Cikkek

Tüskés Tibor: Kodolányi János és Pécs

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 1. szám, 128-131. oldal

Letöltés: pdf20


Tüskés Tibor

KODOLÁNYI JÁNOS ÉS PÉCS

„Barátaim! Ha valaki elmondhatja, hogy életét, eszmélkedését, tudatát és tudását, élményeit, emlékeit, indulatait, szeretetét és gyűlöletét, élete munkáját és műveit, műveit, amelyek sok-sok sűrű kötetre szaporodtak évtizedek során, egy városnak és egy földnek köszönheti, azt én itt most elmondom és kimondom. És ha az első csepp anyatejet nem itt szívtam is magamba, de az eszméletnek, a lelkesedésnek, a jót- és nagyotakarásnak, a szeretetnek és a vállalásnak első csepp, bár keserű tejét: anyatejét itt szívtam, Baranyában, itt szívtam, Pécsett. És itt szívtam a virágoknak és gyümölcsöknek zamatos levegőjét is, amely a költőt éltette és táplálta bennem, s azt az öregembert, aki most másképpen nem tehetvén, a hangját küldi el önöknek és a kézfogást. Isten velük.” - Így hangzottak 1963 őszén annak a terjedelmes, magnetofonszalagon Pécsre küldött üzenetnek és vallomásnak az utolsó mondatai, amelyekben Kodolányi János örökre elbúcsúzott szellemi szülőföldjétől. Még hat évet élt, de testi valójában már sosem jutott el Pécsre, sosem jutott el Baranyába.

Hosszú a sora - Janus Pannoniusnak a dunántúli mandulafácskát idéző versétől Babitsnak egy régi pécsi uszodára írt emléksorain keresztül Weöres Sándor és Csorba Győző költeményeiig - azoknak a vallomásoknak, amelyeknek szerzői pécsi és baranyai kötődésükről beszélnek, de mindannyiuk közül a legtöbbet, a művekben kikristályosodott élmények sokaságát talán Kodolányi köszönheti szellemi szülőföldjének.

Szellemi szülőföldet mondtunk, mivel testi, biológiai valóságában nem itt született, hanem Pest megyében, a budai hegyek között megbúvó kis faluban, Telkin. Itt látta meg a napot 1899. március 13-án. Három éves, amikor apját előbb Pécsváradra, majd Vajszlóra helyezik főerdésznek. Ami az ember későbbi élete szempontjából talán a legfontosabb, itt tanul meg önállóan járni, enni, beszélni. Itt éli át családja fölbomlását, szülei válását, apja másodszori nősülését, itt köt életre szóló “testvérbarátságot” egy vajszlói parasztfiúval, Simon Dezsővel, itt sajátítja el az anyanyelvet, itt ismeri meg az ormánsági tájnyelv ízeit, a baranyai németség egyéni dialektusát, itt kezdi meg iskolai tanulmányait.

Az elemi iskola ötödik osztályát még Vajszlón járja, aztán 1910-ben apja beíratja a pécsi főreál gimnáziumba. Albérletekben lakik, többek között a vasútállomás közelében, a Szent Imre utca 3. szám alatt Börötzffy Károlyéknál, a ciszterci gimnázium világi rajztanáránál. A reáliskola a mai Mátyás király utca 17. szám alatti öreg, egyemeletes épületben működik. Már ekkor verseket ír. 1915-ben Pécsen jelenik meg Hajnal című verseskötete. De ez az év a pécsi diákévek végét is jelenti számára. Ugyanis ötödik osztályban mennyiségtanból és német nyelvből megbukik. Bár két tantárgyból még pótvizsgázhatna, de otthon a bukást apjának nem meri elmondani, ezért az osztályt meg kell ismételnie. Minden rossz tanulónak vigasztaló Kodolányi példája: a bukott diák is sokra viheti még az életben. Apját azonban akkor inkább elkeserítette fia sorsa, és elviszi Pécsről egy másik dunántúli városba, Székesfehérvárra: itt fejezi be a középiskolai tanulmányait.

Kodolányinak még két verseskötete lát napvilágot, mégsem költő lesz, hanem prózaíró. Első jelentős írását, Sötétség című elbeszélését a Nyugat 1922-ben közli. Írói pályájának kezdetét innét számítja. Bár 1915-ben elkerül Pécsről, elköltözik Baranyából, majd szakít apjával, élete során igen sűrűn visszatér szellemi szülőföldjére. Vajszlóról választja feleségét, Csőszi Matildot. Barátságot köt a csányoszrói református lelkésszel, Csikesz Sándorral. Megszületett gyermekeivel rövidebb-hosszabb időt tölt felesége szüleinél. De ami mindennél fontosabb: műveinek témáját is gyakran meríti gyermekkora és ifjúsága élményvilágából. Korai elbeszéléseiben és kisregényeiben (Börtön, Kántor József megdicsőülése, Tavaszi fagy, Szakadékok, Szép Zsuzska) valamint társadalmi drámáiban (Földindulás, Végrendelet) sűrűn szerepelnek baranyai emberek. De magyar történeti tárgyú regényeiben is (A vas fiai, Julianus barát, Boldog Margit) az archaizálás eszközeként az ormánsági tájnyelv sajátos színeit használja. Önéletrajzi motívumok szövik át a pályája utolsó korszakában született nagy társadalmi regényeit is (Boldog békeidők, Vízválasztó).

Kodolányi és Pécs kapcsolata akkor élénkül meg és válik szorossá, amikor 1931-ben megalakul Pécsen a Janus Pannonius Irodalmi Társaság. Már 1934-ben hosszabb baranyai utazást tesz az ormánsági egyke-kérdés tanulmányozására Bajcsy-Zsilinszky Endrével, majd tisztséget vállal az irodalmi társaság vezetésében, és gyakran szerepel a társaság felolvasó ülésein. Amikor a társaság 1941-ben megindítja Sorsunk címmel és Várkonyi Nándor szerkesztésében folyóiratát, szoros emberi és munkahelyi kapcsolat szövődik Kodolányi és a szerkesztő között. Kodolányi nemcsak kéziratot ad és szerez a folyóiratnak, nemcsak a Sorsunk irányát formálja, hanem írói, alkotói problémáit is gyakran vitatja meg Várkonyival. 1942-ben jelenik meg Várkonyi Nándor nagyhatású könyve, a Sziriat oszlopai, s aligha véletlen, hogy ebben az időben fordul Kodolányi érdeklődése is az archaikus idők, az ősi mítoszok és mondák felé. Kettejük kapcsolatának, a szellemi kölcsönhatásnak nagyszerű dokumentuma könyv alakban is megjelent levelezésük.

Kapcsolatait Kodolányi a Pécsen megjelenő irodalmi folyóiratokkal 1948, a Sorsunk megszűnése után is megőrizte. Móricz Zsigmondról szóló terjedelmes visszaemlékezését több folytatásban a Dunántúl című folyóirat közölte. 1955 őszén részt vesz Pécsen a fölújított Végrendelet című darabjának próbáin. A hatvanas évek elején kéziratot ad a Jelenkornak. 1961 augusztusában élete utolsó baranyai utazására indul: elbúcsúzik gyermekévei és ifjúsága színhelyétől, ahová tudja - többé már nem térhet vissza. Kodolányi János 1969. augusztus 10-én halt meg Budapesten élete hetvenegyedik évében.

Kodolányit írótársai közül a legkiválóbbak becsülték. Első regényeit Németh László méltatta. Szoros kapcsolat fűzte - ezt is gazdag levelezés dokumentálja - Szabó Lőrinchez. Visszatérését az irodalomba - a kirekesztés ínséges évei után - Veres Péter egyengette. Amikor egy alkalommal Illyés Gyula Pécsen járt, fontosnak tartotta, hogy elzarándokoljon Vajszlóra, és belépjen abba a házba, ahol Kodolányi gyermekéveit töltötte.

 

psz 2001 01 10 tuskes tibor 01

 

László Gyula: Kodolányi János (1948 XI. 11.)

Multamban nincs öröm,

Jövőmben nincs remény

1948. nov.Kodolányi János

 

Kodolányi János megírta önéletrajzát, a Süllyedő világot. Kodolányi kortársai, barátai elmondták, megírták emlékezéseiket az íróról. Azok, akiket műveiben „kiírt”, akik ezért nehezteltek rá, megbékéltek, már nem élnek. Művei rendre-sorra megjelennek új kiadásokban. Van, amit megfilmesítettek. Írói munkásságáról, pályájáról - két kiadásban is megjelent - önálló könyv olvasható. A vajszlói erdészházban, ahol családjával élt, hiteles emléktárgyakkal gazdagon berendezett kiállítás látható. Pécsen utca viseli nevét.

Akár elégedettek is lehetnénk.

Az író azonban nem a róla szóló szövegekben, nem az emléktárgyakban, nem az utcanév táblákon él, hanem olvasói emlékezetében. Minden bizonnyal a poszt és neo divatok múltán, akkor, amikor ismét azért veszünk könyvet a kezünkbe, hogy érdekes, fordulatos, sűrű szövésű cselekménnyel és szemléletesen, plasztikusan megmintázott, színes alakokkal találkozzunk, Kodolányi írásai, ormánsági elbeszélései, magyar történeti tárgyú és az archaikus időkben játszódó regényei újból élni fognak. Kodolányi az egyik legszebben, legtisztábban, legszemléletesebben beszélő magyar író. Figyeljük meg nyelvének zenéjét, lejtését, ritmusát, a leírás hangulatteremtő intenzitását egyik korai, pécsi tárgyú regényének, a Szakadékoknak ebben a néhány mondatában! íme, a századeleji, szeptemberi város képe, ahogy a faluról bekerült kisdiák iskolakezdéskor látja:

„Már délutánra hajolt a nap. A város keskeny, hegynek futó utcái megteltek vidám sétálókkal, nők és katonatisztek tereferéltek mindenfelé, a bérkocsik álmatag klappogása összevegyült a járókelők zsongásával, és a török időkből visszamaradt mecset aranyos félholdján és keresztjén sárgán ragyogott a szeptemberi nap. Végtelenül furcsa és hatalmas volt számomra a város [...] Aztán lassanként bátrabb és bátrabb lettem. Szép, napsugaras őszi napok voltak, az ég tiszta volt és szelíd, a város nyugodt, csendes, békés. Kezdtem megszokni ezt az életet a kövek között. A nagy, düledező kaputól felfedező útra indultam távoli utcák és terek felé. Fölfedeztem azokat a kis szűk, meredek utcákat, amelyek a hegy felé vezettek és a többi utcákat is, amelyek lefelé vittek, az állomás és a rétek felé."