Cikkek

Galambos Göller Ferenc: Brüsztle József és műve, a „Recensio”

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 3. szám, 2-20. oldal

Letöltés: pdf20


Galambos Göller Ferenc

BRÜSZTLE JÓZSEF ÉS MŰVE, A „RECENSIO”

A pécsi egyházmegye történetírásának nagy adósságát szeretném e tanulmánnyal törleszteni. Koller Józsefen, Aigl Pálon kívül van még egy kiváló történészünk: Brüsztle József, a papság és a plébániák történetírója.[1] Az utóbbi időben a helytörténetírás teszi számomra Brüsztlét időszerűvé. Ezért szeretném e nagy mű íróját bemutatni. Egyházmegyei történetírásunknak, hogy úgy mondjam, becsületbeli kötelessége e nagy, de szinte ismeretlen alkotót és pótolhatatlan művét, annak létrejöttét, óriási nehézségekkel járó nyomdai megjelentetésének körülményeit ismertetni. A feladat, bár vonzó, rendkívül fontos, de egyúttal nagy nehézségekkel is jár.

Ez az írás tulajdonképpen 1996-ban, Brüsztle halálának századik évfordulóján lett volna aktuális. De most, négy évvel később is kifejezheti azt a megbecsülő tiszteletet, amit a szerző halhatatlan munkájával kiérdemelt. A témára vonatkozó írásbeli emlékek száma igen kevés, és ami ma már ugyancsak nagy nehézség, szinte kizárólag latin nyelvű. Munkámban az a törekvésem is megnyilvánul, hogy ezeket lefordítsam, és így emberközelbe hozzam az alkotót és művét.

 

 

Brüsztle József Antal élete

 

Nevét így írja művének második kötetében, amelyben mondhatni művészi módon mondja el élete változatos történetét.[2]1817. augusztus 6-án született a Baranya megyei Dárdán. Apja Brüsztle Jakab, aki Würtembergből jött Magyarországra és a dárdai uradalomban gróf Eszterházy Jánosnak volt a nevelője. Édesanyja, Maslavac Terézia, Eszékről származott. Amikor édesapja a grófi ifjú nevelését befejezte, az uradalomban számtartói állást kapott. Több testvére is volt, de ezeknek nevét nem sikerült megtalálnom. Brüsztle maga írta le életének történetét művének második kötetében, amikor a bogdásai plébánia történetéről és az ott működött papokról számolt be. Kora gyermekkorában papi pályára szánták, de édesapja 1827-ben bekövetkezett halála után Brüsztlére és testvéreire nyomasztó szegénység várt. Így számára a szellemi pályára készítő felemelkedés útja szinte bezárult. Az anyai rokonok kivették a gyermeket a nyomorúságos falusi iskolából, Eszékre vitték azzal a szándékkal, hogy az elemi iskola elvégzése után ott járjon gimnáziumba.

1830. július 30-án, Dárdán, Szepesy Ignác püspök bérmálta. Itt kitűnt, hogy Istennek más tervei vannak vele és egy év múlva jótevők segítségével Pécsre került. Akkor ismert személyiségek, Foith Henrik, Kelemen József, Farkas József és Vörös Mihály kanonok tizenkét éven át támogatta. A szemináriumban kapott szállást és élelmet. Így végezhette tanulmányait. Közben azonban háromévi kényszerszünet következett. Ő ugyan szívvel-lélekkel készült a papi pályára, de édesanyja súlyos anyagi helyzete arra késztette, hogy segítségére siessen. Ezért egy időre búcsút mondott a tanulmányoknak, visszatért Dárdára, ahol az uradalomban, ahol édesapja is 45 évig dolgozott, írnokoskodott. Ebben a munkában azonban igazából nem lelte kedvét, és három év után saját szavai szerint a földművelést otthagyta, mert Isten szőlőjében kívánt munkálkodni.

 

psz 2000 03 01 galambos goller ferenc 01

 

Visszatért tehát Pécsre és jótevőinek segítségével megkezdhette filozófiai tanulmányait. 1841. augusztus 2-án Scitovszky János püspök október 9-én felvette őt a teológiára. Azonban ezek sem tudták fájdalmát enyhíteni, amit édesanyja halála miatt érzett. 1842. március 6-án vette fel a kisebb rendeket, 1845 augusztusában pedig a székesegyház Szent Imre kápolnájában subdiákonussá és diákonussá szentelték. Pappá szentelése a pünkösd utáni 12-ik vasárnapon történt. Első szentmiséjét szülőfalujában, augusztus 20-án tartotta, abban a templomban, amelyben egykoron a keresztség szentségében részesült. Manuduktora a helybeli plébános, Árvay Sándor, szónoka pedig a beremendi plébános, Ranolder Károly volt.

A primicián szokásos vendéglátás költségeit az uradalom vezető emberei, volt fölöttesei és munkatársai vállalták. Ugyanebben az évben, szeptember 10-én vehette kezéhez első dispozicióját, amely Bogádra, az ottani kápláni állásra szólt. Azonban ezt az állást még el sem foglalta, amikor Beremendre nevezték ki káplánnak. Itt egy évet töltött, majd 1846 október elején Szent Erzsébetre küldte a püspök. Október 15-én ért oda, de a kiszemelt helyen csak a plébánosnak ravatalát találta. Így e helyen egy hónapig adminisztrátorként, majd a plébános kinevezése után négy évig segédlelkészként működött. 1850. november 12-én a megtisztelő Pécs-belvárosi káplán-stációt kapta meg. Ugyanakkor vehette tudomásul prebendáriussá való választását. Ebben a minőségben az egyházmegye rubricistája lett, és szerkesztette az egyházmegyei direktóriumot. Az 1876-ban kiadott „Recensio” második kötete szerint ez már 22 év óta az ő munkaköréhez tartozott.[3] Öt évig volt belvárosi káplán.

1855 nyarán a Székesegyházi Káptalan a bogdásai plébániára nevezte ki Brüsztlét. Szeptember 20-án tette le a plébánosi esküt. A hívek vezetését azonban csak november 1-jén vehette át, mivel elődje is csak akkor foglalta el új helyét. A bogdásai plébániához akkoriban Sellye mezővároson kívül a Batthyány uradalomhoz tartozó több falu és település is tartozott. A plébánián az istentisztelet nyelve magyar és horvát volt. Híveinek száma a 19 településen 2800 volt.[4] Bogdásai plebánossága idején a plébániaházat renoválták és felújították a szükséges felszereléseket. Az udvarban és a kertben megszűnt a régi rendetlenség, a templom számára úrsírt szerzett be. Vörös Mihály kanonok jóvoltából a templom új fehérneműt és más egyházi ruhákat kapott. A plebánia kertje és a templom udvara számára új tölgyfakerítés készült. Ebben az időben Endrőc filia új telepeseket kapott. Ők páronként, az egyházmegyei hatóság jóváhagyásával évi egy forintot és egypár baromfit fizettek.

Mivel a plebánosnak nem volt káplánja, a hatóság két szentmise mondására adott neki engedélyt. Ez az engedély Bogdásáról való távozása után, Olaszon is megmaradt 1869-ig.

Bogdásai működése idején Brüsztle új temetőt nyittatott és áldott meg. 1856. május 4-én Bogdásán, 1856. június 13-án Keresztúron, 1857. március 12-én Endrőcőn és 1860. augusztus 24-én [Dráva]Sztárán.

Bizonyos ideig nála lakott az egyházmegyei hatóságtól nyugdíjba küldött Lichtenstein Pál drávaszentmártoni plebános.[5]

Ezek között a vallásos élettől eléggé eltávolodott emberek között öt évig és öt hónapig kellett elég sokat küszködnie. Nem is annyira a más vallásúakkal, hanem inkább hithidegségben élő saját híveivel.

 

 

Brüsztle József olaszi plebános

 

Az olaszi plebániát a következőképpen nyerte el.[6] A bogdásai plebánia filiái Sellyével együtt a siklósi Batthyány uradalomhoz tartoztak. Olasz is a Batthyányak kegyuraságához tartozott. E filiákban végzett lelkipásztori munkája révén közeli ismeretségbe került a tisztviselőkkel is, így értesült Glatz János olaszi plebános haláláról. Azonnal Bécsbe sietett és 1861. április 1-jén megkapta Batthyány Fülöp kegyúrtól az Olaszra szóló prezentát. Április 5-én Pécsett Král József püspöki általános helynök előtt letette az előírt esküt és május 1-jén, az olaszi templombúcsún Vlasics György esperes, egerági plebános beiktatta. Műve negyedik kötetében, amely 1880-ban került kiadásra, olvashatjuk: „Hamarosan 19 éve annak, hogy Isten segítségével félelem és aggodalom közepette fáradozom saját és híveim lelki üdvösségének munkálásában. Nincs más kívánságom, minthogy életutam nyugodt pályán haladjon, lelkem pedig csendes jámborságnak és békének örvendezhessen.”[7]

Mikor Brüsztle József átvette az olaszi plebániát, kb. 2600 kétnyelvű, horvát és németnyelvű híve lett Olasz, Belvárd, Birján, Nyomja, Hidor, Hásságy és Gyula nevű községben. Utódja Hofmeister Ferenc azt írja róla a História Parochiaeben: „Annyira igénybe vették történeti kutatásai, hogy nem is ért rá lelkipásztorkodással foglalkozni.”[8] Ez azonban nem felel meg a valóságnak, ugyanis műve negyedik kötetében sok mindenről értesülünk, ami Olaszon történt.

1866-ban a templomtornyot kellett renoválni, új bádoggal kellett fedni, új kereszttel ellátni. A szentsír kápolnában a Fájdalmas Anya tiszteletére állíttatott 1867-ben oltárt. Ugyanebben az évben Mária Magdolna tiszteletére készült oltár. 1868-ban a templom új mellékoltárt kapott, ide a villányi plebánia templom főoltárképét vásárolta meg. Hidor filiában 1862-ben, (Kis)Gyulán 1871-ben, Olaszon 1872-ben, Birjánban 1874-ben alakíttatott ki új temetőt, illetőleg a régit megnagyobbíttatta. Az olaszi plebániaház elhanyagolt állapotban volt, de eredetileg sem volt alkalmas beosztású. Így 1878-ban került sor a ház felújítására. Új tetőt kapott, de hamarosan kitűnt, hogy a zsindelyek lyukasak. Ennél az építkezésnél a plebános kérésére a hosszú folyosó végén kisebb kamrát alakítottak ki, de e munka költségeit neki kellett viselnie. A templomról azt is megemlítette, hogy kilenc éve szorgalmazza annak renoválását, de eredményt nem ért el.

Brüsztle személyes életére vonatkozó adat alig került elő. Kiemelendő, hogy magyarul, horvátul, németül anyanyelvi szinten beszélt, latin tudása pedig perfekt volt. Ezt ő természetesnek mondotta, mert annak idején a gimnázium harmadik osztályába csak az léphetett, aki a történelmet latinul tudta elmondani és latinul tudott számolni.[9]

A papi zsolozsmát öregkorában is naponként elmondta. Könyvtartót helyezett maga elé, arra fektette breviáriumát. Kitűnő szónok volt már káplán korában is, és Pécs katolikusai szívesen hallgatták-olvassuk a nekrológban. Utolsó káplánja, Horváth Mihály elmondja, hogy az ő korában is emlegette a nép, mily gyönyörűen magyarázta heteken át a lorettoi litániát. Egy-egy strófát elénekeltetett orgona kísérettel, utána magyarázatokat fűzött hozzá.[10]

Ismeretes, hogy lelkipásztorkodásában konkrét gyakorlati szempontok is érvényesültek. Abban az időben már nagyon elszaporodtak az egyforma keresztnevek a falvakban. Így Olaszon is. Igen sok Popovics nevű család élt, és a gyermekek általában a János, József, István, Kata, Anna, Mária stb. nevet viseltek, de a német falvakban is ugyanez volt a helyzet. Nem egyszer hagyatéki perek igazságtalanul végződtek ezek miatt az egyforma keresztnevek miatt. Ezt Brüsztle helytelennek tartotta és kihirdette: Ezentúl ő ad nevet a gyermeknek kereszteléskor. Írást adott a keresztszülők kezébe és abban igen röviden leírta a szent élettörténetét, hogy tudják, mikor van a gyermek névnapja. Így újra régi keresztény nevek kerültek forgalomba: Leó, Pius, Gallus, Rafael, Bálint, Ludmilla, Franciska, Afra, stb. Ezekből egyik-másik még most is megtalálható, amikor mára nem-keresztény nevek hódítanak.

Munkatársaival, a káplánokkal igen jó viszonyban volt, megbecsülte, sőt szerette őket. Utolsó káplánja szerint: „tudtommal soha nem kért dispoziciót valamelyiknek elhelyezésére. Mikor pl. Dobos Henrik lett a káplánja, Sipos Istvánnal együtt így mutatta be őket Trischler kántornak: „Itt hozom a bandámat.” Elaggott korában is velünk érzett. Mikor néhány káplán látogatóba jött hozzánk, megtörtént, hogy befogatott és sört hozatott Nyomjáról, és maga is megivott velünk egy-egy pohárral.”

„Brüsztle az aulában nem sokszor lábatlankodott. Ott létem alatt, tudtommal, csak akkor írt az aulába, mikor engem kért vikáriusának. Mikor engem feljelentettek a püspökségen, határozottan kiállt mellettem. Egy hibája volt, hogy fiatalabb korában nem engedte a káplánokat hitoktatásra az iskolába járni. Az a hamis elképzelése volt, hogy a tanító kötelessége a hitoktatás, a papnak joga az ellenőrzés. De később a káplánok nem törődtek ezzel a tilalommal. Az iskolai vizsgákat a templomban tartotta.”[11]

Betegségről egyszer található megjegyzés egy 1876. december 13-án Kovács Zsigmond püspökhöz írt levélben. Ebben megemlíti, hogy nem lát jól és fájós térde is nehézségeket okoz járás közben, ezért nem hagyja el otthonát.[12] „Öregségében egészen tehetetlen volt. Az olaszi főoltár négy lépcsőjére korlátot készíttetett, lépcsőima után abba kapaszkodott, ott azonnal elkapta az oltárt.”[13]

„Utóbbi időben rohamos hanyatlásnak indult az erős, egészséges szervezet. De ennél is feltűnőbb az ismerősök előtt, hogy a ritka emlékezőtehetséggel megáldott férfiú, aki fejében tartotta az adatokat, kinek feje élő archívumnak nevezhető, utóbbi időkben éppen ezen tehetségében mutatott legnagyobb fogyatkozást. Még jó barátainak emléke is elmosódott lelkében. A megviselt szellemi képesség még a halál előtt felmondta a szolgálatot.”[14]

1895-ben volt az aranymiséje. Erre az ünnepélyre Dulánszky Nándor püspöktől köszöntő sorokat kapott. „Főtisztelendő Plebános Úr! Még egy kis idő és itt lesz ötven éve annak, hogy Uraságod a püspöki kézrátétel által a papszentelésben részesült, hogy megkezdje működését a lelkipásztori munkában. Ezt a szolgálatot hűségesen teljesítette, ezen felül arra is törekedett, hogy megírja az egyházmegye történetét. Mit is használt volna a hosszú élet, ha a lelkiismeret csendes szava nem bizonyítaná hangos szóval, hogy Isten dicsőségére fordítottuk azt. Az élet értelme ugyanis abban áll, hogy teljesítettük kötelességeinket. Ezen ünnepélyes alkalommal gratulálok Uraságodnak, az Úr szőlőjében végzett munkájához és az egyházmegyében szerzett érdemeihez. Szívem mélyéből köszönetet mondok és kérem az Urat, hogy kitűnő munkásságáért adja jutalmul az elhervadhatatlan dicsőség koszorúját.

Nádasd, 1895. július 31.”[15]

Aranymiséjén Troll paulai Ferenc, választott püspök volt ünnepi szónoka.

 

 

Brüsztle József halála

 

Az a tény, hogy vikáriust kért, jelezte, hogy ereje fogyóban volt. Aranymiséje után, 1896 húsvét előtt két héttel Streicher József, németbólyi plebános meggyóntatta és megáldoztatta, de a szent kenet szentségét nem adta fel. „Ezt szükség esetén végezze vikárius uram [...] Nagycsütörtökön annyira rosszul lett, hogy jónak láttam és ungáltam. Az öregúr velem mondta a confiteort és válaszolt a versekre. Nagypénteken reggel én végeztem a funkciót. Trinn káplántársam gyóntatott. Értem jöttek, hogy menjek le. Szóltam Trinnek, hagyja abba a gyóntatást és menjen az öregúr ágyához, aki haldoklik és mondja el a haldoklók imáját. Nagyszombaton halt meg, húsvét hétfőn Troll nagyprépost temette.”[16]

Brüsztle József 79 éves korában halt meg. Olaszon 35 évig működött, mint plebános és az olaszi temetőben temették el. Horváth Mihály vikárius megemlíti: „Nagyra becsültem Brüsztle munkásságát, de nagyon sajnálom szegényt, hogy mint simplex sacerdos került az Úr trónja elé.” Azaz semmiféle kitüntetést nem adtak neki.[17]

 

 

A Recensio universi cleri dioecesis Quinque-Ecclesiensis

 

E rész megírásában majdnem kizárólag a műben található megjegyzésekre vagyunk utalva. 1866-ban találjuk az első nyomot a Religióban: „Brüsztle József évek óta foglalkozik Recensio című művével.”[18] Ez a néhány év tulajdonképpen tizenkét évet jelent. Ugyanis, amikor 1874-ben megjelent művének első kötete és azt a „jóakaró olvasónak” ajánlva írja: „Huszonkét év múlt el azóta, hogy elhatároztam az elmúlt kétszáz év papjai névsorának összeállítását.” Visszakövetkeztetve az 1852-es évhez érkezünk. Akkor nevezték ki Pécs-belvárosi káplánnak. Valószínűleg itt már erősen dolgozott célja megvalósításán.[19]

Brüsztle magyar nyelven is nyilatkozik munkájának céljáról. Az eddigi egyházmegyei történetírókról a következőket mondja: A „Doctissimus Praepositus.” Koller József a püspökség és a püspökök történetét nyolc kötetben a 18. század végéig, Aigl Pál a Káptalan történetét kutatta és írta meg. Egyik sem foglalkozik a plebániákkal, a plebánosokkal, és a lelkipásztorkodó Koller József a püspökség és a püspökök történetét nyolc kötetben a 18. század végéig, Aigl Pál a Káptalan történetét kutatta és írta megpapsággal. Én határokat szabtam magamnak, amelyeket nem akarok átlépni: csupán az egyházmegye papjaival, a plebániákkal, ezek összefüggéseivel és a helyek történetével foglalkozom.” Úgy látszik, akkor már jelentkeztek kritizáló hangok, ezért írja: „vannak akik többet követelnek, mint amennyit nyújtani tudok, pl. a betelepítés, a püspöki és a káptalani jövedelmek statisztikáit és más mellék körülményeket is várnak; ehhez azonban többször öt évi idő munkája és több személy foglalkozása és kutatása volna szükséges, egy személytől nem lehet ennyit várni.”[20]

A negyedik kötet utószavában még egyszer visszatér a könyv keletkezéséhez: „A hatalmas piramisok felépítése az első kő elhelyezésével kezdődött. Az én művem is hasonló módon jött létre: az eszme, a terv volt az, hogy összegyűjtöm az egyházmegye papjainak nevét a törökvilág megszűnésétől mind a mai napig. Ez volt az első kő elhelyezése. Így igazolódott be a közmondás: adde parvum modico, magnum cumulabis acervum = adj keveset a kevéshez, nagy tömeg lesz belőle.”[21]

Magyar nyelven is írt arról, mi vezette őt terve megvalósításában.[22] „Boldog emlékű Scitovszky János, akkor még pécsi püspök az 1842-es schematizmus végén kiadott egy papi necrologot, mely magában foglalni látszott minden meghalt Pécs-megyei papot a török kiűzése, tehát a 17. század végétől bezárólag 1841. évig. Ez a necrolog több mint 150 évi áttekintést nyújtott volna a pécsi megyére és papságára. Ámde én abban több hézagot és hiányt, sőt kronológiai tévedést és sok név elferdítését tapasztalván, ezt néhány paptársammal közöltem. Ezek felszólítottak, javítsam ki a hibákat és pótoljam a hiányokat.

Hozzá is fogtam a munkához, és írásban megkerestem a Pécs-megyei lelkészurakat, szíveskedjenek elődeik sorozatát, halálozási idejűket, más róluk szóló adatokat velem közölni. Itt azután új nehézségek támadtak, mert számtalan egyénről sem a halál idejét, sem azt, hová lettek, nem volt kitalálható. Ezért a megyei levéltárat kezdtem megvizsgálni és tapasztaltam, hogy igen sok pap megyénkből eltávozván, más megyébe költözött, ismét mások a szomszéd vagy távolabbi megyéből a pécsibe nyertek felvételt; itt lelkészkedtek, itt is végezték életpályájukat. Ezért múlt évben [1867] néhány ezer kereső levelet küldtem szét, felkérvén drága hazánknak csaknem minden püspöki megye lelkészét, hogy tudassák velem elődeik nevét. Kérelmem sok helyütt nem volt sikertelen, számtalan papról kaptam adatokat és útbaigazítást.

Ez alatt forgattam Koller, Katona, Pray, Feszler, Fuxhofer és mások műveit, továbbá a legrégibb és újabb püspöki látogatási okmányokat.[23] Így igen sok, a plebániákat illető történelmi adatot találtam. Ekkor határoztam el, jó lenne a Pécs-megyei plebániákat rövid vázlatban, de főleg a papokat némi kis életleírással ellátni. Most tehát Recensio totius cleri dioeceses Quinque Ecclesiensis a fine seculi 17-i usque hodierna tempóra, interjectis quibusdam commentariis historicis ac biographicis cím alatt kidolgozni a munkát. Ennek feladata lenne a pécsi papságot név szerint rövid életrajzban megismertetni. Azokat a papokat, akik azelőtt a Pécsi egyházmegye tagjai voltak, majd más megyébe kerültek vagy szerzetben élnek. Azokat a papokat is szándékozom bemutatni, akik régebben a pécsi megyében szolgáltak, de nem mint plebánosok, így tehát a plebániákban elő nem fordulnak, később nyom nélkül eltűntek. Szeretnék egy általános papi necrologot naptár alakban is készíteni. Megvallom: sűrű és kitartó többévi kutatásommal sem mehettem volna sokra, ha Magyarhon lelkészei és az egyházmegyei hivatalok, úgyszintén több külországi pap munkámat a kívánt adatokkal nem támogatták volna. Ezeknek hálás köszönetet mondok, akik kérelmemre hajolván, a kért adatokat megküldeni méltóztattak. Különösen pedig kiemelem az esztergomi, váci, csanádi és fehérvári megyék lelkészurait, kik legnagyobb előzékenységgel válaszoltak és segítették munkámat. Mivel pedig még sokan vannak, akik kérelmemre nem válaszoltak, ismételve kérem paptársaimat, méltóztassanak velem tudatni elődeik neveit.”

Brüsztle az általa tervezett egyházmegyei necrolog egy részletét be is mutatja a július hónapot az 1787-es és 1858-as években. Majd így folytatja: „Miután pedig a Pécs-megyei papok közül sokan elhagyták megyénket, anélkül hogy nyomukba akadhattam volna, vagy ha meg is tudtam hová lettek, mégis halálozási helyük és idejük ismeretlen maradt.” Majd így folytatja: Felsorol hetvennégy nevet; ezekből tizenötnek esetleges egyházmegyéje lehet: csanádi, váci, fejér, győri, esztergomi, egri, szombathelyi vagy erdélyi. Megjelöli az évszámot is, amely után a kérdéses egyén keresendő. Kérését így fejezi be: „Azon t.c. lelkész urak, kik engem tudósításaikkal szerencséltetni szíveskednek, méltóztassanak leveleiket az Olasz plébániára címezni, Baranyában, u.p. Szederkény.”

Mivel semmiféle adat sem maradt meg, sikerült-e válaszokat kapnia, nem tudható, eredményes volt-e a kérése.

 

 

A mű sok küzdelemmel járó megjelentetése

 

Azt lehetne gondolni, hogy az anyaggyűjtés jelentette Brüsztle József számára a nagyobb gondot. Nem így volt! A sokkal nehezebb feladat a nyomdaköltség előteremtése volt. Az olaszi plebániára történt kinevezése után egy paptársa gratulált neki imigyen: „Aranybányát nyertél!” Pedig ez sem így volt, mert az olaszi plebánia községei még a megélhetést sem biztosították, amint azt maga panaszolja. Támogatóra volt tehát szüksége. Kovács Zsigmond püspöknek írja 1873. február 26-án: „az anyag együtt van, de arról, hogy a történeti jellegű munka megjelenhessen, már rég lemondtam, két okból: egyrészt nagyon kicsi volt az előjegyzések száma, másrészt az ezzel összefüggő gondjaim aláásták testi egészségemet is. Ebből a szorongásból az utóbbi időben azok segítettek kiemelkedni, akik arra tettek ígéretet, hogy támogatják törekvésemet, ha a kéziratot nyomdába adom. Így Isten segítségével hozzáfogok ennek a nagy vállalkozásnak végrehajtásához. Az Úr segítségében bízva megkísérlem az első kötet kinyomtatását. Egy kötetbe nem fér bele az egész anyag, kettő vagy három meg fog vele telni.

Ezek előre bocsájtása után kérem Kegyelmességedet, hogy szíveskedjen anyagilag hozzájárulni. Megígérem, hogy mindazt, ami a finomabb lelkületű olvasókat sérthetné, kihagyom, illetve a hangnemet tompítani fogom. A másik dolog, amit kérni szeretnék, szíveskedjen hozzájárulni, hogy az egyházmegyei könyvtárból egy-egy könyvet hazavihessek, ugyanis ott sem hely, sem idő nincs arra, hogy pl. a Fejér-kódexből, vagy másokból szövegeket másolhassak ki.”[24]

A püspök válasza az volt, hogy Brüsztle szíveskedjék április 5-én személyesen megjelenni az ügy bővebb megbeszélésére.

Ilyen körülmények között jelent meg 1874-ben az első kötet, mely a székváros plebániáit, a püspöki intézményeket, a szerzetesházakat, a papok, szerzetesek és püspökök életrajzát tartalmazza.

A második kötet megjelenése előtt a Kovács püspökhöz 1875. augusztus 4-én írt leveléből a következőket tudhatjuk meg: „A múlt év folyamán, amikor Excellenciád a nyárádi bérmálásról visszatérőben megszállt Bólyban, azzal a hírrel örvendeztetett meg, hogy kifizetést nyert az első kötet kinyomtatásához ígért 500 forint. Egyúttal azzal a reményt keltő ígérettel bocsájtott el, hogy a második kötet költségeihez is hozzá fog járulni. Ezt az igazán atyai ígéretét június 24-én Dályokon is megerősítette. Sőt, harmadízben még egyszer, amikor október hónapban az Önnek szánt tiszteletpéldányt átnyújthattam. A második kötet kézirata közben többször is bővült. Most ez is készen áll és már csak Nagyméltóságod mecénási nagylelkűségére vár.

Korábbi jótevőm most is biztosított 300 forintot. Most tehát, mivel minden készen áll, ismét Excellenciádhoz fordulok kérésemmel, szíveskedjék a megígért támogatásban részesíteni. Kérésem támogatására megemlítem, néhány testvér véleményét: miután kéziratomban néhány plebánia történetét áttanulmányozták, azt állítják, hogy most, mivel a vidéki plebániákkal foglalkozom, e második kötet már jobban fölkelti az olvasók érdeklődését és kíváncsiságát. Sok helyről kapok érdeklődő véleményeket, és kérdezik, hogy mikor elégíti ki a kiadvány a várakozásukat. Ez a kötet néhány oldallal többet tartalmaz az előbbinél. [.] Biztosíthatom Excellenciádat, hogy nem nyereségvágy, nem a dicsőség vagy elismerés utáni óhaj ösztönöz, vagy vezet arra, hogy az összegyűjtött anyagot publikáljam. Az a véleményem, hogy semmiféle emberi elismerés nem pótolhatná a magamra vállalt és elviselt fáradalmakért, a sok költségért, egészségemet próbára tevő áldozatokért. Törekvéseim rugója, hogy egyházmegyénknek, amely nekem mindig kedves lelkianyám volt, amely mindig táplált és mindmáig oltalmazott, és papságának történetét összeállítsam. Ennél szerényebb kívánság és mozgatóerő nem volt soha lelkemben. Engem nem érhetne nagyobb lelki megrázkódtatás, mint hogyha annyi kitartó munka és fáradozás hiába lett volna. Ha kérésemet kegyeskedne meghallgatni, kérem kegyes hozzájárulását, hogy a második kötetet, miként az elsőt is Excellenciádnak ajánlhassam. Legkisebb káplánja Brüsztle József olaszi plebános.”[25]

A felelet augusztus 12-én kelt Nádasdon.

1875. augusztus 26-án megnyugvással írja Brüsztle Kovács Zsigmond püspöknek, hogy Ramazetter Károly nyomdász és Pollák pécsi kanonok értesítették, hogy a kinyomtatáshoz megígért 500 forint már megérkezett és az erről szóló nyugtát is mellékelték.[26]

Brüsztle most bizonyos mértékig megnyugodhatott. Ez azonban nem sokáig tartott, mert újra sötét felhők tornyosultak a munka menetének egén. Ez Kovács püspökhöz 1876 decemberben írt leveléből tűnik ki. Kovács Zsigmond püspök ugyanis megsértődött, mert valamilyen félreértés következtében még nem kapta meg az új kötetet.

„Kegyelmes Uram! Mint derült égből a villámcsapás, úgy érintett a hír, amit káplánom hozott, hogy ugyanis Excellenciád még nem kapta kézhez a már megjelent kötetet. Hasonlóképpen az is gondot okozott, hogy a kötet utolsó lapján levő Monitum [figyelmeztetés] című írásomat úgy értelmezhette, ahogyan az félreértésre adhatott okot. Ebben tudomására hozom az olvasónak, hogy 1875 augusztusában 60 plebánia leírását átadtam a nyomda vezetőjének. Ő szóban is, írásban is megígérte, hogy a kötet 3 hónapon belül [októberre] meg fog jelenni. Azt hittem az adott szó kötelezi az embert. Verba ligant homines, taurorum cornua funes = mint az ökör szarvát a kötél.[27] Ezért én még formális szerződést sem kötöttem, hiszen a munkabér egy része máris kifizetésre került. Persze a szavak akkor dicséretesek, ha azokat tettek követik. A nyomdásznál nagy bőségben voltak ígéretek, de a tettekből semmit sem tapasztaltam. Ígéreteit megszegve valóságos Fabius Cunctator lett, de ezekkel az ügyet nemhogy előbbre nem vitte, ellenkezőleg késlekedésével újabb és újabb bosszúságot és keserűséget okozott.

Mégsem hagyok föl tervemmel, hogy megfeleljek olvasóim elvárásainak. De lehetséges lesz-e terveim megvalósítása, ha a szükséges költségek nem állnak rendelkezésre, vagy hogyha egészségi állapotom teszi ezt lehetetlenné? Ezt csak a jó Isten tudja, mert: „Tempora labuntur, tacitisque senescimus annis. Et fugiunt freno non remorante dies.” (Ovodius: rohan az idő, észrevétlenül megöregszünk, az évek múlásával, miközben napjaink feltartóztathatatlanul tovasiklanak.)[28]

Brüsztle így folytatja levelét: „ha ebben az ügyben nem tudnám magamat igazolni, nemcsak az udvariatlanság és a tiszteletlenség bűnébe esnék, hanem nagy hálátlanságba is, amit nagy Jótevőm iránt éreznem kötelességem. Be kell vallanom - amit a régi közmondás így fejez ki: ha valakit hálátlannak mondasz, a legnagyobb rosszat mondod róla. Ha fiatal koromban jótevőim iránt mindig hálás voltam, akkor most hatvan évesen esnék a hálátlanság bűnébe? Távol álljon tőlem!

Nem akarok Excellenciád terhére lenni, ezért igyekszem a szomorú történetet röviden elmondani: októberben a könyvkötő levél kíséretében elküldte a könyvek egy részét. A levélben többek közt ezt írta: Das Exemplar Seiner Excellens wurde bereits abgeholt.” [A püspök úr Excellenciájának példányát már elvitték.] Azt hittem ezt a mondatot úgy kell értelmezni, hogy Excellenciád lapozgatni kívánt a kötetben, ezért elhozatta a könyvkötőtől. Erről annál is inkább meg voltam győződve, mert amikor Pécsett jártam, tiszteletemet akartam tenni Excellenciádnál. A palotában egy testvér felvilágosított, hogy nincsen otthon. Azt is megtudtam tőle, hogy Excellenciád rossz néven vette, amit a Monitum-ban írtam, hogy ugyanis kételkedem abban, hogy lehetséges lesz-e művem további, folytatólagos kiadása.

Ezekből az értesülésekből azt szűrtem le, hogy Excellenciád a második kötetet már átnézte. A könyvkötő viszont úgy értelmezte, hogy ő az első kötetet hozatta el a püspöki székházból, hogy a második kötetet, az elsőhöz hasonlóan kösse be. Ha a sok munkától és aggodalomtól terhelten helytelenül értelmeztem a levél kérdéses szavait, - mivel mindez jóhiszeműen történt - úgy vélem, talán nem lennék méltatlan bocsánatának elnyerésére. Esdekelve kérem tehát Excellenciádat, fogadja el bocsánatkérésemet, és mentségeimet szíveskedjék mérlegelni.

Amit a Monitum-ban előadott kétségeimet illeti, az sajnos nem volt egészen ok nélkül való. Először a munkálatok költségkihatásaira gondolok. Ön atyai jósággal támogatta e kötet kiadását. Ezt az összeget Troll kanonok úr 200 forinttal megtoldotta. Azonban az előjegyzések száma - mivel papjainknak csak egyharmada tartozik ezek közé és ezek közül is többen meghaltak már - bizony csak százegynéhányra nőtt. Az ebből befolyó összeg ha mindannyian pontosan fizetnek, kitesz 300 forintot.

A nyomtatásban sok hiba csúszott bele. Ezeknek átjavítása és újranyomása új költségekkel terheli az összkiadásokat. Összesen már 1300 forintnál tartunk. A könyvkötő a prelátusoknak szánt példányokért 150 forintot kapott, tehát a végösszeg immár 1450 forint. A hiányt magamnak kell pótolni. Ehhez számítandók a kisebb költségek: csomagolás, lepecsételés és postaköltség. Ha ugyanis utánvéttel küldöm el, egyharmada sem venné át. Az első kötetnek külön csomagban való küldése a prelátusokhoz, részben kiegyenlítette a postaköltséget. Néhányszor azonban (kendőzetlenül be kell vallanom) annyit sem fizettek, amennyi a könyv, a postaköltség, a csomagolás összköltsége.

A második kérdésre, hogy milyen az egészségi állapotom azt felelhetem: ingadozik ugyan, de amennyire lehet, lelki erővel próbálom pótolni ellenálló képességemet. Néhányan azonban, akik munkámat tudatosan ítélik meg tévesen, újabb szorongásokba kergetnek. Ha az ilyen jellegű támadásokkal szembeállítom a belső és külső, valamint a prelátusok hozzám érkezett kedvező fogadtatásról biztosító leveleit mérlegelem, (bár dicséretekre soha nem vágyakoztam), akkor az ellenérzésű dehonesztáló véleményeket beteges lelkületüknek tulajdonítom. A költő szavait idézem fel lelkemben: „Si desint vires, tamen est laudanda voluntas.” [Ha hiányzik is a megfelelő erő, az igyekezet mégis dicséretre méltó.] Pedig én biztosan erőmön felül dolgoztam, megfeszítettem testi erőmet és legyőztem ezernyi akadályt. Most már csupán a kiadáshoz szükséges pénz hiánya miatt járok el óvatosan.

Olasz, 1876. december 13. Alázatos tisztelettel legkisebb szolgája Brüsztle József olaszi plebános.”[29]

Kovács püspök ideiglenes elfordulása Brüsztlétől, talán nem is elsősorban a mű második kötetével kapcsolatos, hanem sokkal inkább azokkal a nehézségekkel függ össze, amelyek a pécsi egyházmegyei papság egy részénél jelentkeztek. A püspök kormányzási módszerei a papság egy részében (ma már mindegy akár jogosan, akár jogtalanul) elégedetlenséget váltottak ki, ez végül is oda vezetett, hogy Kovács Zsigmond a pécsi püspökségről lemondott és a veszprémi püspöki székbe távozott. 1877. május 6-án nevezte ki I. Ferenc József király Kovácsot veszprémi püspökké. Azt írják róla Veszprémben: „A pécsi püspökséget főleg jótékonyságával tette emlékezetessé, 200.000 forintot adott különféle emberbaráti és népnevelési célokra. Kitűnő egyházi szónok volt, papjait is igyekezett irodalmi munkálkodásra bírni. Mikor Veszprémbe került, még csak 56 éves volt, de már megtört ember, idegbaj gyötri és tüdeje is gyenge.”[30]

 

 

Brüsztle József és az egyházmegyei direktórium

 

Mint fent már említettük, Brüsztle 1854-ben, mint Pécs-belvárosi káplán a „megtisztelő” prebendáriusi tisztséget is megkapta. A 20. században karkáplánságnak nevezték ezt a szolgálatot. Így a direktórium szerkesztése is az ő munkakörébe tartozott. A direktórium az egyházi liturgikus előírásaival kapcsolatos naptár. Bogdásai plebánossá való kinevezésekor, mivel nem volt káplánja, szeretett volna erről lemondani. Azonban Girk György püspök (1862-1868) kérésére és az egyházmegye érdekét szem előtt tartva, tovább is végezte ezt a feladatot. Azt tervezte, hogy majd ha 25 éves ezzel kapcsolatos jubileuma következik, leteszi ezt a munkakört. 1876-ban már 22 éve ő állította össze ezt a fontos naptárt a papok részére. És ekkor kapta azt a levelet, amellyel megvonták tőle a szerkesztését. Ez abba az időszakba esik, mikor Kovács Zsigmond püspökkel bizonyos félreértése volt Brüsztlének.

A felmentést a következőképpen adták tudtára: „Főtisztelendő Plebános Úr! A székesegyházi prebendiáriusok kérvényt intéztek az Egyházmegyei Hatósághoz, melyben azt kérik, hogy ezentúl ők szerkeszthessék a direktóriumot.

Abból a megfontolásból, hogy ez a tevékenység a prebendáriusok munkaköréhez tartozik, az a határozat született, hogy zavarok elkerülése végett, melyek idők folyamán előadódhatnának, a Hatóság a Konzisztórium meghallgatása után, kérésüknek eleget tett.

Mikor megköszönöm e téren eddig végzett munkáját, egyben megkérem, szükség esetén tanácsával segítse a prebendáriusokat. Mély tiszteletem kifejezésével maradok híve Sláby Ferenc, püspöki általános helynök, Pécs, 1876. Január 20.”[31]

Brüsztlét meglehetősen szomorúan érintette ez az eljárás, és műve második kötete végén következőképpen reflektál: „E határozattal összefüggésben közlöm az olvasóval: nagyon köszönöm elöljáróimnak a sok éven át élvezett bizalmát. Igen tisztelt paptestvéreimnek pedig a szeretetét és jóakaratát. Kérem, ajándékozzanak meg tovább is ezekkel.

Megjegyzem azonban, hogy amennyire én tudom, a direktóriumra vonatkozóan az egyházmegyének nem volt pozitív határozata vagy rendelkezése. Csupán szokássá vált, hogy a prebendáriusok, akik naponként a kanonoki zsolozsmánál jelen vannak a kóruson, készítették a direktóriumot. A múlt században, amikor idős és eléggé elgyengült papokat alkalmaztak a kóruson, ezek ezt a szerkesztési munkát nem tudták elvégezni. Közvetlenül a török idők után, a nagyszombati jezsuiták állították össze és nyomatták ki ezt az egyházi naptárt. Későbbi időben vidéki papok szerkesztették. Ilyenek: Bogdanovics Jakab, darázsi plebános (1682-1757),

Beankovics Tamás, himesházi plebános (1709-1770), Juren Márton, bogdásai plebános (+1772). A legutolsó években pedig gróf Welsersheimb Péter, nyárádi plebános (1761-1840) hosszabb ideig volt az egyházmegye rubricistája.”

 

 

A Recensio Dulánszky Nándor püspök alatt

 

Dulánszky Nándor püspök 1877. november 8-án foglalta el a pécsi püspöki széket. Brüsztle elsőrendű érdeke az volt, hogy tovább is megkapja a püspöki segítséget műve harmadik és negyedik kötetének kiadásához. Kb. egy évig várt, aztán 1878. október 7-én írásban fordult az új főpásztorhoz. Levelében többek között ezeket írja: „Kegyelmes Püspök Úr! Szíveskedjék levelemet megértően és kegyesen kézhez venni, és kérésemet kedvezően elintézni.

Nem való, hogy valaki, aki megkezdi egy mű létrehozását, munkáját félbehagyva és a leküzdhetetlennek látszó akadályok miatt annak befejezésétől elálljon; így az annyira óhajtott célt meghiúsítani engedje. Nekem is érdekemben áll, hogy művemet a felénél ne hagyjam abba. Miután a Recensió című művem két kötete már megjelent, nem akarom, a következő kötetek megjelenésének lehetőségét veszélyeztetni. Nem szeretnék ahhoz a tornyot építő emberhez hasonlítani, akinek nem volt meg a befejezéshez szükséges pénze.

Nem régen lehetőségem volt Kegyelmességeddel személyesen beszélni és akkor kérésemet élő szóval adhattam elő. Akkor azt a választ kaptam, hogy gondomat írásban terjesszem elő. Most ezt szeretném megtenni. A mű első kötete kiadásánál akkori püspökünk, Kovács Zsigmond, egy bizonyos egyházmegyei pénztárból 500 forinttal járult hozzá, hogy a költségeket fedezni tudjam. Olyan jóakaratú ígéretet is kaptam, hogy a folyamatosan megjelenő további kötetek nyomdai költségeinek fedezésében is támogatni fog. Így a második kötet megjelentetéséhez hasonló összeggel járult hozzá - ígérete szerint. Nagyméltóságod kegyességére hivatkozva bizalommal kérem, szíveskedjék művem folytatásához és befejezéséhez anyagi támogatást nyújtani. A kötet egyharmada már elkészült és a következő hónapban befejezéshez jut. Ismételten arra kérem tehát, hogy ugyanabból a pénztárból most is megkaphassam a kért támogatást. Egyben tisztelettel kérem, szíveskedjen a kegyes adományt Simon Zsigmondnak, a Madarász-féle nyomda pénztárosának átutaltatni. Ő már sürgetve várja a pénzt a kiadások fedezésére.. .legmélyebb tisztelettel Brüsztle József olaszi plebános.[32]

Dulánszky püspök már október 13-án átadta a kérvényt Fesztl Károly kanonoknak, az alapítványi bizottság vezetőjének és megbízta, hogy nézzen utána, milyen pénztárból kapott Brüsztle József segélyt.[33] Fesztl Kanonok október 14-én jelenti: „lelkiismeretesen áttanulmányoztam az egyházmegyei pénztárkönyv elmúlt évi számadásait, de a kifizetésnek sehol nem bukkantam nyomára. Lehetetlennek tartom, hogy más pénztárból származott volna a segítség.”

Semmilyen feljegyzés nem került elő, amiből hitelt érdemlően meg lehetett volna állapítani, hogy a szerző egyházmegyei támogatásban részesült volna. De a Recensio harmadik kötete megjelent. Brüsztle Dulánszky Nándor püspöknek ajánlotta a következő sorokkal: „Főtisztelendő Megyéspüspök Úr! Amikor Boldog Mór püspöki székét elfoglalta, nemcsak a híres férfi infuláját és pászorbotját vette át, hanem sok híres előd kiválóságának és kormányzói jogkörének is örököse lett. Mivel pedig minden élő a magasabb rendű hatalomnak van alárendelve, azért mi is Főtisztelendőséged alattvalói vagyunk, nemcsak a büntetéstől való félelem miatt, hanem elsősorban lelkiismeretünk szava indít bennünket arra, hogy Ön felé, aki lelkünk Pásztora és Püspökünk-forduljunk. Mivel pedig az egész papság, amelynek legkisebb tagja vagyok magam is, Önt Főpásztoromnak tekintem, Önt megilleti ez a tekintély és ez a tisztelet, még pedig az igazságosság parancsa alapján. Nekem pedig engedtessék meg, hogy ezt a könyvet nyilvánosan Önnek ajánlhassam - bár erre engedélyt nem kaptam, de számomra ezt meg sem tiltották. Ezért azt teszem, amit magam jónak látok és helyesnek tartok. A Világosság Atyja áldja meg Önt minden égi áldással és részesítse örök dicsőségben. Kegyelmességed legkisebb szolgája Brüsztle József.”

 

 

Troll Paulai Ferenc kanonok szerepe Brüsztle életében

 

A Recensio negyedik kötete 1880-ban jelent meg. Nem kerültek elő adatok, hogyan fedezte Brüsztle a nyomdaköltségeket. Ezt a kötetet Troll Ferenc éneklő kanonoknak ajánlotta. Az ajánlási szövegből arra lehet következtetni, hogy Troll kanonok nem hagyta cserben és valószínűleg részben újra hozzájárult, részben esetleg kölcsönt adott neki. Ugyanis Horváth Mihály, aki utolsó káplánja volt, és akit subsidiáriusnak is kineveztetett, azt írja 1943-ban a kérdésre „mit tud Brüsztléről?” egy, Hal Pál kereskedelmi iskolai hittanár közvetítésével, Szentkirályi István teológiai tanárnak, többek között: „Brüsztle temetése után Troll, aki a szertartást végezte, kérdi tőlem: ’amice, tudja-e, hogy az öregúr 200 forinttal tartózik nekem?’ azt feleltem: „Tudom, méltóságos uram. Ha parancsolja, megfizetem, de megjegyzem, a cselédség bérével még tartozunk.” „Hagyja, amice, első a cselédség bére.” Így Troll soh’se kapta meg 200 forintját, mert Brüsztle koldus szegényen halt meg.”

Brüsztle utóda, Hofmeister Ferenc a Historia Parochiae-ben azt jegyezte fel, hogy „Brüsztle halála után az alapított misék stipendiumából 700 forint hiányzott.[34] A meghalt plebánosnak az egyházközségtől a három hónapra járó fizetése 557 forintot tesz ki; ezt lehetne az Egyházmegyei Hatóságnak a fenti összeg kiegyenlítésére beküldeni. A maradékra nincsen fedezet.”

Mivel így Troll kanonoknak 1896-ban még követelése volt, azt lehet gondolni, hogy Brüsztle 1880 óta adósságot csinált műve kiadásáért.[35] Erre vonatkozó adat azonban nem található.

A negyedik kötet ajánló sorai azonban szintén lehetnének támaszpontok arra vonatkozólag, hogy Brüsztle nem felejtette el amit Dulánszky Nándor püspöknek 1877-ben írt:” Nem való, hogy valaki, aki megkezdi egy mű létrehozását, munkáját félbehagyja és annak befejezésétől elálljon.” Így esetleg maga vállalta a hiányzó összeget és a Troll kanonoktól kapott segítséggel fedezte a kiadásokat - az adósságot pedig élete végéig fizette.

E sorokban így hálálja meg Brüsztle egész életében Trolltól kapott erkölcsi és anyagi támogatást: „Igen bőkezű mecénásomnak, Troll Paulai Ferencnek, a pécsi székeskáptalan éneklő kanonokjának.

Főtisztelendő Uram! Éberen, mégis mintegy álmodozva gyakran láttam megérkezésemet a hegy lábához, amint a csúcs felé tartok. Belépek Héra istenasszony kertjébe, de nem annyira az aranyalmákat, hanem inkább azoknak vélt gyümölcsöket szedem össze, hogy a belőlük készített szellemi táplálékot publikáljam. De féltem a heszperidáktól, akik az ‘aranyalmákat őrizték és elvesztettem ill. elcsüggedtem volna, ha TE nem láttad volna előre az egyházmegye számára hasznosságukat, ha nem biztosítottál volna lehetőséget az összeszedett gyümölcsök számára. Közben minden szükséges együtt volt, megfelelő rendszerbe raktam és lélekben nagyon vártam a felső utasításra. Ekkor újra TE voltál, aki nemcsak jó tanáccsal szolgáltál, hanem anyagiakkal is hónom alá nyúltál; mindenki más előtt egyengetted utamat, segítettél, hogy egyrészt örömmel szemléltessem bőséges ’termésemet’, másrészt ’termésem’ betakarítását is elősegítetted.

Ha tehát munkámnak bármilyen kis értéke van, azt is NEKED köszönhetem, aki jóságódért megérdemled, hogy csillagként ragyogj. Seneca aszt mondja: ’Van- nak, akik titokban hálálkodnak vagy egy sarokban fülbe súgva. Félnek ezt nyíltan megtenni, hogy így a sikert saját ügyességüknek, nem pedig mások segítségének tulajdoníthassák.’

Ilyen szemrehányás engem ne érjen, én nyíltan bevallom: fiatalkoromban klerikusként TÉGED tekintettelek szeretett tanítómnak, példaképemnek; férfikoromban tanácsadóm voltál, öregségemben pedig bőkezű mecénásom. Örök dicsőség érte Istennek, el nem múló hála Neked!

Másokat primiciáns korukban ajándékoznak meg, TE koronaként maradtál nekem. Ha ugyanis egy művet befejezése koronázza meg, akkor szükséges, hogy TE, aki művem bölcsőjénél álltál, most TE tegyed rá a koronát. Folytatom az előbbi idézetet: ’Sohasem tudok eléggé hálálkodni; és ezt nem szűnök meg mindenki előtt bevallani, mert aki hálásan fogad valamilyen jótéteményt, az ezzel már lefizeti az érte járó kamat egy részét.’ Elégedjél meg a szerző hálás szavaival, az érzések maradjanak nekem. Érdemeid nagyobbak, minthogy szavakkal elmondhatnám.” Befejezésül egy dithirambust hoz, de nem nevezi meg a szerzőt: „Ezekért hogy hálát adjon, örökre elkötelezi magát. alázatos védenced Brüsztle József”[36]

Hogyan fogadták Brüsztle József nagyszerű művét? A püspöki körlevélben soha meg sem említették. Amint fentebb említettem, hogy a Religio folyóiratban az ismeretlen szerző mintegy meghirdette, hogy készül egy mű a pécsi egyházmegye papságáról. 1875-ben a Magyar Sionban, Irodalom és Művészet rovatában „S” foglalkozik megjelenése után az első kötettel: „ dicsérettel kell megemlékeznünk a jelen műről, mely nem művészi történet, nem is rendszeres mű, szerzője talán nem is viszi sokra a történetírásban, mégis nagyértékű adathalmaznak tartjuk a kiadványt.

Bárcsak minden egyházmegye adna ki hasonlót. Célja a pécsi egyházmegyének csupán újabbkori történetének adatait egybeállítani.

Legnagyobb figyelmet fordít a pécsi papok életrajzára, s e tekintetben mond- hatnók, hogy kimerítő sőt példaképül szolgál. [...] Vajmi becses lenne a mű, ha az íróemberek műveit is felsorolná és kimerítő bibliographiát közölne, [.] szépen kérjük a szerzőt, írja össze, de teljes kimerítő címét, lapszámát azoknak az íróknak munkáit, melyeket a pécsi egyházmegye papjai kiadtak. Minthogy még két kötet hátra van, elegendő alkalma lesz pótolni a könyvészetet...”[37]

Ez az ismertetés két pontban hibás. Az elsőben tulajdonképpen lebecsüli Brüsztlét: „a szerző talán nem is viszi sokra a történetírásban.” Ugyanakkor a következő mondatban „nagy értékű adathalmaz”-nak nevezi és óhajtja, „bár minden egyházmegyének lenne hasonló kiadványa.” Nem veszi figyelembe Brüsztle igazi célját: Recensio-t, „számbavételt” akart nyújtani, névsort a papokról és bizonyos mértékben az egyházi környezetet is bemutatni, ami körülveszi a papot a plebánián.

Az „adathalmaz” - ha tanulmányozzuk a négy kötetet, a következőt jelenti: az első kötetben 512, a másodikban 708, a harmadikban 609, a negyedikben pedig 1.030 papnak a neve szerepel. Ezek személyével, működésével akarta történetüket bemutatni. Összeadva a négy számot 2.859 papi személy szerepel a négy kötetben. Szúrópróbát tettem és egyeztettem néhány nevet az „egyházi személyek indexe” segítségével, mely minden kötet végén megtalálható. Csupán egyetlen nevet találtam, Kotziáni Mihályét (1736-1740) a bonyhádi plebánia ismertetésénél, mely valamilyen oknál fogva az indexben nem szerepel.[38]

Elég alaposan igyekeztem Brüsztle Recensio-ját megismerni. És azt is, hogyan vélekednek egyes személyek róla. Néha hallottam, hogy nem tartják megbízhatónak a közölt adatait. Igyekeztem erről is véleményt alkotni. Tudnivaló, hogy mivel újabban szinte divattá lett a „helytörténet”, azaz falutörténet kutatás, elsősorban Brüsztle művét veszik elő. Így a nemrégen (1988-ban) megjelent Tevelcímű monográfia szerzője is. Ez az 527 oldalas falutörténet kiváló és mintaszerűen alapos. Mégis találtam benne - éppen a plebánia történetben - hibát. A Tolna-megyei Tevel község a pécsi egyházmegye mondhatni első német telepítése. Az első plebános neve Mack János Henrik. Az ő neve az első egyházmegyei zsinaton is szerepel a távollévő plebánosok felsorolásában, mint hetedik. A távol lévőről ezt mondja az egyházlátogatási jegyzőkönyv: „Mack Henrik új plebános, Tolna megyéből, akinek azonban nincs temploma. Ez a hely elhagyott volt, de nem régen svábok jöttek ide valamilyen pappal, letelepedtek és építkeztek.”[39] A Tevel szerzőjének nehézségei vannak Mack ottani működését illetően. Véleménye szerint Brüsztle téved, amikor azt mondja, hogy Mack Henrik 1712/vagy 1713/-tól 1718-ig működött Tevelen. Mert szerinte Pécsváradon is volt egy Mack nevű plebános, de ez nem János Henrik, hanem Mátyás volt. A másik tévedése az, hogy elkerülte figyelmét: A Pécsváradi Apátság 28 falujával együtt exemt terület volt, azaz nem tartozott a pécsi püspökséghez, hanem Esztergomból kapta papjait. Mack János Henrik Tevel után Püspök/Me- csek/Nádasdon működött 1718-tól 1723-ig. Miután tehát „megalapította” Tevelen a plebániát, a Nádasdit szervezte meg. Innen pedig az akkoriban újra telepített püspöki birtokon, Himesházán szervezte meg a lelkipásztorkodást. Félrevezette őt az 1721-es püspöki látogatás jegyzőkönyve, amely „perpetuum mobile”-ként jellemzi Mack János Henriket. Ezt a kifejezést értette félre és „örök mozgó”-nak fordítja, ami „nyugtalant” jelent. Ellenkezőleg, nagyon jámbor volt és kitűnő teológus, aki alkalmas volt arra, hogy egymás után három helyen indíthatta meg a hívek lelki gondozását. Himesházán halt meg Mack plebános 1729-ben.[40]

Hivatkozni kell dr. Vanyó Tihamér bencésre is, aki Brüsztléről mondja: „A pécsi egyházmegye több mint 150 évvel ezelőtt megtalálta történetíróját Koller Józsefben. De a plebánia történet művelőinek az ő nagy művénél sokkal fontosabb Brüsztle József négykötetes munkája. Ez plebánia történetének igaz kincsesbányája. Kár, hogy két ilyen komoly kezdeményezésnek mindeddig nem akadt korszerű folytatása.”[41]

Ugyancsak meg kell emlékezni dr. Rudolf Hartmannról, aki nem tud elég dicséretet mondani Brüsztle művéről. Tudja, hogy a Recensio Brüsztle életműve! Hangsúlyozza, „ha egyszer megírják a dunai svábok történetét, akkor Brüsztlének külön köszönet jár: Brüsztle munkamódszere, megbízhatósága és pontossága minden vitán fölül áll.”[42]

Az is bizonyos mértékben hozzá tartózik a kérdéshez „hogyan fogadták Brüsztle nagyszerű művét,” hogy a Magyarország Levéltárai című műben a „Pécsi Püspöki Levéltár” egy megállapításához megjegyzést fűzzek. A megállapítás így hangzik: „Brüsztle I-IV. kötet elkészítéséhez igen sok aktát vitt el, s halála után hozzá nem értők elégették.”[43] Ez téves megállapítás! Ugyanis, amint az előzőkből kitűnik, Brüsztle valóban kapott püspökétől engedélyt a levéltárban való kutatáshoz és ahhoz is, hogy a püspöki könyvtárból bizonyos könyveket elvihessen haza, hogy részeket kimásolhasson. Azt is tudjuk, hogy a negyedik kötet 1880-ban jelent meg és azt is, hogy Brüsztle 1896-ban halt meg. A negyedik kötet megjelenése után tehát még 16 évig élt. A Püspöki Levéltárnak mindig volt levéltárosa, az egyházmegyének mindig volt irodaigazgatója; az esperesi kerületnek mindig volt esperese, az olaszi plebánián akkoriban mindig volt két káplán. Soha senki sem vette észre, hogy az akták nem kerültek vissza, ill. a plebánia házban erre-arra hevernek. És Brüsztle, aki olyhosszú ideig fáradozott az anyag összehozásán, képes lett volna azokat a Püspöki Levéltárba vissza nem juttatni? Mindezt lehetetlennek tartom.

Azt azonban tudom, amikor én 1943-ban Olaszra kerültem káplánnak, kerestem Brüsztle négy kötetét, de csak egyet találtam elég rossz állapotban. Akkor a környező plebániákon érdeklődtem Brüsztle után és a könyvek után. Ezt a feleletet kaptam: Brüsztle sok példányt nyomatott és mivel nem keltek el, halála után a padlástele volt velük, hát eltüzelték. Ezt hihetőnek találom. Nem foglalkoztak könyveivel Brüsztle életében, és nem keresték őket halála után sem. Csak mostanában, mikor falutörténetek írásakor szükség van rá. Most meg a latin nyelv jelent nehézséget, mivel alig vannak, akik még tudnak latinul.

 

 

A Recensio négy kötete nyomdai szempontból

 

Az első és második kötetet a Lyceum Nyomdában nyomatták. Ezt a nyomdát Szepesy Ignác püspök saját költségén hozta létre, a Lyceum Jogakadémia szellemi és gazdasági hátterének. 1836 és 1856 közti években az Alapítvány saját kezelésében működött. Ezután bérbe adták hat éves időközökben. 1862-1880 között Ramazetter Károly volt a bérlő és üzemeltető. Ramazetternek Veszprémben volt nyomdája és ezt pécsi bérlete alatt is megtartotta. Mikor lejárt a bérlete, Pestre költözött, saját nyomdáját is felvitte, eladásra is kínálta, de később nyoma veszett.

Egyik kötetről sem tudjuk, hány példányban jelent meg. Amikor én 1943-ban Olaszra kerültem káplánnak, mint fentebb említettem, már semmit sem lehetett belőlük találni.

Az első kötet 1874-ben jelent meg 660 oldalon. A nyomás négyoldalanként történt, 2x4 oldalas ívekben. Az első nyolc oldalon nincs számozás. Az ötödik oldalon van az első ív-, a kilencediken a második ívszám. A 659-660 oldalakon nincs számozás, ezeken vannak a sajtóhibák „menda et emenda” megjelöléssel.

A második kötet 1876-os évszámmal jelent meg. Elől hat számozatlan, és I-IV. számozott oldal van. Ezeken van az ajánlás, a római számokkal jelölt oldalakon az előszó. A következő oldalakon a felírás: 52 vidéki plebánia Abaligettől Gyűdig. Az oldalak számozása itt is a kilenccel kezdődik, 845-ig, majd I-X névmutató és sajtóhiba jegyzék.

A harmadik kötet 1879-es évszámmal jelent meg Madarász Endre pécsi nyomdájában. Az első számozatlan oldalakon az ajánlás Dulánszky Nándor püspöknek és a tárgyalt vidéki plebániák: Harctól Nyárádig. Az oldalak megjelölése 1-től 972-ig; a római számok I-VIII-ig, majd személyi névmutató.

Madarász Endre 1872-ben meghalt ugyan, a nyomdát azonban az özvegy nevében „faktorok”, művezetők irányították. A nyomás itt már nagyobb gépeken 2 x 8 tizenhat oldalas ívekben történt.

A negyedik kötet 1880-ban került ki, szintén a Madarász nyomdából és a számozás a 12. oldalon kezdődik és 944-ig tart. Ezután I-XII. oldalakon névmutató és index következik. Az impresszumban Simon Zsigmond neve szerepel; akkor ő volt a nyomda faktora. A nyomás itt is 2x8=16 oldalas ívekben történt. A számozatlan oldalakon a cím és Troll Paulay Ferencnek szóló ajánlás van.[44]


[1] Koller József, 1745-ben Huszton született, Máramaros vármegyében. 1769-ben szentelték pappá. Klimo püspök Bécsbe, majd Rómába küldte az egyházmegyére vonatkozó dokumentumok összegyűjtésére. 1766-ban Pisaban avatták doktorrá. Doctissimus Praepositusnak nevezték nagy tudományossága miatt. Nyolc kötetben írta meg: Historia Episcopatus Quinqueecclesiensis címen, latin nyelven, az egyházmegye történetét. (lásd: Brüsztle I. 611-614.p.). Sok egyházi kitüntetésben részesült. 1832-ben halt meg Pécsett

[2] Brüsztle, II. 284-288.p. ill. IV. kötet, 68-69.p.

[3] A prebendáriusokról lásd Timár György: Pécs egyházi társadalma Károly Róbert korában. In: Baranyai Helytörténetírás, 1981. Pécs, 1982. 47-51.p.

[4] Schematismus, 1868

[5] Brüsztle, II. 507-510.p.

[6] Brüsztle, II. 288.p. Itt harmadik személyben beszél magáról

[7] Brüsztle, IV. kötet, 69.p. Prezenta: Templomépítés és plébánia alapítás címén a kegyúr, Batthyány, jogot nyert arra, hogy egy plebános halála után ajánlhat a püspöknek a megüresedett plebánia betöltésére megfelelő papi személyt. De kötelessége volt a templom fenntartása, renoválása és ez a plébánia épületére és javadalmára is vonatkozott

[8] Historia Parochiae Olaszensis, 42.p.

[9]Brüsztle IV. 1- 70.p. Olaszról szól

[10]Pécsi Közlöny, 1896. április 8. számában olvasható Brüsztle nekrológja. Horváth Mihály volt Brüsztle utolsó káplánja, 1926-1937 között Felsőszentmárton plebánosa. Szentkirályi István teológiai tanár sokat foglalkozott az egyházmegye történetével is. 1943-ban Horváth Mihály a kérdésre: Mit tud Brüsztle Józsefről? Négy oldalas levélben felel erre a kérdésre. E nélkül sokkal kevesebbet tudnánk Brüsztle Józsefről. Ez a levél a Káptalani Levéltárban van Petrovich Ede hagyatékában

[11]Lásd 10. sz. jegyzet.

[12]Pécsi Püspöki Levéltár 2253/1876. (a továbbiakban: PPL)

[13]Lásd 8. sz. jegyzet

[14]Pécsi Közlönyben a nekrológban

[15] PPL 2717/1895.

[15] Horváth-féle levél: Nekrológ és Brüsztle méltatása a Pécsi Közlönyben, 1896. Április 10. A Katholikus Egyházi Közlöny 1896 17. számában csak egy rövid mondatra futotta, de nevét is helytelenül hozza: „Brühtle József Olasz (Bar. megye) plébános e hó 4-én elhunyt’

[16]Horváth-féle levél: Nekrológ és Brüsztle méltatása a Pécsi Közlönyben, 1896. Április 10. A Katholikus Egyházi Közlöny 1896 17. számában csak egy rövid mondatra futotta, de nevét is helytelenül hozza: „Brühtle József Olasz (Bar. megye) plébános e hó 4-én elhunyt”

[17]uo.

[18] Religio, katholikus egyházi és irodalmi folyóirat, 1866. I. 216.p.

[19] Brüsztle, I. számozatlan 1.p.

[19] Brüsztle, IV. 944.p. „Adde parvum.” Lásd: Hajdu István: Varietas delectat. Latin közmondások; kiegészítette, a verseket fordította Muraközy Gyula, 1993. LXXIII/73.p.

[20]Brüsztle, II. előszavában, az első oldalon. Itt csillag alatt megjegyzésben felel azoknak, akik különböző kívánságokkal állnak elõ. Hivatkozik az Apostol szavára: „senki se becsülje túl magát, hanem gondolkodjék józanul” (Róm. 12,3). És hozzáteszi: „Én sok poros aktát ástam ki a levéltárak aljából. Ha valaki ezen felül kíván történetet írni, tegye, fogjon hozzá, kutasson tovább – és írjon.”

[21]Brüsztle, IV. 944.p. „Adde parvum.” Lásd: Hajdu István: Varietas delectat. Latin közmondások; kiegészítette,

a verseket fordította Muraközy Gyula, 1993. LXXIII/73.p.

[22] Mivel ez az egyetlen magyar nyelvű írása Brüsztlének, és ezzel részletesen bemutatja művének tervét, jónak láttam, majdnem szószerinti közlését. Lásd: Egyházi Lapok Kath. Tudományos és Közéleti havi folyóirat 1868. első évfolyam, 147-153.p.

[23]Koller József bécsi és római, meg nyugat-európai könyvtárakban kutatta fel az egyházmegye történetére vonatkozó okmányokat „Historia Eppatus Quinqueecclesiensis” című nyolckötetes műve megírásához- Katona István SJ (1732-1811) műve, a „Historia critica Hungariae” 1778-ban jelent meg 42 kötetben - Pray György SJ (1723-1801), kora legnagyobb történetírója, a Pray-Kodex megtalálója - Fessler Aurél Ignaz: Geschichte der Ungarn (1874) - Fuxhoffer Damján O.S.B. (1741-1814) „Monasteriologia regni Hungariae, 2. kötet, 1803 és második kiadás 1858-1860.

[24]PL 555/1873

[25]PPL 1391/1875

[26] PPL 1612/1875

[27] Bánk József: 3500 latin bölcsesség latin és magyar nyelven. Vác, 1992. 3693. sz.

[28] uo. 3503. sz.

[29] PPL 2253/1876.

[30] A veszprémi egyházmegye papságának névtára. Veszprém, 1975. 66.p.

[31]Brüsztle, II. 287-288.p.

[32] PPL 1975/1878.

[33] PPL 1983/1878 - Fesztl Károly (Pécsett született 1819. november 28-án), 1855-ben lett Pécs-belvárosi plebános, 1864-ben kanonok, meghalt 1871-ben

[34] Historia Parochiae Olaszensis, 42.p.

[35] A Horváth-féle levélben

[36]Brüsztle, IV. az első számozatlan oldalakon Troll Paulai Ferenchez intézett ajánló soraiban

[37] „S” a Magyar Sion, 1875. 390.p.

[38] Brüsztle, II. Bonyhádi plebánia, 312-313.p.

[39] Merényi Ferenc: Domsics Mátyás egyházlátogatása (Canonica visitatio) Baranyában, 1729-ben, Pécs, 1939. 16.p.

[40] Brüsztle, IV. Tevel-i plebánia, 696.p. - Nádasd plebánia III. 879.p. - Himeháza plebánia, III. 60.p.

[41] Vanyó Tihamér: A plebánia-történetírás módszertana, Pannonhalma, 1941. 19.p.

[42] Rudolf Hartmann: „Recensio” J. Brüsztles als Quelle fürdie deutsche Ansiedlung in der Schwábischen Türkei, im 18. Jahrhundert. In: Deutschungarische Heimatblatter V. Jahrgang, 1933. S. 54. E dolgozat több egymásutáni számban jelent meg. - 1935-ben Die Schwábische Türkei im 18. Jahrhundert címmel, 63 oldalon külön kötetben jelent meg. Budapest, 1935. E kötet a kommunista érában lakat alatt volt a Baranya-megyei könyvtárban

[43] Magyarország levéltárai. Budapest, 1983. A Pécsi Püspöki Levéltár, 302-307.p.

[44] Borsy Károly nyomán. Borsy Károly: A pécsi nyomdászat kezdetei. Pécs, 1973.