Cikkek

Vörös Andrea: Borhamisítási botrány Pécsett a 19. század végén.

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 3. szám, 72-81. oldal

Letöltés: pdf20


Vörös Andrea

 

BORHAMISÍTÁSI BOTRÁNY PÉCSETT A 19. SZÁZAD VÉGÉN

 

 

 

A bortermelés és a borkereskedelem a 19. század végéig Pécs gazdasági életének alappillérei közétartoztak. Az 1887-ben Pécsett is fellépő filoxéravész halálos csapást mért ugyan a város szőlőire, s így a helyi bortermelés hosszú évekre lehanyatlott, a kereskedelem azonban megőrizte, sőt növelte korábbi jelentőségét. A virágzó forgalomnak az 1898-ban kirobbant és országos méreteket öltött borhamisítási botrány vetett véget, amely alapjaiban rendítette meg a pécsi borkereskedők és áruik iránti bizalmat, de ami egyben a magyar borkereskedelemnek is óriási károkat okozott.

A természetes borok manipulációja, mesterséges borok előállítása nem a 19. század „találmánya” volt, amint ez a törvényeinkből is kiderül. A magyar uralkodók és az országgyűlések, valamint az illetékes miniszterek számos intézkedést hoztak az évszázadok során, hogy elejét vegyék a mesterséges és az egészségre káros italok gyártásának. Erre a legkorábbi példa az 1553. évi 12. törvénycikkben található, amely kimondta, hogy mielőtt a borméréssel megbízott jobbágy a bort elszállítja az árusítás helyére, a helység bírája köteles megkóstolni a bort, és ha rossznak vagy az egészségre károsnak tartja, a jobbágynak nem kötelessége elszállítani azt.[1] Az 1723: 118. törvénycikk szerint „igazságos, (nehogy némelyek magán csalárdsága miatt a község szenvedjen), hogy azokat, a kik a kiváló borokat bármi módon meghamisítják, vagy azokat silányabb szőlőkből helyettesítik s ezek neve alatt elárusítják, s így a vevőket megcsalják s a közkereskedést megakadályozzák, az illető megyék hatóságai azonnal s tettleg összes boraiknak elvesztésével büntessék."[2] Az 1729. évi 12. törvénycikk, amely szintén a borhamisítás megelőzésére született, példás büntetést helyezett kilátásba a vétkeseknek, valamint megtiltotta, hogy birtokkal nem rendelkezők aszú szőlőket vásároljanak össze.[3] Az 1741. évi 29. törvénycikk a görögöknek, örményeknek, rácoknak és zsidóknak az előző években előfordult csalásokra és hamisításokra hivatkozva tiltotta meg a borral való kereskedést.[4] A boroknak különféle anyagokkal illetve egymással történő vegyítése, feljavítása, valamint a nem vagy csak kis részben szőlő alapú mesterséges borok gyártása a következő évtizedekben is folytatódott. Az állami italmérési jövedékekre vonatkozó 1892. évi 15. törvénycikk második paragrafusa a mesterséges borok adó alá vonását mondta ki, ami viszont egyet jelentett a műbor készítés legalizálásával.[5] A mesterséges bor fogalmának tisztázatlansága és az egyre szaporodó hamisítási ügyek elkerülhetetlenné tették a kérdés törvényes rendezését. Az 1893. évi 23. törvénycikk és az ebben foglaltak végrehajtására vonatkozó miniszteri rendeletek rögzítik a mesterséges bor ismérveit, és szigorúan megtiltják a műborok készítését és forgalomba hozatalát.[6] Mint az a továbbiakból is ki fog tűnni, ez a törvény sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így a kormány már az 1890-es évek közepétől újabb és újabb rendeletek kibocsátására kényszerült a felmerülő problémák orvoslására. Maga az 1893. évi 23. törvénycikk azonban csak 1908-ban vesztette hatályát, amikor is egy alaposabban kidolgozott és szigorúbb törvény váltotta fel.[7]

A pécsi kereskedők által bonyolított virágzó borforgalom egyrészt az évszázadok óta kiváló hírnévnek örvendő helyi, másrészt a távolabbi tájakról, sőt külföldről (elsősorban Olaszországból) szállított borokra alapult. Ami az előbbit, vagyis a helyi bortermelést illeti, az 1876-ban kiadott Statisztikai és Nemzetgazdasági Közlemények adatai szerint Baranya megye a termelt bor mennyisége alapján a második, a vörösbort termelő megyék közt pedig a negyedik helyet foglalta el. 1885-ben a szőlőterület nagyságát illetően Baranyát csak Pest megye előzte meg.[8] 1887-ben azonban, mint már utaltunk rá, a pécsi szőlőkben is megjelent a filoxéra, és szinte a teljes szőlőterületet elpusztította: a századfordulóra a régi szőlőknek már csak 2%-a állt fenn. További súlyos csapást jelentett az 1890-es évektől egyre gyorsabban terjedő másik szőlőbetegség, a peronoszpóra. Ezekkel a problémákkal részletesen foglalkozott Kovács András a Baranyai Helytörténetírás 1972. évi számában megjelent tanulmányában, valamint Nagy Imre Gábor az 1995 őszén megrendezett várostörténeti konferencián elhangzott előadásában.[9]

A pécsi szőlők kipusztulása nem jelentette a borkereskedelem hanyatlását. Addig is, míg az új telepítések teremni kezdtek, külföldről pótolták a kieső bormennyiséget. A legtöbb szállítmány Olaszországból érkezett. Az egész országot elárasztó olcsó olasz borokat részben magukban, részben pedig magyar borokkal keverve hozták forgalomba. Az olasz import különösen 1892 után öltött hatalmas méreteket, ugyanis ekkor kötötték meg azt a magyar-olasz kereskedelmi szerződést, mely igen kedvező vámfeltételeket biztosított a borbehozatalhoz. Ennek a megnövekedett forgalomnak a lebonyolításában egyes pécsi illetve baranyai kereskedőknek oroszlánrésze volt, s a város igazi borkereskedelmi gócponttá vált. Várady Ferenc adatai szerint a pécsi vasútállomás borforgalma 1894-ben még óvatos számítás szerint is legalább 2,8 millió forint értékű volt, ami nagyrészt olasz, dalmát, isztriai, erdélyi és homoktalajú vidékekről beszerzett borokat foglalt magába. Ugyanakkor - ha nem is akkora mennyiségben, mint a filoxéravész előtt - pécsi borok is kerültek külföldi piacokra: Ausztriába, Horvát-Szlavonországba, Német-, Olasz- és Oroszországba, Belgiumba, Svájcba, a balkáni államokba és Amerikába is. Az imént említett Baranya-monográfia a pécsi borkereskedelem rohamos fejlődését a baranyai borok kiváló minőségének, az egyenlő hőmérsékletet tartó pincéknek, azok mintaszerű berendezésének, valamint a borkereskedők kiváló szakértelmének és a tiszta borkezelés terén való jártasságuknak tulajdonította.[10]

Alig két esztendővel később, 1898-ban már nem sokan értettek egyet ezzel az érveléssel, különösen ami a tiszta borkezelést illeti. 1898 őszén ugyanis az a hír kezdett terjedni, hogy egyes pécsi borkereskedők, különösen pedig az egyik legnagyobb, az Engel József fia cég mesterséges borokat gyárt és forgalmaz. Az ügy jelentősége hamarosan meghaladta a provinciális kereteket, és az országos méretűvé dagadt botrány tönkretette nemcsak a pécsi, de az egész magyar bortermelés és borkereskedelem jó hírét. Nézzük most meg ennek a nagy port kavaró eseménynek, esemény-sorozatnak az előzményeit, lefolyását és következményeit!

Engel József az 1860-as évek elejétől kezdte meg termény- és borkereskedői működését Pécsett. 1876-ban jegyeztette be cégét a cégbíróságon. Később fiait, Adolfot és Mihályt is bevonta az üzletbe, amely 1882-től a társas cégek jegyzékébe került át.[11] Az Engel József fia cég hamarosan Pécs egyik legnagyobb bornagykereskedő vállalatává vált. Alkuszai egész Baranyát és a szomszédos megyéket is bejárták, hogy bort vásároljanak fel a termelőktől. Később az ország másik nagy borkereskedelmi központjában, Budafok-Promontoron is megvetették lábukat, ahol szintén több nagy pincét vásároltak. Ezen kívül saját telepítésű amerikai szőlőültetvénnyel is rendelkeztek Hidoron. Az 1880-as évek elejére már országos viszonylatban is kiemelkedő helyet foglaltak el a borkereskedelemben. Igen élénk forgalmat bonyolítottak mind a kivitel, mind a behozatal terén. A Borászati Lapok 1898. november 13.-i száma szerint pedig 1897-ben 65 000 hektoliter volt a borkészletük, ami Magyarország azévi bortermésének 1/20-ad részét tette ki.[12]

Az 1898 őszén e cég körül kirobbant borhamisítási botránynak megvoltak már az előfeltételei és előzményei. Az elemi csapások miatt amúgy is elkeseredett bortermelők érdekei nem mindig estek egybe a borkereskedők érdekeivel. Boruk tisztességes áron való értékesítéséhez és az importált illetve a mesterséges borok konkurenciájának letöréséhez igen elszánt szövetségest találtak Darányi Ignác földművelésügyi miniszter személyében. További előfeltétele volt egy ilyen jellegű és horderejű válság kibontakozásának az az óriási konkurenciaharc, amit az ország nagy borkereskedői egymás ellen vívtak. A budapesti és budafoki kereskedők szemében a legnagyobb szálkát a pécsi kollégáik, különösen pedig az ő felségvizeikre is betolakodó Engel-cég jelentette. Ráadásul erre a cégre annál is könnyebb volt rásütni a hamisítás bélyegét, mivel annak már 1898-at megelőzően is több ízben meggyűlt a baja a hatóságokkal. 1873-ban borcsempészet miatt emeltek vádat ellenük Pécsett, mivel titokban, engedély nélkül szállítottak bort a városba.[13] Bosznia okkupációja idején újabb, immáron nagyobb port kavaró eljárást indítottak ellenük, ugyanis a hadsereg számára szállított boraikban fuxint találtak. Ez egy olyan anyag volt, amit a korban meglehetősen gyakran használtak a vörösbor színének javítására, és aminek bizonyos, arzénszármazékokat is tartalmazó fajtái az egészségre károsak voltak. Ezzel összefüggésben 1879-ben zárolták a cég borkészletét.[14] Egy 1880 januárjában keletkezett távirat arról értesíti a pécsi polgármestert, hogy Svájcban, a berni pályaudvaron lefoglaltak kilenc hordó vörösbort, amelyből kettő az Engel József fia cégtől származik, és amelyek a vegyvizsgálatok során fuxinnal hamisítottnak bizonyultak.[15] A tiltott bormanipulálás gyanúja a következő években is fel-felmerült a céggel kapcsolatban, de az ismétlődő vizsgálatok nem igazolták ezt a gyanút. 1895-ben, budafoki pincéjükben foglalt le a rendőrség borokat, s noha a Budapesti Állandó Borvizsgáló Szakértői Bizottság némelyik mintát hamisnak nyilvánította, a Budafokon illetékes elsőfokú hatóság, vagyis a biai főszolgabíró felmentette Engeléket. Ezzel egyidejűleg a belügyminiszter utasítására Pécs város rendőrkapitánysága is vizsgálatot tartott a cég pécsi és baranyai pincéiben, ám ez a kihágási eljárás is felmentéssel zárult. A földművelésügyi minisztert azonban nem győzte meg a két egybehangzó döntés, ezért felkérte a belügyminisztert, hogy a másodfokú hatóság által vizsgáltassa felül az első fokon hozott ítéletet.[16] Sajnos a további fejleményekről csak a korabeli, és nem épp objektív sajtóból szerezhetünk információt: a Borászati Lapok megfogalmazása szerint „a dolog elaludt.”[17] A bortermelőket és a vendéglősöket ez az ügy tovább erősítette abbéli meggyőződésükben, hogy az 1893-as intézkedések nem nyújtanak számukra elegendő védelmet a borhamisítókkal szemben. Ezeknek a köröknek, illetve az ő érdekeiket képviselő Darányi Ignácnak a kezdeményezésére 1896 őszétől tárgyalások indultak meg az érintett minisztériumok és érdekcsoportok között egy törvénymódosító rendelet megszövegezéséről. A hosszas előkészítés lépéseinek ismertetése nem tartozik szorosan a témánkhoz, egy fontos momentumot azonban ki kell emelnünk: már ezeken a megbeszéléseken tapasztalható volt a termelőknek a kifejezetten a pécsi kereskedőkkel szembeni ellenszenve. Tény, hogy a pécsiek nyíltan ellenezték az 1893-as rendelet szigorítását, sőt indítványozták az eredeti rendelet hatályon kívül helyezését. Nézetük szerint nem lett volna szabad ilyen megszorító intézkedéseket hozni addig, amíg Ausztriában is meg nem teszik ugyanezt, mivel így szabad tér nyílhat az olcsó osztrák mű- és törkölyborok beáramlásának. Ezzel a véleménnyel azonban nem álltak egyedül: hasonló szellemben nyilatkozott többek között a Magyar Kereskedelmi Csarnok, a Soproni Kereskedelmi és Iparkamara és a Tokaj-hegyaljai Borkereskedők Testülete is.[18] Mégis a pécsiek testesítették meg a termelők, és egyre inkább a közvélemény szemében is a borhamisítók szószólóit. Ezt különösen jól érzékelteti az 1897. március 8-9-én tartott szakértekezlet jegyzőkönyve. Ezen az értekezleten, amelyet szintén Darányi hívott össze a módosító rendelet tervezetének megvitatására, jelen voltak az illetékes (vagyis a földművelésügyi, a kereskedelemügyi, a belügyi, a pénzügyi és az igazságügyi) minisztériumok, a Magyar Bortermelők Országos Szövetkezete (az OMGE), a kereskedelmi és iparkamarák és más érintett testületek képviselői. A Pécsi Kereskedelmi és Iparkamarát képviselő Littke József, Ullmann M. Károly, Tauszig Zsigmond, Molnár Lipót és Záray Károly a legnépesebb delegációt alkotta, ez is jelzi, mekkora jelentőséget tulajdonítottak ennek az értekezletnek. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a pécsiek számos kérdésben nem értettek egyet a nagy többséggel. A legélesebb ellentétek a törkölyborra vonatkozó tilalmak és a létrehozandó borellenőrző bizottságok kérdésében merültek fel. Ezt az ellenzéki magatartást többen úgy értelmezték, hogy a pécsiek nem a borhamisítás megakadályozására törekszenek, és ennek a nézetnek néhány résztvevő hangot is adott, mire Tauszig Zsigmond a leghatározottabban visszautasította az efféle gyanúsítgatásokat. Egy hozzászóló azonban azt válaszolta erre, hogy ez nem puszta gyanúsítgatás, aminek alátámasztására pécsi tényekre hivatkozott, „amelyek miatt annak idején Svájcból ki is tiltották a magyar borokat.”[19] A módosító rendeletet végül 1897. augusztus 23-án adta ki a kereskedelemügyi miniszter 53 850. szám alatt. Megjegyzendő, hogy 1896-97 folyamán már Ausztriában, Franciaországban és Spanyolországban is folytak tárgyalások a műbor-gyártás betiltásáról, de ezekben az országokban nem született a magyarországihoz hasonlóan szigorú szabályozás.

Az ellenük kibontakozó, részben mesterségesen táplált bizalmatlanság miatt a pécsi kereskedők 1898 tavaszán szükségét érezték, hogy saját folyóiratot indítsanak, amelyen keresztül megvédhetik magukat az őket ért támadásokkal szemben. A Magyar Borkereskedők Lapja, mint azt címe is jelzi, nem pusztán helyi érdekek szószólója, hanem országos lap kívánt lenni. Ám keletkezésének körülményei eleve arra predesztinálták, hogy a megcélzott olvasóközönség legtöbbet háborgatott részének, a pécsi kereskedőknek nyújtson fórumot a visszavágásra. Az első szám 1898. május 1-jén jelent meg, és a „folytonos és mesterségesen előidézett támadásoknak fáklyahordozói” elleni harcot tűzte ki az újság egyik legfőbb céljául.[20] A Borászati Lapok a következő, meglehetősen hűvös kommentárt fűzte az új sajtótermék első számához: „Örvendünk, hogy épp Pécs városa az, mely végre szükségét érzi egy magyar borkereskedelmi lap hiányának, mert - szó, ami szó - Pécsnek a legújabb időben a lehető legrosszabb hírneve van fejlett műbor kereskedelme következtében [...] A bevezető sorok 'Béke velünk' czím alatt ránk nem a legjobb benyomást teszik [...] Egyelőre tartózkodással fogadjuk az új jövevényt, de ha látni fogjuk, hogy durva seprővel fog hozzá először a háziszemét kisöpréséhez, melyre főleg Pécsett igen nagy szükség van, közgazdaságilag oly fontos vállalatához mi is szívesen nyújtunk segédkezet."[21] A Magyar Borkereskedők Lapja nem bizonyult hosszú életűnek: utolsó száma nem egészen egy év fennállás után, 1899. április 15-én jelent meg.

1898-ra tehát már gyülekeztek a viharfellegek a pécsi borkereskedelem egén. Az Engel cég és néhány más társaság korábbi kihágásai, valamint a pécsi kereskedők nyílt állásfoglalása a műbor-törvény „idő- és okszerűtlen” bevezetésével szemben, még ha ebben volt is némi igazuk, rossz fényt vetett az összes pécsi borkereskedőre, beleértve a becsületeseket is, akik jóval többen voltak, mint a tiltott üzelmeket folytatók. Mindezen előzmények segítenek megvilágítani azt, hogy hogyan vezethetett egyetlen pécsi székhelyű cég ellen indított eljárás néhány hét alatt szinte az egész pécsi borpiac megbénulásához, az ottani kereskedők erkölcsi hitelének végzetes megingásához, és egy országossá váló mozgalomhoz a (vélt vagy valós) borhamisítók leleplezésére. Nézzük meg most magát a közvetlen kiváltó okot.[22]

1898 őszén razzia-szerű vizsgálatot tartottak több budapesti kocsmában, és hamis borokra bukkantak. A nyomozás során néhány kocsmáros az Engel József fia pécsi bornagykereskedő céget nevezte meg, mint a borok szállítóját. A vizsgálat szinte még meg sem kezdődött, mikor számos országos és fővárosi lap már világgá kiáltotta a hírt a pécsi hamis borokról. A pécsi sajtóban ezt persze óriási felháborodás követte, és igazi sajtóháború robbant ki. A két legvehemensebb résztvevő, a Borászati Lapok és a Pécsi Napló valóságos golyózáport zúdított egymásra. A nyomozás során, október végén, november elején vizsgálatot tartottak az Engel cég budafoki pincéiben, ahol 35 féle borból 140 üveg mintát vettek. Mielőtt azonban ezek vegyelemzése megtörténhetett volna, Engel Adolf és Engel Mihály illetékességi kifogást emelt a nyomozással kapcsolatban. Az történt ugyanis, hogy bár a cég és annak egyik tulajdonosa pécsi volt, a nyomozást mégis a budapesti főkapitányság, illetve az államrendőrség folytatta, a pécsi hatóságok teljes megkerülésével. Hivatkozási alapul pedig az szolgált számukra, hogy ifjú Engel Adolf akkor már budapesti lakos volt. Csakhogy akkor viszont a IV. kerületi rendőrség lett volna az illetékes, hiszen Engel Adolf oda volt állandó lakosként bejelentve.[23] A belügyminiszter, Perczel Dezső át is utaltatta az ügyet oda. A IV. kerületi rendőrfőkapitány, báró Splényi Ödön pedig már másnap, november 8-án beszüntette az eljárást. A borminták visszakerültek a céghez, amely még aznap megsemmisítette azokat. Hamarosan ezután maga Engel Adolf és Engel Mihály kérte borainak megvizsgálását, amit azonban a földművelésügyi miniszter elutasított, mondván, hogy éppen a cég szalasztotta el a legegyszerűbb és legbiztosabb módot, hogy magát rehabilitálja. Néhány nap múlva a belügyminiszter felfüggesztette Splényi Ödön határozatát, ellene vizsgálatot, az Engel cég ellen pedig újabb eljárást indított, visszaadva az ügyet a VIII. kerületi rendőrkapitánynak, Krecsányi Károlynak. Ezzel aztán feltartóztathatatlan lavinát indított el. A borhamisítók üldözése országos mozgalommá vált. Aki Pécsről vagy pécsi kereskedőtől vásárolt bort, rohant megvizsgáltatni azt. A pécsi borkereskedők szállítmányait sok megrendelő már át sem vette, hanem még az állomáson mintát vetetett belőle. A budapesti és a kolozsvári borvizsgáló bizottságok alig győzték a rengeteg beküldött mintát kielemezni. Ezek között azonban már nemcsak pécsi, hanem tapolcai, veszprémi, soproni, szekszárdi és néhány budapesti kereskedő borai is ott voltak.[24] Azoknak lett tehát igaza, akik azt jósolták, hogy a borhamisítók ellen megindított kíméletlen hajsza nem a magyar borok tekintélyének visszaállításához, hanem általában a magyar borkereskedőkbe fektetett bizalom megingásához fog vezetni. Sajnos kevesen ismerték föl ezt időben, s mivel zömük, mint például a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara, vagy a Pécsi Napló valamilyen szinten érintett volt a dologban, sokáig nem hittek nekik.[25] Aztán az első felzúdulást követően, amint kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a borhamisítók elleni zajos kampány igenis kétélű fegyver, egyre többen csatlakoztak a fenti véleményhez. Több budapesti illetve országos lap is elítélte a 'túlzó agrárizmust' és annak legfőbb fórumát, a Borászati Lapokat, az pedig hosszas polémiákba bocsátkozott a 'merkantilista vezérújságnak' titulált Pester Lloyddal, illetve a Pesti Hírlap-pal és az Egyetértéssel. Pécsett megoszlottak a vélemények az Engel-féle botrányról és az azzal kapcsolatos eseményekről. A sajtó és a Kereskedelmi és Iparkamara állásfoglalására már utaltunk. A város polgármestere is kiállt a megtámadott kereskedők mellett, és erkölcsi bizonyítványt állított ki Engel Mihály részére, amelyben „a közművelődés terén tanúsított, valamint társadalmi tevékenységét, különösen a szőlőgazdászat terén való példaadó működését elismeri.”[26] Voltak azonban olyanok is, akik megelégedéssel, sőt kárörvendve figyelték az ügy fejleményeit. A Borászati Lapok készségesen beszámolt a pécsi vendéglősök értekezletéről, akik elhatárolták magukat a hamisítóktól, és éles kritikával illették némely helyi borkereskedő magatartását.[27] Ugyancsak örömmel közölte le a lap néhány pécsi szőlősgazda és borfogyasztó levelét, amelyben további adalékokat szolgáltatnak egy-egy általuk gyanúsnak talált helybeli cég vagy kereskedő üzelmeiről, és hálálkodnak, mivel „mióta a pécsi műborok ellen a mozgalom megindult, rohamosan emelkedik a bor ára.”[28]

Az Engel-cég ügyében Budapesten megejtett vizsgálat, amivel párhuzamosan még több hatóság előtt folyt különböző feljelentések alapján eljárás, 1899 januárjában zárult le, a nagy közfigyelemmel kísért tárgyalásra január 9-10-én került sor. Az 1895-96-os esettel ellentétben Engeléket ezúttal már elmarasztalta a bíróság: a cég tulajdonosait egyenként egy hónapi elzárásra és a kiszabható legmagasabb pénzbüntetésre, vagyis 300 forintra ítélte, amihez természetesen még a tetemes eljárási költségek (vegyvizsgálati díjak, az ítélet hírlapi közzétételének díja stb.) is hozzáadódtak. Mind az ügyész, mind a cégtulajdonosok fellebbezést nyújtottak be. A másodfokú ítélet január 16-án született meg. A vádlottakat ismét bűnösnek mondták ki mesterséges borok készítése, forgalmazása és törkölyborok tartása és raktározása körül elkövetett visszaélések vétségében, az ítélet azonban különbséget tett a két cégtulajdonosra kirótt büntetések mértékében. Az elsőrendű vádlott Engel Mihályt 10 nap elzárásra, a másodrendű vádlott ifjú Engel Adolfot 100 forinttal megváltható tíznapi elzárásra ítélték. Ezen kívül fejenként 200+200+200+200+100 forint pénzbüntetésre, ennek behajthatatlansága esetén első rendű vádlottat további 55 nap, másodrendű vádlottat 65 nap önköltségen történő elzárásra ítélték.[29] Az eljárás folyamán felmerülő mindennemű költség természetesen még ezen felül volt és az is az elmarasztalt felet terhelte. Mindezeken túl még a Pécsett lefoglalt 1225 hektoliter törkölybor denaturálását és elárverezését is elrendelte a bíróság. Az így befolyó összeget a törvénynek megfelelően jótékonysági célra fordították, de - a pécsi sajtó újabb nagy morgolódására - nem pécsi, hanem három országos illetve fővárosi jótékonysági intézmény osztozhatott rajta.[30] Végül pedig a bíróság arra kötelezte Engel Adolfot és Mihályt, hogy az 1898 októberében a pécsi pincéikben összeírt törkölyborból az eljárás során hiányzónak megállapított 112 hektoliter árát térítsék meg, s ezt a pénzt a budapesti szegényalap javára fizessék be. S bár az Engel testvérek ismét fellebbeztek, ezúttal nem sikerült kieszközölni a büntetés elengedését.

Ezzel azonban csak ez a per ért véget, a nyomában támadt válság, és a súlyos következmények még hosszú évekre visszavetették a magyar borkereskedelmet. Foglaljuk össze ezeket a következményeket! A hamisítók üldözésére meghirdetett kampány valóban ért el eredményeket, amint az a 24. lábjegyzetben közölt táblázatból kiolvasható. Teljesen azonban nem sikerült megszüntetni a műbor-gyár- tást, és az elért eredményeknek is megvolt az ára. Ami magát az Engel céget illeti, pécsi főtelepük már csak 1901-ig állt fenn, utána áttették székhelyüket Budafokra.[31] Engel Mihály még néhány évig pécsi lakos maradt, testvére, Adolf azonban végleg Budapestre költözött. Hatalmas vagyonukhoz képest a rájuk kirótt büntetéspénzek csekélységnek számítottak, ám az erkölcsi veszteségük meglehetősen nagy volt. Nem hagytak fel mindazonáltal a borkereskedelemmel, sőt 1903-ban illetve 1910 táján ismét borhamisítás gyanújába keveredtek.[32] 1907-ben még esik szó Engel Mi- hályról a pécsi polgármesteri iratokban, de az 1909-es címtárban már nem szerepel. Lenkei Lajostól tudjuk, hogy Bécsbe költözött, ahol betársult egy kerékpárgyárba. Élete igen tragikus véget ért: amúgy is megtépázott idegei nem bírták elviselni újabb üzleti vállalkozásának kudarcait, ezért öngyilkosságot követett el.[33]

Az Engel testvéreken kívül még számos kereskedő áldozatául esett a pécsi, vagy pécsi borkereskedő által közvetített borok elleni tömeghisztériának. Eljárás folyt többek között Oblath Adolf, Kann Ignác, Tauszig (Teleki) Zsigmond, Friedmann József és Fodor Mór ellen.[34] De az általános bizalmatlanság azokat is sújtotta, akik ellen nem folyt vizsgálat, és ez az erkölcsi csőd gyakran anyagi csőddel is végződött. Egyes pécsi kereskedők, mint például Scwabach Zsigmond, vagy Kann Ignác, kivándoroltak Amerikába, mások új foglalkozás után néztek. 1894-ben még 68 borkereskedőt írtak össze a megyében, ebből 25 volt pécsi.[35]

1900-ban a segédszemélyzettel együtt a megyében 88, Pécsett 165 volt a borkereskedelemben foglalkoztatottak száma.[36] 10 év múlva ugyanezek száma a megyében 64, Pécsett pedig 60 (az 1900-asnak kevesebb, mint fele!) volt.[37] Az 1903-as pécsi címtárban még 21 borkereskedő neve szerepel, az 1909-esben már csak 11. Pécs megszűnt fontos borforgalmi központnak lenni. A borkereskedelem lehanyatlása egyrészt tehát munkalehetőségeket számolt fel, másrészt jelentősen csorbította a város gazdasági erőforrásait.

De nemcsak a városra nézve járt igen súlyos következményekkel ez a borhamisítási botrány. Magyarországnak olyan hatalmas versenytársakkal kellett megküzdenie a piacért, mint például a franciák, az olaszok vagy a spanyolok. Ilyen körülmények között különösen nagy károkat okozott a magyar borkereskedelemnek a hamisítások körüli felhajtás, aminek a híre természetesen külföldre is eljutott. Minden bizonnyal a magyar borok iránt megrendült bizalom is hozzájárult bizonyos mértékben kivitelünk csökkenéséhez. Ugyanis míg 1898-ban 700.567 métermázsa bort vittünk ki 31 millió 384 ezer korona értékben, addig 1899-ben csak 612.143 métermázsát 27 millió 471 ezer korona értékben, s bár a következő évben emelkedés mutatkozik (741.415 mm, 33 millió 461 ezer korona értékben), 1901-ben ismét visszaesett a borexportunk (697.065 mm, 26 millió 103 ezer koronáért).[38]

A fentiekben arra próbáltam választ keresni, hogyan fejlődött országos botránnyá egy, a korban nem épp ritka, országszerte előforduló hamisítási ügy, és miért éppen Pécs vált a botrány negatív főhősévé. Ennek megvilágításához fontos volt megismerkedni az 1898-as eset előzményeivel. Ezek figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy az Engel-féle borhamisítási ügy a 19. század végi agrárválság egyik megnyilvánulása volt, amiben a cég vitathatatlan felelősségén kívül óriási szerepet játszottak olyan tényezők is, mint a bortermelők és borkereskedők között feszülő érdekellentétek és a borkereskedők közötti konkurenciaharc. Fontos megjegyezni, hogy a termelők és a kereskedők viszonya árnyaltabb volt, mint amilyennek e tanulmány alapján tűnhet. Nem foglalkoztam például azokkal az esetekkel, amikor maguk a termelők manipulálták tiltott módon a boraikat, vagy mikor a kereskedőkkel összejátszva azok pancsolt italait adták el saját termésű boraikként. Még árnyaltabbá teszi a képet, hogy a borkereskedők jelentős része maga is termelt bort. Mindezek figyelmen kívül hagyására egyrészt terjedelmi, másrészt tematikai korlátok késztettek. A fő tendencia nem a termelők és a kereskedők érdekeinek egybeesése, hanem inkább azok szembenállása volt, és ez különösen élesen megmutatkozott az 1898-ban kirobbant botrány kapcsán, ezért erre helyeztem a nagyobb hangsúlyt. Pécs kereskedői egyrészt mint az olasz borok közvetítői, másrészt mint a bortörvények harcos ellenzői vívták ki a termelők és az ő érdekeiket képviselő Darányi Ignác nemtetszését. Ami pedig a konkurenciaharcot illeti, nem véletlen, hogy egy országos hírű és jelentős külföldi forgalmat is bonyolító cég került a támadások célpontjába.

 


[1] Magyar Törvénytár (a továbbiakban: MTt), 1526-1608. 345.p.

[2] MTt 1657-1740. 649.p.

[3] MTt 1657-1740. 671-73.p.

[4] MTt 1740-1835. 37-39.p.

[5] MTt 1892-1893. 277-281.p.

[6] MTt 1892-1893. 561-564-p. A törvénycikk második paragrafusa szerint mesterséges a bor, „ha nem kizárólag szőlőből, illetve szőlőmustból készült,” és ha „a borhoz tisztított szeszen, vagy cognacon kívül víz, vagy bármely más anyagok kevertetnek.” Ugyanakkor lehetővé teszi a must ’okszerű’ kezelését és javítását. (Azt, hogy ezen mi értendő, a törvényhez kiadott 83 432 sz. kereskedelemügyi miniszteri rendelet körvonalazta, amiben mindazon anyagokat felsorolták, melyeknek használata megengedett volt a bor színének, illetve zamatának javításához.) A törvény szigorú előírásokat tartalmaz arra nézve is, hogy a borokat csakis saját fajtájuknak, illetve származási helyüknek pontos megjelölésével lehet raktározni és forgalmazni. Tárgyalja továbbá azt, hogy mi számít kihágásnak, és megadja a kihágás esetén lefolytatandó eljárás és ítélkezés irányelveit. Ez a törvény a Magyarországon forgalomba hozott külföldi borokra is érvényes volt.

[7]MTt 1908. 1092-1117. 4.sz. törvénycikk

[8] Várady Ferenc: Baranya múltja és jelenje I. kötet. Pécs, 1896. 517-521.p.

[9] Kovács András: Adatok a pécsi filoxéravész történetéhez. In: Baranyai Helytörténetírás, 1972. Pécs, 1973. 277-289.p.; Nagy Imre Gábor: Fejezetek a pécsi szőlő és borkultúra történetéből, 1890-1914. In: Tanulmányok Pécs történetéből, 2-3. kötet Vonyó József (szerk.) Pécs, 1996. 81-90.p.

[10] Várady... i.m. 1896. I. kötet, 658-659.p.

[11]BML cégbírósági iratok 1876/6588 ikt. sz.; 1882/57 1-4 ikt.sz.

[12] Borászati Lapok, 1898. november 13. 782.p.

[13] BML Pécs város polgármesteri iratok 1873/10 416, 11 737; 1874/4356 sz.

[14] BML Pécs város polgármesteri iratok 1879/12 459, 12 682; 1880/ 37 sz.

[15]BML Pécs város rendőrkapitányi iratok 1880/54 sz.

[16] OL a Kereskedelemügyi Minisztérium Ipari és Belkereskedelmi Szakosztályának iratai 1896/79 734

[17] Borászati Lapok, 1898. november 13. 782.p.

[18] Az említett testületek feliratai megtalálhatók az OL Ker. Min. Ipari és Belker. Szakosztályának iratai közt a 716. csomóban 1898. 11. tétel 10 268 alapszámon, illetve a 790. csomóban, 1899. 11. tétel 3400 alapszámon.

[19]OL Ker. Min. Ipari és Belker. Szakosztályának iratai 790 csomó, az 1897. március 8-i értekezlet jegyzőkönyve.

[20] Magyar Borkereskedők Lapja, 1898. május 1. 1.p.

[21] Borászati Lapok, 1898. május 20. 361.p.

[22]A különböző levéltári mutatók tanúsága szerint az Engel József és fia cég ügyében folytatott nyomozás, a tárgyalások és az ítéletek kapcsán rengeteg irat keletkezett, ám ezek nagy része ma már nem lelhető fel a mutatóban megjelölt számokon. Ezért kénytelenek voltunk a korabeli sajtó, elsősorban a Borászati Lapok és a Pécsi Napló segítségével rekonstruálni az eseményeket, természetesen kellő forráskritikával kezelve ezeknek az újságoknak a tudósításait.

[23]A budapesti czím- és lakjegyzékek szerint Engel Adolf a Mária Valéria utca 5. sz. alatt lakott. ez az ingatlan Engel József (Adolf édesapja) nevén szerepelt, akit az 1891-92-es címtár még gabona-, az 1896-97-es címtár már mint borkereskedőt említ.

[24] A borvizsgálatok számának drasztikus emelkedését jól illusztrálják a Magyar Statisztikai Évkönyv (Új folyam, VIII.) 1900. évi 161. oldalon közölt adatai. A táblázat a budapesti és a kolozsvári bizottság összesített adatait tartalmazza:

 

Év Megvizsgáltatott Előállítása, vagy elnevezése miatt törvénybe ütközött
hány hány hány féltől hány minta
féltől minta szám szerint % szám szerint %
1896 57 187 42 73.68 95 50.80
1897 71 315 44 61.97 144 45.71
1898 305 957 164 53.57 404 42.22
1899 910 2604 370 40.66 642

24.60

[25]Erre vonatkozólag lásd: a pécsi Kereskedelmi és Iparkamara 1898. november27-én tartott rendkívüli közgyűlésének jegyzőkönyvét, illetve a Pécsi Napló 1898. november 11. számát

[26] Borászati Lapok, 1899. január 15. 49.sz.

[27] Borászati Lapok, 1898. december 11. 867.p.

[28] Borászati Lapok, 1898. december 18. 894.p.

[29] Mivel egy kihágási ügyben a maximálisan kiszabható bírság 300 forint volt, az így megadott bírságösszeg többrendbeli borhamisítás együtt-tárgyalására utal, ami nem megfelelő, hiszen csak Budapesten több kerületben folyt az Engel József fia cég ellen eljárás, nem beszélve az ország más tájairól.

[30]Pécsi Napló, 1898. január 22. 3-4.p. A következő intézmények osztoztak a bevételen: a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület, a Fehér Kereszt Egyesület és a VIII. kerületi Általános Közjótékonysági Egyesület.

[31]BML cégbírósági iratok, 1901/15 428 ikt. sz.

[32]BML Pécs város polgármesteri iratok, 1903/1886. ikt. sz.; Ete János visszaemlékezése, BML Kézirattár, K-755/1976.

[33]Lenkei Lajos: Negyven év Pécs életébõl. Pécs, 1922. 234.p.

[34]BML rendőrkapitányi iratok, szám nélkül. Taussig Zsigmondot, aki az Engel-féle botrány kirobbanásáig elismert borásznak számított, és akinek cikkeit a Borászati Lapok rendszeresen közölte, a Kolozsvári Állandó Borvizsgáló Bizottság szavazás végeredményeként nyilvánította hamisítónak, a kémiai elemzés eredményeinek ellenére, mert „a fennforgó esetben nagyobb súlyt vél a bortermelők és a borral kereskedők tapasztalatára helyezhetni, mint a chémiai analysisre.”

[35]Várady… i.m. 1896. I. kötet, 659.p.

[36] A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása, 3. rész, 642-698.p.

[37] A Magyar. i.m. 1910.

[38] A m. kir. kormány működéséről szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 1901. Budapest, 1902.233.p.