Cikkek

Szirtes Gábor: Irodalmi örökségünk és a jelen. „Az emberi ajándék.”

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 3. szám, 116-120. oldal

Letöltés: pdf20


Szirtes Gábor

 

IRODALMI ÖRÖKSÉGÜNK ÉS A JELEN[1]

 

„AZ EMBERI AJÁNDÉK”

 

 

 

„A legtisztább magyarság európai fészkében,” ahogyan a Németh László által Pécs „szent emberének” nevezett Várkonyi Nándor könyvtáros, az utolsó polihisztorok egyike nevezte Pannóniát és Sopianaet, köszöntöm a megjelent könyvembereket, könyvtárosokat és olvasókat, kiadókat és kereskedőket, nyomdászokat és tipográfusokat, grafikusokat és fotóművészeket. Nem utolsósorban az írókat és költőket, irodalomtörténészeket és más szakterületek tudós kutatóit, egyszóval mindazokat, akik a leírt betűk, az írott szavak és a gondolatok erejében hisznek, abban, hogy a könyvek képesek magatartásunk befolyásolására, talán néha még a nagybetűs történelem formálására is. Továbbá arra, hogy tartalmukkal gazdagítsanak, szépségükkel elbűvöljenek, igényes küllemükkel élvezetet nyújtsanak, szétnyitva és beléjük szagolva a születés pillanatának megismételhetetlenség-érzésé- vel töltsenek el bennünket.

És mindezt nem akárhol tehetik meg velünk, hiszen vallhatjuk büszkén, városunk a magyarság civilizációjának és a hittérítésnek is egyik forrásvidéke volt a történelem folyamán, a nyugatias műveltség egyik hazai otthona, az első magyar nyelvű könyv, az első magyar egyetem, a Klimó György püspök által 1774-ben nyilvánossá tett gyűjteménnyel, az első hazai közkönyvtár megvalósításának, megnyitásának városa. Egy sajátos szellemi és irodalmi tudat kialakulásának, formálódásának, csiszolódásának tégelye, és az évszázadok folyamán magas szintre emelkedésének helyszíne. Ennek eredményeként alakulhattak ki a Németh László által „magyar Dubrovnik”-nak nevezett településen a szellem embereinek képességei arra, hogy geopolitikai helyzetünket felismerve egyszerre és egyidejűleg tudjanak Nyugatra és Keletre tekinteni. (Lásd erről a Kodolányi János, Várkonyi Nándor és Sőtér István esszéit tartalmazó könyvet, amely a JANUS PANNONIUS TÁRSASÁG kiadásában Kelet és Nyugat határán címmel jelent meg.) S ha kellett, akkor kölcsönözni, átvenni, ha kellett, akkor szelektálni, megszűrni, mikor, mire volt szükségünk: kontinensünknek és magunknak egyaránt. Ezzel párhuzamosan formálódott a már említett sajátos irodalmi tudat is, a „közelebb van Pécshez Róma, mint Budapest” Csorba Győzőnél kikristályosodó és kiteljesedő gondolata, miszerint nem csak a fővárosban lehet értéket teremteni, hanem a fővároson kívül, attól több száz kilométerre is. Janus Pannonostól Válaszuti Györgyig, Garay Jánostól Vas Gerebenig, Koczián Sándortól (Pécs Petőfijétől) Váradi Antalig, Babits Mihálytól Tatay Sándorig, Weöres Sándortól Takáts Gyuláig, Várkonyi Nándortól Bárdosi Németh Jánosig, Kodolányi Jánostól Csorba Győzőig és Arató Károlyig, Pákolitz Istvánig, Hallama Erzsébetig, és még soká folytathatnánk azok sorát, akik nevei ennek bizonyító erejű példái. Minderről és a JANUS PANNONIUS TÁRSASÁG rangos örökségéről, mellesleg figyelmet érdemlő könyvkiadói tevékenységéről, Kocsis László, Makay Gusztáv, Csorba Győző, Huszti József, Halasy-Nagy József, Takáts Gyula, Weöres Sándor és mások műveinek megjelentetéséről, valamint a Sorsunk alkotóiról és szerzőiről, Várkonyi Nándorról és társairól ezen a néhány napos szellemi ünnepen sem feledkezhetünk meg! Így aki pécsiségét vallja, tudnia kell, hol adatott meg számára élnie. Talán még azt is jó tudnia, hogy különböző népcsoportok az államalapítás idejére már igazi várost teremtettek a Mecsek lábánál, olyan települést, melyet Istvánffy Miklós „Magyarország első városai egyikének”, az ismeretlen költő „magyarhon Athénjének” nevezett. Miközben az egykor ide utazók, az itt megforduló történetírók mind termékeny rétjei, gabonával gazdag tája, borágas dombhátai mellett a művészetek virágzását emelték ki írásaikban, azt, hogy „itt írók, tudósok, versenyt alkotó sok elme forgolódott”. Sőt, a 18. század ismert mondása, amely Béccsel emelte egy sorba városunkat, szellemi aurájában ötvözte mindazt, amit az ország első egyeteme, a kiváló iskolák sora, a püspöki-központ szerep, a nemesség műveltsége, a francia és a német nyelvben való jártassága jelentett. És amelyben persze ott voltak olyan személyiségek is, mint például Náray János, a püspöki uradalom nemesi származású helytartója, a könyvek és folyóiratok iránti vonzalmával, azzal, hogy már az 1840-es években a Magyar Hírlap, a Bécsi Loyd, az Ost Deutsch Post, a Pester Zeitung és a Wiener Zeitung rendszeres olvasójaként tájékozódott a világ dolgairól. Vagy Strázsay János, a Batthyány-uradalom jószágkormányzója, aki nagy és válogatott könyvtárával tűnt ki kortársai közül. Vagy Haas Mihály, a neves történetíró pap, a híres Baranya monográfia szerzője, hogy csak néhány kevésbé ismert nevet említsünk azon könyvemberek közül, akik mintaadónak tekinthetők, példának az utókor számára.

A jelen könyvünnepén Pécsett megfeledkezni erről nem szabad. Ha tehát Tüke-kutat emelünk városunkban, meg kell becsülnünk eleink ránk hagyományozott értékeit is. Aki ismeri, és értékelni tudja települése múltját, az nem enged gazdasági kényszereknek, pénzügyi megfontolásoknak, még kevésbé pillanatnyi ötleteknek, különösen akkor nem, ha a történelemi városmag a tét, mert jól tudja, hogy a város minden utcakövéhez, minden épületéhez és köztéri alkotásához személyi sorsok, települést-formáló események sokasága tapad, bennük rejtőzik valami olyasmi, amit genius locinak, a hely szellemének szoktak nevezni. A település élő organizmus, valamely elemének, „testrészének” megsértése, csonkítása, még ha jó szándékkal történik is, többnyire az egész sérelmével jár együtt. Aki tehát valódi polgár, az tudja, hogy e titkon körülöttünk lebegő „város-tudat”, a hely szelleme eleven erő: tisztelete, becsülése, értékeinek ápolása településformáló erő, sőt, az újításnak, a modernizációnak is forrása; megsértése, semmibe vétele, ismeretének hiánya is következményekkel jár, előbb vagy utóbb megbosszulja magát, visszahat mindazokra, kik megfeledkeznek róla. Ám történjék akárhogyan is, őrzik őt a város épületei, terei, utcái, szobrai, kapualjai, macskakövei, síroszlopai, a város arculata és hangulata, ám mindenekelőtt eleink művei, a régiek írásai, őseink könyvei.

Mit tanulhatunk tőlük és belőlük? Janus Pannoniustól például a Pannon-föld sajátos erejét, mely a télben is virágzóvá tudta varázsolni a zúzmarás rügyekkel a hegyoldalban álló, a természet törvényeivel is dacolni képes kis mandulafácskát. Ugyancsak tőle azt is, hogy a könyv milyen fontos forrása lehet az alkotónak, új művek inspirátora. Mór és Klimo püspököktől a könyvgyűjtés szenvedélyének szépségét és jövőt szolgáló hasznát. Vitéz Jánosban, aki lapszéli jegyzeteivel látta el az olvasottakat, címerével és aláírásával is ékesítette azokat, mintegy mintapéldáját fedezhetjük fel a bibliofil szenvedélynek; Babits Mihálytól, aki a századforduló időszakában kilenc éven át koptatta e város macskaköveit, a hitet és a meggyőződést arról, hogy a fővárosival azonos értékű irodalom és könyv hazája lehet a vidék, a dunántúli kis metropolisszá vált Pécs, ahogyan erről 1925-ben vallott: „az én Pécsem a régi Pécs. Nem a jövőé: a múlté. Ezért nem tudok semmit mondani a jövő Pécséről: csak azt, hogy nagynak, szépnek, boldognak kívánom! Nagynak, boldognak, szépnek szellemi életében is: mert hogy Pécsett intenzív és ambiciózus szellemi munka folyik, az előttem már innen a távolból is kétségtelennek tűnik fel. Ön azt kérdezi tőlem - mondja a Pécsi Napló újságírójának - van-e egyáltalán vidéki irodalom? Csak azt felelhetem, nem tudom, hogy van-e? de hogy lesz, azt remélem. És kivált remélem Pécsett, ahol minden garancia megvan arra, hogy ez nem valami magyarkodó, specializált és inkább etnográfiai érdekességű tájirodalom lesz, hanem az egységes magyar szellem arcát fogjuk itt is új oldaláról látni, és mintegy friss tükörből vetítve.”

És tanulhatunk a későbbi alkotóktól is. Martyn Ferenctől a könyvet, mint ihletforrást ismerhettük meg, amely csodálatos rajzsorozatok születéséhez vezette el a Mestert: Berzsenyitől Petőfiig, Cervantestől James Joycig. Hamvas Bélától a könyv varázstudományát leshettük el, amely nem volt más számára, mint „táplálék, szenvedély, sors, szerelem, gyönyör, mámor, kaland és végzet”; Csorba Győzőtől pedig a könyvet, mint köznapi csodát őrizzük emlékezetünkben, amely dacol az idővel, szembeszegül a világgal és egy ritka metamorfózis képességével is rendelkezik, ahogyan írja: „a szellemből anyag, / majd újra szellem, / íme a könyv, / a köznapi csoda, / elérhető lesz / az elérhetetlen, / ha fölveszed / s le nem teszed soha.” Tüskés Tibortól, kinek szerkesztőként és íróként egyaránt munkaeszköz és megélhetési forrás is a könyv, azt, hogy csakis ez teszi lehetővé, hogy az ember több életet élhessen egyetlen életnél, hogy mélyebben, hitelesebben, igazabban élhesse meg azt az egyetlen életet, ami számára adatott. S így A könyv dicsérete című írása őszinteségében sem kételkedhetünk, amikor befejező sorait olvassuk, az író sajátos szellemi végrendeletét: „ha utoljára lehunyom a szemem, azt szeretném, hogy nyitott könyv takarja arcomat.”

Ezt, és nem mást ünneplünk ma és még közel tíz napon át Pécsett, a könyvtárakban, a könyvesboltokban és mindenekelőtt a Színház téren, Thália szentélyének több mint száz esztendős falai szomszédságában, az első országos színházi fesztivál vendégseregével osztozva történelmi városunk levegőjén. Számunkra az Ünnepi Könyvhét az irodalom és az olvasók meghitt találkozásának lehetőségét jelenti, írók, költők, művészek és tudósok egymásra találását közönségével, olyan találkozást, amelyből mindkét fél erőt meríthet, támaszt, biztatást és némi reményt. Ki-ki azt, ami számára a leginkább szükséges ahhoz, hogy életét teljesebbé tegye, egyetlen életlehetőségét megtöbbszörözhesse. Bizonyára így lesz ez Pécsett és Baranyában is a Lázár Ervinnel és Tüskés Tiborral, a Bertók Lászlóval és Grecsó Krisztiánnal, az Albert Zsuzsával és Karátson Endrével, a Vörös Istvánnal és Pozsgai Zsolttal, a Makay Idával és Balogh Roberttel történő beszélgetéseken és bemutatókon, és még sokan másokkal tartandó dedikálásokon egyaránt. Az alkotók számára ez a könyvhét talán bizonyosságot nyújt majd arról, hogy fontos az, amit csinálnak, hogy mások számára is van jelentése és jelentősége az általuk leírtaknak. Talán vajmi kevés műveik kedvező jövőbeni sorsesélyeiről is felsejlik majd ezen napok pezsgő szellemi légkörében. Ehhez persze kell a másik fél is: az olvasó, aki képes fogadni a kódot, beemelve gondolatainak útvesztőibe a látottakat, hallottakat, örömét lelve az újdonságokban, titokkeresőként kutatva a standok kínálatában, esetleg még visszajelzést is adva az alkotóknak. Amihez azonban Márai Sándor Füveskönyve szerint tudni és szeretni is kell olvasni, ahogyan írja: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel, kérlelhetetlen olvasni. Az író fecseghet, de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymásután, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokat, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”

Márai 1943-ban írott szavai igazán méltóak lennének a befejezésre. Ám kérdések tolulnak fel bennünk. Például arról, hogy vajon tudjuk-e, hogyan is kell különböző módon olvasni az egyes műfajokat? Vállaljuk-e az olvasással többnyire együtt járó erőfeszítést? Tudunk-e előre és hátra hallgatódzva kalandozni a könyvekben? Van-e bátorságunk, ha kell, felülbírálni az írót? Meg tudjuk-e fejteni a kezünkben lévő könyv titkos jeladásait? Szellemi és erkölcsi segítőtársává tudunk-e válni az írónak, ahogyan ezt Márai gondolta, hogy megszülethessék a nagy találkozás, létrejöhessen a katarzis, a maradandó élmény. És gondoltunk-e valaha is arra, hogy ismét csak őt idézve: „olvasni majdnem annyi, mint egy kissé írni is.” Igazán megtisztelő szavak az olvasók számára. Ám azóta nagyot változott a világ. Örkény István már egy kommercializálódott világba kalauzolta el az érdeklődőket egypercesében, amikor a nagy karácsonyi vásáron a könyv- és lemezosztályra a következőképpen invitálta a vásárlókat: „Nem kell többé olvasni! Fáradság, szemrontás nélkül művelődhetünk, amióta sikerült a világirodalom remekeit végbélkúpokba önteni. Proust, Kafka, Joyce és más nehezen emészthető írók a bélcsatornából 20 perc alatt fölszívódnak. Magyar találmány! Balzac összes művei tiszta kakaóvajból, hat kúpot tartalmazó ízléses ajándékdobozban. Csak nálunk! Sehol másutt!”

Íme a fogyasztói, vagy ahogyan találóan nevezte szociológus barátom az egyik közeli könyvbemutatón, a virtuális hedonizmus társadalmának lehetséges alternatívája. Sőt, jól tudjuk, hogy Örkény ironikus sorai akár a jelen valóságából merített torzképnek is felfoghatók. Ám azt is tudjuk, hogy Csorba Győző és Márai Sándor gondolatai azért többünkben visszhangoznak, mert kitörölhetetlenül belénk ívódtak, mert szerzőjüknek sikerült a legtöbb, mit író kívánhat: megmásíthatatlan nyomot hagyott maga után a világban.

Mit kívánhatunk hát végezetül kiadóknak, kereskedőknek és olvasóknak az Ünnepi Könyvhét Pécs-baranyai megnyitásának emelkedett perceiben? Sok olyan szerzőt, aki meghitt élményt, sok ismeretet, még több eligazodást biztosító információt és nemes szórakozást nyújtó művekkel ajándékoz meg bennünket. És mit kívánhatunk az alkotóknak, íróknak, költőknek, a tudomány művelőinek? Nekik pedig sok olyan olvasót, aki tudja, hogy az elektromos és a papírból készült könyv nem egymás ellenfelei, hanem valószínűleg még hosszú időn át társai egymásnak. És a papírkönyv testileg, lelkileg egyaránt az övé lehet. Ezért érdemes kézbe venni, ezért érdemes kalandozni benne, ezért hasznos vallomásra bírni.

Sok olyan szerzőt kívánok tehát mindannyiunknak, aki segít nekünk lépést tartani a világgal, és sok olyan olvasót, aki Márai szellemében tud és szeret olvasni. És akkor talán könnyebb lesz megélnünk, netán megsokszoroznunk (?) ezt az egyetlen életünket.

 


[1]‘ Elhangzott 2001. június 1-jén Pécsett, a Színház téren, az Ünnepi Könyvhét Pécs-baranyai megnyitóján.