Cikkek

Gál Éva: Puskaművesek Pécsett (1686-1872)

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 3. szám, 12-16. oldal

Letöltés: pdf20


Gál Éva

PUSKAMŰVESEK PÉCSETT

(1686-1872)

Ez a szó - fegyver - számtalan gondolatot ébreszt mindannyiunkban. Háborúk, az emberi élet kioltása, a haza védelme, hősiesség, önfeláldozás, bátorság, nagyszabású főúri vadászatok és hírhedt fegyverbalesetek, nemes sportküzdelmek képei villannak fel bennünk, hogy csak néhányat említsek a sok közül. E szó hallatán talán legkevésbé gondolunk azokra a mesterekre, akik a fegyvereket megalkották, aprólékos, precíz munkájukkal jól működő, megbízható, és sokszor művészien kidolgozott, pazar díszítésű műremekeket készítettek.

A pécsi fegyverművesség emlékeit, dokumentumait kutatva elsősorban e mesteremberek nyomát kerestem a levéltári forrásokban, sajtótermékekben és a szakirodalmi publikációkban.

E kutatás, mely jelenleg még a kezdeti szakaszában tart, már most sok, városunk múltjáról árulkodó adatot hozott felszínre, amelyekből jelen cikk keretében szeretnénk ízelítőt adni, az 1686 utáni céhes időszak puskaművességére vonatkozó ismereteink közreadásával.[1]

Elöljáróban nézzük meg, mit is jelent a „fegyverműves” szó? Valójában ez egy gyűjtőfogalom, sokfajta, a fegyverek készítésével foglalkozó mesterséget takar, ugyanis nemcsak Európában, de hazánkban is már a középkorban erősen szakosodott ez az iparág. A felvidéki városok, például Kassa, Pozsony- példája jól illusztrálja ezt a folyamatot.[2] Voltak kardcsiszárok, sisakkészítők, pajzsgyártók, páncélművesek, puskaágyazat, fegyverlakat-készítők, kengyelgyártók, s még folytathatnánk a sort. Ez a sokrétű tagozódás nem véletlen, hiszen egy fegyver elkészítéséhez valójában igen sokfajta mesterséghez kellett érteni. A Lőfegyverek könyvé-ben olvashatjuk, hogy a 18. századi Londonban a fegyverművesség 21 önálló szakmát ölelt fel.[3] S ez még nem minden! A leghíresebb, legjobb minőséget produkáló műhelyek termékei szerte Európában keresettek voltak, s így előfordult, hogy egy-egy fegyver, alkatrészeit tekintve több műhely munkájának ötvözete, ahol a fegyverműves, saját tudását is hozzátéve, és a részeket összeszerelve „életet lehelt” a munkadarabba. Természetesen voltak olyan mesterek is, akik maguk végeztek el több, vagy akár az összes munkafolyamatot.

Engedje meg a tisztelt Olvasó, hogy itt egy kis technikatörténeti kitérőt tegyünk. Mivel Pécsett a fegyverműves iparon belül leginkább puskaművesekkel találkozhatunk, a puska- és pisztolykészítés fortélyairól szeretnénk néhány szót szólni. Az ágyazat kiképzése igen aprólékos munkát igényelt, Európában területenként, országonként más-más stílusban alakították ki. Az elöltöltő tűzfegyverek időszakában az elsütő szerkezetnek négy fő típusát ismerjük. A kanócos lakatot a 15. század folyamán, a keréklakatos, vagy dörzskerekes zárszerkezetet a 15. század utolsó harmadában, a kovás lakatot a 16. század első harmadában találták fel, míg a legfiatalabbat, az ún. csappantyús elsütő berendezést 1814 és 1818 között fejlesztették ki.[4] A lakatszerkezet részeit először kikovácsolták, majd reszeléssel, csiszolással alakították ki a végső formát. A csőgyártás különösen magas képzettséget követelt. Az öntött acélcsövek megjelenése előtt kovácsolással készültek a puskacsövek. A technikának két alaptípusa ismert: vagy egy tömör rúd közepét fúrták ki, vagy egy tömör rúd köré kovácsolták a vasanyagot, majd a széleket összehegesztették. De a legkeresettebbek és legjobb minőségűek az ún. damaszkolt csövek voltak. Ez esetben vékony sávokra vágott vaslemezt tekertek egy tömör vasrúdra, valahogy úgy, mint ahogy a papírtrombitát készítik, és az éleket azután hegesztették össze. A keleti fegyverművesek, akiknek munkáit nagy becsben tartották, a puskacsövek készítéséhez alacsony széntartalmú vas és magas széntartalmú acélrudak összeolvasztásával nyerték azt az alapanyagot, amit aztán a leírt módszerek valamelyikével dolgoztak fel. A cső felületét savakkal kezelték, s ez előhozta a sötétebb acél, illetve a világosabb vas közötti kontrasztot, s ennek eredménye a felületet borító gyönyörű vízrajzolat lett. Az elkészült csöveket minőségi próbának vetették alá oly módon, hogy egy, az alkalmazottnál sokkal nagyobb lövedéket lőttek ki belőle, melynek súlyát feljegyezték.[5] Magát az elkészült fegyvert is ellenőrizni kellett, a célzó képességet a célgömb beállításával tették tökéletessé.

A specializáció mértéke az ipari-technikai fejlettségi szint mutatója is. Így például egyes hazai városainkban a pisztoly- és puskaágyazat készítése önálló szakmaként az ágyazó mesterek tevékenysége lett (Kőszeg, Sopron, Pozsony, Pécs), míg más városokban (például Kassa, Debrecen, Szeged, Temesvár, Esztergom, Arad, Újvidék, Győr) a két szakma nem vált szét.[6]

Azt gondolhatnánk, hogy a szakáganként tömörülő kézművesek önálló céheket hoztak létre, de ez nem történt mindig így. Az országos példák azt mutatják, hogy leggyakrabban más iparágakhoz kapcsolódtak. A lakatgyártók már a 15-16. században külön céhbe tömörültek. A lakatosokkal sok helyen együtt találjuk még a páncélgyártókat, órásokat, ónműveseket, a kovácsipar különböző ágainak mestereit és a puska- ill. pisztolykészítéssel foglakozó puskaműveseket is.[7] Figyelemre méltó forrásaink a céhpecsétek és céhbehívó táblák, mert ezek puska- és pisztoly ábrázolásai bizonyítják, hogy például Győr, Szombathely, Veszprém, Miskolc, Sopron és Pécs kézi tűzifegyver készítői a lakatoscéh kebelébe tartoztak egykor.[8]

Így 1686 után, a céhek újjászerveződésének időszakában városunk puskaműveseinek felkutatásakor a lakatos céhről fennmaradt dokumentumokat is meg kellett vizsgálnunk. A Pécs város 1743-ban kelt ún. adóslevelén fennmaradt pecsétnyomat dátuma szerint e céh 1697-ben, vagy ez előtt alakult meg, megújított céhlevelüket pedig Mária Teréziától kapták 1750-ben.[9] Ez a latin-magyar nyelvű privilégium levél igen becses forrás számunkra, 21. cikkelye tudósít arról, hogy városunk kovácsmestereit eltiltották többek között a lakatosok termékei közé tartozó puskák készítésétől, ami ékes bizonyítéka annak is, hogy a kovácsmesterek is foglakoztak fegyverkészítéssel, különben nem kellett volna ilyen kitűntetett figyelmet fordítani e munkától való eltiltásukra.

A 21. articulus így szól: „Az kováts mester embereknek tilalmaztatik, hogy említett mester emberek munkáit, tudni-illik iszkápát, puskakot, zavár-táblákat és többeket e-féléket kovátsolni ne-merészellyenek, ha pedig ezen rendelés ellen tovább is tselekednének, tehát az Magisztrátusnál panasz tétessék ellenek.”[10]

Felmerül a kérdés, vajon meddig működtek puskaműveseink a lakatos céhen belül? Pécs város Tanácsának jegyzőkönyvéből és az Országos Levéltárban őrzött két levélből tudjuk, hogy 1805-ben, amikor az uralkodó, I. Ferenc- beszedette a régi céhszabályokat, a lakatos céhlevél eredeti példányát Rosinger Mátyás lakatosmester és Bugovics György puskaműves mester adta át a város tanácsának.[11] 1843-ban épp erre hivatkozva kérnek új privilégium levelet, de ekkor már „Az itthelybéli egyesült lakatos, puskagyártó, órás, ráspolymetsző, késcsináló és szerszámkészítő céhbeli mesterek” kéréséről van szó.[12] Eszerint tehát a puskaműveseket is tömörítő lakatos céh valamikor 1805 és 1843 között más fémműves szakmákkal kibővülve vegyes céhhé alakult. Feltehetően a felsorolt mesterséget űzők kis létszáma tette indokolttá ezt a lépést, de gondolhatunk arra is, hogy e vegyes céh keretei között működő iparosok termékeikkel segíthették is egymás munkáját. Például a reszelővágók munkáira a puskaműveseknél biztos kereslet mutatkozott. A közös céhszervezetbe tömörült mesterek 1843-ban kapták meg az uralkodótól az új céhszabályokat tartalmazó privilégium levelet.[13]

Az 1872 előtti időszakból név szerint ismert puskaművesek Bogovits Tamás, Bogovits Antal, Bugovics György, Kalupnik Ferenc, Raimer József, Haaz Antal és Schlott János. A belvárosban laktak, részben a Ferencesek utcájában és az attól délre eső utcákban, egy mester pedig a Munkácsy Mihály (Nepomuk) utcában.[14] Hogy egy időben hányan dolgoztak Pécsett, azt a kutatás jelenlegi fázisában nem lehet objektíven meghatározni, ugyanis a mesterek említésének időhatárai nem egyeznek meg működésük időszakával. Az összeírások adataiból tudjuk, hogy 1828-ban 2 mester, összesen 3 legénnyel és 2 inassal, 1832-ben 3 mester, 3 legénnyel és 3 inassal tevékenykedett ebben az iparágban.[15] Azt is tudjuk, hogy az 1791-től működő, az iparostanoncok számára kötelező rajziskola látogatásában, a lakatosokkal ellentétben puskaműves tanoncaink nem jeleskedtek. Csak az 1798/99-es tanévben járt két iparostanonc az iskolába.[16]

Hogy mit is készítettek e pécsi mesterek, arra egy 1813-ból származó közvetett adatunk van. Baranya Vármegye limitátiója szól: „közönséges vassal kirakott új tsövű puskáról, közönséges rézzel kirakott puskáról,” pisztolypárról, karabélyról, készítettek puska szerszámot, puskához, pisztolyhoz töltővesszőt fából és vasból, vállaltak fegyvertisztítást, puska „pallérozást” (ez a politúrozást jelentette) és srófo- lást, lehetett alkatrészt is vásárolni (például csak a sárkányt), s ők maguk készítették az ágyazatot, ez lehetett teljes, vagy fél ágyazás is.[17]

A 19. század kisipari válságának, a céhes keretek működés képtelenségének fegyverműves ipari vonatkozásait a szakirodalomból jól ismerjük.[18] Míg kezdetben a piacon a minőségi terméket keresték, addig a század második felében inkább az olcsóbb árut.[19] A vidéki városokban sok kontármunka is megjelent, másrészt jó (és rossz) minőségű, olcsó külföldi áru árasztotta el a magyar piacot. Ezzel, főként a kisműhelyek keretei között, egy-két segéddel dolgozó, gépesítésre fordítható tőkével nem rendelkező mesterek nem tudták felvenni a versenyt. Különösen Ausztria jelentett konkurenciát a magyar ipar számára, ahol 1890-ben, csak a fegyverkészítő kisműhelyekben 667 mester, és 5798 alkalmazott dolgozott.[20] A dualizmus kori Ausztriának nem volt érdeke a helyi fegyverműves ipar fejlesztése, Magyarországot saját fegyverpiacának tekintette. Ez az időszak egyben Pécsett is a gyáripar kibontakozásának hőskora. 1830-ban alapította Kindl Ferenc pécsi gőzgép- mechanikai és épület felszerelési gyárát, amelyet 1876-tól fia vett át, és fejlesztett tovább. 1865-ben jött létre Haberényi Pál gépgyára, vas- és ércöntödéje, az 1850-es években működött a Schulz-féle szerszám-gépgyár, de ez rövid fennállás után megszűnt. Említhetjük még Madarász András gépgyárát és öntödéjét, amelyet később a Havas és Ritter cég bérelt, majd 1890-ben a Rupprecht testvérek tulajdonába került “vasöntöde-malomépí- tészet- és gépgyár-fiók” néven.[21] A városunkban alapított gépgyárak, öntödék, tudomásunk szerint termékeikkel nem kapcsolódtak a fegyvergyártáshoz, amely így kisipari keretek között élt tovább, s a fennmaradásra tett kísérletek nem voltak mindig hosszú életűek.

A további kutatások remélhetően számos új adattal bővítik majd ismereteinket a fegyverművességről, amely, ha nem is tartozott Pécsett a legtöbb mestert foglalkoztató iparágak közé, termékeivel, árukínálatával mindenképpen gazdagította városunkat.

 

psz 2001 03 02 gal eva 01

 

A pécsi lakatos céh pecsétje, Pécs Város ún. Adóslevelésről (fotó: Kőhegyi Zoltán)


[1] Megköszönöm a levéltárban, könyvtárban, múzeumban dolgozó kollégáimnak a munkámhoz nyújtott segítséget, Tarján Gábornénak külön köszönettel tartozom a latin nyelvű források fordításáért.

[2] Lugosi József-Temesváry Ferenc: Pisztolyok. Budapest, 1989. 15.p.; Temesváry Ferenc: Pisztolyok. A Magyar Nemzeti Múzeum tűzifegyver-gyűjteménye I. Budapest, 1988. 13.p.

[3]Anthony North–Ian V. Hogg: Lõfegyverek könyve. Pécs, Alexandra Kiadó, 1992. 86.p.

[4] Temesváry Ferenc: Fegyvertörténeti kislexikon. In: Nemzeti Történelmünk fegyverei. Vas, ezüst és arany. Keszthely, 1989.

[5] A. North- I.V. Hogg, 1992. 86-87.p.

[6] Eperjessy Géza: A szabad királyi városok kézművesipara a reformkori Magyarországon. Függelékben. Budapest, 1988. A pécsi adatra Sonkoly Károly hívta fel figyelmemet, amelyet szeretnék ezúton is megköszönni.; BML Pécs város tan. ir. 2373/1805. Tabella Opificum. 1805-ben, tehát városunkban 2 puskaágyazó mester, 3 legénnyel és 2 inassal dolgozott.

[7]A 16. században a lakatosmesterség három specializált ága alakult ki. A pléh mívesség körébe tartozott a zárak, lakatok, kulcsok, ablakrostélyok, csizmapatkók készítése, az ónas mívesség (fejér mívesség)

mesterei buzogányokat, kengyeleket, sarkantyúkat gyártottak, míg a tisztított mívesség művelői szekercék, csákányok készítésével foglakoztak. Lásd: Temesváry Ferenc: Kulcstípusok és zár-mechanizmusok fejlődése a XVI-XVIII. században. In: Fol. Arch. XVII.k. Budapest, 1965. 238.p.

[8] Nagybákay Péter: A magyarországi céhes kézműipar jelvényei. Budapest, 1995. 38-42.p.

[9] BML Pécs város adóslevele, 1743; ELTE Könyvtárának Kézirat-és Ritkaságtára, CéhlevelekXXVIII./18.

[10] Lásd: 9. sz. jegyzet. Céhlevelek XXVIII/18. Iszkápa (iszkába)=ném. Klammer, kapocs, szorítóvas (Szamota István: Magyar oklevél-szótár. Budapest, 1902. 203.p.); Závár = zár, A Bethlen Gábor-féle 1627-es Árszabályzatban találkozhatunk a zárat, zárszerkezetet jelentő “závár’ szóval: “Egy Jó Aytóra való závárt, vásári művet mindenestül, hozzávalójával együtt hatvan pénzen” lehetett megvásárolni. In: Temesváry... i.m. 1965. 116.p.

[11] BML Prot. Lib. Reg. Civ. Q-E. 1805./ jkv.2133.; MOL A 39. Acta Generália, 1843/ N. 6587.

[12] Uo.

[13] MOL Magyar Kancelláriai Levéltár A 74. Liber Coehalium II.k. 919-920.p. A forrásra hivatkozik Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a céhek története Magyarországon II.k. Budapest, 1913.294.p.; Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon, 1686-1848. Budapest, 1967. 221.p.

[14] Madas József: Pécs-belváros telkei és házai. Adatgyűjtemény. Pécs, 1978.505,616,618-19,621,692.p.

[15] BML Regn. Consr. 1828.; Eperjessy Géza: A szabad királyi városok kézművesipara a reformkori Magyarországon. Budapest, 1988.258-260. és 319.p. Eperjessy Géza: A pécsi kézműipar reformkori történetéhez. Baranyai Helytörténetírás. Pécs, 1977. Pécs, 1979. 263.p.

[16] Kopasz Gábor: Buck József és a pécsi rajziskola első évtizedei. In.: Művészet és felvilágosodás. Művészettörténeti Tanulmányok. Zádor Anna - Szabolcsi Hedvig (szerk.) Budapest, 1978. 374-375.p.; Erdődy Gyula: A baranyai iparoktatás történetéből. In.: Angstertől Zsolnayig. Ipartörténeti Tanulmányok. Pécs, 1999. Szirtes Gábor, Vargha Dezső (szerk.) 152.p.

[17] Baranya Vármegye által 1813. évben kiadott limitatio, JPM ltsz: NY 79.81. Az 1659. évi 71.t.c. a vármegyéket bízta meg az árak szabályozásával. Lippay István: A céhszabályok jogtörténeti fejlődése, valamint az 1932. évi VIII. törv.cikk magyarázata. Budapest, 1932. 19-20.p. A publikációk kiemelik, hogy a limitátiókban mindig csak az átlagfegyverekre vonatkozó adatokat, árakat láthatjuk, s persze ezen átlagfegyverek között voltak “közönséges” és “cifra” darabok is. Lugosi–Temesváry… i.m. 1989. 22.p.

[18] Temesváry... i.m. 1988. 25-32.p., Lugosi - Temesváry. i.m. 1989. 29-30.p., Temesváry Ferenc: A váci Vak Bottyán Múzeum fegyvergyűjteménye. Vác, 1984. 13.p. Váci Könyvek (új sorozat) 2.; Temesváry Ferenc: Fegyverkincsek, díszfegyverek. Budapest, 1982. 37-40.p. Kalmár János: Régi magyar fegyverek, 1971. 228.p.

[19] Lugosi-Temesváry. i.m. 1989. 29-30.p.

[20]Temesváry… i.m. 1988. 37.p.

[21]Várady Ferenc: Baranya múltja és jelenje I. Pécs, 1896. 600-601.p.