Cikkek

Gábor Olivér – T. Bíró Katalin – Kraft János: A mecseki bányászat története a honfoglalás koráig

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 4. szám, 4-15. oldal

Letöltés: pdf20


Gábor Olivér - T. Bíró Katalin - Kraft János

A MECSEKI BÁNYÁSZAT TÖRTÉNETE A HONFOGLALÁS KORÁIG

A bányászat a civilizáció kelléke. Megjelenése olyan fejlettségi fokot feltételez az emberi történelem során, ahol az elemi létfenntartáson kívül az élet minőségével szembeni igények már megnövekedtek.

A paleolit korban a tűz használatától kezdve a kőpattintásig egyre több közbülső elem iktatódik be az egyszerű táplálékszerzés-táplálkozás folyamatába. Ezeket az újdonságokat először mindig luxusnak tekinthetjük, alkalmazásuk állandósulásával viszont szinte létszükségletté válnak. A hús megsütése például először nyilván élvezeti szempontok miatt vált fontossá, olyannyira, hogy a rettegett tűzhöz is közel merészkedett az ember. Gyakorlatként viszont a sült, vagy főtt ételek fogyasztása könnyebb emészthetőségük okán immáron létszükséglet.

Ugyanez a helyzet a bányászattal. Komoly tervezés, előrelátás, több szakaszból álló céltételezési sor kellett ahhoz, hogy a természetben könnyedén fellelhető élelmiszerek mellett a földben rejtőző, és a só kivételével nem megehető anyagok értékeit az ősember felismerje, földből való kinyerésüket beiktassa az egyszerű táplálékszerzési folyamatba. Mindehhez szükség volt a létbiztonságra és viszonylagos jólétre is, mégpedig azért, hogy az elégséges létfenntartási tevékenységeken kívül a „luxusigények” kielégítésére is maradjon idő. Persze ennek ellenkezője is igaz lehet, ha pont a létbizonytalanság szorította rá őseinket az újításokra.

Az emberi igény, a létbiztonság/létbizonytalanság és a fejlett gondolkodási képesség mellett teljesülnie kellett még egy nem elhanyagolható feltételnek. Szükség volt arra, hogy az immár áhított természeti kincs a közelben felismerhető és hozzáférhető módon jelen legyen. Ha mindez rendelkezésre állt, akkor kezdődött el a bányászat, mely jelentősen befolyásolta a környéken élők életmódját, eszköz- és anyag felhasználási lehetőségeit.

Eleinte, a jégkorszak korábbi szakaszaiban még csak alkalmi kőpattintó műhelyekről beszélhetünk a nyersanyagforrások közelében. Ezekre a nyersanyag kitermelő helyekre települtek a legkorábbi bányahelyek. Azonban már ez is óriási előrelépést jelentett. A pihenési időből ellopva, olykor napokig kellett pattintgatni, néhány ehetetlen kődarabot, melyek majd csak később, a vadászatnál és a húsfeldolgozásnál jelentettek könnyebbséget. El kellett menni sót szerezni, hogy egy, a jövőben elejtendő, tehát egyenlőre még nem kézzel fogható vad húsát ízletesebbé tegyék. Később színes „föld-darabokat” kellett keresni és megégetni az új (fém)- eszközök előállításához, amik a legelején nyilván használhatatlanul gyatrák voltak. A bányászat mégis elkezdődött, fejlődött, kitermelve egyre több és többféle kincset. A kezdeti bizonytalanságok után ma már eljutottunk oda, hogy egész hegyoldalak tűnnek el, a föld alatt sok-sok kilométer hosszú járatok futnak. Több tonna ércet kitermelünk, néhány grammnyi haszon reményében. A bányászat és a civilizáció kézen fogva járnak, megváltoztatva életünket és környezetünket.

 

psz 2000 04 02 gabor biro kraft 01

 

Kisújbánya-Szamárhegy. Megmunkált fonolit tömbök a kőbalta-készítés első fázisából (Fotó: Terei György)

 

Bányászni sok mindent lehet. Az őskőkori ember időrendben először a követ, majd a sót és a festéket kezdte el bányászni. Ez utóbbi már általában fémérc volt, csak még nem „rendeltetésszerűen” használták.

 

psz 2000 04 02 gabor biro kraft 02

 

Mecseki radiolarit eszközök Zengővárkony késő meolitikus telep anyagából (Fotó: Terei György)

 

Mivel a Mecsek hegység és környéke ma az ország egyik legvonzóbb környéke, nehezen érthető, hogy az őskőkor idejéből miért van olyan kevés és ezen belül is bizonytalan lelőhely a területen. Szórványos adatokat közöl Vértes László a Mélyvölgyi kőfülkéből. Hasonlóképpen, szórványos és főként faunisztikai adatokat ismerünk az orfűi forrásbarlangból. A Villányi hegységből (Villány - Wertmüller féle szőlők) a löszben Török Gyula két méter mélységben mamutcsontokat, égett csontszilánkot, faszenet és három jellegtelen kovaszilánkot gyűjtött.

A Somogy megyei Ságvár felső paleolit lelőhely az első, ahol biztosan kimutatható a mecseki kő-nyersanyagok jelenléte. Hasonló és még egyértelműbb a helyzet a Duna mai folyásától jelentősen keletre elhelyezkedő Madaras esetében. Amit biztosan állíthatunk: a Mecsek hegység felső jura korú radiolaritjait az őskőkori vadászok ismerték, gyűjtötték. Konkrét bányanyomokat sem az őskőkorra keltezhetően, sem később nem tudtunk még kimutatni a radiolarit források vidékén, bár műhelytevékenységre utaló nyomok a nyersanyagforrások vidékén többfelé is megfigyelhetőek. (Hosszúhetény - Csengőhegy, Kisújbánya - Szószék, Ófalui völgy.)

A neolitikum korai szakasza, egyelőre úgy tűnik, nem hozott lényeges változást a mecseki nyersanyagforrások kihasználásában. A környékbeli idősebb neolit telepek kőeszközökben szegények - ennek lehetnek kutatástörténeti okai is - és az ismert kőeszköz-leletegyüttesekben a mecseki nyersanyagok inkább alárendelt szerepet játszanak (pl. Szentlőrinc - Téglagyár anyagában). A településtörténeti adatok is inkább a hegység tömbjétől távolabb elhelyezkedő lelőhelyeket tükröznek.

Jelentős változást a késői neolitikum, elsősorban a közismerten bányász- kézműves-kereskedő tevékenységet is folytató lengyeli kultúra népessége hozott. Megjelennek a nyersanyagforrásokhoz közeli települések (Pécsvárad, Zengővárkony), ahol igen nagy tömegben folyt kőeszköz készítés: erről tanúskodnak a Dombay János által feltárt, több száz, helyenként több ezer kőeszközt adó lelőhelyek.

A mennyiségi mutatók mellett fontos a nyersanyag származási helye illetve tipológia-technológiai megoszlása is. A leletanyag zömét nagyméretű, kiváló minőségű, helyi, mecseki radiolarit penge alapú eszközök és ezek gyártásának dokumentumai adják, ami közvetve feltételezi a bányászott kova nyersanyag felhasználását.

A zengővárkonyi település (és a hozzá tartozó temető) különösen gazdag kőeszközökben. Ez nem csak a pattintott kőeszközökre, de a csiszolt kőeszközökre is vonatkozik. A csiszolt kőeszközök nagy mennyiségben, szerszámként az újkőkor kezdetén jelennek meg, nagyjából egy időben a kerámia (égetett agyag) ismeretével. Felhasználásuk valószínűleg összefügg a mezőgazdasági munka egyes fázisaival: baltákat, fejszéket, ékeket készítettek ilyen módon, amelyeket az erdőirtásnál és a földművelésnél használhattak. A pattintott eszközökkel szemben, amit a felső paleolitikum óta főként nagy sorozatban gyártható pengéken készítettek, és nem túl hosszú idejű használat után eldobtak, a csiszolt kőeszközöket időről időre újraélezték, megújították. Gyakorlatilag addig használták, amíg csak lehetett. Elkészítésük komoly mesterségbeli tudást igényelt; különösen az átfúrt, nyelezett balták törtek el gyakran készítés közben. Ezért a csiszolt kőeszközök az újkőkori telepeken ritka leletek. Azt, hogy a korabeli emberek is nagy értéket tulajdonítottak nekik, egyértelműen tükrözi, hogy a gazdagabb sírokba, különösen a férfisírokba, csiszolt kőbalta mellékleteket helyeztek. Gyakran a túlvilágra adott útravaló jelképes: a balta, vagy inkább ékvéső anyaga puha, málló kőzet is lehet, ami csak szimbolizálja a tényleges használati eszközt. A telepen talált csiszolt kőeszközök és félkész formák ezzel szemben olyan anyagból készültek, amelyek kellőképpen ellen- állóak, formatartók és ugyanakkor jól megmunkálhatók. Ilyen kőzet viszonylag kevés van: jellemző nyersanyagok a bazalt, a szerpentinit és a zöldpala.

 

psz 2000 04 02 gabor biro kraft 03

 

7000 éves agyaglelőhely Pécsvárad-Aranyhegyen (Dombay János ásatása)

 

A Mecsek hegység alsó kréta korú vulkáni kőzeteiből több fajta is alkalmas lehetett kőeszköz készítésre: a régészeti anyag tanúsága szerint elsősorban a ma is nagy mennyiségben bányászott fonolitot, tefritet és ezek változatait használták fel. A kőbalta készítésre alkalmas kőzetek, fizikai tulajdonságai révén, ma is értékes nyersanyagok. Ezért az egykori bányatevékenység nyomait többnyire „elfedik” a modern kőbányák. A kovabányákkal szemben, amelyeket viszonylag könnyű megtalálni és felismerni, a csiszolt kőeszköz nyersanyag bányászat nyomai Európa-szerte igen ritkák. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy éppen a legnagyobb kovabányák jelentős részben csiszolt kőeszköz készítésre termelték ki a kova nyersanyagot (pl. Lousberg bei Aachen, Krzemionki). Magyarországon közel 15 kovabányát regisztráltunk, amelyek mind pattintott kőeszköz készítésre alkalmas nyersanyagot termeltek ki, főként a Dunántúli Középhegységben és az Északi Középhegység keleti felében. Az őskori kovabányák közül kettő látogatható, mint szabadtéri bemutatóhely (Sümeg - Mogyorósdomb illetve Tata - Kálváriadomb). Egészen a közelmúltig nem ismertünk olyan bányahelyet, amely csiszolt kőeszköz készítésére alkalmas nyersanyagot termelne ki, bár több olyan őskori telepet is ismerünk a lehetséges nyersanyagforrások közelében, ahol csiszolt kőeszközök helybeli előállítását figyelhettük meg. Ilyen műhely-telep az észak-magyarországi bazaltokat megmunkáló Aszód-Papi földek, a nyugat-dunántúli zöldpalára települt Sé-Malomi dűlő vagy a fent említett, mecseki alsó kréta vulkanitokat felhasználó Zengővárkony. Talán nem véletlen, hogy valamennyi felsorolt lelőhely a lengyeli kultúra különféle korszakait képviseli.

 

psz 2000 04 02 gabor biro kraft 04

 

Mészbetéttel díszített bronzkori edény Pécsudvardról (Kárpáti Gábor ásatása), (Fotó: Kőhegyi Zoltán)

 

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem geológus hallgatóinak terepi munkája során találtuk meg Magyarország mindeddig egyetlen csiszolt kőeszköz bányahelyét, a Kisújbánya területén fekvő Szamárhegyen. A Tolna és Baranya megye határán magasodó több mint 500 m magas hegy anyagát az alsó kréta vulkáni sorozat jellemző kőzete, a fonolit építi fel.[1] Északi lejtőjén a kőfolyásokban számos olyan, mesterséges töréseket mutató formát fedeztünk fel, ami jól megfeleltethető a zengővárkonyi telepen talált félkész daraboknak. A hegylábi területektől távol eső Szamárhegyen nem folyt a modern időkben kőbányászat, így az itteni kitermelési nyomokat nagy valószínűséggel tulajdoníthatjuk az újkőkori bányászok, iparosok tevékenységének.

Követ tehát az őskőkorban főleg pattintott kőeszközök készítéséhez, az újkőkortól kezdve pedig ezen kívül csiszolt kőeszközökhöz, szerszámkövekhez, pl. őrlőkövekhez bányásztak. A rézkortól és bronzkortól kezdve már a sírokhoz is használnak kő építőanyagot, sőt sáncok építésénél is előfordul.

 

psz 2000 04 02 gabor biro kraft 05

 

Beépített bányaudvar a Havihegyen (Fotó: Kraft János)

 

Területi megjelenése alapján egyik legjelentősebb és legrégebbi tudatos építési tevékenységet jelképezi számunkra a Jakab-hegyen található „Avargyűrű,” melynek kialakításához a helyben található és pados elválása miatt könnyen megszerezhető alsó-triász vörös színű homokkövet használták fel az építők.

Kőépületek, kőből emelt erődítmények azonban leginkább csak a Kr. u. első-második századtól, azaz a római kortól jellemzőek nálunk. A honfoglalás előtti építőanyag-célú bányászatot elsősorban az építményekhez felhasznált kőzetek valamint a Mecsek geológiai viszonyainak összehasonlításával lehet érzékeltetni. A napjainkban megtalálható épületmaradványok alapján nyilvánvaló, hogy Pécsett és Mecsek környékén a római korban számos kőfajtát használtak. Az ókorban kialakított bányák a középkorban további termeléssel bővültek, és ily módon újabb bányák nyitását is inspirálták annak érdekében, hogy tovább folytatódjon a már akkor közkedveltté vált helyi kőzetek célzatos felhasználása a későbbi baranyai építészetben. A rómaiak által művelt bányahelyek egy része napjainkra kimerült, esetleg beépítésre is kerültek, vagy egyszerűen elfelejtődött a természetes kőzetek felhasználása a beton térhódításával. Utólagosan az is megállapítható, hogy egykori bányahelyen a hasznosítható kőanyag teljes mértékben leművelésre került.

A rómaiak Sopianae építéséhez igen elterjedten alkalmazták a szürke színű triász mészkövet, melyet a város feletti lejtőn, vagy a hegység lábánál könnyedén megszerezhettek. Néhányan az ókori bányászat egyik következményének tekintik a Tettye környéki tájformálás kezdetét is, de a város területén voltak ennél még közelebbi és könnyebben hozzáférhető helyek a mészkő folyamatos megszerzéséhez (pl. Rókus-domb, Makár-hegy lejtője). Az ókor igen kedvelt és gyakran használt építőanyaga volt a miocén kor sárgásfehér vagy fehéres szürke mészköve és meszes homokköve, melyeket Pécsett az akkori város közelében maradva több helyen lehetett huzamosan termelni. Ugyanezen kőanyag helyi használatáról szolgáltat egyértelmű bizonyítékot a várostól nem távoli helyzetű hosszúhetényi villa, ahol még a Zengő oldalából származó jura mészmárga is felhasználásra került, egyéb helyi kőzetekkel együtt. Pécstől nyugatra a vörös homokkő is a kor egyik igen kedvelt építőanyaga volt, folytatva a már több ezer évvel korábban alkalmazott építőanyag célú felhasználását.[2] További érdekességként említhető még a Tettye - völgyéből és a közeli Szamárkút környékén kibányászott édesvízi mészkő (mésztufa vagy forrásmészkő), hiszen a pannóniai építészek számára e kőzet is könnyedén fejthető volt. Mindezek alapján bizonyítható, hogy az ókori építészet igyekezett helyben megszerezni a nagy tömegben előforduló és céljaira megfelelő kőanyagot, míg a puhább és faragásra alkalmasabb kőanyagot igények esetén nagyobb távolságra is elszállította.

A népvándorlás korában Magyarországon új épületekkel csak a 9. században számolhatunk, mégpedig főleg Zalaváron. Előtte, az 5-6. században talán használtak római korból megmaradt romos épületeket. Pécsett például a 4. században épült Cella Trichorát még a 10-12. században is továbbhasználták, de új kőépítményt valószínűleg már csak az ezredforduló táján emeltek.

Az agyagbányászat hajtóereje a letelepedés, a házépítés igénye volt, már a mezolit korszakban. Mezopotámiában ekkoriban kezdődött a vályogház-építés divatja, a neolitikumtól pedig nálunk is meghonosodott. A letelepedett életmód és az edényégetés mindennapivá válásával az agyagkinyerés is általános munkafolyamat lett. A régészek sokáig úgy gondolták, hogy az őskori telepeken talált amorf, nagy gödrök a gödörlakások nyomai, egyenetlen aljuk pedig a munkagödrök helyét mutatja. Valójában az akkori világítási lehetőségek mellett az éjszakánként minden bizonnyal igen sötét házbelsőben a gyakran egy méternél is mélyebb lyukak a padlón nem csak kényelmetlenek, de szinte életveszélyesek is lettek volna. A nagy gödrök magyarázata ennél sokkal egyszerűbb. A letelepedésre kiszemelt helyen a ház faanyagának beszerzésével egy időben rögtön megkezdődött az agyagbányászás. A kitermelés, mint mindig és mindenhol, a legkisebb ellenállás felé haladt, ezért lettek ezek a gödrök amorfak, és egyenetlen aljúak. Amikor már állt a ház faszerkezete, akkor a házat fal gyanánt vesszőfonattal vették körül, és ezt a vesszőfonatot tapasztották be vályoggal. Ez lett a tapasztott falú ház, mely ellentétben a mai, általánosabb gyakorlattal, nem vályogtéglás módszerrel épült. A ház mellett tehát ott volt a bányagödör, melynek hasznosítása sokrétű lehetett. Továbbra is termelhettek agyagot újabb házakhoz, vagy a fazekassághoz, de áshattak bele kutat is. Leggyakrabban azonban szemétgödörnek használták, kimeríthetetlen kincsesbányát teremtve ezzel a régészet számára. Hogy a falakat nem csupán sárral, hanem agyaggal tapasztották, arra bizonyítékot adnak az egykori, leégett házak maradványai. A fal paticcsá vált, ugyanúgy vörösre égve, mint az agyagedények a kemencében. Az ilyen házmaradványokat a lakók gyakran sittként kezelve eltakarították, hogy az új házat a régi helyén építhessék fel. Ekkor történt meg az agyag- bánya-gödör „rekultivációja.” Az agyag immár kiégett formában, mint szemét, visszakerült eredeti kibányászási helyére, a gödörbe. Ezeket az agyaggödröket majdnem minden őskori településen meg lehet találni, egészen a vaskorig. A Mecsek területén a zengővárkonyi, vagy a Pécsvárad-aranyhegyi telepek a jellemző példák erre, melyek a lengyeli kultúrához tartoznak, tehát a neolit korszak végéről valók. Adósak vagyunk még a magyarázattal, hogy hol vannak akkor a házak? Ezek helyét tűzhelyeken, kemencéken kívül főleg a cölöplyukak jelzik, melyeket, ha képzeletben vonallal összekötünk, akkor megkapjuk az általában téglalap alakú ház alaprajzát.

A vaskor második felében a kelták jórészt földbe ásott (sima, vízszintes pad- lójú!), füstös házainak jóval kisebb felmenő fala volt, így kevesebb agyagot igényeltek. A római korban pedig még az első két században tartotta magát a vidéki lakosság körében a korábbi házépítési mód, de már használtak vályogtéglát is.[3] Pannóniában a 3-4. században kezd a városokon kívül is általánossá válni a kő, mint építőanyag. A népvándorláskorban is építettek agyagtapasztású házakat. A fazekassághoz szükséges agyag miatt persze egyébként sem szűnt meg soha az agyagbányászat. Mindenhol folyamatosan működtek a régi, vagy az újabb keletű bányák. Az agyag, mint ma is, szinte korlátlanul rendelkezésre állt.

Időrendben a fémek következnek. A rezet már az újkőkor végi lengyeli kultúra felismerte. A Mecsek területén tiszta állapotban talált, hidegen megmunkált, kalapált, nyújtott, lapított, tekercselt stb. termésfém darabok azonban minőségüknél és ritkaságuknál fogva csak ékszer készítésére (gyűrű, karperec) voltak alkalmasak. A réz tiszta állapotú felszíni gyűjtése nem is nevezhető még bányászatnak, hanem csak a bányászat előzményének. A rézkorból viszont az ékszereken kívül rézfegyverek, csákányok is ismertek. Ezek előállítása már nagyobb mennyiségű alapanyagot igényelt. A Mecsek Magyarország geológiailag legösszetettebb hegysége. Kőzetei az egykori vulkáni működések emlékeként tartalmaznak rézércet is, de nem bányászásra alkalmas mennyiségben. Rézkori és bronzkori fémérc bányahelyek, ha voltak is ilyenek a Mecsekben, sajnos nem ismertek. Mára vagy kimerültek, vagy az itt lakók eleve már akkor is kereskedelem útján elégítették ki nyersanyag igényüket. A bronzkor végén a fémipar már képes volt a szinte „ipari méretű” tömegtermelésre. Korabeli depot leletek tanúsítják egy-egy kereskedelmi készlet gazdagságát. Az akkor élt bronzkovácsok és kereskedők vándorolva kereskedtek nemcsak kész termékekkel, de félkész öntvényekkel, sőt formába még nem öntött fémbucákkal is. Legfőképpen ez utóbbiak alapján gyaníthatjuk, hogy már nem volt szükség a helyi bányászat erőltetésére, még úgy sem, hogy kovácsmesterek természetesen éltek itt is. A kereskedelem útján ide került nyers öntvényeket kellett feldolgozniuk a helyi igényeknek, helyi ízlésnek megfelelően.

A római korban a bronzművesség szerepe a vasfeldolgozáshoz képest kisebb, ám a korábbi korokhoz képest természetesen méreteiben nagyságrenddel nagyobb. A bronzot főleg díszek, díszítmények, szobrok, edények és pénz készítéséhez használták. A birodalmi méretű kereskedelem szükségtelenné tette a helyi nyersanyagkutatást. Kisebb tárgyakat javító, kevésbé szép darabokat előállító mesterek minden városban jelen voltak. Az igazán díszes készítményeket azonban messziről, Itáliából, Alexandriából stb. kellett behozni.

A népvándorlás kori ötvösök általában teljes jogú, sőt gazdag harcosoknak számítottak. A helyi bronzfeldolgozás ekkor mégis mélyponton volt. A jelentős és szép tárgyak, melyek ránk maradtak, általában mind rablott, vagy vásárolt, főleg bizánci eredetű holmik.

A vas még gyakrabban fordult elő begyűjthető állapotban, mint a réz. Feldolgozásához azonban jóval magasabb hőmérséklet szükséges. Magyarország területén a gyepvasércet elődeink már nagyrészt összeszedték. A rézhez hasonlón, melyet már a rézkor előtt ismertek, a vas is megjelent már a vaskor előtt, például a középső bronzkori ottomány kultúra területén, mégis leginkább a vaskortól kezdve számíthatunk e jellegzetesen vörös földrögök gyűjtésére és feldolgozására. A római időkben valószínűleg minden városban és vidéki agrárközpontban ott voltak a kovácsok is. Maguk a kohók általában a gyepvasérc lelőhelyek közelében voltak. Honfoglalás kori olvasztókemencék hozzánk legközelebb Somogyfajsz mellett kerültek elő. Körülöttük még ma is lehet találni gyepvasércet. Ismertek persze kohók az avar korból is Magyarország területén, és ugyanúgy gyepvasérc olvasztására használták őket.

Sokat mondó a Mecsekben a Zengő-hegy középkori latin: Mons Ferrei és szláv neve: Zselic. Mindkettő vasat, vashegyet jelent. Nyilvánvaló, hogy a középkorban valamiféle bányászat folyt itt, mint ahogy századunkban is megkísérelték egyszer a vas kinyerését az ország más részeiről idehozott munkásokkal. Arra sajnos már nincs adatunk, hogy az Árpád-kor előtt is számon tartották-e ezt a vaslelőhelyet, de az sincs kizárva, hogy igen. Ugyanilyen szempontból érdekes lehet Pécstől keletre a Vasas helynév is. Itt nyilván vaskovácsok éltek. A név kialakulása és használata nem véletlen, hiszen a geológiai viszonyok indokolják, sőt az itt végzett vasércbányászat igazolja a névadás jogosságát. Ennek okán érdemes röviden felsorolni azon jelentősebb vasérclelőhelyeket a Mecsek területén, melyeket a honfoglalás előtt már ismerhettek és használhattak. Az akkori bányászat elsősorban a terepen megtalálható érc tartalmú kőzetek gyűjtését, majd feldolgozását jelentette, de kisebb-na- gyobb gödrökkel követték az ércek előfordulását is a mélység irányába.

Vasas nyugati részletében a Somogynak nevezett településrészen és Pécsett régóta hozzáférhető azon vasérc, melyet a múlt század végén már tárókkal termeltek. Olyan szferosziderit található a város ÉK-i területén és Vasason, mely jelenleg is mindenki számára megfigyelhető változatos nagyságú rögök és gumók formájában, a kőszéntelepes rétegsorozatban és annak feküjében. Igen nagyterületi elterjedésben ismert, így a felszínen Lámpásvölgytől indulóan Vasasig jól követhető a vasércet tartalmazó kőzetcsoport. A területet jól ismerőknek állandóan rendelkezésre állt a több kilométer hosszúságú és a néhány száz méteres szélességű lelőhely, hiszen csak össze kellett gyűjteniük a befogadó kőzetből kimállott gumókat. Szükség esetén kifeszegethették a kőzetből, vagy összetörték a vasércet tartalmazó homokkövet. Ugyanilyen módszerrel lehetett mára honfoglalás előtt vasércet gyűjteni Nagymányok és Váralja környékén, valamint Hosszúhetényben is, ahol a Basagödörben találhatók még ma is sziderit gumók.

Jóval kisebb területen mutatkozik a Pusztakisfalu területén gyűjthető hematit, mely jura mészkő repedéseiben található. Napjainkban is jól látható még azon bányahely, mely sokat mondó maradványa a talán több ezer évvel korábban megkezdett termelésnek. A hosszú időszakon keresztül végzett művelés egykori eredményességét napjainkban már nem lehet megítélni. Valószínűsíthető, hogy az ókorban és középkorban véglegesen letermelték a legjobb minőségű részleteket, hiszen az írott források szerint a későbbi kutatók már nem találtak kitermelésre érdemes ércvagyont.

Pusztakisfalutól nem távoli helyzetben ismerjük a zengővárkonyi barnavasérc, a limonit előfordulását, melynek termelését szintén több mint egy évezrede megkezdhették, adat azonban csak a honfoglaláskor utáni időkből van rá. E helyszínnel azonosítják a pécsváradi apátság 11. századból származó alapítólevelében említett bányahelyet. Az alsó-kréta időszaki kőzetekkel közrefogott vasérc akkori jelentőségét jól jellemzi, hogy az alapítólevél húsz bányászt említ. Ez igen tekintélyes szám, de egyúttal jelzés arra vonatkozóan, hogy a közeli pusztakisfalui előfordulással együtt a Zengővárkonyban található ércet már a honfoglalás előtt jól ismerték és igen kiterjedten termelték.

Jóval kevésbé ismert napjainkban a magyaregregyi magnetit előfordulás, pedig a helyiek már igen régóta hasznosítják az ércet. A községtől nyugatra kialakult völgyek aljában és oldalában olyan hömpölyöket találhatunk, melyeknek nagysága akár a dinnye méretét is jócskán meghaladja, de vannak adatok nagyobb tömegűek előfordulásra is. A sok száz éve nyitott érclelőhely szervezett kutatását még napjainkban sem végezték el.

A meszet a rézkor végétől használták bizonyíthatóan, már a badeni (péceli) kultúra alkalmazott mészbetétet edényei ékesítésére. A korabronzkori, zóki és somogyvári kultúrák pedig legfőképpen ezt a díszítés technikát alkalmazták. Mégis egy középső-bronzkori kultúrát nevezetek el külön erről a díszítésmódról mészbe- tétes edények kultúrájának, mivel az ő fazekas termékeiken már egész felületrészeket kitöltő, barokkosan gazdag mintájú fehér díszítés jelenik meg. A még kiégetetlen, de már megformázott edény felületén elkészítették a kívánt minta negatívját, mégpedig beböködéses módszerrel. A kiégetés után ezt a felületen lévő negatív ágyat töltötték ki mésszel. A fehér mészbetét, ha a föld alatt eltöltött évezredek során megmaradt, még ma is jól mutat az általában sötét színű edények felületébe beágyazva.

Mivel a Mecsekben a mészkő igen sok formában jelen van, kézenfekvő, hogy a meszet is bányászták. Ennek ellenére a régészet még a század elején is úgy gondolta, hogy a mészbetétezés eredetét kultikus rítusokra kell visszavezetni. A bronzkorban végig a hamvasztásos temetési forma volt az uralkodó. Wosinsky Mór ebből kiindulva emberi hamvak csontmaradványiból származtatta a mészbe- tét alapanyagát. Később felmerült még eredetként az állati csontok, illetve kagylóhéjak porráőrlése is. Ma már kémiai vizsgálatok útján tudjuk, hogy az őskorban a meszet természetes előfordulási helyekről, bányászat útján nyerték ki. A római korban pedig mészhabarcs formájában már hatalmas mennyiségben használták utak, épületek, padló, lépcső, sírok építéséhez.

Kétségtelen, hogy a mész ipari méreteket kiszolgáló, nagyarányú bányászata helyben volt a legpraktikusabb. Mészégetéshez szükséges alapanyag megszerzéséhez a Mecsek igen jó lehetőségeket biztosított, hiszen területén számos helyen található megfelelő tisztaságú mészkő. A keleti peremet jelentő Váraljától egészen a nyugati határt jelentő Bükkösdig fordulnak elő a különböző geológiai korú mészkövek, melyeket sok-sok éven keresztül felhasználtak a helyiek mész előállításra. Elsősorban a triász és miocén mészkövek égetése volt gyakorlatban, de felhasználták a jura és kréta időszaki kőzeteket is. Pécsett még a 20. század közepén is üzemben volt olyan mészégető, melynek területén és közvetlen szomszédságában, feltételezhetően még a rómaiak kezdték meg a kőanyag termelését. A népvándorlás korából nemigen maradt ránk mészbányászatra utaló emlék, mivel az alapanyagot szolgáltató ókori bányák a közép és újkorban egyaránt művelés alatt álltak. Ennek következményeként morfológiai vagy tárgyi emlékek sem maradhattak.

Végezetül szólnunk kell arról is, hogy jelenkori bányászatunk is összefüggésben van a múlt emlékeivel. Kő- és szénbányákban nem ritkák az ősi növények és állatok lenyomatai. Mamutcsontok és avar temetők (pl. Hird) igen gyakran homokbányászás közben kerülnek elő. A Pécsvárad melletti, homokra épült Kószavár nevű középkori földvárat pedig kimondottan az elbányászás veszélye fenyegette néhány évvel ezelőtt.

Sorrendben tehát a kő, a festék, az agyag, a fémek és a mész kezdetleges kitermelése jelentette helyi történeti előzményét a középkori, majd az újkori, általunk is jól ismert, modern technikával folytatott hatalmas méretű mecseki szén- és uránbányászatnak.


[1]A fonolit ismertebb előfordulása a Hosszúhetény feletti Köves-tető, ahol a 20. század elejétől kezdődően jelentős nagyságú külfejtést alakítottak ki. A modern kőbányászat azonban megsemmisítette, illetve azonosíthatatlanná tette az őskori bányanyomokat

[2]A megye keleti határát alkotó Duna folyó medrének közvetlen szomszédságában található kőzetek (Dunafalván kitermelt triász és miocén mészkövek) is felhasználásra kerültek Baranya területén (Dunaszekcső, Bár, stb.) a római korban. A Villányi-hegység déli előterében szintén helyi kőzetekből (triász, jura és kréta időszaki mészkő) épültek a nagyharsányi és siklósi villák

[3] A vályog alapanyaga azon lösz, mely Baranyában és a Mecsekben igen nagy területi elterjedésben megtalálható. Egészen a 20. század elejéig használták vályogvetéshez, de a rómaiak már téglát is égettek belőle. A lösz ókorban megkezdett helyi bányászatának és égetésének következménye, hogy Sopianae területén az ókeresztény temető kivételével nem található meg eredeti helyzetében és vastagságában a vályogvetésre alkalmas kőzet. A történelmi Belváros területén nagyobb részben hiányzik, vagy csak erősen megcsonkított, esetleg gödrökkel tagolt és antropogén feltöltéssel borított löszfelszíneket ismerünk. Ezen megjelenés ellentmond a természeti adottságoknak, mivel jóval nagyobb lejtőszögű hegyoldali részleteken tekintélyesebb vastagságban mutatkozik a lösz, habár ott nem épült ki történelmi városmag