont „evosin” cím alatt írta le első redukciós receptjeit.

Grès (kőcserép, kőgyurma): 1200-1300 oC-on tömörre égetett mázas kerámia. A Zsolnay-gyárban grès elnevezéssel vastag falú, rusztikus tárgyak készültek. Kerámia (keramika): az agyagművesség különböző ágainak gyűjtőneve. Magastüzű zománc (Scharffeuer Email, email au grand feu): a porcelánfajanszhoz hasonló, nehezen olvadó, átlátszó, földpátos máz. A Zsolnay-gyári magastüzű zománc sárgás elefántcsontszínű, de ma már fehér színben is készül. Különös sajátossága, hogy a díszítést színezett mázzal festik az alapmázzal már kiégetett edényre, és ezt az előző égetéssel közel azonos magas hőfokon égetik be, majd aranyozással tovább gazdagítják, a körvonalakat hangsúlyozzák.

Plutonit: építészeti kerámiaféleség. Az időjárás viszontagságainak ellenálló, igen szilárd anyag. A kelheimi mészkőhöz hasonló kagylós törésű.

Pirogránit (pirogránit): a terrakotta tökéletesített változata. Erősen tűzálló anyagból készül, magas hőfokon égetve, mázazva. Rendkívül szilárd, az időjárás viszontagságainak ellenáll. Építészeti célokra, emlékművek, kertplasztikák készítésére használják.

 

 

Ajánlott irodalom

 

Rúzsás Lajos: A pécsi Zsolnay-gyár története. Művelt Nép Könyvkiadó. Budapest, 1954.

Nikelszky Géza: A Zsolnay gyár művészete. Pécs MJ. Város Tanácsa VB. Művelődésügyi Osztálya. Pécs, 1959.

100 éves a Pécsi Porcelángyár. Hárs Éva és Mándoki László (szerk.). Pécs, 1971. Habuda Ádám: A magyar finomkerámia-ipar fejlődése a Pécsi Porcelángyár tükrében

Kurucz Kálmán: A Pécsi Porcelángyár díszárú-gyártásának rövid története, 1948-1968

Sikota Győző: A Pécsi Porcelángyár történeti, művészeti problémái a felszabadulástól napjainkig Zsolnay Teréz és M. Zsolnay Margit: ZSOLNAY. A gyár és a család története, 1863-1948. Corvina Kiadó. Budapest, 1974.

Mattyasovszkyné Zsolnay Teréz visszaemlékezései.

Sikota Győző: A gyár története.

Harka Győző: A Zsolnay gyár technika története, 1948-1980. Pécs, 1986. (kézirat) Hárs Éva: Zsolnay, Pécs. Helikon Kiadó, Budapest, 1996.

A magyar kerámia művészet I. Alkotók, adatok. 1945-1998. Budapest, 1998. (oldalszám nélkül)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 01

 

Kovács István zsugormázas vázái, 1959. (fotó: Nádor Katalin)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 02

 

Gazder Antal: Díszvázák, eozin , 1989 körül (fotó: Nádor Katalin)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 03

 

Nádor Judit: Állatfigurák, 1966-1975 között (fotó: Nádor Katalin)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 04

 

Török János: Három kisplasztika, 1963, 1963, 1965 (fotó: Nádor Katalin)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 05

 

Fürtös György: Boszorkány seprűvel, mázas pirogránit, 1985 (fotó: Fürtös Györgyné)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 06

 

Keményffy Gábor: „Harka” díszkút, eozin, 2000. Harkány (fotó: Keményffy Gábor)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 07

 

Krawczun Halina: Lucina teáskészlet, 1987 (fotó: Nádor Katalin)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 08

 

T. Surányi Anna: Két váza, eozin 1988, 1991 (fotó: Nádor Katalin)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 09

 

Móker Zsuzsa:„Tulipán”porcelánfajansz teáskészlet, 1978-1988 (fotó: Móker Zsuzsa)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 10

 

Szabó Kinga: Bonbonier, eozin, 1996 (fotó: Nádor Katalin)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 11

 

Victor Vasarely: Jel-szobor (fotó: Romváry Ferenc)

 

psz 2001 04 08 romvary ferenc 12

 

Kungl György: Világháborús emlék, mázas pirogránit, 1998 (fotó: Romváry Ferenc)

 


[1] Mattyasovszky Zsolnay Margit - Hárs Éva: A Zsolnay kerámia. A JPM kiadványa. Pécs, 1966. (kiállítási katalógus); Romváry Ferenc: Keramika Zsolnay In: The Zsolnay Ceramics. Keramika Zsolnay. Orsolya Kovács, dr. Ferenc Romváry, mr. Anica Ribièiæ-Zupaniæ (szerk.) Zagreb, 1989. (kiállítási katalógus)

[2] Hárs Éva: Zsolnay Vilmos emléke. A Pécsi Polgári Kaszinó serlegünnepei. In: Pécsi Szemle. Pécs, 1998. Tavasz-Nyár

[3] Szőnyi Ottó: A Pécs-Budai külvárosi temető. In: A Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület Értesítője. Pécs, 1911.

[4] Rúzsás Lajos: A pécsi Zsolnay-gyár története. Budapest, 1954.

[5] Zsolnay Teréz-M. Zsolnay Margit: Zsolnay. Budapest, 1974.; Szőnyi . i.m. 1911.

[6] Schulek Frigyes: A Zsolnay-szobor műszaki ismertetése. In: Építő Ipar, 1908. Budapest, 1908.

[7] Budapesti Napló, 1908. március 25.

[8] Pécsi Napló, 1908. április 15.

[9] Romváry Ferenc: Pécs szobrai. Pécs, 1982.; Schulek. i.m. 1908.

[10] Mendöl Zsuzsanna: A Zsolnay-gyárban készült kerámia közkutak, szökőkutak. In: A JPM Évkönyve, 1983. Pécs, 1984.

[11]Romváry. i.m. 1982.

[12] Romváry. i.m. 1982.

[13] Zsolnay Teréz-M. Zsolnay Margit. i.m. 1974.

[14] Mattyasovszky Zsolnay Margit - Hárs Éva. i.m. 1966.

[15] Sikota Győző: A Pécsi Porcelángyár történeti, művészeti problémái a felszabadulástól napjainkig. In: 100 éves a Pécsi Porcelángyár. Hárs Éva és Mándoki László (szerk.) Pécs, 1971.

[16] 100 éves. i.m. 1971.

[17] 100 éves. i.m. 1971.

[18] Sarkadi Eszter: A Janus Pannonius Múzeum vázlatos története a felszabadulástól napjainkig. In: A JPM Évkönyve. 1974. Pécs, 1977.; Mattyasovszky Zsolnay Margit - Hárs Éva. i.m. 1966.

[19] Kehidai László: A Zsolnayak. In: Angstertől Zsolnayig. Ipartörténeti tanulmányok. Szirtes Gábor és Vargha Dezső (szerk.) Pécs, é.n. [1998]

[20] Harka Győző: A Zsolnay gyár technika története, 1948-1980. Pécs, 1986. (kéziratban)

[21] Harka. i.m. 1986.

[22] Harka. i.m. 1986.

[23] Hárs Éva: Zsolnay. Pécs. Helikon Kiadó, Budapest, 1996.

[24] Kurucz Kálmán: A Pécsi Porcelángyár díszáru-gyártásának rövid története, 1948-1968. In: 100 éves. i.m. 1971.

[25] Harka. i.m. 1986.

[26] Hárs: Zsolnay. i.m. 1996.

[27] Harka. i.m. 1986.

[28] Harka. i.m. 1986.

[29] Harka. i.m. 1986.; Hárs: Zsolnay. i.m. 1996.

[30] Harka. i.m. 1986.

[31] Hárs: Zsolnay. i.m. 1996.

[32] Hárs: Zsolnay. i.m. 1996.

[33] Hárs: Zsolnay. i.m. 1996.

[34] Nikelszky Géza: A Zsolnay gyár művészete. Pécs, 1959.

[35] Romváry Ferenc: Sinkó András művészetéről. In: A JPM Évkönyve, 1966. Pécs, 1967.

[36] Gazder Antal (szül: 1930) művei köztereken: Pécs, Zsolnay centenáriumi emlék-kút, mázas pirogránit, 1968 (lebontották 2001-ben); Zalaegerszeg, Dísz-kút, 1972; Debrecen, Gyümölcsmosó-kút, mázas pirogránit, 1972; Barcs, Hősök tere, Díszkút, porcelán, 1978 (lebontották 1988 körül); Sikonda, Díszkút, pirogránit, 1982; Csurgó, Dísz-kút, pirogránit, 1986. In: A magyar kerámia művészet I. Alkotók, adatok. 1945-1998. Budapest, 1998.

[37] Romváry . i.m. 1982.

[38] Török János (1932-1996) művei köztereken, középületben: Pécs, szökőkút, mázas pirogránit, 1958; Pécs, Falkép, 1966; Komló, Kerámia fríz, 1968; Budapest, Dombormű, pirogránit, 1969; Jászapáti, Sellő, mázas körplasztika, 1975. In: A magyar kerámia. i.m. 1998.

[39] Nádor Judit (szül: 1934) művei köztereken, középületben: Pécs, Térelválasztó rács, 1967; Lahti, Galamb, pirogránit térplasztika, 1973; Pécs, Kerámia rács, mázas samott, 1974; Kaposvár, Madaras szökőkút, kerámia, 1974; Budapest, Szökőkút, mázas pirogránit, 1976. In: A magyar kerámia. i.m. 1998.

[40] Fürtös György Munkácsy-díjas keramikus (szül: 1939) művei köztereken, középületben: Zalaegerszeg, Dekoratív dombormű, mázas kerámia, 1966; Leninváros, Állatkompozíciók, mázas pirogránit, 1966; Harkány, Dekoratív csempeburkolat, mázas kerámia, 1966; Mohács, Térelválasztó rács, mázas kerámia, 1971; Pécs, Petőfi emlék, márvány, pirogránit, 1972; Szabadka, Dísz-kút kerámia burkolata, 1972; Budapest, Dísz-kút, mázas pirogránit, 1973; Pécs, Fríz, mázas samott, 1974; Pécs, Kerámia rács, 1974; Pécs, Barátság kútja, mázas pirogránit, 1975; Brazília, Kerámia plasztika, mázas kerámia, 1975; Kaposvár, Dísz-kút, áttört mázas pirogránit, 1978; Budapest, Ivó-kút, mázas kerámia, 1979; Nyíregyháza, Szökőkút, mázas pirogránit, 1980; Nagyatád, Ivókút, mázas pirogránit, 1980; Pécs, Gyümölcsös madonnák, mázas pirogránit, 1981; Nyíregyháza, Szökőkút, mázas pirogránit, 1981; Visegrád, Homlokzati dombormű, mázas pirogránit, 1981; Székesfehérvár, Térelválasztó rács, 1981; Barcs, Macska, mázas pirogránit, 1982; Barcs, Felirati oszlop, pirogránit, 1982; Barcs, Szökőkút, fehér mázas pirogránit, 1982; Barcs, Dekoratív burkolat, mázas pirogránit, 1982; Balatonföldvár, Kerámia fríz, 1983; Celldömölk, Zsolnay-kút, mázas pirogránit, 1983; Harkány, Csobogó-kút, mázas pirogránit, 1984; Hajdúdorog, Hajdú-kút, eozinos pirogránit, 1984; Budapest, Hölgy a balkonon, plasztika, mázas kerámia, 1985; Csokonyavisonta, Ivó-kút és falburkolat, mázas pirogránit, 1986; Pécs, Boszorkány seprűvel, mázas pirogránit, 1985; Sárospatak, Ivó-kút, mázas pirogránit, 1986; Hévíz, Dísz-kút, mázas pirogránit, 1987; Fonyód, Ivó-kút, mázas pirogránit, 1987; Harkány, Szökőkút, pirogránit, 1987; Kaposvár, Kútplasztika, mázas pirogránit, 1988; Pécs, Tüke dísz-kút, eozinos pirogránit, 1998. In: A magyar kerámia. i.m. 1998.

[41] Móker Zsuzsanna (szül: 1946) művei köztereken, középületben: Barcs, Fagyálló virágtartók, térrácsok, pirogránit, 1981; Pécs, Plasztika, pirogránit, 1982; Balatonfüred, Virágtartók, mázas kerámia, 1983; Pécs, Virágtartók, mázas kerámia, 1984; Pécs, Külső-belső tér burkolatok, mázas porcelán, 1989; Mohács, Dísz-kút, mázas pirogránit, 1990; Pécs, Kerámia oszlopfők, 1990; Pécs, Homlokzati kerámia gömbjel, 1993. In: A magyar kerámia. i.m. 1998.

[42] T. Surányi Anna (szül: 1947) In: A magyar kerámia. i.m. 1998.

[43] Krawczun Halina (szül: 1957) műve középületben: Mohács, Dunai hullám, mázatlan pirogránit fali kompozíció, 1987. In: A magyar kerámia. i.m. 1998.

[44] Keményffy Gábor (szül: 1958) művei köztereken, középületben: Pécs, Ámor cégér, mázas samott, 1983; Budapest, Köztéri virágtartók, mázas pirogránit, 1984; Budafok-Háros, Szökőkút, mázas samott, 1990; Budapest, Angyalos fülke, eozin mázas kerámia, 1991; Budapest, Szökőkút, eozin mázas kerámia, 1996; Pécs, Éttermi belső burkolat, lámpa, kacsás-kút, eozin mázas kerámia, 1996; Pécs, Török János síremléke, 1998; Hajdúszoboszló, Aranyló-kút, mázas samott, 1998; Budapest, Belsőtéri-kút, lüszter mázas kerámia, 1998; Pécs, Kandalló, 1998; Pécs, Óra-kút, lüszteres, eozin mázas kerámia, 1998. In: A magyar kerámia. i.m. 1998; Harkány, Harka-kút, eozin, 2000.; Szabadka, szökőkút, mázas pirogránit, eozinbetétes, 2001.

[45] Szabó Kinga (szül: 1938) művei köztéren, középületben: Bécs, Mátyás pince, Halak, vadak, madarak, mázas samott dombormű, 1981; Budapest, Mátyás templom Lorettói kápolnájában Biblia-tartó oszlop, In: A magyar kerámia. i.m. 1998.

[46] Zsolnay Kerámia. Hárs Éva (szerk. és bev.) A JPM Művészeti Kiadványai, 61. Pécs, 1988.

[47]Habuda Ádám: A magyar finomkerámia-ipar fejlődése a Pécsi Porcelángyár tükrében. In: 100 éves…i.m. 1971.

[48] Kurucz. i.m. 1968. In: 100 éves. i.m. 1968.

[49] Kurucz. i.m. 1968. In: 100 éves. i.m. 1968.

[50] Romváry Ferenc: Mozgás ’70. Pécs, 1970; Romváry Ferenc: Mozgás ’70-’90 - Movement’70-‘90. A JPM Művészeti Kiadványai, 68. Pécs, 1990.

[51]I. Országos Kerámia Biennálé. Romváry Ferenc (szerk.) Pécs, 1968; X. Országos Kerámia Biennálé, Romváry Ferenc (szerk.) Pécs, 1988.

[52] Hárs Éva: Festőművészek a Zsolnay kerámiagyárban. In: A JPM Évkönyve. 1965. Pécs, 1966; Berta Bulcsú: Martyn Ferenc porcelánművei. In: Jelenkor, V. évfolyam 2. szám, Pécs 1963.

[53] Hárs: Festőművészek. i.m. 1966.

[54] Hárs: Festőművészek. i.m. 1966.

[55] Hárs Éva: Martyn Ferenc. Budapest, 1975; Hárs Éva: Martyn Ferenc életmű katalógusa. Budapest, 1985; Martyn Múzeum, Pécs. Hárs Éva és Aknai Tamás (szerk. és bev.) A JPM Művészeti Kiadványai, 51. Pécs, 1984. (kiállítási katalógus)

[56] Gádor István Munkácsy-díjas és Kossuth-díjas keramikus (1981-1984). Romváry. i,m. 1982.; Gádor Múzeum, Siklós. Romváry Ferenc (szerk. és bev.) Siklós, 1977. A JPM Művészeti Kiadványai, 35. Pécs, 1978. (kiállítási katalógus). In: A magyar kerámia. i.m. 1998.

[57] Romváry. i.m. 1982; Vasarely Múzeum, Pécs. Hárs Éva (szerk. és bev.) A JPM Művészeti Kiadványai, 28. Pécs, 1976. és 48. Pécs, 1983. (kiállítási katalógus)

[58] Romváry Ferenc: Pécs, Amerigo Tot Múzeum. T-K-M Kiskönyvtára, 270. Budapest, 1986.

[59] Zeisel Éva (szül: 1906) festőként Vaszary János tanítványa volt, majd fazekasként tevékenykedett, a kispesti Kőedénygyár tervezője volt. Németországi és a Szovjetúnióbeli kitérő után 1938-ban az USA-ban telepedett le. Tervezőként kezdetben az Art Deco szellemében dolgozott, majd a modern formákat alkalmazta. Amerikában különböző gyáraknak dolgozott. In: A magyar kerámia. i.m. 1998.

[60] Schrammel Imre Munkácsy-díjas és Kossuth-díjas keramikus (szül: 1933) In: A magyar kerámia. i.m. 1998

[61]Kungl György Munkácsy-díjas keramikus (szül: 1955). Romváry Ferenc: Memento Mori. Pécs - Baranya. Pécs, 1999.; In: A magyar kerámia. i.m. 1998.

[62] Kovács Orsolya: Óra-kút a Városházán. In: Pécsi Szemle 1998. Ősz-Tél.

[63] Kerényi János: Fürtös György, Tüke díszkút. In: Pécsi Szemle 1998. Ősz-Tél.

[64]Népszabadság, 2001. május 19.