Cikkek

Márfi Attila: A neves színészdinasztia megalapítója. Latabár Endre Pécsett a reformkorban

Pécsi Szemle 2000. (3. évf.) 1. szám, 40-47. oldal

Letöltés: pdf20


Márfi Attila

A NEVES SZÍNÉSZDINASZTIA MEGALAPÍTÓJA

LATABÁR ENDRE

PÉCSETT A REFORMKORBAN

Az egykori Székesfehérvári Nemzeti Színjátszó Társaság kiválóságainak, Déryné, Kántorné és Balogh István emlékezetes pécsi debütálása 1821-22-ben nyitotta meg a jeles magyar teátristák sorozatos vendégszerepléseit városunkban.[1] Különösen érvényes ez a reformkor második szakaszában, amikor a magyar vándorszínészek már méltó művészpartnerei lehettek a sokáig egyeduralkodó német színművészeknek. Lehetetlenség lenne felsorolni a megannyi színésztalentumot, de Kilényi Dávid, Havi Mihály, Szabó József, Lendvai Márton és felesége Hivatal Anikó neve mindenképpen említést érdemel.[2] S közéjük sorolhatjuk az akkor még ifjú Latabár Endrét is, aki a vidéki színjátszás legjelesebb egyéniségévé vált pályafutása során, s aki tevékenységével az azóta hat nemzedéket megélt Latabár-színészdinasztia megalapítója is volt egyben.[3]

 

 

A színipályán

 

Latabár Endre 1812. november 16-án született a mai Kiskunhalason, ahol édesapja a városi tanács tagja volt.[4] Iskoláit is itt járta, majd a debreceni Kollégiumban bölcsészeti kurzusokat vett, de később beiratkozott a helyi Jogakadémiára. Másodéves volt 1831-ben, amikor a nyári szünidőben egy tragikus balesetet idézett elő óvatlanságból: Az egyik vadászaton a nádasban sziksót gyűjtő asszonyok közé lőtt, s golyója meggyilkolt egy vétlen parasztasszonyt, akinek hátramaradt árváit az édesapjának kellett eltartania nagykorúságukig.[5] A szülői harag miatt el kellett hagynia otthonát, s a Jogakadémián is megszakította tanulmányait. Ekkor újította fel ismét kapcsolatát Kilényi Dáviddal a nemzeti színjátszás akkor már sokat próbált és elismert színi direktorával. Ettől az újbóli találkozástól (1831) számíthatjuk színészkarrierje kezdetét, amely sok megpróbáltatást és kényszerű változtatásokat is hozott. Az első időszakban több, főleg zenés műveket játszó társulathoz szegődve az egész országot bejárta. Pályájának korai szakaszában első sikereit Kassán és Kolozsváron aratta, de kedvelték Baján, Budán, Győrött, Komáromban, Szegeden és természetesen itt Pécsett is.[6] Főleg operákban szeretett fellépni, amely műfajban tenorszerepek sorozatát játszhatta el a vidéki játékszínekben. Így láthatták Bellini Norma és a Romeo és Júlia c. operájában, Rossini Sevillai borbélyában, s olyan, akkor divatos zenés darabokban, mint a Tankred, Zamba, Lumpaciavagabundus, Ál-Catalani, Csörgősapka, A tündérkert Magyarhonban és még sorolhatnánk. Bár prózai szerepekben is láthatták, mégis mint énekes művészt szerették és tisztelték.[7]

 

psz 2000 01 06 marfi attila 01

 

Déryné Naplója sem fukarkodik a dicsérő szavakkal, amikor Latabár énekes tehetségét említi: „mert meg kell az igazat mondani: egy társulat sem tartotta föl magát az első időtől kezdve halála órájáig úgy, mint Kilényié. Ő sokat tett az opera fönntartására. De mi lett volna Kilényi társulatából is, ha Latabár Endre nincs? Azon időben, midőn Latabár föllépett, mint már nagy, értelmes muzsikai tehetség,minden apró és nagyobb város, mind éneket akart hallani. Ugyan honnan termett volna elé az az ismeret, zeneértelmesség, ha Latabár nincs? Nem elég, ha a muzsikai értelmességét említem, de igazán csak ő tudott a „fából” hangot facsarni.”[8] A ragyogó énekes pályafutás azonban 1838-ban hirtelen megszakadt, mert túlerőltette a hangszálait. Ezután is színpad- és zeneközelben maradva ettől kezdve korrepetitor, karmester és gyakran, mint operarendező szerepelt a színlapokon. Amikor először városunkba érkezett Kilényi vándortársulatával 1837-ben, még énekesi talentumának teljében mutatkozhatott meg a pécsi publikumnak.

 

 

Első pécsi vendégjátéka

 

Annak a pécsi nagyérdeműnek szólt Latabár Endre első pécsi vendégjátéka, amely kénytelen-kelletlen átélt egy hetekig tartó színházi botrányt az előző esztendőben.[9] De tanúja volt Johann Balde színházalapítási törekvéseinek és a Pécsi Polgári Kaszinó szárnypróbálgatásainak, amely polgári testület szintén egy teátrum megteremtéséért fáradozott. Ugyanakkor fokozatosan nyert teret a nemzeti színjátszás, azt eredményezve, hogy immáron egymást váltva léphettek színpadra a német és magyar teátristák: Kilényiék megérkezése előtt éppen egy német színésztrupp, August Karlitzky Zágrábból érkezett társulata időzött itt 1836 őszétől.[10] A zágrábi társulat 1837 márciusának derekán hagyta el a várost, átadva a helyét Kilényi Dávid komédiásainak, amely szezonkezdésről így tudósított a Honművész műítésze: „a német Színjátszó Társaság Karlitzky Ágoston igazgatása alatt városunkat elhagyván helyébe a szíves óhajtással várt nemzeti dal színésztársaság Kilényi igazgatása alatt érkezett, mely márcz. 27-én kezdé mutatványait Tankrédhős daljátékkal. Balay Mária a címszerepben (!) kedvező sikerrel működvén tapssal tiszteltetett, valamint Lipcsey Klára (Ameneide - Amenaide) és Latabár (Argirio) is. Dicséretesen vitték szerepeiket és csinosan öltözködtek Szat- máryné (Isaura), Király (Arbassano - Orbazzano), Eszter, Póka, Király (udvari asszonyok) Kecskés (Syracusai nemzetek) dicséretesen végezték kardaljaikat. Rossininek e hangszerzeményét annyival inkább vétlen figyelemmel adá a hangászkar, minél tökélyetesebb igazgatóra talált Vitt Ferenc (János) úrban, a helybeli székesegyház hangászkara tagjában, ki hazafiúságból szíveskedett a mai kormányt felvállalni, miért is a tömve volt színház zajos tapsokkal tisztelte meg őt.”[11] A nyitó előadáson is már szerepelt Latabár, mint ahogy a május derekáig tartó úgynevezett rövid szezon szinte mindegyik előadott darabjában:[12] Láthatták a pécsiek a „Korona és vérpad” című szomorújátékban Henrik király szerepében, a „Vallomások” c. vígjáték Adolf bárójaként, de az első zajosabb ünneplést a „Mátyás király titkos utazása” c. darabban érte el, ahol az április 8-ki előadáson a címszerepet játszhatta el. A „Preciosában mind kellemes éneklésével, mind játékával dicséretesen állott" Alonzo szerepében, de elismerő kritikát kapott a „Két özvegy", az „Eleven holt", a „Tündérkastély" és a „Valburg éje" című korabeli sikerdarabokban is.[13] Április végén is játszik olyan színdarabokban, amelyek ismét elismerő hangnemet váltanak ki az egykori színikritikusból, akinek csak a K.J. szignóval jelölt aláírását ismerjük. A névtelenséget választó műbíráló külön kiemeli Latabár alakításait Fáy András öt felvonásos művében, a „Régi pénzek, vagy Erdélyiek Magyarországon" és Nestroy„A kalandor" c. négyfelvonásos bohózatában. Ez utóbbi alkotás azért is jelentős siker Latabár színipályáján, mert ekkor mutatkozott be először fordítóként is. S a műbírálat szerint; „Az eredetivel egyező, s tiszta magyarságú munka tetszést nyert."[14] De ezzel még nincs vége Latabár műfordító tevékenységének, s még itt Pécsett a színtársulat május 19-én tartott búcsúelőadásán az ő fordításában került színre Bellini: Romeo és Júlia c. operája. Külön érdekessége ennek a produkciónak, hogy Latabárra is fontos szerep hárult, de ezúttal nem a színpadon, hanem a zenekari árokban. Ugyanis városunkban debütált először karmesterként, amely tevékenységet a későbbiekben szinte folyamatosan gyakorolta.

Az összesen 35 előadást megélt tavaszi idény a társulatnak, Kilényi Dávidnak és természetesen Latabár Endrének is osztatlan elismerést, sikert hozott. Latabár sokoldalúsága első pécsi vendégjátéka idején mutatkozott meg először, hiszen láthatták zenés darabban és prózai műben fő- és epizódszereplőként, de besegített az énekkarba és sikeresnek bizonyultak műfordításai, dirigálásai is.[15] Sokoldalúságát, vállalkozó kedvét a sikeres pécsi évad után is kamatoztatva, először a titkári szerepkört (1841) tölti be a színtársulatnál. Majd kis idő múlva önálló színésztruppot szervezett Kilényi Dávid fiatal és nyughatatlan színészeit maga köré gyűjtve egyik erdélyi körútjuk alkalmával. Az új társulat egyik tagjának, Szabó Krisztinának visszaemlékezése szerint: „Tizenegy tag ment Torda felé saját költségén, mert az új igazgatónak, Latabárnak sem pénze, sem darabja, sem ruhatára nem volt.”[16] Az ínséges körülményeken, amely a korszakban szinte mindegyik vándortársulatot sújtotta, Latabár igyekezett felül emelkedni és megoldásokat keresni. Második pécsi vendégjárása alkalmával éppen ennek a tenni akarásnak lehettek tanúi az egykori pécsi polgárok.

 

 

Kísérletek a vidéki színjátszás jobbításáért

 

Latabár második pécsi látogatása ugyanis társulata szervezeti-rendtartási ügyeinek megvitatásával telt el 1844 májusában. A színtársulat fellépéseiről nincs adatunk, a városatyák nem adtak ki Latabáréknak játékengedélyt, de ezt nem is kérvényezték. A korabeli műsorrendek sem említik, nemhogy Latabár produkcióit, de még magyar nyelvű előadások sem voltak ebben az esztendőben a Mecsekalján. Amikor a Latabár-féle színésztrupp ideérkezett, éppen az az August Roll az újonnan átadott színház igazgatója, aki egy sikertelen-válságos időszak után német produkcióival ismét látogatottá tudta tenni a teátrumot. Roll társulata három egymást követő esztendőben szerepelt folyamatosan a városban 1843-tól 1846-ig.[17] Csak két esetben kapott ebben a terminusban magyar társulat játékengedélyt, de azt is csak rövid időszakra: Hevessy Imre vándorkomédiásai 1843 szeptemberében léptek a nagyérdemű elé, míg a „nagy öreg," Kilényi Dávid sorrendben ötödik, s egyben utolsó pécsi vendégjátékát tartotta itt 1845 tavaszán.[18] Okunk van tehát feltételezni, hogy Latabár Endre átutazóban volt városunkban, s talán ha két hetet töltött el itt. Színpadra lépésükről nem rendelkezünk adatokkal, viszont a társulat és a magyar vidéki színjátszás életében is fontos tervezetek és döntések születtek meg ekkor Pécsett.

Már igazgatósága első szakaszában komolyan foglalkoztatta társulatának anyagi-egzisztenciális helyzete. A vándorszínészek ugyanis szinte a teljes létbizonytalanságban éltek, s ha jobb lehetőségeik adódtak, könnyen megváltak a társulattól, ami állandó tagcseréhez, s a fegyelem lazulásához vezetett. S ilyen körülmények között nem lehetett tartós művészi színvonalat produkálni. Égetően szükség volt tehát egy színházi rendtartásra, s egy olyan pénzalapra, amely az anyagi biztonságot szavatolhatta. Ennek érdekében Latabár 1844. április 26-án Baján, útban Pécs felé úgynevezett takarékpénztári szövetkezetet alapított. Az alapítólevél szövegéből vett idézettel élve: „Miután a mindennapi tapasztalás eléggé bizonyítja, hogy az osztályrészes vándor színésztársaságok sorsa, az örökös változás által (miszerint a színészek állandó együtt maradásokban s huzamos kitartásokban csak egy perczig sem lehet az öszves társaság vagy Igazgató bizonyos) a legkárosabb bizonytalanságnak s az ebből természetesen folyó rendetlenségeknek vagynak kitéve, mert hogy tartósabb ideig együtt maradjanak, a körülményekhez képest gyakorta még az írott szerződés sem elegendő biztosítás; ez okból az alolírt Színésztársaság tagjai Latabár Endre vezérlése alatt illy móddal kötelezik magukat köz akarattal az együtt maradásra: A Társaság huzamosabb fennállására egy takarék pénztár alapíttatik, melybe előlegesen 150 - százötven váltóforint tétetik be, olly móddal miszerint abba ezentúl is minden játék jövedelméből 2 ft 30 kr. váltó folyand be mint szinte minden más mellékes, társaságot illető jövedelmek, ha tudniillik az egész társaságtól abba betetetni rendeltetett - és mivel az együtt maradásra e naptól tartva fél év határoztatott, ki az alolírtak közül a határidőn belől az egyesülettől bármilly okért is elakarva távozni, mint a társaság jólléte ellen törekvő s társait megrontani igyekező tag, abból ezen köz akarattal aláírt s törvényes Személy által is megerősített, s időszerűleg a körülményekhez képest a társaság személyzete által megalapított rendszabályok által módosítható szerződésünk erejénél fogva általánosan kirekesztetik...”[19] Pécsre érkezve, május másodikán újabb módosításokat, pontosításokat rögzítettek a takarékpénztár működésére vonatkozóan: „Miután tapasztaltatott, hogy az egyes tagok nyugtalansága miatt, gyakorta, kivált most, miután takarék pénztárunk kevés öszvegből áll, a Társaság fenn állása a határ időig eléggé nem biztos, szóható köz akarattal határoztuk s törvény érvényes erejűnek nyilvánítjuk reánk nézve, hogy ki az alól írt tagok közül Társulatunkat határ időn belül el hagyná, vagy el hagyni akarná mint a Társaság jó létét zavaró s szánt szándékosan /!/ meg rontani törekvő tag, nem csak a takarék pénztárból re- kesztetik ki fentebbi szerződésünk erejénél fogva, hanem mint a Társaságnak, és hátra maradt tagoknak oknélküli költségeket okozó tag, 20, az az húsz pengő forint bánat pénzre büntettetik; e bánat pénz öszveg megtérítésében tulajdon vagyonáig, s személlye le tarttoztatásáig, bár mily bíróság előtt elmarasztaltatik.

Költ Pécset Majus 10 kén tartott Közgyűlésből - 1844.

Kiadvány

Békeffy Imre jegyző     Latabár Endre igazgató      Boér János Ellenőr”[20]

Ezek az intézkedések, különösen ha az utolsó passzusokat tekintjük, elég drákóinak hatnak, de mindenképpen feltételezik egy színházi rendtartás kidolgozását is. Amely szabályzat szintén itt Pécsett készült el, s a május 15-én lezajlott társulati közgyűlésen a következőképpen fogalmazták meg:

„1 ső Törvény Czikk. Ki elő adáson szerepét nem tudandja melyre való fel ügyelet az egész társaság személyzetét, de leg inkább a súgót illeti, minden kivétel nélkül fizet 2 f. 30 kr. váltót.

2 ik Törvény Czikk. A Fő próbáruli el Késésért fizet kiki 2 f 30 kr., az olvasó, emlékezeti próbákróli elkésés 50 kr. -

3 ik Törvény Czikk. Ki közönséges helyeken botrányos szavakkal a Társaság becsületét bár mily körülmények között is sérteni bátorkodnék, s annak tekintetét le alacsonyítatná, úgy viszont azon egyén is ki tag társát mások előtt rágalmazza s annak becsületében ok nélkül gázol s az reá be bizonyosodik az egész társaság el itéllése /!/ mellett fizet 5 V forintot.

4 ik Törvény Czikk. Ki az egész Társaság által hanyagul öltözöttnek találtatik fizet 1 f 30 krt.

5 ik Törvény Czikk. Ha a Szernök a városban található szükséges, s neki ki jegyzet (!) szert meg nem hozza fizet 1 f 40 krt. Mint szinte a ruhatárnak ha a Neki reggel (!) ki jelelt ruhákat a színészeknek által nem adja, s azokat a játék végével be nem szedi, s a történetessen el szakadt ruhákat meg nem igazítja, fizet 1 f 40 krt, Hasonlóan a társaság szín mestere köteles a színpadokat Czélszerűleg el rendezni 1 f 40 kr büntetés alatt.

6 ik Törvény Czikk. Ki a szernök által kézhez adott szert el rontja vagy el veszti a kár meg térítésében el marasztaltatik.

7 ik Törvény Czikk. Ki reggel a ruha tárnoknál esteli ruháját ki nem jelöli a szabó estve meg nem köteles neki ruhát adni.”[21]

Ha csak futó pillantást vetünk a fent közölt, színháztörténeti szempontból igen értékes forrásokra, a vándorszínészet szervezeti életéről, s bizonyos fejlettségi fokáról kaphatunk képet, élményszerű benyomásokat. De mindenképpen fontosak ezek a kordokumentumok, mert a későbbi kudarc ellenére is, a később megvalósuló érdekképviseleti, szervezeti változtatások alapját jelentették. Mert persze volt kudarc, méghozzá igen hamar, s éppen abból a kaotikus állapotokból fakadóan, aminek felszámolásáért Latabár hozzáfogott a Rendtartás és a Takarékpénztár működtetésének megvalósításához. A sors keserű fintora, hogy maga Latabár a saját maga által pontokba foglalt „törvényczikkeket", igaz kényszerűségből, de megszegi: Még zajlik e fontos alapokmányok formába öntése, amikor valóságos színésztoborzást tartott a Délvidéken, amiről 1844 áprilisában ezt jegyezte le Szuper Károly színigazgató, aki egyébként Latabár földije volt: „A színészek nagy részint szétoszlottak. A jobbakat ma elvitte földim Latabár."[22]

Pár hét elteltével, de már májusban Szuper a következő magáért beszélő sorokat jegyezte be naplójába: „Dárdára utánunk jött Latabár, hol egyik kocsikerekünk eltörése miatt kell-e vesztegelnünk. Pécsről azért eredt utánunk, hogy tagjainkat elverbuválja, miután az övét a szegediek vitték el. A korhely és pazarló Görbét szívesen elbocsátottuk, Ormayt azonban sajnáljuk, hogy tőlünk elcsábítá Latabár.”[23] Nyilván pótolhatta a veszteséget, mert pár nap elmúltával már Siklóson vendégeskedik, ahol viszont egy másik direktor csábította el néhány színészét, amely tényről naplójában rezignáltan így emlékezett meg: „...nekünk pedig nem sikerült Pécsről Latabár különben is gyenge társulatából a hiányzókat kipótolni.”[24] Elég áldatlan állapotok uralkodtak el tehát a vándorszínészet vidéki helyszínein. Pedig akkor már elkészült a Rendtartás, mégsem tudta azt érvényesíteni saját társulatában, nem beszélve a többi színtársulatról. Latabár másik kezdeményezése a Takarékpénztár, ha döcögve is, de még két esztendeig funkcionált, de egy sikertelen évad, számos fegyelmi vétség és színészszökés után 1846. április 19-én feloszlatták a közös pénzalapot.[25] Vele együtt a társulat is szétszéledt, s a Latabárhoz hű komédiások visszaszerződtek a Győrben állomásozó Kilényi Dávidhoz.[26] Nem nevezhetjük azonban egyértelműen kudarcnak Latabár próbálkozásait, hiszen a későbbiekben ezek a nyomasztó problémák éppen a direktor tervezeteit felhasználva megoldódtak, másrészt egyéni pályafutása sem feneklett meg. Rövid, de annál jelentősebb pécsi szerepléseit követően is járta rendületlenül az ország vidéki játékszíneit a fáradhatatlan direktor.[27]

 

 

Színipályájának kiteljesedése

 

Visszatért tehát Kilényihez, de ezt megelőzően még a Pesti Nemzeti Színháznál is szerencsét próbált, de itt nem járt sikerrel.[28] Győrött hamarosan átveszi a stafétabotot, fénykora azonban 1849 után jött el, amikor az üldözött és korlátozott nemzeti színészet újjászervezésében szerzett döntő érdemeket.[29] Ehhez az értékteremtéshez feltétlenül egy erős bázisra volt szüksége, amely elsősorban az általa szervezett győri színtársulat volt. S annyira jelentős volt akkoriban a győri művészgárda, hogy folyamatosan járták az ország színpadait, a háttérbe szorított nemzeti színészet felkarolásáért. Latabár ilyen missziós körútjának egyik kiemelkedő állomása volt Pécs,[30] ahol 1853-tól, a szabadságharc utáni első vendégjátékától számítva, 1857-ig minden évben fellépett.[31] 1854-ben Szabadkán találjuk, ahol társulatával felavatta az akkor létesített új színházat. Hasonló feladat várta Miskolcon is, ahol 1857-ben az újjávarázsolt teátrumban mutatkozhatott be színtársulatával.[32]

Kisebb megszakításokkal 1861-ig vezette a miskolci színházat, amikor ismét visszatért Győrbe, s 1865-ig Szegeddel váltakozva „ingázott” a két színiállomás között. Ebben az időszakban a nemzeti öntudatot és ellenállást közvetítő színpadi művek adaptálásától sem riadt vissza. Olyannyira nem, hogy 1861-ben Coronini főhadparancsnok figyelmeztette Győr előljáróit; ha nem utasítják rendre Latabárt, kénytelen lesz karhatalommal betiltatni a renitens előadásokat.[33] Szerencsére erre nem került sor. Győrött újból a legszínvonalasabb vidéki színtársulatot sikerült összekovácsolnia. Hírneves színészek szerepeltek akkortájt a keze alatt. Közülük Szentgyörgyi István, Paulay Ede és Újházi Ede neve a legismertebb. Előrehaladott kora miatt azonban már ritkábban vállalt fellépéseket, de ha mégis megtette, leginkább a „kedélyes apaszerepekben” láthatta a közönség. Az első Magyar Színészkongresszuson 1870-ben az úgynevezett „színészkebelzet” igazgatósági tagjává választották.[34] Ez a fontos vezető pozíció egyben elismerés is volt a több évtizedes fáradhatatlan művészi-szervezői teljesítményéért, amit a magyar színjátszás szolgálatában tett. Énekesi, színészi, rendezői és igazgatói produktumán túl, fordítóként és dramaturgként is jeleskedett. 1837-tól kezdődően közel ötven alkotás fordítását végezte el, többnyire német, olasz és francia nyelvből átültetve a szövegkönyveket.[35]

Az országban dúló kolerajárvány egyik áldozataként 1873. július 10-én, Miskolcon ragadta el a halál.[36] Művészi és szellemi öröksége azonban továbbra is él a magyar színpadokon. A legendás színészdinasztia megalapítójaként örökre beírta magát a magyar színházkultúra történetébe. Utódai sem hoztak szégyent a Latabár névre, s jelenleg már a színészdinasztia hatodik nemzedéke áll a színpadon.


[1] Márfi Attila: Déryné vendégjátéka a reformkor előestéjén Pécsen. In: Baranya 1996-1997. Pécs, 1997.

[2] Márfi Attila: Thália papjai Pécsett. Pécs, 1998.129.p.

[3] Márfi Attila: A győri színjátszás arcképcsarnokából. A legendás színészdinasztia megalapítója: Latabár Endre. In: Győri Múzsa 1999/2. Győr, 1999. Szerk.: Korcsmáros György. 10-11.p.

[4]Magyar Színházmûvészeti Lexikon. Bp., 1994. Főszerk.: Székely György. 447.p.

[5]Molnár Gál Péter: A Latabárok. Budapest, 1982. 5.p. (A továbbiakban: M.G.P.)

[6]Márfi: A győri… 10.p.

[7]Márfi: A győri… 10.p.

[8] Réz Pál: Déryné emlékezései. II. kötet, Budapest, 1955. 323.p.

[9] Márfi Attila: Emlékezetes botrányokThália pécsi színpadain a reformkorban. In: Pécsi Szemle 1999.TAVASZ. Pécs, 1999. Szerk.: Romváry Ferenc. 51-54. p.

[10] Szkladányi Péter: Színházi zene Pécsett a 19. század első felében. In: Baranyai Helytörténeírás 1983-1984. Pécs, 1985. Szerk.: Szita László. 393.p.

[11] Márfi: Thália 86.p.

[12] A Honművész jóvoltából 1837. május 19-ig az itt színre vitt 35 darabról kapunk bizonyos szintű tájékoztatást. In: Márfi: Thália ... 86-87.p.

[13] M.G.P. 36.p.

[14] Uo.

[15] M.G.P. 37.p.

[16] Uo. 58.p.

[17] BML. Pvt. ir. 2 867./1843.

[18] Márfi:Thália... 118-119.p.

[19] A Latabár család tulajdonában őrzik Latabár Endre társulatának jegyzőkönyvét 1844-től 1846-ig terjedő bejegyzésekkel, amely tulajdonképpen a társulati ülések főbb döntéseit rögzítette. In: M.G.P. 64-65.p.

[20] M.G.P. 69.p.

[21]Uo.

[22]M.G.P. 75.p.

[23]Uo.

[24]Uo.

[25]Egyes vélemények szerint a színész nyugdíjpénztár alapjait is tartalmazta a tervezet

[26]M.G.P. 184.p.

[27]Uo.

[28]Magyar Színházmûvészeti Lexikon 447.p.

[29]Márfi: A győri… 10.p.

[30] Márfi Attila: Győr és Pécs színházi kapcsolatai a 19. században. In: Győri Tanulmányok 16./1995. Győr,1995. Szerk.: Bana József. 98-100.p.

[31] Ezekről, az 1850-es években lezajlott vendégjátékokról a Pécsi Szemle 1999. évi 4. számában részletesen megemlékeztünk. Márfi Attila: Cenzúra és önkény Pécs színpadain az abszolutizmus alatt. II. rész. In: Pécsi Szemle 1999. tél. Pécs,1999. Szerk.: Romváry Ferenc. 36-38.p.

[32] Az úgynevezett Bach-korszakban évekig késleltették az átalakítási munkálatokat és ezzel a művészi produktumokat is. Márfi Attila: Színjátszás Pécsett 1848-1849-ben. In: Baranya 1998-1999. XI-XII.évf. Pécs, 1999. Szerk.: Ódor Imre, Lengvári István. 249.p.

[33]        Lásd a 29. szám alatti jegyzetet, 11.p. - Lengyel Alfréd: Mozaikok Győr történetéből. Győr, 1983.98-99.p.

[34] Magyar Színházművészeti Lexikon. 447.p.

[35] Márfi: A győri. 11.p.

[36]Lásd a 34. szám alatti jegyzetet