Cikkek

Fedeles Tamás: A pécsi székeskáptalani hiteleshely (1354-1363)

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 1. szám, 13-21. oldal

Letöltés: pdf20


Fedeles Tamás

A PÉCSI SZÉKESKÁPTALANI HITELESHELY

A PÉCSI SZÉKESKÁPTALAN HITELESHELYI FELADATOKAT ELLÁTÓ TAGJAI ÉS MUNKÁJUK SZÍNTEREI

(1354-1363)

Pécsett 1009-ben püspökséget alapított első királyunk,[1] így a település a magyar egyházszervezet egyik oszlopává vált.[2] A vallási élet igen sokszínű volt a középkor évszázadaiban, hiszen a székesegyház és a plébániatemplomok mellett számos kápolna létét tárják elénk a korszakból fennmaradt oklevelek. Továbbá öt szerzetesrend is megtelepedett a Mecsek lábánál: dominikánusok, dominikánus apácák, ferencesek, ágoston rendi remeték és kármeliták.[3] A városban két káptalan is működött: a Szent Péterről nevezett székeskáptalan és a Keresztelő Szent János társaskáptalan. A székeskáptalanról az első írásos adat 1177-ből,[4] míg a kiskáptalanról 1217-ből származik.[5] A székeskáptalan az ország egyik legnagyobb káptalanja volt, mely 40 kanonoknak, 12 prebendáriusnak és több karbéli papnak biztosított jövedelmet.[6] A káptalan igen meghatározó szerepet töltött be az egyházmegye életében, sőt közhitelű tevékenysége folytán joggal állíthatjuk, hogy országos jelentőségű intézmény volt.

E dolgozatban egy évtized hiteleshelyi kiadványait fogjuk vallatóra, és megpróbáljuk körvonalazni, kik és milyen feladatokat láttak el a káptalan közhitelű oklevéladásában.[7]

Mindenek előtt tekintsük át röviden a székeskáptalan szervezeti felépítését! A káptalan, mint fentebb említettük, 40 kanonok számára biztosított javadalmat, így az ország egyik legnépesebb ilyen intézménye volt. A kanonoki testület élén a prépost (praepositus) állt, aki mind rangban, mind jövedelemben a többi kanonok felett helyezkedett el, és ezáltal akár püspöki székbe is emelkedhetett.[8]

A testületben a második hely az olvasókanonoké (lector), aki a prépost távollétében irányította a káptalant, igazgatta a székesegyházi (káptalani) iskolát és az oklevélkiadásért is felelős volt. A sokrétű feladatok következtében a lector helyettest (sublector) vett maga mellé, aki a káptalani iskola növendékeit oktatta és ezért a tevékenységért kezdetben a lectortól kapott fizetést, később valószínűleg a káptalan javadalmazta.[9]

A harmadik hely az éneklőkanonokot (cantor) illette, akinek feladatai közé tartozott az istentisztelet rendjének felügyelete és a székesegyházban éneklő papok ellenőrzése.

Helyettese (succentor) a kórusban éneklő papokat oktatta, vezette a templomi éneklést és a káptalani iskolában énekeket tanított.[10]

Az őrkanonok (custos) az egyház értékeire felügyelt, gondoskodott a templom felszereléseiről: oltárokról, kelyhekről, sekrestyéről. Ő tartotta magánál a káptalan pecsétjét, őrizte a levéltárat. Ő is helyettest (subcustos) vett maga mellé az alsópapság köréből, akinek fizetéséről is gondoskodott.[11]

Ezt a négy tisztséget betöltő személyt a káptalan méltóságviselőinek (dignitarius), vagy oszlopos (columnaris) tagjainak szokták nevezni.[12]

A méltóságviselőket a püspökvárban székelő Keresztelő Szent János társaskáptalan prépostja követte, akit a középkor vége felé már általánosan kisprépostnak neveznek, megkülönböztetve ezzel a székeskáptalan élén helyet foglaló nagypréposttól.[13] A kisprépost után rangban a főesperesek (archidiaconusok) következnek, akik az egyházmegye területén álló az úgynevezett esperesi kerületek élén álltak. Ők felügyeltek a vidék lelkipásztorkodó papságára és a hívek vallási életére. Feladataik ellátásához alapvető egyházjogi ismeretekre is szükségük volt, így nemegyszer külföldi egyetemen találjuk őket. A pécsi székeskáptalanban hét főesperesi szék (stallum) volt: a székesegyházi, a baranyai, a tolnai, a regölyi, a maróti, az aszuági és a valkói. Az esperesi kerületen belül voltak kisebb egységek, amelyek felügyeletét az esperes (vicearchidiaconus) látta el, azonban ő nem volt a káptalan tagja. Ő a lelkipásztorkodó vidéki papság soraiból került ki és mivel a kerületben élt, alkalmas volt a főesperes távollétében az ügyek vitelére.[14]

A káptalan igen nagy birtokhálózattal rendelkezett a középkor folyamán, melynek irányítására minden évben egy kanonokot választottak, ő volt a dékán (decanus). A birtokok igazgatása mellett ő szedte be a káptalan jövedelmeit, ítélkezett a káptalan jobbágyai felett, valamint a „patvarkodó” kanonokokat próbálta kibékíteni.[15]

Az egyszerű javadalmas kanonokok (mesterkanonokok) száma Pécsett 28 lehetett, mivel a 40 fős testületből a két prépost a három további méltóságviselő, valamint a hét főeperes összesen 12 javadalmat foglaltak el. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy minden esetben valamennyi kanonoki javadalom be volt töltve, és persze azt sem, hogy az összes mesterkanonok egyidejűleg a káptalan székhelyén tartózkodott volna.

A13. század folyamán a kanonokok vagyoni helyzete lehetővé tette, hogy feladataik ellátására helyettest állítsanak. Fizetésükről az illető, helyettesítendő kanonok gondoskodott úgy, hogy átengedte javadalma (praebenda) egy részét. Ezeket a káptalan nevezte ki és a succentor volt a vezetőjük. Elsősorban a székesegyházban kellett kórusszolgálatot ellátniuk, de a 13-14. század fordulójától egyre gyakrabban vettek részt a hiteleshelyi tevékenységben is. Az ő javadalmuk a kanonoki javadalom töredékét tette csak ki. A prebendárius elnevezés azonban csak a tekintélyesebbeket illette meg, a többieket karbeli papoknak (sacerdotes de choro) hívták.[16]

A székeskáptalant a prépost irányította, így egyszersmind közvetett felügyelője volt a hiteleshelyi tevékenységnek. A konkrét napi teendők ellátásában és ellenőrzésében azonban természetesen nem vett részt. Az 1353-ig kiadott privilégiumok kezdő formulájában (intitulatio) szerepelt a prépost neve, ezzel is jelezve vezető szerepét és a kiváltságlevelek kiemelkedő jogi értékét.[17] A vizsgált időszak hét privilegiális alakban kiállított oklevele közül egyik sem tünteti fel a káptalant irányító személy nevét. Mindegyik kiadvány a „capitulum ecclesiae Quinqueecclesiensis” formulát alkalmazza, amely vélhetőleg a préposti szék üresedésére, esetleg, bár ennek véleményem szerint igen minimális a valószínűsége, a méltóságviselő hosszabb külföldi tartózkodására utal.[18]

A hiteleshelyi munka tényleges irányítása az olvasókanonok (lector) feladata volt, amelyet jelez a kiváltságlevelekben szereplő „datum per manus” formula. Ezzel az az oklevélkiadásért felelős személy lett megnevezve, aki a közhitelű tevékenységért viselt felelősséget. A prépost után a legtekintélyesebb méltóságviselő (dignitarius) volt a káptalanban, így a préposti javadalom üresedése, vagy a prépost távolléte esetén ő irányította a testületet, amit minden bizonnyal a hiteleshely vezetésében vállalt központi szerepével magyarázhatunk. Mindezek mellett a káptalani iskolát is ő felügyelte, így joggal következtethetünk széleskörű műveltségére.[19]

A vizsgált időszakban Valkói Pál fia: János töltötte be az olvasókanonoki tisztséget. 1346 és 1364 között, közel két évtizedig állt a hiteleshely élén, és ez a hosszú időszak mindenképpen elegendő kellett, hogy legyen a közhitelű oklevéladás alapos megismerésére, esetleges újítások bevezetésére, az ügymenet korszerűsítésére.[20] 1342-ben Avignonban találjuk, János portói bíboros káplánjaként Gilétfi Miklós nádor László fiával együtt, akinek jogban jártas kísérője és tanítója volt.[21] Így vélhetőleg valamely külhoni egyetemen is folytatott tanulmányokat, ha egyetemi fokozatot nem is szerzett. Avignoni útja és az a tény, hogy a nádor fiának tanítója is volt, kétségkívül magas műveltségét igazolja.

A lector megsokszorozódott feladatai nyomán merült fel az igény, hogy helyetteseket vegyen maga mellé, akik munkájukért tőle fizetséget kapnak, és természetesen neki tartoznak felelősséggel. Így a 14. század elejére kialakult az olvasókanonok helyettesének (sublector) tisztsége, és ettől kezdve a tisztség viselője irányította a káptalani iskolában folyó munkát.[22]

A hiteleshelyi kancellárián természetesen további „alkalmazottakra” volt szükség, hiszen az írásbeliség iránti igény növekedésével párhuzamosan rohamosan nőtt a hiteleshely forgalma, ezért jegyzőket (notariusok) foglalkoztattak, akik megfogalmazták és lejegyezték az okleveleket.[23] Korszakunkból sajnos egyetlen jegyző nevét sem ismerjük, ez azonban nem jelenti azt, hogy jegyzők nem működtek volna a hiteleshelyi irodán.

Korszakunkban egy György nevű személy töltötte be az őrkanonoki méltóságot.[24] A custosnak igen központi szerepe volt a hiteleshelyi feladatok ellátásában, ugyanis ő volt a levéltár felügyelője és a káptalan autentikus pecsétjét is ő tartotta magánál.[25] A káptalan levéltára alkalmasint a székesegyház sekrestyéjében volt.[26]

A hiteleshely egész éven keresztül és a hét minden napján az ügyfelek rendelkezésére állt a vizsgált évtizedben csak úgy, mint ezt megelőzően. A vizsgált korszakban általánosan alkalmazták a napi dátum megjelölését. A diplomákban szereplő dátumok, akár a bevallás (fassio) felvételét, akár az oklevél megírásának napját, akár a megpecsételés idejét jelölik, azt mindenképpen tudomásunkra hozzák, hogy a megadott napon bizonyosan dolgoztak rajta a kancellárián.[27]

Az 1354 és 1363 között Pécsett kiadott oklevelek közül 59 vizsgálható a kiadás napját illetően.[28] A leggyakrabban hétfőn bocsátottak ki oklevelet, szám szerint tizenötöt. Ezt követte a pénteki nap tizenkét, majd a szombat tíz, a szerda kilenc, a vasárnap hét, végül a kedd és a csütörtök három-három diplomával. Megokolni nem tudjuk, hogy miért részesítették a hétfőt előnyben és azt sem, hogy a kedden és csütörtökön kiadott oklevelek száma miért tér el jelentősen a hét többi napján kiadottakétól. Pécsett szerdán és vasárnap tartották a hetivásárt, így ezeken a napokon érthetőleg felkeresték a környékbeliek a várost és ekkor alkalmuk nyílt hivatalos ügyeik intézésére is. A vasárnapi ünnepi szentmisén való részvétel lehetősége is bizonyosan motiválhatta az ekkor a hiteleshelyet felkereső személyeket. A hiteleshely 1355 adventjének negyedik vasárnapján három oklevelet is kibocsátott a Siklósiak és a Dersfiek közt létrejött egyezségről.[29] A káptalan külső megbízatást is teljesített vasárnap, hisz egy 1358. március 5-én kelt jelentésben (relatio) arról értesítették a királyt, hogy az előző vasárnapon Kelemen prebendárius és oltármester Dadai Miklós királyi emberrel vizsgálatot tartott a Margit-szigeti apácák Kazsok nevű birtokán.[30]

A hiteleshelyi munka elengedhetetlen részét képezte a káptalanon kívül végzett határjárások, iktatások, vizsgálatok végrehajtása. Ezen külső feladatok elvégzéséhez szükség volt alapvető jogi, elsősorban a nemesi birtokjogi ismeretekre, bizonyos gyakorlati mértani ismeretekre és természetesen mindenekelőtt biztos írástudásra. Az oklevelek mindig a felek szóbeli bevallására utalnak, azonban valószínűleg ez csak arra vonatkozott, hogy miután a „kiszálláson” a káptalan hiteles kiküldöttje (testimoniuma) pontos jegyzeteket készített azt a diploma kiadásának napján felolvasták, majd a felek jelezték egyetértésüket.[31] Ez azért is valószínűsíthető, mivel igen elképzelhetetlennek látszik az az eshetőség, hogy a napokkal korábbi határok leírását pontosan vissza tudták volna idézni az oklevél kiállításának idején. Azért került be az oklevelekbe az érdekeltek szóbeli megnyilatkozása, mivel jogi szempontból e ténynek volt elengedhetetlen jelentősége, nem pedig a hosszú sorokra rúgó, aprólékos határleírásoknak.[32]

A káptalan méltóságviselői közül a custos és a dékán egyaránt 1-1 alkalommal teljesített külső megbízást, azonban a többi méltóságviselő egyszer sem.

A méltóságviselők helyettesei közül a cantor helyettese (succentor), 1363-ban egy esetben teljesített külső megbízatást. Ebben a tíz esztendőben nincs tudomásunk arról, hogy a társaskáptalan prépostja részt vett volna ilyen jellegű munkán. Ugyanez mondható el a főesperesek (archidiaconusok) esetében is. A székeskáptalan mesterkanonokjai igen szívesen vettek részt külső feladatok ellátásán, hisz 1354 és 1363 között ők végezték az összes kiküldetés közel 40%-át, szám szerint tíz alkalommal találunk egyszerű kanonokot terepen végzendő munkán.

Az alsópapság képviselői közül egyetlen esetben vállalt megbízást külső munka teljesítésére a társaskáptalan kanonokja. A vizsgált évek során egyszerű prebendárius egyetlen alkalommal sem teljesített külső feladatot, azonban oltárjavadalommal rendelkező javadalmasokat már hat esetben találunk terepen végzendő munkán. Az egyházi társadalom alsó rétegének ez a csoportja teljesítette az összes megbízás 22%-át, így a terepen végzendő feladatok tekintetében az egyszerű kanonokok után a legjelentősebb szerepet töltötték be.

 

 

A hiteleshelyi kiküldetéseket teljesítő személyek 1354-1363

 

 

Tisztség Kiküldetés ideje Összesen
Prépost - -
Lector - -
Cantor - -
Custos 1360 1
Dékán 1356 1
Sublector - -
Succentor 1363 1
Subcustos - -
Kisprépost - -
Főesperes - -
Székeskáptalani kanonok 1355, 1355, 1356, 1356, 1358, 1359, 1359, 1359, 1363, 1363 10
Társaskáptalani kanonok 1358 1
Prebendárius - -
Oltáros prebendárius 1354, 1355, 1357, 1357, 1358, 1363 6
Karpap - -
Oltáros karpap 1357, 1358, 1359, 1360 4
Összesen 27

 

Egyszerű kóruspapok nem, ellenben oltárjavadalommal rendelkező karpapok négyszer vállaltak kiküldetést. Szintén az egyházi társadalom alsó rétegéhez tartoztak azok a vidéki plébánosok, akik természetesen nem voltak a káptalan tagjai, összesen három alkalommal működtek közre testimoniumként. Először Mihály lothárdi pap szerepel, amikor 1361. május elsejére megidézte a lothárdiakat Kont Miklós nádor parancsára.[33] Megbízása vélhetőleg azért történt, mivel ő is lothárdi lévén, nem kellett utaznia. 1363-ban Demeter vörösmarti papot két ízben találjuk terepen végzendő munka teljesítésén. Első alkalommal Gyula és Monostor helységekben végzett külső megbízatást, majd másodjára Dályokban. Az ő kiküldetéseit is valószínűleg a helységek közelsége indokolta.[34]

Megállapíthatjuk, hogy ebben az évtizedben kiegyenlítődött az alsópapság és az egyházi középréteg szerepvállalása a káptalanon kívül végzendő munkákban. Ez pedig azt mutatja, hogy az egyházi középréteghez tartozó kanonokok továbbra is számítottak a terepen végzett munkákért járó többletbevételekre, amely feltehetőleg hozzájárult a már megszokott életszínvonaluk fenntartásához.[35]

Igen figyelemre méltó ez a tény különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy a pécsi egyházmegye a leggazdagabbak közé tartozott a középkorban. Természetesen a javadalom-halmozó kanonokok óriási jövedelmei is motiválhatták a kiszállásokat vállaló, helyben lakó, egyszerű kanonokokat, akik esetleg megpróbáltak ezekhez, mind műveltségben, mind anyagi tekintetben felzárkózni.

Feltűnő különbség mutatkozik az előző időszakhoz képest az egyszerű karpapok és az egyszerű javadalmasok külső munkavállalása tekintetében.[36] Az eltérés igen szembeötlő, ha figyelembe vesszük az előző időszak százalékos arányait, ugyanis akkor az egyszerű javadalmasok az összes kiszállás 20%-át, míg a javadalom nélküli karpapok pedig 10%-át teljesítették. Ezzel ellentétben a vizsgált évtizedben egyetlen alkalommal sem teljesítettek külső megbízást ezen két csoport tagjai. Így elmondható, hogy ebben az évtizedben kezdett érvényre jutni az 1351- es törvény azon cikkelye, amely a javadalommal nem rendelkező, így könnyebben megvesztegethető személyek hiteles tanúként történő kiküldését tiltotta.

Most megpróbáljuk azon eshetőségeket felvázolni, amelyek a külső megbízásokat vállaló személyeket ösztönözhették. A kanonokok, mint láthattuk, tíz alkalommal végeztek kiszállást. Egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy az oklevélben szereplő felek konkrétan kanonok kiküldését kérték volna a káptalantól. A vizsgált oklevelek közül egyik sem tartalmaz végrendeletet, amelyeknél vélhetőleg bevett gyakorlat volt két székeskáptalani kanonok tanúként való kiküldése.[37] A kiszállások tekintetében három kanonok 2-2 esetben vállalt feladatot. Veszprémi Demeter mester 1355-ben két alkalommal végzett munkát a káptalanon kívül[38] és ha ehhez hozzávesszük, hogy az előző korszakban is vállalt ilyen jellegű feladatokat, akkor ezt a fajta tevékenységét rendszeresnek tekinthetjük.[39] László mester 1356-ban és 1359-ben, míg Brictius kanonok szintén 1356-ban és 1359-ben vett részt terepmunkán. Az egyházi középréteg ezek alapján tehát nem vonakodott a káptalanon kívüli feladatok teljesítésétől. Az ezekért járó jövedelmeket, amint már az előzőekben kitértem rá, egzisztenciájuk színvonalának fenntartására, esetleg növelésére fordíthatták, azonban azt sem zárhatjuk ki, hogy műveltségük fokozódó igényeit próbálták kielégíteni. Esetleg későbbi külföldi tanulmányuk finanszírozására „gyűjtöttek”, de az is elképzelhető, hogy könyveket vásároltak az így szerzett összegből.

Az alsópapság esetében érthető és elegendő indokot találunk, ha szemügyre vesszük anyagi helyzetüket. A pápai tizedjegyzékek tanúsága alapján az ő jövedelmük esetenként a kanonoki jövedelem harmadát, sőt tizedét sem érte el.[40] Ezen réteg képviselői közül Balázs karpap és oltármester mutatkozott a legaktívabbnak, mivel három alkalommal is külső munkavégzésen találjuk: 1358-ban, 1359-ben és 1360-ban. János prebendárius és oltármester, az 1353-ig terjedő időszakhoz hűen, 1355-ben és 1357-ben vállalt külső feladatokat. A vidéki papság tagjai közül ketten teljesítettek kiküldetést összesen három alkalommal. Ebből kétszer Demeter vörösmarti pap végzett kiszállást, míg Mihály lothárdi pap egy alkalommal.

A következőkben a hiteleshelyi eljárások gyorsaságát mutatjuk be, azonban előtte néhány mondatban ki kell térni a középkori utazási sebességekre, hiszen csak ennek segítségével lehet érzékelni a káptalani emberek által megtett távolság-idő arányát. A kiküldöttek elsősorban lovon utaztak. Lóháton, kísérettel és csomagokkal megközelítőleg 30-45 km utat lehetett megtenni naponta.[41] Amennyiben vágtázva haladt az illető, akár 50- 60 km távolságot, ha pedig váltott lovakkal haladt közel 80 km-t is megtehetett huszonnégy óra leforgása alatt.[42] A kocsin és szekéren történő utazás nyilvánvalóan lassúbb volt. A korabeli viszonyoknak megfelelően körülbelül 36-40 km távolságot tudtak teljesíteni ilyen eszközökkel egyetlen nap alatt. Sajnos csak 21 kiküldetést tudunk vizsgálni, mivel több oklevél csak átiratban maradt fent és nem tartalmaz pontos dátumot.[43] A hiteleshely eljárási gyorsaságát szintén nem tudjuk teljes folyamatában vizsgálni, mivel a káptalanhoz intézett parancsokat (mandátumok) korszakunkban is az érdekelt felek kézbesítették. A káptalani emberek kiküldési idejét egyetlen esetben sem ismerjük, ezért be kell érnünk a birtokra érkezés időpontjától a jelentés kiállításáig eltelt időszak és a megtett távolság elemzésével.

A külső munka helyének Pécstől mért légvonalbeli távolságát összeadva 1003 km-t jártak be a hiteleshely kiküldöttjei 183 nap leforgása alatt. Így e tíz év során 5 km-es átlagteljesítményt produkáltak, ami kevesebb, mint a megelőző időszak 6,1 km-es értéke.[44] Természetesen a légvonalbeli távolság jelentősen eltérhetett a ténylegesen megtett útszakaszétól, de ezt sajnos nem áll módunkban vizsgálni.

Néhány esetben igen gyorsan bonyolították le a külső munkát a kiküldöttek. 1358. március 4-én a Tolna megyei Kazsokon tartott vizsgálatot Dadai Lőrinc fia: Miklós királyi ember (homo regius) és Kelemen prebendárius a Margit-szigeti apácák kérésére, majd másnap erről jelentést küldtek a királynak.[45] Így a Kazsok - Pécs közötti 50 km-es távolságot egyetlen nap alatt teljesítették. A hiteleshely kiküldöttje 1359. november 15-én a zágrábi székeskáptalan Varasd megyében fekvő Toplice birtokán végzett határjárást, majd hat nap elteltével erről már oklevelet állítottak ki Pécsett.[46] A Toplice és Pécs között megtett 156 km-es távolságot mindössze hat nap alatt teljesítették, amely naponta 26 km megtételét feltételezi.[47] Ismét igen gyors “teljesítményről” szerzünk tudomást 1363-ból. Ezen év szeptemberében ugyanis Márk János fia: Péter királyi ember és György kanonok a Duna-szigeti Szent Kereszt Pálos Kolostor Hattyas nevű halastavát “járták körül” és erről három nap elteltével jelentést küldtek a királynak.[48] A megtett 60 km napi 20 km-es átlagteljesítményt jelent ez esetben. 1357. május 9-én Szőlős birtok határjárása után abba beiktatták a néhai Herceg Péter fiát, majd négy nap elteltével az erről szóló oklevelet is kiállították a hiteleshely kancelláriáján, így 14 km-es napi átlagot tudhattak magukénak.

Egy esetben történt meg hogy két vizsgálatot összekapcsoltak.[49] 1355. január 15-én Veszprémi Demeter kanonok és Borlyádi Gergely királyi ember a Baranya megyében fekvő Fülöp, Bezedek, Lak és Gétmonostor helységekben végeztek vizsgálatot, majd másnap már Siklóson találjuk őket.[50] Pécs és Gétmonostor között 45 km-es a légvonalbeli távolság, míg az említett helység és Siklós közt csak 22 km, tehát igen logikus volt a két vizsgálat összekapcsolása, mert így fáradságot és nem utolsó sorban időt takarítottak meg.

A végrehajtás gyorsaságát eljárásjogi szabályok is korlátozták, hisz a 14. század folyamán a birtokba iktatások után a kiküldötteknek négy napig kellett várakozniuk az adott birtokon, az esetleges tiltakozások végett.[51] Ezt az előírt várakozási időt az esetek többségében természetesen betartották a káptalani kiküldöttek, de egykét alkalommal hamarabb visszatértek. A külső feladatokat ellátó egyháziak nyilvánvalóan érintkezésbe kerültek a laikus társadalom tagjaival is. Ezek a kapcsolatok bizonyosan befolyással voltak mindkét rétegre, így formálódott mentalitásuk a két réteg egymásról alkotott képe. Ezáltal nyitottabbá vált az egyházi társadalom is a laikus környezetre, megakadályozva ezzel a káptalan tagjainak bezárkózását.

Itt tartjuk szükségesnek, hogy röviden érintsük a pécsi hiteleshely területi hatáskörének alakulását e tíz évben. A vizsgált oklevelek közül 45 tartalmaz földrajzi neveket, amelyek alapján információkat kapunk a testület tevékenységének földrajzi hatósugaráról. A diplomákban előforduló 69 földrajzi név hat megyében volt megtalálható. A legtöbb, szám szerint 44 természetesen Baranya vármegyében volt, majd Somogy következett 14, Tolna 6, Bodrog és Körös 2-2, végül Varasd 1 helységgel. Ezen számokból nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy a vizsgált korszakban elsősorban Baranya területéről, vagy az ott fekvő birtokok kapcsán keresték fel a káptalant, de még törzsterületéhez tartozott Somogy és Tolna megye is. A hiteleshely tevékenysége nem csak a pécsi egyházmegye területére korlátozódott tehát, hanem a Bács-Kalocsai érsekség, a Veszprémi és a Zágrábi püspökség területére is kiterjedt.


[1]Diplomata Hungariae antiquissima. I. Edendo operi praefuit Georgius Györffy. Budapestini, 1992. 54-61.p.

[2]Horváth J. Gyula: A pécsi egyházmegye kezdetei. In: FricsyÁdám (szerk.): Tanulmányok a pécsi egyházmegye történetéből I. Pécs, 1993. 27-74.p.

[3]Koszta László: ‘Pécs’ In: Kristó Gyula (főszerk.): Korai Magyar Történeti Lexikon (9-14. század). KMTL Budapest, 1994. 535-537.p.; Hervay Ferenc Levente: Szerzetesházak a középkori Baranyában. In: Baranya. 1991/1-2. 39-54.p.; Timár György: Pécs vallási élete a török uralom előtt. In: Baranya. 1991/1-2. 135-142.p.

[4]Koszta László: A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége (1214-1353). In: Font Márta (szerk.)Tanulmányok Pécs történetéből 4. Pécs, 1998. 10.p.

[5]Wenzel Gusztáv (szerk.): Árpád-kori új okmánytár. XI. Budapest, 1874. 153-54.p.

[6]Koller, Josephus: Prolegomena in historiam episcopatus Quinqueecclesiarum. Posonii, 1804.89.p. 93-94.p.

[7]Hiteleshelynek (loca credibilia autentica) nevezték azokat a káptalanokat és konventeket, melyek az előttük megjelent felek bevallását (fassio) érvényesen írásba foglalhatták, a felmutatott oklevelekről hiteles másolatokat (transsumptiones) készíthettek, és ezeket vagy az eredetieket levéltárukban (conservatorium) őrízték, tagjaikat pedig hitelesítés, idézés, bizonyságvétel és végrehajtás végett törvényesen kiküldhették. Ezen intézmény a Nyugat-Európában a 12. század végén már létező közjegyzőség egy sajátos magyarváltozata volt, amely 1874-ig működött. Lásd Solymosi László: ‘hiteleshely’. KMTL263-264.p.

[8]Timár György: Pécs egyházi társadalma Károly Róbert korában. 33. In: Baranyai Helytörténetírás 1981. Pécs, 1982. 13-56.p.

[9]Timár ... i.m. 1981. 35.p.

[10] Timár ... i.m. 1981. 36.p.

[11] Timár ... i.m. 1981. 37.p.

[12]Zsoldos Attila: ’kanonok’. KMTL 323-324.p.

[13] Timár. i.m. 1981. 38.p. Esztergomban szintén a társaskáptalanok prépostjai következtek a sorban. In: Kollányi Ferenc: Visitatio Capituli E. M. Strigoniensis anno 1397. Budapest, 1901. 25.p.

[14] Először 1428-ban említenek az oklevelek esperest Bertalan aszuági vicearchidiaconus személyében. Magyar Országos Levéltár, Mohács előtti Gyűjtemény, Diplomatikai Levéltár. (DL) 12001.

[15] Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. Budapest, 1994. 17.p.

[16] Koszta László: ‘praebendarius’, KMTL 556.p.; Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Budapest, 1971. 158-167.p.

[17]Koszta… i.m. 1998. 97.p.; Timár… i.m. 1981. 33.p.

[18]Fedeles Tamás: A Pécsi székeskáptalan közhitelű oklevéladása (1354-63). Pécs, 1999. [kézirat] 49.p.

[19] Eckhart, Franz: Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mittelalter. IX. Ergenzungband 2. Heft MIÖG. Innsbruck, 1914. 71.p.; Miklósy Zoltán: Hiteleshely és iskola a középkorban. In: Levéltári Közlemények 18-19. sz. 1940-1941. 170-78.p.

[20] Timár... i.m. 1981. 35.p.

[21] Koszta László: Apozsegai társaskáptalan tagjai aXIV. század közepéig. 50. In: Aetas 1991/3-4.40-58.p.

[22] Timár. i.m. 1981. 35.p.

[23] Koszta... i.m. 1998. 100.

[24] DL 50, DL 1875, DL 4879, DL 37563, DL 86504, B. III/918., DL 87396.

[25] Balics Lajos: A római katholikus egyház története Magyarországon. Budapest, 1890. II/2. 49., Timár... i.m. 1981. 37.p.

[26] Fedeles... i.m. 71-72.p.

[27] Koszta. i.m. 1998.103.p.

[28] A DL87396, DL 13680, DL79025, DL81687, DL91 (két oklevél) szám alatt található hat oklevél vagy átiratban, vagy tartalmi átiratban maradt fenn és a pontos napi dátumot nem tartalmazzák

[29]Nagy Iván – Tasnádi Gyula (szerk.): Anjou-kori okmánytár. I-VII. Budapest, 1878-1920. VI/413-415. és VI/ 415-416. valamint DL 69974

[30]Anjou-kori Okmánytár. VII. 64-65.p.

[31]311354-63 között csak egy oklevélben említik a helyszínen történt jegyzetek készítését. Fejér, Georgius: Codex Diplomaticus Hungariae Ecclesiasticis ac Civilis. I-X. Budae, 1829-1844. IX/3. 545-47.p.

[32]Koszta... i.m. 1998. 103.p.

[33]A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb. ágának okmánytára. I-IX. Pest- Budapest, 1871-1931. III/193-194.p.

[34]DL 5202 és DL 5218

[35]Az 1351-ben kelt törvény értelmében a mandatum végrehajtására a káptalan által kiküldött testi- moniumnak, ha saját lován ment akkor 2 garas, ha az érdekelt fél gondoskodott utazásáról úgy 1 garas volt a napi díja. In: Dőry Ferenc-Bónis György-Bácskai Vera(szerk.) Decreta Regni Hungariae 1301-1457. Budapest, 1976. I. 137.p.

[36] 1214-1353 között

[37] Koszta. i.m. 1998. 107.p.

[38] DL 87301 és DL 87302

[39] 1352-ben. Koszta. i.m. 1998. 249.p.

[40] Timár. im. 1981. 48.p.

[41] Az átlagos utazási sebesség 25-60 km közt mozgott naponta és ez gyakorlatilag a 18. Század végéig nem változott. In: Borst, Arno: Lebensformen im Mittelalter. Berlin, 1999. (2. Aufl.) 161.p.

[42] Koszta... i.m. 1998. 112.p.

[43] DL 13680, DL 5195, DL 91 stb.

[44] A települések azonosítását és földrajzi elhelyezkedését a következő munkák segítségével végeztük: Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. II-III. Budapest, 1890-1913.; Csánki Dezső (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye. Budapest, é.n.; Gönczy Pál: Baranya Vármegye törvényhatósági közútainak térképe. Budapest, é.n.; Gönczy Pál (terv) - Kogutovitz Manó (rajz): Magyarország megyéinek kézi atlasza. Budapest, 1890; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I-III. Budapest, 1963-1987; Hátsek István: A magyar Szent Korona országainak megyei térképei. Budapest, 1880.; Horváth J. Gyula-Timár György: XVI. Századi dikális konskripciók Baranya megyéről (1542,1551,1564). In: Baranyai Helytörténetírás 1972. 7-146.p.

[45]Anjou-kori Okmánytár. VII. 64-65.p.

[46] Magyar Országos Levéltár, Mohács előtti Gyűjtemény, Diplomatikai Fényképgyűjtemény. (DF) 256677

[47]Toplice volt a legtávolabbi pontja a hiteleshely külső munkavégzésének a vizsgált tíz esztendőben.

[48] DL 5238

[49] Anjou-kori Okmánytár. VI. 587-591.p.

[50] DL 87301 és DL 87302

[51] Koszta. i.m. 1998. 114.p.