Cikkek

T. Mérey Klára: A Magyar Királyi Dohánygyár és Pécs kapcsolata 1909 és 1946 között

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 2. szám, 85-91. oldal

Letöltés: pdf20


T. Mérey Klára

A MAGYAR KIRÁLYI DOHÁNYGYÁR ÉS PÉCS

1909 ÉS 1946 KÖZÖTT

A kétezer éves Pécs történetében mindenképpen fontos epizódot jelentett a dohánygyár megtelepedése. A város vezetői mindig is törekedtek arra, hogy a lakosságnak meglegyen a megélhetése, hogy gazdag, de legalábbis a mindennapi kenyerüket megszerezni tudó polgárai legyenek. Ezt általában nem volt könnyű elérni sohasem. De különösen nehéz volt a 19. század második felében, amikor a város lakossága már felduzzadt, és nem lehetett úgy áttekinteni a megélhetési viszonyokat, mint amikor jóformán név szerint, de legalábbis csoportok szerint ismerték őket a város irányítói.

Első adataink arról szólnak, hogy az 1870-es években Pécs akkor még németnyelvű sajtója arról adott hírt, hogy e város, mint egy dohánytermelő vidék természetes központja, szívesen látna falai között egy dohánygyárat. Ez azért lenne fontos, írta a Fünfkirchner Zeitung 1870. június 19-én, mert a pécsi szénbányák és más iparvállalatok kb. kétezer férfi munkást alkalmaznak, akiknek feleségei és lányai jó munkát találhatnának a dohánygyárban. Ez a kívánalom aztán akkor vált égetően sürgőssé, amikor Pécs hegyoldalain pusztítani kezdett a filoxéra, és a város, amelynek életében igen nagy szerepet játszott mindig is a szőlőkultúra, egyszerre elvesztette polgárai megélhetésének egyik lényeges forrását. Ez a csapás mindenekelőtt a napszámos réteget érintette, tehát a legszegényebbeket, hiszen munkaalkalmuk megszűnt, de sújtotta a szőlősgazdát is, aki egyszerre koldusszegénnyé lett.

Az 1890-es évektől egymást érték a kormányoknál Pécs város vezetőinek küldöttségei. Változó összetételben ostromolták az ugyancsak változó összetételű kormányokat azért, hogy a legközelebb megalapítandó dohánygyár székhelye Pécs legyen. A 19. század utolsó évtizedében a váratlanul nagy keresletet kiváltó dohánygyárak száma egyre nőtt, de azok megtelepítésében a kormányok más politikát követtek, mint amit a közgazdasági szemlélet megkívánt volna. Messze elkerülték eleinte a jó dohánytermő területeket és teleszórták gyárakkal azokat a nemzetiségiek által lakott perem és nem perem területeket, ahol fontosnak tűnt a munkahely létesítése. Ezek messze elkerülték a Dunántúlt. Pécs vezetői azonban roppant kitartóak voltak. 1903-ban a kormányhoz beadott memorandumuk különösen alaposan kidolgozott. Nemcsak arról írnak, igen alapos és sok adattal alátámasztottan, hogy a hegyoldalak szőlőinek teljes kipusztulása milyen sok pécsi polgár kenyerét vette el, hanem azt is megemlítik, hogy a városban rendelkezésre álló női munkaerő milyen olcsó! Példaként a Zsolnay Porcelángyár munkásnőinek keresetét említik, akik 24-30 krajcár napszámbért kapnak ugyanakkor, amikor a debreceni dohánygyárban 1 korona 20 fillér, az egriben pedig 1 korona 57 fillér a munkásnők bére. Harmadik érvük az, hogy Pécsett a szénbányák miatt jóval olcsóbb a tüzelő anyag, mint másutt. Ebben a városban 1 mázsa szén 1 korona 50 fillérbe kerül, az ország más vidékén, a működő dohánygyárak telephelyein ez az összeg 2-2,50 korona. Negyedik érvük az, hogy a dohánygyár számára a környéken: Somogy, Tolna, Baranya és Bács-Bodrog vármegyékből szerezhető be a legjobb dohány, mert ebben a körzetben 4080 kat. holdnál is nagyobb területen negyvenhat községben több mint 2,4 millió kg dohánylevelet termelnek. Egy évvel később már feljegyezték azt is, hogy a városnak jó vasúti összeköttetése van, és ezért a pécsi dohánygyár még Szlavóniát is elláthatná dohánnyal, ahol még nincs dohánygyár.[1]

Ennek az ostromnak nehéz volt ellenállni, de a magyar kormányoknak akkor is mindig takarékoskodniok kellett, ha gazdasági kérdésekről volt szó. 1904-ben ugyan megszületett az állami beruházásokról szóló törvény, amely lehetővé tette azt, hogy a dohányipar vezetője, a Dohányjövedék építkezéseket kezdhessen.[2] Pécs azonban most sem jutott közelebb vágyaihoz. A helyi sajtó, a Pécsi Napló 1905. december 24-én keserűen közli, hogy Wekerle Sándor pénzügyminisztersége idején (1889-1895) tett ígérete, az ti. hogy Pécsett lesz a legközelebbi dohánygyár, mindmáig beváltatlan maradt, noha azóta négy dohánygyár is épült az ország más vidékein. Ekkor már Baranya megye főispánja, báró Fejérváry Imre is tett lépéseket ez irányban. Végül 1906. január 13-án megszületett az a rendelet, amely Pécset jelölte ki egy felállítandó új szivarkagyár székhelyéül.[3] Ezzel a pécsi dohánygyár alapítása megtörtént, de a döntés megvalósításáig e város lakóinak és vezetőiknek még sok izgalomban volt része.

A város képviselő testülete - roppant nagyvonalúan - Pécs három pontján négy telket jelölt ki a dohánygyár felépítésének céljaira, amelyet ingyen engedett át a kincstárnak. A megjelölt telkek közül kettő a Megyeri úton, a város nyugati részén volt, a harmadik a pécsváradi és a mohácsi út mentén, a bányákhoz közelebb, és a negyedik a légszeszgyár (gázgyár) és a villanytelep közti területen, az akkori Budai külváros vásárterének déli részén feküdt. A pénzügyminisztérium 1906 januárban kiadott és említett rendelete után, még abban a hónapban leutaztak Pécsre a Dohányjövedék Központi Igazgatóságának küldöttei, hogy megvizsgálják a felajánlott telkeket. Döntésük áprilisban vált ismertté: a negyedik telket, a Budai külvárost választották.

Pécs város képviselő testülete 1906. szeptember 12-én - nem kis vita után - megszavazta e telek átengedését és ezzel a város tízezer négyszögöl (6 hold 400 négyszögöl) területet engedett át a kincstárnak, és szerződésben biztosította a Tettye és a Tortyogó forrásokból az ivóvizet. Kikötötték, hogy az építkezés a gyáros költségén történjék. Az esetleges kútfurást engedélyezték, s a város vállalta azt, hogy gondoskodik a szennyvíz elvezetéséről, továbbá a gyártelep észak-keleti sarkától az országútig gyalogjárót létesít és tart fent. Ezen kívül a város vállalta a gyártelep északi homlokzata előtt a „terhes kocsik” közlekedésére alkalmas kocsiút létesítését és fenntartását, sőt még azt is bevették a szerződésbe, hogy a város engedélyezni fogja az iparvágány létesítését a dohánygyárnak.

A szerződésben azt is rögzítették, hogy a kincstár, mint a dohánygyár tulajdonosa, köteles ezen a területen szivarkagyárat létesíteni, s őt terheli az ingatlan tulajdonjogának telekkönyvi bekebelezésével kapcsolatos összes költség.[4]

Ezzel a gyár megalapításának fontos szakasza zárult le, ami azonban korántsem jelentette azt, hogy ezzel minden eldőlt. A helyi sajtóban már 1906 májusában felröppent a hír, hogy a megváltozott politikai viszonyok miatt, azzal ti., hogy az ellenzék választási győzelmével új kormány alakult, a Pécsre szánt cigaretta gyárat gróf Zichy Aladár Nagykanizsának ígérte.[5]

Szerencsére ez a hír nem bizonyult megalapozottnak, s a Dohányjövedéki Központ igazgatója az évvégén közölte a pécsi polgármesterrel, hogy a következő évre állami költségvetésben irányozták elő a pécsi dohánygyár építési költségeit, s mint írta, 1907 év folyamán „az egész gyár kiépítését megkezdem.”[6]

Úgy tűnik az állami ígéretek halogatása már régi hagyomány, mert az épület első tervei 1908-ban készültek el. Nem feladatom az, hogy a dohánygyári építkezést végig kísérjem, de azt meg kell jegyeznem, hogy a munkálatokkal kapcsolatosan voltak viták a város és az építést irányító Dohányjövedék vezetői között. Utóbbiak kényesen ügyeltek arra, hogy a legolcsóbb és legszakszerűbb megoldásokat válasszák. A város vezetői pedig természetesen pécsi polgárokat szerettek volna ott munkához juttatni. Erre több irat utal, de a legfontosabbnak a villany berendezési munkák pécsi kézre kerülése tűnt. Ezt a munkát végül is a Pécsi Villamossági Rt. kapta meg.

A gyár építését budapesti cég végezte. Epstein és Pollacsek mérnökök irányították a munkát. Az építkezés ellenőrzése viszont a Baranya Megyei Építészeti Hivatalra maradt, amely roppant alaposan látta el a feladatát.[7]

Az 1909-re felépült dohánygyár szép épületcsoportja Pécs városának része lett. S egyben a város sorsának hordozója, sajátos „reprezentálója” is. Amikor 1918 novemberében Pécs városa szerb megszállás alá került, a következő év május 1-jén a szerbek bezárták, majd leszerelték a gyárat. Elvittek abból minden felszerelést, nyersanyagot. Az antant bizottság utóbb - a helyszínen járva - megállapította, hogy az üres falakon kívül a szerbek semmit sem hagytak a gyárban.[8]

Pécsnek 1921 augusztusában az országhoz történt visszacsatolása után a dohányipar szakemberei azt mérlegelték, hogy érdemes-e a gyárat a határhoz annyira közel ismét felszerelni? Hiszen jóformán újból fel kellett azt „építeni!”

Pécs városa és vezetői akkor rettenetes helyzetben voltak! Mindenek előtt a város lakossága félelmetesen felduzzadt, odamenekültek a környező államokhoz csatolt területeken egyszerre nemkívánatossá vált tisztviselők, sőt a kisemberek tömegei is. A város határában megjelent a vagonlakók népes tábora. A lakás-kérdés égető problémává vált. Ehhez járult még az is, hogy a szerb uralom idején a tágas és száraz dohánygyári épületekbe lakók költöztek, akiket nagyrészt a szerbek telepítettek be. A város vezetőinek - egy irat szerint - 20-25 főnyi családot kellett onnan megfelelő lakásokba átköltöztetni ahhoz, hogy a gyár területét „megtisztítsa” a „civilektől.”[9] Ez volt az első feltétele annak, hogy a Dohányjövedék vezetői egyáltalán gondoljanak a gyár felszerelésére.

 

psz 2000 02 09 t merey klara 01

 

1923-ban aztán a korra és a történeti helyzetre is jellemző, éles hangú polémia bontakozott ki a város és a Dohányjövedék vezetői között. Tömöry Kálmán, a Dohányjövedék akkori igazgatója ki is fejti egy, a pécsi polgármesterhez intézett levelében: „célszerű-e egyáltalán a megszálló csapatok által a puszta falakig devestált pécsi dohánygyárat igen nehezen előteremthető, nagyon tetemes beruházási költségek árán, abban az emporiumban újból helyreállítani, amely akkor katonai demarkációs vonalnak nevezett, déli véghatárhoz oly veszedelmesen közel fekszik, és amelynek nemcsak az idegen megszállás meghosszabbított szenvedése jutott osztályrészül, de amelyben egyéb nagy értékkel együtt csak röviddel azelőtt teljes üzemre fejlesztett új dohánygyár egész berendezésében fekvő államvagyon az ellenséges tőszomszéd hatalom zsákmányává lett.”[10]

A polgármester természetesen sürgeti a gyár felszerelését, sok munkás nyerhetne ott munkát. A Dohányjövedék vezetőinek feltétele, hogy az odahelyezendő tisztek és altisztek részére a város biztosítson lakást. A város vezetői ígérik e probléma megoldását, de 1923 második felében kiderül, hogy az ígéret nem beváltható. Az épülőfélben lévő MÁV házakban vasúti alkalmazottakat kellett beköltöztetni. Gondot jelentett a Pozsonyból Pécsre helyezett Erzsébet Tudományegyetem tanárainak elhelyezése éppen úgy, mint a menekültek emberi körülmények közé juttatása. A város vezetői jól ismerték a dohánygyár „felesleges” helyeit, s miután a Dohányjövedék főtisztviselői a pécsi gyár elvitelével fenyegetőztek, váratlanul, 1923. november 30-án egy városi küldöttség (városi tanácsnok, a lakáshivatal főnöke, a főispán titkára és a keresztény-szocialista kör főtitkára) rendőri kísérettel jelent meg a gyárban. Átvizsgálták a férőhelyeket és hosszú jegyzőkönyvben rögzítették azt, hogy a gyár területén nyolc tisztviselői és altiszti lakás céljaira alkalmas férőhely van.

A dohánygyár vezetői tiltakoznak, mondván, a gyár területén tilos a bentlakás, csak az igazgatónak lehet ott lakása. Ha más is ott lakik, akkor elkerülhetetlen a lopások ellenőrzése, ami döntő kérdés a dohányiparban. Ha nem lesz a tisztek és altisztek számára lakás, akkor Pécs város vezetői lesznek felelősek azért, ha a dohánygyárban leáll a munka, vagy esetleg a gyár elkerül Pécsről.

A polgármester, majd Baranya vármegye főispánja is tiltakozik. A lakáshelyzet a városban tarthatatlan, sőt katasztrofális. Más hivatalok és intézmények is maguk oldják meg az odahelyezett tisztviselőik lakásproblémáit. Példaként említik a pécsi királyi ítélőtábla elnökét, aki még 1923-ban is három táblabírónak az ítélőtábla összezsúfolt szobáiban adott lakóhelyet. A pécsi honvédkörlet parancsnoksága a tiszteknek a laktanyák hivatali helyiségeiben, az egyetem tanárainak az egyetem területén biztosított szállást, átmeneti lakást. A polgármester leveléből árad a kétségbeesés. „Az állam felszabadulásunk után szinte egyszerre nagy számú, azelőtt itt nem működött polgári és katonai magasabb állami hatóságokat és intézményeket (honvédkörlet, csendőrkerület, rendőrkerület, tudományegyetem, stb.) összpontosított, ezen kívül a polgári, katonai, rendőri, tehát túlnyomóan állami közalkalmazottak százait irányította állandó lakás végett Pécsre (és most a dohányjövedéki kincstár mégis a várost teszi a lakáshiányért felelőssé, mely válságos gazdasági és pénzügyi helyzete dacára a felszabadulás óta is eddig már kilencven új lakást épített!)” A polgármester sürgős választ kér, mert a pécsi dohánygyár alkalmazottainak elhelyezése nem képezheti a gyár beszüntetésének és továbbdolgozásának feltételét. Ha télvíz idején kenyértelenné válnak az állami dohánygyár munkásai, ezt a magántőke precedensnek tekintheti, írja a polgármester, amire többször hivatkozni fog. „Sürgős választ kér tehát a pécsi dohánygyár üzemének további folytonosságára vonatkozólag, az elkeseredett munkásságnak mielőbb kívánatos megnyugtatása végett.”[11]

A Dohányjövedék főtisztviselői azzal védték intézményük presztizsét, hogy a pécsi dohánygyár területén nem lehet lakásokat kiképezni, mert a gyár helyiségeire, amikor a teljes üzem beindul, egytől egyig szükség lesz, hiszen ezeket már tervszerűen, a szociális, a higienikus és a szakszerűségi szempontokat figyelembe véve terveztették és építették meg.[12]

A dohánygyár beindulása háromszáz munkást érintett ekkor, ami fontos közérdek volt. A Dohányjövedék kénytelen volt retirálni. Egyelőre közte és a város között fegyverszünet létesült.

1925-ben azonban ismét fellángoltak a harcok. A város megszorult vezetői erre az évre ígérték a gyár területén lakó két főtiszt elhelyezését, városi lakáshoz juttatását. Ez év szeptemberében a Dohányjövedék igazgatója két levelet is küldött Pécsre, az egyiket a város polgármesterének, a másikat Fischer Ferenc főispánnak. Ezekben a dohánygyár négy tisztviselőjének kért egy-egy kétszoba-konyhás lakást és két altiszt részére pedig egy-egy egyszoba-konyhás lakást kiutalni. Előzőleg, júliusban már jelezték ezt az igényüket a pécsi lakáshivatalnál, és e levelükben utaltak a Pécs város vezetőivel kötött megállapodásukra, akik 1925 nyarára felépülő városi házban ígértek négy jövedéki tisztviselőnek kétszoba-konyhás lakást. A Dohányjövedék egyidejűleg közölte a tisztviselők nevét a lakáshivatallal, akiket más dohánygyárakból helyez át Pécsre. A városi tanács azonban megtagadta a lakások kiutaltatását, ezért az igazgató ismét a pécsi üzem beszüntetésével fenyegetőzik, a dohánygyár nem működhet vezető tisztviselők nélkül.

Október végén már a munkaügyi és népjóléti miniszternek írnak ebben az ügyben, és ismét megkezdődik a „levél-háború” a város és a Dohányjövedék vezetői között. Pécs vezetői azzal védekeznek, hogy az épülő városi házak huszonkét lakására 154 jelentkező van, „különböző polgári közszolgálati ágazatokból,” s ezeken kívül a katonaság is benyújtotta igényét tiszti és nős zenészek számára hat lakásra! A lakásügy széles hullámokat vetett, s e kérdés eljutott egészen a minisztertanácsig.

A pécsi lakáshelyzet még ekkor is katasztrofális volt. A lakók rendszerint bérletátruházással (lelépéssel) adtak át lakásokat az igényjogosultaknak. A lakáshivatal alig vehetett igénybe egy-egy lakást, s ezek sem feleltek meg a kijelölt altisztek igényeinek, annyira nélkülöztek minden kényelmet. Végül két tisztet elhelyeztek nagy nehezen egy városi bérházban, a másik kettő továbbra is a dohánygyár területén lakott. 1926-ban kaphattak volna lakást az Irányi Dániel (ma Búza) téren épült városi bérházban, de e lakások bére olyan magas volt, hogy a hivatalos lakbérpótlékra jócskán rá kellett volna fizetniük és azt nem vállalhatták.

1927-ben oldódott meg végül is lakásügyük, amikor a Megyeri úton épült új városi bérházakban jutottak megfelelő bérű lakáshoz.[13]

Ezzel a város és a Dohányjövedék csatája eldőlt, de ez nem a város és a dohánygyár vezetőinek csatája volt. Az utóbbiak, mint e város polgárai, jól látták Pécs vezetőinek nehéz helyzetét, de hivatali vezetőik ellenében nem tehettek semmit, a csatározások passzív szemlélői voltak csupán.

Az újonnan felszerelt dohánygyár beépült ismét a város külső arculatába, alkalmazottai, munkásai pedig a város társadalmába. A város vezetői, ahol tudtak, ott segítettek a gyár érdekeinek előmozdításában. Ez figyelhető meg akkor, amikor 1936-ban a Dohányjövedék iparvágányt építtet a gyár részére. Ekkor épült a rendőrségi palota, át kellett helyezni a villamos vágányokat. A város és a Dohányjövedék vezetői (Makai István polgármester és Susits miniszteri tanácsos aláírásával) 1937-ben írt alá megállapodást, amely tíz évre biztosította a Pécsi Közlekedési Vállalat és a dohánygyár együttműködését.[14]

A dohánygyár Pécs életének egy kicsit különálló, de nagyon értékes „darabja” volt. Szép kivitelű épületei, egészségügyi berendezései, mely utóbbiakhoz nemcsak orvosi rendelő, váró, hanem óvoda is hozzásorolható, tágas, szép parknak is beillő zöld területe és a tágas, bekerített telekről felszálló kellemes dohányillat vonzóvá tette ezt a tízezer négyszögöles területet. A dohánygyár alkalmazottai, munkásai, noha egy hierarchikusan tagolt állami vezetés alatt állottak, mégis mélyen gyökereztek a város társadalmába is. Amikora II. világháború utolsó napjai eljöttek, a dohánygyár vezetőinek drámai szavakkal leírt beszámolója adja Pécs akkori történetének egyetlen hiteles forrását.[15] Kicsiben benne lüktet ebben a dokumentumnak is beillő jegyzőkönyvben a fejetlenség, a kibontakozás keresésének számos keserves mozzanata, amelyek nagyban is jellemzői egy lezáruló és egy radikálisan új felé mutató korszaknak. S amikorra dohánygyár vezetői úgy érzik, hogy összeroppannak a rájuk háruló munka súlya alatt, akkor a város és a megye vezetőihez fordulnak segítségért, s úgy tűnik azok most sem hagyják őket cserben.[16]

A város és a gyár kapcsolata egy hosszú perióduson át, kipróbáltan jól működött. A város büszke volt a gyárra s annak alkalmazottai és munkásai - egy-egy kisebb periódustól eltekintve - rászolgáltak arra a megbecsültségre, amelyben a városi közvélemény a dohánygyárat, mint Pécs egyik legmutatósabb, legreprezentatívabb üzemét részesítette.[17]


[1] Baranya Megyei Levéltár (továbbiakban: BML) Polgármesteri iratok 2361/1914. E kérdéssel behatóan foglalkozott Szita László: A pécsi dohánygyár alapítása és első évei. In:: Művelődési Tájékoztató, 1967. szeptember 114-119.p.

[2] Magyar Törvénytár. Az 1904. évi törvénycikkek. Jegyzetekkel ellátta: dr. Márkus Dezső. Budapest, 1905. 79-128.p./1904. XIV. t. c. III. fejezet 2. pont

[3] Szita, i.m. 114-119.p.

[4] BML Polgármesteri iratok 2361/1914

[5] Pécsi Napló, 1906. május 6. 5.p. Új dohánygyár

[6] BML Polgármesteri iratok 2361/1914, 19228/1906.sz.

[7] BML Dohánygyári iratok (1909-1937)

[8] BML Pécsi Dohánygyári iratok. 2.cs. 1938-1940.

[9] Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL) Pénzügyminisztériumi iratok, K:193. 41.cs.1927.15 222 sz. 1923. nov. 27-én kelt jegyzőkönyv

[10]Uo. 41.cs.1927. 1923. dec. 15-én kelt levél. Nendvich Andor pécsi polgármesterhez intézett levél fogalmazványa

[11] MOL Nendvich Andor levele a pénzügyminiszterhez, 1923. december 2. kelettel

[12]Uo. 1923. december 15-én kelt levélfogalmazvány

[13] MOL 41.cs. 127-15 222. sz.

[14] A pécsi dohánygyár irattára. Iparvágányok, építkezési ügyek

[15] Uo. Igazgatósági bizalmas iratok. Jegyzőkönyv-másolat

[16] Uo. Igazgatói bizalmas iratok, 2592/1945 iktatószám

[17] T. Mérey Klára: A pécsi dohánygyár. In: Pécsi Szemle, 1999. TAVASZ, 69.p.