Cikkek

Érdi-Krausz Gábor: Felszabadultunk. 80 éve tért vissza Pécs az anyaországhoz.

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 3. szám, 92-95. oldal

Letöltés: pdf20


Érdi-Krausz Gábor

FELSZABADULTUNK

80 ÉVE TÉRT VISSZA PÉCS AZ ANYAORSZÁGHOZ

„Pécs, 1921. augusztus 22. Reggel öt órától talpon volt a város. Soha nem látott lelkesedés, ünneplés fogadta a Soós altábornaggyal az élén bevonuló magyar katonákat. Árpád-tetőtől a Széchenyi térig mozgalmas lelkes magyar élet lüktetett, olyan erőteljes megnyilatkozással, amely könnyekig hatotta meg a felszabadítókat és felszabadulókat.”[1]

Reggel 6 órakor érkeztek az első magyar csapatok Árpád-tetőre és 8-kor lépte át Soós Károly altábornagy a Nemzeti Hadsereg élén a demarkációs vonalat, amely három éven át elválasztotta a szerb-horvát-szlovén királyság által megszállt területeket az anyaországtól, a megcsonkított Magyarországtól. A korabeli krónikák szerint Gosztonyi Gyula Pécs város, és dr. Prakatur Tamás Baranya vármegye kormánybiztosa köszöntötte szívből jövő Isten hozottal a felszabadítókat a zöld lombokkal és nemzeti lobogókkal ékesített diadalkapu előtt.

Soós altábornagy válaszbeszédében hangsúlyozta mély meghatottságát és az egész magyar nemzet köszönetét a Pécs-Baranyai hatóságoknak, tisztviselőknek, polgároknak és munkásoknak, hogy a „legnehezebb viszonyok között, erős, nehéz kötelességteljesítéssel mentették, amit csak lehetett.” A nemzetiszínű zászlókkal, magyar viselettel, lovas bandériummal és a Nemzeti Hadsereg katonáival színes tömeg végigállta és éljenezte a György-aknáig húzódó lejtőt. Fehér ruhás lányok szórták a virágot, egyenruhában feszített a pécsbányatelepi tűzoltóság. A bányatelepen újabb beszédekre került sor, amelyekben a haza iránti hűséget, a nemzeti összefogást és az építőmunka fontosságát hangsúlyozták az üdvözlő és válaszbeszédekben.

A mecsekszabolcsi-pécsváradi utak kereszteződésénél Fischer Béla főjegyző köszöntötte a bevonuló parancsnokot és katonákat: „Baranya vármegye Törvényhatóságának örömteljes üdvözletét hozom, annak a három éven át megszállva volt területről, az ország délvidékének leggyönyörűbb, Isten áldotta földjéről.”

A felszabadító sereg ezután bevonult Pécs városába. A Türr malomtól a Zsolnay Vilmos utcán végig az Irányi Dániel térre, majd a Kossuth Lajos - Király utcán keresztül a Széchenyi térre. Végig az úton nemzetiszínű zászlók, szalagok a házakon, az ünneplők ruháin, „Amennyi könny volt a szemekben, ma mind kicsordult a boldogságtól. Amennyi illatos virág nyílott a kertekben, mind - mind leszakították, hogy a magyar vitézeket, hősöket ékesítsék fel vele, hogy odaszórják azok lába elé.” Az ujjongó, éljenző tömeg minden talpalatnyi helyet elözönlött. Háztetőkön, tornyokon kapaszkodtak az emberek, és mély megindultsággal nézték, amint Maxon tábornok, az antant-misszió parancsnoka jelentést tett Soós altábornagynak a város átadásáról. Erre az időpontra már csak egy szerb katona maradt a városban, Ilié alezredes, aki maga is az antant-missziónál kapott megbízatást, angol, francia és olasz tisztek mellett.

 

psz 2001 03 10 erdi krausz gabor 01

 

Weichinger Károly: Szerb megszállás alóli felszabadulás emlékmûve, örökméccsel, 1931. (fotó: Romváry Ferenc)

 

A katonai és polgári ceremóniák és beszédek után gróf Zichy Gyula megyéspüspök vitte baldachin alatt az Oltáriszentséget, a belvárosi templomból kijövő klérussal együtt a Szentháromság szobor elé. Az áldásosztás és körmenet után a Városháza tornyáról egy tárogatón csendültek fel a Himnusz hangjai, amelyet önfeledten énekelt a tömeg. Véget nem értek a köszöntések és imádságok. A pécsi daloskör énekkel köszöntötte a Nemzeti Hadsereget. Nyári Pál református lelkész imádságot mondott mind a mai napig megszívlelendő gondolatokkal: „Örökkévaló Isten! Hálát adunk, hogy elhoztad a várva-várt napot sok megpróbáltatáson átment városunk éltébe. Hála, hogy egybekapcsolódhattunk ismét szerető hazánkkal, melynek annyi sebből vérző testéről csaknem három éve levágattunk. [...] Legyünk egyek magyar hazánk megépítésének nagy munkájában, egyek a minden áldozatra kész honszerelemben. Ne keresse közülünk senki a maga hasznát, a maga dicsőségét, csak a haza javát.” Ezután megáldotta a pécsi helyőrség zászlóját a következő szavak kíséretében: „Rajta a piros szín legyen jelképe a magyar szabadságszeretetnek, mely nem csak szavakban hoz áldozatot, [...] fehér színe jelképezze a honfiúi erényt, [...] s a harmadik szín, a reménység zöld színe legyen próféciája a magyar lélek reménysége valóra válásának.”

Baldauf Gusztáv ág. evangélikus lelkész szintén imát mondott és megáldotta a zászlót: „Isten, szerető mennyei atyánk, [...] Téged illet dicsőség és hála, [...] hogy az igazságot diadalra juttattad, hogy a Mecsekalját és ennek gyöngyét Pécset, ezt a honfi bánattól annyira megszentelt földet és rajta minket visszaadtál hőn szeretett hazánknak.” A határtalan lelkesedés, a kipirult arcok, az örömkönnyek, a nemzetiszínű lobogók, szalagok, a virágok valóban soha nem látott egységgé formálták Pécs város, Baranya megye és az ország többi részének lakosságát.

A trianoni diktátum, amely megfosztotta Magyarországot területének kétharmadától, iparának, közlekedési rendszerének legnagyobb részétől, akkoriban jelentős nagyvárosaitól, még külön szenvedést és megalázást hozott a Mecsekalja népének, a hároméves szerb-horvát-szlovén katonai megszállást. Nem véletlen hát, hogy Soós altábornagy a néphez intézett szózatában a következőket mondotta: „A legnagyobb lelkesedést a kard és kettős kereszt mellett itt éreztem, [...] ez a nép, ez a szegény város, Szent István egyik legelső vallásos alapítása többet szenvedett, mint bármely, már visszakerült más város, mint bármely más már visszakerült vidék.”

Augusztus 22-én múlt nyolcvan éve, hogy Pécs ismét magyar város lett. Sokan ma már talán nem is hallottak erről, nem tudják, miért van az örökmécses a Széchenyi téren. Pedig nem árt emlékezni, különösen olyan időkben, amikor tőlünk délre folyamatosan elszabadulnak az indulatok, vagy olyankor, amikor pártharcok, botrányok osztják meg itthon a magyar társadalmat.

E sorok írója nem ragaszkodik évfordulókhoz, de helyesnek és örvendetesnek találná, ha szűkebb pátriánk vezetése egy emlékoszlopot, vagy emlékkövet állítana az Árpádtetőn, arra emlékeztetve a jelen- és utókort, hogy 1918 és 1921 között itt vágták el magyart a magyartól, Pécset a hazától. És ugyanitt ölelte újra keblére az anyaország Pécset 1921. augusztus 22-én.

 

psz 2001 03 10 erdi krausz gabor 02

 

A nemzeti hadsereg bevonulása Pécsre, 1921. augusztus 22.

 

psz 2001 03 10 erdi krausz gabor 03

 

A nemzeti hadsereg ünnepélyes fogadása a Széchenyi téren

[1] Idézetek a Dunántúl, 1921. augusztus 23-i számából