Cikkek

Sonkoly Károly: A képfaragók háza. Franz Anton Speth szobrász otthona és műhelye

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 2. szám, 4-21. oldal

Letöltés: pdf20


Sonkoly Károly

KÉPFARAGÓK HÁZA

Franz Anton Speth szobrász otthona és műhelye

A Pécs, Munkácsy Mihály utca 30. számú, manzárdtetős barokk lakóház a történelmi Belváros csendesebb, délkeleti részén található, közel az ősi városfalhoz. Errefelé a századfordulóig nagyobb kertek terültek el. Közöttük csak itt-ott állt egy-egy ház, s a terület beépítése még ma is ritkább az átlagosnál. Az egyszerű megjelenésű épületnek csak a keskeny utcára néző homlokzata kapott visszafogott díszítést. A földszinti részt lezáró, provinciálisan robusztus megjelenésű, lépcsősen tagolt esővető párkányt leszámítva, csak a magas, csúcsos végű oromfal formálásánál fedezhetők fel a szimpla hajléképítésen túlmutató, művészi törekvések. Az oromlejtők a felső, egyenes szakaszt követően, egy törés után, harmonikus ívekkel futnak le a párkányig. A két rész találkozási pontjánál játékos mozdulattal fordulnak ki a lapjukra fektetett téglákból készített lefedésű fal szélei. Az utcai ablakok régen kisebbek voltak a mainál és egyszerű kőkeretük lehetett.

 

psz 2000 02 02 sonkoly karoly 01

 

Az ódon, immár két és fél évszázados lakóházat nyugodtan nevezhetjük művészháznak, mivel abban az időben, amikor épült, illetve mai formája kialakult, művészek, szobrászok és képfaragók a gazdái. Persze ne gondolja a gyanútlan, Pécset kevéssé ismerő olvasó, hogy egy második Casa Buonarottit, vagy a korban és stílusban közelebb álló, müncheni, rokokó Asamhaus párját fogjuk most prezentálni.[1] A kis manzárdemeletes épület nem lóg ki a barokk periódus pécsi polgárházai közül, inkább a szerényebbek közé tartozik. Abban az időben, a 18. század közepén, városunkban még éppen csak elkezdett különválni a művészet a kézműipartól. Az alkotásaik magasabb színvonalával az átlagból kiemelkedő művészek jogállása, megbecsülése azonos volt az iparos mesterekével, a céhes kötöttségek rájuk is vonatkoztak. A század végéig ettől csak az idegenből, a püspök vagy a káptalan meghívására érkezett, itt csak időlegesen dolgozó, már nevesebb művészek tudták függetleníteni magukat.

A külső műemléki kutatására 1999 őszén került sor.[2] Az ekkor feltárt jelenségeket a szakirodalmi adatokkal és a levéltári forrásokkal,[3] valamint a helyszínen, s a felmérési terveken tett megfigyelésekkel egybevetve felvázolható a ház építéstörténete.[4] A pontosabb datálásokra, a végleges, megalapozott periodizáció összeállítására és az ezeken alapuló rekonstrukció elkészítésére csak a belső falkutatásának elvégzése után lesz lehetőség. Köszönet illeti a házat kezelő Pécsi Közüzemi Rt. illetékeseit a homlokzatkutatás finanszírozásáért. Reméljük, hogy jut pénz a feltárások befejezésére, majd az épület műemléki helyreállítására is, a nem túl távoli jövőben.

 

psz 2000 02 02 sonkoly karoly 02

 

Az épület földszinti alaprajza az építési periódusok megjelölésével

 

psz 2000 02 02 sonkoly karoly 03

 

A ház utcai, északi homlokzata

 

psz 2000 02 02 sonkoly karoly 04

 

A déli homlokzaton feltárt kapu, az egykori szobrászműhely bejárata

 

 

A PLUM-HÁZ A 18. SZÁZAD ELEJÉN (1. építési periódus)

 

A vizsgált épületnek nincsenek középkori részei, viszont a helyén, vagy legalábbis a közelében állhatott egy középkori ház, amelyből néhány, megmunkált követ másodlagosan felhasználtak az építkezéshez. Az ingatlan históriájára vonatkozó, első adatok a 18. század elejéről származnak. Ekkor itt még két, önálló telek feküdt, de ezek lenyúltak a mai Tímár utcáig. Az 1722-es Grundbuch, Pécs első telekkönyve szerint a keleti, 162. sz. ingatlan, ház és kert gazdája akkor özvegy Plumné Maria.[5] Ennek felső része nagyjából a mai Munkácsy Mihály utca 30. sz. területe, az alsó pedig a Tímár utca 31. sz. keleti fele. A nyugati, körülbelül a jelenlegi Munkácsy Mihály utca 28. sz. ingatlant és a Tímár utca 31. sz. nyugati részét lefedő, 163. sz. telek Josephus Rockhinger (másutt Rochinger) pékmester kertje. Ő a város tekintélyes polgára – tanácsúr –, aki többször viseli a bírói tisztet is. Nagy lakóháza a Király utcában ma is álló 17. sz. volt.[6]1719-ben vásárolja a kertet, amikor a szomszédban említett özvegy káplárné Plumné lehet. 1722-ben az asszony telkén már ház állott, amelyet a falkutatás során a mai épületben megtaláltunk. Ezt nem sokkal korábban emelhették, mert az 1712-es összeírásban még nem szerepel. Építését az 1727-ig birtokos Plum családhoz köthetjük.

Északon, az utca mellett álló tömb a ház legkorábbi magja. A műemléki kutatásnál előkerült a minden bizonnyal földszintes épület délnyugati sarka. Ez a nyugati homlokzat közepén nyíló ajtótól északra feltárt, erős, függőleges falelválásnál volt. Itt nagyobb kövekből, részben megmunkált, másodlagosan ide beépített, középkori eredetű darabokból készített sarokarmírozást találtunk. Ennek déli oldalán homlokzati meszelés rétege látszott, amelynek vékonysága, világos színe azt mutatta, hogy ez a fal nem sokáig lehetett szabadon. A ház régi nyílásai tölcséres, íves záródású bélletekkel készültek.

Ebben az időben egyesült a két szomszédos telek, s az így létrejött ingatlan majd két évszázadig egyben maradt. Rochinger 1723 elején hunyt el és kertjét ekkor vásárolhatták meg Plumék az örökösöktől.[7] Özvegy Plumné 1726-ban halt meg, abban az időben magasnak számító, körülbelül hetvenéves korában.[8] A ház lakója a bizonyára már korábban is itt tartózkodó Jacob Plum szobrász és családja maradt, de nem sokáig. Ő 1727-ig élt itt és több gyermeke is született ezekben az években.[9] Neve a szakirodalomban nem fordul elő és olyan forrásokat sem ismerünk, amelyek akár csak említenék is valamelyik munkáját. Nem lehetett jelentősebb művész.

 

 

A LOCATELLI-HÁZ A 18. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN (2. építési periódus)

 

A ház következő gazdája Jacopo Locatelli (másutt Lucatelli) képfaragó. Nem kizárható, hogy a tulajdonosváltásban szerepe volt a két mester közötti szakmai kapcsolatnak és annak, hogy a házhoz megfelelő műhely is tartozhatott. Jacobus Lokatelli 1727-ben vette meg a belvárosi ingatlant és egy szőlőt Pluméktól. Eladóként Anton Plum szerepel, aki feltehetően Jacob Plum szobrász testvére, s valószínűleg csak így tudtak megosztozni örökségen. Az ügyletet csak tíz év múlva, 1737-ben regisztráltatták,[10] amelyet az akkor végzett összeírás tehetett szükségessé. Ebben a ház birtokosa Lucatelli képfaragó. Nevéből ítélve, olasz nemzetiségű lehetett. A belvárosi plébánia halotti anyakönyve 1755-ös bejegyzéséből visszakövetkeztetve, amely bizonyos, körülbelül ötvenéves korában elhunyt Andreas Lokotellyre vonatkozik, aki Croatia inveniens az adriai Tengermellékről kerülhetett Pécsre.[11] Boros László újabb összefoglalásából is tudjuk, hogy a 18. században sok olasz művész és iparos dolgozott városunkban.[12] Az anyakönyvekből kiderül, hogy közülük némelyek le is telepedtek, családot alapítottak, s nemzedékeken keresztül itt élve elmagyarosodtak. Locatelli működéséről keveset tudunk. A Boros által összegyűjtött, néhány adatból úgy tűnik, hogy csak egyszerűbb munkákat, képkeretek, oltárdíszek faragását bízták rá. Viszonylag rövid ideig dolgozott nálunk. 1734-ben még itt születik csecsemőként elhalt fia, Adamus.[13] A Liber Mortuorumban olvashatjuk, hogy Jacobus Lukotelli 1737. november 26-án, negyvenéves korában hunyt el.[14] Ezért cserélhetett a ház ismét gazdát. De már nem a régi, kis épület, mert azt dél felé megtoldották, amint ez a következtetés a sarokarmírozáson megmaradt meszeléssel kapcsolatban is felmerült. Az alaprajzot vizsgálva, ez egy egységnyi bővítést jelentett. Ez a ház is még földszintes lehetett. Déli homlokzatának ablakai ma falfülkeként jelentkeznek a középső lakások déli falában. A kéregpince pontosabb datálásához nem ismerünk támpontokat, de könnyen elképzelhető, hogy csak utólag, ebben a periódusban létesítették. Szintúgy a keleti, nyitott előtér mögötti szakasz dongaboltozatát. Elhelyezkedéséből és a boltozatból ítélve, itt kereshetjük a régi ház konyháját. Ezt bizonyítja a helyiség északnyugati sarkához közel eső ponton, a nyugati homlokzaton megtalált, kisebb, tégla teherelhárító ív is, amely egy kiöntőnyílás maradványa lehet. Ezen keresztül löttyinthették ki a szennyvizet, az itt volt, felszíni vízfolyásba. Ezt a periódust a 18. sz. első felére, 1727 és 1737 közé datálhatjuk, Locatelli képfaragó birtoklásának idejére.

 

 

FRANZ ANTON SPETH (1706 körül-1768) SZOBRÁSZ ÉS HÁZA

 

Mint láthattuk, házunk gazdája 1737-ben még Lucatelli, aki abban az évben elhunyt. 1740-ben már más birtokost említenek, a keletről szomszédos sarokingatlan tulajdonosváltása kapcsán. Ez nem más, mint Frantz Speth bildhauer[15] A művész hosszú évtizedeken át, egészen haláláig itt lakik. Az 1748/49-es adóösszeírásban a 19., az 1764-es conscriptioban pedig a 12. sz. alatt felvett ingatlan az ő nevén szerepel. Franz Anton Speth[16] 1768. október 19-én, körülbelül 62 éves korában hunyt el.[17] Róla jóval több írott forrás maradt fent, ami részben azzal is magyarázható, hogy szobrászként kiterjedt működést fejtett ki. Vagyoni helyzetéről beszél a fenti városi adóösszeírás. Ebből úgy tűnik, hogy az átlagos jövedelmű polgárok közé tartozott. Az egyes, nagyobb munkákon vele együtt dolgozó iparosok, mint például Christoph Hike (másutt Hicke, Hukker) kőfaragó, vagy Andreas Polacsek asztalos körülbelül vele azonos kategóriába sorolható adófizetők voltak.[18] Egy 1766-os adat szerint tagja a város külső tanácsának. A kutatás során a szerencse is kezünkre játszott, amikor a Baranya Megyei Levéltárban felleltük Franz Speth 1758 április 17-én kelt testamentumát.[19] A nagy jelentőségű dokumentumban nem csak a súlyos beteg, de ekkor még felgyógyuló és egy további évtizedig dolgozó mester családi viszonyaira, társadalmi kapcsolataira, de házának építésére és művészi alkotómunkájára vonatkozóan is fontos adatok szerepelnek. Az utolsó oldalon látható pecsétje és erőtlen kézzel írt szignatúrája. Feleségére, Maria Barbarára és fiára, Frantz Antonra hagyja mindenét. Leánya Theresia és a név szerint meg sem említett, előző házasságaiból származó gyermekei semmit sem kapnak. Többször nősült, és több feleségét is eltemette. Először 1738-ban vett el egy özvegyasszonyt, Rosaliát.[20] Utolsó házasságát 1756-ban kötötte, Jacob Pucher Barbara nevű leányával, aki a testamentumban is szerepel, és aki túlélte a férjét. Érdekes, hogy a szobrász egyik, már felnőtt lányának is aznap volt az esküvője.[21] Feleségeitől sok gyermeke született, zömmel az utolsótól, akik közül több még kiskorában meghalt.[22]

 

*

 

Franz Speth idejében, Klimo György püspök, a jeles mecénás tevékenységének köszönhetően, a kor viszonyaihoz képest élénk művészeti közélete lehetett városunknak. A művészek közötti, szorosabb társadalmi kapcsolatok jelét láthatjuk abban, hogy 1756-ban kötött, utolsó házasságának tanúi bizonyos Antonio Maler és Musico Sivnik voltak. Az ebből a frigyből született Barbara nevű leánya és Joseph Buck (Buk) szobrász első gyermekét pedig a kor vezető pécsi építésze, Johan Krammer és neje tartották a keresztvíz alá 1781-ben.[23]

Végrendeletében Speth kihangsúlyozza, hogy sablonjait és mintakönyveit készpénzzel kifizette.[24] Azon a tényen túl, hogy ilyenek a birtokában voltak, ebből azt a következtetést véljük levonhatónak, hogy valószínűleg még mesterétől szerezhette ezeket az eszközöket. Nem feltételezzük, hogy ez a ház és műhely korábbi gazdája, Locatelli lett volna, hiszen míg őszinte teljesen ismeretlen képfaragó, addig Speth a pécsi barokk szobrászat legjelesebb képviselője. Nem tudjuk, hogy hol született, kinél és hol tanulta ki művészetét, és hogy mikor került Pécsre. A házassági anyakönyv bejegyzése 1738. júniusában jövevénynek titulálja, tehát nem sokkal korábban érkezhetett a városba.[25] Első munkáiról az 1740-es évekből tudunk, az utolsók 1768-ra tehetők. Stílusa Georg Raphael Donner pozsonyi iskolájához kapcsolja.[26] Ott él is egy hasonló nevű család a 18. században, amelynek egyik gyermeke a 19. század elején iratkozott be a bécsi Képzőművészeti Akadémiára.[27] Az is ebbe az irányba mutat, hogy püspök mecénásai, gróf Berényi Zsigmond, majd Klimo György is a koronázó városból kerültek Pécsre, s korábban a Donnert és műhelyét foglalkoztató, jeles művészetpártoló, gróf Esterházy Imre prímás köréhez tartoztak. Ők számos műalkotást pozsonyi mesterekkel készíttettek el székvárosuk számára, így például a Székesegyház barokk főoltárát is.

Franz Speth oeuvre-jének vizsgálatát a vonatkozó szakirodalom feldolgozásával kezdtük. Művészetéről még nem készült átfogó elemzés. Rövid ismertetéseken,[28] sporadikus említéseken, Szőnyi Ottó publikációinak nyúlfarknyi közlésein túl[29] csak Aggházy Mária, a hazai barokkszobrászatot feldolgozó, 1959-ben megjelent corpusát[30] és Boros Lászlónak a pécsi székesegyház 18. századi művészetét bemutató kötetét emelhetjük ki.[31] Utóbbi alapos forrásfeltárásainak köszönhető az is, hogy leszámolhattunk a korábban általános közhellyel, amely csak faszobrásznak minősítette Spethet, mivel a szerző kiderítette, hogy a művész kőben is dolgozott.[32] Ennek szép emléke a székesegyház északi oldalánál lévő ún. Berényi-kút, amelynek kávájára 1749-ben Boros László szerint, Speth faragta rá a püspök címerét.[33] Boros a kor mohácsi, püspöki építkezéseinél alkalmazott, kvalitásos épületszobrászati munkák mesterét is benne véli felfedezni.[34] A fennmaradt adatokból kiderül, hogy Speth elsősorban a pécsi klérus számára dolgozott. Ismert műveinek többségét a Székesegyház akkoriban megújuló berendezéséhez készítette, helyi iparosokkal együttműködve.[35] 1741-ben tárgyal a Szent Imre-kápolna kőmunkáiról, amelyek 1742-43-ban kerülnek kivitelre. Ma is megvannak a gazdag rokokó faragványokkal ékesített sekrestye szekrények (1756-58) és térdeplők (1758 után), vagy az idők folyamán Hatvanba került kanonoki stallumok (1762). Ez utóbbiakat díszítik legszínvonalasabb fennmaradt munkái, az apostolok és egyházatyák fa mellszobrai. A szentélyben, előttük állottak a kispapok puttófejekkel díszített padjai, amelyek ma szintén Hatvanban vannak. Boros szerint a stallumok után, de még 1770 előtt készültek és szintén Speth művei, s így az utolsók közül valók. Afféle restaurálási munkákat is végzett, még valószínűleg a török által megcsonkított, reneszánsz domborműveken. Boros neki tulajdonítja az angyalok arcainak kijavítását az 1748-ban a főszentélyből a sekrestyébe átszállított Szatmári-pasztofóriumon, 1754-ben pedig a Püspökvár kaputornyát díszítő Ernuszt-címert állítja helyre.

A levéltári kutatások eredményeinek és Speth ismert műveinek az összevetése az utóbbi években új távlatokat nyitott meg munkásságának kutatásában. Kiderült, hogy több, ma is meglévő, illetve már csak régi iratokból, esetleg archív fotókról ismert, 18. századi pécsi szoborral, domborművel kapcsolatban szóba jöhet a neve. Sőt, a városon kívül, Baranya vármegye, netán a Pécsi Egyházmegye területén fellelhető számos alkotásnak is Speth lehet a mestere. Életműve további munkákkal való kibővítésének lehetőségét veti fel a pécsi pálosokhoz és a 18. század jeles helyi építőmesteréhez, Mathias Petzhez (másutt Pecz) fűződő kapcsolata is, melyre alább még visszatérünk. Elsősorban három, ma is meglévő, jelentősebb volumenű, kiemelkedő kvalitású, az ő működési idejére datálódó, budafai homokkőből kifaragott, pécsi szobrászati alkotással kapcsolatban vetődik fel Franz Speth szerzőségének lehetősége. Közülük az egyik a Papnövelde kapuzata 1745-ből, különös tekintettel Szent Pál figurájára, melynek feje újabban pusztulásnak indult. A másik együttes a vármegyeháza hátsó kapujának két oldalán álló, életnagyságú Mars és Mercurius szobrok. A harmadik a Káptalan utca 2. sz. kanonoki ház kapuja felett elhelyezett Immaculata-szoborcsoport, amelyen Givovich Miklós nagyprépost (1737-1762) címere látható.[36] Ezek az új attribúciók kutatásaink jelenlegi szintjén csak hipotézisként merülnek fel. Megalapozott bizonyításukhoz még rengeteg aprómunkára, átfogó művészettörténeti vizsgálatokra, további forrásfeltárásokra lesz szükség. Mindenesetre, az eddigiekből arra következtetünk, hogy Spethnek fontos szerepe lehetett a kor nagyobb, pécsi és környékbeli, elsősorban egyházi megrendelésre készül szobrászati munkáiban, amit stíluskritikai megfigyelések is alátámasztani látszanak. Megerősíti ezt a feltételezésünket id. Entz Géza Klimo püspök mecénási tevékenységét feldolgozó tanulmánya is. Szerinte a főpap főleg helybéli művészekkel dolgoztatott, akik magas színvonalon teljesítették elvárásait.[37]

Ide kapcsolódva vetjük fel a Klimo-könyvtár fából kifaragott, barokk büsztjeinek mesterkérdését. Köztudott, a bibliotéka nyilvánossá tételére csak 1774-ben került sor, de már korábban létezett, s a püspöki palota könyvtárszárnya is állt 1770-ben.[38] Ugyan Speth 1768-ban elhunyt, de az apostolok, egyházatyák, antik auktorok, tudósok, teológusok névfeliratos bázisokra helyezett mellszobrainak stílusa hozzá kötődik. Elképzelhető, hogy még a mester halála előtt elkezdett szoborsorozatot Speth műhelye fejezte be. A kanonoki stallumok büsztjeivel összehasonlítva, azoknál gyengébb kvalitásúak, elnagyoltabbak. Ezért inkább arra hajlunk, hogy már a műhely 1768 utáni munkái közé soroljuk a könyvállványok tetejét díszítő mellszobrokat és a közöttük elhelyezett, áttört, rokokó faragványokat. Itt jegyezzük meg, hogy bár egyenlőre nem ismerünk erre vonatkozó, konkrét adatot, szinte biztosra vehető, hogy a művész segédekkel dolgozhatott, tekintettel számos megrendelésére. Lehet, hogy a később özvegyét feleségül vevő szobrász is az ő alkalmazásában állt.

 

psz 2000 02 02 sonkoly karoly 05

 

Apostol (Szent Pál?) mellszobra                           Szent Pál mellszobra

a Székesegyház kanonoki stallumairól              a Klimo-könyvtárból

 

Speth hosszú birtoklásának idejére esik a barokk ház mai tömegének és tetőformájának létrejötte, leszámítva a kis keleti toldást. Ezt a feltevésünket forrásokkal is alá tudjuk támasztani. Az egyik, a már említett, 1758-as végrendelet, amelynek dátuma ily módon terminus ante quem-ként értékelendő. Ebben a művész rendelkezik vagyonáról, amely háza és annak berendezése. Tollba mondja a jegyzőnek, hogy házára még vannak adósságai, mivel ő építtette és jobb állapotba hozatta.[39] Azaz nem egy újat építtetett, hanem a régit alakíttatta át, bővíttette. Olyan volumenű munkával, amit akár új ház építéseként is értékelhetnek. A testamentum végén elősorolja, hogy az építkezésre kiktől vett fel kölcsönt. A hitelezők listáján a város, a pálos atyák és magánszemélyek szerepelnek. A jelentős összeg,[40] illetve az egyházi forrásokban előforduló, a munkáiért kifizetett, komoly summák képezték a ház bővítésének anyagi alapját.[41]

A végrendeletnél kevésbé fontos, de említést érdemlő bizonyíték az hogy Speth özvegye 1777-ben 970 forintért adja el a házat.[42] Ez az ingatlan és egy szőlő együttes árához képest, amely a már említett, 1727-es forrásban szerepel, akkora különbség, ami igen komoly értéknövekedésre vall. További bizonyíték Antonius Duplatre geometra 1777-ben készült kataszteri térképe, amely a telek méretére, beépítésére, a ház alapformájára vonatkozó, leglényegesebb forrás ebből a periódusból.[43] Az ingatlan akkor a 92. számot kapta. A mappa a keleti határánál jelöli a nagyjából már jelenleginek megfelelő tömegű épületet.

Még egyszer vissza kell térnünk Speth 1758-as végrendeletéhez, amelyben, úgy látszik, kimeríthetetlen forrásra bukkantunk. Három tanú aláírásával és pecsétjével hitelesíti az okmányt. Egyikük egy bognármester, másikuk egy asztalos, de bennünket mosta harmadik érdekel, aki Mathias Petz-ként szignál. Pecsétjét valószínűleg elfelejtette magával hozni, mert a helyére a tollal egy beikszelt kört rajzolt. Az alábbiakból sem feltételezzük, hogy a tekintélyes polgárnak ne lett volna pecsétnyomója, amelyet használt más, általunk ismert dokumentumon. Petz a kor ismert figurája, vagyonos szenátor ráadásul a 18. sz. közepének egyik legtöbbet foglalkoztatott építőmestere városunkban. 1779-ben, 75 éves korában, a pécsi építőcéh atyamestereként hunyt el.[44] Abból, hogy a kor vezető, helyi szobrászával olyan szoros kapcsolatban állt, hogy testamentumának egyik tanújaként szerepelt, két hipotézis is kisarjad. Az egyiket, Speth oeuvre-je kibővítésének ide kapcsolódó lehetőségét fentebb már érintettük. A másik, hogy vajon nem Petz volt-e a ház mai formáját létrehozó építész? Ezek fényében nézzük meg alaposabban, ki is volt ez a Petz.

Városunk barokk építészetének mestereit, leszámítva néhány, kiemelkedőbb alkotást, csak viszonylag ritkán tudjuk konkrét emlékekhez kötni és ez természetesen fordítva is igaz. Pécs 18. századi architektúrájának még nem készült olyan szintű feldolgozása, mint például Sopronnak, vagy Egernek.[45] Az összefoglaló munkák közül ma is Szőnyi Ottó és Gosztonyi Gyula[46] rövid és sok tekintetben elavult műveit, vagy a hasonló, Dercsényi-Pogány-Szentkirályi-féle városmonográfiát használjuk.[47] Egy-egy, jelentősebb épületre, együttesre vonatkozóan az utóbbi évtizedekben megjelent néhány, színvonalas publikáció is, de a kiadványok többsége a rossz értelemben vett „helytörténetírás” színvonalán mozogva, mások régi tévedéseit írogatja le újra meg újra. Korábban a Király utca 17. sz. ház utcai homlokzatának érett barokk stílusú átalakítását vizsgálva került a látókörünkbe Petz.[48]

Jellemző a kor helyi építészetének feldolgozatlanságára, azzal kellett szembesülnünk, végül is tudjuk, pontosabban feltételezzük, ki lehetett a szóban forgó homlokzat mestere, csak éppen az nem volt világos, hogy két, azonos vezetéknevű, de eltérő keresztnevű, nagyjából kortárs baumeister közül melyik a keresett építész. A félreértések elkerülése végett előrebocsátjuk, hogy a forrásokból egyértelműen kiderül, két, külön személyről van szó, akik feltehetően még csak rokoni kapcsolatban sem állottak egymással. Az archív fotókról ismert, érett barokk stílusú homlokzatot, struktúrája és egyes elemei alapján, a város nagyobb szabású és jobb kvalitású, hasonló stílusú épületei közül kettővel hozhatjuk kapcsolatba. Ezek az 1731-32-ben emelt Vármegyeház és a Papnövelde 1742-46 között elkészült, déli szárnya. A szóban forgó, Király utcai ház egykori utcai homlokzatán elsősorban az emeleti ablakok keretelése, annak egyes elemei emlékeztetnek a fenti épületek megfelelő részleteire, de a homlokzat architektúra rendszerének megkomponálása is hasonló jellegű.

A szakirodalom, hogy csak a jelentősebbeket említsük, Szőnyi, Gosztonyi és az ő nyomukban az 1956-os városmonográfia szerzői is Petz András (Andreas Petz) műveinek tartja a Vármegyeházát és a Papnöveldét. A forrásokat valószínűleg még Szőnyi kutatta fel, de úgy tűnik, hogy kritikai vizsgálatukra azóta sem került sor. A század első harmadában megjelent publikációinak adatait a későbbi szerzők átvették. Nála mindig Petz András munkáiként szerepel a két épület, mégpedig azzal a kitétellel, hogy nem csak a kivitelezés, hanem a terv is tőle való. Gosztonyinál egyetlen olyan eset fordul elő, amikor nem András, hanem Mátyás keresztnévvel említi Petzet, mint a Szeminárium építőjét. A szövegösszefüggésből ezt egyszerű lapsusnak tekinthetjük. A problémát nem is ez jelenti. A két építőmester életére, társadalmi, vagyoni helyzetére vonatkozó adatok összevetése vet fel olyan kérdéseket, ami már a két nagy barokk épület, s hozzájuk kapcsolódva, a Király utca 17. sz. ház átalakításának korábbi attribúcióját kérdőjelezi meg.

Andreas Petz (másutt Specs, Spitz, stb.) először 1731-ben fordul elő Pécsett, már persze akkor, ha neki tulajdonítjuk a Vármegyeházát. Már túl van ezen a kor helyi „nagyberuházásai” közé tartozó művén és éppen folyik a másik, hasonló volumenű, általa tervezett és kivitelezett munka, a Szeminárium, amikor a tanácsülési jegyzőkönyvből arról értesülünk, hogy 1745 márciusában telket kap a várostól házépítésre. Első olvasásra ezzel nem is lenne baj, de szemet szúr a telek. Ez a Siklósi kapu őrszobája mellett, a városfal tövében húzódó, addig beépítetlen, igen keskeny sávban egy zsebkendőnyi terület. A hely „rangját” mutatja, hogy a szűk, girbegurba weeg-ben (a mai Citrom utca őse) szemközt a hóhér lakott, akinek a szomszédságát senki sem kedvelte. A polgárjogot is csak 1748-ban nyerte el Andreas Petz. Az abban az évben született összeírásból kitűnik, hogy már kész a háza. A későbbiekből az is kiderül, hogy ezt inkább házacskának, sőt kunyhónak nevezhetnénk, hisz özvegye néhány év múlva rongyos 25 forintért adja el. Azt, hogy ez a feltűnően alacsony ár nem takar valami egyéb ügyletet, például tartozás kiegyenlítését, bizonyítja, hogy a következő évtizedekben is hasonló összegekért cserél gazdát. A fenti tranzakcióra az özvegy 1756 februárjában kényszerül, azaz ekkor Andreas Petz már halott. A néhainak a forrásokból kiolvasható nyomorúságos helyzete legalábbis kételyeket ébreszt bennünk az iránt, hogy egy ilyen koldusra bízták volna a fenti, nagyszabású építési munkák kivitelezését, amelyeknél a pallér a saját vagyonával is jótállt, ami Andreas Petznek nem volt.

A másik Petz, Mathias bürg. maurerme/síer viszont minden szempontból megfelelő ember. Gazdag pécsi polgár, szenátor, háza, kertje van. A városi iratokból kiderül, hogy ingatlanokkal is üzletelt, kihasználva a tanácsbélieknek járó adómentességet. Először a mai Széchenyi tér 13. sz. helyén, illetve a kapcsolódó telkeken álló házában lakott, majd 1769-ben 2200 forintért túladott rajta és a jelenlegi Munkácsy Mihály utcában épített újat. Itt, a mai 12. sz. és a Tímár utca 15. sz. területét jelentő kertet 1748-ban 268 forintért vásárolta meg. Leánya ötven év múlva 2850 forintért adta el a házat. A vagyon és a társadalmi rang tehát megvolt, mint a nagy építkezések anyagi és erkölcsi fedezete. Viszont a Vármegyeház emelésének idején még eléggé fiatal, körülbelül huszonhat éves lehetett, bár az 1740-es években már szenátor. Ráadásul, ismert munkáiból ítélve, talán túl jók neki ezek a kvalitásos épületek. Persze ettől, kivitelezőként még minden fenntartás nélkül számolhatunk vele. Sokat foglalkoztatott mester volt. Az építés mellett több felmérési tervet is készített idős korában. 1774-ből valók a Sóházról, a Salétromfőzőről készült rajzai. Mathias Petz működéséről az utolsó, általunk ismert adat is ilyen munkával kapcsolatos. Részt vett a város Duplatre-féle, 1777-es kataszteri felmérésében, s az eredetiben fennmaradt, csak a vár- és városfalakat, bástyákat, kapukat ábrázoló mappát ő is szignálta.

Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy vonatkozó kutatásaink jelenlegi szintjén még nem tudunk egyértelmű bizonyítékokat felmutatni, de a mérleg nyelve inkább Mathias felé billen. Andreas Petz mellett szól a szakirodalomban hagyományozódott, Szőnyi-féle attribúció, Mathias Petzet viszont életének és pályájának ismert adatai támogatják.

A most bennünket érdeklő, konkrét esetben, a Munkácsy Mihály utca 30. sz. ház mesterének kérdésében legalább is elgondolkodtatónak tartjuk, hogy a vagyonos szenátor a nála jóval szerényebb anyagi kondíciójú szobrász végrendeletének az egyik tanúja. Erre az sem elégséges magyarázat, hogy később ebben az utcában, a közelben lakik, mint említettük. Feltesszük, hogy közös munkák hozták össze a két, azonos nemzedékhez tartozó embert. A kapcsolatból az is logikusan következik, hogy Speth házának bővítését, átépítését is az ismerős baumeisterrel végeztethette. A végrendeletből kiderül, hogy erre 1758 előtt került sor.

Ez a 3. építési periódus. Ekkor jöhetett létre a ház mai tömege, leszámítva a keleti, féltetős toldalékot és a manzárdemelet, a tető jelenlegi formájával együtt, valamint az utcai oromfal is. Ennek során dél felé még egy helyiséggel megtoldották az épületet. Ez akkor még nem szolgálhatott lakószobaként, mert itt, a déli oldalon, egy nagy, kosáríves záródású kaput tártunk fel. Mögötte viszont olyan kis mélységű a tér, hogy semmiképpen sem funkcionálhatott kocsikapuként, hiszen innen észak felé nem lehetett továbbhajtani. Azt sem hisszük, hogy kocsiszínnek használták volna, mert ehhez túl sokba kerülhetett a toldás. A helyiség nyugati oldalán lévő, később befalazott ablakok miatt is más funkció elhelyezésére kell gondolnunk. Úgy véljük, hogy itt volt a szobrász műhelye. Ez magyarázatot adna a nagy kapu - viszonylag kis helyiség közötti ellentmondásra. A műhelyben készülő szobrok, faragványok, nagyobb darabok ki-be szállításához szükség lehetett a tágas nyílásra. Valószínű, hogy az udvarban is állt egy fából ácsolt fészer, ahol szintén lehetett dolgozni. Mivel ekkor épült a manzárdemelet, feltesszük, hogy a keleti homlokzatnál induló, meredek, egykarú lépcsőt is ekkor létesíthették. A jelenlegi manzárdablakok homlokoldalának kialakítása inkább már a 19. századra vall, de ettől persze ezek a nyílások még nyugodtan lehetnek korábbiak. Kiosztásuk szabálytalanságaira csak a belső falkutatása révén remélhetünk magyarázatot. Csakúgy, mint arra, hogy az utcai homlokzat szélső, nyugati ablakai eredetileg miért helyezkedtek el kijjebb.

Mint már említettük, a művész 1768-ban hunyt el. Özv. Spethné Barbara, segédekkel dolgozva, egy ideig még tovább vitte a műhely. 1770 májusában, a Székesegyház szentélyében elhelyezendő, újabb padok szobrászmunkáira, a Káptalan „Sculptorissa Spöttin nominata ... der verwittelten Maria Barbara Spöttin... Bild- hauerin”-nel köt szerződést.[49] Korábban talán Speth alkalmazásában állhatott az a Mathias Peter Hoff (másutt Hoffer) nevű, helybéli szobrász is, akihez az özvegy 1770 novemberében ment férjhez.[50] A házasságukból születhetett Catharina Hoff, aki még kisgyermekként meghalt.[51] Az új férj sem élt soká. Ő lehet az 1777 januárjában elhunyt Mathias Hoffer.[52] Ez is szerepet játszhatott abban, hogy az özvegy, aki a későbbiekben özv. Spethnéként szerepel a forrásokban, 1777 végén eladja a házat és új helyre költözik. Ugyan előtte még próbálkozik egy másik segéd megszerzésével, de ez a kísérlet nem járhatott sikerrel. Boros szerint 1778 körül az özvegy még munkát kért a Káptalantól és egy segédet Bécsből.[53] Úgy véljük, hogy a levél egy évvel korábban, még a ház és a hozzá tartozó műhely eladása előtt, de a második férj halála után, tehát 1777. januárja és szeptembere között íródhatott.

Az asszonynak csak néhány évet kellett volna várnia, hiszen Barbara leánya is egy szobrászt kapott férjül. 1780-ban kötött házasságot a csehországi születésű Josef Buckkal, aki a bécsi Képzőművészeti Akadémián végzett tanulmányok után került Pécsre.[54] Az özvegynek a vő fizet a mesterjog és a szerszámok átadásáért. Lehet, hogy a végrendeletben említett kunst büchern is hozzá kerültek. A testamentum és a vejével 1780-ban kötött szerződés is azt mutatja, hogy az asszony szerette és ügyesen kezelte a pénzt. 1785-ben a mai Jókai és Citrom utca sarkán vett egy kis házat, amelyet jelentősen kibővíttetett. Vejével, aki időközben a Normál Iskola rajztanítói állását is megszerezte, rossz volt a viszonya. Még be is perelte az 1780-ban kikötött, évi apanázs elmaradásáért.[55]

 

 

A ház históriája a 18. század végétől

 

Az új gazda, Váleczki János zsebb ora tsinyaló mester és családja rövid, 1777-1785 közé eső birtoklásának idejéhez nem kötünk jelentősebb átalakításokat. Viszont a következő tulajdonos, Vainczedl Péter (másutt Weinczetl) kereskedő vagy két évtizedig lakott a házban, így lehetett ideje a nagyobb munkálatokra. Ez volt a negyedik építési periódus, amelyet a 18. sz. végére datálhatunk. Feltevésünket stíluskritikai bizonyíték is alátámasztja. A földszint déli, nagyobb szobájának sarkában álló, íves alapú és záródású kályhafülke műformái a 18. század végéhez köthetők. Az is látszik, hogy kialakítása eléggé ad hoc módon történt. Viszont a mögötte lévő, keleti fal szervesen kapcsolódik a ház keleti toldásához. Ezt a féltetős bővítményt az udvari oldal déli részén az 1777-es és 1780-as kataszteri térképek még nem jelölik, tehát azoknál fiatalabb. A fentiekből következik, hogy ekkorra tehető a déli homlokzat nagy kapunyílásának befalazása és a helyén két ablak kialakítása. Speth halála, majd a segédekkel, illetve új férjével még tovább dolgoztató özvegy elköltözése, 1777 után a műhelyre már nem volt szükség. Az újabb tulajdonosok ezért alakíthatták át a helyiséget lakószobává. Szintén Vainczedl idejére tehetjük, esetleg valamivel későbbre, a ház mellett nyugatra volt gazdasági épület létesítését. Ez lehet, hogy a kereskedő raktárának készült. A századforduló táján bonthatták le, amikor megépült a 28. sz. lakóház.

A házat 1804-ben 2612 forintért vásárolta meg Goczy Ignác. Az ár a pénzromlásról tanúskodik. Csakúgy, mint az, hogy négy év múlva már csaknem a duplájáért cserél ismét gazdát. 1808-ban Bubreg József vette meg, s majd négy évtizedig a család kezén maradt. Az ingatlant 1844-ben Baierlein Fülöp vattakészítőnek adták el, s még 1885-ben is az özvegyéé. Ebben az időben, 1865-ben készült a város sokszelvényes, színezett birtoktérképe. A Nepomuk (ma Perczel Mór) utca 22. sz. ház már a mai alapformát mutatja, a keleti toldalékkal. Mellette nyugatra, közvetlenül a homlokzat előtt vizesárok látszik a kéziratos mappán, amely a Lyceum-templom mellett nyugatra volt vízfolyás egy, ekkor még meglévő szakasza.

A 4. periódussal lezárult a ház mai tömegének kialakulása. Ezek után már csak olyan beavatkozásokkal számolhatunk, amelyek ezt nem érintették. Valószínűleg a 19. század vége felé megnagyobbították az utcára néző, földszinti ablakokat, alulról megvésve a teherelhárító íveket. Bizonyára ekkor kerülhettek beépítésre a régebbi fotókon látható, hatszemes ablakok. Ezekből több még megvan az udvari homlokzatokon. A régi kisebb nyílásokban sokszemes ablakok lehettek. A század végén már számolhatunk bérlakások kialakításával a házban. A nyugati homlokzaton feltárt ablakokat akkor falazhatták be, amikor a századforduló táján felépült a mai Munkácsy Mihály utca 28-as számú ház, amely elfogta előlük a fényt. Ekkor létesíthették a szűk, nyugati közt északról elzáró falat, s már épített kerítés húzódhatott az utca mellett is, benne a bejárattal. 1891-től több lépcsőben, háromfelé osztódott a régi ingatlan. A levált részek is beépültek, s így a 20. század elején létrejött a mai állapot. Az 1865-ös, színezett birtoktérképen néhány évtizedig még feltüntették a változásokat, így utólag a mai Tímár utca 31. sz. házat is rárajzolták az időközben önállósult, déli telekrészre.

A bérház funkciónak köszönhetően, a 20. század első felében, amikor dr. Kálmán Jenő ügyvéd a tulajdonosa ennek és a keleti szomszéd ingatlannak is, folytatódott a belsők átalakítása, leválasztgatása, valamint a homlokzati nyílások átépítése, illetve befalazása. Szintúgy az 1952-es államosítás után, amikor a PIKlesz a kezelő. A század közepétől mindezt mára fennmaradt fényképek, tervrajzok segítségével is nyomon tudjuk követni. A korábban a főhomlokzat vonalában volt kerítés bejárati ajtajának kialakítása már a 20. század első felére tehető. Ezt az 1970-es tatarozásnál helyezték hátrébb. Ugyanekkor a nyílászárókat lecserélték, de némi, a műemléki helyreállítás irányába mutató beavatkozásokat is eszközöltek a homlokzaton. Viszont jórészt elpusztították a még bizonyára barokk kori tetőszerkezetet, bár úgy tűnik, hogy a régi gerincmagasságot és a tetőformát megtartották.

 

psz 2000 02 02 sonkoly karoly 06

 

A régi nagy telek az 1865-ös színezett birtoktérkép részletén

 

 

A képfaragók háza, Pécs megőrzésre méltó történelmi értéke

 

Az aktuális műemlékjegyzék adatai szerint 1958-ban helyezték védettség alá a házat, de már az 1951-es Genthon-féle Magyarország műemlékei című könyvben is szerepel. Építészeti és műemléki értékei mindenképpen érdemessé teszik a megőrzésre. Jelentőségét fokozza, hogy az utcakép fontos eleme, s az ilyen típusú, barokk stílusú polgárházak egyik utolsó képviselője Pécsett. Egykor számos, hasonló, manzárdtetős társa adta a város utcácskáinak 18. századi, kisvárosias charme-ját. A 19. század végén megindult, majd a századunkban folytatódó és az utóbbi években, évtizedekben felgyorsult szanálások, az új beépítések miatt ezeknek emlékét jórészt már csak a régi fényképek őrzik. A most vizsgált ház is beszorult egy jellegtelen, 1936-ban épült, emeletes bérház mögé, amelynek helyén korábban a városképbe, az itteni terecske képébe jobban illő, földszintes, barokk sarokház állt. Ezt is a „városfejlesztés”-nek titulált ingatlanspekuláció pusztította el, mint még ma is sok, védett, illetve védendő emlékét a történelmi Belvárosnak. A mi házunkra is ez a sors várt, hiszen a műemlékvédelemre létrehozott hivatal beleegyezésével összeállított pécsi program még 1970-ben is a lebontásával számolt. Nem az illetékeseken múlt, hogy végül nem esett áldozatául a bontócsákánynak. Fennmaradásáért nem sokat tett a város az elmúlt évtizedekben. A visszafogott mértékű állagmegóvási munkák minősége általában rossz volt, s ezeknél a műemléki szempontok kis szerepet játszottak. A szanálásra ítélt, minősíthetetlen színvonalú lakásokkal telezsúfolt épület a megfelelő, rendszeres karbantartás elmulasztása miatt mára eléggé lepusztult állapotba került. A málló vako- latú vizes falak, a tönkrement, illetve kontár módon javított tetőszerkezet, a műemlék épület jellegétől elütő nyílászárók, a házra aggatott közművezetékek önmagukért beszélnek.

Az utca szintjének folyamatos emelgetése miatt „elsüllyedt” kis barokk épület az értő szemlélő számára még ebben a méltatlan állapotában is az a régi ház, amely Hans Christian Andersen egyik meséjében regél a múltról egy kisfiúnak. Mesél a régi Pécsről, Klimo püspök aranykoráról, amikor a török hódoltságot, majd a 18. század elejének háborús pusztításait követő, békés évtizedeinek gyümölcseit elkezdhette leszüretelni a mecsekalji város szorgalmas polgársága. Mesél arról a kis, földszintes, 18. század eleji házacskáról, amely a mai épület magját alkotja az utca melletti részen, s amelyhez még a környéken volt, középkori romokból kibontott köveket is felhasználtak. Mesél a mellette, még a múlt században is meglévő vízfolyásról. Mesél a mai formáját adó építőmesterről, aki nemcsak pompás, nagy középületekkel és a patríciusok díszes rezidenciáival, hanem ilyen, szerényebb megjelenésű házakkal is megörökítette nevét. És mesél az építtetőről, a szobrászról, Franz Anton Spethről akinek művészetét ma is megcsodálhatjuk a pécsi Székesegyház - a jeles mecénás főpap idejében készült - berendezésének fennmaradt darabjain. A stallumok lobogó szakállú szenteket ábrázoló szobrai és a játékos, rokokó faragványok is a házunk földszintjén volt műhelyben születtek. Ebben a házban vetették papírra a betegágyán fekvő mester végakaratát is 1758-ban. Az erőtlen, gyenge kézzel aláírt testamentum - elején barokkos fordulatokkal - lelkétKrisztus sebeinek ajánlja, mivel a keresztfán ezekből fakadó vérével őt is megváltotta, testét pedig a földnek, melyből vétetett, konkrétan a Mindenszentek mellett fekvő temetőnek, Pécs 18. századi sírkertjének.[56] Polgári öntudattal kiemeli, hogy a feleségére és fiára hagyott házát maga építtette, amelynek érdekében még adósságokat is csinált. Végül arról sem feledkezik meg, hogy említést tegyen a művészete gyakorlásához szükséges szerszámairól és mintakönyveiről.

 

psz 2000 02 02 sonkoly karoly 07

 

Szent Pál, Papnövelde utca 1.

 

Láthatjuk, hogy a csúcsos ormú, régi ház valóban képes a mesélésre. Egy átlagember el sem tudja képzelni, mennyi színes történetet, ódon históriát rejtenek ezek az évszázados, öreg falak. Csak rajtunk múlik, hogy gyermekeinknek, unokáinknak is tovább mesélhesse szép történeteit a régi Pécsről, rég elporladt lakóiról, őseinkről, akik ilyen, aprócska, alacsony mennyezetű szobákban születtek, éltek, hittek, dolgoztak, szerettek és meghaltak, nemzedékeken keresztül. Csak rajtunk múlik, hogy tovább pusztul, vagy felújítva megmarad, jövendő bizonyságául annak, hogy bánni tudtunk a ránk bízott talentummal.

 

psz 2000 02 02 sonkoly karoly 08

 

Immaculata, Káptalan utca 2.

 


[1]Eduard Hüttinger (Hrsg.): Künstlerhauser von der Renaissance bis zur Gegenwart. Zürich, 1985. 121-138.p. Marc-Joachim Wasmer; 153-163.p. Constance Lotz

[2]Sonkoly Károly: A Pécs, Munkácsy utca 30. sz. polgárház építéstörténete. In: Műemléki homlokzatkutatás dokumentációja. Pécs, 1999. kéziratban

[3]Az ingatlanra és szomszédaira vonatkozó adatok többségét Madas József gyűjtötte össze. In: Madas József: Pécs-belváros telkei és házai. Adatgyűjtemény. Pécs, 1978.516-517.p. passim. Az alábbiakban más belvárosi telkeknél, házaknál is Madasra hagyatkozunk, ha nem hozzuk forrásunkat

[4]Dr. Meskóné Békefi Diána okl. építőmérnök, Pécs, 1998.

[5] Baranya Megyei Levéltár (a továbbiakban: BML) IV. 1007. a., 2. sz. (régi szám: Ö 3.), Pécs Város Telekhivatalának iratai, Telekösszeírások, Grundbuch ... 1722. 88-89.p.

[6] Lásd 47. sz. jegyzet

[7] Liber Mortuorum (továbbiakban: Liber Mort.) Tom. I. 74.p. 1. A Pécs-belvárosi r. k. plébánia archívumában őrzött anyakönyvek kutatásának engedélyezéséért Kele Pál apátplébános úrnak tartozunk köszönettel. Indexeiket a BML-ben tanulmányoztuk

[8] Liber Mort. 98.p.

[9] Index Baptisatorum, Tom. I. 668-671.p. passim

[10] Pécs tanácsülési jegyzőkönyvek (továbbiakban: Tjkv.) Tom. 8.1737. BML IV. 1003. a., 8.sz. 78.p.

11 Liber Mort. 310.p.

[12] Boros László: Itáliai hatásoka pécsi bazilika műtörténetében. In: Pécsi Szemle, 2000-ŐSZ, 16-20.p.

[13] Liber Mort. 1.170.p.

[14] Liber Mort. 1.192.p.

[15] Pécs Tjkv. Tom. 9.1739-1740. BML IV. 1003. a9.sz. 5.p.

[16] A szakirodalomban Speth Ferencként szerepel. Szerintünk viszont mindenkinek az a neve, amit ő használ, használt. Mivel Speth német származású és anyanyelvű létére, ennek megfelelő módon írta alá nevét, úgy véljük helyesnek, hogy mi is így használjuk. Családi nevét az egykorú források igen változatosan hozzák (pl. Spet, Schpet, Schpeth, Spetl, Spettl, Speth), de ebben az esetben is irányt mutat a művész szignója. Második keresztnevét első házasságkötése alkalmával jegyezték fel (lásd 20.sz. jegyzet). Az anyakönyvek vizsgálatát nehezíti, hogy a 18. század közepén élt Pécsett egy hasonló nevű püspöki számtartó is, aki nem volt rokona a szobrásznak

[17] Liber Mort. II., 59.p.

[18] Pécs-belváros, Porció- és Házadó összeírás, 1748/49. BML IV. 1005. a. Portiokönyvek 4. No. 19., No.41., No.100.

[19] Testamentum Francisci cond. Speth sculptoris. 17. April. 1758. BML IV. 1003., Pvt. ir. Végrendeletek gyűjteménye 1704-1799, S 63.sz. A szöveg olvasatáért és fordításáért Móró Mária Anna tudományos kutatónak tartozom köszönettel

[20] Liber Copulatorum (a továbbiakban: Liber Cop.)Tom. 1.131.p. A művészt itt „professione Statuarius’’- ként hozzák

[21] Liber Cop. I. 241.p.

[22] Index Baptisatorum, Tom. I. passim.; Liber Mort. I-II. passim

[23] Liber Baptisatorum, Tom. VI. 97.p.

[24] Megjegyzés testamentum végén, közvetlenül az aláírások előtt: „NB das ziern nebst deren kunst büchern...” Egy korábbi, 17. századi osztrák barokk szobrászok vázlatait tartalmazó mintakönyv 1979-ben került elő a baranyai Erdősmecske r. k. plébániáján. Boros László: A pécsi vázlatkönyv. Szobrász-rajzok a 17. századból. In: Művészettörténeti Értesítő, XXXII./1-2. 1983. 12-33.p.

[25] Lásd 20. sz. jegyzet

[26] Aggházy Mária: A barokk szobrászat Magyarországon. I-III. Budapest, 1959. I. kötet, 73-103.p. passim; Maria Malikova: Die Schule Georg Raphael Donners in der Slowakei. In: Mitteilungen der Österreichischen Galerie. Jahrgang 17./Nummer 61. 1973. 77-179.p. Abb. 24-72.p.; Jozef Lenhart: Sochár Georg Rafael Donner a jeho skola. In: Ivan Rusina a kolektív: Dejini slovenského vytvarného umenia barok. Slovenská národná galéria. Bratislava, 1998. 48-53.p.

[27] Fleischer Gyula: Magyaroka bécsi Képzőművészeti Akadémián. Budapest, 1935. 86.p.

[28] Éber László-Gombosi György (szerk.): Művészeti Lexikon. Budapest, 2. kiad., 1935. II. kötet, 469.p.; Ulrich Thieme (Hrsg.): Allgemeines Lexikon der Bildenden Künstler. Bd. XXXI. Leipzig,1937. 365.p.; Zádor Anna-Genthon István (főszerk.): Művészeti Lexikon IV. kötet. Budapest, 1968. 342.p.

[29] Szőnyi Ottó: A pécsi székesegyház leírása az 1882. évi átépítés előtti állapotában. In: A „Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület” Értesítője, VIII./3-4. Pécs, 1916. 43-94.p.; Szőnyi Ottó: A pécsi székesegyház. In: Magyar Művészet V. Budapest, 1929. 489.p.

[30] Aggházy, 1959, I. kötet, 85-86.p. passim.; II. kötet, 115.p. 210.p. passim.; III. kötet, CXXIV. tábla, 139-140. kép

[31] Boros László: A pécsi székesegyház a 18. században. In: Művészettörténeti füzetek, 18. Budapest, 1985. passim. A kitűnő feldolgozás Speth ismert munkáiról szöveghűen közli az egykorú forrásokat és a korábbi szakirodalmat is hozza, ezért az alábbiakban eltekintünk a vonatkozó hivatkozásoktól

[32] Köszönetet illeti Boros László kollégát, aki önzetlenül rendelkezésünkre bocsátotta a Speth-tel és más, 18. századi, pécsi szobrászokkal, képfaragókkal kapcsolatos adatait

[33] Borosra hivatkozik Petrovics Ede: A pécsi káptalani házak. Pécs, 1983. 26.p.

[34] Boros László: Mohács építészeti és képzőművészeti emlékei. In: Tanulmányok Mohács történetéből. A település fennállásának 900. évfordulójára. Mohács, 1993. 242.p. és 17.sz. jegyzet, 244. kép

[35] Lásd 28-31. sz. jegyzet

[36] Korábban már Petrovich Ede is felvetette ennek az attribúciónak a lehetőségét. Lásd 33. sz. jegyzet korábban Sartory József műveként közölték

[37] Entz Géza: Klimó György pécsi püspök kulturális tevékenysége. In: Pannonia, 1940. VI./2. sz. 203.p.

[38] Gosztonyi Gyula: A barokk Pécs. Pécs, 1942. In: Sorsunk, 1942. II./4.sz. 15.p.

[39] „...erbaurt, und in eineren will bösseren standt gesetzet habe.”

[40] A kölcsönök összege 137 forint volt

[41] Az 1756-ban kelt szerződés szerint a diófa sekrestyeszekrények szobrászmunkájáért „Bürger. Bildhauer Meister... Franz Spöth”-nek 250 forint járt

[42] Pécs Tjkv., Tom. 30. 1776-1777. BML IV. 1003. a. 30. sz. 149.p.

[43] Lásd Sonkoly: Barokk díszkertek... In: Pécsi Szemle, 2000 NYÁR 28.p.

[44] Liber Mort. II., 153.p.

[45] A Magyarország Műemléki Topográfiája sorozat megfelelő köteteiben

[46] Szőnyi Ottó: Pécs. Útmutató a városban és a környéken. Pécs, 2. kiadás, é. n. [1926]; Szőnyi Ottó: Pécs műemlékei. In: Magyar Művészet, V. 1929. 545-561.p.; Gosztonyi, 1942.; Gosztonyi Gyula: Pécs 1763-ban. Pruner Ignác városképe. Pécs műemlékei. Pécs, 1944.

[47] Dercsényi Dezső-Pogány Frigyes-Szentkirályi Zoltán: Pécs. Budapest, 1956.

[48] Sonkoly Károly: Emeletes középkori lakóház Pécs belvárosában. A Király u. 17. műemléki előkutatásának eredményei. In: Bardoly István-László Csaba (szerk.): Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Művészettörténet-Műemlékvédelem sorozat X. Budapest, 1998., 443-459.p.

[49] Boros, i.m. 1985, 85.p. 200. sz. jegyzet

[50] Liber Cop. II. 92.p.

[51] Index Defunctorum, Tom. I. 262.p.

[52] Index Def. I. 266.p.

[53] Boros, i.m. 1985. 89.p. 256. sz. jegyzet

[54] Liber Cop. II. 210.p.

[55]        Josef Buck (1755-1815) szobrász és rajzmesterről lásd Kopasz Gábor: Buck József és a pécsi rajziskola első évtizedei. In: Zádor Anna - Szabolcsi Hedvig (szerk.): Művészet és felvilágosodás. Művészettörténeti tanulmányok. Budapest, 1978. 353-391.p.

[56] A szép, barokk formula eszmei indíttatásához, ikonológiai hátteréhez Engelbert Kirschbaum SJ (Hrsg.): Lexikon der christlichen Ikonographie. Bd. I. Rom - Freiburg - Basel - Wien, Sonderausgabe, 1994. 309-312.p. Blut, Heiliges, W. Brückner; Bd. IV. 540-542.p. Wunden Christi, E. Sauser. Az újabb, hazai szakirodalomból egy korabeli, ide kapcsolódó ábrázolásról Szilárdfy Zoltán: A szeged-alsóvárosi templom Purgatórium-oltárának ikonográfiája. In Tüskés Gábor (szerk.): „Mert ezt isten hagyta”. Tanulmányok a népi vallásosság köréből. Budapest, 1986. 357-376.p.