Cikkek

Pozsárkó Csaba: Sopianae korabeli források és feliratos kőemlékek alapján.

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 3. szám, 2-11. oldal

Letöltés: pdf20


Pozsárkó Csaba

SOPIANAE

KORABELI FORRÁSOK ÉS FELIRATOS KŐEMLÉKEK ALAPJÁN

Források

 

Pécsett, az utóbbi évszázadban történt tervszerű ásatások a római város egyre pontosabb képét vetítik elénk. Mindazonáltal a főként írott vagy feliratos források elégtelensége miatt Sopianae római kori története igen hiányos. A római városról, különösen annak korai történetéről, nem sokat árul el az immár világörökségként nyilvántartott ókeresztény temető sem. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, még arra is csak közvetett bizonyítékaink vannak, hogy Pécs római kori neve Sopianae volt. Ezen kívül semmit nem tudunk arról, hogy a városiasodás milyen hivatalos „fokán” állt a város a római kor különböző időszakaiban.

Pannóniában már a római hódítás első századában megindult a városalapítás. Ez eleinte alapvetően Itáliából két irányban; a Borostyán út és a Száva völgye mentén történt, míg mai Dunántúl dunai szakaszán viszonylag későn következett be. Emiatt Pannonia Inferior (Alsó-Pannónia) területén elsősorban a mai horvátországi Szerémségben vált előrehaladottá, ezen kívül pedig a provincia hatalmi központja, a helytartó székhelye, Aquincum (Óbuda) környékén. Ennek megfelelően Sopianaeban csak kis valószínűséggel számíthatunk városi rangú településre a Kr.u. 2. század előtt, és ennek a régészeti bizonyítékok sem mondanak ellen.

Mivel Pécs késő antik-kora középkori Quinqué Basilicae, vagy a középkori Quinqueecclesiae nevei nem árulnak el sokat az antik, kereszténység előtti Sopianaeról, a korabeli forrásokhoz kell visszanyúlnunk.[1] Az, hogy Sopianae jelentős településsé válhatott, több tényező együtthatásának köszönhető. Ezek közül valószínűleg a legfontosabb, hogy számos, különösen fontos útvonal csomópontjában feküdt. A természeti adottságoknak megfelelően ennek az úthálózatnak lehetett már előzménye a római kor előtt is, de kétségtelen, hogy a rómaiak fejlesztették nagyobb jelentőségűvé.

Ha ránézünk egy mai térképre, azt látjuk, hogy a Lacus Pelso (Balaton) elzárja az utat a Balkán és az egyik legfontosabb birodalmi útvonal, az itáliai Aquileiából (közel a mai Velencéhez) kiinduló, és Emonán (Ljubljana), Poetovión (Ptuj), Savarián (Szombathely), Scarbantián (Sopron) keresztülhaladó Borostyán út végpontja és határátkelő helye, Carnuntum (Deutsch Altenburg-Németóvár) között. Ha az utazó átlépte a moesiai (nagyjából Szerbia) határt Singidunum (Belgrád) után, ahhoz, hogy Pannónián keresztülutazzon, választhatta a limes mentén futó hadiutat, de ez volt a leghosszabb, vagy átutazhatott a hátországon. A belső útvonalaknak számos változata létezett, és ezek közül a két legfontosabb és legrövidebb érintette Sopianaet.

A római úthálózatokról fennmaradt leírások, az ún. itinerariumok közül számunkra az Itinerarium Antonini Augusti a legfontosabb, mely az utazók számára nagyjából egy nap alatt megtehető, 20-30 mérföldes (millia passum), azaz 30-45 kilométeres távolságonként sorolja fel az útvonal állomásait. Az egyik útvonal, mely a Balatont az északkeleti végénél kerülte meg, a limes utat pedig Arrabonánál (Győr) érte el, Mursa (Eszék) után, a drávai átkelést követően következőképp futott: Antianis mpm. XXIIII; Sopianis mpm. XXX; Ponte Mansuetina mpm. XXV; Tricciana mpm. XXX; Cimbrianis mpm. XXV; Crispiana mpm. XXV;Arrabona mpm. XXV; Flexo mpm. XXV; Carnunto mpm. XXX.[2] Azaz: Antianaeig (Baán, Horvátországban, a Baranya-háromszögben) 24 mérföld; Sopianaeig 30 mérföld; Pons Mansuetináig (?) 25 mérföld; Triccianáig (Ságvár) 30 mérföld; Cimbrianaeig (?) 25 mérföld; Crispianáig (?) 25 mérföld; Arrabonáig (Győr) 25 mérföld; Flexumig (Mosonmagyaróvár) 25 mérföld; Carnuntumig (Németóvár) 30 mérföld.

A másik, jóval fontosabb, ún. mediterrán útvonal két 4. századi császári rezidenciát kötött össze: De Pannoniis in Gallias per mediterranea loca id est a Sirmi per Sopianas Treveros usque, azaz: Pannoniából Galliába a szárazföld belsején keresztül, vagyis Sirmiumból (Mitrovica, a horvátországi Szerémségben) Sopiana- en át Treviriig (Trier). Ez a Balatont a délnyugati végénél kerülte el, a Borostyán utat pedig Savariánál érte el, Mursa (Eszék) után pedig a következőképp futott: Antianis mpm. XXIIII; Suppianis (sic!) mpm. XXX; Limusa mpm. XXII; Silacenis mpm. XVI; Valco mpm. XXIII; Mogentiana mpm. XXX; Sabaria (sic!) mpm. XXXVI; Scarabantia (sic!) mpm. XXXIII; Muteno mpm. XII; Vindobona mpm. XXII.[3] Azaz: Antianáig (Baán) 24 mérföld; Sopianaeig 30 mérföld; Limusáig (?) 22 mérföld; Silacenaeig (?) 16 mérföld; Valcumig (Keszthely-Fenékpuszta) 23 mérföld; Mogetianáig (Tüskevár?) 30 mérföld; Savariáig (Szombathely) 36 mérföld; Scarbantiáig (Sopron) 34 mérföld, Mutenumig (Leithaprodersdorf?) 12 mérföld; Vindobonáig (Bécs) 22 mérföld. Innen az út a limest követte.

Ezeknek az utaknak különböző elágazásaik voltak, miután elhaladtak a Balaton mellett, de az nyilvánvaló, hogy Sopianae fontos csomópontja volt mind a tartományi, mind pedig a birodalmi úthálózatnak. Ennek köszönhetően a Kr.u. 2. század közepére Sopianae fontos közlekedési és kereskedelmi központtá válhatott a régióban annak ellenére, hogy a tartomány Balatontól délre és Drávától északra lévő területe gazdaságilag nem volt jelentős; erre valóban illett Plinius leírása: Pannonia glandifera, azaz a makkot termő, vagyis tölgyerdős Pannónia.[4]

Sopianae növekvő fontosságára utal az a tény is, hogy az útvonalakat követve két észak-itáliai kereskedőcsalád is megtelepült a városban; az aquileiai származású Caeserniusok (19,23), akik valószínűleg a Borostyán utat követve, közvetlenül Savariából érkeztek és a Marciusok (19,40), akik viszont a Száva völgyének városain keresztül vándorolva települtek át Sopianaeba. A két család aztán itt össze is házasodott.

Az antik auktoroknál még egy helyen szerepel Sopianae: A későrómai Ammianus Marcellinus a következőket írja: „Maximinus, regens quondam Romae vicariam praefecturam, apud Sopianas Valeriae oppidum obscurissime natus est patre tabulario praesidialis officii orto a posteritate Carporum, quos antiquis excitos sedibus Diocletianus transtulit in Pannoniam.”[5] Azaz: Maximinus, aki valamikor a Róma városi praefectus [kb. városparancsnok] helyettese volt, a Valeria [tartomány] beli Sopianae városában, alacsony sorban született.[6] Apja a praesesi [helytartói] hivatalnál könyvelő volt, és családja a carpoktól származott; ezt a népet ugyanis Diocletianus császár kiköltöztette ősi lakóhelyéből és Pannóniába telepítette át. Az idézett hely két szempontból fontos számunkra. Egyrészt oppidum-nak nevezi a várost, ez viszont semmit nem árul el Sopianae korábbi városi rangjáról (municipium, vagy colonia). A római városi rangok közti különbségek a késő római korra már elenyésztek, így természetes, hogy esetünkben Ammianus Marcellinus nem tartja fontosnak ennek közlését. Még fontosabb azonban az idézet abból a szempontból, hogy Sopianaeba helyezi a helytartói hivatalt. Ez az egyetlen forráshelyünk ugyanis, amelyből tudjuk, hogy Sopianae volt a késő római Valeria tartomány polgári közigazgatásának a székhelye.

Diocletianus császár (Kr.u. 284-305) közigazgatási reformja keretében ugyanis az addigi provinciákat kisebb tartományokra osztották fel. Így lett a korábbi Pannonia Inferior Drávától északra fekvő részéből Valeria tartomány, míg a Drávától délre lévő területek a Pannonia Secunda nevet kapták, melyhez nagyjából a mai Baranya-háromszög területe is valószínűleg hozzátartozott. Ezen kívül szétválasztotta az addig egységes közigazgatást; a polgári kormányzó (praeses) székhelye a fentiek szerint Sopianae lett. A múlt század elején, a mai Postapalota építésekor tárták fel a helytartói palota maradványait, míg a katonai parancsnok (dux) továbbra is Aquincumban székelt.[7]

A fentieken kívül sajnos semmilyen egyéb írott forrás nem áll rendelkezésünkre Sopianae római koráról, hacsak egy azóta már elveszett baáni sírkőtöredéket nem tekintünk annak, mely talán bizonyos CIVES SO[pianarum]-ot, azaz sopianaei polgárokat említ.[8] Sajnos a kő olvasata bizonytalan, különös tekintettel arra, hogy nem említi a város rangját.[9] Egy tipikus felirat ugyanis mun(icipii) vagy m(unicipii), illetve col(oniae) vagy c(oloniae) Sopianarum formában szólna a városról, ha az valóban városi rangú település volna. A historiográfiai és feliratos emlékek szűkössége, illetve hiánya miatt különösen fontos a város történetének kutatásában a régészet szerepe. Mindezen források és a feliratos kőemlékek szűkössége ellenére alaposan feltételezhető, hogy legkésőbb a Kr.u. 3. századra Sopianae legalább municipium-i rangú település volt.

 

 

A feliratos emlékek topográfiája

 

Ha végignézzük Sopianae és közvetlen környéke feliratos emlékeit, azt látjuk, hogy a Kr.u. 1. század végétől a 3. század végéig szintén nem túl jelentős mennyiségű (45 db) faragott kőemlék áll a rendelkezésünkre. A kövek jelentős részének esetében viszont az a probléma, hogy elsősorban a székesegyház és a püspökségi épületek középkori, majd újkori építkezéseihez felhasználták a római kőemlékeket is, miközben többnyire át is faragták őket.[10] A beépített kövek többségét (3, 12, 15, 17,18.[11] 19, 22, 25, 29, 30, 31, 33, 36)[12] a székesegyház Schmidt- féle átépítése során kimentették ugyan, de természetesen mára már nem ismerhetjük az eredeti lelőhelyüket. Mindazonáltal feltételezhetjük, hogy e kövek nagy részét a lehető legközelebbi lelőhelyekről szállították a székesegyházhoz, bár a püspöki megbízottak nyilván a város, sőt, az egyházmegye távolabbi területeiről is összegyűjtötték az építkezésekhez az anyagot. Mivel az első három kivételével valamennyi kereszténység előtti, pogány sírkő, a késő római, keresztény temető pedig a mai püspökség helyén terült el, azt is feltételezhetjük, hogy a kereszténység előtti temető is a középkori városnak ebben a fertályában, de mindenképp a római városon kívül, azaz esetünkben nagyjából a Ferencesek utcájának vonalától északra lehetett, mert ahogy a Tizenkét táblás törvény kimondta: „Halott embert a városban sem eltemetni, sem elégetni nem szabad.”[13]

Ha a rátekintünk a város térképére, láthatjuk, hogy a római város és a keresztény temető között további sírkövek kerültek elő (Jókai tér: 24; Ferencesek utcája: 21, 26, 34, 37; Széchenyi tér: 35; Apáca utca: 28; Janus Pannonius utca: 32). E sírkövek, a székesegyházba beépítettekkel együtt egy jól körülhatárolható területet ölelnek fel észak-északkeletre a római várostól, ahol ezek alapján a Kr.u. 2-3. századi temetőt sejthetjük. Ezeken a sírköveken kívül csak egyetlen további darabot ismerünk; valószínűleg a város keleti kapujának környékéről, a Bajcsy-Zsilinszky utcából (23).

Mindezt összegezve meglehetősen szokatlannak tűnik a sopianaei temető elhelyezkedése, mivel a római városok temetői többnyire a városból kivezető, főbb útvonalak mentén, hosszan elnyúlva helyezkedtek el. A szokatlannak tűnő elrendezés oka valószínűleg abban rejlik, hogy Sopianae, legalábbis a fallal körülvett város, a Mecsek déli hegylábánál hosszan, mintegy füzérszerűen elnyúló településláncolat központi magja lehetett, és a lakott településrészeknek ez a közelsége tehette lehetetlenné a keleti és nyugati irányban kivezető főútvonalak mentén történő temetkezést. Ezt támasztják alá a tulajdonképpeni városon kívül talált római épületmaradványok (mint pl. a Kárpáti Gábor által a kilencvenes évek elején a Lenau-ház udvarán feltárt Domonkos kolostor romjai alatt lévő, padlófűtéses, római épület maradványai), és egyben talán magyarázná Sopianae nevének többes számú alakját is.[14]

Hasonlóképpen, az oltárok elhelyezkedése is lehetővé teszi számunkra néhány következtetés levonását. Az a kettő, melyet a székesegyházba építettek be (12, 15) természetesen figyelmen kívül hagyható, míg a harmadiknak (3), a székesegyház mellől, lehet némi jelentősége. Ez egy fogadalmi oltár, melyet egy bizonyos Marcus Ulpius Marcellus, a legio IIII Flavia felix ún. beneficiarius consularisa állított.[15] Ez a legio a Moesia Inferiorbeli (Felső-Moesia, nagyjából a mai Szerbia területén) Singidunum (Belgrád) helyőrsége volt, és pannóniai előfordulása azokra az időkre esik, mikor a brigetiói (Ószőny) legio I Adiutrixot helyettesítette a tartományban, ha azt valamilyen hadjárat miatt máshová vezényelték. Az, hogy ehhez az oltárhoz nem messze, a Széchenyi téren a legio I Adiutrix egyik beneficiariusá-nak, Cicerius Homunció-nak is előkerült az oltára, esetleg arra engedhet következtetni, hogy a városnak ezen a részén állhatott valamelyik legio szentélye, esetleg, mivel amúgyis felváltva állomásoztak itt, a közösen használt szentélyük.

A város ezen részéből származó egyetlen további oltárt (11) Silvanus Silvestrisnek, ennek az ősi, pannon-kelta (bár az interpretatio Romana alapján a római megfelelőjével azonosított) erdei istennek szentelte egy bizonyos Crispius Potens valamikor a Kr.u. 3. század harmincas, negyvenes éveiben. Az oltár elhelyezkedése egyértelműen arra utal, hogy a várostól északra, a mainál sokkal lejjebb kezdődött az erdő, Silvanus lakóhelye.

Crispius Potens egy másik oltárt (6) is állított Kr.u. 237-ben, de ezzel már behatolunk a római városba. A Iupiter Optimus Maximusnak és Iuno Reginának, azaz a Legjobb és Leghatalmasabb Iupiternek és Iuno királynőnek dedikált oltár azt jelzi, hogy egy jelentős templom, talán a város főtemploma állhatott a közelben.

Ha helytálló az a feltételezés, hogy a fentiekben részletezett útvonalak a mai Rákóczi út nyomvonalán haladtak keresztül a római városon, akkor ez kellett legyen Sopianae egyik „főutcája.”[16] Esetünkben a decumanus, mivel hogy kelet-nyugati irányban szelte át a várost, melynek a kapuja a Rákóczi út - Irgalmasok utcája kereszteződésétől nyugatra lehetett. Ugyanis Kárpáti Gábor a Citrom utcában és a Teréz utcában tárta fel a város 3. századi, keleti városfalát (melyre a Citrom utcában, sajnos hibás latinságú felirat emlékeztet bennünket), ennek vonala pedig itt találkozik a Rákóczi úttal.

Ha tovább haladunk nyugat felé, a következő, Herculesnek szentelt oltár (1) szintén a Rákóczi út északi oldalán került elő. Hercules birodalmi szintű tisztelete Marcus Aurelius fia, Commodus alatt élte tetőpontját, és ez az olyan, túlnyomórészt katonai jellegű provinciákra, mint Pannonia Inferior, különösen érvényes. Mivel ehelyütt faragott épületmaradványokat, mint például párkánytöredékeket is feltártak, valószínűsíthető egy Hercules-szentély léte.[17]

Még tovább nyugat felé elérkezünk a Jókai utcához. A város észak-déli főútja, az ún. cardo, talán ennek a nyomvonalán haladhatott a két főút találkozásánál épült a fentiekben már említett, feltételezett helytartói palota, melynek hátsó traktusában Fülep Ferenc egy Mithras oltárt (14) tárt fel 1963-ban. Mivel a perzsa eredetű napisten, Mithras kultusza nem tartozott a hivatalos római vallás keretei közé, itt legfeljebb egy magánszentéllyel számolhatunk, ha egyáltalán nem másodlagos felhasználásban került ide a kő.[18]

Az út déli oldalán három további oltár került elő a hetvenes évek építkezései során. Kettő közülük kivételesen monumentális; az oldaluk is díszített, és mindkettőt egy bizonyos Iulius Rufus állította Kr.u. 163-ban. Az egyiket Iupiter Optimus Maximusnak és Terra Maternak, a Földanyának, míg a másikat Silvanusnak (itt jelző, Silvestris vagy Domesticus nélkül). Ezek mellett, az egyértelműen összetartozó darabok mellett, a harmadik (5) szintén Iuppiter Optimus Maximus és Iuno Regina tiszteletére készült. Így hát ez egy másik olyan pontja a városnak, ahol várható a főtemplom jelenléte. Mindezek az utóbbi oltárok egy másik, jól körülhatárolható területen bukkantak elő, melyen ráadásul más, monumentális középületek is találhatók, mint például a már többször említett helytartói palota, illetve a Kárpáti Gábor által feltárt hatalmas közfürdő a Kereskedők Háza alagsorában. Mindezt egybevetve kétségtelen, hogy itt volt a római kori Sopianae főtere, a Forum.

Ennek közelében még két oltár került elő. Az egyik (9) a Forum területétől délre bukkant elő 1973-ban, és egy bizonyos Publius Nigrius Quintilianus nevű beneficiarius consularis állította Nemesisnek, a sors görög eredetű istennőjének. Mivel az oltár lelőhelye már a város szélén van, elképzelhető, hogy itt állt valamikor az amphitheatrum, mivel jellemző módon a gladiátorok szerencséjének érdekében volt szokás Nemesisnek oltárt állítani, mint pl. bizonyíthatóan ez a helyzet Savariában, bár ennek valószínűsége igen csekély. Talán a gladiátor-szerencséhez való hasonlósága miatt állította a katona Quintilianus az oltárt. Sajnos nem közli, melyik legio tisztje volt, de egy másik oltár (7) lelőhelyéből következtethetünk rá. Ez utóbbi oltárt Iuppiter Optimus Maximusnak és Maximinus Thrax (Kr.u. 235-238), valamint fia és társuralkodója, Verus tiszteletére állította az aquincumi legio II Adiutrix beneficiarius consularisa, Terentius Candidianus Kr.u. 237-ben.[19] Ennek az oltárnak az adja a fontosságát, hogy ez az egyetlen, mely bár ledőlve, de in situ, azaz eredeti helyén, helyzetében került elő Kárpáti Gábor 1991-es feltárásán a jövendő Sopianae téren. A lelőhely valójában egy kis szentély, melyben oszloptalapzatok futnak négy, kelet-nyugati irányú sorban, és ebben a keletre néző szentélyben számos más oltár elhelyezésére szolgáló alapzat ugyancsak megtalálható volt. Így ez az egyetlen olyan szentélye a városnak, melynek helyét biztosan ismerjük, és azt is tudjuk, hogy a legio II Adiutrix beneficiariusainak szentélyével van dolgunk. Nagyon valószínű tehát, hogy a fenti Nemesis-oltár eredetileg ugyanitt állt.

Összegezve tehát az oltárok lelőhelyeit, egyrészt meghúzhatunk egy eléggé korlátozott kört a várostól északra, valamint egy tágabbat a Forum környékén, valószínűleg egy főtemplommal, esetleg az ún. capitoliumi triász: Iuppiter, Iuno, Minerva templomával, akár a Forum keleti, akár a nyugati végében, egy Hercules- szentéllyel és a legio II Adiutrix beneficiariusainak szentélyével. A Mithras-oltár nyilvánvalóan egy magánszentélyhez tartozott.

 

 

A lakosság társadalmi összetétele a feliratok alapján

 

A feliratokon kirajzolódó népesség egy másodrendű római város meglehetősen jellegzetes képét nyújtja. Elsősorban a katonák, illetve veteránok magas száma a feltűnő, ehhez képest a bevándorlók, a bennszülöttek, valamint a rabszolgák és libertusok, illetve libertinusok (felszabadított rabszolgák, ún. szabadosok, illetve leszármazóik) viszonylag kis számban képviselik magukat. Végső soron azonban ez természetes egy olyan katonai provinciában, mely valójában nem más, mint egy nagyjából 50 km széles határsáv, ahol az itt állomásozó hadsereg létszáma, legalábbis a Drávától északra, meghaladhatta a polgári lakosok számát is. A tartomány e részének gazdasága szinte kizárólag a katonaság kiszolgálására szorítkozott, így a városi életet felpezsdítő ipar és távolsági kereskedelem viszonylag fejletlen maradt. A társadalmi felemelkedést szinte kizárólag a katonaságba való belépés jelentette. Ami külön gondot jelent a kutatóknak, Sopianaeból egyetlen városi tisztviselőt sem ismerünk, így azt sem tudjuk megállapítani, a városiasodás milyen fokán állt a bizonyos korokban a település.

A nem római polgár, bennszülött kőemlék-állítás ritka. Mindazonáltal a római polgárok emlékei között nyilván számos olyan található, melyet bennszülött, kelta vagy illyr származású, de már római polgárjogot elnyert személy állított, ezek többségéről viszont csak azt tudjuk megállapítani, hogy (családjuk) melyik császártól kapta a polgárjogot (lásd később). A Kr.u. 212-ben kiadott constitutio Antoniniana, azaz Caracalla császár (Kr.u. 211-217) polgárjogi reformja következtében amúgy is a birodalom csaknem minden, személyében szabad lakosa megkapta a római polgárjogot, így a 3. századi feliratokon a megkülönböztetés végképp elenyészik.

Ugyanez a helyzet a bevándorlókkal, különösen az itáliaiakkal, mint a Caeserniusok, illetve a Marciusok (lásd fentebb), akik Sopianaeban valószínűleg csak a családi vállalkozás leányvállalatait vitték, de itt letelepedvén a hadseregben is karrier-lehetőséget láttak, ezen kívül helyi lakosokkal kötöttek házasságot: Caesernius Martialis felesége például bennszülött nő; Aelia Ata (23). A Claudiusok többsége is nyilvánvalóan bevándorló; ők ugyanúgy, mint a

Caeserniusok, a claudiusi alapítású coloniából, Savariából költözhettek Sopianaeba vagy települtek le a városban azután, hogy leszereltek a hadseregből (18).

A szabadosok viszonylag kis száma ismét csak a város kevéssé jelentős ipari és kereskedelmi központ jellegét mutatja. Két esetben bukkan fel az Ingenua név, amely arra utal, hogy viselője már szabadon született, de legalább egyik szülője libertus volt. Ezen kívül ismerünk egy Attius Germanio-t, aki a felirat tanúsága szerint libertus, melyet valószínűleg korábbi rabszolgatársa, Apuleius Basileus állított az emlékére. Görög nevet ugyanis a birodalomnak ebben a részében, különösen egy vidéki városban, többnyire rabszolgák viseltek. Ugyan kétségtelen, hogy általában a rabszolgáktól, kiknek nem volt saját jogú vagyona, kevésbé várható e viszonylag drága feliratok állítása, a fontosabb, nagyobb városokban mégsem ritkaság. Természetesen voltak rabszolgák a nagyobb, Sopianae környéki, késő római villagazdaságokban, de különösen ezek társadalmi és anyagi helyzete nem tette lehetővé a feliratállítást. Az alábbi táblázat összefoglalja a lakosság összetételét. A bizonytalanokat kérdőjellel jelöltük, míg azok, akikről nem lehet semmit megállapítani, kimaradtak.

 

Társadalmi státusz

A térkép jelölésének száma

(zárójelben az egyes feliratokon említett személyek száma)

Összesen
tartományi hivatalnok 13, 15 2
italicus, bevándorló 19 (2 fő), 24?, 29 (3 fő), 31? 40 (3 fő) 5 (10 fő)
katona, veterán 1,2,3,4, 7,9,12?, 14?, 18 (2 fő), 19 (2 fő), 23,25,32,40 14 (16 fő)
bennszülött 16 (4 fő), 23, 26 (2 fő) 3 (7 fő)
szabados 25, 41 (2 fő), 42 3 (4 fő)

 

 

A romanizáció a családnevek alapján

 

Ahogy már fentebb szó volt róla, Pannóniának ezen a vidékén a Kr.u. 1-2. században a romanizáció meghatározó tényezője a katonaság volt. Ezt mutatja a katonák, illetve veteránok által állított feliratok viszonylag magas száma is. Ezzel a jelenséggel függ össze az a tény, hogy ezeknek a katonacsaládoknak döntő többsége valamelyik 2. századi császár családnevét viseli. Mikor ugyanis a bennszülött katona leszerelt a hadseregből, a stipendium, azaz a végkielégítés mellett, melyet a 2. században már csak pénzben adtak, római polgárjogot is nyert. Ilyenkor a császár iránti hűségtől (is) vezérelve az őt a polgárjoggal megadományozó, éppen uralkodó császár családnevét is felvette. Sopianaeban ugyan találunk négy feliratot, melyen a Claudius, kettőt pedig, melyen a Flavius név (Vespasianus családneve) szerepel, ezeket azonban bízvást tekinthetjük a tartomány más részéből. például Savariából, illetve Scarbantiából vagy Sirmiumból; az e császárok által alapított coloniákból bevándorló személyeknek, illetve leszármazóiknak. A mennyiségileg legfontosabb császári családnevek az Ulpius (Traianus császár családneve), az Aelius (Hadrianus császár családneve) és az Aurelius (Marcus Aurelius és fia, Commodus családneve). Ezenkívül, immár megint csak kisebb számban előfordul még a Septimius is (Septimius Severus családneve, de ez a név másoknál is előfordul).

 

psz 2001 03 01 pozsarko csaba 01

 

A sopianaei feliratok topográfiája

A számok a feliratok katalógusszámait jelölik; 1-15-ig oltárok, 16 felett síremlékek.

A székesegyházban csak az oltárokat jelöltük, a temetőből származó és a székesegyházba beépített sírkövek nagy száma miatt. A vastag vonal Pécs középkori városfala.

 

A katonacsaládok mellett kisebb számban természetesen megtalálhatók a már említett, itáliai eredetű Caeserniusok és Marciusok, valamint hét egyéb név is, melyek többsége ugyan eredetileg szintén itáliai eredetű, azonban a dunai tartományokban oly általánosan elterjedt nevek, hogy kockázatos dolog lenne messzemenő következtetéseket levonni belőlük, különösen az egyenként kis számú előfordulásuk miatt.

Az alábbi táblázat összefoglalja a sopianaei feliratokon megjelenő családneveket. Az első kettő itáliai származású család, majd következnek a császári családnevek, melyek viselői, illetve ősei valószínűleg a katonai szolgálat érdemeként kapták a római polgárjogot, és mint ilyenek, nyilván többségükben helyi, bennszülött származásúak, végül következik az egyéb csoport, melyek csupán egy-két személlyel képviselik magukat a feliratokon. (A nemet, például Aelius, vagy Aelia, nem jelöltük külön.)

 

Családnév

A térkép jelölésének száma

(Zárójelben az egyes feliratokon említett személyek száma)

Összesen
Caesernius 19, 23 (2 fő) 2 (3 fő)
Március 19 (4 fő), 40 (4 fő) 2 (8 fő)
Claudius 17, 18, 24, 31 4 (4 fő)
Flavius 22, 25, 2 (2 fő)
Ulpius 3, 19 (4 fő), 26 (2 fő), 28 ? 4 (8 fő)
Aelius 4, 23, 25, 27 (2 fő), 30 (2 fő), 40 6 (8 fő)
Aurelius 1, 5 (2 fő), 21, 42 (4 fő) 4 (8 fő)
Septimius 28 (2? fő), 40 2 (3 fő)
Apuleius 41 1
Attius 41 1
Caenius 29 (2 fő) 1 (2 fő)
Cicerius 2 1
Crispius 6-11 (ugyanaz a személy), 2 (1 fő)
lulius 5, 8-10 (ugyanaz a személy), 3 (2 fő)
Terentius 7 1

 


[1] A legtöbb történész egyetért abban, hogy a korábbi Sopianae a késő római, ókeresztény temetőkápolnákról kaphatta ezeket a neveket.

[2] Itinerarium Antonini Augusti 266,14; az állomások némelyikének azonosítása bizonytalan, különös tekintettel arra, hogy a megadott távolságadatok általában kisebbek a valóságosnál.

[3] Itinerarium Antonini Augusti 232, 4; némely állomás azonosítása itt is bizonytalan.

[4] Plinius: Naturalis historia, III, 148.

[5] Ammianus Marcellinus 28.1.5.

[6] Maximinus életpályáját legutóbb Lengvári István elemezte: Lengvári István: Megjegyzések Maximinus életpályájához. In: Tanulmányok Pécs történetéből 5-6. Vonyó József (szerk.) Pécs, 1999. 153-162.p.; Ugyancsak Maximinus-szal, illetve apjával foglalkozik Szabó Ádám: Ein Sptrömischer Augur in Sopianae? In: Specimina Nova XV, Pécs, 1999. Pécs, 2000. 148.p.

[7] A katonai kormányzat szerepe nem teljesen tisztázott; a 4. századból is ismeretesek például exercitus Pannoniae Inferioris, azaz Alsó-Pannonia hadserege feliratú katonai téglabélyegek, ami arra enged következtetni, hogy a katonai kormányzat, illetve hadseregvezetés nem követte a kisebb tartományi beosztást.

[8] Corpus Inscriptionum Latinarum III. 3293.

[9] Az epigráfiai átírásnál a töredékek kiegészítését a francia L’Année Épigraphique alapján, a szakma szabályait követve szögletes zárójellel: [ ], míg a rövidítésekét kerek zárójellel: ( ) jelöljük.

[10] Lásd: Pozsárkó Csaba: Újabb római sírkőtöredék Sopianaeból, in: Pécsi Szemle, 2001. TAVASZ

[11] Ezt a sírkövet a székesegyház nyugati kapubélletébe építették be 11 másik, egyértelműen római faragású és talán egy tucat csak gyaníthatóan római eredetű kővel egyetemben. E munkában csak a feliratos emlékek szerepelnek, így a további, csak figurális faragást hordozó kőemlékek kimaradtak belőle. A sírkőtöredékeket azóta már ismét beépítették a középkori kapu rekonstrukciója során a Dóm Kőtárban.

[12]A dolgozatban zárójelben szereplő számok a mellékelt térképen feltüntetett feliratos kövek számaira utalnak. A székesegyházba mindazonáltal olyan sok kő volt beépítve, hogy a térképre az oda beépített sírkövek (17-36) nem fértek el.

[13] Lex XXII tabularum, 1;4.

[14] Bár egyesek időnként próbálkoznak az egyes szám birtokos esetből eredeztetni az -ae végződést, ennek ellentmond Sopianae nevének összes ragozott alakja: Sopianas, Sopianarum, Sopianis, melyek egyértelműen a többes számra utalnak.

[15] a beneficiarius consularisoka fronton elhelyezkedő legiókat, illetve a helytartói, végső soron a császári hatalmat képviselték a hátország jelentősebb, városias jellegű településein.

[16] Fülep Ferenc - Sz. Burger Alice: Sopianae. Pécs, 1979. 229.p.

[17] Fülep-Burger... i.m. 1979. 234.p.

[18] Fülep-Burger... i.m. 1979. 239.p.

[19] Érdekessége az oltárnak, hogy az uralkodók nevét III. Gordianus császár (Kr.u. 238-244) idején levésték a feliratról; ezt nevezzük damnatio memoriaenak, az „emlék elátkozásának”, pontosabban eltörlésének. Lásd Pozsárkó Csaba: Damnatio memoriae. In: Sétatér, 1998. I.