Cikkek

T. Papp Zsófia: Néhány apró adat a pécsi céhekről

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 4. szám, 21-32. oldal

Letöltés: pdf20


T. Papp Zsófia

NÉHÁNY APRÓ ADAT A PÉCSI CÉHEKRŐL

Dolgozatomban megkísérlem, hogy felelevenítsem ismereteinket a céhekről, történetükről, dokumentumaikról, közelebbről is a pécsi céhekről, majd a Baranya Megyei Levéltárban őrzött dokumentumok közül kiválasztott néhány példa segítségével megpróbálok érzékletes képet adni a céhek életének egy-egy mozzanatáról.

 

 

A céhek, céhszabályzatok

 

A céh általában érdekvédelmi szervezet volt, amelyet egyes iparágak kézműves mesterei, esetleg egy község különböző iparosai hoztak létre. A céh ellátott igazgatási, önkormányzati, városvédelmi feladatokat is, gondoskodott az iparos oktatásról, vagyis az inasok képzéséről, de voltak természetesen a piaccal kapcsolatos és tűzrendészeti feladatai is.[1] A mesterségek közül a közellátással kapcsolatos (mészáros, molnár, pék), a ruházkodás alapanyagainak előállításával és a ruházattal foglalkozó (takács, különböző tímárok, szabó, szűrszabó, kalapos/süveges, szűcs, varga, csizmadia, cipész stb.) mesterek tömörültek először céhbe. A különböző mesterségek, az élelmiszer előállítással és kereskedelemmel vagy a fémmegmunkálással kapcsolatosak is differenciálódáson mentek keresztül a századok folyamán.[2] Azokat a céheket, amelyek egy megnevezett városon vagy községen túl terjedő szervezési, mesterfelvételi joggal rendelkeztek, a főcéh (Hauptlade) cím és rang illette meg.[3] A kézművességnek, a céhes szervezettségnek igen nagy hatása volt a városiasodás folyamatára. Egyes főcéhek jogköre az országra, vagy több városra és környékére, vagy például a szepesi 13 városra, esetleg egy vagy több megyére, egy vagy több uradalmi központra és a hozzájuk kapcsolódó helységekre terjedt ki.

A céhek szabályzatai bizonyos fejlődés folyamán váltak a hagyományozott szokásjogból írásos, pontokba foglalt szabálygyűjteménnyé. Ezeknek célja a mesterek közötti egyenlőség fenntartása, a rend, a vallásos élet biztosítása, a mesterség megfelelő szintű elsajátítása, a mesterlegények vándorlásának ellenőrzése, a bérek megállapítása, a viszálykodások megfékezése, utóbb a kontárok elleni küzdelem volt. [4] A céhszabályokat, artikulusokat a 14-17. században a város tanácsa, illetve a mezőváros vagy falu egyházi vagy világi földesura hagyta jóvá. A királytól kapott szabályzatok száma a 17. századtól kezdve gyarapodott, a 18. században pedig általánossá vált, hogy a céhprivilégiumot és szabályzatot e módon nyerjék el. Ismeretesek III. (VI.) Károlynak a Német-Római Birodalom egészére vonatkozó, az iparosok életét szabályozó 1730 körüli rendtartásai, Mária Terézia utasítása szerint pedig a pozsonyi Helytartótanács 1761-ben egységes szabályzatok bevezetését rendelte el az egész ország területén, különös hangsúlyt helyezve a katolikus vallás gyakorlására. A céhek szabályzatának egységesítésére, a taksák korlátozására, a céhtagok életének egyszerűbbé tételére, a kötöttségek feloldásra később is történtek kísérletek.[5]

A Baranya Megyei Levéltár gyűjteményében az egyik legkorábbi eredeti privilégiumlevél és céhszabályzat a süveges céhé 1756-ból, amelyet Mária Teréziától nyertek el, más forrásból tudjuk, hogy a pécsi süveges mesterek céhes keretek között működtek már 1694-től.[6] E privilégiumlevél díszes, pergamenkötésű és pergamenlapokra írott első példánya és papírlapos másolata is megtalálható itt. Érdekességképp megemlítem, hogy a pécsi céh a győri süvegesektől két évvel korábban megkapta azok 1637-es céhlevelének és artikulusainak másolatát, amely viszont az alsó-ausztriai Neustadt kalaposainak korábbi, 1630-as céhszabályzatára vezethető vissza.[7] A korábbi 18 pontos szabályzatokkal szemben ebben az 1756-os iratban a magyar nyelvű szabályzatnak 24 cikkelye, articulusa van, amelyek közül az első a vallás gyakorlására és az ünnepek megtartására vonatkozik. A szabályzat legtöbb pontja a mesterlegények kötelességeiről szól, beleértve a mesterremek elkészítését, valamint azt a lehetőséget, hogy mester özvegyét vagy leányát feleségül véve fele akkora taksát fizet a céhbelépésért. Az utolsó cikkelyekben pedig a mester vagy családtagjai temetéséről, a vitás kérdések elrendezéséről, a fellebbezésről stb. olvashatunk.

 

psz 2000 04 04 t papp zsofia 01

 

Szent Ambrus ábrázolása a mézeskalácsos és viaszgyertyaöntő céh nyomtatott, kitöltetlen tanúsító leveléről BML IX. 11. 9. (Erdős Géza rajza)

 

A 19. század elejéről származik a gyűjteményünkben lévő következő néhány privilégiumlevél, a pécsi fésűs, a nyerges és szíjgyártó, a mézeskalácsos és viaszgyertyaöntő, valamint a halász céh I. Ferenctől kapott oklevele és szabályzata: 1818-ból, 1820-ból, 1823-ból illetve 1829-ből. Ennek elnyerése nem mehetettmindig simán, nem is lehetett olcsó.[8] Főként az 1823-as privilégiumlevélnek alapján ismertetem ezen iratfajta felépítését. A díszes, bársonykötésű könyv cirkalmas első, pergamen lapja kivételével csaknem végig papírra nyomtatott, országosan egységes szöveg, csak egyes helyeken van kipontozva, hogy az illető mesterség nevét, a készítendő mesterremeket, az inas vagy a legény megszabott idejét beírhassák. A latin elő- és utóirat a német nyelvű cikkelyeket (Artikel) fogja közre. Az előirat a király által adományozott, annak összes címeit felsoroló oklevél, az illető céhnek szóló tulajdonképpeni privilégiumlevél. Az irat végén a záradék a privilégiumlevélnek a város jegyzőkönyvébe történt bejegyzését tudatja. Gyűjteményünkben egyaránt ismeretesek német nyelvű és magyar nyelvű ilyenfajta iratok, szabálygyűjtemények, amelyeket egyforma latin elő- és utóirattal láttak el. Az 1-9. cikkely az inasokról rendelkezik, az inas beszegődtetés és inas felszabadítás követelményeiről, a beszegődtetés és a felszabadítás taksájáról (az előbbi volt nagyon jelentős összeg), az inas tanulóidejéről, kötelességeiről, járandóságairól (pl. felszabaduláskor kap egy öltözet ruhát). A 10-20. pont a legényekkel kapcsolatos: a mesterlegény munkavállalásának rendjéről, a legényszállás használatáról. Van olyan artikulus, amely a dékány, vagyis a mesterlegények elöljárója kötelességeiről is szól; ismeretesek a segélyalapba fizetendő összegről, a legények munkaidejéről és a munkabérről rendelkező cikkelyek. A céh természetesen tilalmazott mindenféle kocka- és kártyajátékot, korhelykedést, zenebonát. Nagykőrösön a mesterlegényeknek legfeljebb egy icce bort engedélyeztek, de utána sem volt szabad az uruk szállásán kívül hálni, de Pécsett már városi határozat született a társpohár adás szokása ellen.[9] A céhszabályzatok tiltják esetenként még a legénycéh alakítását is, ami pedig nagyobb létszámú céhek legényeinél szokás volt; Pécsett a pokrócosoknál volt legénycéh. A szabályzat általában a legrészletesebben a mesterremek készítésére tért ki: a legnagyobb tudást kívánó termékek közül jelölték ki a készítendő remeket, megszabták az anyagot, az előkészületeket, a ráfordítható időt és a munka menetének felügyeletére két mestert rendeltek ki, a látómestereket, akik akármikor meglátogathatták, ellenőrizhették a legényt. A kész mesterremeket a céh mesterei együttesen bírálták el, kisebb hibáért bírságot róttak ki, nagyobb hiba esetén új remek készítésére köteleztetett az ifjú. Közvetett módja volt a céhmesterek száma korlátozásának, ha nagyon bonyolult remek készítését írták elő. A céhbe való felvételért jelentős összeget kellett fizetni, de a mester fia, mint korábban is, ennek csak felét fizette. Nyilván nem csak ez befolyásolta a mestereket, hogy saját családjukból neveljenek utódot maguknak. Tudjuk, hogy egész mesterdinasztiák alakultak ki, ismeretes például a négy nemzedéken keresztül mézesbábos mesterséget folytató soproni Eypeltauer-család, amelynek oldalági rokona lehetett az, aki ugyanezt az ipart űzve a pécsi céh simontornyai „vidéki mestere” volt.[10] Fél taksát fizetett az a legény is, aki mester leányát vagy özvegyét vette el. A mesterlegénynek, azaz ifjú mesternek a felvételkor lakomát is kellett adni a mesterek számára, az ételek rendje, egyre növekvő sora is meg volt határozva. A mesterebédet utóbb, annak érdekében, hogy a céhbe lépő ne adósságba keveredve kezdje önálló életét, erősen tilalmazták. A cikkelyek közül a 21-28. szól a mesterekről általában, a 29-35. a mester kötelességeit részletezi, beleértve a katolikus vallás gyakorlására, többek között a vasárnapi misén és a körmeneteken való részvételre fordított különleges figyelmet. Sok szabályzat tartalmaz kiváltságokat, ilyen például a helybeli vásárokon való árusítás elsőbbsége, az idegenek árusítási idejének korlátozása, a kontárok kitiltása a vásárokról és hetipiacokról, vagy ezek működésének teljes tilalma a céh székhelyén és annak környékén. Néha a mesterek számát is előírták, említettem ennek közvetett módszereit; ez már az egészséges verseny akadályát jelentette. A céhszabályzat 36. pontja a végtisztességről, temetésről szól, 37. pontja az özvegyekről rendelkezik. Tudjuk, hogy az özvegy mesterné férje jogán vihette tovább az ipart, inasokat taníthatott, mesterlegényeket tarthatott, egész addig, amíg újra férjhez nem ment.[11] Az iparos özvegye, ha nem volt hamarosan felszabadítható korú, a mesterséget folytatni képes fia, nem ritkán egy nála dolgozó, a vándorlását éppen befejező mesterlegényhez ment hozzá, akinek így átadhatta a műhely felszerelését, s aki így könnyebben vagy szinte csak ezen az úton válhatott céhes mesterré, főleg egy olyan céhben, mely korlátozta a mesterek számát. Olyan is előfordult aztán, hogy ezen befogadott legénytől, aki az asszonynál nemegyszer fiatalabb volt, s a mesterné révén került be a céhbe, lett mesterré, pár éven belül a mostohafia vette át a mesterséget, a műhelyt, a házat. A szabályzatban a 38-42. pontokban olvashatunk az ünnepélyes céhgyűlésekről. Legalább negyedévenként kellett megrendezni ezen összejöveteleket, de a mesterek kívánságára, egyes esetekben a mesterlegények kívánságára lehetett gyakrabban is, szó van itt ezek hagyományos rendjéről. Végül a 43-49. pontok a fő- és al-céhmesterek választását, a fegyelmi ügyeket stb. szabályozzák.

 

 

Céhes dokumentumok, emlékek

 

A privilégiumlevélen, céhszabályzatokon kívül a céhek életének legfontosabb dokumentumai, emlékei a különböző jegyzőkönyvek: a protocollumok, vagyis a céhgyűlések jegyzőkönyvei, a mesterkönyvnek vagy mesterfelvételi jegyzőkönyvnek nevezett kötetek, valamint az inas beszegődtetési és inas felszabadítási jegyzőkönyvek. Ez utóbbiakat olykor együtt vezették, például a kötet közepétől kezdve írták be az inasok felszabadítását, vagy utólag a kettőt egybekötötték. Tartottak a céhek továbbá számadáskönyveket, pénztárkönyveket; ritkábban volt legényrendtartás, szálláskönyv is; a céhek kiadtak különböző bizonyságleveleket és vándorkönyveket, utóbb munkakönyveket is.[12] Ezeket a jegyzőkönyveket a céh jegyzője vezette és aláírta a városi céhbiztos, a főcéhmester vagy a céh főbb tisztviselői is, sőt olykor az összes céhtag is, jelentős adatokat szolgáltatva egy mesternévsorhoz. Sokszor igen „vegyes műfajúak” voltak a jegyzőkönyvek. A céhgyűlések jegyzőkönyveibe, minthogy a gyűlések egyik legfontosabb eseménye az újabb céhtagok illetve az inasok felvétele volt, beírhatták a felvett mesterek, ritkábban az inasok nevét is, de szolgálhattak e protocollumok számadáskönyv gyanánt is. A mesterkönyvekből megtudhatjuk a céhbe belépett mesterek nevét, időrendben, ahogy az egyes céhgyűlések alkalmával, ünnepélyes keretek között felvétettek, és azt is, hogy az illető a remeket elkészítette, a taksát lefizette. Ezeket hosszabb ideig azonos formában, valamely formulára utaló megfogalmazásban írták be a jegyzőkönyvbe. Több alkalommal a mesterek származási helyét is megtudhatjuk e könyvekből, legalább a feldolgozott időszak bizonyos részében. Sokszor szám- adásszerűen leírják mestertaksát, illetéket, Gebühr-t (a féltaksa ismét további információt jelent), néha azt is, ha valaki két részletben volt csak képes kifizetni ezt az összeget. Ezek a summák egyébként lassan emelkedtek. Van olyan mesterkönyv is, amelynek feljegyzései szerint az újonnan belépő ifjúmesterért jótállást vállalt két régebbi céhtag. E jegyzőkönyvekből akár hosszabb időszakra vonatkozóan is megismerhetjük az egy céhben dolgozó mestereket. Külön érdekességet jelent, ha egy valaha azon céhben inaskodó, vagy mesterlegényként legalább néhány hétig ott dolgozó fiatal mesterről értesülünk.[13] A jegyzőkönyvben megkülönböztetett részben sorolták fel a vidéki mestereket, esetleg ezen mesterek felvételét is a kötet közepétől kezdve vezették külön. Érdekes ezek névsorát is figyelembe venni; a vidéki mesterek sokszor egész távoli megyéből is kapcsolódhattak egy-egy céhes központhoz, bizonyos értelemben a céh vonzáskörzete rajzolódhat ki ezen helységek azonosítása után. A pécsi mézesbábosok már említett dokumentumaiból 66 vidéki mestert ismerhettünk meg: a céh vonzáskörzete ilyen módon öt megyére terjedt ki; ezek a mesterek 25 községben tevékenykedtek, közülük a legtöbben Siklóson (7 mester) és a Somogy megyébe tartozó Szigeten, azaz Szigetváron (6 mester). Baranya megyében élt a legtöbb, e céhbe beírt mézeskalácsos. A hat baranyai község (Bóly, Magyaregregy, Mágocs, Mohács, Pécsvárad, Siklós) mézesbábosai, a 22 mester mellett természetesen a somogyiak szerepeltek nagyobb számban: négy községből összesen 15 mester tartozott a pécsi céhbe. Ezen kívül ismert Tolna, Zala és Verőce megye néhány községének itt céhbe iratkozott mestere is. Néhány esetben tudomásunk van több helyen (Nagymányok, majd Pécsvárad, illetve Decs, majd Siklós) próbálkozó iparosokról.[14] Az inas felvételi és inas felszabadítási jegyzőkönyvek az inas neve és az őt felvevő illetve elbocsátó mester neve mellett szintén közölhetik az inas származási helyét, ekkor egy másféle vonzáskörzethez nyújtanak adatokat.[15] E jegyzőkönyvek sokszor közlik a befizetett összeget, nem ritkán az inas apja nevét is; előfordulhat, hogy csak ebből a forrásból értesülünk az inaskodásnak e céhben szokásos idejéről. A vidéki mesterek, akiknek nem volt kötelező az összes céhgyűlésen megjelenni, sok esetben egyszerre jelentették be az inas felszabadítását és annak két vagy három évvel azelőtti felvételét. Nyomon követhetjük a mesterfiak inaskodását is, a budai bábsütő és gyertyamártó céh iratai[16] közt. Az inas felszabadítási jegyzőkönyvben, aFreisprechungs Registerben olvashatjuk, hogy az 1720-70 közötti időszakban 102 inast szabadítottak fel, ebből 42 volt valamely mester fia. Ugyaninnen tudjuk, hogy egyszer három Tempel-fiú, egy nemzedékkel később pedig kettő szabadult fel a saját apja műhelyéből.[17] Az iparos dinasztiák kialakulásáról a mesterlegényekkel kapcsolatban már szóltunk. A számadáskönyvek, pénztárkönyvek elsősorban a mesterek évenkénti befizetéseit, a Jahrgeldet tartalmazták. Itt is kapunk bizonyos mesternévsorokat, egyes esetekben a főcéhmester neve vezeti ezt a listát, de az egyéb befizetéseket, az inas, a legény felvételéért, felszabadításáért fizetett taksákat, sőt a büntetéspénzeket is bevezethették. A büntetéspénz az esetek többségében templomi gyertya vételére volt váltható. A számadáskönyveket a céh jegyzője, vagy ha volt, a pénztáros vezette. A mesterlegények általános vándorlási kötelezettsége a legtöbb kézművességnél csak a 16. században jött létre. A vándorlás egyik első magyarországi említése 1429-ből való; 1477-ben pedig a soproni német szabók az esztendő bizonyos szakaszaiban tilalmazták a vándorlást. A mesterlegények helyzete közt határozott különbség volt e tekintetben. Egy 16. századi pozsonyi adat szerint az inas, a Lehrjunge, miután felszabadult, két évet volt köteles vándorolni, a mester fiától azonban csak egy éves vándorlást követeltek. Egy 1702-es augsburgi rendtartás a helybeli aranyműves mesterek, valamint más helybeli polgárok fiaitól nem követelte meg a vándorlást, de lehetővé tette azt a számukra, az idegeneknek azonban a vándorút kötelező volt. A vándorló mesterlegénynek a mesterek annak igazolására, hogy az illető legény, aki túl van a kötelező inaséveken, nála dolgozott vándorlása alatt, már egész korán különböző bizonyságlevelet, Kundschaftot adtak ki. Ennek első rendezése a már említett, III. (VI.) Károly által kiadott birodalmi céhrendtartásban olvasható. A bizonyságlevelekből, tanúsító levelekből alakult tulajdonképpen a vándorló könyvecske, a vándorkönyv, azaz Wanderbuch, mely 1816 óta volt rendszeresítve Magyarországon. Azt, hogy e vándorkönyv útlevélként is szolgál-e, ekkor még nem szabályozták. A legény mindenütt, ahol munkába állt, köteles volt leadni vándorkönyvét, a nélkül fel sem vehették, a mesterek azt a céhládában őrizték. Ha a legény továbbment, annak a mesternek, akinél dolgozott, be kellett jegyeznie a könyvecskébe, hogy a könyvecske felmutatója, a megnevezett „becsületes mesterlegény” mennyi ideig dolgozott nála, ezt legtöbbször hetekben adták meg, s hogy magát ez idő alatt hogy viselte. Ezt a mester aláírásával, az esetek többségében pecsétjével is igazolta. A vándorkönyvet a közigazgatási és a rendőri hatóságokkal is láttamoztatni kellett, azok nemegyszer bejegyezték, hogy a vándorkönyv tulajdonosa milyen úti célt jelölt meg. A 19. század közepén a vándorkönyvnek egyszerre volt személyi igazolvány, munkakönyv, erkölcsi bizonyítvány és útlevél szerepe. Olyan eszköz volt, amellyel a mesterlegények vándorlását közbiztonsági, közrendészeti, iparigazgatási szempontból is ellenőrizhették.[18] Az 1816 óta kötelező vándorkönyv ugyanakkor nem minden esetben váltotta fel a bizonyságlevelet vagy tanúsító levelet, ismeretes, hogy a céhek meglehetősen későn, még a múlt század közepe után is csináltattak vagy állítottak ki ilyen okleveleket. Ezek közül a bizonyságlevelek közül, csakúgy, mint a mesterlevelek közül, sokat az illető város, mezőváros látképével vagy a mesterségre jellemző termékek, szerszámok, esetleg a védőszent képével díszítettek. Nagyon becses dokumentuma mindkettő a céhes életnek, a kapcsolatoknak, az ikonográfiai tanulságokon kívül is. Egy vándorkönyv, melynek elemzését több nyelven írt bejegyzések is nehezíthetik, esetleg egy-egy iparos életének fontos szakaszára világít rá. A pécsi Paul Brábeczky péklegény 1850 márciusa és 1852 májusa között hat mesternél nyolc alkalommal, összesen 81 hétig, azaz kb. 20 hónapig dolgozott, első mesterasszonyánál háromszor is, de eközben megfordult több mint tíz helyen. Útvonala - Pécs, itt Balatonyi József alkapitány bejegyzése: „utaz Pestre” - Baja, két bejegyzés: „nach Szegedin” - Szabadka - Szeged - Nagyvárad - Szeged - Pécs - Simontornya, bejegyzés: „utaz Sz. Fejérvárra” - Veszprém - Győr- Komárom - Esztergom - Németszőgyén - Esztergom, két bejegyzés: „nach Pécs” illetve „nach Stuhlweisenburg”(!) - Pest-Pécs. Az első és utolsó pécsi bejegyzés alkalmával Ignaz Schreyer, a pékcéh főcéhmestere igazolta, pecsétjével is, hogy a mesterlegény Elisabeth Beyernél dolgozott, a harmadik alkalommal maga a mesterné írta alá, Elisabetha Bayerinként. A pék és a mézeskalácsos mesterség közt valószínűleg elképzelhető volt bizonyos átjárás. Három mézesbábos mesterlegény vándorútját is rekonstruálhattam a kigyűjtött céh dokumentumok illetve a városi iratok alapján; ezek a legények az1837-39-es, az 1854-55-es illetve az 1863-68-as években vándoroltak, ketten utóbb a pécsi céh mesterei is lettek.[19]

Nemcsak ezen írásos dokumentumok, a céhek tárgyi emlékei is becsesek számunkra, a múzeumokban sokszor egy-egy céhkorsó vagy céhláda tudósít a mesterség céhbe szerveződött tagjairól. A céhes emlékek sorában talán a legnagyobb jelentőséggel bírt a céhpecsét, valamint a céhláda, melyben a céh vagyonát és iratait őrizték: minden céhgyűlésen felnyitották, évente négyszer, vagy ha egy céhtag vagy legény kívánta, akkor többször és a cikkelyeket is felolvasták.[20] Az új mester vagy legény felvételénél több jegyzőkönyvbe feljegyezték, hogy „bei offenen Lade,” azaz nyitott láda mellett tett az illető fogadalmat. Hasonlóképpen a céhláda jelentőségére utal, hogy annak felnyitása után való illetlen viselkedést, netán káromkodást külön büntették, bírságolták, mint ezt a számadásokból is megtudhattuk. Lehetett a céhben a mesterlegényeknek külön legénycéhe, ennek megfelelően külön ládája. Fennmaradtak a múzeumokban a különböző mesterségek jelvényeit is megjelenítő céhkancsók. Egyes helyeken megmaradtak a céhbehívó táblák, ezeket sok helyen a legfiatalabb mestereknek kellett körbehordozni, hogy mestertársaikat a céhgyűlésre összehívják, máshol meghatározott rendje volt annak, melyik mester kinek adja át. Sokkal romlandóbb anyagból voltak, de fennmaradhattak a céhzászlók; ezeket a templomban őrizték s a körmeneteken ezek alatt vonult fel a testület minden iparosa, egész háznépével.[21] Ezek a zászlók a pecsétekkel együtt igen fontos forrásai többek között a régi szerszámokra vagy a céh védőszentjére vonatkozó kutatásnak. Mindezen dokumentumok segítik annak feltérképezését, hol működtek céhbe szerveződött iparosok, hány céh volt egy adott településen, sokszor csak ezek révén a közvetett adatok révén értesülünk egy céh meglétéről.[22]

 

 

 

A pécsi céhek

 

Egyenletes, folyamatos növekedést tapasztalhatunk a kézművesek számának alakulásában a 17-18. században. A magyar céhek közül többen előbb a bécsi, bécsújhelyi főcéhekhez tartoztak, olykor ún. „negyed-láda”-ként, több céh a főcéh szabályzatainak másolatát adta ki, saját városi magisztrátusuk megerősítésével. A nyugat- és észak-magyarországi városok (Nagyszombat, Kassa, Pozsony, utóbb Buda) céhei előbb a bécsi céhhez tartoztak, majd önállósultak, maguk is főcéhek lettek, új filiális céhekkel. A főcéhek hatásköre, vonzáskörzete iparáganként változó is lehetett.[23] Az új főcéhek felemelkedése a 18. század elejére tehető. Pozsony városa igyekezett kiterjeszteni hatáskörét a töröktől megszabadított középső országrészre, a Dél-Dunántúlra, sőt, az Alföldre is. De Buda gazdasági és politikai szempontból is mind jobban megerősödött, sőt, a 19. század elejére már Pest iparosai is versengtek a budaiakkal. Pozsony hegemóniáját megtörve Buda és Pest mesterei, illetve céhei az alföldi városokat vették szervezésbe egyes iparágak területén. Ebben a folyamatban váltak például a megyeközpontok céhes központokká, amelyeknek céheiben majd a mezővárosok, falvak iparosai lesznek a vidéki mesterek, a Landmeisterek. Ezt a tendenciát illusztrálja a pécsi mézeskalácsos céh történetének egy bizonyos szakasza.[24]

Az 1761-es céhrendelet értelmében a céheknek érvényesíttetniük kellett privilégiumaikat. Ahol ezt nem tették meg, II. József érvénytelenítette és bevonta a céhleveleket. 1780-1805 között szünetelt a privilégium levelek kiadása illetve megújítása. Ez után az időszak után találkozunk nagy számban újabb céhes dokumentumokkal. Továbbra is megfigyelhető az a folyamat, hogy növekszik a főcéhektől leváló, újabb területi egységbe szerveződő iparosok céheinek száma. Hogy ismét a mézesbábosok példáját hozzuk, 1819 óta az addig a pozsonyi céhbe tartozó soproni mézeskalácsosok önálló céhet alkottak; a budai céh vonzáskörzetén belül az újvidéki mesterek 1822-ben, a pécsiek 1823-ban, a pestiek 1834-ben, a székesfehérváriak 1859-ben nyerték el kiváltságlevelüket.[25]

Bár Pécsett a török uralom alatt is volt virágzó kézműves ipar, molnárokat, fazekasokat, tímárokat és takácsokat említenek a hódoltság idejéből, pontos adatok híján csak a 17-18. századtól beszélhetünk bizonyosan - igaz rohamosan növekvő - céhes iparról.[26] A pécsi ötvösök a legújabb kutatások szerint 1696-ban, a zubbonyosok és paplankészítők ugyanebben az évben, a csizmadiák 1696-ban vagy 1697-ben, a lakatosok és puskaművesek 1698-ban, a gombkötők 1699-ben kaptak privilégiumlevelet. A pékek, a vargák és a szabók, külön-külön ugyancsak 1699-ben kapták meg a privilégiumaikat. Ismerjük a pécsi pékek, illetve, ahogy magukat nevezik, fehérpékek, azaz zsemlesütők 1699-től vezetett jegyzőkönyvét is. Az ácsok céhe 1700-ban, a nyereggyártók és szíjgyártóké ugyanekkor, a fürdősök és seborvosok céhe 1701-ben kapott szabályzatot, privilégiumot. Ez utóbbi céh egyes tagjai a jegyzőkönyvükön előbb felcsernek, utóbb kirurgusnak, Feldschernek, illetve Chyrurgnak nevezik magukat. A kovácsok hasonlóképpen 1701-ben, a mészárosok ugyancsak 1701-ben, a molnárok 1702-ben, a szíjgyártók és szűcsök 1705-ben, a szűrszabók valószínűleg 1710-ben nyerték el privilégiumlevelüket. Ez utóbbiak céhlevele ugyan nem ismert, mindenesetre a céh meglétére ez évtől kezdve van adatunk: a Baranya Megyei Levéltár gyűjteményében található jegyzőkönyvet 1710-től vezették. Az asztalosok 1712-ben, a kádárok 1713-ban, a tobakok, más néven kordoványosok, azaz kordován- és szattyánbőrkészítők 1715-ben, a kőfaragók és kőművesek közös céhe ugyanebben az évben kapott privilégiumlevelet és céhszabályzatot. A kalmárok, valamint a német vargának is nevezett cipészek 1716-ban, a fazekasok 1718-ban nyerték el - egy kivétellel a királytól - kiváltság-levelüket.[27]

Ezek a céhek, mint a korábbi céhfejlődésekből láthattuk, természetesen nemcsak pécsi mestereket tömörítettek magukba. Ezt támasztja alá, hogy tudjuk a mészáros céhről, hogy hatásköre a töröktől újonnan visszafoglalt területekre is kiterjedt, valamint a szíjgyártók és szűcsök céhéről, hogy eszéki, vukovári, pozsegai mestereket is a céhbe tartozónak ismert. Nem is foglalhattak ezek a céhek olyan sok pécsi mestert testületükbe. Tudjuk, hogy az 1697-1707 között ismert, összesen 422 pécsi polgár közül, bár nem ismerjük távolról sem mindenkinek a foglalkozását, iparosnak 184 volt tekinthető, ez a szám is mintegy harminc mesterség között oszlott meg. Az 1715-ös összeírás szerint Pécs város adóköteles családfőinek száma 309, ebből iparos állítólag mindössze 47 volt.[28] A mesteremberek céhekbe tömörülése, esetleg egy főcéhtől való függetlenedése nyomán további pécsi céhek létrejöttéről értesülünk, illetve néhány céhnek a folyamatos továbbéléséről csak ekkor, privilégiumlevele megújításakor olvashatunk. A pécsi takácsok 1749-ben, a kötélverők 1750-ben, a posztókészítők 1755-ben, a süvegesek 1756-ban, a pokrócosok 1758-ban nyerték el privilégiumlevelüket a királytól. A teljesség igénye nélkül sorolunk fel még néhány mesterséget. A kőfaragók és kőművesek céhe 1715-ben a püspöktől, mint a város földesurától kapott privilégiumokat, 1771-bőla királytól nyert privilégiumlevéllel rendelkezik. Ez példa az 1761-es céhrendelet értelmében megújított céhlevelekre. A szappanosok céhe 1806-ban valószínűleg már létezett (egy bizonyságlevele fennmaradt), privilégiumlevelét 1824-es másolatból ismerjük. A mézeskalácsosok és viaszgyertyaöntők céhe, mint többször említettem, 1823-ban nyerte el privilégium levelét, ekkor önállósult a budai céhtől, az pedig mintegy száz évvel korábban a pozsonyi céhtől. Az asztalosok céhe, hasonlóan a kőművesek és kőfaragók céhéhez, a püspöki megerősítésű privilégiumlevél után másfélszáz évvel királyi adománylevelet kapott. Ugyancsak későbbi megerősítésűek a fésűs céh, a nyerges és szíjgyártó céh, a halász céh már említett, hasonló korú dokumentumai 1818-ból, 1820-ból illetve 1829-ből.[29] A szerszámkészítők és a bádogosok azonban csak a század közepe táján, 1843-ban illetve 1846-ban nyerték el kiváltságlevelüket.

A céhekre vonatkozó rendelkezések, illetve a céhek különböző összeírásai lehetővé teszik bizonyos számszerű adatok közlését. 1813-ban 12 pécsi céh újította meg privilégiumát. A reformkorban, 1828-ban végzett országos összeírás szerint Pécsett 37 céhes mesterség ismeretes, ez több mint 550 mestert jelentett. Legnépesebb a tabak, a pokrócos, a csizmadia, a molnár, a szűcs, a magyar szabó és a német szabó s végül a varga céh volt. Többségük húsznál is több mestert foglalt magába, de például az elsőként említett tabakok 53 mestert számláltak, igaz, ezeknek majdnem a fele negyedosztályú mester volt. A csizmadiák céhébe 61 mester, a pokrócosok céhébe 36 mester tartozott. Említettük már a később privilégium levelet kapott néhány céhet, bizonyára ezek mesterei is működtek már a fent jelzett összeírás idején. Rajtuk kívül is több céhen kívüli mesterséget felsoroltak; ezek egy „klasszikus” céhes időszakban mind kontárnak számítottak volna. Összesen 39 ilyen mesterséget ismerünk. Céhen kívül dolgoztak Pécs városában, például a gyűrűkészítők, a boglárkészítők, a serfőző, a kulcsgyártók, a könyvkötők, a késesek, a szitakészítő, a posztónyírók, a nyomdász, a kefekötő, a puskaműves, az üvegesek, sőt ilyenként tevékenykedett egy harangöntő is. Feljegyeztek többek között tíz kávést, akik semmiféle szervezetbe nem tartoztak. Ezen céhen kívüli mesterek száma 124 volt. Az előbb említett forrásból tehát összesen 76, más számítás szerint 80 iparágat ismerhettünk meg. Ismeretes két, ugyancsak az 1828-as évből való, valamint egy négy évvel későbbi összeírás, amelyben 84 illetve 81 mesterséget sorolnak fel. Itt is csak a népesebb mesterségeket kívántam kiemelni, de az összevetésből kitűnt, hogy az előbbivel szinte teljesen megegyező mesterségsort kapnánk. Nagyon hasonló az egyes iparágak mestereinek a különböző összeírásokban szereplő száma. A tabakok az első forrásban 53-an voltak, a másik kettőben 53-an illetve 54-en. Az előbb említett 61 csizmadiához képest 62 illetve 54 csizmadia mesterről értesülünk. A pokrócosok száma az előbbi forrásban 34, a később említettekben 29 illetve 22 fő. Feltűnő, hogy valamiképpen kimaradtak a második összeírásból a népesebb céhek közé tartozó molnárok, mint ahogy az elsőből a szappanosok, a bocskorvargákat pedig valahogy másképpen vették számba. A legrégibb pécsi céhek között említett süvegesek egyikben sem szerepeltek. Az összeírások, conscriptiok, tabellak összevetéséből származó problémákat itt nem említem, inkább néhány érdekességre hívom fel a figyelmet. Egyre több olyan mesterség, szakma jelent meg, amelynek a céhes keretek között már semmiképpen nem volt helye. Ezek az új mesterségek az egyre differenciáltabb igényeknek feleltek meg, a mind városiasabb lakosság kiszolgálását biztosították. Ilyen „új mesterség” volt a keményítőgyártó, a hajfodorító, a kesztyűs, a csatos, a könyvkötő, az enyvfőző, a képíró, a selyemfestő, a képfaragó, a kapcakötő és külön a harisnyaszövő. Talán ilyennek tekinthetjük a puskaporgyártót is. Mind az 1828-as, mind az 1832-es listából ismerünk egy-egy tipographust, és ezek közé az új igényeket kiszolgáló mesterek közé tartoztak, utoljára, de nem utolsósorban a könyvkötőktől különváló könyvárosok is.[30]

Távolabbra vezetne, ha az iparosok nemzetiségi megoszlásával, kereseti viszonyaival, vagyoni helyzetével foglalkoznék. Hosszas kutatást igényelne a pécsi céhek különböző vonzáskörzeteinek megrajzolása; leginkább a beszerzési helyeket és a piacokat, illetve az útvonalakat lenne jó feltérképezni. Nem áll módomban az iparosok közti rangsort, hierarchiát sem megállapítani, ez egyébként is változott az idők folyamán.[31] Ugyanígy nem foglalkozom a mesteremberek kisebb vagy nagyobb mezőgazdasági tevékenységével: Az közismert, hogy a legtöbbjüknek volt szőleje. Egész szövevényes kérdés a céhek és a város viszonya. Említettem a céhbiztosi intézményt. Nagyon különböző, milyen céhes ügyekbe szólt bele a város, vagy mikor rendelkezett a Helytartótanács rendelete nyomán.[32] Az iparosoknak a város vezetésében való részvételét sem áll módomban tárgyalni. Ez mind legyen a következő áttekintések feladata.


[1] Domonkos Ottó, Céh. Magyar Néprajzi Lexikon. 1. Budapest, 1977. 412-417.p.; Kézművesség. Magyar Néprajz 3. (Szerk: Domonkos Ottó), Budapest, 1991. 31. és passim; Kopasz Gábor, Régi pécsi kézműves mesterségek. In: A JPM Évkönyve XVI. (1971) Pécs, 1972. 168.p.

[2] Otruba, Gustav, A bécsi kézművesség és a céhek a 17. és a 18. század fordulóján. III. Nemzetközi Kézműves-ipartörténeti Szimpózium, 1986. Veszprém, 1988. 173.p.; Móró Mária Anna, Pécs város népessége a török alóli felszabadulástól 1848-ig. In: Tanulmányok Pécs történetéből I. Pécs, 1995. 35.p.; Rúzsás Lajos: A pécsi ipara feudalizmus végén, 1686-1848. In: Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 6. Pécs, 1956. 6.p. A céhek számának növekedése jelentheti a különböző technikák egymás mellett élését (tímárok/tobakok), utalhat különböző nemzetiségek mestereire, illetve a különböző etnikumok számára dolgozó iparosokra (német és magyar szabó, német és magyar kalapos). Valószínű, hogy egyes esetekben ezek a céhek különböző rétegek igényét, divatját szolgálták ki

[3] Domonkos Ottó: A főcéhek vonzáskörzetei. V. Kézműves-ipartörténeti Szimpózium, 1984. Veszprém, 1985. 191.p.

[4]Nemeskürthyová, Ludmilla: 15. és 16. századi céhszabályzatok a mai Szlovákia területérõl. III. Nemzetközi…

i.m. 1988. 195.p.; Domonkos… i. m. 1985. 191.p.

[5] Azt a privilégiumlevelet, mely a Baranya Megyei Levéltár céhes irataink gyűjteményének (a továbbiakban BML-IX. 1-21.) második legrégebbi darabja, a várostól kapta az illető céh. Ostrolucka, Milena: A város és a céhek kapcsolata a 16-17. századi Kassán. In: III. Nemzetközi. i.m. 1988. 204-215.p.; Rózsa Miklós: Vándorkönyvek a Nagykanizsai Thúry György Múzeumban. A vándorkönyvek típusai, rendeltetésük és forrásértékük Magyarországon. In: Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992. 223-267.p. E mű elején olvashatunk sokat a rendeletekről. Gyűjteményünkben a céhiratok mellett található két nyomtatvány: a Helytartótanács által 1828-ban kiadott „Közönséges czéhbéli czikkelyek a mesterség üzés végett való társaságok és czéhek számára,, valamint Klauzál Gábornak, a 48-as földművelés-, kereskedelem- és iparügyi miniszternek „Czéhszabályokat módosító rendelet„-e

[6] A korai dokumentumok közt ismert még a pécsi pokrócos mesterlegényekre vonatkozó artikulusok gyűjteménye 1769-ből, (BML IX. 21.), a kőművesek és kőfaragók céhének privilégiumlevele 1772-ből (BML IX. 9.); A magyarországi. i.m. 1975.

[7] BML IX.12. Rózsáné Lendvai Anna: A pozsonyi csizmadiák 1602. évi céhlevelének„út”-ja Kanizsáig. In: Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992.

[8] Ismeretes, hogy az első pécsi mézeskalácsosok közt szereplő Franz Hebenstreit kölcsönzött, a számadáskönyv tanúsága szerint 700 forintot a céhprivilégium kieszközlésére. T. Papp Zsófia: Adatok a pécsi mézeskalácsosok életéről. In: Tanulmányok a kézműipar történetéből. Veszprém, 1999. 405-406.p.

[9] Horváth. i. m. 53.p.; Kopasz. i. m., 173.p. és passim

[10] T. Papp. i. m. 408., 410. és jegyzetek

[11] A pécsi mézeskalácsos és viaszgyertyaöntő céh mintegy ötven éven keresztül vezetett mesterkönyvéből és más jegyzőkönyveiből megismert több, mint 80 bábos közül csak hét olyan (három pécsi és négy vidéki) mesterről tudunk, akinek az özvegye inasokat nevelt, feltehetően ennél jóval több volt, aki valameddig folytatta férje mesterségét. T. Papp... i. m. 431-438.p.

[12]Rózsa. i. m. 232-251.p.

[13]A pécsi mézeskalácsos és viaszgyertyaöntő céh mestereinek táblázatában feltüntettük a „saját nevelésű” mestereket, 82-ből 29 mester volt valaha ugyanezen céhben inas; ezt a kutatást tovább lehetne folytatni a budai céh inas felszabadítási jegyzőkönyve adatainak segítségével. T. Papp... i. m. 431-438.p.

[14]Domonkos… i. m. 1985.; T. Papp… i. m. 408-409.p. és passim

[15] Még további „vonzáskörzet” rajzolódhat ki egy-egy mester vagy mesterség nyersanyagainak beszerzési köre, továbbá piacozási köre felderítésével

[16] Budapest Főváros Levéltára IX. 3. 1-2. E céhbe tartoztak korábban a pécsi mézeskalácsosok is

[17] T. Papp. i. m. 407., 420.p.; Móró Mária Anna: Pécs város polgárai. In: Baranyai Helytörténetírás, 1987/88. Pécs, 1988. 77.p.; Weiner Piroska említ bizonyos Tempeleket In: Faragott mézeskalácsformák. Budapest, 1981. 27.p. és passim

[18] Rózsa. i. m. 223-224. et passim. Ismeretes egy 1838-as pécsi városi jegyzőkönyvi bejegyzés, amely arról tanúskodik, hogy „a vándorló könyvek ki adásában némelly hibák és rendetlenségek történtek’. Ezért a Helytartótanács 1829-es, majd 1837-es rendelete nyomán szabályozzák, többek között a külföldi vagy a külföldről visszatérő mesterlegény vándorkönyvének kiadását, szólnak a vándorkönyvnek a céhládában való őrzéséről, a könyvecskéért kért „illendő taksá”-ról is. BML IV. 1003. Tanácsülési jegyzőkönyvek 1838. január 9.

[19]Paul Brábeczky: BML XV. Aprónyomtatványok A 120. A három pécsi mézesbábos legény vándorútja: Julius Nagy: Pécs – Buda – Selmecbánya – Pécs (Zágráb felé) – Varasd (Eszék felé) – Pest (Morvaország felé) – olvashatatlan – Brünn – olvashatatlan (Olmütz felé) – Troppau – Tescjen – Jablunka – Körmöcbánya – Pécs.

Franz Karch: Pécs (apjánál, Johann Karchnál tanult) – Pest (Vác felé) – Esztergom (Pest felé) – Pest

(Arad felé) – Kecskemét (Pest felé) – Pápa – helynév nélküli bejegyzés, majd megszakad a vándorlás.

[20] Mándoki László: Baranyai céhpecsétek. In: Pécsi Műszaki Szemle 8/1. 1963. 19-23.p.; Erdődi Gyula: Válogatott levéltári források a pécsi céhek válságának időszakából, 1848-72. In: Baranyai Helytörténetírás, 1977. Pécs, 1979. 286., 293., 307-320.p.

[21] „Az Czéhnek közönséges költségével egy illendő zászlót (hogy ha még nem volna) magoknak csinyáltatni, és azt az Parochialis Templomban tartani, és azalat az Urnapi, és annak octavaján tartandó Processioknak alkalmatosságával minyájan az Mester Emberek, Legényeik, és Inasaik [...] tisztességessen meg jelenni, magokat böcsületessen, és áitatossan viselni köteleztessenek’ BML XI. 606. a. 67. t. Siklósi csizmadiák artikulusainak másolata, é. n. (1740 után)

[22] Nagybákay Péter: A magyarországi céhes kézművesipar jelvényei. In: Bibliotheca humanitatis historica a Museo Nationali Hungarico digesta. Budapest, 1995.; A magyarországi. i. m.

[23] Domomkos. i. m. 1985.

[24] T. Papp. i. m.

[25] Dóka Klára: Az Országos Levéltár iratanyaga a céhkataszter kiegészítésénél. II. Kézműves-ipartörténeti Szimpózium, Veszprém, 1976. Veszprém, 1977. 18-20.p.; Weiner... i. m. 23.; Domonkos. i. m.1985. 196.p.

[26] Rúzsás. i. m. 5.p.

[27] A magyarországi. i. m.; ebben kül. 2. kötet 98-102.p.

[28] Rúzsás. i. m. 5-6.; Móró... i. m. 1988. 62-63.p.

[29] A magyarországi. i. m. 2. köt. 98-102.p.

[30] Eperjessy Géza: A pécsi kézműipar reformkori történetéhez. In: Baranyai Helytörténetírás 1977. Pécs, 1979. 257-261. és passim.; Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az alföldön és a Dunántúlon, 1686-1848. Budapest, 1967.

[31] Domonkos. i. m. 1985. T. Mérey Klára: A kézművesek hierarchiája és kereseti viszonyai Dél-Dunán- túl két vegyes lakosságú mezővárosában (Tolna, Mohács) a 18. századvégén. IV. Nemzetközi. 1992. Veszpém, 1993. 49-59.p.

[32] Sajátos példa, egy 1832-es pécsi városi jegyzőkönyv a himlő ellen be nem oltott inasok felvételét tilalmazza. BML IV. 1003. Tanácsülési jegyzőkönyvek 1832. december 14.