Cikkek

Dombay Sarolta: Apám emlékezete. Dombay János (1900-1961)

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 3. szám, 92-99. oldal

Letöltés: pdf20


Dombay Sarolta

APÁM EMLÉKEZETE

DOMBAY JÁNOS[1] (1900-1961)

Nem könnyű feladat egy gazdag életút állomásait végig járni, amikor korlátokat szab az idő. Azért mégis megpróbálom.

Dombay János száz évvel ezelőtt, 1900. augusztus 10-én, Szent Lőrinc napján született Veszprémben. Nagyapám Lőrinc-napi Jánosnak nevezte. Szegény kisiparos családból származott. Heten voltak testvérek, ő volt a legkisebb. Abban az évben született, amikor a legidősebb fiút pappá szentelték. Sorsa olyan volt, mint a mesebeli hetedik gyermeké. Az elemi és középiskolát az utolsó osztály kivételével a piaristáknál Veszprémben végezte. Már ekkor látszott érdeklődése a történelem, a földrajz, és a természetrajz iránt. Ügyesen rajzolt és szépen énekelt. Kora reggel tárogatójának hangja messzire szállt a Benedek-hegyen. A gimnázium utolsó osztályát magántanulóként Nagykanizsán végezte. Ekkor már paptestvére taníttatta és egyházi pályára szánta. De ő nem akart pap lenni. Otthagyta a szemináriumot és érettségi után munkába állt.

Először Kaposvárott dolgozott a pénzügyőrségnél, majd 1922-ben Zircre került állampénztári tisztnek. Itt ismerte meg későbbi feleségét, a már néhány éve elhunyt zirci kántortanító leányát, Végh Katalint. 25 éves volt, amikor házasságot kötöttek. Később három gyermekük született, két fiú és egy leány.

Kérésére 1926-ban a bonyhádi adóhivatalhoz helyezték. Bonyhádi tartózkodása alatt kezébe került Wosinszky Mór: Tolna vármegye monográfiája és ez olyan nagy hatással volt rá, hogy szabad idejében tanult, olvasott, maga is gyűjtött, kapcsolatot létesített a veszprémi és a szekszárdi múzeummal.

1931-ben került a pécsváradi állampénztárhoz. Amikor Pécsvárad felé utazott és a vonat ablakából gyönyörködött a tájban, azt mondta: Itt biztosan élt az ősember! És elhatározta, hogy megkeresi. Amikor az adóhivatalban a munkaideje lejárt, a délután a régészeté volt. Járta a földeket és figyelte, hol és mit fordít ki az ekevas. Aztán aratás után megkereste a sírokat, a temetőket. Eleinte a felesége segített neki. A felfedezők örömével lesték mind a ketten, mi bukkan elő a földből. Később saját fizetéséből napszámost fogadott. Gáspár Lajos állandó segítője lett, évekkel később pedig már, mint múzeumi alkalmazott vett részt az ásatásokon. Szüleim Pécsváradon a Vár utcában laktak az akkori óvoda mellett. Én ebben a házban születtem. Eleinte a lakásban gyűlt a kiásott anyag, szekrények tetején és az ágyak alatt. És amikor már mozogni sem lehetett a lakásban, apám megkapta a Vár Öregtornyát. A felújítást követően itt nyílt meg a pécsváradi régészeti kiállítás 1936-ban. Ebben az évben a Történeti Múzeum megbízásából már a pécsváradi járás területén kívül is végzett ásatásokat Dombay János.

 

psz 2000 03 08 dombay sarolta 01

 

Családjával egy ásatáson, 1934 körül

 

1938-ban Pécsett megalapították a Vármegyei Múzeumot, amelynek alapját a pécsváradi régészeti gyűjtemény képezte. A múzeumőri állásra Dombay Jánost hívták meg. Az állás betöltéséhez szükséges egyetemi végzettség alól, tekintettel korábbi munkásságára, kormányzói felmentést kapott. Családunk tehát 1938-ban Pécsváradról Pécsre költözött. A számára biztosított kedvezmény ellenére, kétgyermekes családapaként apám beiratkozott az egyetemre. Tanulmányait Pécsett kezdte meg, majd mivel időközben a bölcsészkart Debrecenbe helyezték át, itt kapott bölcsészdoktori oklevelet 1942-ben. Valamennyi vizsgáját kiváló eredménnyel tette le. Doktori szigorlatának tárgya archeológia, ókori történelem és középkori történelem volt. A szigorlat után tanárai ezekkel a szavakkal búcsúztak tőle: Kolléga úr, öntől csak tanulhatunk.

1940-ben a vármegyei múzeum székháza céljára megvásárolták Pécsett, a város középpontjában, a Széchenyi tér 12. számú műemlék épületet, az ún. Nádosy-Prandau házat. Ez lett a régészeti múzeum későbbi otthona.

Engedjék meg, hogy most megszakítsam az életút állomásait. A múzeum további sorsáról, az ott folyó munkáról a szakemberek beszéljenek. Én pedig megpróbálom elmondani, milyen ember volt Dombay János, az én édesapám.

A régészet volt a hivatása, ez volt az élete. Szinte egész napját múzeumi irodájában töltötte. Nem emlékszem rá, hogy szabadságát kivette volna, csak egyszer, a halálát megelőző évben. Ha a múzeumi kiállítás zárva volt és külföldi, vagy az ország más tájáról Pécsre látogató jött, maga nyitotta ki a kovácsolt vasajtót és végigkísérte a vendégeket a termeken. Szinte megigézte az embereket. Tudta, mit mondjon az egyetemi tanárnak és mit a diáknak. Soha nem mondta kétszer ugyanazt. Szép és gondos ásatási naplóit gyöngybetűvel maga írta, a bennük lévő ábrákat is maga rajzolta. Soha nem mondott nemet, ha előadást tartani hívták valahová. Részt vett kiállítások rendezésében, támogatást szerzett műemlékek restaurálásához, és még sorolhatnám sokáig így tovább. Nagyon sokat dolgozott. Azt mondhatnánk róla, pap volt ő a tudomány oltára mellett.

Szerény volt és csendes, visszahúzódó. A kudarcokat nehezen viselte, könnyen letört. Magának soha semmit nem kért, csak a múzeumnak, és mert az emberek tisztelték, s szerették, ha nem volt nagyobb akadálya, megkapta azt, amit kívánt.

Apám és anyám csodálatosan egészítették ki egymást. Anyám bátrabb volt, jobban tudott küzdeni. Ő is rajongója volt a régészetnek. Hűséges, önzetlen társ volt, nem bánta, hogy sokat kell dolgoznia, hogy szerényen kell élnie és gyakran gondokkal küzdenie. Apám hálás volt ezért, és ha valahol az ő érdemeiről beszéltek, mindig hozzátette: A feleségem nélkül nem tudtam volna ezt véghezvinni. Gyermekkoromban este leült az ágyam mellé és felolvasott nekem. Még nem tudtam olvasni, de már ismertem a Toldit, az Isten rabjait, a Láthatatlan embert és számos szép költeményt. Somból nyakláncot készített nekem, vízipuskát és fűzfa sípot faragott, és megtanított a természet szeretetére. Mindig vallásos ember volt, akkor is, amikor az hátrányokkal járt. Meggyőződésén nem változtatott, de nem is várták el tőle.

Öt-hatéves koromtól már részt vehettem a családdal a nyári ásatásokon. A pécsváradi Aranyhegyen kezdődött és ott is ért véget, az Aranyhegyen. Utoljára a Tó-völgyben, amely 1967 óta Dombay-tó, Pécsvárad határában állt a sátor. Közben volt Zengővárkony és sok más. A táborhely általában az ásatási területtől távolabb, fákkal körülvett réten, patak, forrás közelében volt. Sátorban laktunk, eleinte szalmazsákon aludtunk és édesanyám tábori tűzhelyen főzött nekünk. Az ásatásnál sok volt a vendég. Régészek, akik hosszabb időt is töltöttek ott és sok más érdeklődő, iskolai és egyéb csoportok. Zengővárkonyban Illyés Gyula is járt kétszer, és később versben emlékezett meg az itt töltött időről. Egyik évben Szent István napján húszan ültünk délben az asztal körül. Aztán szeptemberben hazamentünk, kezdődött az iskola. Apám azonban rendszerint megvárta, amíg deres lett a sátortető. Bizony nem lehet elfelejteni az esti tábortüzeket, a sült gesztenye illatát, a tűz mellett elhangzó történeteket és a halk, csendes énekszót.

 

psz 2000 03 08 dombay sarolta 02

 

Római kori sír ásatása, Zengővárkony, 1934. augusztus 21.

 

A falusi embereket apám mindig szerette. Császár bácsival való találkozásának története még a kezdeti időkből való. Egy alkalommal az öreg parasztember útja az ásatás mellett vitt el. Odament apámhoz és nagy körülményesen elmondta, hogy az ő földjéből mi került elő. Apám papírt és ceruzát vett elő és lerajzolta a feltételezett tárgyat. Ilyen volt, öregem? - kérdezte. Császár bácsi felugrott, hátrált néhány lépést, majd köpködni kezdett. Menjen innen, maga garabonciás! Maga belelát a földbe! Honnan tudja, milyen volt, mikor nem is volt ott? Aztán nagy dohogva elment. Amikor visszafelé jött és apám közelébe ért, még mindig köpködött maga köré. Később megkedvelték egymást, és sokszor találkoztak.

Az ásatásoknál többnyire 8-10 napszámos dolgozott. A környező falvakból jöttek. A távolabb lakók hozzánk hasonlóan sátorban laktak és csak a hét végén mentek haza családjukhoz. Esténként, munka után elővették kenyerüket, szalonnájukat, eszegettek, halkan beszélgettek. Apám gyakran odaült közéjük, időnként még én is. Itt tanultam meg, hogy az ember igazi értékét embersége adja és a hat elemit végzett ember sokszor jobb és becsületesebb, mint az egyetemi végzettséggel rendelkező. Évről-évre visszatértek az ásatáshoz, így már bizonyos fokú szakértelemmel végezték a sokszor nagy odafigyelést igénylő feltárást. Míg ők dolgoztak Gáspár Lajos irányításával, apám az ásatási szelvény szélén ülve rajzolt, jegyzetelt. Amikor valamit találtak, odahívták a lelethez.

A háború után nehéz anyagi körülmények között éltünk. Apám fizetése nem volt elég a megélhetésre. Ekkor támadt az a gondolata, hogy megtanulja az ötvös mesterséget. Fettich Nándor régész és testvére vállalták, hogy mestert faragnak belőle. Tőlük kapta első szerszámait is, vésőket, kalapácsokat. Este és éjszaka dolgozott. A mesterséget megtanulta, később művészi fokon gyakorolta. A rajzokat maga tervezte, a régészet és az ötvösség ezeken összefonódott, sok volt a levélmotívum, a leleteken is látható ősmagyar palmetta. Szkíta harcosok feszítették az íjat, hajították a lándzsát. Keze munkájának nyomán gyönyörű tálak, keresztelő poharak, cigarettatartó dobozok, karperecek, csattok készültek. A tálakra, poharakra köriratok kerültek, melyeket maga választott kedves költői, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Arany és Vajda János verseiből. Kiállítása is volt, mely után ötvösmesteri oklevelet kapott. A gyönyörű tárgyakból nekünk csak kettő maradt, a többit el kellett adnia, mert valamiből élnünk is kellett.

A régészeti múzeumi életének egyik legmozgalmasabb időszaka az új kiállítás rendezése volt. Amikor a szükséges anyagi háttér rendelkezésre állt, a szakemberek elképzelését Wágner Nándor szobrászművész kiváló tehetséggel öntötte formába. Wágner és Fettich ebben az időben folyamatosan Pécsett tartózkodott, apámmal együtt voltak a munkálatok fő irányítói. Végre méltó helyre kerültek a gyönyörű csőtalpas tálak, festett edények, szobrok, kőbalták és egyéb tárgyak. Heteken át kora reggeltől késő éjszakáig dolgoztak, az ebédet többször is újra kellett melegítenünk, végül is anyámmal tálcákon vittünk fel a termekbe szendvicseket, hogy valamit azért egyenek is. Az embertani anyagot Entz Béla, akkor már nyugdíjas kórbonctan professzor válogatta és a rendezés munkájában is részt vett. Legendás tanára volt ő az orvostanhallgatóknak és jogászoknak sok éven át. Jól emlékszem, ahogy égnek meredő ősz hajával, elmaradhatatlan térdnadrágjában, szapora léptekkel igyekezett fel a raktárakba, hogy a munkának nekilásson.

Amikor elérkezett a kiállítás megnyitásának napja, sokan eljöttek, hogy osztozzanak apám örömében. Én a felnőttek háta mögött meghúzódva hallgattam a megnyitó beszédeket és nagyon büszke voltam a gyönyörű kiállításra.

Sok év telt el aztán munkával, gonddal, örömökkel, nehézségekkel és sikerekkel.

1960-ban újra ásatás volt az Aranyhegyen. A sátor pedig a Tó-völgyben állt. Szép ősz volt, sok volt a látogató. Apám akkor már botra támaszkodva, nehezen járt, a területbejárások már elfárasztották. Időnként tompa, szorító mellkasi fájdalmat érzett. Lelkesedése azonban töretlen volt és úgy örült a virágos rétnek, mint azelőtt. A feltárás késő őszig tartott, az éjszakák hűvösek voltak és esténként kis hősugárzóval melegítették a sátrat.

Palkó Sándor és Takács Gyula meglátogatták. Beszélgettek, tervezgették a jövőt. Apám arról beszélt, milyen szép lenne a völgy, ha a rajta végigfolyó bővizű patakot tóvá duzzasztanák, szemben a völgy végén a Zengő látványával. Látták, hogy fáradt. Nehezen tudták rábeszélni, hogy két hetet Harkányban töltsön pihenéssel, anyámmal együtt. Végül beleegyezett, de az írógépét magával vitte, valamennyit ott is dolgozott. Újra jöttek a dolgos hétköznapok. Időnként mondta, hogy nyugdíjba megy, de aztán csak halogatta, nem tudta otthagyni megszokott munkáját.

1961. március 23-án este Villányban tartott előadást a környéken végzett ásatásokról. Valamivel éjfél előtt érkezett haza. Lefeküdt, de kora hajnalban erős szívtáji fájdalomra ébredt. Bevette gyógyszerét, de ettől sem lett jobban. Anyám orvosért telefonált, de mire néhány perc múlva visszajött, apám már nem élt. Halálán mindenki megdöbbent, még nem volt 61 éves. Március 28-án temettük el. A pécsi temetőben pihen.

A völgyben emlékét őrzi a tó, amit ő megálmodott. Szélén emlékkő áll, a rajta lévő felirat hozzá illően egyszerű és szép: Az innen indult, itt sokat időzött, híres ásatásait a környéken végző Dombay János emlékét idézi ez a kő. A pécsi temetőben pihen. De a Tó-völgyben él, itt nézi a napkeltét és gyönyörködik az ég csillagaiban és mesél, mesél a régi időkről

 

Lovász Pál

 

VILLA RUSTICA

 

Dombay Jánosnak

 

A régésszel a dombtetőn megálltam;

Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.

Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,

és ó-arany tükröt tartott az ég.

Tavasz lengett a légben láthatatlan:

véges halálból örök ébredés.

Embernek, népnek lehet-é a sorsa

porrá hulló vak megsemmisülés?

A zöld vetésnek selyemszőnyegében

kőfal hasított éles négyszöget.

A régész szólt: „Ez Diocletianus

korában pompás villa lehetett.”

(A lélek: fény, áttündököl a múltba)

„E pilléreken karcsú oszlopok

a bejárat nemes díszei voltak...”

(de hol van, ki tervezni így tudott?)

„Itt a küszöb, innen az átriumba l

éptek be; itt még ép a mozaik.”

(hogy éreztek, akik itt ki-be jártak,

mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?)

„Impluvium ez, tágas kőmedence,

esővizet adott a nyílt tető.”

(hogy zenghetett álmatlan éjszakákon,

ha őszre fordult már a bús idő)

„Körül szobák, ím, itt is, ott is ajtó,

a ház népe éjjel itt nyugodott.”

(itt vetkezett a test, a szív, a lélek,

ki volt, ki itt kacagott, zokogott?)

„Kis átjáró: virágos kertbe nyílik,

a szökőkút e helyen lehetett.”

(jácintusz kékje, gyémántvíz igézett

titkon merengő asszonyszemeket)

„A rom is érték, olvasunk belőle,

tanulságot, példát, mintát mutat.”

A régész lehajolt: a törmelékből

előkerült egy ép cserépdarab.

„Mestermű. Több, mint másfél ezredéve

készült, de állt minden dúlást, vihart;

acélkemény anyag, csengő, rugalmas,

peremszegély volt, háztetőt takart.

Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta,

lelket kevert belé, jóságra tört,

s most, íme, tisztessége akaratlan

és cserepében visszatükrözött.”

A szép cserepet némán kézbevettem:

kézzel mintázott, ívelt dísze volt;

ujjam az ujjnyom árkába helyeztem:

forró volt, benne élet buzogott.

Idő fölött találkozott az ember; k

ezem tapintott porrá lett kezet;

Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,

s az anyagból a lélek rámlehelt.

Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.

Apolló szórta tűzarany nyilát.

S a romok fölött virágzó tavaszban

élőn, dicsőn láttam Pannóniát.


[1] Apám emlékezete címen elhangzott Dombay János születésének 100. évfordulóján, a Pécsváradi Várbaráti Kör 2000. augusztus 11-én tartott emlékülésén