Cikkek

Baranyai Aurél: A pécsi Littke-pezsgő regénye.

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 3. szám, 57-71. oldal

Letöltés: pdf20


Baranyai Aurél

 

A PÉCSI LITTKE-PEZSGŐ REGÉNYE

 

 

A honfoglalás

 

Haldoklott már Szobieszky János, a lengyelek legendás királya. Mintha csak erre vártak volna a tatárok, oroszokat szorongató seregeik Lengyelországba nyomultak és fél év sem telt belé, Lembergig törtek előre. Szobieszky ezt már nem tudta megakadályozni.

A 17. század végén, a második tatárjárás szelére rémületes futás kezdődött. Mint mindig, ha bajba jutott a lengyel, most is Magyarország felé tekintett reménykedve és menekült, menekült a százszor kipróbált „bratanki” oltalmat ígérő karjaiba.

A nagy létszámú Liedtke család (mert akkor még így írták a nevüket) is megindult Lengyelországból néhány fedett szekérrel Magyarország irányába. Csatakos, kusza csoportok lepték el az utakat, bőgő marhák és gyalogos menekülők szorultak a lóháton utazó férfiak, szekérre zsúfolt asszony-és gyermeknép közé. Pihenni csak úgy lehetett, ha letértek az útról, mert a végtelen karaván állandó mozgásban egyre csak özönlött nyugat felé. A bizonytalanságba. Liedtkééknek talán reménykeltőbb volt az útjuk, mert ismerősökhöz igyekeztek, de, hogy mi vár rájuk, ők sem tudták. Feje tetején állt a világ akkor Magyarországon is. Budát már visszafoglalták a töröktől, de az ország déli részein még folyt a felszabadító hadjárat.

A Habsburg hatalom olyan gyarmatot kezdett kiépíteni magyar földön, amely merkantil gazdasági politikával az ipar és a kereskedelem fejlesztését célozta. Letenni a kardot és munkaeszközt a kézbe, hogy minden magyar karja a bécsi kormányzat érdekeiért fáradozzon. Ez az önző és haszonleső politika szüli a nemzeti szabadságvágy forradalmi gondolatát. A bontakozó Rákóczi szabadságharcáét. Hogy mit hoz a holnap, még csak nem is sejti senki. Az bizonyos, hogy ilyen atmoszférában állandó fészek rakásáról legfeljebb álmodni lehet.

Így érkeztek Eperjesre, ahol egy sziléziai vásárokról ismert gazdag, jóravaló német posztókészítő mester házánál húzták meg magukat, de nem sokáig. Bár szívesen fogadták őket, oly melegséggel, mint a régen látott testvért, bár Liedtkéék buzgó igyekezettel segítettek a ház körüli és az üzleti munkákban (hiszen szűrszabók voltak), sőt két vásárra együtt is vonultak fel, hogy bemutassák Felső-Magyarország tótjainak és németjeinek mesterségük legszebb portékáit, mégis hamarosan szertefoszlott az az álmuk, hogy ezen a barátságos tájon sikerül megtelepedniök. Mert a 18. század legelső éveiben suttogni kezdtek a felvidéki erdők. A legnagyobb titokban megindult a kuruc önkéntesek szervezkedése. Egyre riasztóbb hírek érkeztek, melyek hallatára megremegtek a menekültek. Ismét felkerekedtek és hónapokig tartó, kétségbeejtő vándorlás után, elhaladva Érsekújvár rommá lőtt falai alatt, messze nyugaton, Komárom térségében két nagy ladikkal átkeltek a Dunán.

Fel kell tételeznünk, hogy „a siralmas állapotra jutott országban” iparos társaik segítségével jutottak egyre tovább, akik végül is az aránylag nyugodt légkörű és a török sanyargatását lassan már feledő Pécsnek irányították őket. Hogy a Dunától Pécsig való keserves útjuk meddig tartott, nem tudni. Talán évekig. Hiszen akkoriban úton-útfélen katonákba botlottak, akik bizony nem sokat teketóriáztak a civil népséggel. Kivált, ha még megsarcolni sem igen lehetett őket. Szerencsére a szabótudományt okos ember a katonaságnál is tudja kamatoztatni, és semmi okunk sincsen azt hinni, hogy ezen a honfoglalási vándorútjukon hőseinket bántalmazták vagy kirabolták volna.

1704-ben, amikor Sándor László kuruc ezredes elfoglalta Pécs városát, ők is beszivárogtak. Előbb persze a külváros legszélső peremére, mert mint nem megbízható idegenek, csak a városfalon kívül telepedhettek le és éltek abból, amit a polgárok ruháinak, a katonák köpenyeinek foltozásáért, javításáért kaptak. Ipari alapú települések emlékét hozták magukkal, munkájukat megbízhatóság, szolidság jellemezte.

1709-ben az egy teljes évig tartó pestisjárvány a mi hőseinket sem kímélte, ketten áldozatául estek a konok epidémiának. A vérveszteségen érzett gyászt hamarosan felváltotta egy újabb izgalom. 1711-ben az osztrák Herberstein vonult be a városba a rácokkal együtt. Riadalomra azért nem volt ok, mert a család politikailag nem kompromittálta magát. Tovább dolgozhattak, sőt népszerűek lettek és sikerült lehorgonyozniok a Szigeti külvárosban. Ez óriási dolgot jelentett, hiszen ez idő tájt 120 olyan család élt csak a városban, akinek háza volt.

1722-ben kezdik vezetni Pécs város telekkönyvét. Az első vékony kötetben Nro Pmo az 1-169. folyószámig futnak a bejegyzések. Itt a Belső város telektulajdonosai szerepelnek. A 90. sorszámon olvassuk Leitke János nevét. A városi telekkönyv negyedik kötetében, ahol a Szigeti külváros telkeit veszik számba, Lytke Janos ismét felbukkan. Nyilván ezek a legelső írott emlékek a Littke-család pécsi történetében és azt bizonyítják, hogy 1722-ig a Littkék megvetették a lábukat Pécs városában. A honfoglalás sikeresen lezárult.

 

 

Jánostól Lőrincig

 

A 18. század közepe táján tér át a Littke-dinasztia a maga készítette ruhákkal való kereskedésre. A szűrszabóságban nem igen volt már vagyonszerzési fantázia, az iparosodni kezdő városban legalább 40 német és magyar kolléga nézett ferde szemmel egymásra. Valamit tenni kellett, hogy kiugorjanak e sűrűsödő vetélkedésből.

Littke szabó portékái megjelentek tehát a Fő-téri piacon. Elébb csak kecskelábas asztalokon, később már saját bódéjukban (amiért évi 10 forint árendát fizetnek a városnak) árusítják jó hírű, harminc évre szóló ruháikat. Természetesen most még inkább csak a kisvárosi igényű szekereseknek, szegényebb polgároknak. Bizony jó volt áttérni a kereskedésre, hiszen a csupán iparosságból élő kézművesek a kereskedők jövedelmének fokozódó bőségével nem versenyezhettek. Littkéék vásárokra is jártak. Bár sohasem vitatták meg a családi tanácsban, az volt minden vágyuk, hogy famíliájukat az iskolázott értelmiség magasabb rétegébe emeljék.

Pécs természettől adott helyzete kedvezett a szőlőtermelésnek és a Mecsek déli lejtőin emberemlékezet óta mindig bor termett. Ez is hatalmasan izgatta az élénk iramú Littke-koponyákat, és nem is hiába, mert nem telt bele sok esztendő, az egyik Littke fiú, talán Franz Littke, egy szőlőbirtokos gazdag rác családba nősült. Itt kell keresni a majdani kiterjedt Littke borkereskedésnek a gyökereit.

„A mesterségből élni és borral is kereskedni” jelszó lett az egyre pécsibb, egyre tisztesebb és egyre vagyonosabb Littke-familia első számú házi parancsa. Ezen az úton lett társadalmi súlyú polgár a mi hősünk, a család akkori feje, Littke János. Ekkor már mind a három pécsi nemzetiség vére keveredett és buzgott a család ereiben: a magyar, a rác és a német. Hungaricus, illyricus, germanicus, ahogyan a régi, latin nyelvű városi jegyzőkönyvek írják. Kitűnő hibrid! Német alaposság, magyar lelemény és a rácok pénzgyűjtő szenvedélye. Amikor a l8. század második felében Pécs szabad királyi várossá avanzsál, a Littkéék érdekszférájában már vendéglőt is találunk. A vendéglátóipar döntő jelentősége az elit polgárság kialakulásában Pécsett is tükröződik, igazolva ennek az iparágnak jövedelmező erejét és kedvező termelési lehetőségeit, mely a kereskedelemmel is szoros érdekközösségbe hozta. S mindez immár egy család erős kezében.

Vagyoni erejüket az ingatlan-befektetés érzékelteti. Vesznek, eladnak, cserélnek. És dolgoznak keményen. Kijutottak a szendergés határozatlan állapotából, tudják, mit akarnak. Látják, hogy a kereskedelem legjelentősebb ága a borvonal, de csak egyes szőlősgazdák adogatnak el borokat kis tételekben. Idegen kereskedők járnak a hegyen és vásárolják össze a termelés helyén, a kiforrás pincéiben a baranyai borokat. Nincs tehát rendszer, ide kell betörni „új időknek új dalaival”. A pincék jók, sőt kitűnőek, van belőlük elég, egyenlő hőmérsékletet tartanak, talán bérelni is lehetne belőlük, nem kell feltétlenül megvásárolni, ami nagyobb anyagi befektetéssel járna. Szóval alakulnak a dolgok.

A társadalomba való komolyabb beilleszkedés is időszerű lett. A tímárokkal kerülnek először kapcsolatba, akik közt már akkor is volt néhány kiemelkedő hírű bőrműves, gazdag ember, rangos pécsi polgár. Aztán a kereskedőkhöz közeledtek, akikkel nem volt nehéz megértetni a kéz kezet mos előnyeit s a mercatorok, kalmárok és questorok egyébként is németek voltak. Az újra éledő városban a polgárság gerincét alkotó, kétharmad részben nem magyar elemek szerencsét próbáló igyekezete sikert ígért Littkééknek is. Ekkori pozíciójukból már csak egy lépést kellett tenniök az aranykor hajnaláig, Littke Lőrinc (1809-1879) megjelenéséig és munkásságáig.

 

 

Lőrinc mester

 

Mindaz, amit most elmondunk, tőle ered: Littke Lőrinctől. Ő mesélt erről ritka jókedvében gyermekeinek és ők adták tovább az unokáknak. Mint minden egyéniség, ő is megmaradt a családi történelem kimagasló alakja, akiről mindent tudni illett, jót és rosszat, diffamálót és dicsőségest. Így emelkedik fel alakja és szelleme a nemzedékek mondáiból:

l809-ben született Pécsett. Hét hónapra jött a világra s mivel agyhártyagyulladást kapott, fél évig meleg borban kellett füröszteni, lágy gyolcsokba csomagolni, hogy életben maradjon. Meg is élt s bár néhány esztendeig törékeny és görbe fiúcska maradt, de élénk és vidám természetű. Tanulni nem szeretett, de a fejszámolásban nem érte utol egyetlen kis társa sem. Ezt később kitűnően kamatoztatta. Majd elmondjuk.

Csak elemi (normál) iskolát végzett s hamarosan munkára fogták. Édesatyja szabó műhelyében inaskodott, de csak immel-ámmal. Bár egy gomblyukat precízen kivarrni sohasem volt türelme (pongyola munkájáért sokszor kapott nyaklevest), a szövetekhez kitűnően értett és inkább a kész, a teljes ruha a testen, „a nagyszerű egész” érdekelte. A ruhapróbákon ő vette észre először, hol kell toldani, hol pedig bevenni az anyagból, hogy testre simuljon, ahogyan az akkori divat diktálta. Ezt persze a műhely eleinte nem honorálta.

Félrelökték: „vasald azt a gérokkot!” S neki menni kellett. Keserves évek voltak. Hajnaltól estig tartott a munkaidő. Mária Terézia már enyhített rendelete szerint „a mesterlegények a munkához reggeli öt órakor hozzákezdjenek és az ebéd után is nem előbb, mint estvéli nyolc órakor félben hagyni köteleztetnek.” Mindez Lőrinc- re is vonatkozott, mert apja egyenlő mértékkel mért: nem volt különbség az idegen legények és a saját édes fia között.

De semmi sem tart örökké. Húsz éves volt, amikor a céhmester és az atyamesterek feladták Lőrincnek a leckét, hogy milyen munkát készítsen remekbe. Csakis ekkor, amikor ez a remek - mindenki szeme tátására - valóban remeknek sikerült, kaphatta meg a mesterlevelet. De elébb vándorolnia kellett legalább két esztendeig. „Wanderjahre”. Lőrincet felcsomagolta a mamája, aki elindult. Vidorabban, mint ahogyan a mama képzelte. Ez neki való kirándulásnak ígérkezett. Ausztria, Németország, Franciaország és Itália, mindenütt fél esztendő, csupa kitűnő mester műhelyében. Lőrinc átalakult, mi több, átszellemült. Most már égett keze alatt a munka, eszméket kapott és adott, főként a francia szabás vonalán, hiszen odahaza Pécsett is a francia ízlés uralkodott a férfidivatban. Szeme, füle nyitva a műhelyben s még inkább azon kívül. Szítta magába az izgalmas, új impressziókat. Nem töltötte hiába az időt. Némi nyelvismeret is ragadt rá, aminek később nagy hasznát látta, s olyan ember vált belőle, akiről utóbb szuperlatívuszokban nyilatkoztak nemcsak a divathősök, hanem pályatársai is. Minden próba nélkül tudott ruhát önteni a belváros tanácsuraira, ami akkoriban, l830 és l850 között, a magyarosan öltözködő reformkori férfiaknál nem volt könnyű mesterség, hiszen csak gondoljunk az atillákra, pantallókra és a csizmanadrágokra.

Ám Littke Lőrinc nem az az ember volt, akit a pantallók varrása kielégíthetett. Úgy érezte, nem vállalt kötelezettséget, hogy mindig úgy fog élni, ahogyan kedves szülei kitervelték. Testvérei, mint Pécsett annyian, csak a szőlőművelésben, illetve a borban találtak olyan eszmét, mely vagyonosodáshoz, felemelkedéshez vezet. Ez az út Lőrinc számára túl hosszúnak és lassúnak tetszett. Az, hogy a könnyelmű aranyifjúságnak hitelbe is varrt, s a hitelért kamatot vett (nem is keveset - nem volt szégyenlős természetű), hogy egyre gyakrabban kölcsönökkel segítette a hozzá fordulókat, hamarosan tekintélyes jövedelemhez, sőt vagyonhoz juttatta. Mint kitűnő üzletember megtanulta amerikai lecke nélkül is, hogy az idő pénz, s neki nincs ideje arra, hogy varrótűvel bökdösse össze azokat a rhénes forintokat, amikből sok ezer kell, hogy álmait egyszer valóra váltsa.

Élete egyébként is válaszúthoz érkezett. Közvetlenül az után, hogy vándorlását befejezte, megnősült. A pécsi belvárosi plébánia anyakönyvében az l83l. évi november 8.-i dátumon ez olvasható: „Hon.Laurentius Littke coelebs, Sartor Magister, Annorum 22. in Monte Nivium, cum coelibe Johanna Taitl, Annorum 20, cum dispensationen in duabus Denuntiationibus, praesentibus Gestibus: Augustino Rabl Questore et Josepho Rosinger fabro ferrerio Q.Ecclesientibus. Adsissente Francisco Sautter cooperatore. Loci. Ezek szerint Littke Lőrinc szabómester, 22 éves, havihegyi lakos Taitl Johannával, aki 20 éves volt, két kihirdetés alóli felmentéssel házasságot kötött Sauter Ferenc cooperátor előtt. Tanuk: Rabl Ágoston questor (előkelő kereskedő) és Rosinger József lakatos mester. A Taitl név nagyon jól csengett akkoriban Pécsett, a Taitl papa nevezetes szövetkereskedése a Fő utcán a legismertebb volt a megyében. Kertjeiben szép fákat és sok virágot termesztett, különösen dáliákat.

Ettől kezdve már nemcsak Lőrinc, de Johanna asszony is részese lett a nagy gondolatnak: komoly családi vagyont gyűjteni, s ennek segítségével valósítani meg Lőrinc titkos terveit. A Taitl lány hozománya nem volt kevés, Lőrinc is már tekintélyes vagyon felett rendelkezett. Mióta a Puszka nevű szabómesterrel társult és nyolc legénnyel dolgoztak, őt már csak a szabás foglalkoztatta és az üzleti könyvek. Így jócskán maradt ideje, hogy kettős életének másik felét is kamatoztassa. Ezen a másik oldalon egyre szaporodtak az aktívumok. l845-ben, amikor a Fő-téren kétemeletes házat építtet és a város szívében ragyogtatja meg a Littke nevet, már két kőszénbányája van Pécsett és kőbányája Villányban. Ez a szerzemény már közös az óriási munkabírású és lelkes feleséggel. Johanna tensasszony egyenértékű társnak bizonyult, s talán még takarékosabb, mint a férje. Mindenről ő gondoskodott, s eleinte csak egy szolgálót tartott. Sokáig maga varrta a férje, majd a gyermekek fehérneműjét, kötötte, javította a fehér kapcát (harisnyát), s még a gyerek hózentrágerját is maga horgolta. A faggyúgyertyát ő öntötte. A spájz kincseinek állandó utánpótlása, főzés és takarítás az ő vállára nehezedett. A szobában faggyúgyertyával, a konyhában mécsessel világítottak: kis bádogedényben avas zsír, pamutkanóc. Spórolni a gyomron is lehet, jól tudták. Ezért pontos és szerény étkezési rendet tartottak. A hét minden napjára meghatározott étel készült. Hétfőn például krumpli, kedden és csütörtökön káposzta. Szerdán jobbára babfőzeléket kaptak, pénteken szigorú böjtöt tartottak (böjtös leves, meg grízes laska és hal). Vasárnap négy tál étel hússal és így tovább.

A Havi-hegy déli oldalán épült házban, az udvari szárny leghátsó kamrájában minden éjszaka égett a faggyúgyertya. Az ajtó üvege, s a kis ablak lefüggönyözve. Ebben a kamrácskában kereste a bölcsek kövét Lőrinc mester. Letelepedett kedves székére, szabadjára engedte fantáziáját és országos hírnévről álmodozott. Az ábrándok valóra váltásához a pezsgőkészítés tudományával kezdett foglalkozni. Alig kierjedt fehér újborral töltött üvegeket fojtott le. Jócskán maradt ebben szénsav, sőt annyi, hogy szétvetette a palackokat. Úgy robbantak egymás után, mint az ágyúütegek egy hadgyakorlaton. Lehet, hogy a palack volt vékonyfalú, lehet, hogy a szénsav volt nagy feleslegben, a kísérlet a kelleténél frappánsabban sikerült. Lőrinc az arcán és kezén mély sebeket kapott. A kudarc teljes volt, nem lehetett eltitkolni. A fél város kárörvendően vigyorgott: a pécsi Harpagon, az uzsorás Littke felsült a pezsgőjével! Franz Littke kitagadta Lőrinc fiát, mert ezt óriási botránynak tartotta. A Littke - mondában kerek száz üveg pezsgőről van szó, de nagyon könnyen lehetséges, hogy mindez csak mende-monda, aminek a fele sem igaz.

Az viszont valóság, hogy - ha volt is ilyen lecke - nem törte le Lőrincet, ellenkezőleg, ez lelkesítette fel igazán. Egyébként kedves papáját most már zsebre tehette volna, annyira nem függött tőle anyagilag. A pezsgő rejtélyét pedig meg kell oldani! A szófogadatlan ital dacos ellenállása felingerelte Lőrincünket. Az akaratos Littke fiúban a szellem és az ész hangja kiáltott, a nagy gondolaté, mely nem állhat meg félúton. Elölről kezdett mindent. Tapasztalatai folyton gyarapodtak. Homokszemet homokszemre gyűjtve semmit sem veszített abból, amit korábban szerzett, s mindig kész volt befogadni a hasznot ígérő újat. A Havihegyi kis ház kamrája virtigli kutató laboratórium lett, amely később leköltözött a Fő utca és a Piac-tér sarkára.

Májer János rézmíves legény ónnal bélelt két kisebb lepárló üstöt készített Lőrinc úrnak (addig konyhai fazekakból és lábasokból, burából és hűtőből ragasztott össze egy desztilláló készüléket) és ezt a tűzhely mellett állították fel az itt is állandóan lefüggönyözött ablakú udvari szobácska közepén. Lőrinc, akár csak Robert Koch, saját magán próbálta ki dédelgetett szülötteit, minden kísérleti anyagát. Sajnos nem írt naplót, receptje sem maradt ránk, így aztán találgathatjuk csak, hogyan készítette elő ízlelésre és hatáseredményre néhány hét alatt azt a próbaitalt, amire pezsgő képében évekre lett volna szükség. Akkoriban a Sec-Tronok álma sem létezett még, a kísérleti pezsgőgyártó laboratóriumok csak jóval később kezdtek működni a pezsgő klasszikus földjén, Franciaországban.

Dacára annak, amit az imént elmondtunk, Lőrinc nem ivott sokat sohasem. A kóstoló kísérleteknél is csupán egyetlen egyszer fordult elő, hogy a végső benyomásokra nem emlékezett, mivel nemcsak félig jutott önkívületi állapotba. Amikor gondolatai visszazökkentek a józan mezőkre, elhatározta, hogy azt az utolsó pohárnyit másoknak fogja ajánlani. Azoknak, akik egyszer mégis csak megszeretik az ő készítményeit, és pénzt, nagyon sok pénzt költenek rá. Visszaemlékezett a vándorévek franciaországi szakaszán szerzett élményére az utolsó vacsorán, amikor pezsgővel búcsúztatták a francia szabólegények, eredeti Vin de Champagne-nyal. Már akkor motoszkált a fejében valami, ami idehaza, a mecseki szőlők alatt érett erős gondolattá, hogy az igazi nagy Pénz a pezsgőben cseng. Ahol a Természet adományához a szellem szikrái adják a ragyogást. És a kézzel fogható, valóságos eredményt.

Fenségesen érezte magát, biztos erőt izmaiban és agyában ahhoz a próbához, amely előtt állt. Az igaz, hogy - Perignon úrnak hála - a franciák már l50 éve ismerték, de idehaza, Magyarországon nem csinálták még a pezsgőt. Lesz majd gondja vele, hogy megszerettesse honfitársaival, hiszen hallott ő is arról a magyar földesúrról, aki egy bécsi fogadóban pezsgőben hűttette a tokajiját. De ez a gondolat most másodlagosnak tetszett. Bízott benne, hogy eléggé ismeri azt a társadalmi réteget, amely majd az új ital fogyasztója lesz. Nagyszerű szerszám ez a pezsgő, majd meglátja a világ! Az emberek már szépen tollasodnak, elmúlt a török időknek, a Tempus Ottomanicanak még az emléke is. A magyar szabadságharc fájó végakkordjai is halványodnak, halkulnak egyre. Sírva vigadni viszont még tudunk, a nemesek és a főurak nem sajnálják sem a pénzt, sem a paraszt munkaerejét, ha szórakozni akarnak. S mintha kezdene divatba jönni Magyarország.

Lőrinc úr mindezt nem holmi honfibúval gondolta végig, hanem az üzletember éleslátásával. Csak járna mára magyarhoni pezsgőfogyasztás akár gyermekcipőben is, hogy tehessünk népszerűsítéséért valamit. Fényes és hozzáértő közönséget gazdag uraink adnak majd, akiket majmolni mindig is divat volt. A többi jön magától, míg a pezsgő, a Littke Lőrincé, a nép mindennapos itala nem lesz a vizezett bor helyett.

Elhatározta, hogy Pozsonyba utazik, ahol Esch-ék pezsgőgyára már működött, s melyet vándoréveiből hallomásból már ismert. Sokáig rágódtak feleségével ezen az utazáson, hiszen sok pénzbe kerül, de mielőtt elhatározó módon és üzemi méretekben a pezsgőgyártáshoz fogott volna, szükségét érezte egy kis tapasztalatgyűjtésnek, hogy ne kelljen saját kárán drágán tanulnia. Bízott fellépésében, jó szemében, hogy eleget megfigyelhet abból is, amit nem kötnek az orrára. Előzőleg leveleket írt az Esch és Társa cégnek, ahol mint pécsi borkereskedő a kapcsolatok kiépítéséről tárgyalt volna. Ez valószínűnek hatott, hiszen a l8. században a baranyai bor Kanizsán át Stájerországba is elkerült. 1850 óta a kereskedelmi szállítás már nemcsak tengelyen, de a Dunán is történhetett. Mohácson, a forgalom központjában csak terménnyel évente 300 hajó rakodott. A szabadságharc leverése után Baranya és Pécs közigazgatásilag a Pozsonyhoz közeli soproni kerülethez tartozott. Ezzel a pia fraus-szal akart élni, bár esze ágában sem volt Pécsről Pozsonyba bort szállítani. (A Soproni Iparkamara később, l879. évi jelentésében írja, hogy a pécsi borüzlet helyzete egyáltalán kedvező, mivel a beszerzésre elegendő és olcsó forrás áll rendelkezésre, melyek a tömeges szállítást lehetővé teszik, az áruk pedig jóság tekintetében minden igénynek megfelelnek.)

Sor került a pozsonyi útra és Lőrinc utána elégedetten dörzsölgette a kezét. Sok mindent látott, sok pincét bebarangolt és egy barátra is szert tett. Nem félt már a kockázattól, nem félt az ördögtől sem. Pozsony kitűnő leshelynek bizonyult és többe is kerülhetett volna. Mindenesetre megérte. Palackbeszerzés, dugók dolga, tárolási direktívák, s néhány recept volt a zsákmány. És egy icipici ember, mint legfőbb érték. Még borszállításról is tárgyaltak, melynek lebonyolítására fivéreit gondolta legalkalmasabbnak. (Egy kis províziót majd kisajtol belőlük.)

Miután jól kiaknázott pozsonyi diplomataútjáról visszatért Pécsre, néhány hónapon át megismételte eddigi kísérleteit az új tapasztalatok felhasználásával, majd elég sok időt szentelt arra, hogy megfelelő pincerendszert találjon. Közben pedig szabóskodott és pénzt kölcsönzött magas kamatra. Hatalmasra nőtt tőkéjét még mindig kevesellte. Nem könnyű megérteni, még kevésbé megmagyarázni, miként volt képes ilyen rövid idő alatt ily kapitálist összegyűjteni, s ennyi mindent megvalósítani.

A pezsgőgyár álomképe akkor kezdett élesebb körvonalakat ölteni, amikorra Littke testvérek, János és József, egy nagyobb tételüket nem tudták értékesíteni s a szüret ott volt a nyakukon. Lőrinc lefixálta a borüzletet (mindkét fél jól járt) és a szüret után akcióba lépett. Addigra megérkeztek a palackok, együtt volt az első gárda a pezsgő kezeléséhez, és a belvárosi pincerendszer egyik legkomolyabb szakasza is Lőrinc mester birtokába került. l858-at írtak. Hősünk nem volt szentimentális, annál inkább kemény természetű reálpolitikus, aki tapintani akarta az effektív értéket. Pók volt, a nagyobbak közül. Hálója fonalait, a vezérszálakat már kikötötte a tartó oszlopokhoz. Hely volt, bor is volt bőven, pezsgőnek megfelelő szőlőből, ami a Mecsek talaján termett, és adták a könnyű, finom mézes fehéret, ezerjót, sárfehéret, tököst, fehér dinkát, spanyolt és egyéb, üde bort szolgáltató fajtákat. Tartályok, üvegek, dugók és a kezdő csapat ugrásra kész. Pozsonyból hozott „segédje” rendezte, vezette az első gyártás menetét. A másodikat Lőrinc mester egyedül. Tanácsadóra nem volt már szüksége, menesztette hát a „sameszt”, hiszen az rengeteg pénzt kóstált.

Technológiája folyamatosan finomodott, célszerűsödött. Nemcsak az érlelés folyamata, amit nagyban elősegített a kitűnő pince, annak terjedelme, alig ingadozó, állandó 10°C feletti hőmérséklete, de a további gyártási lépcsőknél is. Legfőbb erénye azonban szinte állandó jelenléte volt. Mindenütt feltűnt, ahol kellett: erélyesen ellenőrzött, szigorúan büntetett. Ha például huzatot észlelt, azonnal kinyomozta az okozóját, és ilyenkor még a testi fenyítéstől sem riadt vissza. Az erjedésben levő pezsgő oly roppant kényes, mint a húsz éves lány, akinek nincsen még babája, mondotta Lőrinc úr. Ezért ebben a periódusban fokozott éberséggel őrködött a gyártási regulán, egészen az első átrakásig, amikor a valóságos érlelés kezdetével a leendő pezsgőbor már kevésbé érzékeny.

Sok emberre volt szüksége, sok belső kézi munkásra s ezeket úgy kommandírozta, mintha katonák lettek volna. Hát még amikor a palackokkal kellett manipulálni! A seprőzés, a likőrözés nélkülözhetetlenné tette az állandó szigorú felügyeletet mindaddig, míg egy tökéletesen megbízható altiszti gárda ki nem alakult. Abban az időben működött még a Pécsi Likőr és Rozoglió Gyár. Az első likőrözéshez szükséges anyagot még innen szerezte Lőrinc mester, de a következő menetben már saját kezűleg és eszűleg készített tirázs likőrt. „Ilyet s különbet én is tudok. Nem adok pénzt érte.” Nem is adott. Sőt, abban mesterkedett, hogy extra zamatú pezsgőket kreáljon. Ilyenről már hallott s jöttek, egyre jöttek a hízelgők és a kritikusok, jobb családba tartozó könnyelmű úrfiak (olyanok is, akik eladósodtak a Littke szabónál), katonatisztek és földbirtokosok magasztalták vagy bírálták a pécsi pezsgőt, de sokszor adtak kitűnő eszméket is az ital nemesebbé tételéhez. Egyszer egy palack eredeti francia pezsgőt is hoztak neki, hogy ilyent gyártson. Lőrincet nem tudták megsérteni. Meghallgatta őket és sietett a kamrácskájába.

Tudat alatt küzdött az ízlés szabadságáért. Ebben hasonlított Zsolnay Vilmoshoz, aki éppen úgy újat, különlegeset, finomat akart alkotni, akárcsak ő. Ennek a két embernek lassacskán szűk lett ez a város. Pécs nehéz tradícióiból akartak kitörni mindketten az európai hírnév felé. Így érthetőbb, hogy „műveihez” mindig bizonyos karakter tapadt. Minden emberi hangulathoz volt „pezsgő” mondanivalója. Akár egy minőségi könyvtárnak, melyben a mesétől, a tréfástól a klasszikusokon át a kémregényig minden árnyalatot meg lehet találni. Főleg annak, akinek van érzéke az olvasás, illetve az iszogatás művészi élvezetéhez. Ha a pezsgőzés lélektanán vagy ízbeli költészetén tűnődött Lőrinc mester, egyszerre szellemes-humoros kedvre derült. Nem kellett sokáig keresgélnie ilyenkor a sikeres megoldás nyitját. Átszellemült művész lett s táguló horizontja mellett széles klaviatúrán játszott. Bosszantotta a szakemberek hiánya, fájt neki, hogy nem képezhette magát külföldön. Egy kiadós francia tanulmányúton nemcsak azt tanulhatta volna meg, hogy milyen borokat használjon, mi a Celsius fokok jelentősége, mi a száraz, félédes, édes, de ezernyi apró műfogást és titkot, ami nélkül nincsen tökéletes ital. Később ébredt tudatára annak is, hogy mennyi hatástani tapasztalatot szerezhetne Európa nagyvárosainak mondain-ebb lokáljaiban, tanulmányozhatná a szórakozó közönséget, az italokat és a hangulatot, hogy utána elvonuljon jegyzeteivel otthoni szobájába, leszűrje a tapasztalatok lényegét, és italkölteményekbe álmodja-öntse őket.

Tudott az élesztő, a likőrözés és szénsavazás százalékos arányáról, az expedíciós likőr aromásító anyagairól, miknek légiesnek kell lenniök, de mégis úgy, hogy a pezsgő szénsavával frigyre lépve kellemesen bizsergessék a nyeldeklőt, cirógassák a garatot, izgassák, csípjék a nyelvet, szájpadlást és az ínyt, fürgén pattogva a szájban, s kipróbált egy tucatot a számba jöhető aromás növényi kivonatokból, párlatokból. A zeller és a hársfavirág pezsgőszerű élénksége, illata és zamata nagyon ízlett neki s ezeket a kompozíciókat néhány belső, titkos „igazi” szakértővel is megkóstoltatta.

Egyre jobban értett az italokhoz. Pezsgőiben akarta kiteljesíteni azokat az elképzeléseit, melyek egy lassan, de biztosan delirizáló, drága italban öltenek testet, amin sokat lehet keresni, amellett hírnevet is biztosítanak. Mikor első szériáját piacra dobta, a részletek kezdték érdekelni. Tudta, hogy előbb-utóbb jön a hazai konkurencia. Kísérleti „laboratóriumában” francia példára néhány variációt állított elő. Ismerte az alpesi hegylakók >Mai-Trank<-ját, a májusi italt, ami a Waldmeister-rel (szagos müge) készül fehérborban való áztatással, vagy forrázással. Ennek analógiájára a likőrösítés alkalmával sűrű Waldmeister-kivonatot vegyített a pezsgőbe, mint zamatosítót. Az Asperuláról egyébként olyasmit is hallott, hogy mint ezt ma már tudjuk: kumarin tartalma miatt vidámságot idéz elő az emberben. Bodza- és cseresznyevirággal is próbálkozott, hogy kreációiban íz kiegészítőket rejtsen el oly diszkréten, hogy az új aroma csak aláfesse a vezérszólamot, de ne váljék tolakodóvá. Ez a mixelés arra is jó lehetett, hogy a jelentkező versenytársak készítményeinél teljesebb, nemesebb legyen majd. A már utóérett koriander termésének illatos, narancsszerű, kellemes utóízét egyenesen a likőrbe házasította, mint besűrített vizes kivonatot és ezt keverte a pezsgőbe a kiseprőzés utáni likőrözés alkalmával.

Littke Lőrinc többre vágyott, mint amire vitte. Kevesellte azt, amit elért. Hogy Havi-hegyi kis házából a város középpontjába helyezte flottatámaszpontját. Hogy a város első szabója lett. Hogy a „Taizs Ház” emeletén Pécs legfényesebb lakását rendezte be (tőle vette meg az épületet Taizs József s a házzal együtt az óriási fehér Zsolnay-kandallót, aminek csodájára jártak, s azt a két kovácsolt bronz gyertyatartót és rokokó órát, amiért 1968-ban tízezer forintot ígértek). Hogy megszülte a pécsi pezsgőt; hogy jó néhány kilométernyi pincét mondhatott magáénak s a Dóm tövében létesített telepen meglódított egy grandiózis gondolatot; hogy társadalmi súlyú polgár lett abban az időben, amikor Pécs arany korának napja pirkadni kezdett. Littke Lőrinc is akkor alkotott, abban a két évtizedben, amikor már a külföld is tudomást szerzett Pécs létezéséről a Ruepprecht testvérek harangöntő vállalata, Angster orgonakészítő telepe, Engel parkettagyára, Zsolnay kerámiái, Hamerli kesztyűi, Jankovics szappanai és a többi, egy szálig igényes ízlésről tanúskodó és exclusiv igényeket kielégítő, finom portékái révén.

Littke Lőrinc mester vágyai magasan íveltek. Európai hírű, nagy pezsgőgyár ura akart lenni, amelyben, ha másként nem megy, hát száz éves korában, de lepipálja a kétszáz évvel előtte járó franciákat. Kísérletező életszakaszát elég sűrű homály fedi, s még inkább azt, ami mindebben a legizgalmasabb lehetett: hogyan hatottak Lőrincre saját kreációi. Értett a borhoz, a kóstolásnak mestere volt. Mindenkinél jobban tudta, s bármennyire is anakronizmusnak hangzik: ezt hűvös józanságának köszönhette, hogy vannak lehangoló és felmagasztaló kortyok, hűsítők és forróvá tevők, létezik égbe röpítő és mindent legyűrő pohár, szellemet szikráztató vagy törpévé nyomorító harmadik kehely. Könnyebb volt Szokratésznek lépésről-lépésre lejegyezni a bürökpohár stációit, mint a szeszhatás állomásait bárkinek. Ezt csak kívülálló és józan szakértő bírálhatja el, és még az is csak külső jelek, mint a mimika, a szöveg, a mozgás stb. alapján következtethet a szellemi, érzelmi átalakulásra. Lőrinc Úr sírba vitte ezt a titkot, de vasakaratát és ízig-vérig üzleti szellemét is. Utódai, mint látni fogjuk, nem örökölték géniuszát, nem tanultak példájából. Mintha más matériából gyúrták volna őket.

 

 

Nincsen gazda

 

Két esztendővel a pezsgőgyár 1859. évi alapítása után 1861-ben megalakult a Littke Testvérek borkereskedése. A pécsi Városi Tanács jegyzőkönyvében a nyoma: „Littke János és József urak a pesti kir.e.b. váltótörvényszéknél kereskedői és társasági címök bejegyeztetéséről f. é. július 25-én 1923/1420 szám ill. lap alatt hozott határozatot hiteles jegyzőkönyvi kivonatban bémutatják. (Tudomásul vétetvén, a felmutatott okmányok visszaadása megrendeltetett.)” Ugyanebben a kötetben később ezt a jegyzőkönyvet olvashatjuk: „Rendes szóbeli keresete Littke János és József pécsi borkereskedőknek Belitzky József pécsi lakos és vendéglős ellen 300 forint 33 t o/é követelése és járulékai iránt 6113/7541.”

A borkereskedői társas cég tehát működik, és kézben tartja a renitens vendéglősöket. Littkééké a legnagyobb pince, s berendezése is első rangú. Kuriózumként említsük meg, hogy 1882-ben egy hl pécsi fehér borért 15 forintot fizettek, a villányi vörös óbor 30 forintba került hektoliterenként.

1885: hat évvel Lőrinc halála után nagyot lép a pécsi pezsgő. A budapesti országos kiállítás alkalmából 10 ezer palack Littke-pezsgőt adnak el és az export indulását ettől az évtől lehet számítani.

1888: a pécsi nagy kiállítás éve. 1500 cég vonul fel. Littkéék is kiállítanak. Németek, de különösen olaszok érdeklődnek. Üzletkötések történtek. Több mint 70 ezer látogató!

1890: a pécsi szőlőket a filoxéra pusztítja. Ezt az amerikai vesszővel behurcolt szőlőgyökértetűt most sírva ismerik meg a pécsi szőlősgazdák. Két esztendő alatt a szőlőterület egyharmada pusztul el, a bortermés a felére csökken. Ám Littkéék nem panaszkodnak, most jön az igazi borkereskedés. Homoki, olasz és dalmát borokat hoznak Pécsre és házasítják a helyiekkel. Komoly üzlet ez, melyben az Engel-,az Eiser- és a Schwabak-pincék is részt vesznek. Ugyanebben az évben szentelik fel a pezsgőgyárban a francia gyártmányú likőröző és dugaszoló gépeket.

1891: aranybetűs esztendő. Jön a király! I. Ferenc József a székesegyház felszentelésére érkezik Pécsre s egész udvari uszályával elviszik a Littke gyárba.

 

psz 2001 03 07 baranyai aurel 01

 

Szent István tér 12. Márvány emléktábla a pezsgőgyár kapualjában (fotó: Romváry Ferenc).

 

Zászlódíszben a telep. „Őfelsége a magyar kormány több tagjának és Frigyes főhercegnek kíséretében a gyártelepet látogatásával tüntette ki, s a telep beható megtekintése után a nagy előcsarnokban megízlelt Grand Vins Sec pezsgőborokról a legnagyobb dicséret és elismerés hangján szólott. Ez alkalommal a cs. és kir. udvari pincék számára a >Sport<, a >Monopol< és az >Imperial Grand Vins Sec< pezsgőkből nagyobb megrendelést tettek, s legújabban a cég a cs. és kir. udvari szállítói címmel is ki lőn tüntetve, már előbb elnyervén Littke József a kereskedelem és ipar terén szerzett érdemeiért a Ferenc József rend lovagkeresztjét. A cég e kívül Frigyes főherceg szállítója. A nemzetközi hálókocsi és expresszvonat társaság pedig az összes magyar pezsgőborok közül kizárólag a Littke-féle >Sport< pezsgőt vezette be. A gyárnak saját főraktárai vannak Budapesten, Bécsben stb” - írja Várady Ferenc a Baranya múltja és jelenje című munkájában.

A pécsi királylátogatás évében ünnepli fennállásának 10 éves fordulóját a budafoki Törley, az ugyancsak budafoki másik pezsgőgyár, a Franfois-féle, a harmadikat. Törleyék, akár csak az elefánt, lassan menetelnek előre. Lassan, de biztosan.

1902-t írnak, amikor Littke József (1840-1902) az első, örökre lehunyja a szemét. Mindössze 62 évet élt. Utóda II. Littke József. Gyárigazgatása idején Lőrinc mester fája mintha tovább terebélyesedne. De ez csupán a látszat. Hullik ugyan a gyümölcs, csak össze kell szedni, de jó lenne újabb fákat is ültetni már, s rámenni az üzletre teljes elánnal. Mert a konkurencia nem alszik. De ki veszi ezt észre? II. József nem üzletember, nem látja a hanyatlás árnyait. Langyos közéleti fotőjökben elnökölget, s nincsenek gyakorlati ambíciói. Mintha ez a romantikus életforma teljesen kielégítené.

Nincs komoly szakember a gyárban, és alig veszik észre, hogy Villányon új pezsgőgyár készül. Schaumburg-Lippe herceg 1912-re már fel is építteti, s Naredi-t, egy osztrák gyógyszerészt, bíz meg az igazgatással. De jön az első világháború és a herceg 1915-ben eladja az üzemet a Magyar-Olasz Banknak, s kivándorol Dél-Amerikába. Naredi 1926-ig működik Villányban, utóda Setéth-Schuth Alfonz lett az igazgatói székben.

1930-ban II. Littke József megvette a villányi pezsgőgyárat. Leállította a gyártást és a palackozott, érett Schaumburg-Lippe pezsgőt üvegenként 2 pengőért piacra dobta. Magyarán elkótyavetyélte. Még ebben az évben, a gazdasági élet mélypontján, az ingóságok elárverezését követően, az egész ingatlan-komplexumot eladta Teleki Sándor villányi szőlővesszőtelep-tulajdonosnak. A pezsgőgyártás joga Littkéé lett, a villányi gyártás végleg megszűnt. II. József tabula rasa-t csinált, nem szerette a komplikációkat Ebben a szép életszakaszban ne legyen semmi emóció. Fivérei sem panaszkodhatnak.

Littke Ágoston már 1909-ben a bécsi udvarnál, mint a magyar darabont testőrség kapitánya, nemességet kap és felveszi a „lőrincbányai” előnevet. Szép karriert csinált, és mint altábornagy fejezte be pályafutását.

Littke Jenő, a másik fivér a Magyar Államvasutak pécsi Üzletvezetőségének igazgatója lett.

Littke Lőrincnek kávéháza volt Pécsett, a Király utcában. Ez volt a Corso, a jobb középosztály találkozó helye.

Úgy látszott tehát, hogy a Littke dinasztia csillaga a zenitre érkezett.

A pezsgőgyárban Jobin úr franciásítja a Littke-pezsgőt. Henri Jobin francia pezsgőmester 1924-ben lépett színre Villányban. A Champagne vidékéről származó sec-man 1930-ban, a gyár eladásakor Littke József hívására jött Pécsre s néhány esztendeig itt működött. Valószínűnek látszik, hogy az ő távozásával kezdődik a hanyatlás. (Hol vagy Lőrinc mester?)

Hol vannak azok a régi hagyományok, a szinte kötelező iparos törekvések, hogy a fiú az apja mesterségét folytassa? Lengyelországtól Lőrinc mesterig mindig volt legalább egy szabó a családban. A gyémánt elméjű Lőrinc robbantotta szét ezt a tradíciót. Rendkívüli éleslátásával agnoszkálta az idők, a korszellem eljövendő változását s az ebből fakadó előnyöket egy ütemmel korábban látta, érezte, mint társai. A fejlődés folyamata voltaképp a felszín alatt ment végbe. Egyszerre csak feltűnt egy új égitest, mely állandónak tetsző ragyogással világította meg a Littke nevet, s az új csillag mögött földi ember kezével is tapintható, effektív aranyfedezet állt.

Hol van most az aranyfedezet? Pedig a pezsgőgyáros nem élt nagylábon, nem voltak költséges passziói. Igaz, komoly hozzáértése sem. Azt hitte, magától is a legnagyobb rendben megy minden, s arra sincs szükség, hogy a pincéket bújja, vagy újabb vevőkör után nézzen. II. József teljes meggyőződéssel hitte, hogy az egyszer megszerzett cím még a másvilág előkelőbb rétegeibe is szabadjegyként fog szolgálni. A felszín alatti lassú leépülés közben volt egy évtized, amikor a Littke-pezsgő minőségéből fakadó népszerűsége komoly remények csíráját érlelte. Voltak derűsebb szakaszok, sőt fellendülés is a háború idején. Hadd mondjunk el egy bűbájos esetet: Fedák Sári nem volt antialkoholista. Ő és a Littke-pezsgő meleg barátságban álltak, sőt éltek egymással. Szemtanúk állítják, hogy a legendás színházi Fedák- uzsonnák asztaláról soha nem hiányzott egy palack >For England<. A Pompadour című Leo Fall-operett 162 előadást ért meg. Előtte 120 próbát tartottak. Ez összesen 282 szereplés, vagyis 282 palack Littke-pezsgő. Legalább. Fedák meg is indokolta a direktor félig tréfás érdeklődésére, miért van szüksége erre a kellemes doppingra: „Nincs ihlet, nincs hangulat egy mulatsággal egybekötött szerelmi kettősben, ha a szikra hiányzik. Hogyan lehelsz forró szenvedélyt, hogyan hiteted el Pompadour asszony mohó érzéki étvágyát, ha nem ajzod fel magad? - és dúdolni kezdett:

Drága kincsem, van egy utca, hol ismerős nincsen,

Ott egy eldugott kis szobát vettem - ketten

Túl volnánk ott etiketten - önfeledten - Ejnye hallod! A szerelmet kissé gyorsan vallod –

Első percben már ily messze menni

Ilyent tenni! Kedvem lenne sértve lenni...

Finom büffé és kettőre terített asztal, ÓÓÓÓ

Hűtött pezsgő s egy úr, aki forrón marasztal, ÓÓÓÓ

Könnyed léhaság, spicces tréfaság –

Az ablakon függöny, odakünn vaksötét –

Ez nem rossz, ezt meg fogod gondolni még,

Ezt meg fogod gondolni még.

S ezt a remegő, lihegő, valóságillatú turbékolást csak akkor tudom hozni, ha a >For England< már tíz perce a begyemben van. Hangolnom kell, értsd meg!”

A harmincas évek elején Edward walesi herceg (később VIII. Edward angol király) Magyarországon járt. Itt tartózkodása idején a tiszteletére gyártott >Prince of Wales< márkájú Littke-pezsgőt fogyasztotta állandó jelleggel. (Ez persze nem zárta ki a kecskeméti barackpálinka tiszteletét.) Mikor megkérdezték tőle, hogy miért éppen a Littkét? - a felség így válaszolt: „For the best Hungarian atmosphere the best Hungarian Drink!” és megrendeltette a cigánynál Petőfi kedves kis dalát, a „Rózsabokor a domboldalon”-t.

De nemcsak prominens személyiségek szerették a pécsi Littke pezsgőborát. A népről is őrzünk emléket. Odaát Bácskában, a Duna keleti partján, Apatin közelében van egy falu. Úgy hívják: Kupuszina. Míg Magyarországhoz tartozott, Bácskertes volt a neve. Micsoda nép lakik ott! Zomborban kupuszinaiak, ők magukat Klájóknak nevezik, s totocska kiejtéssel beszélik száz év óta a legízesebb magyar nyelvet. Ezek a klájók a szívós szorgalom megszállottjai. Kertészek. Olyanok, akik túltesznek a bulgá- rokon. Korábban van zöldségük, prímább az árujuk mindenkinél. A dolog ég a kezük alatt, s míg a munkaidő tart - látástól vakulásig - nem esznek mást, mint kenyeret meg hagymát. Nyáron persze paprikát. .De minden hét szombatján újrameszelik a házat, s vasárnap ünnep van, és rakott asztal minden bácskertesi házban. Olyan mákos rétes nem készül ebben a hazában, mint ottan!

Egyszóval, ez a rendkívüli nép nemcsak termelni, hanem kereskedni, eladni is tud. Összeállnak tizen, bérelnek egy hajót és elviszik portékájukat a legnagyobb piacokra. Mostan Újvidékre, Eszékre, Belgrádba. Akkoriban Budapestre. Irány a Nagyvásárcsarnok, az ismerős nagykereskedők. Nem hagyják a magukét. Sohasem csinálnak rossz vásárt, hiszen nincs méltó versenytársuk. Az üzlet létrejön, elosztják becsületesen a jövedelmet, a pénzt zacskóba tömik. Amíg azonban a hajó visszaindul, van idő, s hatalmas áldomást csapnak. Mintha vasárnap volna. A végén pezsgőt rendelnek: „Áztát á feketenyákút, afáringes Lityikét, áki úgy pezseg!” és a hajóra is magukkal visznek néhány Littkés palackot. De ott már táncolnak a klájók, csak úgy dobog a fedélzet.

Térjünk vissza oda, ahol a hanyatlás okait kezdtük analizálni. Bizonyos, hogy II. József is tanult volna a leckéből, s egyenes derékkal állt volna az új kérdőjelek elé, de ő már az összeomlást nem érte meg. Kegyeletesen bántak vele, nem háborgatták gazdasági gondokkal. Hadd vonuljon el a küzdőtérről - ahol nem harcolt soha - a győzelem önérzetével. Halála után azonban már nem lehetett tovább kendőzni a súlyos passzívákat.

III. Littke Józsefnek (1900 - 1963) jutott a regény tragikus fejezete. Az utolsó pezsgős Littke már atyja életében látta, hogy szakértelem és az üzlettel való teljes azonosulás híján nem lehet a gyárat tovább vinni az összeomlás veszélye nélkül. Mindent megtett, ami tőle telhetett: Lőrinc mester óta ő volt az első Littke, aki a gyártásról, raktározásról saját jegyzeteket készített, sőt Klosterneuburgban, Bécs mellett, néhány hónapos szaktanfolyamon is részt vett. Mindez természetesen kevésnek bizonyult a háborúval és annak következményeivel súlyosított gazdasági válság kivédéséhez. A hanyatlás már nem volt megállítható.

Ami 1937. december 26-a, a közkereseti társasági szerződés megkötése és 1949, az államosítás között történt, már csak vegetálásnak nevezhető. Öt esztendeig III. József a bankzárlat folyományaképpen a banktisztviselője. Ez alatt az idő alatt a cég 600 ezer pengős adóssága 150 ezerre csökkent, tehát egy passzív fellendülésről beszélhetünk. A háború alatt konjunktúra köszöntött a cégre, és a nagyobb befektetések révén az árukészlet is növekedett.

De a háború a fiatal igazgatóra is igényt tartott. Littke bevonult és csak 1945-ben tért haza. A város ekkor már a szovjet katonai parancsnokság irányítása alatt állott. A pezsgőgyárban szovjet fegyveres őrség. Littke kérésére a város parancsnoka visszaadatja az üzemet, de a pincék természetesen üresek. Azazhogy: sértetlenül és hiánytalanul megvan az acéltartalék! Az a 25 ezer palack, immár ragyogóan beérett, nemes pécsi pezsgő, amit a bölcs előrelátás - a német megszállás miatt - annak idején befalazott. Ezzel a 25 ezerrel indul utolsó szakaszára a Littke-pezsgő regénye. III. József már megérzett valamit abból, amit tennie kellett volna. Alapos átrendezéssel végleg felszámolni a régi úrhatnám felfogást. Lőrinc bácsi módján - magad uram! - kezdeni előröl mindent. Jól megnézni minden téglát, hová épül be. A külső méltóság máza csak szemfényvesztésre jó, abból nem lesz szilárd alap, melyen az új acél gépsor dübörögve megindul. Csak következetesen kemény munkával lehet meghaladni a múlt minden eredményét a konkurens hazai és külföldi versenytársakkal szemben.

 

psz 2001 03 07 baranyai aurel 02

 

Weber Tarlós Károly: A Littke pezsgőgyár látképe dekli, olaj, 47.5x60 cm (fotó: Füzi István)

 

Ez a regényszakasz talán még mozgalmasabb, mint az eddigiek, hiszen háború után vagyunk s az emberek nálunk is sok mindent pótolni szeretnének, amit kényszerűségből elmulasztottak. Az élet úgy ér valamit, ha kiélvezzük: igyunk tehát! S ezt a jelszót nemcsak a könnyelműek hangoztatják, s nemcsak a magyarok. A győztes hatalmak katonai missziói Budapestről és vidékről szívesen és gyakran fordulnak italért a Littke gyárhoz. A város idegenforgalma is fellendül és minden valamire való vendég megfordul a pezsgőgyárban. Amellett a városi és megyei lakosság is egyre sűrűbben teszi ünnepi asztalára a hazai pezsgőt. Hausse van a Littke-tőzsdén. A legifjabb Littke József egyre gyárt, egyre többet fektet az üzembe, s utaznak a palackok százezer számra a világ minden tája felé. Egészen az államosításig, ahol ennek a pécsi italslágernek családi drámája végén a függöny lehull.

Utolsó díszőrségül hadd álljanak itt a daliás idők diadalmas gránátosai, a Littke regiment hősei: Imperial, Dry-Dry, For England, Cremant-rose, Casino, Menyecske, Monopol, Littke-Gyöngye, Prince Of Wales, Sparklin Pezsgő Coctail és a Sport.