Cikkek

Boros László: Kultikus hagyományok a pécsi dóm altemplomában

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 2. szám, 2-8. oldal

Letöltés: pdf20


Boros László

 

KULTIKUS HAGYOMÁNYOK A PÉCSI DÓM ALTEMPLOMÁBAN

 

 

 

110 évvel ezelőtt, 1891. június 22-én Ferenc József jelenlétében szentelték fel a Friedrich Schmidt által átépített pécsi székesegyházat. Az építkezést kiváltó okokat a Pécsi Szemle 1998. ősz-téli számában már ismertettük. Az évforduló jó alkalmat kínál arra, hogy ezúttal a távolabbi múltra, az épület történetének kezdeti szakaszára, sőt telepítésének helyét kijelölő indítékok vizsgálatára fordítsuk figyelmünket.

Számos kutató megkísérelte már, hogy Pécs székesegyházának építéstörténetét a kezdetektől feltárja, s hogy az épületnek a 12. századi Pécs lélekszámához viszonyított nagy méreteit, továbbá a négy torony építésének funkcionális indítékait magyarázza. A 19-20. századi történeti, művészettörténeti elemzések - a legújabb törekvésekkel együtt - napjainkig nem jutottak közös nevezőre a telepítés- és építéstörténeti részletek kérdéshalmazában.

Mindebből következik, hogy ezen összeállítás nem tűzhette ki céljául az építkezés fázissorrendjének megállapítását és művészeti elemzését. Mindössze arra törekedett, hogy a 9. századbeli állítólagos pécsi (Quinque Basilicae) templomszentelés hagyományát megkérdőjelezze, hogy Sopianae temetője és a „regia basilica” helyének kiválasztása közötti összefüggésekre rávilágítson, továbbá, hogy a helyi kultikus szokások, valamint a székesegyház 18. és 19. századi alaprajzai alapján vizsgált építészeti részletek összevetéséből levonható következtetéseket az olvasó elé tárja.

A szükségszerű történelmi visszapillantás elején Pécs építészeti és művészeti ritkaságait, a városnak a Világörökség rangjára emelésében meghatározó jelentőséget hordozó emlékeit helyezzük előtérbe.

A három-öt méter mélységben nyugvó római járószint ellenére a temetőterület teraszos kialakítása miatt a felszínhez közelebbi rétegekből 1780-tól kerültek elő a 4. századi kultikus épületek maradványai. A népvándorlás korszakát megért épületek alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a Kr. e. 35-ben a római birodalom részévé lett Pannónia Valéria tartományának székhelyén, Sopianae-ban a tehetősebb polgárok sírkamrákba temetkeztek. Ezen építmények több esetben festett felépítményi része áldozatok bemutatására, a hozzátartozóknak a halott lelkével való találkozásra (cella memoriae), illetve a nagyobb méretűek, istentiszteletek tartására is alkalmasak voltak.

A birodalom bukását követő századok átvonuló vagy rövidebb-hosszabb időre letelepedett népessége használatba vette a sírkamrákat vagy felszíni részüket, amelyek a kereszténységgel együtt átvészelték a hun-avar uralmat, s megérték a bizonytalan kiterjedésű Nagy Károly-féle hódítást is, 796-ban.

Napjainkig a történelemkutatás azt az álláspontot képviselte, hogy a keresztény területfoglalást követő 803. esztendőben Pannóniát a salzburgi érsekség alá rendelték. Ehhez fűződik a sokat emlegetett adat, miszerint Liupram salzburgi érsek 853-ban templomot szentelt „ad Quinque Basilicas” a salzburgi birtok területén. A forrást értékelő kutatók egy része a helyet Péccsel azonosítja, mivel e területet a templomokat építő Pribina hercegségének fennhatósága alá tartozónak véli. Más nézet szerint Nagy Károly birodalma nem terjedt ki a Dunántúl nyugati részének kisebb területére sem, mivelhogy a Pannónia megnevezés nem csak a mai Dunántúlra vonatkozott. Magába foglalta az alsó ausztriai Enns folyóig, dél felől pedig a tágabb értelemben vett Száva völgyének vonalában Triesztig nyúló területet is. Nagy Károlynak kemény avar ellenállással kellett számolnia, ha a Pannonia Inferior nyugati részeit (Limes Pannonicus) és Noricumot követően a mai Dunántúlt is birodalma részévé akarta volna tenni. Amennyiben ezen állítást tényként fogadjuk el, abban az esetben a salzburgi érsekség sem terjedhetett ki az egész Dunántúlra. Legfőképpen nem érinthette a volt Valéria-tartomány területét, tehát Liupram érsek templomszentelésével kapcsolatban említett Quinque Basilica megnevezés alatt sem Pécset kell értenünk, mint ahogy Mosaburg (Zalavár) sokkal inkább az ausztriai Moosburgot jelöli, amely Klagenfurt közelében helyezkedik el.[1]

Pécs története szempontjából lényeges, hogy e 9. századra vonatkozó, gyakran előforduló adat valós vagy hiteltelen voltát tisztázzuk, mert több, bizonytalanságot keltő írott és íratlan vélemény látott napvilágot, amely a Liupram által 853-ban szentelt templomot a korai székesegyházban, a cella trichorában vagy más helyen állott templomban véli felismerni. Ezért a már bennünk korábban kétségeket ébresztő adatot a vele szemben állást foglaló szerzőkkel kívánjuk cáfolni.

Pribina 840 körül a bajoroktól hűbérbirtokot kapott Mosaburgban. Az itteni Zalavár-récéskúti szigeten feltárt templom építészeti szempontból az észak-itáliai Aquilea, s nem pedig Salzburg felé mutat, akárcsak a várszigeten feltárt kőemlékek, amelyek szintén déli kapcsolatokra utalnak.[2] E templom párhuzamai a Rajna völgyében találhatók. Hasonló nagy méretű fa- és cölöpépítmények „avar gyűrűdként váltak ismertté.[3] A salzburgi érsekség megbízásából templomot szentelő Liupram működése már csak azért is kérdéses, mert a 9. században „a Dunántúl nyugati fele a keleti frank birodalom része volt, s ez az uralom nem terjedt ki a Duna vonaláig.”[4] A történészek a honfoglalás időpontjául a Pauler Gyula által megjelölt 895. évet fogadják el és tanítják napjainkban is. Ezzel szemben László Gyula ezt írja: „Nem számolnak azzal, hogy Kézai Simon 700-ra, a Képes Krónika pedig 677-re teszi a honfoglalást. Magam a két utóbb idézett évszámban az első honfoglalás népének megjelenését ismerem fel.” Majd így folytatja: „Árpád katonanépe itt földmíves-állattenyésztő onogur-magyarokat talált.”[5] Mindebből kitűnik, hogy a Quinque Basilicae, illetve Liupram tevékenysége Pécsre nem vonatkozhatott. Mindezeken túl még Zalavár-Mosaburgra sem, mert e két helynév közötti összefüggést Bakay Kornél szakszerű régészeti cáfolatban tagadja.[6]

A város bizonytalan időben keletkezett Quinque Ecclesiae neve az ókeresztény szentélyek emlékét fenntartotta a honfoglaláson túl a középkor végéig, sőt Fünfkirchen formájában napjainkig. A város megnevezésében meghatározó jelentőségű volt, talán éppen a ma is ismert öt nagyobb sírkápolna, vagyis a cella trichora, a cella septichora, az úgynevezett ókeresztény mauzóleum, az Apáca utcai sírkamra felépítménye, s a feltételezésünk szerint egykor létező kápolna, amely a mai székesegyházi altemplom tengelyében állott.

A Quinque Ecclesiae megnevezés szerepel a pécsi püspökség 1009-ben, Győrben kelt alapítólevelében is. Az irat templomalapításról nem szól ugyan, mégis valószínű, hogy a püspökség telepítését nem kizárólag az egykori vallási centrum területe, hanem az ott adott, már meglévő romos vagy istentiszteletre alkalmassá tett épület, épületek megléte is indokolta.

Építészetileg megalapozható a nézet, amely feltételezi, hogy a mai altemplom kiindulópontját az az ókeresztény sírkápolna adta, amely a jelenlegi térrendszer tengelyében a főapszis, valamint a négy főpillér által meghatározott vagy ahhoz közelítő szélességben a nyugati falig terjedt. E reális alapokon nyugvó elképzelés nem megy túl az elfogadhatóság határán, ha figyelembe vesszük a székesegyháztól délre feltárt ókeresztény mauzóleum megegyező tájolását, alaprajzi sajátságait és arányait.[7]

A hazai gyakorlattól eltérő jelenség, hogy az egyházmegye főtemplomát a székhely temetője területére telepítsék. Pécsett ennek három szükségszerű indítéka is volt:

1. Meghatározó tényezőként a Sopianae temetőjében a 10-11. század fordulóján még fennálló sírkápolnákat vehetjük számba, amelyek kultikus jelentőségükben, hagyománytiszteleti vonatkozásukban vezérelték a “megszentelt föld”-re telepítés gondolatát.

2. Az előbbiek kapcsán érvként értékelhető a halott- és ereklyekultuszból levezethető feltevés, amely szerint a székesegyház altemplomának ősét egy keresztény mártír sírja vagy csontereklyéi fölé építették.

3. Nem elhanyagolható szempont, hogy a nagy kiterjedésű egykori temető sírkövei az építkezéshez helyben szolgáltattak jelentős mennyiségű kőanyagot.[8]

A székesegyház helyének kiválasztását indokoló fenti érveinket a történeti körülmények támogatják. Szent Pál leveleiből ismert, hogy már az apostolok korában megszerveződtek az első keresztény közösségek Dalmáciában[9]. A 3. századra a Földközi-tenger körzetében a kereszténység mindenütt jelen volt, majd rövid idő alatt a távolabbi provinciák felé terjedt.

A keresztényüldözés a hatalmi szempontból kiemelt helyekre koncentrálódott. A legkorábbi ismert vértanú provinciáinkban Eusebius, Cibalae (Vinkovce) püspöke volt.[10] Nem tervszerű üldözés áldozataiként tartják számon azt a négy vagy öt kőfaragót, akiket Diocletianus pannóniai tartózkodása alatt végeztek ki 293 körül, mert megtagadták Aesculapius szobrának elkészítését. A mártírok története a hagyomány szerint Sopianaehez kötődik, akiknek tetemeit az 5. század közepe táján a hunok elől menekülő keresztények Rómába vitték, ahol a Monte Coelión bazilikát emeltek tiszteletükre.

Hasonló kultikus jelentősége miatt említjük meg Siscia (Sziszek) püspökét, Quirinust, akit Pannonia Prima kevesebb vértanúhalált látott keresztényeinek megfélemlítésére Savariába (Szombathely) hurcoltak és kivégeztek. A holttest megtalálásának helyén a püspök tiszteletére kápolnát, majd bazilikát emeltek.[11]

A Sirmiumban (Szávaszentdemeter) megkínzott és megölt keresztények között olyanok neveit is ismerjük, akiket már a középkori egyház jelentős szentjei között tiszteltek. Közülük Demetrius és Irenaeus sirmiumi püspökök, s az ugyanitt különleges helyi kultusznak örvendő Fortunatus és Donatus neveit említjük, akiknek sírhelyeit megkülönböztetett tisztelet övezte. Ennek jeleként e vértanúk sírja köré temetkező keresztények Sirmium egyik nagy temetőjét hozták létre.[12]

A keresztényüldözések alapján, azok helyi előfordulásaiból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a provinciális centrumokban a 3. század végén püspökökkel az élükön szervezett kereszténység létezett. Az eddig feltárt ókeresztény emlékek a források hiánya ellenére igazolni látszanak, hogy Savaria és Sopianae éppúgy püspöki székhely volt, mint Siscia, Sirmium, Mursa (Eszék) vagy Cibalae, ahol a püspökség létéről, sőt a püspökök neveit megemlítő írásos anyag létezik.

A Szent István-i egyházszervezés során Pécs püspöki székhellyé választásában elsődleges szerepet tulajdonítunk a 4. századi vallásközösségi előzményeknek, az ókeresztény temetőterületen használható vagy helyreállított templomok, kápolnák kultikus jelentőségének. Tekintettel az egyházalapítás első évtizedeinek építési igényeire, elfogadjuk azon kutatók véleményét, akik Bonipertus első pécsi püspök (1009-1036) székesegyházát az itt talált alkalmas vagy kiegészítéssel felhasználható épületben vélik. A fentiekkel, azaz a székesegyház helyének, a megszentelt föld (terra sacer) megválasztását indokoló tényezőkkel kapcsolatosa második szempont a megszentelt hely (locus sacer), amely a mártírsírra építkezés lehetőségét veti fel.

A kérdést, hogy miért építették a székesegyházat egy temető területére, a 4. századi előzmények, a kereszténység fennmaradása, illetőleg a pécsi püspökség 1009-ben történt alapítása közötti összefüggés világította meg. Az épület elődjének lokalizálását azonban bizonyosan a provinciákban gyakorlattá vált jelenség magyarázza. Nevezetesen, hogy minden eddig feltárt ókeresztény temető, így a pécsi is centrális szerkezetű. Sopianae temetője a teraszos domborzati kiképzés miatt sem alkotott sűrűn telepített, összefüggő sírmezőt.[13] A Nagy Konstantin (306-337) alatt egyre nagyobb teret hódító kereszténység új temetkezési szokásokat honosított meg Pannóniában. Az egyszerű tapasztott és téglasíroktól övezett festetlen vagy festett sírkamrák fölé épült kápolnákban feltehetőleg olyan vértanú vagy egyházi elöljáró nyugodott, akit az e sírhely köré temetkezők életükben megkülönböztetett módon tiszteltek.

A 7-8. század során a szentek tisztelete erőteljesen fellendült.[14] A róluk írt legendás életrajzok e jelenséget csak fokozták éppúgy, mint a liturgikus könyvek, adománylevelek és regulák szentekre vonatkozó részletei.[15] A szentek kultuszának következményeként ereklyéiknek tisztelete is felerősödött, s egyre jelentősebb erkölcsi értéket képviseltek. A 4. századi sírkamrák ereklyetartó fülkéi azonban bizonyságul szolgálnak arra, hogy az ereklyetisztelet az ókeresztények közösségeiben is elterjedt, azzal a különbséggel, hogy a halottkultusszal volt szerves kapcsolatban.

Az erkölcsök javítása érdekében a bűnbánati fegyelem előírásait Szent Bonifác (680-754) Bűnbánattartási Könyve (Liber Poenitentialis) szabályozta. Nagy Károly a nyilvános vezeklés szigorú előírásairól rendelkezett. A böjtölést és a zarándoklatot a vezeklés fontos eszközeiként fogadták el, illetve írták elő. A szentek nyughelyeinek felkeresését a Szent Imre herceg legendája is megemlíti.[16]

Mindezen egyházi rendelkezések, előírások, kultikus szokások a sírok, sírkápolnák, templomok építészeti részleteiben is tükröződnek. Az ókeresztény épületek maradványaiból is megállapítható a kétszintű térszerkezet. A föld alatti részben helyezték el a halottakat és az ereklyefülkét, a felső szinten az elhunytak emléknapjain a hozzátartozók leróhatták kegyeletüket.

Lényegében a császári és a keresztény építészet szintéziséből kialakult tértípus, a bazilika-rendszer egyik alapformájának, az emléksír-templomnak (basilica qua coemeterium) a térszerkezete is hasonló, amelynek súlyponti részében a szent vagy mártír sírja foglal helyet. A krypta (altemplom) és az oltár vertikális irányú összefüggése, akár eredeti, akár későbbi ráépítéses kiegészítésként a centrális térnek nemcsak építészeti, hanem eszmei-kegyeleti (martyrium) elgondolását is tükrözi. Nem ritka a felső szint padozatát áttörő kerek nyílás, az oculus, azaz szem, amelyen keresztül a kriptában nyugvó szent sírját a hozzá zarándoklók áhítattal szemlélhették.

A pécsi székesegyház múltjának kutatása kapcsán vizsgált 18-19. századi alaprajzokon, hosszmetszeteken feltűnt egy, a korábbról ismert levéltári adatokkal összefüggést mutató részlet.[17]

Ez, a szentély középtengelyében a padozatot áttörő kerek nyílás, amelyen keresztül az altemplomba lehetett letekinteni. Az altemplomból szemlélve a mennyezetnek a nyugati faltól számított harmadik boltozati szakaszába nyílott az 50 cm sugarú környílás, amely a 19. század végi átépítésig látható volt. A francia és más európai dómok példája alapján a letekintő alatt, az altemplom középvonalában egy eddig ismeretlen sír létére következtetünk. Ebben megerősít bennünket, hogy a padozat kopogtatásával egy megközelítőleg 2x1 méter kiterjedésű padló alatti üreg (?), de legalábbis eltérő minőségű talajsűrűség érzékelhető. E terület közelében az 1891-ben lerakott kőlapok fellazultak, ugyanis másodlagos rögzítésük nyomai látszanak. Az előbbiek szerint nem alaptalan a feltevés, hogy az eddig még feltáratlan pécsi altemplomban is nyugodnia kell a 4. századtól egy köztiszteletben álló szentéletű vagy mártír személynek, akinek sírhelye a székesegyház korai építéstörténetében, a hely kijelölésében meghatározó volt, s akinek sírjához az egykori vezeklő zarándokok sokasága ellátogatott.

A középkori székesegyház zarándokhelyként ez ideig nem volt ismert. Ezért a szentélyből az altemplomba szolgáló letekintő nyílás egykori léte alapján további, a kultikus helyre utaló megerősítés után kutattunk. Egyik erre vonatkozó adat a pécsi dómnak, mint búcsújáró helynek jelentőségére utal VI. Kelemen pápa 1345 októberében Kórogyi László püspökhöz (1312-1345) írt levele, amelyben a székesegyházat látogatók számára évenként száznapi búcsút engedélyez nagycsütörtökön, a templom felszentelésének, valamint június 29-én, Péter és Pál napján, tehát a székesegyház titulus-szentjeinek ünnepén.[18] Egy másik forrás arról számol be, hogy Bergzaberni Vilmos püspök (1360-1374) a temploma számára újabb búcsúk tartása iránti kérvényt nyújtott be V. Orbán pápához.[19] A zarándoklatok a 7. századtól váltak általánossá, majd a keresztes hadjáratok idején, a 11., majd a 13. században a Magyarországon átvonult sokaság a búcsújáró- és zarándokhelyeket, közöttük a pécsi székesegyházat is felkereste.

Szólnunk kell az altemplomi sírral kapcsolatban arról, hogy a török uralom kezdetén a székesegyházat a megszállók katonai célokra használták. A döngölt-földes altemplomban gabonaraktárt rendeztek be. Bizonyára addig, amíg az állandó nedvesség kárt nem tett a készletben. Az ott lévő sírok és síremlékek elpusztításáról nincsenek adataink, de más hasonló helyek (pl. Aranyos Mária kápolna) tapasztalataiból következtetve valószínű, hogy ez időben az altemplom is jelentős károkat szenvedett. Ha a török alatti másfél évszázad meg is kímélte volna a berendezést és a felszerelést, a felszabadító keresztény sereg elvégezte a pusztító munkát. A sírok feldúlásáról számolnak be a török utáni első püspöknek, Radanay Mátyásnak (1687-1703) az udvarhoz küldött panaszlevelei, amelyek Gabriele Vecchi generális garázdálkodásait taglalják.[20]

A székesegyházat ért kártételek a 18. század elején folytatódtak. A város történetének tragikus emlékű eseményei között tartják számon 1704. február 1-től a Sándor László vezette kuruc csapatok három napig tartó rablásait. Húsvét másnapján Herberstein generális rác serege tetőzte be a pusztítást, amikor a házakat felgyújtották, a székesegyházat kifosztották, még a kriptában nyugvókat is kiforgatták, kirabolták. Mindezek után kevés lehetett a rongálástól megmenekült sírok száma. Ezek közé tartozhattak a török előtti időben létesültek közül azok, amelyeket a vizesedés miatti feltöltés eltakart a sírrablók elől.[21]

Az altemplom közepén feltételezett sírral kapcsolatban felmerülhet a középkori krónikák szerint a székesegyházba temetkezett Péter király személye is. Tekintettel a forráshely megjelölésével kapcsolatos értelmezési nézetkülönbségekre és vitákra, e kérdésben nem helyezkedhetünk határozott álláspontra. A krónikák e témában előfordult közlései egymástól való átvételek, ezért a legkorábbi, a Gallus krónika (1058-1080 között) szövege lehet irányadó.[22] Az ebben előforduló Bazoario megjelölés véleményünk szerint sem Pécset jelöli, mögötte sokkal inkább Vasoario-Vasvario - Vasvár neve húzódik meg, amely az Esztergom környéki királyi székhely neve volt. Emlékét napjainkban falmaradványok, a régi nevén Vasvári forrásként ismert vízlelő hely, illetve a századok alatt átalakult Vasvár - Vasarc- Basarc, mai formájában Basaharc nevű község őrzi.[23]

Továbbra is rejtély marad tehát annak illetősége, akinek sírját vagy ereklyéit a székesegyház altemplomának főhelyén jelölhetjük meg. Kiemelkedő és a székesegyház telepítésének kérdésében meghatározó jelentősége vitathatatlan. A sírhely a halottkultusz fennmaradásának a jelenben is tiszteletre méltó, és a kereszténység nagybecsű emlékeként értékelendő. Ha ott, ma is érintetlen állapotában maradt, netán attribuálható személy maradványai nyugszanak, abban az esetben a megszentelt hely olyan megkülönböztetett eszmei jelentőségre tesz szert, amely méltán tarthat számot a hazai és külföldi zarándoklatok, a legmagasabb egyházi és világi körök kitűntető érdeklődésére.

 


[1] Conversio Bagoarium et Carantanorum című, Salzburgban őrzött bajor irat (870 körül) In: A magyar honfoglalás kútfői. Pauler Gyula és Szilágyi Sándor (szerk.). Budapest, 1900. 311. p.; Az újabb kutatás Quinque Basilicae-t Mosaburggal (Zalavár) azonosította. Lásd: Tóth Endre: A Quinque Basilicae- Quinque Ecclesiae helynevek lokalizálásához és értelmezéséhez. In: JPMÉ 36. 101-107. p.; Moosburg újabb azonosításához lásd: Hunnivári Zoltán: Moosburg fekvése - Pribina országa. Hely nélkül, 2000.

[2] Magyarország története I. Budapest, 1971. 26. p.

[3] László Gyula: A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest, 1974. 60. p.

[4] László Gyula: Árpád népe. Budapest, 1986. 32. p.

[5] Uo. 33. p.

[6] Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai. II. 253-267.p.; Salamon Ferenc: Mosaburg és megyéje (kútfő tanulmány), Pertz, Wattenbach közlése: De conversione Bagoarium et Carantanorum libellus. In: Monumenta Germaniae Historica. Scriptores, Tom. XI. Századok, 1882. II.

[7] A jelentősebb pécsi ókeresztény épületek belméretei: Cella trichora 6,5 x 4,60 m; a Megyei Könyvtár telkén lévő sírkamra 800 x 4,10 m; az Apáca utcai 7,60 x 6,00 m; az ókeresztény mauzóleum 13,80 x 4,80 m; a Cella septichora 20,35 x 15,15 m; az altemplomban feltételezett épület legnagyobb lehetséges mérete 25 x 11,70 m

[8] A székesegyház alapozásában másodlagos beépítésű római kori faragott kövek vannak. Például a Jézus Szíve kápolna alatti szakaszban egy profilozott ajtó-, vagy ablakkeret sarokszöglete, a Mária kápolna alatt egy „M“ betűs faragott (sír-?)kő. Továbbá ismeretes, hogy a székesegyház román kori nyugati kapukerete is római sírkövekből készült

[9] Ap. Csel.16., Filipp.4.

[10] Mócsi András: Pannónia a késői császárkorban. Budapest, 1975. 160. p.

[11]Kiss Gábor-Tóth Endre: A szombathelyi Szent Márton templom régészeti kutatása 1984-1992. In: Communicationes Archaeologicae Hungariae 1993. 175. p.

[12] Mócsi... i.m. 169.p.

[13] Fülep Ferenc-Sz. Burger Alice: Baranya megye a római korban. In: Baranya megye története az őskortól a honfoglalásig. Bándi Gábor (szerk.) Pécs, 1979. 251. p.

[14] A szentté avatás (kanonizáció) eleinte püspöki jogkör alá tartozott. Az első szent, akinek a szentté nyilvánítása a pápa által történt, Ulrich, augsburgi püspök (+973) volt. Lásd: XV. János pápa Cum Conventus kezdetű, 993-ban kelt bullája. In: Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Budapest, 1987. 335.p.

[15] Bayerns Kirche im Mittelalter. Handschrifte und Urkunden. Ausstellungs Katalog. München, 1960.

[16] Árpád-kori legendák és intelmek. Érszegi Géza (szerk.) Budapest, é.n. Szent Imre herceg legendája. 66-67.p.

[17] Krammer János alaprajza 1783-1786 között. Egri Érseki Levéltár. Rajzok 164.; Buck József alaprajza 1805. Pécsi Káptalani Levéltár. Rajzgyűjtemény; Friedrich Schmidt hosszmetszeti felvétele a székesegyházról. Uo. Tervrajzok; Továbbá Pécsi Káptalani Magánlevéltár. Fasc. 151. No. 22., Fasc. 426. Székesegyházi Számadások, 1751.

[18] Koller, Josephus: Historia Episcopatus Quinque Ecclesiensis. Posonii, 1782. II. 493.p.

[19] Bossányi Árpád: Regesta supplicationum. I. 409. sz.1366. június 19.

[20]Pécsi Káptalani Levéltár. Fasc. XIII., XIV.

[21]Ezért menekült meg a pusztulástól Szekcsői János magister 1435-ből származó címeres sírköve is, amely 1991 tavaszán került napvilágra az altemplom padozata alól

[22]A Gallus krónika írja: Petrus Veneticus Ungariae regnum recepit, qui ecclesiam Sancti Petri de Bazoario inchoavit, quam nullus rex admodum inchoationis usque hodie consummavit,azaz: a velencei Péter nyerte el Magyarországot, aki Szent Péternek Pauler szerint pécsi [t.i. Pécsvár], Karácsonyi szerint viszont budai [t.i. Budavár] egyházát kezdte építeni, de ezt máig a megkezdett módon egyik király sem fejezte be

[23]Noszlopi Németh Péter: Az Árpád-kori Buda nyomai a Pilisben. Budapest, 1988. 47.p.