Cikkek

Tüskés Tibor: Németh László és Pécs

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 4. szám, 106-109. oldal

Letöltés: pdf20


Tüskés Tibor

 

NÉMETH LÁSZLÓ ÉS PÉCS

 

 

 

Az 1901-ben Nagybányán született, de korán a fővárosba költözött Németh Lászlónak közismert a kapcsolata a vidéki városok közül Debrecennel (ahol barátja, Gulyás Pál élt) és Hódmezővásárhellyel (ahol a háborús évek után néhány évig tanított), valamint a Tihanyi-félsziget nyakánál található apró településsel, Sajkóddal (ahol az ötvenes évek végétől az esztendő jó részét töltötte). Keveset beszél az irodalomtörténet arról a kapcsolatról, amely az írót Pécs irodalmi és szellemi életéhez, az itt élő emberekhez kötötte, és ami valóban méltóvá tette arra, hogy ma a város egyik (az ugyan nem éppen vonzó, lakótelepi környezetben található) utcája viselje a nevét.

Németh László 1941-ben járt először Pécsen. A tíz évvel korábban, 1931-ben alakult Janus Pannonius Irodalmi Társaság ekkor ünnepelte fennállásának tízéves jubileumát, és ebből az alkalomból új tagok fölvételével kívánta kibővíteni működési körét. Ekkor indították el a társaság folyóiratát, a Várkonyi Nándor szerkesztésében megjelenő Sorsunkat. Az új tagok közé az akkor negyvenéves Németh Lászlót is meghívták. Ez együtt járt a társaság nyilvános ülésén történő személyes szerepléssel. Németh László az éppen akkor készülő Széchenyi-könyvének egyik „vázlatát” olvasta föl a vármegyeháza faburkolatos, barokk dísztermében. A tanulmányt nyomtatásban a Sorsunk közölte. Amikor az életmű-kiadásban, Az én katedrám című kötetben Németh újra publikálta az írást, ezt a megjegyzést fűzte hozzá: „A Széchenyi és a magyarságot Pécsett olvastam föl. Ez már munka közben készült, s ha nem is gerince - egyik csigolyája a készülő tanulmánynak.”

A fölolvasást ünnepi vacsora követte, s Németh László a következő napot is Pécsen töltötte. Ekkor Várkonyi Nándor mutatta be neki a várost. Gyalog mentek föl a Mecsekre, a pálos templom és a tettyei romok között sétáltak. Innét, az akkor még beépítetlen hegyoldalról néztek le a városra. „Kísérőm, Pécs szent embere, a háborúban hagyta hallását; egy papírblokkon kell beszélgetnünk. Mégis több gondolatot váltottunk, mint éjjel a három vagy négy órás bankett alatt” - emlékezett vissza Németh László Eklézsiajárás című írásában. Majd így folytatta: „A város Tabánja fölött az édesen kékellő Baranyába nézve: kinyílt előttem Pécs s a kelta múltú táj magyar álma: egy piciny délszaki Magyarországot csinálni itt, a Mecsek öt-hat fokkal melegebb árnyékában, egy magyar Dubrovnikot, amilyen Ragusa volt a horvátságnak.”

Egyetlen látogatás nyomán Németh László annyira megszerette a várost, hogy amikor a háború után a sorozatos és méltatlan sajtótámadások miatt (az egyik legszelídebb, nevére aggatott jelző ez volt: „kútmérgező”) vidékre menekült, hosszú ideig azt fontolgatta a családjától ekkor külön élő író, hogy Vásárhelyen maradjon tanárként, vagy Pécsre költözzön, és itt vállaljon könyvtárosi állást. A Pécsre költözés tárgyában számos levelet váltott Várkonyival, egészen addig, amíg Bóka László a minisztériumban meg nem torpedózta a tervet. Megindító olvasni, hogy milyen igénytelen körülményekkel is megelégedett volna. Várkonyi hívására, 1947 februárjában például ezt válaszolja: „Nagyon hálás volnék, ha megírnád: hogy képzelitek el az ottani elhelyezkedésemet. Hol laknék? Van-e ott valami menza-kifőzés-féle, ahol délben meleget kaphatnék? Én teljesen igénytelen vagyok. Akármilyen piciny szobával beérném, ha egy kicsit messzebb van is a könyvtártól, és szívesen gyalogolok. Reggelimet, vacsorámat két év óta magam kotyvasztom össze. Nagyon jó volna, ha olyan helyet kapnék, ahol tűzhelyem vagy villanyfőzőm is volna: akkor tán az ebédemet is magam intézném el.”

1941 óta negyedszázad telt el, amikor 1965 februárjában Németh László ismét Pécsre látogatott. Ezt megelőzően akkor már egy másik pécsi folyóirat, a Jelenkor közölte írásait. Télen a sajkódi ház beázott, az ottani munkák elől menekült feleségével Pécsre. A Mecsek oldalán álló Üdülő szállóban laktak hetekig, innét látogattak le a városba. Németh László részt vett a Leöwey Klára Gimnázium irodalmi szakkörének Shakespeare-műsorán, megtekintette a színház Hamlet-előadását, jelen volt az Eck Imre-féle balett egyik próbáján, ellátogatott az egyetem orvosbiológiai intézetébe, találkozott a sokgyermekes Péterfia-családdal. S mindeközben Puskinról szóló kis könyvén dolgozott. Szívesen találkozott volna a pécsi írókkal is. Már elutazásuk napján kísértem föl Várkonyi Nándort az Üdülő szállóhoz. Ekkor is írásban, egy négyzetkockás füzet lapjain beszélgettek. Németh László idegenkedve nézte az Uránváros szürke és egyhangú panelházait. Fourier álmának megvalósulását látta bennük. „A falanszter szebb volt, ahogy F. elképzelte” - írta a papírra.

Ugyanennek az évnek a végén, novemberben Németh László ismét Pécsen jár. Erre a látogatásra a Magyar Játékfilm Szemle adott alkalmat. Az Iszony című regényéből készült film ősbemutatójára érkezett a városba. Az egyik délután részt vett a tanárképző főiskolán rendezett közönség-művész találkozón. A korabeli újságtudósítás szerint itt - többek között - ezt mondta: „Ha már a filmszakma szinte a fülemnél fogva elhozott erre az alkalomra, a pedagógusok kérését sem tagadhattam meg. Sok színpadi művem ellenére a színházi és a filmvilágban sosem tudtam igazán meghonosodni, az iskolai világban viszont életem legjobb óráit töltöttem, s mindig otthon éreztem magam.” A „javíthatatlan tanár,” aminek önmagát nevezte, ezt az alkalmat is arra használta föl, hogy a tanári hivatásról szóljon: „Szép pedagógusi misszió, hogy azokban a kis gócokban, falvakban, városokban, ahol önök tanítani fognak, a jó magyar irodalom, a színvonalas magyar művészet apostolai legyenek, amihez természetesen nélkülözhetetlen, hogy jó ismerői és kedvelői is legyenek annak.”

1966-ban töltötte be Várkonyi Nándor hetvenedik évét. Már a másfél évvel korábbi találkozásuk alkalmával az akkor 63 éves Németh Lászlónak azt mondta az akkor 68 éves Várkonyi: „Ilyen korban ez már nem nagy különbség.” Most, a hetvenéves Várkonyit azért kereste föl Németh László Pécsen, hogy interjút - ahogy írta: élete első interjúját - készítse el Várkonyival. Ennek a beszélgetésnek is Németh kísérőjeként lehettem a tanúja. Németh már kéziratban elkérte Várkonyiról írott, az évforduló alkalmával született tanulmányomat. Ennek alapján állította össze a kérdéseit, és azokat külön-külön papírlapra írva helyezte Várkonyi szeme elé a Kürt utcai ház emeleti lakásában. A tartalmas és gondolatgazdag beszélgetésből aztán nem is szabványos interjú, hanem valódi Németh László-esszé született Látogatás Várkonyi Nándornál címmel. Elbűvölten hallgattam a szinte fiús, ruganyos léptekkel a lépcsőn elénk szaladó, hetven esztendős Várkonyi és a tűnődő, meditáló hangon megszólaló Németh László beszélgetését. A környezetet Németh így írja le: „Amilyen kopott, elvarázsolt a ház, olyan csinos, rendben tartott a két emeleti szoba, melybe bevezetnek; ízléses régi bútorok, könyvtárosi rendben tartott könyvespolcok. Egy tudós és esztéta otthona, családja; mert mint kísérőmtől az utolsó percben megtudtam, Várkonyi Nándornak (akit én, ki tudja, miért, agglegénynek képzeltem) kedves családja is van.” A látogatás nyomán született érzékeny és hiteles portré ezekkel a szavakkal zárul: „Ahogy eljövünk, s a sötét városon át a Mecsek-kapu felé kapaszkodunk, az a benyomásunk, hogy egy boldog ember vendégei voltunk, akit testi csapás, fél siker, öregkori robot nem tudott megtörni; élet és kor ellen is védi a beléköltözött lobogás, a szellem tüze s az ártatlan szeretet, amellyel az emberek között járt."

Elgondolkodtató egybeesése a történteknek: Németh László 1975. március 3-án hunyt el. Várkonyi Nándor egy héttel élte túl. Ő 1975. március 11-én távozott.

Már Németh László halála után másfél esztendőre, 1976 novemberében annak a pécsi iskolának az irodalmi szakköre, ahol tíz évvel korábban az író olyan meghitt és emlékezetes órákat töltött, és amelyet 1968-ban külön levélben köszöntött, Németh László tiszteletére emléktáblát kívánt elhelyezni, és az író munkásságát bemutató kiállítást rendezett. Erről is vannak személyes emlékeim. Az, hogy az eseményen az író özvegye, Németh Ella is részt vett, hogy a megemlékezést az egyik legkiválóbb Németh László tanítvány, Vekerdi László mondta, hogy az eseményt Fodor András költő jelenlétével az írószövetség is támogatta, a helyi korlátolt, gyáva és szűkagyú hivatalnokokat (iskolaigazgatót, tanácsi funkcionáriust) cseppet sem zavarta abban, hogy fölmelegítsék a „kútmérgezés” vádját, az írót (és híveit) a nacionalista jelzővel illessék, és keserű napokat szerezzenek az eseményt megszervező tanárnak. A történet (és a történelem) kerekét azonban már nem lehetett visszaforgatni. Az emléktábla fölkerült a gimnázium dísztermének a falára, az emlékműsor lezajlott, s az akadékoskodók nevét mára már belepte a feledés pora. Pécsett ma utca hirdeti Németh László nevét. És a pécsi diákoknak küldött (de nemcsak nekik szóló) üzenete az emléktáblán márványba vésve olvasható: „tartsanak ki a divatok szelében is amellett, aminek a szépségéről, igazságáról meggyőződtek.”

 

psz 2000 04 12 tuskes tibor 01