Cikkek

Szirtes Gábor: A Wigan kályhás-dinasztia

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 4. szám, 40-47. oldal

Letöltés: pdf20


Szirtes Gábor

 

A WIGAN KÁLYHÁS-DINASZTIA

 

 

 

Csaknem teljesen eltűnt, ám egykoron virágzó mesterség nyomába eredünk, melynek képviselői Németországból települtek Magyarországra, majd nemzedékről nemzedékre örökítve át a szaktudást mintegy másfél évszázadon át Pécsett, Baranya vármegyében, sőt, annak határain túl is szakmájuk ismert és elismert képviselői voltak. Nevük sokak körében ma is ismerősen cseng Pécsett. Ők a Wiganok.

A család első ismert tagja Wigan Márton (nevüket gyakran írták és írják helytelenül V-vel) kádármester volt, Thüringiából származott, és a 18. század közepén Budán telepedett le. Fia, az 1796-ban született Wigan Mátyás is apja mesterségét folytatta, majd Budáról Pécsre költözött, és a pécsi püspökség pincemestere lett. Az ő gyermeke volt az 1816-ban Pécsett született és 1816. március 1-jén a belvárosi templomban megkeresztelt Wigan (I) József, a több generáción át működő családi vállalkozás „alapító atyja”, aki 1832-ben Pécsett, az Alsóbalokány utcában hozta létre kályhás cégét, ami később a Rákóczi út 34. sz. házban, a Varga műkocsi-gyártó egykori ingatlanában működött tovább. A kályhás-dinasztia utolsó aktív tagjának, Wigan Károlynak a szóbeli közlése szerint az alapítónak, Wigan (I) Józsefnek a Klimo utcában, a Barbakán lábánál is volt egy műhelye, melynek szomorú és tragikus története jelentős hatással volt a család egészének sorsára. A Wigan Mátyás tulajdonában lévő ház egy ismeretlen eredetű tűzvész alkalmából azonban leégett, minek hatására született meg egy sajátos végrendelet: a jövőben egyetlen Wigan-ivadék se folytassa a kádármesterséget, amely nagy bajt és szerencsétlenséget hozott az egész családra. Wigan Mátyás kívánságát az utódok betartották, a tűzveszélyes mesterség folytatása helyett a továbbiakban a tűz megzabolázásának és felhasználásának „tudományát” művelték: kályhások lettek.

Az alapító, (a névazonosság félreértésre okot adó keveredésének elkerülése érdekében sorszámmal megjelölt) Wigan (I) József (1816-1867) eredetileg korongos fazekas volt, ő a kályhacsempéket is korongon készítette, és mint a henger alakú kályhák mestere vált ismertté. Ezen kályhák elemei a Búza téri műhelyben készültek, egy kályha általában három elemből állt, amelynek magassága kb. egy stukk volt, azaz 70-80 cm. Ezek a kályhák nem a szobában szabadon állók, hanem falnak építettek, azaz ún. kamin fűtésűek voltak. A fűtés tehát egy másik helyiségből, például az előszobából történhetett. Ép állapotban fennmaradt darabja Wigan Károly Pécs, Majorossy Imre utca 2. sz. alatti lakásában ma is megtalálható. Wigan (I) József céhtáblája, amelyet a Rákóczi úti Pintér féle fürdő melletti ház homlokzatára helyezett el, vált mintegy százharminc-száznegyven esztendőn, öt generáción át a Wigan család elismerést és megbecsülést kiváltó jelképévé. Wigan (I) József a mesterség fogásait, a kor követelményeinek és szokásainak megfelelően, a segédlevél megszerzését követő vándorútján ismerte meg és sajátította el. „Ezen betsületes ifjú fazekas mesterlegény [nálunk] munkában volt három hétig, az idő alatt magát tisztességesen viselte” - olvasható a szokvány-minősítés egy 1835-ből származó, Csákvárott született bejegyzésben, amely József vándorkönyvében maradt fenn. A Wirsz János által készített és általunk is felhasznált családfa-leírásból tudjuk, hogy Wigan (I) József 1848. februárjában nősült, felesége Wágner Mária, 1828-ban Püspökladányban született, ott is keresztelték meg, és házasságukból hét gyermek született: négy leány és három fiú. Utóbbiak közül Wigan (II) József (1850-1898) és Wigan Ferenc (1856-1921) lettek a mesterség folytatói, a legkisebb fiú, az 1862-ben született Wigan Károly a kesztyűkészítést választotta hivatásul.

 

psz 2001 04 05 szirtes gabor 01

 

Henger alakú Wigan-kályha (fotó: Tóth Károly)

 

Józseffel és Ferenccel a kályhás dinasztia második generációja lépetta színre, amely még a Zsolnayakkal is kapcsolatba került, hiszen Józsefet Zsolnay János és Zsolnay Mária tartották a keresztvíz alá 1850. októberében a pécsi belvárosi templomban. (II) József szüleitől a Rákóczi út 34. sz. ház egy részét kapta meg, amelynek északi oldalán a műhelye helyezkedett el, a Majláth utca felőli oldalán pedig a József által épített lakás. A család hagyatékában fennmaradt József kétnyelvű, magyar- és németnyelvű munkakönyve (Arbeitsbuch), amelyből megtudhatjuk, hogy az ifjú középtermetű, tojásdad ábrázatú, barna hajú, „rendes” szemmel, orral és szájjal rendelkező volt, és akinek különös ismertetőjegyként tüntették fel, hogy a bal szeme hibás. Vándorlásairól az ő munkakönyve is több kedvező tartalmú bejegyzést tartalmaz, egy 1870. február 8-án kelt igazolás szerint Győrben, Dachauer Ferenc céhmester és Molnár József céhjegyző szerint mintegy fél éven át „viselte magát becsületesen és szorgalmatosan”. (II) József haláláig folytatta a mesterséget, olyan sikerrel, hogy annak termékei nem hiányozhattak az 1888-as első pécsi ipari kiállításról sem: a Zsolnay-gyár kerámiái, a Ruepprecht- gyár harangja, Hoffmann Károly bútorai, Csukás Zoltán bádogos munkái, vagy a Littke-pezsgők mellett ott voltak a Wigan-cég kandallói is.

 

psz 2001 04 05 szirtes gabor 02

 

Wigan (III) József és felesége Schönhoff Mária

 

A korábban már említett Ferencről sem feledkezhetünk meg, aki ugyan jóval túlélte bátyját, hiszen 1921-ben hunyt el. Őt is kályhásmesterként ismerték Pécsett, az Irányi Dániel tér 3-5. sz. családi ház volt az ő tulajdona. Működéséről keveset tudunk, tragikusan bekövetkezett halála azonban ismert: a pécsi vasútállomáson lett ismeretlen okból öngyilkos. A vonat kerekei alá ugrott, amely a felismerhetetlenségig összeroncsolta a testét. A nála lévő aranyóra alapján tudták csak azonosítani a holttestet. Gyermeke nem volt, az ő ágán tehát nem élhetett tovább a kályhásdinasztia. A családi hagyományt Wigan (II) Józsefnek ugyancsak (III) József névre keresztelt fia folytatta. Ő képviselte a család kályhásmesterséget folytató harmadik generációját.

psz 2001 04 05 szirtes gabor 03

 

 

A Zsolnay-gyár kályhásai az 1890-es években, X-szel jelölve Wigan (III) József

 

Wigan (III) József (1874-1948) szakmai ismereteit édesapjától illetve Ferenc nagybátyjától szerezte. Már iparos tanoncként kitűnt tehetségével, amit egy 1887-ből fennmaradt oklevél is tanúsít, ami szerint a pécsi ipariskolák és a pécsi ipartestület által 1887. július 3-án rendezett iparos tanulók munkakiállításán egy kályha versenydarabjáért dicsérő oklevélben részesült. Kiváló képességei ellenére önállósítania magát csak évtizedek múlva tudta, 1904-ben az Irányi Dániel tér 3-5. sz. alatt nyitotta meg műhelyét. Sikerült idehoznia apjának a Rákóczi úti műhelyben lévő szerszámait és egyéb munkaeszközeit. Az ő üzlete kezdetben a Rákóczi úton, az ún. Hamerli-házban (helyén ma a Palatinus Szálló áll), lakása pedig az ún. Dörfly-házban (Felsőmalom utca 9., ma Várostörténeti Múzeum) volt. Almássy Schönhoff Máriá-val 1901. októberében kötött házasságát követően később a Basamalom utca 3-6. sz. házba költözött. 1926-27-ben megvásárolta a Márton utca 10. sz. alatti épületet, amit fiainak közreműködésével átépített, és ezzel létrehozta azt a legendás kis műhelyt, amely 1979-ben, a hetvenes évek városrendezésének esett áldozatául.

Wigan (III) József, fia Károly emlékezete szerint a kilencvenes évek elején két évet töltött a Zsolnay-gyárban. Ott szerzett ismereteit és személyes kapcsolatait a későbbiekben családi vállalkozásában is jól hasznosította. Zsolnay Vilmos nyolcvanas években létrehozott kályhagyárában a legmagasabb igényeket is kielégítő, kiváló minőségű, művészi kivitelű kályhák készültek, a katalógus szerint ez idő tájt 248 kályhatípus közül választhattak a megrendelők. A kínálatnak mintegy háromnegyede legyártásra is került, és vált a századvég polgárházainak megbecsült, nem csupán meleget, hanem esztétikai élményt is nyújtó elemévé, fontos berendezési tárgyává. A Wigan-családnak természetesen nem kis feladatot jelentett a Monarchia ezen gyáróriásával, majd később a szériatermelést folytató gyáriparral való verseny, ám ez egészen a 20. század hatvanas-hetvenes éveiig sikerrel járt.

Wigan (III) József első műhelye tehát a Márton utca 10. sz. házban volt, ahol nemcsak formáztak, hanem égettek is, és ahol a negyedik generáció alkotott hosszú évtizedeken át. A második műhelye, amelyet az egykori agyagipari árugyár tulajdonosának, Weisz zálogosnak a fiától, Polgár László mérnöktől vásárolt meg 1929-ben, Gyárvároson, a Táltos utca 12-ben működött. Itt Wigan (III) József fiaival, az 1904-es születésű (IV) József, az 1907-es Ferenc és az 1913-as Károly (egyébként 1832 óta minden kályhás Wigant Józsefnek, Ferencnek, Károlynak hívtak, közülük ma már csak Károly él) aktív közreműködésével 1936-37-ig fazekasárut és kályhacsempét gyártott. Wigan (III) József a gazdag díszítésű, nem henger alakú, hanem szegletes formájú, cirádás, pallaster kályhák - nevezték őket empire kályháknak is - mestere volt, szakítva a korábbi hagyománnyal, a henger alakú kályhák egyeduralmával. De szakítást jelentett ez az ún. kasznis, svéd kályhákkal is, amelyeket mindenekelőtt Wigan (II) József készített Rákóczi úti műhelyében. És végezetül szakítást jelentett ez a svéd kályhákhoz hasonlóan rövid ideig divatban lévő strasszburgerekkel is, amelyek Németországból kerültek be hozzánk, és nem formázott, hanem sima elemekből készültek. Ezeket nem mázolták, hanem világos, vajszínű alapra kékkel megspriccelték. Wigan (III) József tehát már a formázott, majd a szecessziós kályhák gyártója és építője volt. E divatváltáshoz történő alkalmazkodásban kamatoztathatta a Zsolnay-gyárban szerzett tapasztalatait és kapcsolatait is. A formakészítés bonyolult művelete aligha lett volna elvégezhető ugyanis a Zsolnay-gyár szobrászmestere, K. Nagy Mihály nélkül, aki gyári munkaideje leteltével a Wigan-cégnek készítette a formákat, amelyek kiváló alapanyagát, egy speciálisan finom szerkezetű agyagot, Rimaszombatról hozattak báró Baratta Emil agyagbányájából. A zsíros, szappan-hatású agyag vagonokban érkezett Pécsre, és speciális előkészítés után vált alkalmassá a formázásra, amelyben Wigan (III) József fia, Wigan Károly (1913) visszaemlékezése szerint szintén a Zsolnay-gyár munkásai közül vettek részt néhányan az akkori Irányi Dániel tér 3-5. sz. alatt lévő műhelyben. Ők munkaidejük után vállalták itt mindezt, mindenekelőtt akkor, ha a Wigan-cég megrendelései ezt szükségessé tették.

 

psz 2001 04 05 szirtes gabor 04

 

Az utolsó Wigan-kályhák egyike, Wigan Károly lakásában (fotó: Tóth Károly)

 

A Márton utca 10. sz. ház homlokzatán kerültek elhelyezésre azok a színes, kisméretű, mintegy 70-75 cm magasságú kis cserépkályha-makettek, szám szerint 5 db., amelyekre ismeretlen nevű mesterétől Wigan (I) József 1832-ben elnyerte a mesteri címet, és amelyek emblematikus jellegükkel, amolyan családi „címerként” funkcionáltak több mint egy évszázadon át. Ezek a különböző fajtájú, típusú kályhákat ábrázoló makettek szerencsésen fennmaradtak, négy közülük épségben fellelhető. A Márton utcai műhelyben csempét is égettek, az ősi szerszámok, az ipartörténeti értéket jelentő kemence azonban sajnos elvesztek az utókor számára, amikor a házat úgy bontották el, hogy nem biztosítottak elegendő időt a családnak arra, hogy legfontosabb értékeit megmenthesse. Ez volt az a helyszín, ahol apa és három fia 1948-ig, az apa haláláig, együtt dolgoztak, és mindenekelőtt az olasz stílusú, színes, formázott, teljesen sima csempézetű, modern, ún. diaboló kályhákat készítették mindenekelőtt pécsi megrendelőik számára. Wigan Károly emlékezete szerint ilyeneket építettek fel például a Vargha Damján utca 3. sz. ún. professzori házban és a Rét utcai Szakmunkásképző Intézet alatti bérházban. Ezek mintegy 2.25 m magasságú, 60-70 cm szélességű, tehát karcsú, magas kályhák voltak. Mindenekelőtt ezt a dia- boló típusú kályhát készítette a negyedik generáció, melynek alkotásai bizonyára még szép számban megtalálhatók pécsi házakban, lakásokban.

Károly visszaemlékezése szerint ebben a műhelyben a fazekaskorong és a maguk építette égetőkemence egyaránt a fő helyen álltak, azaz szinte azonos súlyú szerepet játszottak a családi vállalkozásban. Utóbbit tűzálló fehér agyagból építették, míg vörös földből gyúrt masszából a nyers kályhacsempéket, virágcserepeket, amelyeket 800 fokon égettek ki. A mázzal bevont samottos agyag-csempékre pedig 1000-1100 fokon égették rá a mázt. Simán és egyenletesen, fényesen és melegen oszlott el a szín a csempéken, a felületek pedig többnyire hibamentesek voltak. Ez szigorú követelmény volt. A munkafolyamat (formázás, berakás, égetés, mázkeverés, mázolás, újabb berakás, égetés) nagy figyelmet, precizitást, pontosságot és komoly fizikai erőkifejtést igényelt. Különösen fontos volt a második berakás alkalmával az alagút-kemence abszolút tömör berakása, nehogy „elfusson a tűz”, azaz, hogy tökéletes legyen az égetés.

Az évtizedek során a változó gazdasági körülmények hatékony alkalmazkodást, ha kellett, akkor termékváltást is megköveteltek tőlük. Amikor Wigan Károly fogalmazása szerint „a kályha bedöglött”, akkor ráálltak a virágcserépgyártásra, amiből 1000-1200 db-t is készítettek naponta. Az 1930-as évektől a világháború utáni időkig folytatták ezt a tevékenységet úgy, hogy csaknem kizárólagos ellátói voltak a város virágkertészeinek. Spediter-kocsijukat is az egész város ismerte, melyen ott lógott a tábla: Wigan József kályhásmester, Márton utca 10. Alapítva: 1832. Laci nevű lovuk is nevezetes volt, még újságcikk is megemlékezett róla 1967-ben, a Dunántúli Naplóban A legöregebb pécsi ló címmel.

Az alkalmazkodási stratégiájuknak részét képezte, hogy időnként bérmunkát is vállaltak, például a Zsolnay-gyár által gyártott kályhák átrakását vagy tisztítását. 1955-től pedig, amikor a Porcelángyár, az egykori Zsolnay vajszínű és barna típuscsempéket kezdett gyártani, vállalták ezen kályhák felállítását. Korábban, a húszas-harmincas években pedig, amikor a DGT a fafűtéses kályhákat térítésmentesen építette át tojásszén-tüzelésű felültöltősre, a Wiganok ebből is részt vállaltak. A gáz térnyerésekor, a gázfűtés Pécsett történt elterjedésekor, a hatvanas években elkezdték lengyel cserépkályha felhasználásával és az ún. Héra égő beépítésével a gázkandallók építését. Hosszú időn át ők végezték egyes pécsi intézmények, így a Határőrség, a Dohánygyár, a Tudományegyetem javítási, felújítási és kályha-átrakási munkáit egészen addig, míg a gáz itt is tért nem hódított. Hírük és munkáik a határokon túlra is eljutott a két világháború között, amikor Jugoszláviából is kaptak megrendelést, sőt még a tengeren túlról is, aminek pontos története már nem rekonstruálható. Az azonban tény, hogy Amerikából egy szokatlan megrendelés érkezett számukra: egy magyar étterem több száz darabból álló étkészletének kézi munkával történő elkészítését kérte tőlük az ismeretlen vendéglátó-ipari vállalkozó. A tányérok, a korsók a megrendelő igényeinek megfelelően kézi, illetve mázalatti festésűek voltak. A különleges igényt, miután a máz alatti festés technikáját még a Zsolnay-gyárból jól ismerték, maradéktalanul és kiváló minőségben elégítették ki.

 

psz 2001 04 05 szirtes gabor 05

 

Készülnek a virágcserepek a Wigan-műhelyben

 

„Dióhéjban” ez a pécsi Wiganok története, amely bizonyította, hogy a kezdeményező-, és alkotókészség, a szakmai tudás, a mesterség szeretete, a családi vállalkozás összetartó ereje, a tradíciók mintaadó ereje, végezetül a hit abban, hogy mindezek birtokában egy kis cég hosszú időn át is életképes tud maradni, sőt állja a versenyt a nagyok árnyékában is, biztosította a közel másfélszáz esztendős működést. Ennek természetesen része volt a megbízhatóság és a minőség, az ismertség és a települési környezet irántuk megnyilvánuló megbecsülése is. És bár (III) Wigan József 1981-ben bekövetkezett halálával vége szakadt az aktív kályhakészítő munkának a család történetében, az megállapítható, hogy a Wigan-di- nasztia a 19. század első harmadától a múlt század hetvenes-nyolcvanas évéig szakmatörténetet írt Pécsett, szerves részévé vált a város ipartörténetének.