Cikkek

Surján Miklós: Zenei mindenes a 20. Század első harmadában. Schumann János postatisztviselő (1885-1941)

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 3. szám, 81-91. oldal

Letöltés: pdf20


Surján Miklós

ZENEI MINDENES A 20. SZÁZAD ELSŐ HARMADÁBAN

SCHUMANN JÁNOS POSTATISZTVISELŐ

(1885-1941)

A Pécsi Zenekedvelők Egyesületének 1895-ben történt megalakulása serkentőleg hatott városunk zenei életére. Két évvel korábban, 1893-ban már létrejön a vonószenekar, s ettől kezdve zenekari hangversenyek, kamaraestek követik egymást, a katonazenekar fúvósaival és a Pécsi Dalárdával együttműködve pedig oratórikus művek is megszólalhatnak.

A hangversenyélet szereplőinek többsége, így a zenekar tagsága is amatőrökből állt. Közöttük tekintélyes számú kiváló muzsikus volt, akikről azonban az utókor már alig tud valamit is. Horváth Mihály és Nádor Tamás könyveiben sok név bukkan fel ebből az időszakból, ám legtöbbjük életpályája kevéssé ismert. Schumann János e téren kivételt képez. Részben személyes feljegyzéseinek köszönhetően, elsősorban azonban a korabeli sajtó cikkeiből elég jól nyomon követhető zenei munkássága. Ezek alapján próbálom meg felidézni életét, muzsikusi pályafutását.

 

psz 2000 03 07 surjan miklos 01

 

1885. jún. 10-én született, elsőként a négy testvér közül. Apja a Griffaton hordógyártó cég könyvelője, egyben bírósági könyvszakértő. Gimnáziumi tanulmányait a Ciszterci Rend Gimnáziumában végezte. Az első négy osztályban még jórendű, ám ötödikben már volt négy elégségese, s ugyancsak négy elégséges szerepel az érettségi bizonyítványában. Mindössze két tantárgyból volt végig jeles, énekből és vallástanból. 1903-ban érettségizett. Az iskolai évkönyv közli az érettségi vizsgát tett tanulók névjegyzékét, s a kapott osztályzaton kívül még azt is, hogy milyen irányban kívánnak továbbtanulni. Schumann a művészeti pályát jelölte meg.

Tehát művészi pályára készült. Romló tanulmányi eredményei okát is ebben kell keresnünk. Ahogy előrehaladt zenei tanulmányaiban egyre kevésbé törődött a többivel, minden idejét elfoglalta a zene. Hogy kitől örökölte a zene iránti fogékonyságát, tehetségét, nem tudhatni.

A családban rajta kívül más nem muzsikált. Apja a képzőművészethez vonzódott, tőle biztosan nem kapott indíttatást. A város zenei élete viszont ebben az időben fellendülőben volt. Talán véletlenül eljutott egy hangversenyre, s az fogta meg, vagy a vártemplom zenés miséi? Ki tudja.

Előbb fuvolázni kezdett, majd 1897-től, amikor újraindul az 1892-ben megszűnt cselló szak, ezt a hangszert is tanulja. Tanára az egykori Popper Dávid-tanítvány, Niedermayer János, korábban székesegyházi muzsikus.

Alig 14 évesen már találkozunk Schumann nevével a zeneiskola kiváló növendékei között. Először az 1899/1900-as tanévről készült beszámolóban. A tanévzáró hangversenyen Popp W.: Szalon-darabok fuvolára c. művét adta elő egy kvartett, melynek tagja volt ő is. A következő évben ismét szerepel az év végi koncerten. Legelsőként 1901-ben ő kapja meg csellójátékáért a székesegyházi zenekar egykori karmesteréről, Hölzl Szeráf Ferencről elnevezett ösztöndíjat, a március 14-én kiosztandó 50 koronát, amelyet a karmester özvegye, Taitl Terézia alapított a zeneiskola mindenkori legjobb növendékének jutalmazására. A következő két évben, 1902-ben, és 1903-ban is Schumann a jutalmazott. 1902-ben fuvola- és gordonkajátékáért, 1903-ban indoklás nélkül.

A művészi pályából mégsem lett semmi sem. Továbbtanulni, magasabb szintre jutni már csak Budapesten tudott volna, amihez viszont feltehetően nem volt elég pénzük. Apja szerény fizetéséből nem tudta vállalni négy gyermek taníttatását - ráadásul az egyiket Pesten. Minthogy akkoriban a teológián kívül csak egyetlen felsőfokú oktatási intézmény volt Pécsett, a Jogakadémia, ide iratkozott be 1903-ban. Hogy volt-e kedve hozzá, az kétséges, de hogy az egykori hanyag gimnazista már tisztességesen tanult, azt a fennmaradt indexe bizonyítja. Csupa jó jegy, dicsérő bejegyzés.

Negyedéves korában jelentkezett a kötelező katonai szolgálatra. Katonaként államvizsgázott 1908 áprilisában, majd augusztusban felvételre jelentkezett a pécsi M. kir. Posta Távírdaigazgatóságnál. Gyakornokjelölti állásra alkalmazták, szolgálati helyét Bonyhádon, az ottani posta- és távirdahivatalban jelölték ki. Nem sokáig maradt a városkában: 1909-ben már Budapesten találjuk a posta- és távírda tiszti tanfolyamon.

Most ugorjunk vissza egy évet. Schumann János életében nyilván csak egy jelentéktelen apróság, de jól mutatja sokirányú érdeklődését a következő adalék. Egy véletlenül előkerült, a pécsi polgármesterhez 1907. december 10-én intézett, A Színház című pécsi folyóirat fejléces papírjára írott levele szerint azon a napon átvette a lap szerkesztését. A Justitia írói névvel jegyzett korábbi szerkesztő, Borsy Jenő jogász valamilyen okból megvált e tisztségétől. A szándék azonban nem valósulhatott meg, bevonulása ebben feltehetően megakadályozta, az év elején indult rövid életű hetilap ugyanis többé nem jelent meg, legalábbis nincs ismert példánya.

1909-től tanfolyamot végez Budapesten. 1910-ben teszi le a posta- és távírda tanfolyam alapvizsgáját, majd egy évvel később, 1911. február 8-án a szakvizsgát. Az előbbit jól, a másodikat már gyengébb eredménnyel. Nyilván sokat muzsikált. Kinevezését 1913 elején kapja meg. II. osztályú posta- és távírda tiszt, évi 2300 korona fizetéssel és lakáspótlékkal. Szolgálatra, jogi végzettségére tekintettel a pécsi igazgatósághoz osztják be. Ott is marad egészen 1920-ig vagy 21-ig, akkor azonban rövid időre elbocsátják a postától.

Annak ellenére, hogy tartalékos hadnagy, az első világháború idején nem hívják be katonai szolgálatra. 1916-ban megnősül, 1917-ben megszületik első gyermeke. Hivatali teendőit a szerb megszállás kezdetén is rendben végezheti, 1919 júliusában kelt fényképes igazolványa (Legitimacija vazi za celu Baranyu) még postatitkárként jelöli meg. Ám hamarosan valami történt, a megszálló hatóság számára persona non grata lett, el kellett hagyni hivatalát s munka nélkül maradt. Ekkor kitanulta a cipészmesterséget, amely nem volt idegen számára, hiszen gyermekkorában bizonyára gyakran megfordult csizmadia nagyapja, Popovics Ferenc Nagy Flórián utcai műhelyében. A Kórház tér-Hungária út sarkán, a mai gyógyszertár helyén egykor volt cipészműhelyben dolgozott. A Pécsi Ipartestület által 1921. március12-én kiállított munkakönyve már cipészsegédként említi. A szerb megszállók kivonulását követően, 1921. augusztus végén azonnal visszaveszik a Postaigazgatóságra. 1922-ben a hadsereg részéről igazolják, hogy a forradalmi mozgalmak keletkezése óta magatartása megfelelő volt. A dolgok tehát kezdenek rendbe jönni, amikor bekövetkezik a tragédia. 1924-ban egy gennyes fog okozta szepszis, ami akkor még kezelhetetlen volt, alig egy-két nap alatt elvitte feleségét. Schumann a 4 illetve 7 éves gyermekeivel magára maradt. 1930-ban újra megházasodik, 1933-ban megszületik harmadik fia. Továbbra is a pécsi postaigazgatóságon dolgozik, mint főfelügyelő, majd igazgató. A harmincas évek közepe táján kezdődő szívbaja gyógyíthatatlannak bizonyul. Hosszas betegeskedés után, alig 56 évesen, 1941. július 14-én halt meg.

A muzsikus Schumann János

A továbbiakban kísérjük végig Schumann zenei pályafutását. Az érettségi évében még tanul a pécsi zeneiskolában, ekkor kapja meg harmadszor is a legjobb növendéknek adható Hölzl-díjat. Hogy folytatta-e tovább jogakadémista korában zenei tanulmányait, nem tudhatni. Azt viszont igen - egy 1911-es cikk-kivágatból -, hogy évekkel később, a postatiszti tanfolyam idején Budapesten zeneiskolába (Zeneakadémiára?) járt.

1903 őszén megkezdődött nyilvános szerepléseinek közel három évtizedig tartó sorozata, amelyről szerencsére meglehetősen sok adat maradt fenn. Özvegye halála után került elő egy kis kopott, szakadt kötéstáblájú emlékkönyvecske, melynek első oldalán az alábbi bejegyzést láthatjuk: „Kedves dalárdista munkatársamnak, Schumann Jani barátomnak, a Pécsi Dalárda tagjának buzdításul a jövő munkásságára is. Pécs, 1905. január 3. Haksch Lajos, a Pécsi Dalárda karmestere.” Kötéstábláján pedig ez olvasható: „Föllépéseim emlékéül! Schumann János.” Ebbe a könyvecskébe ragasztotta be az újságok róla szóló cikk-kivágatait: híreket, kritikákat fellépéseiről. Az első a Pécsi Közlönyből való, 1903. november 8-án kelt, az utolsó 1922 decemberében. A tizedik oldalon egy piros szalaggal átkötött barna hajtincs van, mellette a szöveg: „Betöltött húszadik évem emlékére. Pécs, 1905. július 10-én, Jani” Néhány lappal később 1905. július 23-i kelettel egy bölcselkedő szöveg olvasható a zene fontosságáról, jelentőségéről. Szerzője „Igaz híve, s barátja Simacsek Alajos székesegyházi orgonista, zenetanító.” Majd még ugyanebben az évben egy piros rózsát ragasztott be, mellette egyetlen szó: Ilonka...

Korábban említettük már, hogy fuvolázni és csellózni tanult. Kezdeti sikereit mégsem ezekkel aratta, hanem egy teljesen más hangszerrel: tárogatóval. A pécsi

Joglyceum Rákóczi-ünnepélyén szerepelt első ízben évfolyamtársával, Ravizza Ivóval kettesben. Lássuk, mit írt erről a két pécsi napilap: „A nagyhatású beszéd után tárogató duett volt, a melyet Schumann János és Ravizza Ivó adtak elő. Először „Dicsérd Siont és Gyönge violának-ot” adták elő, majd a „Ne hord[d] fennen orrod híres Pozsony város-t”

„Az ünnepi beszéd után Schumann János és Ravizza Ivó tárogató duettet adtak elő... A szép összevágó előadás óriási hatást keltett s kívánatra még egyszer el kellett játszaniok.” Ezután még néhány fellépése volt tárogatóval, 1904 után feltehetően abbahagyta, bár 1912-ben az eszéki magyarok nemzeti ünnepélyén még újra játszott kuruc nótákat.

Fuvolistaként ugyancsak 1903-ban lépett fel először a Pécsi Katolikus Kör felolvasó estjén. Terschak: Caprice de Concert c. darabját adta elő Remesberger Jenny zongorakíséretével. Ettől kedve 1908-ig sok rendezvény szereplője volt. A helyi lapok szuperlatívuszokban írtak felkészültségéről, technikai bravúrjairól, muzikalitásáról. Anélkül, hogy ezt kétségbe vonnánk, annyit azért el kell mondani a korabeli újságírókról, hogy gyakran estek túlzásokba, s a zenekritikához szükséges szakmai ismereteknek többnyire nem voltak birtokában. Hadd idézzem fel közülük a fuvolaművész Schumann utolsó pécsi fellépéséről megjelent véleményeket. A fellépésre a Polgári Kaszinó estélyén került sor 1908. február 22-én. A Pécsi Napló szerint: „Schumann János Terschak: Troubadur fantáziáját játszotta el fuvolán, újabb tanúságtételt téve arról, hogy benne egyik legjobb és legképzettebb műkedvelő zenészünket bírjuk.” A Pécsi Közlöny pedig ezt írja: „Schumann János végzett joghallgató Terschak: Troubadour fantáziáit adta elő fuvolán. Schumann fuvola játékát a pécsi hangversenyeket látogató közönség előnyösen ismeri, hangszerét most is oly virtuozitással kezelte, mint előző alkalmakkor és bőven rászolgált azokra az elismerő tapsokra, amelyekkel a közönség játékát honorálta.” Ezt követően még egy hangversenyen játszott, Bonyhádon. Sajnos, korán megromlott fogai miatt idő elött kellett abbahagynia a fuvolajátékot.

Csellóval első ízben egy kvartettben szerepelt 1904 őszén. A legtovább, harminc éven át főleg ezzel a hangszerrel volt jelen Pécs zenei életében. Szólistaként, alkalmi vagy rövidebb-hosszabb ideig együtt játszó kamaraegyüttesek tagjaként, zenekari szólamvezetőként egyaránt. Sőt, cigányzenészként is! Hallgatótársaival megalakították a Jogászbandát, amiről a Joglyceum évkönyvei is beszámolnak. A Pécsi Katolikus Kör egyik felolvasó estjén, még másodéves korában, 1904. november 2-án, a jogászhallgatókból alakult vonósnégyessel Gounod Faustjának átiratát játszották. Amint a Pécsi Közlöny írja: „Az előadó művészek remek és kitűnően összehangolt játéka annyira megtetszett a közönségnek, hogy nem szűnt meg mindaddig a taps, amíg újra vonóhoz nem nyúltak, hogy magyar nóták eljátszásával köszönjék meg a nekik juttatott elismerést.” Pár hónappal később, 1905 márciusában ugyanez az együttes még egyszer fellépett a Katolikus Körben. Akkor pedig ez áll az újságban: „Ennek a vonós quartettnek szép összetanultságát mutatták, s gyönyörű játékát nem kellett külön dicsérni akkor ha meggondoljuk, hogy mind a négy agilis tagja volt az oly szép sikereket elért jogász Bandának, s akkor, ha tudjuk azt, hogy a vonóskvartett szereplőit is arra késztette a sok s szűnni nem akaró taps, hogy a János vitéz egyes dalait is eljátsszák különösen János vitéz és Iluska kettősét.” Mai ízlésvilágunkban szinte elképzelhetetlen ilyen stílustörés. Legidősebb fia emlékezete szerint már a húszas években történt, hogy egy alkalmi, nem cigány muzsikusokból álló cigányzenekarral Slavonski Brodba mentek játszani.

psz 2000 03 07 surjan miklos 02

 

Schumann János csellóval, 1912-ben

 

Ez azonban csak egy kitérő Schumann muzsikusi pályáján, s inkább a sokirányú érdeklődésére, mintsem zenei ízlésére utal. Annak ugyanis egyre inkább a klasszikus zene állott a középpontjában. Eleinte még népszerűbb műveket, bravúrdarabokat játszik, főleg 19. századi és kortárs szerzőktől. Így többek között Balfe (1808-1870) angol zeneszerző, Briccaldi (1818-1971) olasz fuvolavirtuóz és zeneszerző, Doppler Károly fuvolaművész és zeneszerző (1825-1900), Merkler Andor (1862-1922) kritikus, zeneszerző, Popper Dávid csellóvirtuóz (1846-1913), Ravina francia zongoraművész és komponista (1818-1906) művei szerepeltek repertoárjában. Később érdeklődése fokozatosan a kamarazene felé fordul: Mendelssohnt, Schubertet, Beethovent, Csajkovszkijt, Corellit, Chopint játszik. Éveken át muzsikál a Pécsi Zenekedvelők Egyesületének szimfonikus zenekarában is. Az egyesület fennállásának 40. évfordulója alkalmából 1935-ben rendezett hangversenyeken, de feltehetően már jóval korábban is, ő a cselló-szólam vezetője.

Annak érzékeltetésére, hogyan látták kortársai a csellista Schumannt, álljon itt ismét néhány idézet. A Pécsi Közlöny 1907. december 1-i számában ezt írja: „A Serenadban [Volkmann Robert: Serenád] külön meg kell emlékeznünk Schumann János csellójátékáról. Univerzális zenei talentum ez a fiatalember, aki fokozatosan halad a tökéletesedés felé.”

„Schumann Jánost joggal nevezhetjük művész dilettánsnak, mert bár nem élethivatásként, de komoly ambícióval, nagy készültséggel űzi a zenét. [...] A gordonka - ez a nemes instrumentum - a kezében életre kel s igazi muzikalitással mélyed el az interpretálásban. Különösen finom megértése és érzéstelt előadása az, ami lebilincsel. Technikája, meleg tónusa elsőrendű,” olvasható a Dunántúl, 1914. március 30-i számában. „Gyönyörűen illeszkedett bele a miliőbe Schumann Jánosnak, Pécs kedvelt gordonkásának szereplése. Biztos előadása, meleg tónusa, behízelgő játéka különösen Wienawszky Legendájának előadásával vívta ki magának a közönség páratlan tetszését.” (Dunántúl, 1921. július 17.) „Schumann János, akit joggal nevezhetünk a legnemesebb értelemben vett műkedvelőnek, Corelli gyönyörű, klasszikus csellószonátáját adta elő mély megértéssel, meleg művészettel.” (Dunántúl, 1922. december 15.)

A csellista Schumann kapcsán szót kell ejtenünk különleges hangszeréről is. Lenhárt János pécsi hárfakészítő mester 1904-1905 táján készített egy vonósnégyes hangszergarnitúrát (két hegedű, brácsa, cselló). A hangszerek közös jellemzője, hogy testüknek mind első, mind hátsó lapját kifaragott - és nem ráragasztott - tulipánok díszítették. A szép hangú cselló különlegessége, hogy menzurája a szokásosnál nagyobb, ami abból adódott, hogy a mester a hegedű méreteit arányosan felnagyítva készítette el, s nem a csellónál megszokott méretezést alkalmazta. Ez a hangszer még a család birtokában van. A hegedűk egyike Sikorszki - Zsolnay Miklósé volt. A másik hegedű és a brácsa tulajdonosa ismeretlen.

Térjünk vissza még egy kis időre a hagyományos néven Jogászbandaként emlegetett Jogász Zenekarhoz. Arról, hogy milyen volt ez az együttes akkoriban, amikor Schumann joghallgató volt, a Joglyceum 1905/1906. évi évkönyvéből kaphatunk képet. 1905-ben alakította Stróhmayer Géza joghallgató, s a Jogász Dalárda szervezeti keretében működött. A zenekart a cigányzenekarok mintájára szervezték: Első prímás, tercista, második prímás, két fuvolás, két kontrás, brácsás, két cimbalmos, csellós (Schumann) és bőgős. Ha netán nem cigányzenét játszottak, a tercista Till József, Schumann évfolyamtársa volt az első karmester. „A Jogászbanda csak a magyar nóta művelését tűzte ki célul, s úgy síró nótáival, mint pattogós csárdásaival - minden szereplése alkalmával - a magyar szívekbe kapott s nem ritkán csalt ki egy-egy forró könnyet is,” írja Till József beszámolójában. Első szereplésük 1904. november 25-én volt Mohácson, az Iparos Olvasókör rendezésében. Ennek ismert a műsora is. Az 1906. február 24-én a Siklósi Társaskörben rendezett hangversenyen Schumann nem csak csellózott a Bandában, de fuvolistaként is fellépett: Egy Pastorale Hongroise című művet adott elő Magyar Dezső zongorakíséretével.

Ám nemcsak a hangszeres-, de a kóruszene is vonzotta. Első éves korában, 1904-ben belép a Pécsi Dalárdába, s 1908-ig annak tagja marad. A Pécsi Dalárda 1908. évi jelentése szerint akkora B.III. szólamban énekelt. Bonyhádra kerülésével kénytelen elhagyni a kórust, de a postatiszti tanfolyamot követően feltehetően visszatér, hiszen a Dalárda 1911. decemberi, majd 1914-es hódmezővásárhelyi hangversenyén ő is ott van. 1909-ben a budapesti tanfolyamon már énekkart szervez, amely a Posta- és Távírda Tisztképző Tanfolyam hallgatói hangversenyén mutatkozik be 1910. március 1-jén. Saját szerzeményét adják elő. A Pécsi Közlöny is tudósított az eseményről, és azt írja, hogy „ezen újabb szerzeményével Ábrányi Emilnek Magyar Nyelv című költeményét zenésítette meg, melyet a szakkörök mindenütt a legnagyobb elismeréssel fogadtak.” A Posta című lap pedig ezt: „a művészet jegyében [...] összetoborozta Schumann János mindazokat, akik a zenében és a dalban élvezetet találnak s a kis gárdából nem csak egy vonós quartettet tudott összehozni, hanem egy pompás organumokban bővelkedő még pompásabb szervezett énekkart is alkotott meg, úgy, hogy a vállalkozás sikere eleve biztosítva volt.” 1917-ben Dudás Géza karnagy távollétében újjászervezi a Polgári Daloskört, s szilveszterkor már hangversenyt ad a 12 tagúra olvadt együttessel. A Pécsi Napló így kommentálja: „A hangverseny-torlódások közepette [...] is kiemelkedik az újjászületett Polgári Daloskör tegnap esti hangversenye. A vokális zene egyik legszebb, de legnehezebb formájával, a férfikarra írt a capella művekkel a dalkör kisszámú, de ambiciózus kórusa szép, nívós előadást produkált. A finomabb árnyalatok és a csaknem abszolút biztonságú intonálás a tagok fejlett zenei képességére vallanak, amelyekért nagyrészt a daloskör ügyes, ambiciózus karmesterét, Schumann Jánost illeti az elismerés, aki a dirigensi követelmények mellett a betanítás instruktív, nehéz munkáját is elvégezte. Schumann, aki egyébként, mint komponista és mint csellista is figyelemre méltó, kongeniális megértéssel, stílusosan vezényelte az összes műveket, különösen nagy hatást ért el Tarnay: Üzenet a lövészárokból c. darabjával. A hallgatóság lelkesen, szeretettel ünnepelte a Daloskör tagjait és kiváló dirigensét. Schumann cselló szólóit Mangold Margit kísérte elismerésre méltó precizitással.”

1921-ben megalakítja a Postás Dalárdát, s március 1-jén bemutatkozik vele a budai katolikus kör estjén. Koessler: Végrendelet című hatszólamú vegyeskarát „meglepő szépen tudta kihozni,” írja a Dunántúl. A következő évben, 1922-ben a pécsi postás kultúregylet ünnepélyén hatalmas sikert arat Robert Schumann Cigányélet című vegyeskari művével. „A dalárda dinamikai és ritmikai színezése, helyes stilizálása annyira meglepték a jelenvoltakat, hogy tetszésüknek hosszantartó tapsviharral adtak kifejezést, és karmesterüket, Schumann Jánost többször a dobogóra hívták [... ] fárasztó munkájáért és az elért nagy sikerért az államtitkár elismerését fejezte ki,” írta a Dunántúl kritikusa.

1924-ben a dalárda újjáalakul Pécsi Postatisztviselők Dalárdája néven. A karnagy ismét ő. Külön hangképző, Szterényi József operaénekes, énektanár képzi a kórustagokat, „így a dalárda egyike lett a Pécsett legszebben, legegyöntetűbben éneklő dalárdáknak.” (Horváth Mihály: Muzsikáló Pécs) 1927-ben már versenyre mennek, a szegedi országos dalosversenyen a könnyebb műdalcsoport harmadik helyét szerzik meg, 1928 nyarán a Dunántúli Dalosszövetség kaposvári versenyén ugyanebben a kategóriában első díjat kapnak. Ebben az évben lehetett az együttes színvonala a tetőpontján. A Dunántúl így ír a Pécsi Nemzeti Színházban tartott koncertjükről: „A hangversenyt a postásdalárda nyitotta meg jeligéjének eléneklésével. Kőnig Péter Kórus a naphoz című dalának, majd Schumann János A rokka, Goll: Liliomszál, továbbá az erőteljes norvég dalnak és Brahms bölcsődalának preciz előadása mindenkit meggyőzött a dalárda hanganyagának értékéről, csiszoltságáról, arról a lelkesedésről, amely ezt a fiatal dalárdát áthatja. Az a finom hanghullámzás, amely a pianók fátyolszerű szépségét és a fortissimók változását egyforma szabatossággal és tökéletességgel oldotta meg, nemcsak a tanulásnak, felkészültségnek és fegyelmezettségnek, hanem a tudásnak volt fényes diadala. Az elismerés kifejezésre jutott abban a zúgó tapsviharban, amely a dalárda minden egyes számát kísérte. Schumann János a dalárda kitűnő dirigense, Szterényi Stern Józseffel, a jeles énektanárral büszke lehet erre a nagyszerűen összetanult, pompás hanganyagú dalárdára.” (Dunántúl, 1927. április 12.)

psz 2000 03 07 surjan miklos 03

 

A Pécsi Postatisztviselők Dalárdájának zászlószentelése 1927 júniusában

 

1930. június 14-én tartja a Dalárda az utolsó olyan hangversenyét, melyen Schumann dirigál. Októberben „a dalárda karmesteréül Agócsy Lászlót választották meg,” olvasható a Muzsikáló Pécsben.

Mi történt? Abból a tényből, hogy az Agócsy vezényelte első koncerten, amit a Dalárda fennállása 10. évfordulóján adtak, Schumannról nem történik említés, az újságcikkben neve nem szerepel sem a megjelentek, sem a kitüntettetek között, s hogy a köszöntőkben sem emlékeznek meg róla, a korábbi karnagyról, csakis arra lehet következtetni, hogy távozása nem saját elhatározásából, s nem minden konfliktus nélkül történt. Feltehetően megbántottságát demonstrálandó nem vett részt a jubileumi ünnepségen. Az eseményekben talán döntő szerepe volt annak a különbségnek, amely a múlt század zenéjén felnőtt Schumann és a Bartók és Kodály feltétlen híveként Pécsre érkező fiatalember ízlésvilága között fennállt. Egyébként Agócsy mindössze három hónapig vezette a kórust, 1931 februárjában Szterényi veszi át tőle az énekkar irányítását.

Ezzel véget ért Schumann János karnagyi tevékenysége, legalábbis a nyilvánosság előtt nem lépett fel többet. Azonban nemsokára új kórust szervezett a Hadapródiskolában.

Most még ejtsünk szót a zenetanárról. A Zrínyi Miklós Hadapródiskola 1929/1930. tanévről szóló évkönyve szerint szeptemberben megalakult, helyesebben újjáalakult az énekkar harminc növendékkel. A karmester Schumann János postatitkár, okleveles zenetanár. Érdekes, hogy korábban már működött énekkar a Hadapródiskolában, éppen Agócsy László vezetésével. Itt tehát Schumann lépett Agócsy helyébe. Az első évben új kórusa az intézeti ünnepélyeken adott elő hazafias dalokat, műdalokat. Egy évre rá 60 tagúra nőtt a vegyeskar. Az 1932/33-as tanévben már két énekkart vezet: az 58 tagú vegyeskar mellett létrejön egy 28 tagú férfikar is. Ugyancsak ekkor alakul az a 26 tagú vonószenekar, amelynek a karmestere szintén ő. Tevékenysége minden bizonnyal sok időt igényelt, ezt már nem tudta óraadóként végezni. Kérelemmel fordult a pécsi postaigazgatóhoz 1934. szeptember 17-én s kéri az ének- és zenekar vezetésének engedélyezését. Egy hónappal később kelt a válaszlevél, amelyben közli vele a pécsi posta-főigazgató, „hogy a kereskedelemügyi m. kir Miniszter Úr Őnagyméltósága [...] rendeletében megengedte, hogy Főfelügyelő úr az említett ének- és zenekar vezetését...mellékfoglalkozás képen elvállalhassa, mégis azzal, hogy hivatali elfoglaltságát ne érintse. A Miniszter Úr [...] a díjazás közvetlen felvételét is engedélyezte.”

Az első évben kilenc, a másodikban már tizenhat darabot tanult meg a zenekar: Himnusz, Szózat, indulók, „Bőregéf (Denevér) egyveleg, Manók dala, egy tangó stb. 1935-ben az intézethez kerül Várhalmi (Weigele) Oszkár honvéd-karmester, ő vezeti tovább a zenekart, valaki más meg az énekkart. Schumann ezután 1939-ig csak csellót és nagybőgőt tanít a jelentkező hadapródoknak, akkori szóhasználattal cőgereknek. Feltehetően a tanév végén abbahagyja a tanítást, hiszen már beteg.

Nem volna teljes a kép, amit a muzsikus Schumannról rajzoltam, ha nem említeném meg zeneszerzői tevékenységet. Talán erről tudhatni a legkevesebbet, értékelni pedig két fennmaradt műve alapján nem lehet.

A postatiszti tanfolyam hangversenyén, 1910-ben mutatkozott be először zeneszerzőként kórusművével, melyet Ábrányi Emil: Magyar nyelv című versére komponált. A következő év elején a Pécsi Dalárda mutatja be egy újabb művét Váradi Antal versére: A rózsa temetése címmel, majd 1911 decemberében ugyancsak a Pécsi Dalárda adja elő a Rokka című románcát, az egyetlen befejezett művét, melynek kottája a mai napig megvan. Az újságok szerint nem csak ez alkalommal, de később is nagy sikere volt. Hadd idézzem itt a premierről írt kritikát, amely a korabeli újságírói stílus 'gyöngyszeme,’ vagy inkább paródiája: „fiatal szerzője pécsi ember, a Pécsi Dalárda működő tagja Schumann János - aki egyébként posta és távírda igazgatósági fogalmazó Budapesten s most várja áthelyeztetését Pécsre - a mi közönségünk a hangversenyteremből eddig csak, mint énekest és zenészt, egy szóval, mint agilis előadót ismerte. Mint komponista ma mutatkozott be először, még pedig határozott nagy sikerrel. Első műve mindjárt az alaposan képzett, elmélyedni tudó és invenciózus zenészt árulja el. Kifejező, kedves motívumot talált a rokka per- gés zenei megfestéséhez. Ezzel indul a kórus, amelyben a szólamot a bariton hozza, míg a többi hangnemek diszkrét kíséretet adnak melléje. Azután kiszélesedik a románc. A finom kifejező zene, szinte beszél. Mintha csak magunk előtt látnánk egy szőke fürtű, kedves, bánatos leányt, aki rokkája mellett ül és fon. Pereg a rokka és a leány elgondolkodik. A rokka orsójára csavart fonalak adják neki a gondolatokat. S mennyi ellentét. A rokka pereg. A fonál nő, s ki tudja mi lesz belőle. Az egyikből bölcső ruha, a másikból szemfedő. A szülés örömét és az elmúlás fájdalmát nagy kifejező erővel szövi bele Schumann a románcba. A darabot a dalárda sok szeretettel tanulta be és nagy művészettel adta elő. Így hatása, sikere is nagy volt, úgy, hogy teljes bizalommal és nagy reménységgel nézhetünk a fiatal szerző nagy munkássága elé.”

A Polgári Kaszinó estjén újabb művel jelentkezik. Az újságcikk szerint: „Az est kiemelkedő mozzanata Schumann János pécsi posta és távírda tiszt melódrámája volt. Schumann, akinek egy férfikarát csak nemrég mutatta be nagy sikerrel a Pécsi Dalárda, most Kovács Jenő: A csatatérről c. erős drámaiságú költeményét zenésítette meg. A költeményt maga Schumann szavalta, a kifejező kísérő zene szépségeit pedig Filipovics Józsefné juttatta érvényre a zongorán. Az előadás végén a közönség melegen ünnepelte a fiatal tehetséges zeneszerzőt.”

1912-ben ismét a Pécsi Dalárda mutatja be egy szerzeményét. „ Schumann János, mint csellista és mint zeneszerző mutatkozott be. Utóbbi minőségében sokkal figyelemreméltóbbnak véljük, mert hiszen az igazi művészet az alkotásban rejlik, míg a reprodukáló művészet mindenkor csak másodrendű helyet tölthet be. Igazi muzsikus az, aki zeneileg értékeset alkotni képes. Schumannak immár harmadik szerzeményét halljuk s érdekes a fokozatos fejlődése úgy a poézis, mint a dologbeli készségben. Finita című kara hangulatos, színesen harmonizált, kifejezésteljes mű, mely méltó helyet foglalhat el a magyar műdalirodalomban,” így a Dunántúl. A Pécsi Napló pedig ezt írja: „A második pécsi szerző művét Schumann János írta, akitől a dalárda már mutatott be egy zeneszerzői kvalitásokat eláruló kart. Ma bemutatott művében már csillog a tehetség. Maga a szöveg, Farkas Imre: Finita c. költeménye nem több mint egy kis hangulatkép. De bájosan, meleg szívvel megírt. És Schumann muzsikájának is ez a főerénye: hangulatos, meleg szívvel megkomponált. Teljesen simulékony, kifejező muzsika. Szinte elringat bennünket abba a hangulatba, amelybe a legkedvesebb órákra való visszaemlékezés szokta elringatni az embert. A közönség percekig lelkesen tapsolta a fiatal szerzőt.”

Iratai között fennmaradt egy valószínűleg még nem befejezett mű, amelyet bariton szólóra írt cselló pizzicato kísérettel

Utolsó műve, amelyről adatunk van, a jogászok 1913. március 15-i ünnepségén hangzott el. Erről a Dunántúl tudósít: „Ezután Kovács Jenőnek a szabadságharc jeleneteiből írt remek költeményét szavalta Weigand Béla jogászelnök [...] A költeményhez Schumann János írt mélyen szívből átérzett, művészi becsű zongora-kíséretet [...] a közönség éljenzéssel kérte a színre a zene szerzőjét, Schumann János is, akinek a jogászság nemzeti szín szalagú babérkoszorúval fejezte ki elismerését.” Élete utolsó évtizedében egy opera írásába kezdett. A partitúra töredékeit halála után családja még sokáig őrizte, ma azonban már nem található.

1999 végén kísérletet tettem a Pécsi Dalárda anyagában esetleg megbúvó Schumann-szerzemények felkutatására. Nem jártam sikerrel. Így el kell fogadnunk, hogy a Rokkán s a már említett töredéken kívül zeneszerzői tevékenységének egyetlen emléke sem maradt fenn. S hogy immár soha nem tudhatjuk meg, milyenek voltak, milyen értéket képviseltek próbálkozásai.

Végezetül vessünk egy pillantást arra, kik is voltak ismertebb muzsikustársai. Zongorakísérői között Simacsek Alajos, Angster Emil, Hormos Hoffmann Kálmán, Koch József említhető. Különféle kamaraegyüttesekben pedig együtt játszott többek között Opritia Máriával és Bán Jánossal, Sass Dezsővel és Johann Viktorral, Weininger Margittal, Szendrődy (Zettl) Istvánnal, Sikorszki-Zsolnay Miklóssal, Mestritsné Graef Tildivel. Közülük többen Pacsirta utcai lakásán is gyakori vendégek voltak, rendszeres kamarázásra jöttek össze.

Schumann János neve lassan a feledés homályába merül. Azok, akikkel hajdanában együtt muzsikált, már mind halottak. Talán egy-két tanítványa, ha él még. Az én emlékeimben is egyre halványul alakja, hiszen alig voltam nyolc éves, amikor meghalt. Az apám volt.

Felhasznált irodalom:

200 éves a pécsi állami zeneoktatás

Pécs szab. kir. város összes községi népoktatási tanintézeteinek értesítője, 1899/1900-1903/1904. évi kötetek

A Ciszterci Rend Pécsi róm. kath. Főgimnáziumának értesítője, 1895/96-1902/1903. évi kötetek

A Pécsi Püspöki Joglyceum évkönyve, 1903/1904-1907/1908. évi kötetek

A pécsi m. kir. Zrinyi Miklós reáliskolai nevelőintézet értesítője, 1929/1930-1938/1939.

Horváth Mihály: Muzsikáló Pécs. Pécs, 1959

Nádor Tamás: Pécs zenei krónikája. Pécs, 1995

A Pécsi Napló 1903-1928. évi folyamai

A Dunántúl 1911-1928. évi folyamai

A Pécsi Közlöny 1903-1912. évi folyamai

A Pécsi Dalárda 1908. évi és 1909. évi működése

A Pécsi Polgári Dalos Kör ünnepi értesítője 1934.

40 év a Pécsi Zenekedvelők Egyesülete életéből. Pécs 1935.