Cikkek

Rozvány György: A pécsi panel története I. A kísérleti időszak, egy technológia hőskora (1957-1962)

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 4. szám, 93-105. oldal

Letöltés: pdf20


Rozvány György

A PÉCSI PANEL TÖRTÉNETE I.

A KÍSÉRLETI IDŐSZAK, EGY TECHNOLÓGIA HŐSKORA

(1957-1962)

Mostanság nem valami dicsőséges dolog a panelról írni. A közvélemény szemében csak átok, csak gond egy panelház, és a lehető legrosszabb jelzőkkel illetik, holott vannak, el kell fogadnunk őket, hiszen minden negyedik baranyai ember panellakásban lakik, ez az otthona. Természetesen az igen rossz vélemények kialakításában nem a panellakók működtek közre, hanem akiknek lehetőségük volt családi házban, villában, jobb körülmények között lakni, akik nem a lakótelepek lakói. Így, kívülről, idegenként beszélnek róla.

Lássunk hát tisztán a panelügyben, már csak azért is, mert sérti azokat, akik abban laknak, akik jól érzik magukat a betonfalak között. Ami problémákat felvetnek szakemberek és laikusok, azok nem csupán a panelépületekre jellemzőek, hanem valamennyi többszintes téglaépületre, sőt minden olyan házra, amelyet az akkori építési előírásoknak, szabványoknak megfelelően építettek. Előre semmit nem lehet látni, legfőképpen évtizedekre előre nem, kivált, ha abban az energiaátrendeződések eredményeként a társadalomban gazdasági változások következnek be, és azok hatnak a fizikai jelenségekre. Ezt látjuk ma, erről vitatkozunk, miközben megfeledkezünk arról, hogy a hozzá való alkalmazkodás lehetősége pénzügyileg nem áll rendelkezésére ennek a lakórétegnek, azaz a lakosság egynegyedének.

Beszéljünk őszintén a panelról! Ne tekintsük szégyennek, és főképpen ne húzzuk a kommunizmus nyakába. Semmi köze hozzá! Ez az építési technológia nem a volt Szovjetunió szüleménye, még ideológiai és politikai alapon sem tartozik hozzá.

Amióta a vasbeton szerkezet megkezdte hódító útját a technika világában, egyre kiterjedtebben fejlődött a felhasználási területe. Nyugat-Európában hamar kidolgozták az előregyártás technológiáját, és már az 1900-as évek elején előregyártott termékek sokaságával jelentek meg az útépítés, a vasútépítés, a különböző mélyépítési műtárgyak terén. Megtalálták a beton és vasbeton elemek helyét a magasépítésben is. Amerikában a bevándorlások hirtelen megnövekedése felgyorsította az építési igények kielégítését. Európában ugyanez játszódott le. Hol volt még a Szovjetunió, amikor már előregyártott elemekből raktak össze házakat Amerikában? Akárcsak a felhőkarcoló-építés, és azok külső felöltöztetése. Az építési elemeknek csak az anyaga változott, a formája, rendeltetése már korábban megvolt a fa, az acél korában is. A panel neve is innen ered. A pannó, mint homlokzati burkolólemez, egybefüggő nagyobb felület, később építési elemmé változott. A fejlődés menetéhez tartozik, hogy az eleinte burkolati feladatot, majd vázkitöltést ellátó elemeket felváltotta az önhordó szerkezet. A húszas, harmincas években már lakótelepeket építettek nyugaton, amiben élen jártak az amerikaiakon kívül a franciák, németek és az északi országok.

A második világháború után lebombázott városok jellemezték Európa térképét, ami újabb kényszerű technikai fejlesztést indított el. Épületeket kellett építeni, de minél gyorsabban. Amerika sem maradt el, hiszen az újabb tömeges bevándorlások miatti lakáshiányt gyorsan be akarták pótolni, de ott nem kellett számolni romokkal. Európában másképp alakult az igény. Tízmilliók voltak lakás nélkül nyugaton és keleten egyaránt. A demográfiai helyzet csak később szólt bele. A téglagyárak nem győzték építési anyagokkal, ugyanakkor felismerték, hogy a betonszerkezetekkel hamarabb felépíthetik az épületeket. Döntő volt a gyorsaság és a tartósság. Hamburgban, Berlinben, Párizsban és európai városok százaiban az újjáépítés részévé lett a panelépítés, azaz még előbb a blokk-rendszer alkalmazása, ami lényegében már a panelszerkezetet jelentette. Ipari háttér létrehozásával kialakították az ipari rendszerű házépítés technológiáját, amely egyaránt jelentett lakásépítést és középület-építést is.

Nálunk jobbára csak a panelrendszerű tömeglakásépítés ismeretes. Magyarországon hasonló gondokat okozott a lakáshiány, amit még erősített a lepusztult, régi épületállomány használhatatlansága, később pedig az életminőség javítása lépett fel újabb követelményként. Pécs városát nézve tudjuk, hogy a szénbányák és az uránbánya egyre több munkaerőt vonzott, akiknek a letelepedését biztosítani kellett. Csak megemlítem, hogy Pécs lakossága 1949-ben még csak 79 240 fő volt, míg negyven év alatt ez a lélekszám 100 ezerrel nőtt. (2000-re 190-210 ezer főt számítottak, de a növekedés helyett lecsökkent 159 ezerre) Ugyanezen idő alatt a mindössze két ezer lakosú Komlóból is 35 ezer lakosú város lett. Ennyi embernek kellett otthont építeni. Az ötvenes években a téglagyárak képtelenek voltak annyi téglát előállítani, amennyi ehhez szükségeltetett. Ennek ellenére tekintélyes mennyiségű téglaépületet építettek, de a lemaradás a lakásépítés terén egyre nőtt. Magyarországon az ún. szocialista új városok elsőbbséget kaptak, így építették fel Komlót, Dunaújvárost (az akkori Sztálinvárost), Ózdot, Várpalotát, Tatabányát stb. Pécsett is lépni kellett a lakáshiány némi enyhítésére.

A Baranya Megyei Állami Építőipari Vállalat, amely nagyon sok kiváló szakembert foglalkoztatott, régi, még „kapitalista" szemléletű, egykori építési vállalkozókat, építőmestereket, fennállásáig élenjáró volt az új építési technológiák kidolgozásában és alkalmazásában. Ezt a szellemi tőkét, adottságot, amelyet sikerült átmenteni a „maszekvilágból", ebbe a fejlesztési munkába vetette be. Akkoriban Dulánszky Jenő, a neves pécsi család egyik elismert tagja volt a vállalat főmérnöke, majd őt Rikker Mihály követte, az igazgató pedig a fiatal, energikus Nemeskéri László, aki szintén építős dinasztia tagjaként irányította a céget. Egy szintén egykori vállalkozó, a valamikori műkőgyár tulajdonosa, Juhász Ferenc 1957 őszén maga köré gyűjtött fiatal műszakiakat, akikkel nekilátott az akkor még elképzelhetetlennek tűnt paneles építési technológia kidolgozásához.

Ipartörténeti jelentőségű az, hogy Magyarországon Pécsett kezdtek először a panellal foglalkozni, és itt építették fel az első kísérleti panelházat is. Tulajdonképpen egy új iparágat hoztak létre, amely, ha csak alig négy évtizedig is élt, Pécs ipartörténetének legalább olyan jelentőségű része, mint a bányászat, a bőripar, a kesztyűgyártás, a porcelánipar, a gépgyártás, amelyek minden időben kellő elismertséget kaptak. A pécsi építőipar ezen történeti időszaka is megérdemli ezt az elismerést, és ennekfényében kell is róla beszélni. Alapvető nézet, hogy mindent a saját idejének viszonylatában és körülményei között kell vizsgálni, megítélni. Itt nagy szerepe van annak, hogy a mai műszaki előírások, követelmények, szabványok már messze nem azok, mint ahogy a panel őskorában sem azok az előírások voltak már az irányadók, amiket a harmincas években, vagy közvetlenül a háború utáni időszakban alkalmaztak. A mai követelmények nem minősíthetik a múltat.

A kis pécsi csapat, Juhász Ferenc vezetésével Krisztián József, Barka József, Császár István, Kukai Sándor és e sorok írója, Rozvány György vállalta a nem kis kihívást. Tapasztalat hiányában csupán egy csehszlovákiai tanulmányi kirándulás során begyűjtött információk szolgáltak arra, hogy mibe is kezdtek bele. Ma már mintegy harmincötezer panellakás és számtalan előregyártott szerkezetből felépített létesítmény tanúskodhat az egykori panelüzem munkájáról. A kísérletek ma már szinte feledésbe merültek, holott tudományos megalapozottsággal végeztek minden kísérletet, valóságos kutatómunka folyt a régi salakdomb tövében sebtében felhúzott kócerájban. A Műszaki Szemlében sorozatosan cikkeket közöltek a kutatásokról, az anyagvizsgálatokról, a tapasztalatokról, a laboratóriumi és üzemi vizsgálatokról, később az első kísérleti házakról is.

A bázishely létesítésére az adta az ötletet, hogy ott állt egy 80 méter magas salakdomb, mely a régi DGT erőműé volt, és csak gyűlt a felesleges, környezetszennyező anyag. Másik alapvető indok volt az, hogy a szomszédos, régi erőműből lehetett biztosítani a beton érleléséhez szükséges fáradt gőzt. Már kilométerekről láthatták a Pécsre érkezők a szinte ipari jelképet jelentő salakdombot. Több millió köbméter mennyiségű anyagot halmoztak fel benne. Sokan emlékezhetnek még arra, hogy egykor a város szegényei ott kaparászták ki a téli fűtőanyagot maguknak, mert a pernyésítő eljárás előtti időszakban kikerült salak (koksz) még 30-40% éghető tartalommal bírt. Egy kis petróleummal, fűtőolajjal, gázolajjal meglocsolva kitűnő fűtőanyag volt, és rengeteg energiát adott. Ez az erőművi salak adta a pécsi panel adalékanyag-alapját, és erre a bázisra tervezték az üzemet is. Az 1957-58-as esztendő sikeres kísérletei tették lehetővé, hogy az első családiház-építési évek után többszintes épületeket is építsenek paneles technológiával.

A pécsi erőművi kazánsalak fekete kőszénből képződött. Az alacsonyabb fűtőértékű barnaszén és más szénféleségek alkalmatlanok voltak, mert egyrészt térfogatállóságuk bizonytalan volt, másrészt sok egyéb káros anyagot tartalmaztak. Ezt az ország más vidékein tapasztalhatták, sőt ez okok miatt betonszilárdság-csökkenés következett be. A pécsi alapanyag kedvezőbb volt.

A hatalmas salakdomb azon ún. „öregjét,” amelyik még égethető koksz volt, kézi erővel, csákánnyal fejtették ki a hegyből, kirostálták, és a durva anyagot utánégették, meddősítették külön erre a célra épített meddősítő medencékben, avagy tálcákban. Az eljárást agglomerálásnak nevezték. A kiégetett, agglomerált, most már vörös salakot közönséges, pofás kőtörő géppel összezúzták, majd forgó rostasoron osztályozták a beton előállításához szükséges szemszerkezetű frakciókra. A felhasználásra kerülő salakot vegyelemzésnek vetették alá, hogy tartalmaz-e olyan alkotóelemeket, amelyek károsak lehetnek a cementre, vagy a vasbetétekre. A kiégetett nyersanyag felülete szinte porcelánszerűvé olvadt, vörös színűvé égett és nagy szemcseszilárdságot mutatott. A vegyelemzések kimutatták, hogy az acélbetétekre legnagyobb veszélyt jelentő szulfát- és szulfittartalom együttesen a szabványban megengedett 2%-os érték alatt volt, de ugyancsak alacsony volt az alumíniumoxid is, és ami külön döntött, hogy térfogatállandónak bizonyult a kiégetett salak.

Köztudott, a pécsi szén nagy arányban tartalmaz ként. Ezt észlelték is a salakdomb oldalán, hiszen az öngyulladás következtében a hegy belseje égett, és a pernye borította felületen kivirágzott a sárga kén, olyannyira, hogy a finom port akár fel lehetett volna kanalazni. A korrózióveszélyt legnagyobb mértékben éppen a kén, a kénsav okozza. A salakból az utánégetés során ez a kén eltávozott, de az alumíniumoxid is kisebb mértékűvé vált, mint amennyi a beremendi cementben természetszerűleg volt. A sokszori kémiai elemzés bizonyította, hogy a pécsi salak, amit addig semmire nem használtak, kitűnően alkalmas könnyűbeton adalékanyag céljára, azaz salakbeton készítésre.

Az ország más városaiban is folytattak kísérleteket a kohósalak felhasználására, így elsősorban a származási helyeken, mint Dunaújvárosban, Tatabányán, Ózdon. Itt kohósalak-beton blokkokat gyártottak, de a feltöltéseken kívül aljzatbetont is készítettek. Tatabányán nagyblokkokat gyártottak. Megjegyzendő, hogy a háború előtt és után Budapesten és az országban néhány helyen ún. Mátrai-féle födémekre is felhasználták, amelyek később a kémiai elemek bomlása miatt sok kárt, főleg korróziós károkat okoztak, de szilárdságuk is csökkent.

A salakdomb tövében lévő kis üzemben gyártották a panelelemeket. Alig egy tucatnyi ember szorgoskodott a műszakiakkal egyetemben. Mindenki megfogta a lapátot, és a fehér ing helyett itt be kellett érni azzal, hogy estére bizony koromfekete lett az ember a salakportól. Aki ezt vállalta, az ugyanolyan ártalmaknak volt kitéve, mint a földalatti bányász. A feladat, a lelkesedés a fiatal műszakiakat magával ragadta, mert szakmai fejlődésükkel egy időben alakíthatták ki az új technológiát. Számukra nem volt megszabott munkaidő, a túlórázás természetes volt, mert a napi feladat diktált, nem lehetett félbehagyni a munkát, a kísérlet mindig folytatódott. Gyakorta még az éjszakákat is az üzemben töltötték. Előfordult, hogy Juhász Feri bácsi délután négykor állított be egy új ötlettel, elképzeléssel, és ilyenkor maradt a társaság, dolgozott, miként sok-sok hétvégét is az üzemben töltötte. Viccesen ötszáz órás műszaknak tekintették munkájukat. Munkaszeretet, megszállottság, sikerélmény? Ma már ki tudja? Bármelyiket is mondanák, egyiket sem hinné el senki.

Szólni kell egy másik adalékanyagról is, a keramzitról, azaz a duzzadó agyagkavicsról, amelyet Pozsonyban láttak a tanulmányút során. Juhász Ferenc eltökélt szándéka volt, hogy Pécsett is legyen keramzit. Ehhez lelőhelyeket kellett felkutatni. Sok-sok agyagvizsgálat után kiderült, hogy a legjobb, ilyen tulajdonsággal rendelkező agyagot Mecseknádasd közelében találták, ahol bányát is nyitottak, majd annak kimerülése után Kozármisleny határában találtak megfelelő agyagot. Az innen kitermelt agyagot granulátum, bogyó formájában a beremendi régi cementmű forgókemencéjében égették ki. Első alkalommal 1957 év végén. De sok baj volt eleinte. Összeégett a granulátum, védőruhában kellett bemászni és szétvésni. Az égetési hőfok ugyanis a cement alapanyagára, a klinkerre volt beállítva, és az, mint kiderült vagy 200-300 ºC fokkal több volt a szükségesnél. Végül ennek a technológiáját is kitalálták. Egy kis vörös iszap és gázolaj segítette a kiégetést. Az eredmény: kitűnő, könnyű, a vízen úszó, nagy felületi szilárdságú adalékanyag, a salakadalékúnál nagyobb szilárdságú könnyűbetonok előállítására. A munkatársak tréfásan főnökükről „kunkorbogyó”-nak nevezték el a pécsi keramzitot, amikor Juhász Ferenc az elnevezésén törte a fejét. Egyik elképzelés volt, hogy városunk tiszteletére a „peramzit” névvel illessék. Maradt a keramzit, pedig szinte minden országban másképp nevezték.

Röviden a keramzitról: olyan agyagfajtából készítették, amely a gyors felhevítéskor térfogatának 2-5-szörösére duzzad.[1]

A keramzit gyártása: Tulajdonképpen téglagyári gépsoron dolgozták fel, masszává gyúrták, majd présgéppel 7-10 mm átmérőjű golyócskákat, bogyókat, ún. granulátumot állítottak elő, amelyre kovaföldet szórtak, hogy ne ragadjanak össze, végül néhány napig szárították. A kiégetést cementgyártó forgókemencében végezték - eleinte a beremendi cementgyárban, majd 1960-tól a saját keramzit-üzemükben. A duzzasztáshoz 1050-1200 ºC fok szükséges, amit Séger-kúpok (800-1500 ºC) behelyezésével ellenőriztek, csakúgy, mint a salakmeddősítésnél. A szemcsék a nagy hő hatására a bennük felszabaduló gázok közreműködésével többszörösükre duzzadtak, szerkezetük porózussá, szivacsszerűvé vált, de a felületük zárt, tömör volt. Térfogatsúlyuk 300-600 kg/m3 között változott. Az anyagot ezután forgórostán a kívánt szemszerkezetnek megfelelően rostálták, osztályozták. A legkönnyebb anyagfrakciót hőszigetelésre használták. Később rájöttek, hogy ez az anyag kitűnően alkalmas mezőgazdasági tárolóépületek, istállók tetőtéri, padlás-hőszigetelésére, és 1962-től szerte az országban alkalmazták.

Volt tehát salak, keramzit. A gyártáshoz az érlelő gőzt az első években lokomobil kazánban állították elő. A mesterséges betonérleléshez 800-1200 órafok (idő és hőfok szorzata) hőmennyiséget biztosítottak a kikísérletezett felfűtési, hőtartási és lehűtési diagrammnak megfelelően. Ami az első órákban 20 ºC-ról 50 ºC-ra, növelést, majd 70 ºC-os hőtartást és fokozatos lehűtést, gőzzárást jelentett. Az érlelés végén a 28 napos végszilárdsághoz viszonyítva mintegy 50-60%-os állapotú szerkezet már alkalmas volt a felszakításra, megemelésre, mozgatásra. Ezt próbakockák törővizsgálatával ellenőrizték. A tárolásnál a depókat utókezelték, és mintegy két héten át vízzel locsolták. Szállításra minimum 70%-os betonszilárdságú panelek kerültek.

Eleinte mindenki kétkedve fogadta, még szakmai körökben is, hogy a falakat vízszintesen fekve előre legyártsák, és utána azokból rakjanak össze házat. Kissé utópisztikusnak tűnt. Statikusok is viszolyogtak tőle, mert immár a méretezésnél figyelembe kellett venni a felszakítás, a felemelés és mozgatás, szállítás közbeni terheléseket, erőket is, ami újszerű volt, és bizonyos mértékig ellentétesnek számított az építmény statikai viszonyaihoz képest.

Itt olyan könnyűbetonokat állítottak elő, amelyek térfogatsúlya a hagyományos kavicsbetonhoz képest jóval könnyebb volt. Míg a kavicsbeton és vasbeton 2200-2400 kg/m3, addig a keramzit- és salakbeton mindössze 1200-1800 kg/m3 közötti térfogatsúlyú volt a keverési arányok függvényében, míg a csak hőszigetelő beton 700-900 kg/m3.

A pécsi panel egyik különlegessége volt a paplanfödémnek elnevezett födémelem, amely rejtett kazettás, osztott-bordás és két irányban teherbíró, alul-felül sík 21 ill. 23 cm vastag elem volt, 414 x 464 cm legnagyobb méretben. Statikailag alulbordás födémnek számított. A 104 cm-es kazettákat egyszemcsés (30-40 mm-es) agglomerált salakkal töltötték ki még a gyártáskor, míg a bordákat és lemezeket KB 140 betonból készítették.

A falpaneleket műkőfelületen fekvő helyzetben acél- vagy fa körítő sablonokban gyártották le. Ezt a gyártási módot stend rendszernek nevezik. Akkoriban a külső falakra vonatkozó hőátbocsátási tényező: K = 1,45 volt, azaz a 38 cm vastag téglafal értéke volt a meghatározó. Ma már ennek fele értéke az előírás. A gyártófelületen elhelyezték az ablakokat, ajtókereteket, és mindazon szerelvényeket, amelyeknek a falban a helyük elkerülve az utólagos véséseket. A külső falpaneleket szendvicsszerűen, rétegesen alakították ki, a hőábrának megfelelően. Ebből is látszik, hogy a pécsi panel szendvics-rendszerű volt. A belső részen a tartószerkezeti réteg, azon a keramzit hőszigetelés, majd végül a külső vakolatot képező vékony homokbeton alkotta a falpanelt. A belső vakolatot minden esetben salak és homok keverékéből képezték ki ún. melegvakolatként, mely a hőszigetelés mellett a pára- beszívást is biztosította. A homlokzati felületet festőhengerrel érdesítették. A szerelési csomópontokat előre beépített ún. bajuszvasakkal oldották meg, és a helyszínen összeépítés után kibetonozták azokat. A szereléshez kitámasztó rendszert is alkottak, amely alapjául szolgált a későbbi technológiáknak.

Országosan érvényes műszaki előírások (IME és ME) csak később születtek, azok sem a panelra vonatkoztak, hanem csak az alapanyagokra, mint a vasbeton szerkezetekre a ME-19-63, vakolatra a ME 19-61, a kohósalakra az IME 37-60, az erőművi kazánsalakról pedig az IME 47-60 rendelkezett. Pécsett a kohósalak csak a salakdombi kazánsalak-kitermelés (bányászás) kényszerű megszüntetése után, 1962 őszétől került felhasználásra. A keramzitra, vagy más néven a duzzasztott agyagkavicsra és felhasználására hazai műszaki előírás még 1965-ben sem volt, erre a pécsi kísérletek és felhasználások adták a tapasztalatokat. Mindkét könnyűbeton esetében alapvető követelmény volt a vasalhatóság, a teherhordó vasalt szerkezeteknél az acélbetétek befogása, az együttdolgozás és korrózióvédelem. Figyelembe kellett venni más tulajdonságot is. Például a könnyűbeton térfogatsúly és törőszilárdság közötti aránya 40%-kal magasabb volt a kavicsbetonénál, ugyanakkor a rugalmassági modulusa 30-50%-kal alacsonyabb.

A pécsi panel teljesen önállóan kidolgozott építési rendszer volt, annak semmilyen eleme nem hasonlított egyetlen külföldi szisztémához sem. Ilyenformán egyedüli is maradt mindaddig, amíg az országos egységesített paneltípust rá nem kényszerítették. Ez már valóban a szovjet házgyári rendszerből magyarított panel volt.

Kísérleteket végeztek Magyarországon, Budapesten (Gubacsi úti házak), később Debrecenben, Győrben és Dunaújvárosban is. Velünk párhuzamosan, de egészen más rendszerekkel dolgoztak az NDK-ban, ahol a romeltakarításból származó vegyes kő – beton - tégla anyagot bezúzták, és egy ilyen vegyes alapanyag szolgált a beton adalékanyagául. A csehszlovákok Pozsonyban és Brnoban, de a lengyelek is a maguk módján kísérletezgettek, míg a Szovjetunióban a Mihajlov - féle keretes panel és a Lagutyenko - féle hengerelt panel vívta egymással térhódító harcát, évekkel később mindkettőt felváltotta a nálunk is ismert eljárás. Lényegét a tisztán nehézbetonból készített szerkezetek jelentették.

Nyugaton a legismertebb rendszerek a francia Evreux-i, a Camus és a Tracoba I.- II., valamint a Dura-Coignet volt, Svájcban és Olaszországban eleinte a Fiorio és Castamagna, majd később a Prefabtech rendszerét használták. Ez utóbbiak már a csoportsablonos gyártástechnológiához tartoztak. A dánok híres panelrendszere a Larsen-Nielsen volt, amit a budapesti II. sz. házgyár vett át. Valamennyi európai rendszer független volt egymástól. Így a pécsi is egyedüli, de a legkiválóbb volt az országban.

Az egyes panelrendszerek különbözőségét egyrészt a szerkezet statikai kialakítása, másrészt az alkalmazott anyagok és a hőszigetelés módja jelentette. Ezek között voltak tiszta kavicsbeton, könnyűbeton, kazánsalakbeton, keramzitbeton, pernyekavicsbeton, kohóhabsalakbeton, háborús bontási vegyes törmelékből előállított beton, téglazúzalék-beton, tégla és kerámiabetét, tufabeton, stb., míg a hőszigeteléshez alkalmaztak egyszemcsés frakcionált adalékanyagot, könnyűbetont, üreges téglakészítményeket, sejtbetont (gázbetont), üveggyapotot, polisztirolhab lemezeket és más műanyaghabokat stb. Már ezért sem beszélhetünk egységes paneltechnológiáról, hanem azt előgyártásnak kell tekintenünk. Ebben a megítélésben ma is fontos szerepe van az élőmunka-megtakarításnak, az iparszerű technológiáknak, és mindazon munkafolyamatoknak, amelyeket a köznyelven panelesítettünk, azaz paneltechnológiának nevezünk. A sok félreértés és leminősítés ezért jogtalan, etikailag és szakmailag egyaránt. A panel él, nem halt ki, nyugaton ma is korszerű, csak éppúgy folyamatosan fejleszteni kell, mint minden technikát, csupán nálunk halt ki helytelen megítélés és gazdasági elhanyagolás következtében. Németországban ma mint Fertighaus program ismeretes a paneltechnológia.

Az első pécsi kísérleti épületeket 1958-59-ben építették. Az első panelt 1958. február 13-án gyártották le (egy külső, ablakos falpanelt). A házak szerelését 1958 tavaszán kezdték meg Pécsett a Huszár utca 4-2-6. szám sorrendjében: a „C“, „L“ és „P“ jelű, ma is meglévő családi házakat, amelyeket még hagyományosan falazott alapra állítottak sínpályán mozgó portáldaruval. Ezt követte a kertvárosi Gárdonyi utcában a ma is álló Szekeres féle ház, és Sellyén két lakóház - ahol még a fáskamra is panelból volt -, de már autódarus szereléssel.

A következő 1959-es esztendő sorsdöntő volt a nyilvánosság, a szakma és a hivatalos szervek megnyerése érdekében. Ezért a Damjanich utcában a volt pártiskola mellett két kísérleti családi házat szereltek össze a Baranya Megyei Tanács részére, az egyiket úgy, hogy előregyártott pincefal-paneleket, lábazati és párkányelemeket is gyártottak hozzá. Ennél fordult elő az első szerelési nehézség, mert az akkori Panther típusú autódaru gémje az öt tonnás födémsúly alatt többször is megpördült. Később az uránosok orosz daruja is besegített. Akkor még útvonal-engedéllyel lehetett csak panelt szállítani a teherautókkal. Azóta a két épületet lebontották. Az egyes járási székhelyek sem maradhattak ki. Így jutott a paneles családi házakból 3 db Sásdra, 2-2 db Pécsváradra, Sellyére, Szigetvárra és Siklósra. Ezeken a településeken százak gyűltek össze a panelszerelést nézni, és minden nap akadt kíváncsiskodó. Így indult a népszerűsítés, az elfogadtatás.

Az épületek építési, statikai terveit a kis üzem műszaki kollektívája készítette. Nappal a gyártást és szerelést irányították, éjjel meg rajzoltak. Ebből következett, hogy sajtpapírról, skiccpauszról gyártottak és szereltek, majd amikor kész volt az épület, akkor álltak neki a tervdokumentáció elkészítésének. Akkor még a generál építésvezetés, árokásástól kulcsátadásig az üzem dolga volt. A villanyszerelésnél újdonságot jelentett a védőcsövek, tiplik stb. a betonozás során történő elhelyezése, ami az álló épületnél kiküszöbölte a véséseket, és csak az összekötéseket, vezetékbehúzásokat, szerelvény-felszereléseket kellett élőmunkaként meghagyni. Tervezője Merckle László, szerelője Pál Jeromos volt. A sajtó viszont ellenségesen fogadta a panel megjelenését, még a hírekben is féltek az újdonságtól. Főleg a költségét, az árát és hőszigetelését vonták kétségbe, mert még mindig a kézi munkaerőt tartották a legolcsóbbnak. Nem egyszer ellenséges hangvételű cikkek jelentek meg róla.

Az 1959-es évhez fűződik egy másik nevezetes áttörés. Paneltechnológia a mezőgazdaságban. A színhely Olasz község volt, ahol máig egyedülálló rekordot állított fel a paneltechnológiát alkalmazott kis közösség. A tsz részére 104 férőhelyes, tejkezelős marhaistállót (100 m hosszú) építettek fel úgy, hogy az első kapavágást május 2-án végezték, és augusztus 20-án már megtarthatták az ünnepélyes átadást. Az 1200 m2 alapterületű, magastetős épületet használatkészre 3 és fél hónap alatt készítették el. A gyors tempóra jellemző, hogy nem egyszer sebtében, frissen legyártott és még gőzölgő panelt vittek a helyszínre. Ezt az épületet sokan megcsodálták. Azt is meg kellett szokni, hogy még építése közben naponta jöttek látogatók, minisztériumi emberek, pártvezetők és miniszterek.

 

psz 2000 04 11 rozvany gyorgy 01

 

Olasz, panelistálló, 1959.

 

psz 2000 04 11 rozvany gyorgy 02

 

Az olaszi panelistálló egy fontos történeti állomás volt mind feladatában, mind a technikai alkalmazásban. Ismerve az istállók nagy, 85% körüli páratartalmát, a mennyezeti páralecsapódás elleni védekezést is meg kellett oldani a födémelemek gyártása során. Először alkalmaztak vegyi adalékszert a beton összetételében. Az épületszerelésben továbblépett az üzem, mert a pilléreket, pilléralapokat, a közöttük lévő lábazati kitöltő lemezeket, a vájukat is előregyártott vasbetonból készítették, de még a tetőszerkezetet is. Mindez hozzájárult a rendkívül rövid építési időhöz. Ez akkor óriási eredménynek számított. Olyannyira, hogy hamarosan hat baranyai kisközség tsz-e jelentkezett panelistálló építtetésére, mint Berkesd, Monyoród, Vajszló, Csányoszró stb., amelyek bár kisebbek voltak, mégis a panelszerkezet sokirányú felhasználhatóságát bizonyították. 1959-60-at írtunk ekkor.

Magyarországon újdonságot jelentett a salak- és keramzitbázisú könnyűbeton előregyártás, és szinte az egész országban innen terjedt el a technológia. Tekintve, hogy a könnyűbeton-érlelésre semmiféle szakkönyv, szakirodalom nem volt, így a kísérleti évek gyakorlati eredményeiből, megfigyeléseiből, mérésekből szerkesztették meg a gőzöléses érlelés-technológiát. A gőz alatt lévő panelek viselkedését figyelték az érlelés ideje alatt. Bemásztak a ponyva alá, jegyezgették az időpontokat, hőfokokat és mindazt, amit a betonnal kapcsolatban észleltek. Kétségtelen, hogy minden munkát ilyen kezdetlegesen, ma már nevetségesnek tűnő módon végeztek, de a technika csak évekkel később segített. Ilyen volt a kísérleti időszak, a pécsi panel hőskorszaka, még akkor is, ha 2000-re szakmailag és erkölcsileg is lejáratták.

A tömeges lakásépítés feltételeit megteremtették Pécsett. Szinte nagyobb nehézséget jelentett a hivatalos szervek addigi ellenállása, bizonytalansága, hitetlenkedése, mert valahogy az emberek szemében az volt érthetetlen, hogy miképpen képes megállni a ház. Féltek az összedőléstől. A laikus közvélemény meggyőzése, a panel megértetése és elfogadtatása nagy feladatot jelentett mindenkinek, aki bármilyen szinten kiállt mellette.

A tanácsok sem voltak igazán együttműködők, hiszen ott is csak emberek dolgoztak, akik mindezeket az előítéleteket magukkal cipelték a hivatalba is. Sokan féltek a kifűthetőségtől, a hőszigeteléstől is, bár a szendvics-rendszerű panel a 38-as téglafalazattal egyenértékű volt. A műszaki követelmény akkor ezt szabta meg. A félelemre példa volt az egyik Damjanich utcai ház, ahol bár etázs központi fűtést építettek, a tanácsi vezető dolgozó házigazda féltéglafalat falaztatott belülről a panelfal elé. Így már megnyugodott.

 

psz 2000 04 11 rozvany gyorgy 03

 

87. számú háromemeletes kísérleti panelépület, 1960. Veress Endre út 5.

 

Az 1960-as év egyben felkészülés is volt a többszintes épületek építésére. Az első háromemeletes panelház tervét még a budapesti Általános Épülettervező Vállalat (ÁÉTV) Fábián nevű építésztervező és csoportja tervezte. Ez az épület akkor az Újmecsekalja 87-es számú épület nevet viselte, miután még egyetlen utcának sem volt akkortájt elnevezése, csupán a mai Építők útját becézték annak, mivel azon vonultak reggelente munkába az építősök a volt Lakits laktanyában létesített munkásszállóból.

1960 elején kezdték el gyártani a háromemeletes épület paneleit. Nagy feltűnést keltett az is, ahogy a teherautók haladtak a városon át a platóról kinyúló „fellobogózott” panelekkel. Más szállítóeszköz, tréler még nem volt. Ezért is volt jelentősége az elemek többletvasalásának, mert figyelembe kellett venni a szállítási körülményeket, és a mozgatást, függőlegesbe állítást. Az első kísérleti többszintes panelépület két-lépcsőházas, kétszer 12 lakásos, a mai uránvárosi rendelővel szemben álló háromemeletes ház. Szerkezetileg teherhordó külső és belső falakkal, valamint kétirányban teherbíró lemezfödémekkel építették. Később áttértek a harántfalas rendszerre.

 

psz 2000 04 11 rozvany gyorgy 04

 

A 87. számú kísérleti panelépület 1960. IV. negyedév. Átadás 1961. szeptember 15-én

 

Tavasszal már beindíthatták az épületszerelést, amihez toronydarut állítottak fel. Az építésszerelést itt végezték utoljára a gyártó panelüzem gyakorlott emberei, de közben ezen az épületen mellettük tanultak be a későbbi szerelőbrigád tagjai. Az első kivitelező építésvezető Wolf István volt. Sajnos az épületszerelés kissé csúszott, mert az egyik falpanel emelése közben összecsuklott a toronydaru gémje, és emiatt hónapok este ki. Történt, hogy az emelési hatósugár szélén volt a falpanelek álló helyzetű tároló kalodája, és a daru kissé „megemelte magát.” Az épületet végül 1961. szeptember 15-én adták át. Az egyik lépcsőházban az építősök, a másikban hőerőművesek kaptak lakást.

Sok tekintetben fordulópont volt ez az épület a pécsi panel történetében. Egyrészt megindította a fejlődést, elősegítette egy új gyártóüzem létesítését, kihatott Újmecsekalja, a mai Uránvárosrész gyors kiépítésére, és felgyorsította a lakásépítést. Már a kísérleti épület tervezésekor új fűtési rendszert „eszeltek" ki, mely később a távfűtés kiépítésére is hatott. Az ún. domotherm fűtési rendszer lényegében légfűtés volt, mely radiátormentessé tette a helyiségeket azáltal, hogy az előszoba fölött álmennyezetben helyezték el a felmelegített levegőt bekeverő ventillátort. Alig több mint egy esztendővel később ez lett az első távfűtött épület.

Ekkorra már az országban is megindult a panelverseny, igaz, még csak kísérleti szinten. Budapesten az első üzem a Szentendrei úton épült. A későbbi években már a házgyáriasítási program keretében építették meg a II. gyárat az Illatos úton, már Larsen-Nielsen technológiára, a III. újpesti és a IV. Budafoki úti viszont tisztán szovjet rendszeren alapuló házgyár volt.

Pécs élen járt, mint oly sok építéstechnika kikísérletezésében, alkalmazásában, meghonosításában. Itt európai színvonal volt. A viszonylagos zártság ellenére is a szovjeteken kívül németek, franciák, olaszok jártak Pécsett, tanulmányozni az előregyártást. Az itt végzett munka rengeteg témával, elméleti és gyakorlati eredményekkel szolgált a szakirodalomnak.

Az első többszintes épületet természetesen gyorsan követték az újabbak 1962-ben, mint a 87-es mellett annak másodpéldánya, a 88-as, de már jóval vastakarékosabban, majd a tervezést átvette a Pécsi Tervező Vállalat. Tillai Ernő építészmérnök éveken át tervezte a pécsi panelépületeket, amelyeket különböző városrészekben építettek fel. A harmadik és negyedik ház, a 89-es és a 86-os számú lett az első pécsi négyemeletes típus, és szerkezetében harántfalas rendszerű épület.

1959-60 idejére esik a Stasa-üzem tervezése. A stasa a Stahlbeton Spannanlage rövidítése, hosszúpados feszített vasbeton födémgyártás technológiája, amit az NDK-tól vettek át. Az üzemtervezést a Pécsi Tervező Vállalat tervezői a Baranya Megyei Állami Építőipari Vállalat kebelén belüli csoportként végezték. Tehát újabb nagy feladatra készültek a pécsiek. Közben sok más technológiára is kedvet kaptak a panelesek. Kísérleteztek a feszített vasbeton pálca gyártásával, és vállalkoztak önálló keramzitgyártásra is. Az új keramzitüzem vezetője Horváth Zoltán lett, aki a Beremendi Cementgyárból érkezett a csapathoz. Az anyagellátás és szállítás érdekében kiépítették a vasúti iparvágányt. Foglalkoztak a TOFA-technológiával, azaz a tojáshéj rendszerű, réteges falak készítésével is. Az Építésügyi Minisztérium balatonkenesei többszintes nyaralóépületét pécsi egyedi panelekből építették 1961-62-ben. Az első vasúti panelszállítást és rakodási szabályozást ez a feladat váltotta ki. A helyszíni szerelést az üzemtől kiküldött Császár István irányította. Ebből az időszakból származik a volt III. kerületi tanács épülete, valamint a Vízügyi Igazgatóság és a KPM Irodaháza a Köztársaság téren, melyeket ún. magon (alsó sablon) gyártott szendvicspanelekből szereltek össze. Az uránbánya részére utófeszítéssel összeszerelendő szalagpálya vékonyfalú, vasbeton csőidomait is itt gyártották, amely már a betontechnológia és sablonozás terén is új feladatot jelentett.

A következő beépítésre kerülő terület az újmecsekaljai Bolgárkert volt, a mai PMFC-pálya és a Pollack Mihály utca közötti terület. A panelek gyártását már megkezdték, amit egy sajnálatos esemény szakított félbe. Katasztrófa sújtotta a panelüzemet. A salakdomb belseje öngyulladás következtében már évek óta égett, a felülete imitt-amott füstölgött, és 1962. szeptember 12-én váratlanul kitört, mint egy vulkán. Újmecsekaljáról nézve olyannak tűnt, mint egy atomrobbanás. Hatalmas, gombaformájú füst és porfelhő tornyosult az üzem fölött. A mintegy 1000-1200 C- fokos égő pernye 5-8 méter vastagon betemette a szabadtéri gyártó- és tárolóterületet, és romba döntötte az üzemet. Valóságos pompeji állapot volt. A menekülő embereket futtában érte el a rájuk zúdult, égő pernye, a munkahelyükön pedig többen is megégtek. A panel áldozatai voltak: a fiatal Rákos István asztalos, Túrják Gusztáv kőműves, Gajdos Mihály vasszerelő és a nyugdíjba készülő Maráczi bácsi. Összesen 31 dolgozó szenvedett különböző fokú égési sérülést. Többeket az összedőlt falak, a romok, vagy a salak alól ástak, kapartak ki. Aki távolról látta csak a szörnyű tragédiát, az is rémületbe esett. A robbanás erejére jellemző volt, hogy az egy depóniába rakott 6-8 db, összesen 30-40 tonnányi panelt 10-20 méterrel sodorta tovább.

A salakkitermelés ezzel be is fejeződött. A vizsgálat eredményeként természeti csapást állapítottak meg. Volt, aki háborús bombának tulajdonította a salak- domb-robbanást. Az igazsághoz tartozik, amit akkor nem publikáltak, hogy a robbanást megelőző hetekben az uránosok salakminta-vétel céljából fúrásokat végeztek. A fúrófej hűtésére vizet fecskendeztek be, a víz felgyülemlett, majd vízgőzzé változott, megnőtt a belső nyomás, és amikor az égés következtében az izzó salaktömeg összezsugorodott, az azt lefedő pernyeréteg megcsúszott, és a keletkezett repedésen az óriási vízgőznyomás robbanásszerűen kilövellte az égő salakanyagot.

A régi, beomlott kiscsarnokban is befejeződött a panelgyártás. Az új gyártócsarnok még épülőfélben volt, de, hogy az élet ne álljon meg, az újmecsekaljai, uránvárosi Bolgárkertben szabadtéri, rögtönzött, helyszíni előregyártó telepet hoztak létre, amelyet mindaddig működtettek, amíg az új üzemet el nem készítették, és végre ott már gyári feltételekkel készíthették tovább a bolgárkerti panelházak elemeit. Ezzel lezárult a kísérleti időszak a pécsi panel történetében, 1957-62, amit joggal nevezhetünk hőskorszaknak. Eredménye egy új építési technológia, 19 családi ház, 260 lakás többszintes épületekben, 7 panelistálló, és az üzem terméke volt 3 irodaépület mellett sok más létesítmény előregyártott vasbeton szerkezete.

Pécs mai városképét meghatározzák a 4-10 emeletes panelépületek, nem lehet nem észrevenni őket Uránvárosban, a Szigeti városrészben és Kertvárosban, és főleg nem szabad kézlegyintéssel elintézni egy korszak építési technikáját, hanem életkorának megfelelően a későbbi korok követelményeihez kell igazítani a törődés mértékét.


[1] Az agyag általános kémiai összetételében 55-65%-ban SiO2-öt, 15-22%-ban Al2 O3-at és 5-10%-ban Fe2 O3-at tartalmazott